Mindennek rendelt ideje van^*

Sorsunk fölé hajolni összegyűltünk tehát, mert a prédikátor könyve szerint is: mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak… Ideje van a megölésnek, és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak, és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhagyásának, és ideje a kövek egybegyűjtésének. Ideje van a keresésnek, és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak… Ideje a hadakozásnak, és ideje a békességnek.

És ideje van… de ne soroltassék, mi mindennek van itt az ideje, vagy nincs itt az ideje. Múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójának szorításában ordas veszedelmek közepette épp az a dolgunk, hogy egy történelmileg adott időben a cselekvés irányát és módozatát megtaláljuk, hogy az utánunk jövők elmondhassák majd: az RMDSZ második, marosvásárhelyi kongresszusának küldöttei racionálisan ítélkező politikusok voltak, nem pedig a modern művészetek gyakorlói, akik kedvük, sajátos esztétikájuk szerint keverhetik az idősíkokat s a tér dimenzióit. Ezt reményként könnyű megfogalmazni, ám az út- és cselekvésimódozat-keresés annál nehezebb lesz. Bizonyára nem mentes konfliktusoktól sem.

Ne feledjük azonban, hogy minél szabadabbak vagyunk az ellenvélekedésben, annál terheltebbek is a felelősségben, minden kimondott szavunkért. Mert ahányan vagyunk itt, annyiféleképpen vélhetjük, a rendelt időnek – hisz rendelt idő a miénk, nem házilag készített, nem jó anyánk sütötte, főzte, familiáris eledel –, a korparancsnak tehát melyike fontosabb, és így ki-ki onnan szólhat, ahol a legokosabbnak gondolja magát. Sorsunk fölé hajolva e változatosság jegyében kezdjük el tanácskozásunkat. Az egymásnak feszülő elvek, nézetek, egyéni és csoportfelfogások, hit- és világnézetbeli változatok, taktikai és stratégiai különbözőségek polifonikus jellege remélhetőleg a közös cselekvés irányába serkent majd bennünket. Lelki fülem hallja, persze: lesz itt hangzavar is, de kívánom, Illyés Gyulával szólva – jaj-sötét szívek fájdalma kéri –, az a hangzavar bartóki legyen: a létnek zord igaza! A kimondás vigasza. S hajdani könyörgések helyén a nyílt követelés: „rendet, igazit, vagy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra – fölségesen!”

És hadd mondjuk el újból: mi is nép vagyunk! Sötét erők másnak szántak a nagy olvasztókemencében, avagy, a zsidóságéhoz hasonló a diaszpóra, vándorútjain. De nép vagyunk! Helyben maradásra elszánt nép az ősi szülőföldön. Ha ugyan ezt így ki lehet még mondani. Ily egyértelműen a naponta menekülők, a végleg távozók siralmas látványa fölött.

Kérem, bocsássanak meg, hogy reményemet a teljes valónak véltem, és azt mondtam könnyedén: elszánt nép! Elszánt, megosztottan. Maradásra és távozásra készen. Reményeiben, részint összetörten, de sok hajlandósággal is a folyamatos küzdelemre, talpra állásra. Ezért szükséges önvédelmi céllal is meghúznunk az exodus vészharangjait. Vétkesek közt cinkos, aki nem harangoz.

De vissza most újból, ha csak érintőleg is a számbavétel gondolatához. Szinte hallom megannyi kemény mondandó zúgását, feszültségterhes agyakban, akár egy transzformátorházban. Önelégültség és hozsannák helyett súlyos gondok szikláit fogják felgörgetni felelős férfiak, nők, aggok, mint jómagam, s fiatalok, mint egész szövetségünk. Ki fog derülni nyilván, hogy közügyi, politikai munkára választott férfiaink, megbízottaink miként sáfárkodtak az erdélyi magyarság bizalmával. Bizonyos, sok-sok elismerést, ám ugyanannyi számonkérést érdemelnek. Ez részemről nem az egyrészt-másrészt lagymatagsága, csupán az indokolt félelem az indulati eredetű, sommás, egyoldalú értékeléstől. Mert ugyan ki az közöttünk, aki egyszemélyes tridenti zsinatként nyilatkozhat kegyelemről, bűnről, erényről és purgatóriumról! A kérdés persze szónoki, itt senki sem képzeli magát zsinatnak, még kevésbé tridentinek, hanem inkább s joggal székelyföldinek, kalotaszeginek avagy bánságinak és a többi. Ha pedig ebből támadnának mozzanatok, csak egyetlenegy okozhatna jogos aggodalmat: a mi közösségi cselekvésünk, kisebbségjogi küzdelmünk sokszínűségből támadt egységének, viszonylagos egyöntetűségének tagadása. Az individuum szuverenitásának olyasféle értelmezése, amely véglegesen kompromittálódott fogalomként neveti szembe például a sorskérdéseinkben tanúsítandó szükséges egységet, a közös veszedelemben a közös fellépést.

Én úgy gondolom, barátaim, Ionesco úr híres-tanulságos abszurd játékára emlékezve: kisebbségi létben, annak mindétig omlásra kész ege alatt nem minden totalitárius veszedelmet jelző rinocérosz, ami kollektív eszme és közösségi magatartás. Avagy individuális tulajdonunk-e mindaz, aminek védelme végett kollektív jogot is követelünk? Azt a világszerte immár természetes emberi jogot, amit minapában magas helyről szóló szájak újból megtagadtak tőlünk. Megtagadták, s nem szeszélyből, nem tudatlanságból, hanem éppen annak tudatában, hogy valamely nemzeti kisebbség kollektív joga egész jogrendszerének az alapját jelenti. Szerves kapcsolatát is az európai demokráciákkal, amelyek – tetszik, nem tetszik – mércéi maradnak az emberi jogoknak.

Az emberi jog ugyanis nem lehet folklorisztikus, helyi, regionális sajátosságok szerint alakított. Az emberi jogok korszerű értelmezése már-már matematikai: nem alku tárgya. Hegelnek igaza lehetett abban, hogy egyik tudat a másik tudatot tagadja, és e tagadás az emberi fejlődés dinamikája. A heidelbergi mester azonban maga is rábólintana arra, amit megismételve zárom szavaimat: egyéni és kollektív jogaink rendszere – nem alku tárgya. Ha ebben egységre jutunk, az nem a mennyei harmónia szörnyűsége lesz, hanem ittlétünk legfőbb értelme. Mert mindennek rendelt ideje van. A széthúzásnak soha!