Életmentő szolidaritás^*

Tíz esztendő jubileumi forduló, remélem tehát most nagyobb a ’90. márciusi magyarellenes pogrom iránti közfigyelem – itthon ugyanúgy, mint Magyarországon, külföldi magyar körökben. Épp ezért minden eddiginél hangsúlyosabban küldöm a Népújság útján is szívmeleg köszönetemet mindazoknak, akik a baltás-husángos támadás tragikus óráiban – mikor 79 személy élete forgott végveszélyben az RMDSZ Maros megyei székházában – minden lehetséges módon próbáltak a védelmünkre kelni, a pogrom veszélyéről hazai és nemzetközi fórumokat értesíteni. Személy szerint én kerültem akkor a pogromszervezők gyilkos szándékának középpontjába, nem túlzás azt mondanom, hogy egyéni és közösségi szolidaritás, önzetlen segítség folytán maradtam életben.

Az ellenem elkövetett gyilkossági kísérlet után mind a sajtó, televízió útján, mind levélben, táviratilag oly sokan szólaltak meg, annyian jelezték együttérzésüket, hogy személyi válaszadásra, köszönetem, hálám, meghatottságom jelzésére képtelen voltam. Bocsánatát, megértését kérem mindazoknak, akikhez csak most – s ezúttal is újabb műtét utáni bajokkal küszködve – küldöm el köszönetemet.

Megértést kérek azért is, hogy mivel az áldozatos szolidaritásnak igen nagy közösségéről van szó: név szerint lehetetlenség fölsorolnom mindazokat, akiknek őszinte hálával tartozom.

Köszöntöm kezdetként mindazokat, akikkel együtt védtük – míg lehetett – szövetségünk székházát a vandál rombolók és gyújtogatók ellen. Jórészük szerteszóródott a nagyvilágban, egyharmaduk tán itthon van, és – emlékezik. Üzenem mindannyiuknak, hogy – bár néhányan Isten csodájaként maradtunk életben – döntésem, hogy kimegyek a vérszomjas tömeg elé, az egyetlen lehetséges módja volt mindannyiunk tűzhalálának elkerülésére. Üzenem nekik, hogy sem gyermekded hiszékenység, sem félelem szülte meggondolatlanság nem játszott közre döntésemben, amelynek következtében a mindenre képes ostromlók elvonultak a tetthelyről. Köszönöm bátorságát, áldozatkészségét annak a magyar katonának, aki épp, mert védeni próbált engem gyilkos szándékú merénylők ellen, maga is orvosi kezelésre szorult azon az estén. Köszönöm orvosaim gyors, életmentő segítségét, azokét is, akik Bukarestbe szállításom ügyében fáradoztak. Köszönöm a fővárosi román orvosok kísérletét sérült szemem megmentésére. Köszönöm bukaresti barátaim látogatását és segítségét abban, hogy Budapestre juthassak el a Központi Katonai Kórházba. Köszönöm az ottani magyar orvosok rendkívüli figyelmét, eredményes gyógyító munkáját; köszönöm a magyar sajtó és televízió szolidaritását, s a megható fogadtatást, melyben a magyar főváros ifjúsága részesített engem. Köszönöm a magyar kormány akkori és későbbi erkölcsi és anyagi támogatását szemem világának megmentése végett. Nemzettestvéreim segítsége volt: közösségi áldozat. Köszönöm az amerikai magyarok anyagi hozzájárulását az ottani műtéthez: köszönöm ennek párját Németország magyarjai részéről, mikor Kölnben került sor újabb szemműtétre. Köszönöm a budapesti, szegedi, debreceni és veszprémi orvosok, barátaim és nagyrabecsült tudós gyógyítóim régtől tartó, folyamatos fáradozását azért, hogy megrokkant egészségemet jóra, munkaképes állapotomra fordítsák vissza.

Hálával említem itt a Segítő Jobb Egészségügyi-humanitárius Alapítvány vitális szerepét évekig tartó gyógykezelésemben. Súlyos napokon is erőt, reményt jelentett számomra, hogy sürgősségi esetekben is bizton fordulhatok a marosvásárhelyi Caritsan orvosaihoz.

Soha nem felejtem azokat, akik otthonukban otthont, családjukban szerető gondoskodást nyújtottak számomra a lábadozás amerikai hónapjaiban, majd kölni műtétem idején Németországban.

Köszönöm azok rendkívüli áldozatát – hiszen a puszta szándék már önmagában is cselekedet volt –, azok jelentkezését, akik családtagjaimmal egyidejűleg teljes látásom visszaszerzése érdekében önnön szemük fényének donoraiként kerestek meg engem. A tény, hogy ilyen szervi átültetés csak a távoli jövő kétes lehetősége, semmit sem csökkent az áldozatkészségen, melyre méltó igét, jelzőt milliós szóbőségünkben sem találok.

S végül egy különálló és személyre szóló köszönettel zárom mondandómat. Köszönöm B. Iuon barátomnak, szülőfalumban közvetlen szomszédunknak, hogy ama véres március életet mentő hősei között maga is föltűnt, bátran és eredménnyel szállt szembe gyújtogató szándékot kiáltó személyekkel. Édesanyám házát akarták felgyújtani – miattam, akiről úgy hallották, hogy Marosvásárhelyt országdarabolást akarok véghezvinni. Köszönöm neked is, Iuon, amit cselekedtél. Soha el nem fakuló hálámat küldöm Pusztakamarásra.