Maradunk, ahol voltunk és leszünk, ahol vagyunk^*

Ceauşescu félanalfabéta volt, de zseniális hatalombitorló és a dezinformáció rendkívüli képességű szélhámosa. Elhitette a nagyvilággal, hogy a szovjet imperializmus vakmerő ellensége. Sokan szégyellik most magukat a Nyugat vezető köreiben, amiért e balkáni diktátor áldozatául estek a hiszékenységükben, de sokan gondolják ma is itthon az országban, annak vezető köreiben, hogy titokban még mindig istenített mesterük és atyjuk dezinformációs manővereivel az ország hírnevét újból fényessé tehetik. Tragikus öncsalás. A nyugati demokráciákat megtévesztő trükkök, amelyeknek tanúi lehettünk, ama cirkuszi bohócokra emlékeztetnek, kik a sikeres nagy számokat és bűvészmutatványokat komikusan utánozva pályáznak a publikum tapsára.

Értsük most ezen – a gyengébbek kedvéért mondom – a nyugati hatalmak vezető köreit, a pénzes köröket is beleértve. Más szóval, az 1989. esztendő véres karácsonyának idején bekövetkezett hatalmi fordulat nem hozta el azt az áhított rendszerváltást, nem juttatott el bennünket közelebb Európához, a demokráciához, a félelem nélküli élethez. Mi több, a tegnapi diktátor náci értelemben vett nemzetiszocialista neveltjei a büntetés legcsekélyebb kockázata nélkül szitkozódhatnak a televízióban, uszíthatnak minden tekintetben fasiszta szellemiségű lapokban az igazi román demokraták ellen, a nemzetiségek ellen, mindenekelőtt pedig a magyarok és a zsidók ellen. Uszíthatnak reggeltől estig, miként az idén október 17-én is történt a parlamentben. Szervezhetik ilyenformán televíziós közvetítéssel az újabb véres pogromot országszerte az európai mérce szerinti jogait követelő erdélyi magyarság ellen. Mert Ceauşescu másod- és harmadgarnitúrájának uralma számára – így kell ezt fogalmazni – nincs félelmetesebb veszély, mint Európa emberjogi törvényeinek érvényesítése ebben az országban. Valószínű tehát, hogy az új román kormány mindent el fog követni most a piacorientált gazdasági élet érdekében, ám az előző kabinet örökségeként semmit sem fog engedélyezni az önrendelkezés valóban emberi jogának gyakorlásából, s ennek azzal is tanújelét adja, hogy máris elzárkózott a több mint kétmilliós magyarság és a többi nemzeti kisebbség sajátos ügyeit intéző Nemzetiségi Minisztérium létrehozásától.

Zenészek jellemzik e magatartást legjobban, amikor azt mondják, egy a kotta és más a hang. Míg tehát a kotta és a hang nem lesz azonossá az új kormány deklarációiban is, addig nyilvánvaló, hogy ezeket fenntartással kell fogadnunk. Fenntartással, illúziók nélkül, ám abban a tudatban, hogy a demokrácia látszatának bűvészmutatványaival, Ceauşescu neveltjeinek másodgarnitúrájával, valamint olyan képviselőkkel és szenátorokkal, akik minden képzeletet felülmúló magyarellenes gyűlölettel és antiszemitizmussal töltik ki a parlament munkanapjait, ilyen körülmények között rohamosan fokozódik az ország elszigeteltsége. Ez pedig nem csupán politikai züllést, hanem növekvő gazdasági nyomort is jelent. Az is tény, hogy az ország nemzeti kisebbségeinek alkotmányosan biztosított, az önrendelkezés, tehát az autonóm változatok elve alapján kiépített jogrendszere nélkül sem juthatunk közelebb Európához. Ilyen lépésre pedig, sajnos, ma még nem hajlandó az ország vezetése.

Ezzel szemben nacionalista körök mindent elkövetnek, hogy a nemzetiségeket megtörjék, emigrálásra kényszerítsék, avagy erőszakkal asszimilálják, a Székelyföld közel egymilliós kompakt magyar lakosságának városait pedig folytatólagos, masszív betelepítéssel etnikailag megbontsák. Éppen napjainkban folyik különben a romániai magyarság gerincének, a székelységnek, a székelység gerincének is a megtörési kísérlete. Ez a kivégzett diktátor befejezetlen művének a folytatását jelenti. Szinte végrendeletének teljesítését. De rá kell ébredniük majd, hogy ezzel magát a román nemzetet is megnyomorítják. Reményünket nem csupán saját küzdelmünkbe és a nagyvilág szolidaritásába vetjük tehát, hanem a nemzeti demagógiával félrevezetett román tömegek ama józan felismerésébe is, hogy javát, jólétét nem azok akarják, akik halált, pogromot, börtönt, akasztófát kiáltanak naponként a sajtóban és minden más módon a magyarságra.

Elképzelhetetlen, hogy az a nép, amely valóságos egységben az összes nemzetiségekkel képes volt megdönteni minden idők egyik legjobban megszervezett diktatúráját, hogy ez a nép hosszan tűrje még egy neototalitarizmus katasztrófapolitikáját. A gyalázatban megboldogult diktátor a közelgő kommunizmus és az Erdélyből kényszerűleg távozó magyarok és szászok hátrahagyott javainak örömével kecsegtette népét. A hatalom mai fanatikusai a közeli kommunizmusról lemondva a távozó magyarok üres helyén vélik megtalálni az áhított történelmi boldogságot. Újabb vákuumra lesnek. Ez pedig nem fog menni, mert nem fogunk menni. Maradunk, ahol eddig voltunk, és leszünk, ahol vagyunk – ezerszáz éves szülőföldünkön.