Óceáni följegyzések^*

Álmomban föltűnt egy temetés Pusztakamaráson. Különös volt, hogy mondogattam folyvást: „Én ezt már megírtam.” Édes Néném feküdt ott a ravatalon, élettelen kezében egy szál fekete szegfűvel. A koporsó oldalán felirat hirdette: A Magyar Nyelv. Élt ezer esztendőket. Elhunyt hosszan tartó üldöztetés, véres erőszak következtében. Koszorúk lila papírszalagjain felirat minden nyelveken: utolsó üdvözlet a magyar nyelvnek. Nyugodjék békében.

 

*

 

Mai olvasmányaimból kihalófélben lévő kék bálnáról jegyeztem föl tanulságul a következőket: „Óceáni halászok tapasztalták, hogy a kardszárnyú delfinek a kék bálnák nyelvét mint kedvenc falatjukat darabonként szokták kitépni a lomha mozgású víziemlősök szájából. Ilyenkor a támadók megosztják egymás közt a feladatokat: a nőstény delfin a bálna fejére ugrik, és annak orrnyílását összeszorítva arra kényszeríti, hogy védekezésül összeszorított száját kinyissa. Ekkor a hím delfin a szétnyílt állkapcsok közé furakodik, és rettenetes tépőfogait fűrészként használva a puha bálnanyelvet levágja, vagy jókora darabot harap ki belőle. A bálna legtöbbször védtelen a túlerővel támadó ragadozókkal szemben. Ijedtében annyira megbénul, hogy tehetetlenül tűri halálos megcsonkítását.” (Tomaselli: Der Kampf mit dem Wal – Küzdelem a bálnákkal, Zürich–Leipzig, 1938.)

Egy másik följegyzés: „Sokszor hallottam, hogy a kardszárnyú delfin az élő bálnának főleg a nyelvét szereti kitépni. Ezt magam is mesének tartottam. Egyszer azonban a koreai partoknál bálnákra vadásztunk, mikor is azt vettük észre, hogy a kardszárnyú delfinek nagy csoportba verődve ugyancsak a kék bálnák után vetették magukat. A vizek óriásai annyira rettegnek tőlük, hogy a delfinek közeledtére teljesen megbénulnak, szétterített uszonyokkal a hátukon fekszenek, mintegy megadva magukat végzetüknek. (…) Az általam elejtett 35 szürke, azaz kék bálna közül hétnek nagyrészt kitépték, egynek pedig teljesen, csonkig kiharapták és fölzabálták a nyelvét az óceán gyilkos ragadozói.” (R. C. Andrews: Mit Harpune und Büchse – Szigonnyal és fegyverrel, Leipzig, 1931.)

Ha igaz, hogy a játékos delfinek módjára a kék bálnák is titkos jeleket váltanak egymással: haldoklásuk közben a megcsonkítottak segélykérő üzeneteket küldenek a végtelen vizek sötétségébe. Ők is, miként az emberek. Jómagunk például. Erdélyi magyarok. Nyelvünkben bujdosók, iskolák híján mezőségi nyelvkárosultak. Jogaikat követelő csángók, nemzeti nyelvük utolsó maradékait suttogó asszimiláltak a keserves kényszerűségben. Nyelvháború, mondjuk néha, mikor nyilvánosságra merészkedő magyar szavainkat fejszével verik le, szurokkal mocskolják feketére a többségi nemzet epilepsziás rohamcsapatai.

Kék bálnák, emberi drámáknak is fájdalmas metaforái! A tőből kiszakított, véres cafatokban fölzabált nyelv látványa soha nem lesz emberi vadságot, gyűlöletet szelídítő tanulsággá? Az állati létből kiemelkedett ember viselkedésének legfőbb parancsa nem az emberség? Nem a Pál apostoli szeretet, amely türelmes, jóságos, nem gőgösködik, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal, amely minden népek igazsága? Ősi kérdés, ódon sóhaj, időtlen reménység! Önvédelmi cselekvéssel kell mindezeket életre kelteni és javunkra fordítani. Testvéreim, ne bénuljatok meg a nyelvünkre éhes, vicsorgó fogsorok láttán! A végzet komorságában fennhéjázó veszedelem nem a mi végzetünk, hanem – végső soron az embertelenségé! A történelmileg végnapjait élő, vérmítoszban garázdálkodó nacionalizmusé! Alkonyát már Ady Endre is meghirdette. A késedelmet senki ne vesse szemére! Nem tévedett ő! Nem hagyott ránk áltató szavakat. A lángelme magaslatáról nálunknál messzebbre látott az időben. Reménykedjünk hát! Édes Néném csodák csodájaként föltámad holtából. Hűségünk életvizében fürdik, lankadatlan szerelmünkben erősödik. Mert csak velünk, életünkkel és minden maradékainkkal fog lehanyatlani. Úgy bánjék velünk az Úr most és ezután is!