Közelítő messzeségek^*

Titkos és nyílt vágyunk, óhajunk, hogy látva lássanak bennünket.

És halljanak is persze!

Főleg, mikor az egyetemes emberi gondolkodás nagy tülekedésében valami újat, fontosat sikerül mondanunk az emberi létről, bármiről, ami titkot, homályt oszlat a végokokat feszegető Tudat tragikus küzdelmében.

Az Igazságnak, avagy a Szépnek, mely maga is igazság: nem kritériuma, hogy ki hirdeti, melyik náció közelítette meg leginkább a szellem teljesítményeivel. Így tehát – horribile dictu! – még magyarral is előfordulhat, hogy a Szépségnek és Igazságnak bajnokaként vívjon ki magának s népének is egyetemes elismerést.

Amikor velünk, magyarokkal az efféle csoda nagy ritkán megesik: az évszázados Rágalom vigyori képe egy pillanatra megszeppen, Versailles-ban országdarabolással szentesített hazugságai csuklani kezdenek a riadtságtól: Úristen! Ázsia magyarjairól azonkívül, amit Nyugaton sikerült elhitetni róluk, valami más is kiderülhet?

No! Csak semmi aggodalom! Az újabb rágalmak újból megteszik majd hatásukat, vélik sok helyütt Magyarország közvetlen szomszédságában, ahol kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek milliói elemi emberi jogaikat követelik a gyarmati rabságra emlékeztető jogfosztottságban.

Azóta, hogy a romániai magyarság például önrendelkezési jogait nyíltan és nemzetközi fórumokon is hangoztatni meri: minden eddiginél vadabb, epilepsziás rohamokban meg-megújuló rágalomhadjáratnak került az útjába. Ázsiai horda, nyereg alatt puhított húst zabáló rablóbanda, látszólagos keresztény, ám valójában mégis kegyetlen népség vagyunk – hirdetik mindazok, akik anyanyelvi oktatást, ezeréves helységneveink magyar feliratát követelő szavainkra csak rágalommal válaszolnak. Teszik ezt a csendőrszuronyok önérzetével, meg annak reményében is, hogy böllér gyámatyjuk, Clemenceau úr a sírjából kikelve újból rábólint az állításaikra: „A magyarok valóban ázsiai barbárok Dácia latin tengerében.”

Az én reményem más.

Az én reményem a szót értésé, jól tudván tapasztalatból, hogy mindazokkal, akik bennünk az ellenség képét látják vagy láttatni próbálják, veszélyes közelebbről is megismerkednünk. Kiderülhet ugyanis, hogy sok mindenben egyetérthetnénk. Közös véleményre jutnánk – például barbár mivoltunk dolgában, stop! Ez röpke magyarázat.

Képzelt vetélkedés Balkániában televíziós közvetítéssel, egymás történelmi bűneit, nemzeti ocsmányságait üvöltő népek között, ahol is hatalmi törekvést igazoló mítoszok hazugságain hizlalt kikiáltók szólnak az ő népükhöz ekképpen: „Lássátok, véreim saját szemetekkel, milyenek eleven mivoltukban a fekete magyarok, a hun ivadékok, a nyugati kultúrákat pusztító barbár magyarok, akiket Transsylvaniában a románok térítettek kereszténységre tökéletes eredménytelenséggel. A Kárpát-medencébe tolakodók föltűnnek mindjárt a képernyőn, miután ez a Madárcsontú Valaki befejezi zongoradarabnak nevezett klimpírozásait.”

Akinek füle van: hallja, akinek szíve sincs, a Madárcsontú Valaki törékenységén feni a nyelvét, miközben a földmély-sötét zongorahangok vágtató ménesdobaja, hirtelen-váratlan feldübörgése a múltunkká zordult idő Hádész-homályából menekülve hoz riasztó üzenetet, koporsófödelet döngető serkentést a tetszhalottaknak, az önimádóknak és magyar átokba zuhant kékarcúaknak. Feszesen ismétlődő ritmusban robognak tova hollósötét szólamseregek, majd megtérve és körkörös rohamok fokozódó ritmusában káprázatos dinamikával ismétlik, variálják, vissza-visszafogják, s újból felerősítik ugyanazt a feltámadás-napi riadót, amelynek ismerős hangjait egy Berzsenyi, egy Ady Endre küldte már mifelénk, de nem külső és távoli, hanem belső és önvizsgálati célok felé serkentve romlásnak indult hajdan erős magyart, bukolikusan édeshangú aranytrombiták szavára vágyó merengőket. A vésznek vészterhesen ismétlődő katasztrófahangjai szinte nem is egyeznek a Madárcsontú Valaki finom metszésű, Jézus tanítvány-arcával, virágvasárnapi tekintetével. Tán épp ezért, az ellentmondás feloldásaként, meg törvény szerint is, amely magasság nélkül nem ismer mélységet, a sötét hangok serege úgy szárnyal föl és oly váratlanul, hogy iménti komor döbbenetünkből szinte képtelenek vagyunk kiszabadulni, fölkészülni a csoda befogadására, a csillagrégiókból zuhanó fénydallamok meghallására.

A Madárcsontú Valaki viszont varázslatos erővel bír, pillanatok alatt emel magához bennünket a Teljességbe, az ítélet és kegyelem égi-földi metamorfózisának fénykörébe. Vad viharzásban, hegyek vajúdásában, ménesdobajban és csillagözön fényjátékában alig három perc múlt el, s a végtelen Időnek e buborékjában a Mindenség dimenzióit érzékelhettük.

„Hát jönnek-e már a barbár magyarok?” – türelmetlenkednek Balkániában, míg valaki meg nem szólal, mondván: „A magyarok: Ő volt! A klimpírozó Madárcsontú Valaki. Becsületes nevén Bartók Béla. Amit pedig eljátszott nekünk, úgy hívják, hogy: Allegro barbaro.”

Titkos és nyílt vágyunk, óhajunk, hogy látva lássanak és nyílt lélekkel, értő szívvel halljanak is bennünket, magyarokat.