Szolgák felelőssége és a humánum parancsa^*

Illyés Gyula megírta már egyik drámájában: a zsarnok éltető eleme a szolga; a szolgahad; a szolgaszellem; a magánszorgalmú kutyák ugató kórusa és annak minden változata; a zsarnokról és feleségéről ódát zengő udvari költő; a Gauleiter-magonc, akit nálunk mindközönségesen megyei első titkárnak, tov. primnek is hívtak; az éljeneket szemguvadásig üvöltő tapsonc, a szélhámos hurrázó, s az emberi vesét, májat rendőrcsizmával rugdosó szadista, a zsarnok meghosszabbított lába; az ellenzéki gondolatok inkvizítora és mi minden és hány meg hány változata a zsarnokot fönntartó erőnek. A rendszernek, amelyet most iszonyatos véráldozattal megdöntött a forradalom, mindezek csak részelemei. De nem jelentéktelenek. Érthető tehát, hogy Zsarnok és Zsarnokné kivégzése után szolgáik felé fordult a népharag, a fölkelt nép indulata, melyet mérhetetlen szenvedés lobbantott lángra, hogy tisztítótűz által pusztuljon minden, ami embertelenség volt az „aranykorszaknak”, „emberarcúnak” megénekelt diktatúrában.

Ám ami érthető, nem feltétlenül megengedhető. A zsarnoki rendszert porba döntő kollektív önbíráskodás után új rendnek kell jönnie. Ebben pedig nincs, nem lehet helye az egyéni önbíráskodásnak, a személyes bosszúnak, az anarchia késvillanásainak, a bunkónak. Az új rend, melyet fel kell építenünk, nem tűrheti meg a szemet szemért, fogat fogért középkori szellemiségét. Az új rend, amelyet a Zsarnok kozmikus méretű demagógiája után valóban a humánum alapján kell megteremtenünk, az igazi demokrácia eszközeivel fog bíráskodni és büntetni.

Embertársaim! Bízzatok a lehetséges új rend európai szellemiségében! Ne engedjétek meg a vérbosszúnak semmilyen formáját, az önbíráskodás jogszerűtlenségét. Jogtalanságból kitörve ne kerülhessünk szembe saját eszményeinkkel! Megannyi vérfürdő gyermekgyilkosait, a Zsarnok Heródes hadának maradványait az igazi törvényesség törvénye büntesse, nem személyi indulat ökle, fejszefoka. Most, hogy visszakerültünk Európába, igazoljuk egyenként is, hogy emberi tartásunk, erkölcsünk, jogérzékünk valóban a humánum földjén termett; hogy Herderrel szólva: ami az emberben isteni, az épp maga az emberség. Ne mondjátok, hogy mindez pusztán keresztényi, istenes türelem. A kővel dobálót nem fogjuk kenyérrel visszadobálni. A gyilkost nem fogjuk homlokon csókolni. De büntetését bízzuk a törvényre – mindannyiunkra tehát. A közösség demokratikus rendjére. A törvényre, amelyet kiegészít majd az emberi közösség ítélkezése a bűnösök fölött: a megvetés, az erkölcsi ítélet Káin-bélyege.

Ez minden egyén joga. Kegyes és kegyetlen, némelykor szigorúbb a bitónál is. Ez legyen a mi erkölcsünk e vérzivataros napokban is.