Egységes küzdelmet az ártatlanul elítéltekért!^*

Cseresznyés Pált, aki Marosvásárhely magyar lakosságának önvédelmi küzdelmében 1990. március 20-án maga is részt vett, tízévi börtönre és közel egymillió lejes kártérítésre ítélték.

Hányadik immár az ártatlanul börtönbe vetett magyar és cigány áldozatok között? Közel félszázadik.

És mi a bűne?

Nem tudni, milyen módszerekkel kicsikart beismerése, valamint egy – sehol a világon el nem fogadható – homályos videofelvétel alapján: belerúgott a magyarellenes pogrom egyik görgényvölgyi román sebesültjébe. A felperes korábban ország-világ előtt bevallotta, hogy a véres támadás szervezőinek késztetésére, azok irányításával jött „küzdeni” Marosvásárhelyre, ám ezt a beismerést áthamisították saját ellentétébe. A támadóból áldozat lett, a megtámadottak egyik tagja, Cseresznyés Pál pedig vandál bűnöző. A pogromnak jórészt közismert szervezői azóta is büntetlenül garázdálkodnak, propagandisztikus előkészítői televíziós műsort és lapot szerkesztenek, új s új változatait gyakorolják a faji uszításnak, az írott betű történetében páratlan zsurnalisztikai terrorizmusnak.

Cseresznyés Pál elítéltetése a cinikus igazságtalanság és a sovén bosszú nyílt szándéka folytán jöhetett létre.

Hinnünk, remélnünk kell, hogy ez az újabb súlyos törvénytiprás az utolsó, amely városunkban megtörténhetett. Az utolsó lesz, ha nem várjuk, hogy Romániában valamilyen jogi mannahullás elégítse ki a joghiányban szenvedőket!

Ha mindenki megérti, hogy Cseresznyés Pál személyében nem csupán egy ártatlan embert gyaláztak meg újból, hanem a város egész magyar lakosságát.

A törvénytelen és abszurditásában egyedülálló ítélet: a romániai összmagyarság arculköpése: cinikus és szemérmetlen megcsúfolása mindannak, amit a jogalkotás terén Európa humanista gondolkodói egy ezredév alatt megteremtettek.

Éppen ezért: Cseresznyés Pál ügye mindannyiunké, akik az igazság híveiként a letűnt bolsevik nacionalista diktatúra konstrukciós pereire is emlékezhetünk.

Ha Cseresznyés Pál tragédiája nem válik közös ügyünkké; ha egyéni és kollektív tiltakozásunkat elnémítaná a közöny, a félelem, a ne szólj szám, nem fáj fejem bölcsességének vélt meghunyászkodása; ha nem kíséreljük meg végét vetni a hatalmi visszaélés marosvásárhelyi taláros bacchanáliájának: passzivitásunk újabb szenvedéseit vonjuk a fejünkre.

Tízévi börtönnel Cseresznyés Pált valójában halálra ítélték.

Az ártatlanság tudata, bizonyossága ilyen embertelen bosszút nem viselhet el.

Mentsük meg Cseresznyés Pál életét, és vele együtt mindazokét, akik a forradalomnak nevezett események idején korábbi szekus kínzóikra támadtak, aminek következtében egyesek a temesvári tömeggyilkosoknál is súlyosabb büntetést kaptak. Mentsük meg azok életét, akik a márciusi pogrom után önvédelmi jellegű cselekményeik miatt kerültek börtönbe – támadóik helyett.

Indítsunk küzdelmet értük a törvényes módozatok minden területén, összekovácsoltan, közösségileg, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség több mint félmilliós tagságának cselekvő részvételével.

Az eddigiekhez képest új módon, radikális módon, világra szóló hangerővel, s az emberi jogok szellemét tisztelő román ellenzéki barátainktól is erkölcsi támogatást kérve.

Indítsunk új küzdelmet a magyarságunkért szenvedők érdekében – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Küldötteinek Országos Tanácsa, az Elnökség, az operatív vezetőség alaposan kidolgozott és következetesen megvalósított terve alapján!

Országos szinten is tehát!

Egy nem csupán deklarált, de jogvédelmi téren is működő nemzetiségpolitikai tömegszervezet bel- és külkapcsolatainak útján, minden nemzetközi emberjogi fórum azonnali segítségét kérve!

Vajon kell-e bárkinek is magyarázni, hogy a magyarüldözés szóban forgó áldozatai tagadhatatlanul politikai elítéltek?! A koncepciós perek megrendezői vajon számíthatnak-e még bárhol a világon olyan cinkosokra, akik Visinszkij és Drăghici szellemének utóvédharcát, ártatlanok bebörtönzését európai joggyakorlatnak minősítenék? Vajon akad-e gyermekded hiszékenység a nemzetközi fórumokon, amely hitelt adna annak a szánalmasan hazug állításnak, miszerint a közel félszáznyi erdélyi magyar elítélt Cseresznyés Pálig bezárólag: közbűntényes személy?!

S vajon a román kormány, a parlament mikor fog rádöbbenni arra, hogy ilyen csausiszta-nacionalista ítéletekkel vajmi nehéz, sőt lehetetlen akár az Európa Tanácsban, akár az amerikai vezetés köreiben is komolyabb támogatásra számítani az ország javára?

Részünkről tehát nem szónoki fogás azt állítani, hogy minden jogtiprás elleni fellépésünk egyúttal az egész ország, a román nemzet demokratikus érdekeit is szolgálja.

Cseresznyés Pál ügyében joggal került szóba sajtónkban, hogy e balkáni jellegű Dreyfus-pörben vajon akad-e Zoláéhoz hasonló írói lelkiismeret, amely fölemeli szavát az ártatlanok védelmében?

Jogos kérdés!

Kivált, ha arra gondolunk: mily kiváló koponyák fecsérelik néha szellemi energiáikat doktriner vitákra, csoportküzdelmekre, nemzedéki ellentétekre!

A börtönben sínylődők egyetlen, közös, minden kiagyalt másságtól mentes létformája pedig: a mérhetetlen szenvedés. Eladdig, hogy magyar anyjukkal, testvérükkel nem válthatnak szót magyar nyelven a börtönben.

A fenti jogos kérdésre pedig így válaszolhatunk: egyéni tiltakozással, írói szolidaritással neototalitárius viszonyok között semmire sem megyünk. Ezek csupán vasárnapi iskolai istenes dalocskák a törvénytelenség, a sovén bosszúállás folyamatos Maros menti dúlásai közepette.

Itt kollektív küzdelem szükségeltetik!

Megnyugtató lenne tudnunk, hogy az emberi fájdalom iránti személyes empátia szövetségünk kollektív vezetésének lelkiismeretében fog voltaire-i módon megnyilatkozni.

A sötét gyűlölet hiénáitól üldözött Calas család megmentőjét minden évnek Szent Bertalan napján lázas fejfájás kínozta. Rendkívüli érzékenysége minden igazságtalansággal szemben haláláig táplálta küzdő és halhatatlanná lett szellemét.

Talán nem vétek és nem merénylet a személyes szabadság elve ellen, mikor azt kívánom, hogy Cseresznyés Pál és rabtársainak szenvedése nemzetiségi szövetségünk minden vezető tagjának voltaire-iánusan lázas főfájást okozzon.

Bocsánatot kérek mindazoktól, akikről köztudott, hogy már-már foglalkozásuk a szolidaritás az elesettekkel, az üldözöttekkel. De vannak elegen csak saját ügyükben sietős léviták, akik a rablóktól leütött és kifosztott embert Jerikóban magára hagyják.

Sem fejük, sem szívük nem fáj a szenvedőért.