Nem a szavak szépségversenye^*

Sorstársaim a kisebbségi létben, amelyet hetven évig tartó gyarmati alávetettség után a magyar nemzeti közösséget megillető önrendelkezési jogokkal akarunk kiteljesíteni – testvéreim a közös gondban, kérlek benneteket, hogy kényszerű távolmaradásom ellenére is, hallgassátok meg néhány gondolatomat.

Mint köztudomású: olyan okok miatt, amelyek számomra drámai súlyú okok voltak és maradtak, kénytelen voltam lemondani az RMDSZ Maros megyei szervezetének tiszteletbeli elnöki funkciójáról. Bevallom, fájdalmas mozzanata volt ez annak a helyi közügyi cselekvésnek, amelyet szervezetünk egyik alapítója és elnökeként 1989. december végén elkezdtem, hogy 1990. március 19-én este fél tízkor magyarellenes pogrom vessen véget átmenetileg megannyi személyes és közösségi álomnak, békés törekvésnek a városban.

Fájdalmas volt ez a döntés azért is, mert lényeg és látszat versengésében ezúttal is a látszat kerekedett felül, keltett aggodalmat, rosszallást, jóhiszemű tagtársaim között is. Megértem őket, de magam is megértést kérek tőlük. A szervezeti korlátok lehetetlenné tették közvetlen kapcsolatomat azzal a közösséggel, amely testületként, közgyűlésként engem tiszteletbeli elnökké választott. Ezért hangsúlyozom itt és most: lemondásommal a legcsekélyebb bántalmat sem akartam okozni a város és a megye RMDSZ-tagságának; soha nem volt, hitem szerint soha nem lesz okom szembekerülni azzal a magyar közösséggel, amelynek egész életművemet szenteltem; amely a történelem súlyos csapásait szenvedve ifjonti, romantikus képzelgésekből és tévedésekből engem is kirántott; sorsához kapcsolt, amely sorsommá lett az írói munkában. Aki 1990. február 10-én részt vett a marosvásárhelyi gyertyás-könyves tüntetésünkön: soha nem felejtheti százezer magyar méltóságteljes, némán is jogot követelő vonulását, mikor Babits Mihállyal mondhattuk: van némaság, amely messze hallik, időben is messze sugárzik, engem pedig arra kötelez, hogy megvalljam: köztem és szűk testületi csoportok, személyek között támadhat olyan mély ellentét, akár a Tordai-hasadék: én azt a közösséget, amelynek itt küldöttei vannak, és amelynek a nevével egyesek visszaélnek: soha nem hagyhatom cserben. Akkor sem, ha netalán nem a marosvásárhelyi, hanem a pusztakamarási szervezet tagja leszek.

Az elkötelezettség gondolatát le is zárom ezzel. Magamat ismételve mondom: e mostani tanácskozás nem lehet a szavak szépségversenye, de kívánom: ne legyen a politikai rózsasándorkodás alkalma sem, hiszen az eszköz, amelyet szövetségünk a küzdelmeihez választ: épp olyan tartozéka az igazságnak, mint az áhított végeredmény. Ez nem pusztán módszerbeli, hanem kultúrlelkületi és erkölcsi kérdés is. E kettő együtt szövetségünk megújulásában döntő szerephez juthat, ha egységünket nem dogmaként értelmezzük. Ha a szellemi pluralizmus elevenségében a minőségi és erkölcsi követelmény kerül mindenek fölé, megszüntetve bármilyen személyi és csoportérdek-dominanciát.

Mivel a tisztújítás nem cél, csak eszköz alapvető törekvéseink érdekében, engedtessék meg a következők futólagos fölemlítése.

Először: alapelveink, amelyeket szövetségünk legutóbbi kongresszusa dolgozott ki: olyan fegyverek, amelyeket senki ki nem verhet a kezünkből. Ezek legfontosabbja az autonómia. Ehhez kapcsolódó gondolatom, hogy: a román népet, mindenkori érdekeinek hordozóit nem szabad lebecsülnünk azáltal, hogy megfeledkezünk történelmi ígéretükről, amelyet 1918-ban kaptunk volt az önrendelkezés ügyében Gyulafehérvárott.

Másodszor: amikor halljuk a figyelmeztetést, hogy olyat követeljünk, amivel nem sértjük a többségi nemzet érzékenységét! – tegyük hozzá magunk is a kiegészítést, miszerint: a kisebbséginek is van érzékenysége!

Harmadszor és végezetül: a romániai magyar nemzeti közösség emberi jogi küzdelmének még mindig olyan történelmi szakaszát éli, amikor parlamenti, kormányzati eszközei gyöngék; igazi ereje tömegében rejlik. És nem csupán választások idején, hanem állandólag, a törvényes politikai harc minden formájában. A tömegerőt nem pótolja semmilyen nyilatkozat, állásfoglalás; nem mindegy tehát, hogy megyei szövetségünk cselekvő közösségét tízezrekben mérhetjük-e, vagy százalékban: emberi tömörülésekre nem érvényes a fizika törvénye, miszerint a cseppben a tenger tükröződik. Ezért kívánom a tisztújító közgyűlésnek a munka számbavételében a tárgyszerűséget, amely az eredményes tanácskozás legfőbb feltétele, mert követelményei így hangzanak:

Érzelmi kompozíciók helyett a fölvállalt és elvégzett munka tényei beszéljenek.

A romániai magyarság mostani, drámai helyzetében, mikor sem elkobzott földjeit, székelyföldi hatalmas erdeit, sem egyházi és világi javait teljesen vissza nem kapta; mikor a korrupcióval terhelt, sok esetben titkos privatizálás folytán ősi magyar javakat vesztünk el örökre – ilyen időben, barátaim, a szövetségi munka mindenekelőtt azon mérhető: mire mentünk ilyen tekintetben? Kisebbségi létben, államosításokkal sújtottan, érdekvédelmi küzdelmet a visszaszerzett javak mennyisége szerint lehet csak megítélni. Itt és most erre legilletékesebb fórumnak tekinthető a küldöttközgyűlés. Ha erre összpontosít és eszerint ítéli meg a tisztségviselők kétéves ténykedését: sorskérdéseinkkel szembesül, amelyeket megkerülni nem lehet.

Jól tudjuk persze: évtizedeken át elorozott közösségi és magánjavaink visszaszerzését nemzetállami és többségi érdekek teszik ma még szinte lehetetlenné. A francia diákmozgalmak óta közhelyszámba menő jelszó azonban ránk is érvényes: legyetek realisták, ostromoljátok a lehetetlent! Mert jól tudjuk, barátaim: minden, ami ma már lehetséges, kezdetben lehetetlen volt.