Ideje van az újjászületésnek

Óceáni följegyzések^*

Álmomban föltűnt egy temetés Pusztakamaráson. Különös volt, hogy mondogattam folyvást: „Én ezt már megírtam.” Édes Néném feküdt ott a ravatalon, élettelen kezében egy szál fekete szegfűvel. A koporsó oldalán felirat hirdette: A Magyar Nyelv. Élt ezer esztendőket. Elhunyt hosszan tartó üldöztetés, véres erőszak következtében. Koszorúk lila papírszalagjain felirat minden nyelveken: utolsó üdvözlet a magyar nyelvnek. Nyugodjék békében.

*

Mai olvasmányaimból kihalófélben lévő kék bálnáról jegyeztem föl tanulságul a következőket: „Óceáni halászok tapasztalták, hogy a kardszárnyú delfinek a kék bálnák nyelvét mint kedvenc falatjukat darabonként szokták kitépni a lomha mozgású víziemlősök szájából. Ilyenkor a támadók megosztják egymás közt a feladatokat: a nőstény delfin a bálna fejére ugrik, és annak orrnyílását összeszorítva arra kényszeríti, hogy védekezésül összeszorított száját kinyissa. Ekkor a hím delfin a szétnyílt állkapcsok közé furakodik, és rettenetes tépőfogait fűrészként használva a puha bálnanyelvet levágja, vagy jókora darabot harap ki belőle. A bálna legtöbbször védtelen a túlerővel támadó ragadozókkal szemben. Ijedtében annyira megbénul, hogy tehetetlenül tűri halálos megcsonkítását.” (Tomaselli: Der Kampf mit dem Wal – Küzdelem a bálnákkal, Zürich–Leipzig, 1938.)

Egy másik följegyzés: „Sokszor hallottam, hogy a kardszárnyú delfin az élő bálnának főleg a nyelvét szereti kitépni. Ezt magam is mesének tartottam. Egyszer azonban a koreai partoknál bálnákra vadásztunk, mikor is azt vettük észre, hogy a kardszárnyú delfinek nagy csoportba verődve ugyancsak a kék bálnák után vetették magukat. A vizek óriásai annyira rettegnek tőlük, hogy a delfinek közeledtére teljesen megbénulnak, szétterített uszonyokkal a hátukon fekszenek, mintegy megadva magukat végzetüknek. (…) Az általam elejtett 35 szürke, azaz kék bálna közül hétnek nagyrészt kitépték, egynek pedig teljesen, csonkig kiharapták és fölzabálták a nyelvét az óceán gyilkos ragadozói.” (R. C. Andrews: Mit Harpune und Büchse – Szigonnyal és fegyverrel, Leipzig, 1931.)

Ha igaz, hogy a játékos delfinek módjára a kék bálnák is titkos jeleket váltanak egymással: haldoklásuk közben a megcsonkítottak segélykérő üzeneteket küldenek a végtelen vizek sötétségébe. Ők is, miként az emberek. Jómagunk például. Erdélyi magyarok. Nyelvünkben bujdosók, iskolák híján mezőségi nyelvkárosultak. Jogaikat követelő csángók, nemzeti nyelvük utolsó maradékait suttogó asszimiláltak a keserves kényszerűségben. Nyelvháború, mondjuk néha, mikor nyilvánosságra merészkedő magyar szavainkat fejszével verik le, szurokkal mocskolják feketére a többségi nemzet epilepsziás rohamcsapatai.

Kék bálnák, emberi drámáknak is fájdalmas metaforái! A tőből kiszakított, véres cafatokban fölzabált nyelv látványa soha nem lesz emberi vadságot, gyűlöletet szelídítő tanulsággá? Az állati létből kiemelkedett ember viselkedésének legfőbb parancsa nem az emberség? Nem a Pál apostoli szeretet, amely türelmes, jóságos, nem gőgösködik, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal, amely minden népek igazsága? Ősi kérdés, ódon sóhaj, időtlen reménység! Önvédelmi cselekvéssel kell mindezeket életre kelteni és javunkra fordítani. Testvéreim, ne bénuljatok meg a nyelvünkre éhes, vicsorgó fogsorok láttán! A végzet komorságában fennhéjázó veszedelem nem a mi végzetünk, hanem – végső soron az embertelenségé! A történelmileg végnapjait élő, vérmítoszban garázdálkodó nacionalizmusé! Alkonyát már Ady Endre is meghirdette. A késedelmet senki ne vesse szemére! Nem tévedett ő! Nem hagyott ránk áltató szavakat. A lángelme magaslatáról nálunknál messzebbre látott az időben. Reménykedjünk hát! Édes Néném csodák csodájaként föltámad holtából. Hűségünk életvizében fürdik, lankadatlan szerelmünkben erősödik. Mert csak velünk, életünkkel és minden maradékainkkal fog lehanyatlani. Úgy bánjék velünk az Úr most és ezután is!

Szolgák felelőssége és a humánum parancsa^*

Illyés Gyula megírta már egyik drámájában: a zsarnok éltető eleme a szolga; a szolgahad; a szolgaszellem; a magánszorgalmú kutyák ugató kórusa és annak minden változata; a zsarnokról és feleségéről ódát zengő udvari költő; a Gauleiter-magonc, akit nálunk mindközönségesen megyei első titkárnak, tov. primnek is hívtak; az éljeneket szemguvadásig üvöltő tapsonc, a szélhámos hurrázó, s az emberi vesét, májat rendőrcsizmával rugdosó szadista, a zsarnok meghosszabbított lába; az ellenzéki gondolatok inkvizítora és mi minden és hány meg hány változata a zsarnokot fönntartó erőnek. A rendszernek, amelyet most iszonyatos véráldozattal megdöntött a forradalom, mindezek csak részelemei. De nem jelentéktelenek. Érthető tehát, hogy Zsarnok és Zsarnokné kivégzése után szolgáik felé fordult a népharag, a fölkelt nép indulata, melyet mérhetetlen szenvedés lobbantott lángra, hogy tisztítótűz által pusztuljon minden, ami embertelenség volt az „aranykorszaknak”, „emberarcúnak” megénekelt diktatúrában.

Ám ami érthető, nem feltétlenül megengedhető. A zsarnoki rendszert porba döntő kollektív önbíráskodás után új rendnek kell jönnie. Ebben pedig nincs, nem lehet helye az egyéni önbíráskodásnak, a személyes bosszúnak, az anarchia késvillanásainak, a bunkónak. Az új rend, melyet fel kell építenünk, nem tűrheti meg a szemet szemért, fogat fogért középkori szellemiségét. Az új rend, amelyet a Zsarnok kozmikus méretű demagógiája után valóban a humánum alapján kell megteremtenünk, az igazi demokrácia eszközeivel fog bíráskodni és büntetni.

Embertársaim! Bízzatok a lehetséges új rend európai szellemiségében! Ne engedjétek meg a vérbosszúnak semmilyen formáját, az önbíráskodás jogszerűtlenségét. Jogtalanságból kitörve ne kerülhessünk szembe saját eszményeinkkel! Megannyi vérfürdő gyermekgyilkosait, a Zsarnok Heródes hadának maradványait az igazi törvényesség törvénye büntesse, nem személyi indulat ökle, fejszefoka. Most, hogy visszakerültünk Európába, igazoljuk egyenként is, hogy emberi tartásunk, erkölcsünk, jogérzékünk valóban a humánum földjén termett; hogy Herderrel szólva: ami az emberben isteni, az épp maga az emberség. Ne mondjátok, hogy mindez pusztán keresztényi, istenes türelem. A kővel dobálót nem fogjuk kenyérrel visszadobálni. A gyilkost nem fogjuk homlokon csókolni. De büntetését bízzuk a törvényre – mindannyiunkra tehát. A közösség demokratikus rendjére. A törvényre, amelyet kiegészít majd az emberi közösség ítélkezése a bűnösök fölött: a megvetés, az erkölcsi ítélet Káin-bélyege.

Ez minden egyén joga. Kegyes és kegyetlen, némelykor szigorúbb a bitónál is. Ez legyen a mi erkölcsünk e vérzivataros napokban is.

Maradunk, ahol voltunk és leszünk, ahol vagyunk^*

Ceauşescu félanalfabéta volt, de zseniális hatalombitorló és a dezinformáció rendkívüli képességű szélhámosa. Elhitette a nagyvilággal, hogy a szovjet imperializmus vakmerő ellensége. Sokan szégyellik most magukat a Nyugat vezető köreiben, amiért e balkáni diktátor áldozatául estek a hiszékenységükben, de sokan gondolják ma is itthon az országban, annak vezető köreiben, hogy titokban még mindig istenített mesterük és atyjuk dezinformációs manővereivel az ország hírnevét újból fényessé tehetik. Tragikus öncsalás. A nyugati demokráciákat megtévesztő trükkök, amelyeknek tanúi lehettünk, ama cirkuszi bohócokra emlékeztetnek, kik a sikeres nagy számokat és bűvészmutatványokat komikusan utánozva pályáznak a publikum tapsára.

Értsük most ezen – a gyengébbek kedvéért mondom – a nyugati hatalmak vezető köreit, a pénzes köröket is beleértve. Más szóval, az 1989. esztendő véres karácsonyának idején bekövetkezett hatalmi fordulat nem hozta el azt az áhított rendszerváltást, nem juttatott el bennünket közelebb Európához, a demokráciához, a félelem nélküli élethez. Mi több, a tegnapi diktátor náci értelemben vett nemzetiszocialista neveltjei a büntetés legcsekélyebb kockázata nélkül szitkozódhatnak a televízióban, uszíthatnak minden tekintetben fasiszta szellemiségű lapokban az igazi román demokraták ellen, a nemzetiségek ellen, mindenekelőtt pedig a magyarok és a zsidók ellen. Uszíthatnak reggeltől estig, miként az idén október 17-én is történt a parlamentben. Szervezhetik ilyenformán televíziós közvetítéssel az újabb véres pogromot országszerte az európai mérce szerinti jogait követelő erdélyi magyarság ellen. Mert Ceauşescu másod- és harmadgarnitúrájának uralma számára – így kell ezt fogalmazni – nincs félelmetesebb veszély, mint Európa emberjogi törvényeinek érvényesítése ebben az országban. Valószínű tehát, hogy az új román kormány mindent el fog követni most a piacorientált gazdasági élet érdekében, ám az előző kabinet örökségeként semmit sem fog engedélyezni az önrendelkezés valóban emberi jogának gyakorlásából, s ennek azzal is tanújelét adja, hogy máris elzárkózott a több mint kétmilliós magyarság és a többi nemzeti kisebbség sajátos ügyeit intéző Nemzetiségi Minisztérium létrehozásától.

Zenészek jellemzik e magatartást legjobban, amikor azt mondják, egy a kotta és más a hang. Míg tehát a kotta és a hang nem lesz azonossá az új kormány deklarációiban is, addig nyilvánvaló, hogy ezeket fenntartással kell fogadnunk. Fenntartással, illúziók nélkül, ám abban a tudatban, hogy a demokrácia látszatának bűvészmutatványaival, Ceauşescu neveltjeinek másodgarnitúrájával, valamint olyan képviselőkkel és szenátorokkal, akik minden képzeletet felülmúló magyarellenes gyűlölettel és antiszemitizmussal töltik ki a parlament munkanapjait, ilyen körülmények között rohamosan fokozódik az ország elszigeteltsége. Ez pedig nem csupán politikai züllést, hanem növekvő gazdasági nyomort is jelent. Az is tény, hogy az ország nemzeti kisebbségeinek alkotmányosan biztosított, az önrendelkezés, tehát az autonóm változatok elve alapján kiépített jogrendszere nélkül sem juthatunk közelebb Európához. Ilyen lépésre pedig, sajnos, ma még nem hajlandó az ország vezetése.

Ezzel szemben nacionalista körök mindent elkövetnek, hogy a nemzetiségeket megtörjék, emigrálásra kényszerítsék, avagy erőszakkal asszimilálják, a Székelyföld közel egymilliós kompakt magyar lakosságának városait pedig folytatólagos, masszív betelepítéssel etnikailag megbontsák. Éppen napjainkban folyik különben a romániai magyarság gerincének, a székelységnek, a székelység gerincének is a megtörési kísérlete. Ez a kivégzett diktátor befejezetlen művének a folytatását jelenti. Szinte végrendeletének teljesítését. De rá kell ébredniük majd, hogy ezzel magát a román nemzetet is megnyomorítják. Reményünket nem csupán saját küzdelmünkbe és a nagyvilág szolidaritásába vetjük tehát, hanem a nemzeti demagógiával félrevezetett román tömegek ama józan felismerésébe is, hogy javát, jólétét nem azok akarják, akik halált, pogromot, börtönt, akasztófát kiáltanak naponként a sajtóban és minden más módon a magyarságra.

Elképzelhetetlen, hogy az a nép, amely valóságos egységben az összes nemzetiségekkel képes volt megdönteni minden idők egyik legjobban megszervezett diktatúráját, hogy ez a nép hosszan tűrje még egy neototalitarizmus katasztrófapolitikáját. A gyalázatban megboldogult diktátor a közelgő kommunizmus és az Erdélyből kényszerűleg távozó magyarok és szászok hátrahagyott javainak örömével kecsegtette népét. A hatalom mai fanatikusai a közeli kommunizmusról lemondva a távozó magyarok üres helyén vélik megtalálni az áhított történelmi boldogságot. Újabb vákuumra lesnek. Ez pedig nem fog menni, mert nem fogunk menni. Maradunk, ahol eddig voltunk, és leszünk, ahol vagyunk – ezerszáz éves szülőföldünkön.

Mindennek rendelt ideje van^*

Sorsunk fölé hajolni összegyűltünk tehát, mert a prédikátor könyve szerint is: mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak… Ideje van a megölésnek, és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak, és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhagyásának, és ideje a kövek egybegyűjtésének. Ideje van a keresésnek, és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak… Ideje a hadakozásnak, és ideje a békességnek.

És ideje van… de ne soroltassék, mi mindennek van itt az ideje, vagy nincs itt az ideje. Múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójának szorításában ordas veszedelmek közepette épp az a dolgunk, hogy egy történelmileg adott időben a cselekvés irányát és módozatát megtaláljuk, hogy az utánunk jövők elmondhassák majd: az RMDSZ második, marosvásárhelyi kongresszusának küldöttei racionálisan ítélkező politikusok voltak, nem pedig a modern művészetek gyakorlói, akik kedvük, sajátos esztétikájuk szerint keverhetik az idősíkokat s a tér dimenzióit. Ezt reményként könnyű megfogalmazni, ám az út- és cselekvésimódozat-keresés annál nehezebb lesz. Bizonyára nem mentes konfliktusoktól sem.

Ne feledjük azonban, hogy minél szabadabbak vagyunk az ellenvélekedésben, annál terheltebbek is a felelősségben, minden kimondott szavunkért. Mert ahányan vagyunk itt, annyiféleképpen vélhetjük, a rendelt időnek – hisz rendelt idő a miénk, nem házilag készített, nem jó anyánk sütötte, főzte, familiáris eledel –, a korparancsnak tehát melyike fontosabb, és így ki-ki onnan szólhat, ahol a legokosabbnak gondolja magát. Sorsunk fölé hajolva e változatosság jegyében kezdjük el tanácskozásunkat. Az egymásnak feszülő elvek, nézetek, egyéni és csoportfelfogások, hit- és világnézetbeli változatok, taktikai és stratégiai különbözőségek polifonikus jellege remélhetőleg a közös cselekvés irányába serkent majd bennünket. Lelki fülem hallja, persze: lesz itt hangzavar is, de kívánom, Illyés Gyulával szólva – jaj-sötét szívek fájdalma kéri –, az a hangzavar bartóki legyen: a létnek zord igaza! A kimondás vigasza. S hajdani könyörgések helyén a nyílt követelés: „rendet, igazit, vagy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra – fölségesen!”

És hadd mondjuk el újból: mi is nép vagyunk! Sötét erők másnak szántak a nagy olvasztókemencében, avagy, a zsidóságéhoz hasonló a diaszpóra, vándorútjain. De nép vagyunk! Helyben maradásra elszánt nép az ősi szülőföldön. Ha ugyan ezt így ki lehet még mondani. Ily egyértelműen a naponta menekülők, a végleg távozók siralmas látványa fölött.

Kérem, bocsássanak meg, hogy reményemet a teljes valónak véltem, és azt mondtam könnyedén: elszánt nép! Elszánt, megosztottan. Maradásra és távozásra készen. Reményeiben, részint összetörten, de sok hajlandósággal is a folyamatos küzdelemre, talpra állásra. Ezért szükséges önvédelmi céllal is meghúznunk az exodus vészharangjait. Vétkesek közt cinkos, aki nem harangoz.

De vissza most újból, ha csak érintőleg is a számbavétel gondolatához. Szinte hallom megannyi kemény mondandó zúgását, feszültségterhes agyakban, akár egy transzformátorházban. Önelégültség és hozsannák helyett súlyos gondok szikláit fogják felgörgetni felelős férfiak, nők, aggok, mint jómagam, s fiatalok, mint egész szövetségünk. Ki fog derülni nyilván, hogy közügyi, politikai munkára választott férfiaink, megbízottaink miként sáfárkodtak az erdélyi magyarság bizalmával. Bizonyos, sok-sok elismerést, ám ugyanannyi számonkérést érdemelnek. Ez részemről nem az egyrészt-másrészt lagymatagsága, csupán az indokolt félelem az indulati eredetű, sommás, egyoldalú értékeléstől. Mert ugyan ki az közöttünk, aki egyszemélyes tridenti zsinatként nyilatkozhat kegyelemről, bűnről, erényről és purgatóriumról! A kérdés persze szónoki, itt senki sem képzeli magát zsinatnak, még kevésbé tridentinek, hanem inkább s joggal székelyföldinek, kalotaszeginek avagy bánságinak és a többi. Ha pedig ebből támadnának mozzanatok, csak egyetlenegy okozhatna jogos aggodalmat: a mi közösségi cselekvésünk, kisebbségjogi küzdelmünk sokszínűségből támadt egységének, viszonylagos egyöntetűségének tagadása. Az individuum szuverenitásának olyasféle értelmezése, amely véglegesen kompromittálódott fogalomként neveti szembe például a sorskérdéseinkben tanúsítandó szükséges egységet, a közös veszedelemben a közös fellépést.

Én úgy gondolom, barátaim, Ionesco úr híres-tanulságos abszurd játékára emlékezve: kisebbségi létben, annak mindétig omlásra kész ege alatt nem minden totalitárius veszedelmet jelző rinocérosz, ami kollektív eszme és közösségi magatartás. Avagy individuális tulajdonunk-e mindaz, aminek védelme végett kollektív jogot is követelünk? Azt a világszerte immár természetes emberi jogot, amit minapában magas helyről szóló szájak újból megtagadtak tőlünk. Megtagadták, s nem szeszélyből, nem tudatlanságból, hanem éppen annak tudatában, hogy valamely nemzeti kisebbség kollektív joga egész jogrendszerének az alapját jelenti. Szerves kapcsolatát is az európai demokráciákkal, amelyek – tetszik, nem tetszik – mércéi maradnak az emberi jogoknak.

Az emberi jog ugyanis nem lehet folklorisztikus, helyi, regionális sajátosságok szerint alakított. Az emberi jogok korszerű értelmezése már-már matematikai: nem alku tárgya. Hegelnek igaza lehetett abban, hogy egyik tudat a másik tudatot tagadja, és e tagadás az emberi fejlődés dinamikája. A heidelbergi mester azonban maga is rábólintana arra, amit megismételve zárom szavaimat: egyéni és kollektív jogaink rendszere – nem alku tárgya. Ha ebben egységre jutunk, az nem a mennyei harmónia szörnyűsége lesz, hanem ittlétünk legfőbb értelme. Mert mindennek rendelt ideje van. A széthúzásnak soha!

Egységes küzdelmet az ártatlanul elítéltekért!^*

Cseresznyés Pált, aki Marosvásárhely magyar lakosságának önvédelmi küzdelmében 1990. március 20-án maga is részt vett, tízévi börtönre és közel egymillió lejes kártérítésre ítélték.

Hányadik immár az ártatlanul börtönbe vetett magyar és cigány áldozatok között? Közel félszázadik.

És mi a bűne?

Nem tudni, milyen módszerekkel kicsikart beismerése, valamint egy – sehol a világon el nem fogadható – homályos videofelvétel alapján: belerúgott a magyarellenes pogrom egyik görgényvölgyi román sebesültjébe. A felperes korábban ország-világ előtt bevallotta, hogy a véres támadás szervezőinek késztetésére, azok irányításával jött „küzdeni” Marosvásárhelyre, ám ezt a beismerést áthamisították saját ellentétébe. A támadóból áldozat lett, a megtámadottak egyik tagja, Cseresznyés Pál pedig vandál bűnöző. A pogromnak jórészt közismert szervezői azóta is büntetlenül garázdálkodnak, propagandisztikus előkészítői televíziós műsort és lapot szerkesztenek, új s új változatait gyakorolják a faji uszításnak, az írott betű történetében páratlan zsurnalisztikai terrorizmusnak.

Cseresznyés Pál elítéltetése a cinikus igazságtalanság és a sovén bosszú nyílt szándéka folytán jöhetett létre.

Hinnünk, remélnünk kell, hogy ez az újabb súlyos törvénytiprás az utolsó, amely városunkban megtörténhetett. Az utolsó lesz, ha nem várjuk, hogy Romániában valamilyen jogi mannahullás elégítse ki a joghiányban szenvedőket!

Ha mindenki megérti, hogy Cseresznyés Pál személyében nem csupán egy ártatlan embert gyaláztak meg újból, hanem a város egész magyar lakosságát.

A törvénytelen és abszurditásában egyedülálló ítélet: a romániai összmagyarság arculköpése: cinikus és szemérmetlen megcsúfolása mindannak, amit a jogalkotás terén Európa humanista gondolkodói egy ezredév alatt megteremtettek.

Éppen ezért: Cseresznyés Pál ügye mindannyiunké, akik az igazság híveiként a letűnt bolsevik nacionalista diktatúra konstrukciós pereire is emlékezhetünk.

Ha Cseresznyés Pál tragédiája nem válik közös ügyünkké; ha egyéni és kollektív tiltakozásunkat elnémítaná a közöny, a félelem, a ne szólj szám, nem fáj fejem bölcsességének vélt meghunyászkodása; ha nem kíséreljük meg végét vetni a hatalmi visszaélés marosvásárhelyi taláros bacchanáliájának: passzivitásunk újabb szenvedéseit vonjuk a fejünkre.

Tízévi börtönnel Cseresznyés Pált valójában halálra ítélték.

Az ártatlanság tudata, bizonyossága ilyen embertelen bosszút nem viselhet el.

Mentsük meg Cseresznyés Pál életét, és vele együtt mindazokét, akik a forradalomnak nevezett események idején korábbi szekus kínzóikra támadtak, aminek következtében egyesek a temesvári tömeggyilkosoknál is súlyosabb büntetést kaptak. Mentsük meg azok életét, akik a márciusi pogrom után önvédelmi jellegű cselekményeik miatt kerültek börtönbe – támadóik helyett.

Indítsunk küzdelmet értük a törvényes módozatok minden területén, összekovácsoltan, közösségileg, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség több mint félmilliós tagságának cselekvő részvételével.

Az eddigiekhez képest új módon, radikális módon, világra szóló hangerővel, s az emberi jogok szellemét tisztelő román ellenzéki barátainktól is erkölcsi támogatást kérve.

Indítsunk új küzdelmet a magyarságunkért szenvedők érdekében – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Küldötteinek Országos Tanácsa, az Elnökség, az operatív vezetőség alaposan kidolgozott és következetesen megvalósított terve alapján!

Országos szinten is tehát!

Egy nem csupán deklarált, de jogvédelmi téren is működő nemzetiségpolitikai tömegszervezet bel- és külkapcsolatainak útján, minden nemzetközi emberjogi fórum azonnali segítségét kérve!

Vajon kell-e bárkinek is magyarázni, hogy a magyarüldözés szóban forgó áldozatai tagadhatatlanul politikai elítéltek?! A koncepciós perek megrendezői vajon számíthatnak-e még bárhol a világon olyan cinkosokra, akik Visinszkij és Drăghici szellemének utóvédharcát, ártatlanok bebörtönzését európai joggyakorlatnak minősítenék? Vajon akad-e gyermekded hiszékenység a nemzetközi fórumokon, amely hitelt adna annak a szánalmasan hazug állításnak, miszerint a közel félszáznyi erdélyi magyar elítélt Cseresznyés Pálig bezárólag: közbűntényes személy?!

S vajon a román kormány, a parlament mikor fog rádöbbenni arra, hogy ilyen csausiszta-nacionalista ítéletekkel vajmi nehéz, sőt lehetetlen akár az Európa Tanácsban, akár az amerikai vezetés köreiben is komolyabb támogatásra számítani az ország javára?

Részünkről tehát nem szónoki fogás azt állítani, hogy minden jogtiprás elleni fellépésünk egyúttal az egész ország, a román nemzet demokratikus érdekeit is szolgálja.

Cseresznyés Pál ügyében joggal került szóba sajtónkban, hogy e balkáni jellegű Dreyfus-pörben vajon akad-e Zoláéhoz hasonló írói lelkiismeret, amely fölemeli szavát az ártatlanok védelmében?

Jogos kérdés!

Kivált, ha arra gondolunk: mily kiváló koponyák fecsérelik néha szellemi energiáikat doktriner vitákra, csoportküzdelmekre, nemzedéki ellentétekre!

A börtönben sínylődők egyetlen, közös, minden kiagyalt másságtól mentes létformája pedig: a mérhetetlen szenvedés. Eladdig, hogy magyar anyjukkal, testvérükkel nem válthatnak szót magyar nyelven a börtönben.

A fenti jogos kérdésre pedig így válaszolhatunk: egyéni tiltakozással, írói szolidaritással neototalitárius viszonyok között semmire sem megyünk. Ezek csupán vasárnapi iskolai istenes dalocskák a törvénytelenség, a sovén bosszúállás folyamatos Maros menti dúlásai közepette.

Itt kollektív küzdelem szükségeltetik!

Megnyugtató lenne tudnunk, hogy az emberi fájdalom iránti személyes empátia szövetségünk kollektív vezetésének lelkiismeretében fog voltaire-i módon megnyilatkozni.

A sötét gyűlölet hiénáitól üldözött Calas család megmentőjét minden évnek Szent Bertalan napján lázas fejfájás kínozta. Rendkívüli érzékenysége minden igazságtalansággal szemben haláláig táplálta küzdő és halhatatlanná lett szellemét.

Talán nem vétek és nem merénylet a személyes szabadság elve ellen, mikor azt kívánom, hogy Cseresznyés Pál és rabtársainak szenvedése nemzetiségi szövetségünk minden vezető tagjának voltaire-iánusan lázas főfájást okozzon.

Bocsánatot kérek mindazoktól, akikről köztudott, hogy már-már foglalkozásuk a szolidaritás az elesettekkel, az üldözöttekkel. De vannak elegen csak saját ügyükben sietős léviták, akik a rablóktól leütött és kifosztott embert Jerikóban magára hagyják.

Sem fejük, sem szívük nem fáj a szenvedőért.

Életmentő szolidaritás^*

Tíz esztendő jubileumi forduló, remélem tehát most nagyobb a ’90. márciusi magyarellenes pogrom iránti közfigyelem – itthon ugyanúgy, mint Magyarországon, külföldi magyar körökben. Épp ezért minden eddiginél hangsúlyosabban küldöm a Népújság útján is szívmeleg köszönetemet mindazoknak, akik a baltás-husángos támadás tragikus óráiban – mikor 79 személy élete forgott végveszélyben az RMDSZ Maros megyei székházában – minden lehetséges módon próbáltak a védelmünkre kelni, a pogrom veszélyéről hazai és nemzetközi fórumokat értesíteni. Személy szerint én kerültem akkor a pogromszervezők gyilkos szándékának középpontjába, nem túlzás azt mondanom, hogy egyéni és közösségi szolidaritás, önzetlen segítség folytán maradtam életben.

Az ellenem elkövetett gyilkossági kísérlet után mind a sajtó, televízió útján, mind levélben, táviratilag oly sokan szólaltak meg, annyian jelezték együttérzésüket, hogy személyi válaszadásra, köszönetem, hálám, meghatottságom jelzésére képtelen voltam. Bocsánatát, megértését kérem mindazoknak, akikhez csak most – s ezúttal is újabb műtét utáni bajokkal küszködve – küldöm el köszönetemet.

Megértést kérek azért is, hogy mivel az áldozatos szolidaritásnak igen nagy közösségéről van szó: név szerint lehetetlenség fölsorolnom mindazokat, akiknek őszinte hálával tartozom.

Köszöntöm kezdetként mindazokat, akikkel együtt védtük – míg lehetett – szövetségünk székházát a vandál rombolók és gyújtogatók ellen. Jórészük szerteszóródott a nagyvilágban, egyharmaduk tán itthon van, és – emlékezik. Üzenem mindannyiuknak, hogy – bár néhányan Isten csodájaként maradtunk életben – döntésem, hogy kimegyek a vérszomjas tömeg elé, az egyetlen lehetséges módja volt mindannyiunk tűzhalálának elkerülésére. Üzenem nekik, hogy sem gyermekded hiszékenység, sem félelem szülte meggondolatlanság nem játszott közre döntésemben, amelynek következtében a mindenre képes ostromlók elvonultak a tetthelyről. Köszönöm bátorságát, áldozatkészségét annak a magyar katonának, aki épp, mert védeni próbált engem gyilkos szándékú merénylők ellen, maga is orvosi kezelésre szorult azon az estén. Köszönöm orvosaim gyors, életmentő segítségét, azokét is, akik Bukarestbe szállításom ügyében fáradoztak. Köszönöm a fővárosi román orvosok kísérletét sérült szemem megmentésére. Köszönöm bukaresti barátaim látogatását és segítségét abban, hogy Budapestre juthassak el a Központi Katonai Kórházba. Köszönöm az ottani magyar orvosok rendkívüli figyelmét, eredményes gyógyító munkáját; köszönöm a magyar sajtó és televízió szolidaritását, s a megható fogadtatást, melyben a magyar főváros ifjúsága részesített engem. Köszönöm a magyar kormány akkori és későbbi erkölcsi és anyagi támogatását szemem világának megmentése végett. Nemzettestvéreim segítsége volt: közösségi áldozat. Köszönöm az amerikai magyarok anyagi hozzájárulását az ottani műtéthez: köszönöm ennek párját Németország magyarjai részéről, mikor Kölnben került sor újabb szemműtétre. Köszönöm a budapesti, szegedi, debreceni és veszprémi orvosok, barátaim és nagyrabecsült tudós gyógyítóim régtől tartó, folyamatos fáradozását azért, hogy megrokkant egészségemet jóra, munkaképes állapotomra fordítsák vissza.

Hálával említem itt a Segítő Jobb Egészségügyi-humanitárius Alapítvány vitális szerepét évekig tartó gyógykezelésemben. Súlyos napokon is erőt, reményt jelentett számomra, hogy sürgősségi esetekben is bizton fordulhatok a marosvásárhelyi Caritsan orvosaihoz.

Soha nem felejtem azokat, akik otthonukban otthont, családjukban szerető gondoskodást nyújtottak számomra a lábadozás amerikai hónapjaiban, majd kölni műtétem idején Németországban.

Köszönöm azok rendkívüli áldozatát – hiszen a puszta szándék már önmagában is cselekedet volt –, azok jelentkezését, akik családtagjaimmal egyidejűleg teljes látásom visszaszerzése érdekében önnön szemük fényének donoraiként kerestek meg engem. A tény, hogy ilyen szervi átültetés csak a távoli jövő kétes lehetősége, semmit sem csökkent az áldozatkészségen, melyre méltó igét, jelzőt milliós szóbőségünkben sem találok.

S végül egy különálló és személyre szóló köszönettel zárom mondandómat. Köszönöm B. Iuon barátomnak, szülőfalumban közvetlen szomszédunknak, hogy ama véres március életet mentő hősei között maga is föltűnt, bátran és eredménnyel szállt szembe gyújtogató szándékot kiáltó személyekkel. Édesanyám házát akarták felgyújtani – miattam, akiről úgy hallották, hogy Marosvásárhelyt országdarabolást akarok véghezvinni. Köszönöm neked is, Iuon, amit cselekedtél. Soha el nem fakuló hálámat küldöm Pusztakamarásra.

Segélykiáltás iskoláinkért^*

A magyar nemzet európai keresztény államiságának millecentenáris évfordulóján.

75 évvel azután, hogy a trianoni békediktátum következtében a magyar nemzet egyharmada (3,5 millió) került idegen uralom alá, s vált a szomszédos utódállamok asszimilációs politikájának tragikus áldozatává.

50 évvel a második világháború befejezése után, mikor az egész földkerekségen az emberi jogok térhódításának, a faji, nyelvi, kulturális diszkrimináció alkonyának lehetünk tanúi, a III. évezred kapujában mély aggodalommal tapasztaljuk többek közt a kelet-európai agresszív, többségi nacionalizmusok föltámadását.

Ennek egyik jele, hogy a Romániában élő kétmilliónyi magyarság a végveszélybe jutott etnikai közösségek segélykiáltását küldi a világ valamennyi népéhez és kormányához:

– S. O. S.! – save our souls! – mentsétek meg lelkeinket!

Nemzettestvéreink, akik a Romániához tartozó Erdély (Transsylvania) őslakosai, a borzalmas délszláv etnocídium árnyékában a kulturális genocídium, exodus kiszemelt áldozatai lettek.

A román kormány előterjesztésére a Parlament olyan tanügyi törvényt hagyott jóvá és léptetett életbe, amelynek agresszív, nacionalista jellege, nyílt asszimilációs törekvése meghaladja a ’89 karácsonyán kivégzett román diktátor neohitlerista politikáját, amely a vér mítoszával fertőzte meg hosszú időre a román társadalmat. E sugárfertőzés felezési idejét meghosszabbítja az a tény is, hogy a Ion Iliescu államelnök védnöksége alatt működő Vacaroiu-kormányban egyre nagyobb szerephez jutnak olyan fasiszta jellegű, antiszemita politikai erők, amilyen például a Nagyrománia Párt és a Román Nemzeti Egységpárt, élükön nemzetközileg is ismert fasisztoid, antiszemita politikusokkal.

Az államelnök által is kézjegyével szentesített új román oktatási törvény legfőbb jellemzője, hogy a 75 esztendő óta követelt autonóm anyanyelvi oktatás biztosítása helyett a mai román kormány valójában Nicolae Ceauşescu politikai végrendeletét valósítja meg az új tanügyi törvénnyel is. Ez a magyarellenes intézkedés

– nem engedélyezi az Erdélyben közel 500 éven át működő magyar főiskolák visszaállítását;

– nem engedélyezi a kommunista diktatúrában államosítás útján elkobzott felekezeti és magániskolák, valamint a hozzájuk tartozó ősi, magyar, polgári vagyonok visszaszolgáltatását.

Ezzel szemben a nemzeti türelmetlenség, az erőszakolt asszimiláció nyílt bevallásának jeleként, román tanítási nyelvű iskolák létrehozatalát teszi kötelezővé olyan településeken is, ahol a lakosság teljes egészében magyar anyanyelvű.

Mindezek közeli és távlati következménye a 70 éve fogyatkozó romániai magyarság újabb kivándorlása, menekülése Magyarországra, nyugati államokba, Amerikába, Ausztráliába. Főiskolai tanulmányaik folytatása végett fiatalok nagy tömegben hagyják el szülőföldjüket, hogy magyarországi egyetemeken próbálják meg tanulmányaik anyanyelvi befejezését.

Így valósul meg Romániában „vértelen eszközökkel” a Ceauşescu által elindított homogenizálás, a nemzetállam mihamarabbi létrehozatalát célzó etnikai tisztogatás.

A délszláv vérengzés árnyékában, az etnikai konfliktusok láttán elborzadó nyugati kormányok bizonytalankodását kihasználva, Románia szélsőséges politikai erői egy kétmilliós nemzeti közösséget taszítanak végveszélybe.

– S. O. S.! – save our souls! – mentsétek meg lelkeinket!

Közelítő messzeségek^*

Titkos és nyílt vágyunk, óhajunk, hogy látva lássanak bennünket.

És halljanak is persze!

Főleg, mikor az egyetemes emberi gondolkodás nagy tülekedésében valami újat, fontosat sikerül mondanunk az emberi létről, bármiről, ami titkot, homályt oszlat a végokokat feszegető Tudat tragikus küzdelmében.

Az Igazságnak, avagy a Szépnek, mely maga is igazság: nem kritériuma, hogy ki hirdeti, melyik náció közelítette meg leginkább a szellem teljesítményeivel. Így tehát – horribile dictu! – még magyarral is előfordulhat, hogy a Szépségnek és Igazságnak bajnokaként vívjon ki magának s népének is egyetemes elismerést.

Amikor velünk, magyarokkal az efféle csoda nagy ritkán megesik: az évszázados Rágalom vigyori képe egy pillanatra megszeppen, Versailles-ban országdarabolással szentesített hazugságai csuklani kezdenek a riadtságtól: Úristen! Ázsia magyarjairól azonkívül, amit Nyugaton sikerült elhitetni róluk, valami más is kiderülhet?

No! Csak semmi aggodalom! Az újabb rágalmak újból megteszik majd hatásukat, vélik sok helyütt Magyarország közvetlen szomszédságában, ahol kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek milliói elemi emberi jogaikat követelik a gyarmati rabságra emlékeztető jogfosztottságban.

Azóta, hogy a romániai magyarság például önrendelkezési jogait nyíltan és nemzetközi fórumokon is hangoztatni meri: minden eddiginél vadabb, epilepsziás rohamokban meg-megújuló rágalomhadjáratnak került az útjába. Ázsiai horda, nyereg alatt puhított húst zabáló rablóbanda, látszólagos keresztény, ám valójában mégis kegyetlen népség vagyunk – hirdetik mindazok, akik anyanyelvi oktatást, ezeréves helységneveink magyar feliratát követelő szavainkra csak rágalommal válaszolnak. Teszik ezt a csendőrszuronyok önérzetével, meg annak reményében is, hogy böllér gyámatyjuk, Clemenceau úr a sírjából kikelve újból rábólint az állításaikra: „A magyarok valóban ázsiai barbárok Dácia latin tengerében.”

Az én reményem más.

Az én reményem a szót értésé, jól tudván tapasztalatból, hogy mindazokkal, akik bennünk az ellenség képét látják vagy láttatni próbálják, veszélyes közelebbről is megismerkednünk. Kiderülhet ugyanis, hogy sok mindenben egyetérthetnénk. Közös véleményre jutnánk – például barbár mivoltunk dolgában, stop! Ez röpke magyarázat.

Képzelt vetélkedés Balkániában televíziós közvetítéssel, egymás történelmi bűneit, nemzeti ocsmányságait üvöltő népek között, ahol is hatalmi törekvést igazoló mítoszok hazugságain hizlalt kikiáltók szólnak az ő népükhöz ekképpen: „Lássátok, véreim saját szemetekkel, milyenek eleven mivoltukban a fekete magyarok, a hun ivadékok, a nyugati kultúrákat pusztító barbár magyarok, akiket Transsylvaniában a románok térítettek kereszténységre tökéletes eredménytelenséggel. A Kárpát-medencébe tolakodók föltűnnek mindjárt a képernyőn, miután ez a Madárcsontú Valaki befejezi zongoradarabnak nevezett klimpírozásait.”

Akinek füle van: hallja, akinek szíve sincs, a Madárcsontú Valaki törékenységén feni a nyelvét, miközben a földmély-sötét zongorahangok vágtató ménesdobaja, hirtelen-váratlan feldübörgése a múltunkká zordult idő Hádész-homályából menekülve hoz riasztó üzenetet, koporsófödelet döngető serkentést a tetszhalottaknak, az önimádóknak és magyar átokba zuhant kékarcúaknak. Feszesen ismétlődő ritmusban robognak tova hollósötét szólamseregek, majd megtérve és körkörös rohamok fokozódó ritmusában káprázatos dinamikával ismétlik, variálják, vissza-visszafogják, s újból felerősítik ugyanazt a feltámadás-napi riadót, amelynek ismerős hangjait egy Berzsenyi, egy Ady Endre küldte már mifelénk, de nem külső és távoli, hanem belső és önvizsgálati célok felé serkentve romlásnak indult hajdan erős magyart, bukolikusan édeshangú aranytrombiták szavára vágyó merengőket. A vésznek vészterhesen ismétlődő katasztrófahangjai szinte nem is egyeznek a Madárcsontú Valaki finom metszésű, Jézus tanítvány-arcával, virágvasárnapi tekintetével. Tán épp ezért, az ellentmondás feloldásaként, meg törvény szerint is, amely magasság nélkül nem ismer mélységet, a sötét hangok serege úgy szárnyal föl és oly váratlanul, hogy iménti komor döbbenetünkből szinte képtelenek vagyunk kiszabadulni, fölkészülni a csoda befogadására, a csillagrégiókból zuhanó fénydallamok meghallására.

A Madárcsontú Valaki viszont varázslatos erővel bír, pillanatok alatt emel magához bennünket a Teljességbe, az ítélet és kegyelem égi-földi metamorfózisának fénykörébe. Vad viharzásban, hegyek vajúdásában, ménesdobajban és csillagözön fényjátékában alig három perc múlt el, s a végtelen Időnek e buborékjában a Mindenség dimenzióit érzékelhettük.

„Hát jönnek-e már a barbár magyarok?” – türelmetlenkednek Balkániában, míg valaki meg nem szólal, mondván: „A magyarok: Ő volt! A klimpírozó Madárcsontú Valaki. Becsületes nevén Bartók Béla. Amit pedig eljátszott nekünk, úgy hívják, hogy: Allegro barbaro.”

Titkos és nyílt vágyunk, óhajunk, hogy látva lássanak és nyílt lélekkel, értő szívvel halljanak is bennünket, magyarokat.

Nem a szavak szépségversenye^*

Sorstársaim a kisebbségi létben, amelyet hetven évig tartó gyarmati alávetettség után a magyar nemzeti közösséget megillető önrendelkezési jogokkal akarunk kiteljesíteni – testvéreim a közös gondban, kérlek benneteket, hogy kényszerű távolmaradásom ellenére is, hallgassátok meg néhány gondolatomat.

Mint köztudomású: olyan okok miatt, amelyek számomra drámai súlyú okok voltak és maradtak, kénytelen voltam lemondani az RMDSZ Maros megyei szervezetének tiszteletbeli elnöki funkciójáról. Bevallom, fájdalmas mozzanata volt ez annak a helyi közügyi cselekvésnek, amelyet szervezetünk egyik alapítója és elnökeként 1989. december végén elkezdtem, hogy 1990. március 19-én este fél tízkor magyarellenes pogrom vessen véget átmenetileg megannyi személyes és közösségi álomnak, békés törekvésnek a városban.

Fájdalmas volt ez a döntés azért is, mert lényeg és látszat versengésében ezúttal is a látszat kerekedett felül, keltett aggodalmat, rosszallást, jóhiszemű tagtársaim között is. Megértem őket, de magam is megértést kérek tőlük. A szervezeti korlátok lehetetlenné tették közvetlen kapcsolatomat azzal a közösséggel, amely testületként, közgyűlésként engem tiszteletbeli elnökké választott. Ezért hangsúlyozom itt és most: lemondásommal a legcsekélyebb bántalmat sem akartam okozni a város és a megye RMDSZ-tagságának; soha nem volt, hitem szerint soha nem lesz okom szembekerülni azzal a magyar közösséggel, amelynek egész életművemet szenteltem; amely a történelem súlyos csapásait szenvedve ifjonti, romantikus képzelgésekből és tévedésekből engem is kirántott; sorsához kapcsolt, amely sorsommá lett az írói munkában. Aki 1990. február 10-én részt vett a marosvásárhelyi gyertyás-könyves tüntetésünkön: soha nem felejtheti százezer magyar méltóságteljes, némán is jogot követelő vonulását, mikor Babits Mihállyal mondhattuk: van némaság, amely messze hallik, időben is messze sugárzik, engem pedig arra kötelez, hogy megvalljam: köztem és szűk testületi csoportok, személyek között támadhat olyan mély ellentét, akár a Tordai-hasadék: én azt a közösséget, amelynek itt küldöttei vannak, és amelynek a nevével egyesek visszaélnek: soha nem hagyhatom cserben. Akkor sem, ha netalán nem a marosvásárhelyi, hanem a pusztakamarási szervezet tagja leszek.

Az elkötelezettség gondolatát le is zárom ezzel. Magamat ismételve mondom: e mostani tanácskozás nem lehet a szavak szépségversenye, de kívánom: ne legyen a politikai rózsasándorkodás alkalma sem, hiszen az eszköz, amelyet szövetségünk a küzdelmeihez választ: épp olyan tartozéka az igazságnak, mint az áhított végeredmény. Ez nem pusztán módszerbeli, hanem kultúrlelkületi és erkölcsi kérdés is. E kettő együtt szövetségünk megújulásában döntő szerephez juthat, ha egységünket nem dogmaként értelmezzük. Ha a szellemi pluralizmus elevenségében a minőségi és erkölcsi követelmény kerül mindenek fölé, megszüntetve bármilyen személyi és csoportérdek-dominanciát.

Mivel a tisztújítás nem cél, csak eszköz alapvető törekvéseink érdekében, engedtessék meg a következők futólagos fölemlítése.

Először: alapelveink, amelyeket szövetségünk legutóbbi kongresszusa dolgozott ki: olyan fegyverek, amelyeket senki ki nem verhet a kezünkből. Ezek legfontosabbja az autonómia. Ehhez kapcsolódó gondolatom, hogy: a román népet, mindenkori érdekeinek hordozóit nem szabad lebecsülnünk azáltal, hogy megfeledkezünk történelmi ígéretükről, amelyet 1918-ban kaptunk volt az önrendelkezés ügyében Gyulafehérvárott.

Másodszor: amikor halljuk a figyelmeztetést, hogy olyat követeljünk, amivel nem sértjük a többségi nemzet érzékenységét! – tegyük hozzá magunk is a kiegészítést, miszerint: a kisebbséginek is van érzékenysége!

Harmadszor és végezetül: a romániai magyar nemzeti közösség emberi jogi küzdelmének még mindig olyan történelmi szakaszát éli, amikor parlamenti, kormányzati eszközei gyöngék; igazi ereje tömegében rejlik. És nem csupán választások idején, hanem állandólag, a törvényes politikai harc minden formájában. A tömegerőt nem pótolja semmilyen nyilatkozat, állásfoglalás; nem mindegy tehát, hogy megyei szövetségünk cselekvő közösségét tízezrekben mérhetjük-e, vagy százalékban: emberi tömörülésekre nem érvényes a fizika törvénye, miszerint a cseppben a tenger tükröződik. Ezért kívánom a tisztújító közgyűlésnek a munka számbavételében a tárgyszerűséget, amely az eredményes tanácskozás legfőbb feltétele, mert követelményei így hangzanak:

Érzelmi kompozíciók helyett a fölvállalt és elvégzett munka tényei beszéljenek.

A romániai magyarság mostani, drámai helyzetében, mikor sem elkobzott földjeit, székelyföldi hatalmas erdeit, sem egyházi és világi javait teljesen vissza nem kapta; mikor a korrupcióval terhelt, sok esetben titkos privatizálás folytán ősi magyar javakat vesztünk el örökre – ilyen időben, barátaim, a szövetségi munka mindenekelőtt azon mérhető: mire mentünk ilyen tekintetben? Kisebbségi létben, államosításokkal sújtottan, érdekvédelmi küzdelmet a visszaszerzett javak mennyisége szerint lehet csak megítélni. Itt és most erre legilletékesebb fórumnak tekinthető a küldöttközgyűlés. Ha erre összpontosít és eszerint ítéli meg a tisztségviselők kétéves ténykedését: sorskérdéseinkkel szembesül, amelyeket megkerülni nem lehet.

Jól tudjuk persze: évtizedeken át elorozott közösségi és magánjavaink visszaszerzését nemzetállami és többségi érdekek teszik ma még szinte lehetetlenné. A francia diákmozgalmak óta közhelyszámba menő jelszó azonban ránk is érvényes: legyetek realisták, ostromoljátok a lehetetlent! Mert jól tudjuk, barátaim: minden, ami ma már lehetséges, kezdetben lehetetlen volt.

Magyarok Transzjordániában^*

Kis pletykafészek a nagyvilág. Egyik magyart a másik szerint ítéli meg: kettejük után, sokadalomban a magyarságot, Magyarországot is. E kontinentális megítélésben és főleg szapulásban manapság elismerő szavak is elhangzanak rólunk. Mit ad isten! – még onnan is, ahol trianoni döntésként épp hetvenhét esztendeje kimondatott a ránk mért büntetés: hungarocídium…

Ami azóta megmaradt belőlünk: roppant geopolitikai módosulások folytán – és valljuk meg, ezúttal okos alkalmazkodással – minden jel szerint újból Európának szerves részévé lesz –, tehát nem csupán térkép szerint. Itt-amott, remények ügetőversenyén Petőfi jóslata száll lobogókra: „A magyar név megint szép lesz.” Szép lehet, kivéve minket, erdélyi magyarokat meg a többi kisebbségit Felvidéken, Délvidéken. Nekünk most még így szól a regula: a türelem rózsát terem, követelményeinkben pedig hátrább az agarakkal! Többek közt egy francia úrtól is hallom ezt. Szavai Illyés Gyula följegyzését juttatják eszembe. A második világháborút lezáró békekötések idején ő tapasztalta: kelet-európai érdekeik vásznán akármerre tévedt a győztesek ollója, vagdalt országrészek számára nem volt apelláta. Transzszilvániai magyarokról szólva ekkor adta hírül egy párizsi napilap: Transzjordániát újból Romániának ítélték a győztes hatalmak.

Reméljük: ma már többet tudnak rólunk és Erdélyről. Reméljük: Magyarország is bepótolja mindazt, amitől népét fél évszázadon át megfosztották a határon túli magyarok sorsát illetően. Reméljük, tudja, hogy a nemzet legerősebb és nyelvében leggazdagabb ága a székelység is magyarul beszél, s a legszebben beszél magyarul.

Románia viszont – Magyarországgal szemben – egyelőre kimarad az európai integráció kereteiből. Ha nem is a régi módon: újabb vasfüggöny ereszkedik a két ország közé. Nagy gondja, aggodalma lesz ez Romániának ugyanúgy, mint Magyarországnak. Súlyos aggodalmunk lesz nekünk is, erdélyi magyaroknak. Feltámadásunk átmeneti reményének megtöretése következhet abból, ha ügyünket Magyarország nem viszi magával Európába. Ezért várjuk el tőle, hogy belépése előtt, „átvilágításakor” nemzeti problémáinak poggyászkontrolljakor nyíltan bevallja: maga mögött hárommillió magyarnak aggasztó emberjogi állapota, konfliktusos helyzete marad, amitől nem szabad megijedniök azoknak, akik régen rendezett állapotukban ijedeznek megoldatlan konfliktusoktól.

Európa népeinek közösségében, ahol svájci kantonok, finn, olasz, spanyol autonómiák bizonyítják a nemzeti paranoia végleges kimúlását, mi magunkról csak az igazat mondhatjuk. Magyarországtól azt várjuk, hogy Európa példáját lehetőségei szerint kötelezővé tétesse a kelet-európai, magyarfóbiában szenvedő országok számára is. Mert mindenekfelett való az emberi jogok biztosítása mindenütt, ahol azok százszor megígért és ezeregyszer megszegett, elárult ígéretek maradtak.

Hírünk és hamvunk^*

Egyiket rontják, ha egyáltalán rontani lehet még, a másikat áhítják, vízbe szórnák, szélnek eresztenék sokan sokfelől mindazok, akik a kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek etnikai megsemmisítésén fáradoznak immár több mint hetven esztendeje. Létünk, múltunk, másságunk és emberi jogokat követelő természetünk folytán kilógunk e sorból: az egységes, egynyelvű nemzetállam zászlaja alatt menetelők hadából.

Egy viszonylag békés, de nem békességes etnikai tisztogatás végrehajtói jól tudják: miként közelítsék meg céljukat. A kiszemelt áldozatnak először nevét és hírnevét kell gyanússá, majd gyűlöltté hazudni, végül teljes kifosztásának útján lehet ismeretlenségbe taszítani.

Magyarok Erdélyben? Kik voltak és mikor éltek, hiszen ma már se hírük, se hamvuk ezen a tájon. A nemzetállami becsvágy, még ha utópisztikus is, ilyen mondatokat fogalmaz már egy régen megálmodott, vértiszta ünnep alkalmára.

Kisebbségi sorsunk tragikus fordulatait közelebbről szemlélve azt kell mondanunk, hogy Erdély magyartalanításának kitervelői nem éppen ködevők, nem fellegjárók. Létezik felfogás, miszerint a szocializmusnak nevezett korszak idején végrehajtott államosítások egyszer s mindenkorra megtörték a romániai magyarság erejét, valaha is remélhető újbóli felemelkedésének lehetőségét. Ha Moszkva és a marxizmus–leninizmus ezt nem teszi kötelezővé: Romániában ki kellett volna találni. Hiszen a magántulajdon polgári viszonyai között, proletárdiktatúrának nevezett rablási lehetőségek nélkül minden javainkból száz év alatt sem tudtak volna ily tökéletesen kiforgatni. Földbirtok, székelyföldi erdőrengeteg, ipar, szövetkezet, kulturális intézményhálózat, minden odalett, mi pedig napjainkban így-amúgy visszanyerhető: majdnem a semmivel egyenlő. Amit hordószám vittek el, egy pohárnak az alján is elfér a kártalanításnak nevezett komédiában.

Ilyen volt természetesen a szellemi kisajátításunk is. Könyvtáraink ’44 őszén sok helyütt máglyára, későbben állami kézre jutottak, klasszikus művek ezrei anatéma alá estek; levéltárainkat belügyi tisztek vigyázzák mai napig is, múzeumainkból ellopták majdnem minden történelmi ereklyénket, elhordták templomi kincseinket, zár alá helyezték egyházi anyakönyveinket. Isten a megmondhatója, hogy szellemi hagyományainknak, európai ritkaságú értékeinknek hányad része lett lángok martalékává, hogy mi minden pusztult el az általános magyartalanításban ott, ahol csupán a mezőségi kúriák, kastélyok könyvtárszobáiban Kemény Zsigmond- és Kossuth-kéziratokra bukkant a kutató.

E röpke háttérvázlat közepébe szeretném állítani most azt az erdélyi asszonyt, aki a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola rendezői szakának végzettjeként a színpad tereiről tágabb, történelmi terekre lépve figyelt föl múltunk halálra ítélt értékeire, nemzeti máglyamesterek hóhérműködésére mindenütt, ahol ezeréves történelmi jelenlétünk kulturális bizonyítékai fölbukkantak.

Ezt az asszonyt Marosi Ildikónak hívják. Évtizedeken át gyakorolt mestersége szerint színikritikus, riporter, kultúrhistorikus, cenzor üldözte védelmezője az erdélyi magyar művelődésnek, ám könyveinek sorsát nézve azt is mondhatnám: erdélyi, irodalmi és művészeti múltunk búvárlója, elveszettnek hitt értékeink megmentője. Munkásságát, életművét ilyen címek jelzik vaskos kötetek homlokán: A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája közel ezer oldalon. Dsida Jenő kiadatlan prózai munkái és levelezése. Beszélgetések Teleki Mihály gróffal. – Az erdélyi magyar arisztokrácia útja Trianontól napjainkig. Televíziós dokumentumfilmjei közül most csak kettőt említek. A Nagycsütörtök címűt, amely az Erdélyi Helikon íróit mutatja be, és a Darabokra szaggattatol címűt, amely nagy hírű erdélyi személyiségek arcképsorozata.

Marosi Ildikó Kemény János koporsójánál, a gyász és a veszteség perceiben azon is eltűnődött: vajon a vécsi kastély valamikori urának vandál módon szétszórt hagyatékából, a helikoni szellem várának debilis betegeket őrző falai közül mit lehetne megmenteni jelenünk és jövőnk számára? Tán az is eszébe jutott, hogy miközben a történelem önmagát ismétli: az értékrombolás régi példái az új napok kazánfűtőit is hazafias lelkesedéssel töltik el a paranoiás félelmet keltő mindenkori másság megsemmisítésében. Omár kalifa idején a híres Alexandriában a hellén kultúra jegyében született régi könyvekkel fűtötték a közfürdőket. De fűtöttek nálunk is Jókai-regénnyel, Móricz-trilógiával olyan szobákat, ahol államosított könyvtáraink felügyelői fontoskodtak.

Látván Erdélyben az új kalifák uralmának siralmas következményeit, Marosi Ildikó valósággal személyes intézményként, magánhasznot, könnyű sikert, hivatalos elismerést megvetve hozta föl a mélyből múltunk szellemi kincseit. Jó tudni: ez nem az a múlt, amely miatt némelykor szakállát tépdesve meakulpázik a magyar. Ez a múlt: nem az Isten haragja folytán elsüllyedt Atlantisz, amelyet az örökös alámerülésben kékké fagyott orcával hajszol a nosztalgia. Ez a múlt, amelyet fegyver és erőszak vert széjjel: az erdélyi magyar jövendő sine qua nonja. Védelmezőnk is a létünket célzó támadásokban. Mikor egyik magyart a másik magyar miatt verik főbe, vagy ölelik át megbecsüléssel: nem mindegy, hogy köztünk él-e Mikes Kelemen, Bethlen Gábor vagy Tamási Áron.

Amikor tehát ez a konok munkában és üldöztetésben megőszült erdélyi asszony, Marosi Ildikó asztalunkra helyezi a könyveit: amikor az időnek omladékai alól újabb szellemi értékeinket menti ki, úgy illik fogadnunk őt, miként a vízi mélységekből felbukkanó gyöngyhalászokat. Ne az legyen az első kérdésünk hozzá: hány kagylót hoztál minekünk, hanem a kezünket nyújtsuk mindenekelőtt, megsegítvén őt a partra jutásban. Majd ezután, az együttérzés hatalmának tudatában kérdezzük meg tőle: fáj-e még a szemed, a szíved attól, amit odalent láttál?

Mosolyával fogja eltitkolni fájdalmát.

Nem panaszkodásra: mentő munkálatokra termett.

Syn-dromos^*

A magyar esszéirodalom remekművének címével a homlokán – Magyarság és Európa – az új folyóirat régi, de szó szerint is véresen időszerű nemzeti sorskérdéseink felé próbálja terelni az olvasó figyelmét. A keresztapaságra kiválasztott Németh Lászlónak 1935-ben közölt tanulmányából idézhetjük az aggodalmat, amely napjainknak is meghirdetett aggodalma, de ugyanúgy a bizalmat is, amely engem szólásra késztet.

Az aggodalom így szól: „Magyarország kicsiny ország; mint a szegény ember, imádkozzék a mindennapiért, s ne érdekelje a világ holnaputánja… Az ilyen messze látó s messziről néző gondolatok csak elráncigálják attól, ami az orra alatt van, fel az álmokba. Illuzionizmus ez, ahogy mondani szokás, felhőjárás, földön járás helyett.”

A bizalom pedig ezt mondja: „A közvetlen bajban az egész sorsnyomást számon tartani, a közvetlen feladat mögött üdvösségünk nagy ügyét hajszolni nem illuzionizmus.”

Hanem történelmi kötelesség!

Igaz ugyan, hogy Németh László a Trianon után szétszóródott magyarság új szellemi-művelődési küldetéséről szőtt merész álmokat, miközben megfeledkezett azok emberi jogi feltételeiről; s igaz ugyan, hogy a közép-európai eszme apostolátusát vélte fölvállalhatónak, miközben a Miatyánkot mormoló papjaink szájából is kiverték a fogat: merész gondolatfutamai mégsem vesztették érvényüket, csak kiegészítésre szorulnak.

Lényeges kiegészítésre.

Ismételjük el hát csöndes tűnődésben egyik kulcsszavát: sorsnyomás. E fogalmat Németh László történelmünk egészének diagnózisaként hagyatkozta ránk. De rossz századok súlyos csapásai közül csak azt említsük föl most, amelynek következményét minden kertelés, mellébeszélés, jajveszékelő aggodalmaskodás, eufemisztikus öncsalás nélkül a nevén kell nevezni.

Mert úgy hívják: Trianon-szindróma. Álljon meg, uram! Ne fusson el kényes szavaknak hallatán! Szedje össze magát, hadd kerüljön füle ügyébe még a következő is: súlyos tünetegyüttes, symptomacomplexus.

Nem holmi rossz beidegződés tehát, mit fölszednek a népek hosszú vándorútjuk során pusztában és paradicsomi tájakon, boldog napokon és boldogtalan századok idején.

Nem káros szenvedély! Nem pálinka, pipa, pucc és magyar átok.

Nem papi prédikációval gyógyítható lelki sajogás, még kevésbé tömeges hipochondria, minek ellenszereként anacionális kuruzslást, önostorozást, bűnbánatot és amerikánus anyagelvűséget ajánlanak újból, ám éppoly haszontalanul, mint az elmúlt idők kavicskorszakában, mikor is minden nemzeti kérdésünkre a proletár nemzetköziség kavicskupacaival etettek bennünket.

Attól tartok: az elkövetkező időkben sokaknak bele kell majd nyugodniuk abba, hogy a Trianon-szindrómát Trianon-szindrómának hívják, a tünetegyüttes eredeti görög értelme szerint pedig útkereszteződésnek, körkörös irányból eredő utak találkozási pontjának, más szóval: az elmúlt hetven évben ezeregyféleképpen megnyomorított magyarok, anyaországiak és kisebbségi létbe taszítottak menekülttáborának, egy térkép mögé szorult ország kísérteties zarándokhelyének, a fájdalom viharzónájának.

Itt kapcsolódom újból Németh László szépséges álmához a Duna-táj népeinek tejtestvériségéről. A magyar sorsnyomás enyhülésének reménye szunnyad e békességes, galambszárnyú fogalomban. Elvetni, a jövőnek távoli horizontjáról pislákoló üzenetét káromkodással fogadni bűn lenne. De hasonló bűn és botor balekség volna elhallgatni, tétlenül szemlélni az ország határain kívül sínylődő magyarok millióinak fokozatos eltűnését az erőszakolt asszimiláció kígyótorkában s a világgá futásban. Ötvenkilenc évvel ezelőtt e borzalomnak Németh László még nem lehetett közvetlen tanúja. Még csak közvetett értesülései sem igen voltak például az államilag szervezett és végrehajtott nagynemzeti homogenizálás borzalmáról.

Bizonyos, hogy ma már ő is másként vélekedne a közép-európai eszmék balkáni viszonyok közt fölvállalható apostolátusáról, de még a magyar diaszpórában hiányzó Bibliáról is; a szent könyvről olyan értelemben, ahogyan az a zsidóság fennmaradásának lett szellemi életvizévé.

Kell a Biblia! De ember is kell hozzá, aki azt az anyanyelvén elolvassa! Jog szükségeltetik hozzá, emberi jog, amelyet nem lehet jogtiprók hadára bízni, hanem csak mélyen demokratikus emberek és nemzetközi fórumok szigorú felügyeletére! Kell a Biblia, de törvényes védelem, jogállam szükségeltetik hozzá! S a szent könyv lapjaiból vécépapírt gyártók szigorú bebörtönzése még akkor is, ha manapság a szentségtörés csak szavakban esik meg. A más vallásúnak, másajkúnak sovén mocskolásában.

Németh László talán abban is egyetértene velem, amit tűnődésem végén röptetnék el az ő álomországába, a Kárpát-medence álomtérségébe. Kissé könnyed volt a szólás, midőn azt írta volt, hogy történelmi terhektől szabadultan a megcsonkult Magyarországnak jobb esélyei támadtak a minőségi bizonyításra.

A Trianon-szindróma a magyar nép egészét sújtja.

Akik ezt közel fél évszázadon át elhallgatták, a vétkesek cinkosaivá lettek a kisebbségi Endlösungban.

A bűnös nép, az utolsó csatlós cinikus meséjét ki kellett találni s indokul odavetni a győztes garázdálkodóknak.

A Trianon-szindrómát nem kellett kitalálni, mert volt, van és megmarad. Így hát „csak” tagadni kellett, vagy átkeresztelni magyar nacionalizmusnak, revíziós szándéknak, horthysta-fasiszta veszedelemnek.

Egyszerűbb lett volna pedig megállapítani, hogy a szigorúan belügyi kérdésként kezelt magyar nemzeti közösségek sorsa tragikussá vált a Trianon szülte nemzetállamokban. Drámai helyzetükön nem módosított a kelet-európai diktatúrák bukása sem. Remény és újabb kiábrándulás közepette a Trianon-szindróma elmélyült; súlyosbodását nem csupán a romániai és délvidéki magyarok fokozódó menekülése jelzi, hanem a tüneti és kóroki kezelés híveinek elharapódzó testvérháborúja is a megváltó zsinatolásban. Még szerencse, hogy eszmék, vágyak kaotikus kavargásában is fölismerhető a józan és az abszurd törekvések vonulata. Nem nehéz fölismerni a romantikus elvakultságtól mentes követelményt s a valósággal számot nem vető ámokfutást. Remélhetőleg végleges takarodót fújnak a nemzet sorsában osztozkodni nem kívánó kucséberhadak, majd velük távoznak a kommunista testvérpártiság jegyében gyakorolt megalkuvás kísértetei is.

Ezért szükséges a Trianon-syndrológia intézményes kifejlesztése.

Ezért fontos kiteljesíteni Antall József szellemi-politikai hagyatékát. A tizenötmillió magyar sorsáért viselt nemzeti felelősséget soha többé elhárítani nem lehet.

„…szikrányi vigasz…”^*

A kesernyés szavakat Illyés Gyulától kölcsönözve most is elmondhatjuk, hogy ha jövőnk nem is: múltunk alakul. S megannyi galád hamisítás után: ezúttal és kicsi részében jó irányba, szikrányi vigaszt, csöppnyi reménységet oltva szívünkbe, amely szinte kiszikkadt már a várakozásban.

De mi ne panaszkodjunk, hiszen Misztótfalusi Kis Miklós háromszáz esztendős néma várakozása a mienknél hosszadalmasabb volt e mai elégtételért, amely nem busás, nem pompás, ám annál gazdagabb a szív és lélek érzelmeiben. Más szóval: a maradék nemzedékek örömében, az önbecsülés gerincegyenesítő tudatában.

Hát ezek már igazán nagy szavak, öblös és kongó szavak, vidékies ujjongások! – mondhatná a hűvös ráció nevében a polgári szabadság fejlett világából való vendég.

Igaza lenne. De csak Nyugatról nézve. Onnan tehát, ahol a mi kelet-európai nyomorúságunk nagyrészt ismeretlen, sőt mesésen komikus – lévén a komikum egyik forrása az időszerűtlenség.

Nehéz bizony, szinte lehetetlenség bennünket kívülről nézve érteni és megérteni. Ahhoz ugyanis legalább azt kell tudni róluk, hogy kisebbségi mivoltunkban épp hetven éve, hogy nyelvi-tudati-kulturális halálra ítéltek bennünket; az erőszakos asszimiláció siralomházában fokozatosan végrehajtandó etnocídiumra. Az ítélet végrehajtásával megbízott hóhér-diktátortól ’89 véres karácsonya megszabadított bennünket.

Lélegzethez jutottunk hát újból, de tudnia kell a világnak: teljes kifosztottságban.

Hetven év kulturális rablásairól szólni igen hosszadalmas lenne. Összegezőleg csupán azt hoztuk föl közelmúltunk sírkertjéből, hogy nemzedékek állanak itt az új idők kapujában történelmi ismeretek nélkül, pontosabban: a nemzeti önismeret dolgában teljesen levetkőztetve, lemeztelenítve, kopaszra nyírtan, megalázottan, siratnivaló tudatlanságban. Önnön történelmünkből kiforgatott, ezeréves múltjuk megismerésének lehetőségétől megfosztott erdélyi-romániai magyar nemzedékek ünneplik tehát, hogy kultúrhistóriánk halhatatlan nagyja, Misztótfalusi Kis Miklós jut most kegyeletes emlékhelyhez, holnapi zarándokokhoz, s válik igazán, valóságosan élő-eleven szellemi hagyományunkká. Kifosztottságunkban ezért vigasz az ő visszatérése a köztudatba, büszkeségeink sorába.

S véle jön még egy ember, egy tiszteletünkre méltó, magányos, nagyszívű férfiú; e mostani kegyhely megálmodója, kezdeményezője, nagyrészt létrehozója; maga is könyves ember, tékateremtő míves mester, száműzetésbe kényszerült szellemek alkotásainak magyar „elbővítője”, mecénása, sorsában és konok küzdelmeiben Misztótfalusi Kis Miklósnak huszadik századi ikertársa, őszinte hálánkra méltó szellemtestvére: Molnár József. Köszönjük, hogy száműzetésből megtérten száműzött hagyományt örökített muzeális létbe minekünk, az otthonukban még mindig űzötteknek.

Gond és üdvözlet a Múzsának^*

Új napok, új lapok korszakát is éljük a Fordulat után, amelynek egyetlen, legkevésbé vitatott, pozitív hozadéka a sajtószabadság, a cenzúramentes szólás lehetősége; szájkosaras idők után a félelem nélküli véleménymondás öröme, némelykor éppenséggel bacchanáliája.

Van tehát mivel élni s visszaélni.

Cselekszik hál’ istennek sokan az egyiket, elkövetik gyakran, számosan a másikat. Akad, aki mindkettőt egyszerre ragadja meg, mint betyár az alkalmat: ahol mulatni, ott verekedni is lehet. Ha butykos van: bunkót is hozzá!

Így esik meg, hogy érdem visszaél az érdemével, butaság a butaságával, alacsony szellem az alacsonyságával, meg mi minden mi mindennel!

Egyszer tán statisztikailag is fölméri valaki, hogy 1990–93 között honi magyar sajtónkban miként alakult az egy főre eső tényhamisítás, becsületsértés, lejáratási szándék aránya.

Vannak gyanúsan gyanútlannak mutatkozók, akik a jelenség láttán-olvastán ily módon csillapítják a háborgó tisztességet: „Mindezek a demokrácia kezdeti szakaszának velejárói.” Az „új születésének kínjai”, miként azt Kalinyin elvtárs is mondani szokta.

Csakhogy ez nem igaz!

Demokratikus sajtó fejlődési fokozatai között semmi helye nincs a galádságnak, boszorkányüldözésnek, értékrombolásnak. Felszabadult sajtó nem követheti el a tegnapi, rabságban működő sajtó bűneit – ellenkező előjelű intolerancia jegyében.

Vannak sajnos szerkesztőink, akik mai napig is a félelem áldozatai.

Negatívban – amiként fotósaink mondanák ezt. Azokra gondolok, akik tegnap éppúgy nem mertek valamit leadni, amiként manapság nincs merszük valamit nem leadni. Tegnap a cenzortól, a párttól rettegtek; ma meg attól félnek, nehogy az istenért valaki véleményelfojtással vádolhassa őket.

A jelenség sajnos irodalmi-művészeti életünkben is szedi áldozatait. Öreg „újdemokraták” és fiatal, neobolsevista fejvadászok együtt szerkesztenek olyan lapokat, amelyeknek egyik oldalán Illyés Gyula – hogy nemzeti méretekben is kirívó példát idézzek –, klasszikusaink egyike, a másik oldalon: gátlástalan megalkuvó.

Egy mondat a zsarnokságról? Potomság! Hogy Illyésnek ez a verse: Petőfi Nemzeti dalának ikerpárja? Semmiség ahhoz a „bűnhöz” képest, hogy új Libényi Jánosként nem szúrta nyakon Kádár Jánost, Aczél Györggyel pedig tegező viszonyba keveredett, miután ez utóbbit is kiengedték Rákosi börtöneiből.

Ne folytassuk! A politológusnak mutatkozó akasztológusokat, a történelmi alkalom szülte lélekmérgezőket nem nyilvános vitákban kell emberséges emberré nevelni; ez anyukájuk dolga lett volna. Ezeket egy valóban demokratikus, tehát tisztességes lapszerkesztés válogató, mocsokszűrő, értéktisztelő szempontjai alapján lehet csak elhallgattatni. Akinek pedig azt kellene most elmagyaráznom, hogy mi különbség a tisztességtelen sajtóközlemény és a mindenkori gondolkodásbeli másság között: ahhoz racionális érvekkel hiába is közelednék.

Amit föntebb jeleztem: arról jutott eszembe, hogy marosvásárhelyi napilapunk, a Népújság Múzsa nevű heti irodalmi-művészeti melléklete ünnepi fordulóra készül, századik számának megjelenésére.

Lelki fülem hallja máris a jogos ellenkezést: micsoda beszéd ez? Mivel keltett önben a Múzsa efféle töprengést egy főre eső rágalomról, tisztességtelenségről?

Hisz éppen ez az! Hogy a Múzsa – ha nem tévedek, egyetlen aggasztó példáját sem nyújtotta eddig az említett jelenségnek. Azért szóltam sajtónk általánosan tapasztalható közetikai vétségeiről, hogy annál nagyobb elismeréssel ünnepeljem magam is a Múzsa századik számát, meg az előző kilencvenkilencet.

Azért említettem aggodalmaimat, hogy elmondhassam vigaszomat is a Múzsa java részének olvastán. Megkedveltem ezt a hiánypótló, esztétikai-erkölcsi normák alapján szerkesztett kiadványt két okból is: azért amit eddig közölt, meg azért is, amit nem közölt.

Bizonyára úgy történt ez, hogy a Múzsa szerkesztője, Nagy Miklós Kund egyúttal jó ornitológus is.

Énekesmadarak tojásait meg tudja különböztetni a kígyótojástól.

Marosvásárhely szellemképe^*

Íme, a város, amelyet évszázadokon át a Székelyföld szellemi központjaként tartottak számon, bár nem annak közepén, katonai virtus, nyelvi lobogás szerint sem a szíve táján, hanem a nyugati peremén található.

Íme a város, amelyet székely-magyar mivoltában, a két Bolyai világhírnevének ellenére, és felrúgva történelmi hagyományokat, megsemmisített a félelem, a paroxizmusig fokozódott nemzeti paranoia – nehogy valaha is újból egy Magyar Autonóm Tartomány székhelye lehessen.

Íme a város, amelyet Nagyvárad, Szatmár és Kolozsvár után kiszemelt a Mítosz, hogy itt is elégtételt vehessen magának egy légből kapott történelmi sérelem okán, mely hangzik ekképpen: Marosvásárhely a kilencedik század végén virágzó dák, tehát román város volt, amelyet földig romboltak az Ázsiából Boldog Dáciába zúduló barbár magyarok.

S mivel a Mítoszt alkotó mesefüzér úgy hat igazán, ha fordulatos, műfaji követelményt is teljesítettek azok a román történészek, akik kidolgozták a székelyek román eredetének elméletét is.

De vissza Dák-Vásárhely lerombolásának mesedrámájához! Miként lehet azt egy évezred után megtorolni? A város magyar lakóinak burkolt módon véghezvitt elűzetésével, szétszóratásával, míg az emberi jogokra kényes demokráciák szunyókálnak; tömeges betelepítéssel, amely csak akkor jogtiprás, ha Izrael cselekszi újólag megszerzett területeken egy másik Mítosz nevében-jegyében, amelyről az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy nem légből kapott.

Íme tehát a város, amelyet a századforduló éveiben Bernády György kivételes képessége, tervező merészsége és kivitelező energiája emelt ki szorgos, áldozatkész polgárokkal az elmaradottságból.

A legendás polgármester poliszában helyet kaptak már korábban a nemzet nagyjainak szobrai, mártírjainak bronzalakjai. Nem bántottak azok senkit a rossz lelkiismereten és a Mítosz tanításán kívül, ám ez épp elegendő volt megsemmisítésük indoklásához.

A mitológiák nem pragmatikusak. Azt hallván, hogy Finnországot a Kalevala teremtette, csakis a népeket megtartó szellemre s a nemzeti génállomány titkos működésére gondolunk – semmiképpen sem politikai küzdelmek ilyen-amolyan katekizmusára. A helyi érdekű Mítoszok azonban épp gyakorlatias mivoltukban hasznosíthatók. Szerencsés történelmi körülmények között csodaszámba menőleg is. A népvándorlás szennyes hullámzásába sorolt magyar honfoglalást és Boldog Dácia barbár földúlását a román kontinuitás meghirdetői ott és akkor tudták szinte friss vérnyomokkal elfogadtatni, ahol hajlam és erő állott a pártjukra. Így támadt az a világtörténelmi ritkaság is, hogy a Mítosz Kelet-Európa harmadfélezer éves múltjából szinte napi hadászati aktualitással bíró követelményeket hívott elő. Az első világháború győztes hatalmai korábbi titkos szerződések alapján épp ott húzták meg Románia új államhatárait, ahol a mitikus Boldog Dácia az akkori dákológus külügyérek szerint kimúlt a magyarok nyílzáporában.

Így tehát Bernády György városának szobrait: Kossuth Lajos, Bem József, Rákóczi Ferenc kegyeleti emlékeit, Petőfi Sándor emlékoszlopát nem személyi indulat semmisítette meg, hanem a Mítosz, amely minden gyermekre kiterjedő tanításaival szabott és szab irányt a magyarellenességnek. Ez a Mítosz, akár a mohamedánnak a Korán: tabu. Jobb sorsra érdemes román elmék lettek áldozataivá. A Mítosz ugyanis épp történelmi sikerei révén emelkedett irracionális régióba. Aki szembekerül vele: a nemzetárulás bűnét vonja magára. Valószínű, hogy így is marad ez mindaddig, míg a magyarok „történelmi bűneinek” megtorlása után a románság köztudatából el nem párolog a fenyegetettség rossz érzése is.

Kedves olvasó! Az egykori Marosvásárhelyről készült, mohás felvételek szíven ütnek majd téged is. Olvasmányod – Marosi Barna kitűnően megírt, izgalmas krónikája – alámerülés a múltba.

Mondandóin eltűnődve rémlátó képzelet nélkül is úgy fogod érezni magad, mintha roppant méretű kriptában indultál volna bolyongó nézelődésre. Betiltott múltunkba, konkvisztádorok uralmának rágalmazott történelmünkbe. Utadon szívedre telepszik majd a százados szomorúság és tehetetlenség gyötrő érzése. Kossuth és Petőfi száműzött szellemképével találkozva hűvös, gyémántosan ésszerű magyarázat sem fog megnyugtatni. Arra, hogy miért kellett ennek így történnie: nincs elfogadható magyarázat.

De ha százszor elveszítjük is, újból és újból meg kell találnunk magunkban a reményt: a város, amelyet apáink emeltek, az erdélyi tolerancia s a más-más ajkú népek békességében visszafogadja egy napon száműzött fiait.

Rendőri álomfeladat^*

A kezdetek idején álom volt a mai Ünnepelt is: a marosvásárhelyi rádió magyar adása. Álom volt – már-már ikaroszi szárnyalású – mindannyiunk vágya, hogy dalaink, szavaink, gondolataink, eszméink maguk is jogot, helyet kapjanak az égi magasság bábeli zűrzavarában; hogy elemi emberi jogot gyakorolva az anyanyelvünkön szólhassunk magunkról, magunknak, nemzeti közösségünknek és mindazoknak, akik más népek, nemzetek szavai hallatán nem kapnak rángógörcsös, epilepsziás, xenofóbiás rohamot.

Igen, ez is álom; annak természetes, ma még álomszerű vágya, hogy megérjük végre-valahára a büntető paragrafusokkal védelmezett Tolerancia uralmát. Amikor is a rend és nyugalom fegyveres őrei nem lovas szobrot kézzel megérintő játékos gyermekeket vettetnek börtönbe, hanem ennél emberibb és természetesebb feladatot kapnak: nevezetesen, hogy a nemzeti gyűlölködés szítóit, a másajkúak üldözőit, a faji felsőbbrendűség megszállottjait, miként a dühöngő elmebajosokat, szeméremsértőket, miként a leprásokat és kábítószer-fogyasztókat lefogják, kényszerzubbonyt vessenek rájuk, és elmegyógyászati intézetek rácsos alagsoraiba szállítsák őket.

Ez lenne manapság is időszerű rendőri álomfeladat!

Kívánom az ünnepeltnek, városunk magyar rádióállomásának: indítson tanfolyamot egy ilyen álom megvalósítása végett.

Napi huszonnégy órás adás keretében persze, amely – országos szinten – nem lenne sem csoda, sem abszurdum; csupán annak a meghirdetett elvnek gyakorlati igazolása, hogy ebben az országban nemzet és nemzetiség között semmi megkülönböztetés nincsen.

Hogy ebben az országban, amiként elnökünk gyakran hangoztatja: az emberi jogok európai normái érvényesülnek. Mire vártok hát ilyenformán, kedves rádiós barátaim? Vessétek el a diktatúrából örökölt „arányosan” szűk kereteket! Valahogy úgy kell fölfognunk e dolgot, hogy ilyen-amolyan százalékarányok hangoztatása az emberi jogok elosztásában: politikai szélhámosság, hogy ne mondjunk egyebet. Mert például: mit szólna bármely többséginek nevezett személy, ha az örök arányosítások félnótásai a kisebbségieket sújtó hatalmukkal így szólnának: uram, önnek 5-7-10 százalékos levegővételhez van joga, tekintettel, hogy ezt az arányt képviseli a társadalomban.

Ugye, tréfás dolgok ezek? Pedig siratnivaló jelei a nemzeti szűkkeblűségnek. Hiszen az emberi jognak, egyenlőségnek semmi, de semmi köze nincs a matematikához; sem kisebb-nagyobb arányokhoz, sem valós vagy vélt ősiséghez, sem államvallássá lett mitológiához, csupán az európai princípiumhoz, amelyet úgy hívunk: humánum.

Amelynek trónra ültetése még maga is álom. Álom?

Akkor tehát nem hiú reménység. Példát mondok rá, kissé fantasztikusat, ám tanulságában elgondolkoztatót.

Gustav Jung svájci elmegyógyász, Freudnak méltó társa a pszichoanalízisben, álmokról és álmairól írván, akaratnak s vágynak összefüggéseit is keresve, egyik tanulmányában ezzel a történettel lepett meg engem: Valakitől, akit életében ismert ugyan, de lakásán, otthonában sohasem fordult meg, számára fontos könyv maradt hátra: Jung úrnak arra lett volna szüksége, de még csak azt sem tudta, merre kutasson a városban az elhunyt lakása után.

A többit, a folytatást talán már el se kellene mondanom. Folytassa bárki önök közül, ám a mesés történet kezdése jogán hadd fussak el én a végével, amely ekképpen hangzik: Gustav Jung úr álmot látott, miszerint elindult egy bizonyos utcán, elért egy lakáshoz, amelynek helyét, fekvését alaposan megjegyezte, majd belépett annak ajtaján, végiglépdelt egy piros szőnyegen, el a könyvespolcig, amelynek már nem emlékszem, hányadik sorában kézbe vehette a keresett könyvet.

Fölébredvén másnap reggel, elindult a látomás nyomán, és mindent úgy talált, ahogyan az álomkép mutatta. Olvastam pedig ezt a nagy tudós tollából személyes vallomásként. Senki másnak nem hinném el. A freudizmust továbbfejlesztő, világhírű tudósnak elhiszem. Higgyék el önök is. Nem egyébért: lelkünk erősítése végett. Annak tudatában, hogy jövőnket nemcsak aggodalommal, hanem álmokkal is be kell népesítenünk. De vigyázzunk: nem hiú ábrándokkal! Az álmok nem kedvelik, sőt cserben is hagyják az ellágyult álmodozókat, az esőleső társaságok sápatag ábrándosait.

Ezekkel a gondolatokkal köszöntöm szeretettel, bizodalommal a marosvásárhelyi magyar rádióadás egész munkaközösségét.

Volt egyszer egy magyar egyetem^*

Örömhír 1945 májusában.

Gyászhír 1959 nyarán.

Kegyeleti emlékezés 1995-ben.

Anyanyelvi oktatásunk háború utáni történetének három fordulata szabja meg e könyv mondandóját.

Fél évszázad múlt el azóta, hogy királyi rendelet virágvasárnapi hangulatú örömujjongást keltett az erdélyi magyarság körében. Boldogságunk leírhatatlan volt, amikor a 407-es számú törvényrendelet szövegét olvastuk, miszerint: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem létesül…” A fölsorolt diszciplínák közt pedig ott szerepelt a természettudomány és az orvostudomány is.

A párizsi békeszerződés aláírására készülődő román kormány az ország nemzetiségei iránt nagykeblű volt és előrelátó. Jól tudta, hogy a szövetséges nagyhatalmak a romániai magyarság jogainak biztosítását is számon kérik majd: vitt is aztán magával olyan nemzetiségi statútumot, hogy általános elégedettséget keltett vele.

Így jött létre a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet is – magyar előadási nyelvű főiskolaként.

Híre-neve a Groza-kormány nemzetközi becsületét növelte, míg úgy kívánták azt nemzeti fogantatású államérdekek. Napja később lehanyatlott, s vele a romániai magyarok reménysége is, amelyet újból Saulusokká lett köpönyegforgató Paulusok törtek meg fokozatosan.

A kedvező békekötéshez szükséges eredmények visszavonásának gyásznapjává lett 1959. július 2-a, mikor az önálló Bolyai-egyetemet egyesítették a román tanítási nyelvű Babeş-egyetemmel. Tragikus fordulat volt ez, ugyanis a testvéri, tudományos összefogás, egyesülés cégére alatt ekkor vette kezdetét a magyar főiskolai oktatás fölszámolása Romániában. Rövid időre szabott jogaink végveszélybe kerültek – és hiába vetette vonat elé magát Szabédi László; hiába szenvedtek börtönéveket diákok, papok, tanárok és nemzetiségi politikusok.

Mérges pók násza volt az az egyesülés.

Társát a „fekete özvegy” köztudomásúlag fölfalja.

A véres fordulat karácsonyán már csak maradványai voltak a hajdani magyar intézetnek Marosvásárhelyt is.

Ám újabb virágvasárnapi ujjongásban ígéretes jövendő elé vonult bátran a város egyetemi ifjúsága. Az önkény omlásának idején voltak hetek, napok, órák, mikor álomkaszabolta gyermekeinket a szabadságharcosok hitével és erejével töltötte el az anyanyelvi oktatás reménye, új lehetősége.

És kapták megfélemlítő válaszként ’90 márciusának magyarellenes pogromját.

Fél évszázad múlt el azóta, hogy a Hivatalos Közlöny útján örömhírt trombitált világgá egy kérészéletű politikai tolerancia.

Élet és halál kapuin által jutottunk el most a kegyeleti emlékezés jubileumához. Súlyos veszteségek számbavételével fordulunk újból a jövendő felé, amelyről bizonyosan csak azt tudjuk, hogy nem tűri a lakatlanságot. Be kell tehát népesítenünk azt megvalósítható álmainkkal.

Ezért született s várja olvasóit ez a könyv is.

Önismeret – honismeret^*

Önismeret – honismeret, mondjuk, de lehetséges-e a két fogalomnak ilyetén való párosítása? Nemzeti aggodalmaktól mentes elmék vethetik máris a gunyoros sziporkát, hogy hiszen bölcseleti követelményével – ismerd meg tenmagadat! – Thálész mester nem a turisztikát óhajtotta fölvirágoztatni, hanem az individuum… s a többi. Siessünk hát megjegyezni, hogy Váradi Péter Pál és Gaál Anikó új, szöveges-képes krónikája kapcsán a nemzeti önismeret gondjáról van szó, a hon pedig apáink hazája, történelmi múltunk színtere; egy emlékbe költözött Magyarország, amelyet ismernünk kell Trianon áldozataiként is. Miért kell ismernünk? Azért, mert tiltják. Múltunkat tiltják, hamisítják. Megtanulhattuk hát: ahol a tiltás, ott az igazság, amelyet rabtartóink minden lehetséges módon meghamisítanak.

Hetven esztendő alatt az erdélyi-romániai magyarság emlékezetéből a történelmi önismeret maradványait is megpróbálták kiirtani. Akik nemzeti létünkre törnek, jól tudják: egy asszimilációra kiszemelt közösséget először nyelvéből és történelmi emlékezetéből kell kiforgatni. Aki nem tudja, honnan jön: oda vezetik, ahová akarják. A múltjától megfosztott ember jövőjét a merénylői alakítják.

A bölcseleti indíttatású követelmény mellett ezért említjük a történelmit is, múltunk megismerésének rendkívüli fontosságát. Ebben segít ez a kiadvány is. A szétvert Egésznek mai Részeiben újra meg kell találnunk önmagunkat, éltető hagyományainkat. Sorompós határok fölött és etnikai mivoltunkra törő viharok alatt ilyen könyvekkel is arra törekszünk, hogy egymástól elszakított testvérek közös múltban, kultúrában s a jövőnek együttes reményében találkozhassanak.

Szeretettel ajánlom e honismereti albumot minden magyar olvasó figyelmébe.

Az emlékezés is küzdelem^*

Barátaim üzenik a Király-hágón túlról, hogy kétszáz éves a nagyváradi magyar színház. Tetemes életkor! Torony- és jövőiránt rohanva meg kellene állni, örömünnepet ülni: hálával hozsannázni, hogy tökéletes balsorsunk ellenére, rossz századok magyartalanító csapásainak dacára vagyunk még, itt vagyunk Szent László és Ady városában, jelenünket azzal bizonyítva, hogy múltunkra emlékezünk.

Ez így helyénvalónak látszik, tanulságot is kínál, hiszen: rohantunk mi már álmaink egén fénylő szabadságba, rohantunk a forradalomba, majd azután követ kövön nem hagyó békébe, sorsunkat megváltó hazug ígéretek helyén pedig teljes kifosztottságunk állapotába.

Emlékezés végett nem kell hát megállnunk, mert amúgy is állunk, bénultan vesztegelünk – azóta, hogy egy forradalomnak nevezett, álcázott államcsíny delikvensei packáznak velünk, magyarokkal ugyanúgy, mint saját nemzetüknek européer gondolkodóival.

Úgy tűnik föl tehát, hogy a történelmi idő nem a legalkalmasabb ünneplésre, annál inkább régi vádak felújítására.

Nézzétek csak! Ezek már megint jubilálnak! Nem múlik el esztendő, hónap, hét, keddi nap, hogy ne lennének nyelvileg sok ezer, államilag ezerszáz évesek, kollégiumaikkal, egyetemi oktatásukban félezer évesek.

Ezek múltittasok!

Úgy van, mondjuk csöndesen, még mindig túl higgadtan: minden nép múltittas, ha azt tapasztalja, hogy a jövőjétől akarják megfosztani.

Az időnek hármas dimenziójában: önrendelkezési jogaink mai siralmas állapotában történelmi emlékké foszlott, múltbeli nemzeti létünk bizonyítékaival ostromoljuk a jövőt. Ezért: az emlékezés is küzdelem.

Kétszáz éves színházunkról szólva ne várja senki tőlünk örömünnepnek önfeledt hangjait. Sírás-rívásnak se adjuk a fejünk, ám éppoly méltatlan lenne komor sorsunkhoz, Ady Endre alvadtvér-szín látomásaihoz az olcsó vigaszt keltő kuplédal, az operett és Bartókot tagadó verklis ihaj-csuhaj.

Az ünnepen is történelmi létgondot viselő magyar nemzeti közösség nem mutathat más arcot, csak mi sorsának lényege. Kétszáz éves színházát is úgy veszi számba, miként azt a léte megkívánja. Boldogabb népek állapotát nem mondhatja sajátjának. Kultúrája, művészete önvérében áztatott Nesszusz-inge; túladni rajta, elcserélnie lehetetlenség. Önáltatás lenne azt képzelnünk, hogy diktatúrák bukásával a nemzeti létében földarabolt magyarság máris a nyugati népek kulturális viszonyai közé került. Önáltatás lenne csupán? Hisz hallhattuk és halljuk egyre sűrűbben az újnak vélt színházi ars poeticákat: mindent, bármit a színpadra, nemzeti ügyet, gondot kivéve! Mindent a világot jelentő deszkákra, bármit, ami színtiszta, cseppentett, mézédes esztétikum, de kötőszónyit sem, ami politikum, legyen az akár egy Arisztophanész is, aki Athén zsarnokával hadakozik.

A nagyváradi magyar színház közönsége is kollektív sorsával bizonyítja, hogy Thalia papjai új reformkorban réges-régi nemzeti gondok súlya alatt kénytelenek kigyöngyözni az esztétikai értéket.

A kétszáz éves templom jubileumi ünnepén joggal ismételjük hát Németh László figyelmeztetését. Legyen szó bármely alkotó művészről: aki csak Szép: szajha. Mai és itteni nemzeti állapotunkat, emberlétünket tükröző bánatok „égi másából” közösségi gondot tudatosan száműzni, politikusok gondjává hazudni: szajhaság.

A szentséges individuum és a tiszta esztétikum jogát meg nem sértve, abban a színházban, amelynek hajdani, tapsos estéiben Ady lánglelke lobogott: a nemzeti gond a 201. év kezdetével sem kaphat obsitot.

Ünnepi köszöntés – szelíd füstölgéssel^*

Jubiláris alkalommal – mikor is a Romániai Magyar Szó háromezredik száma jelenik meg – az illendőség úgy kívánja, hogy az ünnepeltről csak szépet s jót mondjon az ember, az előfizető, amilyen magam is vagyok, fővárosi napilapunk közleményeinek szorgalmas szemelgetője.

Mindenekelőtt szóljunk elismeréssel az RMSZ évtizedes fennállásáról. Olyan időben, mikor tavasszal induló újságcsibék seregéből őszire alig-alig marad meg kettő-három, és abból is egyetlenegy ha életrevaló: a csődveszélyek puszta túlélése is nagy érdem, ünneplésre méltó. Ki miként vélekedik róla: összegezőleg nehéz lenne megállapítani. Mikor egy újság sorsában nem csupán az olvasó értékítélete, hanem a zsebe is döntő tényező: elfogulatlanságot nehéz garantálni, kivált ha még az is latba esik, miszerint egyetlen országos magyar napilapunkról van szó. Tessék választani! Tizenévesként bizonyára nagykorúságát is megéri majd, hogy két világháború közti legendás erdélyi elődeivel váljék összevethetővé.

Addig sokan sokféleképpen fogják még dicsérni és szidalmazni, éppenséggel gazdiként ebadtázni, mint saját agarukat a politika vadászterületein. Bevallom: gyakorta kerülök közös gyékényre az RMSZ idősebb olvasóival, kik rosszabb napokat, de jobb lapokat is láttak már Romániában, így van némi fogalmuk arról, hogy mikor olvasnak jól szerkesztett lapot, és mikor ömlesztett újságot. Velük füstölgöm én is, hogy megszokott lapjában az olvasó úgy szeretne tájékozódni, akár az otthonában, ahol mindent mindig a rendes helyén talál. Az ebédlőasztalt az ebédlőben, a fürdőkádat a fürdőszobában, és nem fordítva!

Konzervatív szokásaimban ennél is bosszantóbb, ha saját pénzemen, saját rövid életem idejét fogyasztva közönséges tényhamisítást, rágalmat, goromba hazudozást olvasok publicisztika ürügyén, jól tudván, hogy szerző sértett hiúságában áll bosszút ellenfelén, a szerkesztő pedig – Isten tudja, minő meggondolásból – a szabadosság rinocéroszi vágtatásait, ökleléseit a szólásszabadsággal azonosítja. A szabadság dzsungelében a dzsungel szabadsága szerint folyik az öldöklés. Az áldozatokon mit sem segít, hogy impresszumban itt-ott imigyen vigasztalják delikvenseiket a szerkesztők: „A szerkesztőség véleménye nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.” Csakhogy ez a némelykori nézetkülönbség a legtöbbször titkosított. Még a legnyilvánvalóbb hazudozás, személyi sértés vagy kollektív hülyítés esetén is. Ilyenkor sóhajtunk föl a szakállszárítón: ha régen ahhoz kellett a mersz, hogy valamit leadjon a szerkesztő, manapság az ellenkezőjéhez kell a polgári kurázsi: legyen bátorsága valamit nem leadni!

Elmondtam én ezt sok évvel ezelőtt is, annak tudatában persze, hogy okoskodásom falra hányt borsó, meg aztán könnyű a víz partjáról a vízben úszóknak tanácsokat adni. De talán mégis… Ünnepi füstölgésemet reménnyel párosítom. Annak reményével, hogy második évtizedében az RMSZ ne legyen kénytelen igazságtalan sértegetést, kioktatást, újabb megbélyegzést elviselni azoktól az intranzigens magyaroktól, akiknek ez a lap csak akkor jó, hasznos, nemzeti és demokratikus, mikor az ő dörgedelmeiket, „labancokat leleplező” szövegeiket közli, ám azonnal csausiszta-bolsevik-mensevik szennyirattá válik, mihelyt a trockista árulókkal rokonított „neptunisták” és más megbélyegzettek ellenvéleményét is közzéteszi.

Jeles évfordulóján azt kívánom az RMSZ munkaközösségének, hogy az audi alteram partem követelményéhez tartsa magát minden körülmények között. Az elhallgattatás hívei netán megértik egyszer az elemi követelményt: hallgattassék meg a másik fél is!

Befejezésül Mikszáth szavaival búcsúzom a szolgálatos szerkesztőtől. Kedves atyámfia, öcsém Uram! Mikor mások gáncsoltak, dicsértelek, hogy a közönyben meg ne fagyj. Mikor mások dicsértek, korholtalak, hogy a tömjénben meg ne fúlj.

Utóbbi még nem közeli veszély, de jobb idejében félni, mint késve megijedni.

A sajtószabadság mindenekelőtt törvényes felelősségviselés mindazok életéért, akiket a sajtószabadosság zsoldosai naponta ledöfnek.

Ünnepi éjszakák^*

A karácsonyi éjszakát betöltik a szeretet és a gyűlölet hangjai. Mert ez nem a hajdani karácsony már, s még nem a jövendő ünnepe! Óesztendő éjszakáit betöltik a szeretet és a gyűlölet, az emberek közötti béke s az uszítás hangjai. Mert ez már nem a hajdani, s még nem a remélt szilveszter. Nem az a békés éjszaka, midőn éjfélkor a reformátusok eléneklik a templomban: Tebenned bíztunk eleitől fogva…

Nem, ezek az ünnepek már nem a régiek s még nem a békés megállapodottság kalácsillatú órái. Rendkívüli ez a mostani állapot, amikor átlépünk az új esztendőbe. Ha színjátéknak vélem, azt kell mondanom: a díszlet a régi, a hajdani, a régmúlté. A dráma új keletű: arculatán meg sem száradt a vér, a nemzeti gyűlölet ütötte sebei be sem gyógyultak még. A díszlet betlehemi csillagot mutat, Jézuskához imádkozó békés pásztorokat, a szelíd arcú Józsefet mutatja, s a sugárzó Máriát. A dráma – ez a mi mai életünk – kegyelemért sikong a jövendő felé. Megértést könyörög a sorstól: az emberi beszéd, a párbeszéd lehetőségét.

Mert száműzni kell a gyűlölet hangjait, amelyek mesterséges uszítás folytán betöltik az ünnepi éjszakákat is! Remény és kétely váltakozik a szívünkben; vajon sikerül-e lecsillapítani a faji gyűlölet részegségében garázdálkodó fejszés embereket? Van-e mód elnémítani a pennás uszítókat, a gyilkosságra bujtogató, magyarfaló firkászokat; a kivégzett diktátor hullájából elémászó féreglényeket? Vajon karácsony és szilveszter megerősíti-e lélekben, küzdőképességben a humánum hordozóit: az európai szellem bajnokait, legyenek azok magyarok, románok, avagy másajkúak ebben az országban, amely épp eleget szenvedett ahhoz, hogy békére virradjon; alkotómunkára és boldogságra?

Ez a kívánságunk, amelynek beteljesüléséhez nem magunk szabjuk a feltételeket. Hanem Európa, sőt a nagyvilág. A demokrácia egyetemes követelményei. Mert vége a totalitárius rendszerek gyalázatos módszerlehetőségének: a kiszemelt áldozat – például nemzeti kisebbség, politikai ellenzék – titokban való megfojtásának. Vége a kizárólagosan belügyként elkövethető genocídiumnak.

Minden az emberiség szeme előtt zajlik. Életünk is, halálunk is. Ez pedig az életünk reménye. A gyűlölködés „tűzmestereinek” legnagyobb bánatára.

Szentséges éj^*

Szent karácsony éjszakája! A szeretet és a békességbe öltözött remény csillagos órái! Megindultan, az imádságos beszéd puha szavaival írtam róluk hajdan. A szenvedésből fogant írás különös metamorfózisának örömét, könnyedségét éreztem akkor, a kolozsvári Világosság munkatársaként.

Mindez a múlté.

Megindultság helyett idén felindultan, fájdalmas aggodalommal szólhatok csak szent karácsony éjszakájáról, amelynek betlehemi csillagát felhők borítják Erdélyben. Tavaly bizony, ama forradalmas karácsonyi napok idején bizodalom és reménység töltötte el a szívünket. Rövid időre! Néhány napig csudalátó székelyekké lettünk valamennyien. Virágos mezőknek örvendeztünk a havas tájakon, és rügyfakadást kiáltottunk az erdélyi kék hegyeken.

Aztán jött február, lefagyasztotta a reménység virágos mezőit s a hegyek között elnémultak az örömkiáltások.

A jogainak tudatára ébredt, szavát hallató romániai magyarság a megdöntött diktatúra fasisztoid örökségével találta szemközt magát. Véres napok zúdultak rá mindenütt, ahol emberi jogait kezdte követelni. Pogromok, halálos áldozatok árán jutott ama felismeréshez, hogy kemény küzdelem nélkül a lélegzethez való jogát sem nyerheti el.

Így tekintünk most szent karácsony éjszakájába. Így kénytelen a krónikás följegyezni 1990 decemberében: a háborús évek riadalmához hasonló rettegést hozott ránk ez a karácsony. Advent heteiben is vérontások sorozata jelezte Erdély-szerte fasisztoid csoportok magyarellenes garázdálkodását. A diktatúra pribékjei titokban gyilkoltak. A kivégzett diktátor szellemi fattyai a demokráciának nevezett felfordulás közepette nyíltan szedik áldozataikat. S egyelőre semmi jele annak, hogy karhatalmi erővel bárkinek is szándékában állna végét vetni az uszításban, félrevezetésben, hazugságban fogant garázdálkodásnak.

Ilyen körülmények között borul ránk karácsonynak szent estéje. S még nem tudni, hogy békés magyar kántálók, betlehemesek közül hányan buknak majd véresen a hóra; hogy hol és miként lobban fel újból a mesterségesen szított gyűlölet. Adja az ég, hogy ez az éjszaka bár csöndes maradjon és szentséges, miként a zsoltár hirdeti. Romániában az idei szent karácsony éjszakáján a szeretet óráiban békességért, csöppnyi nyugalomért imádkozik Istenhez a március óta pogromrettegésben élő magyarság.

Békességet kíván magának és másnak; a román népnek is, amely istenfélő fiainak hangján ugyancsak a betlehemi csillag felé küldi karácsonyi imáját a krisztusi szeretet uralmának eljövetele végett.

Az aggodalom, amelynek sötét párját nem találjuk a század vérzivataros történetében, még önáltatólag is csodát remél az idei karácsonytól: a megnyugvás vigaszát az általános vigasztalanságban.

Hogy három napra bár, beköltözhessünk Európába.

Ál-pálfordulás^*

Damaszkusznak útján itt is megtörtént az újabb pálfordulás. Eredeti módon persze: ál-pálfordulás.

Megannyi szép szót, szelíd szándékot hirdető Paulus visszavedlett Saulussá, keresztényüldöző farizeussá.

Az idei nagy tél a havasokról újból lejött a völgyekbe, és beköltözött az emberi házakba. Farkasüvöltéssel együtt, amelynek hallatán elnémult, vérefagyottan hallgat a Szeretet. A szeretet, vagyis az emberség, melyet a történelminek vélt damaszkuszi események ál-apostolai mindössze tizenhárom napig hangoztattak.

Hogy a keresztény világ együttérzését elnyerjék.

Hogy Európa valóságos változásainak hitvány utánzataként országnyi színpadon zajló színjátékot mímelve elhitessék a csodavárókkal: egy istentelen félszázad után íme, új paulinizmus idejét hoztuk el, a Krisztus áldozatában megvalósult szeretet korszakát.

És tartott ez a színjáték pontosan tizenhárom napig, amikor is megannyi hamis próféta álorcáját elhajítva vedlett újból Saulussá.

Szólj hozzá, Herder, aki úgy vélted, hogy ami az emberben isteni, az épp a humanizmus: vagyis a szeretet.

Nézz miránk, Herder, és szörnyülködjél: ami az emberben állati, miként testesül meg a nemzeti mítoszok fanatizmusában, faji gyűlölködés irracionális tombolásában!

Ó, Herder! Ó, Damaszkusz! Valamikori metaforák, szeretet-himnuszok színeváltozása a gyűlölet viharaiban.

Ama valóságos Damaszkusz óta mily csodálatos katedrálisokban zengett az igazi emberség hangján a szeretet. E mostani karácsony idején Rómának ezer harangja hirdeti: szeretet. A szeretet, amely minálunk vérefagyottan hallgat, nem mer megszólalni. És mégis, mégis… Nem bírom folytatni, csak ez a szó dobolja bennem a jövőt: mégis…

Alvadtvér-színű a táj^*

Karácsony misztériumjátéka legszebb ünnepünk, így hát az idén is kalácsillatúnak, szelíd gyertyafényben rebbenő, csodás szentestének, hajnalig zengő betlehemes énektől hangosnak ígérkezik. Nagyon szépnek ígérkezik. Ahogy szoktuk évtizedeken át, hazamegyünk a szülőfaluba, Pusztakamarásra. Ajándékcsomagolásban megkésetten, rendszerint csak naphaladás után indulhatunk, most is így lesz, valószínű. Amikor a hold- és csillagfényben a frissen hullott hónak fehér hullámzásába – hadd legyek poétikus most is, mert ugye, karácsony előtt állunk – enyhén kékes árnyalat is keveredik. Megyünk, szaporán igyekszünk a meghitt, boldog órák színhelyére, a szülőfaluba, ahol is apám a kapuban fogad majd bennünket, nagy ceremóniával. Láttán, hallatán most is azt mondom majd magamban, tisztára, mint valami mezőségi püspök, vagy éppen maga András pápa, hegyes, fekete kucsmáját az öreg a Betlehem irányából zuhogó fénybe emeli. Így fogom őt nézni, és aztán odabent, a házban, a bükkfa melegében a gyertyás fenyőfácska körül újból megesik az ezeréves csoda: vagyis az együttlét boldogságában szívünk eltelik a megváltás misztériumával… A Mezőségen akad egy-egy árva fenyő, onnan szoktunk lopni néha egy-egy ágat. A Hargita nagyon messze van. Éjfél után fogadjuk a szelíden lelkes kántálókat, az ablak alatt megjelenő mondókájukkal. A mi szórványmagyar állapotunkban hatalmasnak vélt, harminc-negyven főnyi rokonságot kell majd fogadni, a szomszédokat, magyart, románt, cigány kántálót, majd legvégül a betlehemeseket, akik a kicsi ládikóban Betlehem fényes városkáját hozzák, és a jászol melegében magát a kis Jézust.

Valahogy így lesz, igen, így lesz – akarom mondani: így volt.

Így éltem, égi és földi adventi napokat. Ilyen volt Pusztakamarás adventi álmomban, ilyenek voltak a régi karácsonyesték. Mert amiről most szóltam, szinte minden mozzanatában, minden szereplőjével együtt, megsemmisült. Püspöki süvegével, világló meleg várakozásával apám a temetőben nyugszik. Anyám Marosvásárhelyt betegágyban, a szülői ház ablakai bedeszkázva, a hatalmas rokonság a kisebbségi üldöztetés folytán jórészt világgá szóródott, s a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába. Nem fognak elindulni a szent ládikóval. Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt, a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.

Üzenet Erdélyből^*

Szenteste, karácsonyfa, arcunkon gyertyalobogás.

Új vágy a szívben a megtisztulásra.

A betlehemi csillag alatt született Gyermek nem puszta metafora.

Jézus szeretete, áldozata élő és ható erkölcs, szellemiség az emberben, akiről Herder hitte még, hogy ami isteni benne: az maga a humánum.

Most csend van, szeretetvágy, javulásra, békére hajló szelídség az emberek között.

Most kellene úgy szólni, hogy az ige kisarjadjon, sziklevelet hajtson a lelkekben.

Erdély, Farkaslaka felé fordulva kérdem tehát a holtában is élő Tamási Árontól: miként szólna hozzánk, mai magyarokhoz?

Lelki fülem hallja máris odatúlról a figyelmeztetést: úgy szóljunk és cselekedjünk, hogy el ne veszítsük végleg a megváltás reményét.

Mert aki köztetek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.

Úgy legyen!

Boldog felvirradást!

Szenteste a lövészárokban^*

Karácsony szentestjén boldog játék és aggodalmas élet havas színterein, csillagok alatt és kalácsillatú mezőségi otthonokban réges-régi ünnepek emlékei is megszólaltak. Apám, a vaskemence mellett ülve, ősz fejét kissé előreejtve, jobbágykék szemével föl-fölnézve reánk szinte minden évben elmondta, hogyan is volt az, mikor 1917 karácsonyán, valahol az orosz fronton – Galíciában? – szentestét ünnepeltek a lövészárkokban.

– Csend volt, hallgattak az ágyúk, a puskák, a gépfegyverek. Az oroszok is a dekungban kántálgattak, mi a magunkét fújtuk: csendes éj, szentséges éj, meg hogy imittazüdvünkreszületett gyermek, ó, jöjjetekimádjuk királyunkat! Egyikünk kántált, másikunk sírt, a harmadik csak jajgatott sebesülten, a közeli oroszok miatt nem merték hátravinni, hogy megorvosolják. Hát egyszer úgy éjfél előtt, mit hallok, hallunk, uramisten! Jönnek felénk az oroszok, de nem roham volt az, nem lövöldöztek, hanem énekeltek, kántáltak, ők is hírelték a maguk nyelvén, hogy megszületett Jézus, jászolban fekszik, barmok közt nyugszik, és valamelyikük magyarul kiabálta: ne lőj, ne lőj, magyarok! Dekungból mászni ki, megszületett Jézus, hozni nektek kalácsot, hozni nektek vodkát! Tizennyolc éves voltam, hogyne hittem volna nekik, az öreg bakák némelyike pedig azt mondta: ünnepi csalás, ámítás, le fognak gépfegyverezni minket. Mégis kimásztunk néhányan a lövészárokból, aztán megbátorodtak még sokan, és karácsony csodát mívelt akkor: elvegyültünk egy darabig az oroszokkal, rumot itattunk velük, ők vodkával kínáltak, összeölelkeztünk, sírtunk, kántáltunk, mintha béke lett volna. Soha nem felejtem el azt a karácsonyt.

Én sem felejtem, aki annyiszor hallottam ezt apámtól szentestén, mikor mindenek nyugta mély. S valahányszor eszembe jut, elgondolom. Lövészárkokból jobbról is, balról is magyarok futnak egymás felé, kezükben kalács, szívükben a betlehemi Gyermek szeretete: ne lőj, magyar! Én is magyar, te is magyar! Kifelé a dekungokból! Megszületett Jézus!

Levél Bernből^*

Kedves Barátaim!

Az idei konferencia meghívottjaként, aki csak lélekben lehet veletek a szabadegyetem 20. évfordulóján, indokolnom illenék a távolmaradásomat.

Illenék, de nem szükséges.

Jól ismeritek az okokat, amelyek erdélyi magyar író számára az utazást Pusztakamarástól Felsőőrig lehetetlenné teszik. Különös mégis, hogy e sorokat most épp Bernben írom, amely tudvalevőleg nem esik Pusztakamarás, az erdélyi Holt-tenger kies körzetébe. Így tehát el kell mondanom, hogy utazásom súlyos szembetegség és orvosi kezelés indokával engedélyeztetett. Hasonló útlevél-hivatali engedélyre viszont semmiképpen sem lehet számítani, ha a kérelmező netán szellemi természetű indokokkal hozakodna elő, ha ne adj’ isten! – ily különös fogalmakat említene, mint: európai, protestáns és horribile dictu: magyar. Még magyar is!

Ám ezt nem folytatom. Szavaimat az a puszta tény egészíti ki, hogy e jubileumi ülésen nem lehetek jelen, nem mondhatom el élőszóval is kívánságaimat.

Ezek így hangzanának:

Olyan időben, midőn a magyar diaszpóra nem csökken, hanem növekszik; amikor a zsidóság történelmi sorsát jellemző gólesz a magyarságot is sújtja változatlanul; amikor az erdélyi magyarság kivándorlásának harmadik hulláma sodorja el testvéreink tízezreit az ezeréves szülőföldről, kívánom, hogy a protestáns szabadegyetem legyen segítségünkre e tragikus népmozgás csillapításában.

Nem túlzás ez a kívánság? Ez az elvárás? Ha arra gondolok, hogy egész eddigi tevékenysége az összmagyarság lelki-szellemi, önismereti gyarapodását szolgálta: kívánságomat nem tekinthetem túlzásnak. Egy nép kollektív önismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magára találjon. Ha magára talál: legjobb képességeinek kifejtéséhez kerül közelebb; az okos cselekvés útjára léphet; így megmaradásának és helybenmaradásának módozatait fogja keresni, nem a világgá szóródás csábos ösvényeit.

Kívánom tehát, hogy a jubileumát ünneplő protestáns szabadegyetem, amely magyar és európai, olyanformán legyen segítségünkre, hogy ki-ki a maga ősi szülőföldjén lehessen magyar és európai. Jól tudom persze: hatalmas külső erők kezében vagyunk. Ahogy voltunk is immár Mohács óta. Ki tagadná mégis, hogy legbensőbb erőnk: a megmaradás szándéka potomság lenne e létküzdelemben. A szándékerősítésben pedig szerepe, súlya, haszna lehet minden elhangzott lélekmelegítő szónak, a szellem minden emberének, bárhol a magyar diaszpórában. Retorika lenne, amit hangoztatok? Hinnünk kell az egymástól messzire szakadt magyar szellemi erőkben, amiként tudjuk, hogy az óceánok fölött kerekedett felhők a Hargitára vihetnek termékenyítő esőt. A gondolatok vámmentesek voltak és maradnak – a szellem mindenkori magzatgyilkosainak ellenére is.

Kívánom továbbá…

De hadd ne folytassam, bár még lenne mit elésorolni.

E helyett engedtessék meg azt mondanom: Maradjon fenn és működjék javunkra változatlanul a jubileumát ünneplő testület, legyen változatlanul példás emberség az embertelenségben, szellemi abroncs az abroncstalanságban. Maradjon meg zászlaján a herderi igazság, miszerint ami az emberben igazán isteni: az maga a humánum.

Levél Szász Jánosnak^*

Kedves Barátom!

Messzi utazásra készen, újabb műtét előtt, vészterhes hajnali órában – mert ilyenkor szokták az ablakainkat beverni – sietve írom neked e néhány sort szívbeli jó érzéssel és hálával, hogy újból eszedbe jutottam, s a Romániai Magyar Szó szeptember 17-i számában szóvá tetted: „Olyan sok Sütő Andrásunk van, hogy arról az egyről is lemondhatunk?” Közéleti, sajtóbeli hiányomat említed föl tehát. Az igazság pedig úgy kívánja, hogy az éremnek mindkét oldaláról szóljak röviden és ilyenformán: kisebbségi közügyeinkben keservesen forgolódó, küszködő barátaim súlyos betegségem miatt kénytelenek voltak lemondani rólam. Az elmúlt időben sokan sokszor fölkerestek engem, és nem csupán kéréssel, de fölkéréssel is: vállalnék szenátorságot (jelölést persze!), miniszterhelyettesi megbízatást, miegyebeket: nem tehettem. Írói meggondolásból is, de főleg az ellenem elkövetett vatrás gyilkossági kísérlet súlyos következményei miatt. Mert bizony megrokkant a munkaképességem. Fejszével roncsolt fél szemem – amelynek kiverésén a România Mare mellett legutóbb egy Magyar Narancs című ifjúsági lap is négykézlábjáró szellemeskedéssel próbált a rovásomra olvasót szórakoztatni – még mindig folyamatos orvosi kezelést igényel. Nem írásnak való állapot ez.

De talán ez is elmúlik.

S akkor, kedves János, megpróbálom én is kivenni részem abból a közírói munkából, amely téged mostanság kisebbségjogi küzdelmeink élére állított. Jó tudni, olvasni, hogy megannyi abszurd ellentmondás közepette megszólalásaid minden esetben a valóban lehetséges kiút felé mutatnak – higgadtan, világnézeti, nemzedéki és csoportelfogultság nélkül. (Aminek ugyancsak aggasztó jeleit olvashatjuk neofanatikusok, a régieknél semmivel sem különb újpurifikátorok és irodalmi akasztológusok tollából.)

Megvallom, János: sajogó lelkiismerettel figyelem folyamatos – gyakorta magányosnak látszó – szellemi csatározásaidat kisebbségi közéletünk „normalizálása” végett s a fasisztoid, vasgárdista támadások ellen. Segíteni szeretnék neked is. Együtt hangoztatni veled mindazt, amivel erősíteni lehet a romániai magyarság küzdőképességét.

Az egységet is tehát.

Aminek alapvető feltétele, hogy céljainkat végre-valahára legalább viszonylagosan egységes, áttekinthető, minden romániai magyar számára felfogható koncepció szerint összegezzük.

Mert tisztulás helyett növekvő zűrzavar támad köztünk minden tekintetben. Kollektív sorsunk alakításának dolgában oly mértékben szaporodnak elméleti-politológiai ellentmondásaink, amilyen ütemben szaporodnak parlamenti és megyei szintű kudarcaink a román nacionalizmussal szemben. Ez utóbbi minden tekintetben megengedi magának a „pluralista változatokat”, ám velünk szemben „monolitikusan egységes” önrendelkezésünk jogának tagadásában.

Valószínű, hogy ebből tanulnunk kellene.

Nemigen tesszük.

Hanem ehelyett kritikátlanul hagyjuk azokat az emigráns körökből áramló „csodarecepteket” is, amelyeknek szerzői a kibicek könnyedségével okítanak bennünket „liberálisan korszerű”, avagy „csontvelőig magyar” magatartásra.

S mivel, kedves János, te sosem adtad jelét annak, hogy mások szavait kiforgatnád valós értelmükből, nem kell attól tartanom, hogy fentiek miatt valamilyen szellemi autarkiával vádolnál meg a mindig szükséges nemzetközi nyitottság nevében. Hanem – úgy gondolom – azt mondod inkább: van és lesz miről tevéled s mindenki mással eszmét, tervet, útkereső elgondolást cserélni, ha éltet az Isten.

Addig is baráti szeretettel ölel:

Sütő András

Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének^*

Kedves Sándor!

Örömmel értesültem arról, hogy a világszövetség legutóbbi közgyűlésén Téged választottak meg annak elnökévé. Úgy vélem, ez önmagában is jelentős fordulat a világszövetség történetében, gyökeres megújulásában.

Kívánom, hogy munkád, munkátok szép eredményeket hozzon az új esztendőben. Leveledre pedig, amelyben a közgyűlés egyöntetű véleményét is tolmácsolva arra kérsz, hogy vállaljam el újra a világszövetség tiszteletbeli elnöki tisztségét, sajnálattal közlöm: nem tehetem. Legalábbis egyelőre nem. Indokom az, hogy a közgyűlés alkalmából megfogalmazott aggodalmaim teljesen beigazolódtak, mi több, az elhangzott viták intoleráns szellemiségét tekintve újabbakkal gyarapodtak. Remélem mégis, hogy a III. kongresszusig számos konfliktus elcsitul, ám ez rendkívüli erőfeszítést igénylő munka a világ minden táján, ahol magyarok élnek, s ahol ma még a világnézeti, politikai megosztottság „magyar betegsége” pusztít.

Megértésedet remélve, kedves Sándor, biztosítani szeretnélek arról, hogy erőmhöz mérten elnöki munkádban, céljaimmal közös törekvéseitekben támogatásomra számíthattok.

Baráti köszöntéssel –

Sütő András

Levél Csoóri Sándornak^*

Kedves Sándor!

Legutóbbi telefonbeszélgetésünk tárgyára visszatérve, ígéretem szerint a következőket mondhatom:

1. Jó lenne részt vennem a Magyarok III. Világkongresszusán, amely 54 év után, oly hosszadalmas és keserves advent végén bizonyára fölemelő lesz, és nemzeti ügyünk közös érdekeinek ellenére is szellemi vagy érzelmi csatározásoktól hangos. Ez utóbbiak miatt maradék látásom zsengén kapaszkodó retináját féltve szemorvosom a frontra vonulást nem engedélyezi. Egyelőre ideghártyát is kímélő, nyugalmas helyre parancsol engem, ki az effélét sohasem szerette, mivel a konfliktustalan csönd a temetők bánata s a holtak jutalma.

Így van! Tudomásul veszem.

2. Kérdésedre, hogy közóhaj esetén elvállalnám-e az MVSZ tiszteletbeli elnöki tisztségét, válaszom a következő: ha azok az aggasztó jelek, amelyek engem tavaly a mostanihoz hasonló kérdésben nemleges válaszra kényszerítettek, e mostani világkongresszuson lecsillapodnak: bizonyos, hogy a személyemet megtisztelő közösségi bizalomra csakis bizalommal válaszolhatok. Mondom ezt azzal a reménnyel, hogy e mostani világkongresszus uralkodó eszmeiségében a magam személyes emberi-írói hitvallása is megfér békében és cselekvő szolidaritásban az egyetemes magyarság javára.

3. Válaszom velejét pedig így fogalmaznám meg: előzetes baráti kérdésedre választ csak utólagosan adhatok; azzal, hogy ezt mondom, nem feltételt szabok, hanem törvényt veszek figyelembe, mégpedig azt, hogy minden kongresszus folyamat, eszmét, tervet, politikai meggyőződéseket ütköztet, majd összegez, s a végeredmény követelményei szerint választ magának vezetőséget, és nyilván tiszteletbeli elnököt is. Nem tudhatom tehát, hogy jómagam helyt kaphatok-e a végeredményben. Amiként a végeredmény sem tudhatja, hogy egymásnak teremtett-e minket az Isten, a sors és a közös álom.

Kérlek tehát, kedves Sándor, gondolataimnak ilyen összefüggésében értelmezd, és ha szükségesnek látod, közöld másokkal is a kérdésedre adott válaszomat. S tedd még hozzá, amit neked már többször is elmondtam: minden fáradozástokban veletek vagyok, abban is tehát, hogy a törvényszerű gondolati változatosság soha ne kerüljön szembe a nemzet érdekeit szolgáló kötelező egységgel a cselekvésben. E nélkül még esőre sem számíthatunk, nemhogy jobb jövendőre.

Baráti öleléssel:

Sütő András

Születésnapi sorok Agárdy Gáborhoz^*

Miután ennek az évnek tavaszán elbúcsúztam az Advent-játék aranycsapatától, híre jött Budapestről egy újabb csínyednek; úgy hallom itt, nemrégen változott cellámban, a hatvanötösben, hogy te sem nyughattál ama hatvankilencesben. Ezért augusztussal kezdődőleg a hetvenesbe költöztettek át a párkák, akiktől híveidnek nagy seregével együtt én is azt kérem: sorsod fonalát akkor se vágják el, ha valamikoron füstös-mohás matuzsálemként egyenesen rájuk parancsolnál.

Kívánom s mondom ezt, Gábor, önző módon is, a magam földi rabságának könnyebb elviselése végett. Jobban, otthonosabban érzem magam ezen a földön, ha Téged is magam mellett tudlak; akivel oly sokszor elmondtuk már ebben a keserves erdélyi új exodusban: „Akik maradtunk, üres csigaházakká lettünk.” Hogy ezt teveled, a te ragyogó színészi alakításod erejével mondhatom és mondjuk: vigasz, reménygyarapodás az ismeretlen holnap kapujában. Mert nincs ott semmilyen nyereség, semmi javulás, ahol a veszteség és a nyomorúságos állapot erős hangon ki nem mondatik.

Születésnapodon, földi vándorutunk közös kötöttségeiben jóleső érzéssel köszönöm neked, hogy művészként, emberként érted és érzed sorsunkat; hogy egy történelmi advent végét velünk együtt várod a Nagy Romlás hótornyai alatt.

Öleléssel:

Sütő András

Tapsos áldás a belépőre^*

Aki tudja, hogy Agárdy Gábor, a Nemzeti Színház örökös tagja, színészek nagyja augusztusi gyermekként jött e világra, azt kérdezheti most: vajon mely alkalomból, minek az okán köszöntjük őt? Névnapja is februárban lészen, vagy ha jobban tetszik neki: márciusban, így hát miért a kalaplengetés? Megmondom. Ami szóra késztet engem, különleges alkalom a művész életében. Sem névnapi, sem születésnapi, hanem újjászületési öröm – és bizony mondom, semmi túlzás benne. Agárdy Gábor a lét és nemlét határát járta meg súlyos betegségének idején, amely váratlanul és gyorsan jött, de lassan távozott, miközben virrasztott bennünk a remény, riadozott a szív minden aggasztó hírnek hallatán.

Most, hogy e betegség polipkarjaiból szabadult művész gyógyultan tér meg a színpadra, híveinek, rajongóinak, hatalmas közönségének azt is bevallom: a személye körül támadt, hosszú ideig tartó hallgatás oka nem a közöny volt, hanem a végzetével küzdő beteg iránti tapintat; annak hiedelme, hogy jajsötét szívben csak csüggedést kelt a külvilág jajongása. Mi tagadás, ilyenkor szembekötősdit játszik az ember, hogy ne lássa maga sem az ordas veszedelmet.

Jó, hogy ez már a múlté, s én, aki közös színpadi álmokban Agárdy Gábornak lehetek szellemtestvére, örömmel hírelem, hogy a Nemzeti Színháznak az a művésze, aki mindig nyertesen játszott a szívekkel: nyertesen tér meg abból a viaskodásból is, amelyben élete volt a tét. Hosszú hónapokig tartó virrasztásunkból énekes vigaszra kapjuk föl a fejünk: feketeszárnyú angyalát a Jóisten másfelé rendelte. Ez akkor történhetett, midőn az Úr, közelebb hajolván Gábor szenvedő arcához, fölismerte benne a homo ludibundust meg az ikonográfust is, aki drágakövek, igazgyöngyök ragyogásával mond Ave Mariát és karácsonyi evangéliumot a betlehemi Gyermek születéséről. Minden embernek élni kell, s az ilyennek kiváltképp – sokáig, lévén a művész maga is világteremtő: a humánum, az emberség isteni princípiumának gyarapítója. Megtér hát közibénk – közönségéhez – Agárdy Gábor. Tapsos áldás a belépőre!

Tévedett-e Tőkés László?^*

Kedves János!

Örülök, hogy közügyi-nemzetiségi dolgainkban gondolatgazdagon, szellemesen, írói szinten mondod a magadét folyamatosan. Nem örülök annak a politikai vastagbőrűségnek, amelyről nyilaid rendszerint visszapattannak. Még jó, hogy ilyenkor nem fúródnak a hasadba.

Örülök, hogy szájkosaras idők szűntével s a nemzetiségi panaszok kimondásának nagyböjtje után boldog-boldogtalan közzéteszi, ami a bögyét nyomja, gyomrát megfeküdte. Aggodalommal tapasztalom viszont, hogy az odamondások, boszorkányüldöző csatakiáltások, kocsmai jellegű személyeskedések alvilági hangzavarában oly gyakran elenyésznek a te fontos mondandóid: egy rendkívüli élettapasztalat s egy kivételesen művelt elme és történelmi sorsunkat dobogó szív mondandói az útkeresésben. Azt is mondhatnám: az erdélyi magyarságnak e mostani sivatagi bolyongásában.

Lelki szemem látja: most fölveted a fejed, és azt kérded szelíd gyanakvással: mi ez a személyes célzatú captatio benevolentiae?

Megmondom: semmi más, csupán adósságtörlesztés. Nyilvánosan is szóvá szeretném tenni azt a reményemet, hogy jőnie kell olyan időnek, amikor közösségi fórumaink állandó szellemi tanácsadójuknak fognak tekinteni téged.

Ezek után megfordítom a beszédet, hogy eredeti célom szerint elmondjam neked: azt hiszem, tévedtél, mikor azt írtad legutóbb (RMSZ, III. 24.), hogy Tőkés László tévedett oly nagy vihart kavart nyilatkozatával.

Mit is mondott? Külföldi sajtófogadáson azt nyilatkozta, hogy a példás demokrácia földjeként emlegetett hazánkban egyfajta etnikai tisztogatás folyik. Mondta ezt, amiként te is értelmezed: önvédelmi céllal és nem ok nélkül, nem a nagyotmondás kedvéért. Hisz minden szavunk, tiltakozásunk, követelésünk, autonómiaigényünk mélyén a létmentés, kollektív önvédelmünk erős szándéka munkál. Amikor ez kihal bennünk, vehetjük föl máris az utolsó kenetet, kérhetjük az úrvacsorát. Ha esőleső társaságok módjára mindent az égtől várunk, béküljünk meg a Vörösmarty látta nemzethalállal, amikor is a sírunkat körülvevő népek szemében nem éppen „gyászkönny” fog ülni és rezegni – tisztelet a síró kivételnek.

Így értem én Tőkés László szavait: súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegretörően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot. Mit szólsz ahhoz, kedves János, ha föltételezem, hogy az a lelki omlás, a reménynek az az elvérzése, amely annak idején Makkai Sándort, kétségbeesett kiáltásával – Nem lehet! – elvitte közülünk, lassan általánossá válik, százezrek kitántorgásában fog megismétlődni? Holott amire a harmincas években ő mondta: nem lehet, elviselhetőbb volt a rángógörcsös nemzeti paranoia mostani rinocérosz-dühöngéseinél.

Mondandóinkat tehát objektív és szubjektív helyzetünk szabja meg, nem a sovén román sajtó, avagy parlamenti és kormánykörök teherbíró képessége az igazságaink hallatán.

„Mindazonáltal úgy gondolom – mondod továbbá Tőkés László nyilatkozatáról –, hogy nem a pontos kifejezést használta és ez félreértésre ad okot.”

Én azt hiszem, kedves János, hogy az RMDSZ tiszteletbeli elnöke a lehető legpontosabb kifejezést használta. A szög fejére ütött. Megannyi, lényeget kerülgető, óvatosan taktikázó eufemizmus meg doktriner okoskodás közepette kimondta azt, ami rész szerint és egészben is igaz.

Ebből támadt bukaresti politikai körökben a pánikkal vegyes fölháborodás. A berezeltség érthető. Rövidesen újból tárgyalni fogják Románia fölvételi kérését az Európa Tanácsba. Bizonyos, hogy Tőkés László véleménye nincs és nem lesz összhangban államelnökünknek ama kedvenc, háryjánoskodó állításával, miszerint Románia példaszerűen oldotta meg a nemzetiségi kérdést.

Hiszen a püspök úr szenzációsan pozitív megoldás helyett elűzetést említ, egyfajta etnikai tisztogatást, ami ép elme számára nem azonos a másfajtával, és kiváltképp nem azonos azzal, amit a volt Jugoszlávia területén iszonyattal tapasztalhat a nagyvilág.

Parlamentünk goebbelsei maguk is jól tudják, hogy Tőkés László nem középkori kegyetlenséggel elkövetett tömegmészárlások és ártatlan embermilliók elűzése útján megvalósított etnikai tisztogatásról beszélt. Bánják is, hogy nem mondott ilyesmit. Hiszen akkor a katonai bíróságot, akasztófát ordibálóknak vérmesebb reményeik támadhatnának.

Így pedig újból hazugságra, ferdítésre, hamisításra kényszerülnek. (Ha ugyan egy Caragiale óta oly jól ismert klasszikus létformát kényszerűségnek lehet nevezni.) Kényszerülnek, de nem félreértésből! Hadd kérdezzem meg tőled, János, aki jobban ismered a fővárosi magyarfalókat: elképzelhető, hogy ezeregy ránk zúdított átokból, vatrás, nagyromániás rágalomból és fenyegetésből egyetlenegy is félreértésből származott volna? Nem hiszem.

De hagyjuk ezt és a moráldebilitásban szenvedők Tőkés-ellenes üvöltéseit. Valószínű, hogy szájukat csak a föld fogja elhallgattatni.

Azt kérdem inkább tőled: képtelen állításnak, túlzásnak, valósághamisításnak minősíthető-e az a megállapítás, hogy a romániai magyarságnak régóta tartó, tömeges kivándorlása, menekülése, disszidálása végső soron nem egyéb, mint egyfajta etnikai tisztogatás következménye?

Nem, véleményem szerint nem túlzás ez, nem is pontatlan kifejezés. Bármivel helyettesítenők: a milliónyi ténnyel bizonyítható igazságra vetnénk újból homályt. A tisztogatók örömére!

Elővehetjük persze a kifejezés szinonimáit is. Ha azt mondom, hogy amit mostani állapotunkban velünk mívelnek, az nem tisztogatás, hanem egyfajta eltávolítás, eltakarítás, kizárás, eltanácsolás, hivatalos mellőzés, numerus clausus, numerus nullus, vagyis a latin gyöngyszemnemzet megtisztítása minden idegen, és főleg ázsiai elemtől; ha azt mondom, hogy mindez „csupán” az egységes nemzeti állam s a fajtiszta nemzeti közösség kipucolása-fényesítése, folttalanítása, az eredeti demokrácia cégtáblája mögött működő puceráj jótékony igazságtevése a történelmi jóvátétel követelménye szerint – ha tehát így szólok, és ezt mondotta volna Tőkés László, akkor az már nem lenne „elvétett szóösszetétel”? Ettől magukba szállnának a diktátor fattyai? Ne haragudj, János: ez csak szónoki kérdés. Hisz minden kétséget kizáróan tőle, Ceauşescutól vették át, befejezés végett a kisebbségekre vonatkozó Endlösung-tervet. Gázkamrák nélkül persze! Tehát okosan, sőt sátáni ravaszsággal. Egy elhamvasztott zsidó pénzbe került Auschwitz halálgyárában. Egy Izraelnek eladott zsidó dollárezreket hozott a nemzeti konyhára. Az erdélyi szász, a bánáti sváb hasonlóképpen. A magyarért senki egy fityinget sem adott volna, de önkéntes távozásnak álcázott kikergetésével minden másajkú mellett a legnagyobb örömöt okozta volna – okozta máris – a nemzetiszocialista honfiaknak és örököseiknek az államhatalomban.

Lényegében erről van szó, János! Önrendelkezési vágyainak teljes lehetetlenségére rádöbbenve, Ceauşescu megsemmisítő terveit a bőrén tapasztalva a romániai magyarság már a nyolcvanas évek elején elkezdett az országból kivándorolni. A folyamat rövid időre megtorpant a ’89-es fordulat időszakában. Reményeink azonban a márciusi pogrommal újból vérbe fúltak. Már amelyek a mostani vezetés kisebbségjogi koncepciójához fűződtek. Te, aki az államelnökkel briliáns cikksorozatban szálltál vitába, nálamnál jobban tudod, hogy Ceauşescu íratlan végrendeletét mindaddig érvényesnek fogják tekinteni, amíg annak alkalmazása közben nem ütköznek keményebb ellenállásba.

Amikor tehát egy világvisszhangot keltő nyilatkozatot hallva égszakadást-földindulást, országdarabolást, nemzetárulást vinnyognak, akkor ez zavaruknak is jele. A félelemé, hogy dollárpapáék netán közelebbről is megvizsgáltatják a kisebbségek romániai édenkertjét.

Ha pedig azt mondod nekem, hogy az etnikai tisztogatás fogalma boszniai, hercegovinai karóbahúzottakra és megerőszakolt nők tízezreire emlékeztet, én is azt mondom: a kisebbségek elűzésének vagy megsemmisítésének szerb módszere, a bestialitásnak az a tombolása, amelyre még nem volt példa Európa történetében, csak eufemisztikusan nevezhető etnikai tisztogatásnak. Különben szerb ellenzéki személyiség hívta föl a figyelmet arra, hogy ez a világszerte fölkapott kifejezés minden képzeletet felülmúló borzalmakat takar és titkol is. Megtévesztő, félrevezető!

Így hát én sem vegyíteném el mai kisebbségi nyomorúságunkat a délszláv háború áldozatainak sorsával, tragédiájával. Amiként Tőkés László sem tette. Nem? „Hiszen maga is elismerte nyilvánosan” – mondod cikkedben. Meglehet. Előfordulhat, hogy aknatűzben, golyózáporban úgy vélte: valahol szót vétett. Ám a dolog lényegét tekintve nem tévedett. Egy kisebbségellenes állampolitika potenciális végeredményét úgy kell a hóhérok képébe vágni, önáltató magyarok fülébe trombitálni, az égre fölkiáltani, ahogyan ő tette. Nem csupán a félreértés, hanem a tudatos, cinikus, rossz lelkiismeretű félremagyarázás veszélyével is.

Mert ami a szemünk előtt zajlik, növekszik: az erdélyi magyarság folyamatos kivándorlása, nem csupán érzelmi, hanem matematikai kérdés is. Amiből mindig csak elvesznek, de hozzá nem tesznek, kifogy az egyszer, megszűnik törvényszerűleg. A mi atyánkfiait nem kergetik ágyútűzzel, gránátvetővel, puskatussal, hasfelmetszéssel, mégis elhagyják ezeréves szülőföldjüket. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom alkalmával nem rombolták le, csak megmocskolták a várost, legyilkoltak féltucatnyi embert, megsebesítettek százakat, ez tehát nem boszniai méretű vérengzés, mégis sok ezren menekültek el végleg a szülővárosból.

S miért disszidálnak immár évek óta a Székelyföldről is?

Szeszélyből vajon?

Kalandvágyból?

Ezer esztendő után most ütött be közéjük ez a betegség?

Kényszerből mentek és mennek, János! Három szociológus három hét alatt matematikai érvénnyel kimutathatná, melyek ezek a kényszerkörülmények. Mert lám, az RMDSZ SZKT-je ezúttal is mással van elfoglalva. Annak idején a KOT-ja volt egyébbel lekötve. Holnap? Meglátjuk.

A kényszer fogalmába sok minden belefér. Így a jövőbe vetett hit lehanyatlása is. Köznapi események is. Például az a cinikusan galád intézkedés, amellyel Kovászna és Hargita megyében újból román főispánokat neveztek ki – jórészt színmagyar lakosság felügyeletére.

Így hát a kisebbségi sorsnak potenciális végállomását nézve magunk is elmondhatjuk: baglyot a kőhöz, vagy követ a bagolyhoz vágni, nem mindegy az? Teljesen mindegy. Ezért kell elébe mennünk a reánk leselkedő veszélyeknek.

Ezt tette Tőkés László az etnikai tisztogatás fölemlítésével.

Te azt mondod: tévedett.

Jól mondod: valóban tévedett.

De nem abban, amit mondott. Azzal sem, ahogyan véleményét, véleményemet is a nemzeti fanatizmus szeme közé vágta.

Más az ő tévedése. Én ezt abban látom, hogy közvetlen munkatársainak csapatából kiválva, látszólag személyes vélekedésként szólt olyan ügyben, amelynek politikai súlya rendkívüli. Minél nagyobb galádsággal szállunk szembe, annál gondosabb körültekintésre van szükségünk.

Ezért a tisztogatás közismert „államtitkának” felfedése előzetes egyeztetést kívánt volna az RMDSZ elnökségében. Oly módon, hogy az egyes szám első személy használata mellett a többes első adjon még nagyobb súlyt a megállapításnak.

Tévedést említve nem erre gondoltál, János? A rögtönzésnek tűnő fogalmazás veszedelmeire?

Éppen ezért: hisztériás állapotában is örülhet most az ellenfél. Ha ugyan a hadbíróság után kiabálót ellenfélnek lehet nevezni. Tőkés László nyilatkozata nemzetközi méretekben is nagyobb visszhangot keltett volna, ha azt az RMDSZ elnökségének egyöntetű véleményeként vele egyidejűleg mások is, másutt is elmondják.

Annak is örülhet a román parlament, hogy szövetségünk képviselőit és szenátorait a tiszteletbeli elnök sajtónyilatkozata váratlanul, fölkészületlenül érte, és meg is zavarta.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Tőkés László második tévedése, amely nem lényegi, hanem módszerbeli, abban áll, hogy nyilván úgy gondolta: harmadik kongresszusa után, létrehozatalának negyedik esztendejében az RMDSZ országos vezetősége működőképesen áll mögötte. Mit kellett volna működnie? A világ elé tárni menten az etnikai tisztogatást igazoló, országosan összegezett tények, bizonyítékok ezreit. Sajnos, lett volna miből válogatni. Lett volna miből „fölszerelni” a képviselőket is, a szenátorokat is. Sajtónkat is. Nem történt meg. Nem is lesz rá példa, míg a most alakuló új vezetés, Markó Béla, a higgadtság és következetesség, a racionális radikalizmus ígéretével induló új elnökünk véget nem vet annak az állapotnak, amelyet kíméletesen abszurdnak lehet nevezni. Szeretem az abszurdot, ha Ionesco írja. A mi jobb sorsra hivatott szövetségünkben viszont épp oly szánalmas, amennyire káros és fölháborító is. Reméljünk!

A régi barátsággal ölel:

Sütő András

Kék szárnyú sirálymadarak^*

Tisztelt elnök úr, és engedelmeddel nékem továbbra is kedves barátom, Sándor! Csodára készülj most föl: levélkémet nem fájdalmas, nem is komor gondolatokkal kezdem, hanem az örömnek, a köszönetnek meleg szavaival. Teszem ezt a magam nevében, ám annak krónikás tanújaként is, hogy az öröm és a hála érzése az erdélyi-romániai magyarság egészének mindennapi megnyilatkozása. Történelmi reménytelenségben, nemzeti nyelvünk sok évtizedes üldöztetésében meggyötört lelkek lobbannak örömre, valahányszor kék szárnyú sirályok kezdenek immár sok ezer képernyőn feltűnni, valahányszor családi körökben fölhangzik a boldog kiáltás: DUNA TÉVÉ! Igen, a budapesti műholdas televíziós adás kezdete: a nemzeti paranoia s a megosztó szándék ólomketreces korszakának vége; diktatúrák omlása után az egységes magyar szellemi égbolt fölhuzatalának minden eddiginél eredményesebb folytatása; kiteljesítése határok, sorompók, irracionális nemzeti konfliktusok fölött, égi magasságoknál is magasabban, Illyés Gyula álmainak csillagos régiójában, ahol csituló fájdalommal idézhetjük őt: Haza, a magasban. S mivel Illyés szellemi hagyatékának jegyében és szuverén törekvéseid alapján az összmagyarságra felfogás-bábeli változatosságban alakuló egységét gyakorlatilag is ilyen szép eredménnyel szolgálod: kérlek, kedves Sándor, vedd, és oszd meg hálánkat mindazokkal, akik a nemzet mindennapi üzenetét, a Duna-táj békéjét szolgáló szavait, képsorait hozzánk eljuttatják. Hogy nem a nagy múltú és anyagiakban dúskáló intézmények tökéletességével? Hogy nem a bőségből válogatók lehetőségeivel? Szellemileg erősen alultápláltnak vagy nemzetutálatban túltápláltnak kell lenni ahhoz, hogy emiatt bárki orrát fintorítsa, kétágú nyelvét a kezdet fogyatékosságain élvezettel fenegesse.

Mostan pedig, kedves Sándor, aggodalomra váltom az örömöt, mondván: hallom, halljuk, olvassuk a Duna Televízió létrehozatala, működése, puszta léte elleni folyamatos berzenkedést, kifogásemelést, rágalmat és gyalázkodást – főleg személyed alpári, balkáni mocskolását. Az irracionális gyűlölet hangjai mindannyiunkat elképesztenek, fölháborítanak. Olvassuk, halljuk a Duna Televízió állítólagos törvénytelen mivoltáról szóló politikai és fiskális dörgedelmeket, s azt kérdezzük: kik ezek a dühös emberek? Kik lehetnek azok, akiknek ennyit ér, ennyit jelent a kisebbségi létbe szakadt magyar nemzeti közösségek ügye?

Tudjuk, nem tudjuk: más lapra tartozik. Most legyen annyi eszünk, hogy ne értsük: miről van szó. E mostani együttlétünk tiszta és indulatmentes békessége végett. Azt azonban ki kell jelentenem, és kérlek, Sándor, a Duna Televízió itteni magyar nézőinek tömeges véleményeként is mondd el mindenütt, ahol csak lehet: ha ez a műholdas adás törvénytelen, akkor mi is, apjastul-fiastul, törvénytelenek vagyunk. Ha nemzeti kultúránk sugárzása, egy fél évszázados szellemi nagyböjt félbehagyatása törvényszegés: akkor magunk is törvényszegőkké lettünk. Adjon Isten mind csak efféléket! Azt ugyanis mi tudjuk a legjobban: mitől kell félteni bennünket. Mert voltunk mi már, vagyunk is néha magyar eredetű románok, román eredetű székelyek és semmilyen eredetű nullifikáltak, mégis vagyunk és leszünk minden népekkel békességre vágyó európai kultúrnemzet, mégpedig valóságosan és nem bokrétaként csárdás kiskalapon. Leszünk, ismétlem, ha élni tudunk az idők új lehetőségeivel, és leszámolunk önnön lehetetlenségeinkkel, amelyek ugyancsak nem ide tartoznak.

Még egy kérdés, aztán abbahagyom közismert ügyeknek a firtatását: miféle emberek azok, te Sándor, akik választások előtt úgy szeretnek bennünket is, hogy majd átvesznek, átcsatolnak, voksolás után pedig, ha más irányt veszen az érdek: úgy szeretnek, mint a hideglelést?

Kik azok, akik egyazon minek nevezzem-szájból hideget s meleget fújva úgymond határokon kívüli testvéreik érdekében próbálják lehetetlenné tenni a kisebbségi létre jutott magyarságért létrehozott Duna Televíziót? Miért próbálják hévvel s nem egy ízben irracionális gyűlölettel lejáratni megteremtőinek emberi és politikai becsületét, el egészen a bíróságért kiáltó gyalázkodásig? És mifajta nemzetfelfogás az, amely az ország határain kívül élő magyarok ellen próbálja uszítani a magyar társadalom szegény embereit, mondván: a Duna Televízióra „pazarolt” összegekből a kisnyugdíjasokat kellett volna inkább megsegíteni. Valóban segítő szándék ez? Vagy félelem a másságtól, egy másik intézmény sajátos vonásaitól, netán a lélekbegyűjtő konkurenciától? Azt hiszem: félelem, de öngerjesztés útján. Vannak, akik macskát rajzolnak a falra, aztán egérnek képzelvén magukat, elkezdenek rettegni tőle. Ám ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, amikor magas szellemiségű értelmiségiek alacsony ösztönök elszabadulását remélve sohasem röstek bevetni a szociális demagógia bombáit és pattantyúit. S miért gondolják vajon, hogy anyanemzetünk fiai, módosak avagy szegények, visszavennék tőlünk a Duna Televíziót?

Mondd meg, Sándor, ha tudod: Széchenyi komor felismerésén túl, miszerint magyar nem vész el, csak magyar által: e mai, nemzetmegosztó, de magyar nemzetiségeket is sújtó viszályok fátumból támadtak-e, vagy politikai, hatalmi érdekből? Én mindkettőnek a következményét látom, de bizonyítása most hosszadalmas lenne. Hanem azt hoznám föl, ami leginkább aggaszt bennünket Erdélyben: hogy a Duna Televízió keltette botrány csak része egy még botrányosabb politikai kísértetjárásnak. Magyar sajtóban olvasható olyan célozgató, burkolt vélemény, miszerint: a magyar kisebbségi ügyekben érintett szomszédos országokkal megromlott viszonyért a magyar kormány a felelős. Mi több: a belügyekbe való be nem avatkozás elvének ürügyén maholnap újra időszerűvé „liberalizálhatják” Illyés emlékezetes telitalálatát Ceauşescuról: a hóhér egyedül akar maradni áldozatával.

Nacionalista román politikusok ezért tiltakoznak ma is a Duna Televízió „légitámadása” ellen. Akik tehát Budapesten ellenzik azt: akaratlanul is őket segítik. Ismétlem: akaratlanul. Az okozatok azonban, mint tudjuk: fütyülnek szüleikre, az okokra. Ezért kérlek téged, Sándor: a Magyarok Világszövetségének elnökeként is légy segítségünkre a Duna Televízió körül támadt erdélyi aggodalmak eloszlatásában. Tudom, hogy nem csupán a korán szólásért szenvedtél meg annak idején. Ellep a fejed búbjáig ma is a rágalom; ama réginek fölerősített, gátlástalan folytatása. Mit mondjak erről? Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.

Baráti öleléssel:

Sütő András

Ideje van az újjászületésnek^*

Kedves Barátaim!

Ha azt kérdik Önök, miért levélben szólok, és miért nem dobogóról: íme a válaszom. Engem is tájékoztattak arról, hogy az országos elnökség határozata szerint 38, azaz harmincnyolc küldöttünk összesen 20, azaz húszpercnyi felszólalási időre jogosult az RMDSZ kongresszusán. Életünk része a matematika és az abszurd is: a határozatot tehát nem vitatom. Kongresszusi küldött lévén, személy szerint a húsz percnek 38-ad része illet meg engem is. Ennyi idő alatt kellene mondandóimat Önök elé tárnom. Megvallom, hosszú, sőt túl hosszú életem folyamán rengeteget fáradoztam a tömör fogalmazás elsajátítása végett. Dicsekvés nélkül mondhatom: értem el eredményeket is, de nem akkorákat, hogy 0,52 másodperc alatt most elmondhatnám néhány gondolatomat szövetségünkről, feladatainkról.

Ezért küldöm magam helyett e levélbe foglalt néhány gondolatomat.

1. Annak idején az a megtiszteltetés ért, hogy én nyithattam meg Marosvásárhelyt az RMDSZ II. kongresszusát. Mondandómat azzal fejeztem be, hogy szabott ideje van mindennek, a széthúzást kivéve. Nos, helyben vagyunk, hallja lelki fülem a lefumigálást: „Húzzák már újból az egység, a kollektivizmus ócska nótáját.” Álljunk meg! Ne ítélkezzünk elhamarkodottan! Egységóhajunkat határoljuk el minden gondolkodásbeli uniformizmustól, bolsevik egyöntetűségtől, kaszárnyaszellemtől, a totalitárius rendszerek jól ismert, személyiségnyomorító követelményeitől. Továbbá: próbáljunk megszabadulni a félelemtől, tegnapi és mai félelmeinktől. Bátorítsuk egymást Tőkés László szavaival: Ne féljetek! Egyebek közt: ne féljetek attól, hogy politikai küzdelmünk egységében súlyos károkat szenvedhet az egyén, a szuverén személyiség, az emberi lét örömteli és tragikus érzékelésének csodája, földi vándorutunk elviselhetőségének sine qua nonja, az örök Én, vagy amiként oly találóan mondja Havel: „A transzcendencia nyugtalansága.” Ne féljetek tehát a többes első követelményétől, a Mi-nek, a társas lényként csodákat mívelő ember természetes megnyilatkozási formájától. Vajon ki az, aki ilyenformán lenne képes módosítani az Én és a Mi dialektikus kapcsolatát: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszek!” Vagy pedig: „Milyen volt szőkesége, nem tudjuk már…”

Ne féljetek! Nem kell aggódnunk amiatt, hogy a jogaink kivívásához szükséges egység elsorvasztaná az individuumot, ám annál indokoltabb, hogy ennek értelmezését ne zavarják múltbeli rossz tapasztalatok, és az esztétika követelményei sem, amelyeknek semmi közük a kisebbségjogi harcokhoz.

Úgy tűnik: szövetségünkben ez az ellentmondás liberális politikai áramlatok következménye. Nem hiszem, hogy ez az európai eszmeáramlat szembekerülhetne a romániai magyarság drámai küzdelmének követelményeivel. Még akkor sem lehetséges ez, ha annak egyik kozmopolita jelszavát értelmezzük: „Nincs más haza, csak az élet!” Föltéve, de nem megengedve, hogy valóban nincs más haza: akkor is, az összes elképzelhető platformideológiák közepette is: az életünkről van szó! Egy kétmilliós nemzeti közösség létéről, az emberileg elfogadható létéről, hiszen gyarmati páriák módjára, csángó-szintre sorvasztott nyelvi állapotban, identitászavarban, kacsacsőrű emlős állapotban vagy teljesen asszimiláltan még hosszú ideig el lehet kínlódni Bethlen Gábor tündérkertjében, Ion Lăncrănjan kizárólagosan román Erdélyében, és odébb, ahol száműzöttjeink tengődnek: Moldovában.

Ha pedig az életünkről van szó, e mostani kongresszusnak nem lehetne fontosabb feladata, mint ezt tudomásul venni, és eszerint cselekedni.

2. De ez vajon lehetséges-e? Ha a II. kongresszus eredményeit nézzük: nehéz bizakodásra hangolni magunkat. Egységről szóltunk akkor, és azon belül platformváltozatokról is, persze. Mégis mit kellett később tapasztalnunk? Széthúzást, csoportharcokat, elnökségi szinten is képtelenséget az együttműködésre, súlyos mulasztásokat a szövetség országos kereteinek kiépítésében, működésében, stratégiai programjának napjainkig halasztott kidolgozatlanságában, de minek soroljam? Ezt önök jobban tudják. Ha pedig eltekintünk parlamenti csapatunk hősies, ám nagyrészt Don Quijote-i küzdelmétől, a szövetség ábráján minden elképzelhető betegséget jelezni lehet. Nehéz lenne persze a végére járni, hogy miként követik egymást abszurd, politikainak vélt csatározások – olyan vádakkal, amelyek immár harmadik esztendeje ismétlődnek, tényszerűleg ellenőrizhetetlen módon, sokszor pletykaszinten, minden elvi alapot nélkülözve. Így történt, hogy a tagság ma már értetlenül a fejét kapkodja, kérdezvén: valójában kik, miben, miként követtek el megalkuvást, és ezzel szemben kik, mi által, milyen politikai törekvésükben bizonyultak úgymond radikálisoknak? És ha így van, miként lehetséges, hogy akik kezdetben pl. Domokos Gézát kormánypártiságban marasztalták el, most az óvatosságnak, a fontolva haladásnak, a kis lépések politikájának, az engedmények gyakorlatának híveiként jelentkeznek csoportosan, Tőkés Lászlót is voluntarizmussal vádolva.

Szövetségünk most leköszönő elnökét sok mindennel megvádolták, miközben tulajdonképpeni mulasztásai fölött a legtöbben elnéztek. Holott a szövetség minimális és maximális programjának kidolgozásában, szervezeti mechanizmusainak létrehozatalában, információs hálózatának kiépítésében, a belső autonómia meghirdetésének alapos előkészítésében elsőként az elnök bírálható. Vele együtt természetesen az egész vezetőség. A mérsékelteknek, a – horribile dictu! – kormánypártiaknak nevezettek éppúgy, mint a radikálisok, akik viszont kockázatos politikai rögtönzések miatt bírálhatók.

De hadd tegyem hozzá: a rögtönzés bűne még mindig bocsánatosabb, mint az a súlyos mulasztás, minek következményeként három kerek esztendő nem volt elég az önrendelkezés, belső autonómiánk részletes, minden lehetséges nemzetközi modellre paragrafus szerint hivatkozó, a román néphez megfelelő magyarázatokkal forduló programjának kidolgozásához.

E rendkívül bonyolult kérdés szűkszavú és lelkesen félremagyarázható szövegének közzétételét sokakkal együtt magam is bíráltam. Kritikai megjegyzéseimnek azonban semmi közük azokhoz a mélyen aggodalmas szövegekhez, amelyek szerzői – részint tegnapi RMDSZ-vezetők – elfogadhatatlan pálfordulást igényelnek az RMDSZ-től; akik némelykor az úgynevezett voluntarizmus veszélyéről szólva a romániai valóságon elkövetett történelmi erőszakról beszélnek, és valójában rég lejáratott tételeket ismételnek. Amikor céljaink, követelményeink „mítosz jellegét” említik, ugyanolyan dogmatikusan kötik azokat a román demokrácia lassú és általános fejlődéséhez, mint régebben tették a fejlett szocializmus „teljes egyenjogúság”-elméletének hirdetői. Osztrigás Micivel szólva: ezt a tésztát egyszer már megetették a nemzetiségi politikusainkkal. Reméljük, többet nem fogják!

Ami pedig az RMDSZ radikálisabb csoportjainak történelmet megerőszakoló voluntarizmusát illeti, mondjuk ki újból és határozottan: mi, kisebbségbe került magyarok vagyunk a megerőszakoltak! A totalitárius erőszak minden gyalázatos, gondolatelfojtó, szólást elnémító, személyiséget roncsoló, lebénító támadásának mi vagyunk az áldozatai. És nemcsak mi. A románok is, a németek, a zsidók is! Népek sora az egész volt-nincs szocialista táborban.

3. A diktatúra következményeit pedig nem azzal számoljuk föl, hogy halált megvető óvatossággal, a várakozás jegyében úgy véljük: a radikálisan józan politikai küzdelemnél kedvezőbbnek mutatkozik a gazdasági ténykedés, nosza helyezzük minden gondunk közepébe Pétert és Pált, lássuk el élelemmel, ruházattal őket. Aki tagadja, hogy ez is életbevágó feladat, a tagság haragját zúdítja magára. Ám, aki indokolt vagy túlzott félelmek sugallatára az egyszerű önfenntartás, a már-már kizárólagosan haszonelvű ténykedésben látja cselekvési lehetőségeinket, az politikai célkitűzéseinket becsüli le akaratlanul is. Az is aggasztó, hogy a haszonelvűséget végső fokon az önrendelkezés ellenében, korainak vélt belső autonómiánk meghirdetésével szemben hangsúlyozták legutóbb is. Azt nem mondták ugyan, hogy törekvésünk a jugoszláviai mikrománia változata, ám erre is sor kerülhet. Magyarországi politikai körök népnemzeti tévelygésről, mucsaiságról, múlt századi nacionalizmusról, kollektivizmusról, populizmusról nekünk is készítenek sablonokat, van is, aki ezeket itthon miránk alkalmazza. Szalonméretekben ugyan, mert az istenadta nép fontosabb ügyeivel van elfoglalva, de többek szerint ez is erő.

4. Most pedig hadd adjak hangot ama reményemnek, hogy az RMDSZ harmadik kongresszusa még csak nem is fog emlékeztetni a másodikra. Az ugyanis lesújtó volt. Ágyúszó sem tudta volna elnyomni akkor a hatalmi versengés, a pozícióharc ügyünkhöz méltatlan hangjait. Vajon hiú remény-e azt várni a romániai magyarság itt jelenlévő képviselőitől, hogy szavazati jogával, válogatási kötelezettségével élve, olyan férfiakat és nőket válasszon drámai küzdelmünk élére, akik egész lényükkel, energiájuk minden cseppjével az önrendelkezés, a belső autonómia kiküzdését segítik elő, akik ismerik ugyan a politikai divathullámokat, de jobban ismerik az erdélyi, a romániai magyar valóságot; akik rosszízű vetélkedések helyett szellemi-politikai összjátékra lesznek képesek, élükön egy olyan elnökkel, aki szövetségünk központi székházában, legyen az bárhol a jövőben, munkaképességének javát, idejének legnagyobb részét az RMDSZ központi szerveinek létrehozatalára és folyamatos működtetésére fordítja.

Akit rendszeresen ott láthatunk majd a hatalmas létszámú tagság körében; aki közvetlen munkatársaival, tehát az elnökséggel együtt megpróbálja szövetségünket kivezetni mostani megrekedt állapotából. Aki tudja, mik a feltételei Nyugaton akármely közügyi funkció betöltésének, és ha tudja: szót emel a névtelenségben, politikai kotériákban tétlenkedők értelmetlen „fölfuttatása” ellen; aki tehát véget fog vetni a társadalmi forgolódásként, félidőben végzett félmunka, sőt negyed, nyolcad, tizenhatod munka kényszerűleg kialakult állapotának.

Kezdő szavaimhoz visszatérve, hadd kívánjak szívemből eredményes munkát szövetségünk III. kongresszusának, mondván még: ideje van az útkeresésnek, de leginkább a határozott irányvételnek, a gyökeres megújulásnak, sőt a teljes újjászületésnek!

Köszönettel

Sütő András

Domokos Gézának, a Kriterion volt igazgatójának, sors- és bajtársamnak a kisebbségi küzdelemben^*

Kedves Géza! A Kriterion-ünnepség alkalmából köszönöm a hívást, válaszként, sajnos, nem küldök csak írást, lehetőleg panaszmenteset, hiszen panaszainkkal le lehetne dönteni minden panasz- és siratófalat. Hadd mondom el tehát: veled és veletek vagyok a negyedszázadra visszatekintő emlékezésben, bár jó szívvel és egyetértéssel a huszonöt évből én csak húszat becsülök személyesen is becsülhetőnek, a mai Kriterion ugyanis közel öt esztendeje annyit se szólt hozzám: bikk-makk! Miután 1980-tól kezdődőleg a téged is folyamatos gyanakvással figyelő cenzúra minden munkámat betiltotta, kerek évtizeden át csak nosztalgiával gondolhattam a Kriterionra. 1990-ben föltehetőleg a Te jóvoltadból még megjelenhetett egy könyvem, ám azután lásd, mint fent: az Anyám könnyű álmot ígér című krónikám volt a Kriterion legelső könyve. A lőtt lábú madár című prózai munkám pedig az én utolsó megjelenésem a 25. esztendejét most ünneplő kiadónál. Könnyű szívvel mondom tehát, minden jó, ha a vége rossz – és ez csak engem és nemzedékemnek egy részét érinti. Mi, öregek is megélünk valamiképpen, hogy elmondhassuk unokáinknak: bizony, gyermekek, a Kriterion, amely 1970-ben indult, kerek évtizeden át a romániai magyar szellemi ellenállás egyik központja volt. Hogy ez mit jelent – ma már mindenkinek illik tudnia, nem magyarázom tehát, csak hozzáteszem: ennek pedig Te voltál a lelke, jórészt megálmodója és következetes megvalósítója – mindazokkal természetesen, akik az óceánon túl is legendássá lett hazai magyar intézményünk munkaközösségét alkották.

Azt kérdezhetné valaki: vajon nem túlzás-e szellemi ellenállásról beszélni oly szigorúan cenzúrás időben? Nem tartom túlzásnak, ugyanis: mord időben, farkasok közt éltünk és dolgoztunk, szellemi vámtisztek, dorongos karmesterek azt követelték tőlünk, hogy magunk is úgy szóljunk, amiként ők: a farkastorkúak. Mi pedig – no nem éppen mindenki – a farkastorkúak közt megtanultunk klarinétül szólni, és csodák csodája: magyarok tíz- és százezrei hallgatták szív- és elmebéli egyetértéssel a mi dallamainkat. Ezekre mondják manapság, hogy: áthallásos irodalmárkodás, összekacsintás az olvasóval, színházban a nézők hatalmas seregével. Magyarán szólva: mivel a kibicnek semmi sem drága, némelyek a Kriterion szellemi ellenállását, a nemzeti kultúránk védelmét szolgáló erőfeszítéseit is olyanformán ítélik meg, mint az ökör fülében zümmögő legyek a fül tulajdonosát: „Nem húzza rendesen, uram, az ekét, a terüvel megrakott szekeret!” A kibic ugyanis nem arra fizetett be, hogy a Kriterion igazgatója például ép bőrrel ússza meg azt a negyedszázadot. A kibic arra fizetett be, hogy apolitikus, anacionális, esztétikai divatszalonok rendelésére készült páholyból nézze végig Domokos Géza megnyúzatását, fölakasztatását, netán épp a fölnégyeltetését. A kibic szerint ez lett volna az igazi magyar virtus, a radikális ellenállás olyan időben, mikor a lehallgatók lehallgatóit is lehallgatták, és amikor a meg- és fennmaradás, úgy értem: a romániai magyar nemzeti közösség önvédelmi küzdelmének parancsa szerint józanul, okosan, történelmi Szküllák és Kharübdiszek között hajózva kellett cselekedni. Ma már más a helyzet. Miután a szekér kereke eltörött, mindenki tudott volna jobb utat is, csakhogy minden emberi cselekvés meghatározott: történelmi körülmények között, egy adott helyzet vasmarkában szolgálhat megálmodott, ám cilinderkalapból elő nem varázsolható jövőt. Ennyit csupán arról, hogy miért nem lehetett Domokos Géza is cilinderkalapos bűvész a Kriterion nehéz, ám tartós értékeket teremtő éveiben.

Azt hiszem, ma még a negyedszázad közelsége zavar. Az alkotást, amelyet Kriterionnak nevezünk, akár a festményeket, kissé távolabbról, az időnek megfelelő pontjáról kell majd megítélni. Meggyőződésem, hogy akkor derül ki igazán: a mai napig is csak álmainkban létező szabadságunkat szolgálta, mikor farkastorkú időben klarinétül szólaltatta meg az íróit, költőit, a reménység magyar szellemeit. No lám, kedves Géza, mondandóm végére érkezve, egyes szám harmadik személyben szólva rólad is, akaratlanul jelzem, ami történt. Hajdani kézfogásközelben lezajlott napjaink történelmi idők mélyébe zuhantak. Hiszem, hogy nem haszontalanul, hanem a szellem megmaradásának törvénye szerint, a jövőt készítő magyar sorsnyomások részeként. Ezért hát számomra, a Kriterion és Domokos Géza olyannyira egyet jelent, hogy ezennel előterjesztem a tisztelt hallgatóság jóváhagyása végett: nevezzük őt ezután KRITERION GÉZÁ-nak.

Baráti köszöntéssel

Sütő András

Levél Kabós Évához^*

Kedves Éva!

Ma hajnalban, hogy megint Kamaráson, szülőfalumban hordozott meg a nosztalgiámmal mindinkább együttérző álom: Kabós Évával, verseivel és emlékező prózájával szöktem vissza a Mezőségre, közös világunkba. Jobb útitársat, igazabbat, szókimondóbbat, az erdélyi sorsot vállalók közt hűségesebb lelket aligha találtam volna. Mindig izgatott engem, mohó érdeklődéssel figyeltem: ki mit ír a Mezőségről, rólunk, szórványmagyarokról, uradalmakról, bárókról, zsidókról, a történelem folyamán többségi nemzetté lett románokról. Akadtak helyi krónikásaink (pl. Wass Albert), papi szolgálatban átmenetileg megragadt mesélők (pl. Nyirő), és adtunk persze hiteles, kényes ízlésű költőt is a mócsiak közül, Kiss Jenőt. (’45-ben őt is megtörte az új szellemi diktatúra.)

Nem szembeállításként mondom, hiszen a jelenség bonyolult, tragikusan kuszált, meg nem is személyi, hanem inkább nemzedéki, többrendbéli nemzedéki kérdés, de mégis, mégis itt van köztünk „talpig nehéz” bánatban, szenvedésben átélt évtizedeivel a 30-as, 40-es évek legendás alakja, a verset író, közlő (nem asztalfióknak gyónó) földbirtokos lány, aki egyetlen kötőszót sem áldozott a „költői túlélés” érdekében. Osztályát fölszámolták, tehát őt magát is fegyveres útonállók kergették ki otthonából és hurcolták kényszerlakhelyre. Ezzel vége lett az ígéretes költői pályának is. Kabós Éva nem könyörögte be magát a forradalmi romantikába.

Most pedig, hogy régebbi és újabb verseinek kis csokrát vehettük kézbe: öröm és bánat hullámzásában csodálkozom rá magam is a különös metamorfózisra. Mintegy jégtakaró alól szabadultan, fél évszázados versek moccannak életre, váltanak színt és szólalnak meg, és mondják tisztán, hitelesen azt az időt, órát, percet, amelyben megszülettek.

Milyen rég volt az, mégis be nagyon időszerűek! Nem hinném, hogy személyes érzékcsalódás meg a közös gyermekkori élmény, a „földiség” mondatná ezt velem. Azt hiszem: objektív való, hogy erdélyi sorsunk, sorsunk erdélyisége, ez a soha véget nem érő dráma: valójában MA is ugyanaz, mint TEGNAP volt. Ez a provinciálisnak vélt, sajátos állapotunk: minden bizonnyal az „örök emberinek” része, amelyet csak hitvány szellemi kucséberek, divatmajmok és anacionális kékharisnyák tartanak avas, „sorsproblematikás”, beszűkült vidékiségnek. Kedves Éva! Ezek a versek annak a történelmi omlásnak a jajszavai, amely Reményiket, Dsidát, Tompa Lászlót is megszólaltatta, s amely az én egész sorsomat is meghatározta. Ezért érzem magam oly otthonosan a maga írásaiban, miként a kamarási szülőházban. Egyként mondhatom ezt a versekről és a prózai részekről. Nincs terem kitérni most a részletekre: közös ismerősökre, együtt (csak más-más időben) látott tájakra, falvakra, mára már földig rombolt kúriákra. Sorait olvasva Arany követelménye jut eszembe: az epikai hitel, mutatis mutandis: Kabós Éva írásainak szenvedés-hitele, hallgatásban és gyászban töltött évtizedek hitele, hányatott sorsának hitele. Ez a hitelesség telíti drámai feszültséggel a verses emlékezést, s a dél-erdélyi krónikát, amelynek részletei után nagyon várom a folytatást, a teljes könyvet – egyik legilletékesebb emlékező tollából.

Igen, kedves Éva, legalább könyvben lehetne-kellene újból átkarolni, egybefogni azt, ami szétesett, mert széjjelveretett. Édesapja szavaival zárom soraimat és gratulációmat: „és meglátja, ha én nem leszek, itt minden szétesik!” És megrendítően példás választ adott erre Erdély nagyasszonyainak méltó párja, Kabós Éva, életének ars poeticájával: „És meglátjátok: ha minden szétesik is, én itt maradok, veletek maradok.” Ezt is köszönöm neki, miközben sajgó lelkiismerettel vizsgálom önmagamat is az ő emlékeinek tükrében.

Szívből köszöntöm, kedves Éva!

Sütő András

Hatalmas, virrasztó szellemünk^*

Bizony mondom nektek, barátaim: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, kiváltképp Sinkovits Imrével, és pláne ha még elmennek Illyés Gyulához is. Igen! Mentek ők: akkori magam és Mózes-Macbeth-Dózsa-Kent, alias – becézve – Imbrus, Imris, Imrécske, ballagtak Budán őszi fák alatt, tavasszal is néha, igyekeztek titkolt ünnepi érzéssel a nemzeti és nemzetiségi gondok Nagyfejedelméhez.

Ilyen találkozások alkalmával sorsunkat megtanácskozva, a szabadító cselekvésnek lehetséges módozatait keresve mindig azt éreztem: az ő szolidaritásuk nemhogy oldaná, de szigorítja kötelességeimet a jogfosztottságnak kimondásában.

A hetvenéves Sinkovits Imréről szólva: a magyar színművészet hatalmas alakját köszöntöm Maros-parti magányomban, ahol azt is elgondolom, hunyt pilláim alatt látom: egész Magyarország ünnepli őt, s nézőinek nagy serege a határokon túl is, mindenütt, ahol magyarok élnek.

Művészetének méltatását Thalia papjainak ítészei is elvégzik majd bizonyára. Számba veszik netán, hogy miként, s mily varázslatosan működik benne a homo aestheticus. Megeshet: lesz, aki meginti őt, mondván: alkotóképességeinek rovására ne hagyja szóhoz jutni magában a homo moralis-politicus követelményeit. Hiszen Kosztolányi is megmondta: ez a kétféle ember viaskodik egymással a világtörténelemben.

Szerintem oly módon is, hogy egy emberben két ember jut egyezségre, miként a magyar költészet nagyjai közül sokan bizonyítják. Az esztétikus Petőfi megírta a Szeptember végént, az erkölcsi/politikus pedig a Nemzeti dalt, záró szakaszként hozzáadva az életét a fejéregyházi csatatéren.

Nem esik bántódás, amiért Sinkovits Imrét, a nagy művészt egymással mindig megosztott közösségi gondjaink emlékeiben láttatom. Mint valami hegységnek, az ő pályafutásának is vonulatai vannak; egyik mindenképpen a közügyi, a homo moralis/politicus cselekedeteinek vonulata.

Hiszen ő sem találkozhatott büntetlenül Illyés Gyulával például.

Az Egy mondat a zsarnokságról szellemisége törvényszerűleg rántotta magához a költő rokonlelkét; az erkölcsi kötelességben is hozzá hasonlót. 1956-ban személyesen mi még nem ismertük egymást, de főztek már minket közös kondérban politikai hitnyomozók; rakták alánk a tüzet a váddal, miszerint: a kötélre való Nagy Imrének, meg egy „kisebb” ellenforradalmár Imrének, ama Sinkovitsnak lennék megtévesztett pártfogója. A színész bűne? Szavalt! Azt kérdeztem: mit adott elő? „Nacionalizmust – szovjetellenes indulatokban pácolva!” – kaptam a választ.

Később a hírt is, hogy Imrét meghurcolták, rabvallatók ebadtázták, Erdélyben pedig éber cenzorok kivakartatták a nevét az újságokból.

Kálváriás napjait csak távolról figyelhettem. Sorsunk, mint a gémeskút ostora váltott lennebb-fennebb. Rossz politikai magaviseletért hol ő volt Erdélyből kitiltva, hol én íróként betiltva, és színdarabjaim sorsában is osztozott Imre. Kritikai gáncsban és az Adventnek közel háromszáz tapsos estjén mélyült, erősödött a mi barátságunk, amelynek legfőbb értelmét egy „színházon kívüli” közös cselekvés teljesítette ki.

Éppen tíz esztendeje, hogy sikaszói szeptemberi borongásban születésnapi levelet kezdtem el írni: „Kedves Imre! A várakozás, mint a fehér torony, messzire látszik, a te hangod pedig, akár a nagyharangoké, messzire hallatszik. Így figyelhettem föl ma reggel is a rádióban elhangzott vallomásos szavaid kondulására. Kiderült belőlük, hogy te is betöltötted immár a hatvanadik esztendődet. Hát akkor Isten éltessen.”

Képzeletbeli koccintás után lelki fülemmel Imre szavait hallottam.

– Én úgy vagyok, hogy már hatvanéves vagyok. Hát ti miként éltek a háromszínű sorompókon túl?

Azt mondtam neki:

– Köszönöm kérdésed, ki vagyunk hegyezve.

Ezzel már gellert is kapott az én születésnapi levelem.

Imre érdemei helyett a mi kisebbségi nyomorúságunkra irányult minden gondolatom, érzésem, panaszom is, hiszen a tréfás szóval, hogy ki vagyunk hegyezve: csak mély keserűségemet próbáltam leplezni.

Imre ünnepnapjára az erdélyi magyarság panaszáradatát borítottam.

Úgy fogadta, mint aki nem is várt egyebet. Fél szóból értettük egymást, de időbe telt, míg az én levelem az ő hangján és a Kossuth rádió hullámain a nagyvilág füle ügyébe juthatott.

1989. május 7-én jegyeztem föl: „Sinkovits Imréhez írott levelem a Vasárnapi Újság műsorában. Imre úgy olvasta be, olyan szenvedéllyel, mint aki maga is szenved mindattól, amit megírtam ebben a levélben. Ez így is van.” Azóta is osztozik velünk bajban és reményben.

Aznap, s még a rája következőkben is sűrűn csengett a telefon. „Hallottad Sinkovitsot?” Dallamos basszusát ezer közül is megismeri, aki csak egyszer is hallotta őt akár színpadon, akár rádióban, televízióban. Megható lelkesedéssel bízták rám neki szóló elismerésüket az emberek. Aggodalmukat is sokan, akik nem tudták, hogy abban az esztendőben milyen politikai változások történtek Magyarországon.

Megszólaltak a telefonpatkányok is. „El fogunk ütni! Meg fogsz dögleni!” Mindent nem jegyeztem föl akkor. Máig eleven az emlékezetemben ilyen fenyegetés is: „Majd elintézünk mi téged! A barátoddal együtt!” Imre volt az a barát. Kisebbségi panasz és annak világgá kiáltója, kotta és hang együtt szerepelt mind az egyetértésben, mind a hatalmi fenyegetésben.

Május 12-i följegyzés: „közel háromórás kemény vita B. belügyi ezredessel. Sinkovitshoz írt nyílt levelem úgymond fölháborította, »kétségbeejtette«, elképesztette őt. Táskájában a levél gondos román fordítása.”

Május 22-i följegyzés: „A Szabad Európa rádió hírül adta, miszerint lakáskiutalásunkat – merthogy a régit ledózerolják – a Sinkovitshoz írott levelem miatt visszavonták. Elámultunk azon, hogy alig néhány nap alatt ez a hír miként jutott el Münchenbe.”

Május 25. „Idősebb asszonyt fölkerestek lakásán a belügyérek. Arról faggatták, miért telefonált nekem a Sinkovitshoz írt levelem ügyében. Miért gratulált hozzá?” Szegény asszony! Bocsánatát kérem az elszenvedett rémületért. Mentségem csak az, hogy Sinkovits Imre hangján itthoni közös jogfosztottságunkról szóltam. Tartós visszhangja támadt a levélnek, s az utána következőnek is.

1989. november 1. „Ma reggel 8 óra körül öklömnyi kővel valaki betörte az ablakainkat. Nagy erővel hajíthatta, ugyanis mind a külső, mind a belső üvegen lyukat ütött, szinte szabályosat, akár egy lövedék. Halántékon találva bármelyikünket: halálos lehetett volna… Menten felhívom B. ezredest, mondom, hogy mi történt. Az életünkre törnek, ahogyan meg is ígérték. A rövid és határozott válasz így hangzik:

– Én figyelmeztettem önt a népharag lehetőségére.

Valóban így történt. Még azt is mondta, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Kőzáporban. Szegény nép! Mi mindent képesek ráfogni. Valaki át akar szökni a határon, a nép elkapja, gumibottal félig agyonveri, veséjét, máját szétroncsolja. A nép nagyon haragszik ilyenkor.”

Röpke születésnapi emlékezésem, amely köszönet is a hetvenéves Sinkovits Imrének: remélem, nem tévesztett irányt. Remélem: írásom nem szorul magyarázatra, miszerint ama kőhajigáló bérgyilkosokat is munkába szólító levél, amely kettőnk nevével röppent világgá: nélküle, az ő bátor szolidaritása nélkül nem keltett volna akkora visszhangot. Szavaimat az ő nevének, művészetének ismertsége, erkölcsi hitele erősítette föl – hogy mondta volt Illyés? – jaj-sötét szívekben.

Tíz esztendő múltán jó sorsomat áldva mondhatom: Sinkovits Imrével – és társaival, akikről más alkalommal szóltam – talán sikerült becsületet szerezni, híveket toborozni annak az igazságnak, amit személyében maga is képvisel, nevezetesen, hogy: homo aestheticus és homo moralis nem egymást kizáró alkati jegyek, tűz-víz adottságok. Szépen megférnek ők egyazon testben és lélekben, művészi remeklésben és közösségi-nemzeti gond hű viselésében. Bizonyítékom: Sinkovits Imre.

Levél a Pusztakamarásra látogató magyartanárokhoz^*

Drága Barátaim, Sorstársaim a Holt-tengernek nevezett Mezőség mai gondjában és reményeiben!

Isten hozta Önöket Pusztakamaráson! Sajnálom, hogy nem lehetek itt kézfogásközelben, ölelés szívmelegében! Jól tudom, hogy szavaim csak részlegesen képviselnek engem! Felszíni rezdülései csupán annak, amit el szerettem volna mondani Önöknek. Jelzése mindössze annak, amit jelenlétük szívemben és elmémben keltett, s a hálának is, mit el nem hallgathatok.

Hol is vagyunk hát? – kérdem réges-régen született könyvem szavaival. Ott vagyunk, Barátaim, ahol alliterációval szólva: török, tatár s tudatlanság nyomorított meg nagyreményű, európai horizontok felé nyíló magyar életet; ahol rossz századok s miránk nézve szerencsétlen geopolitikai adottságok ősi székely közösséget juttattak a pusztulásnak már-már végső határára. Az említett veszedelmek közül most csupán a harmadikat, a tudatlanságot említem föl tanulságul. 1848–49 polgárháborús viszonyai között a bécsi kamarilla, az osztrák szoldateszka sátáni módon ugrasztotta egymásnak Erdély nemzetiségeit. E vérzivataros időkben magyar és román jobbágyok együttes fölszabadításának közös reménységét, örömét fojtotta vérbe a mesterségesen szított magyargyűlölet, a cinikus hazugságok elhitetése tudatlan tömegekkel, amelyek ártatlan emberek tömeges lemészárlásában, kastélyok, templomok, könyvtárak fölégetésében, asszonyok, gyermekek meggyilkolásában vélték fölismerni a Petőfi álmodta forradalmiságot, a nemzeti szabadság eljövetelét. E tényszerű megállapítást Egyed Ákos történészünk legújabb könyve, a ’48-as Erdély krónikája igazolja tudományosan, levéltári adatok, tények cáfolhatatlan tárgyilagosságával. Mondom ezt e helyen, történelmi háttérjelzésként, azzal a reménnyel, hogy ittlétük, röpke tájékozódásuk legfőbb gondja lenne mégis: a jövő, a holnap ígéreteinek felelős számbavétele. Úgy hiszem, hogy nem csupán a reménység fanatikusa, nem a hurrá-optimista szórványmagyar szól belőlem, mikor azt mondom: annak ellenére, hogy veszteségeink iszonyatosak, a mezőségi magyar élet megmentése, kiteljesítése, lelki sebeinek gyógyítása, igenis, lehetséges. Új történelmi, európai viszonyok között az összmagyarság szellemi, tehát kulturális, nyelvi egységének létrehozatala már nem ködevés, nem fellegjárás, nem hiú reménység. Nem Arany János szivárványkapuja, amely annál inkább távolodik a gyermektől, minél nagyobb sietséggel reméli a megközelítését. Ma már, Barátaim, világtörténelmi áramlatok, az emberi jogok korszakának hatalmas erői kedveznek törekvéseinknek. Nem következik ebből, hogy javunkra lészen, ha elvárjuk, hogy más nézze helyettünk az eget; ha mindig mások csodatételeit várva áltatjuk magunk; ha az éjszaka neszeit figyelve, képzeletünk régmúlt dallamokat szűr ki a történelmi ködből: „Édes Erdély, itt vagyunk!” Holott valóban erőnk, hogy itt vagyunk, voltunk és leszünk! De csak bátor és okos cselekvés árán, csak oly módon, hogy újból és újból megtanuljuk a Bethlen Gábor-i leckét, mely szól ekképpen: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk: erdélyi magyarokul, ősi nyelvünkben és vallásunkban, gyermekeink fényes tekintetében, a szülőföld iránti ragaszkodásban.

Mondom ezt alázattal és reménnyel Önöknek! Mondom sok-sok tanulsággal, remények, csalódások, sebek, csonkulások tapasztalatával. Mondom annak a mezőségi léleknek a hangján, aki létének értelmét a szülőföld sugallatában találta meg. Aki épp ezért a szülőföld sírhant-jelöltjének tekinti magát, jól tudván, hogy múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójában magányunk oldódik, közös reménységünk pedig újból föllobog majd a huszonegyedik században. Kedves vendégeink! Őrizzék meg Pusztakamarást és annak gyülekezetét jó emlékezetükben.

Sütő András

Születésnapi levél Dobos Lászlónak^*

Ünnepelt Barátom!

Engem, mint tudod, három esztendeje vett kézhez a biblikus életkor. A hetvenedik évforduló téged most ér utol.

Jubiláns lettél hát magad is.

Gyanútlanul ballag az ember, aztán – fogyó napjait számlálva – eszébe jut, hogy Pozsonyban is megfordult egyszer, és komáromi magyarokkal zsúfolt istenházában szólt nemzeti gondról, fogyó reményben fuldokló Erdélyről. Szólt akkor Csoóri Sándor is, mint mindig, szárnyaló gondolatisággal, és hitvitázók szenvedélyével közösségi létünk új szakaszát hirdetted magad is a Szentírás szerint mondván: Ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Őrizzük meg ragaszkodásunkat az emberi szabadsághoz! Dobjuk el a rabság láncait, míg el nem száll felettünk a történelmi idő!

A történelmi és a személyes, amelynek naptár szerinti fordulóján kaptam föl a fejem.

Ballag még a vén diák. Napjai pedig vészesen peregnek.

Mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik, László!

Metaforázó hajlam szerint transzszilvánkodva nézek utána: menekülő gímszarvas, havas hegyek felé, epilógus hangulatban derengő téli világba, ahol – Tamási szerint – valaha zengett, de már nem zeng a magosság, és te is tudod, jubiláns barátom: Messze voltak a csillagok.

Vajon közelebb vannak-e?

Jól tudom: a csillagok állása kinek-kinek saját benső Napja szerint változik, ezért kellene most hozzád Pozsonyba menni, egészségedre poharat emelni, jövőt kémlelni, hajdani dalokra is emlékezni. Énekeink utolsó cseppjeit még Czine Miskával kortyoltuk föl a rá leselkedő nagy csönd kapujában.

Bocsásd meg nekem, hogy az utazást csak vágyként sóhajtom el itt magamban. Székelyföld lábánál, világvégi messzeségben még attól a vonattól is, mely Ady Endrét a nagy magyar posványon át Nagyváradtól Párizsba vitte. Mikor az Ides főzte szilveszteri töltött káposztát cserépfazékban még melegen vehette át a Gare de L’Est-en a sugaras fejű poétagyermek. Mikor Érmindszent egynapi járóföldre volt Párizstól, s ebéd utáni álomnyira Budapesttől.

Elindulnék hozzád Pozsonyba, László. De hol vannak azok a vonatok!

Egyetlen – és talán utolsó – utazásomat Felvidékre Jókai Magyarországának területén három határállomás cerberusai hat pecséttel engedélyezték, a hiányzó hetedikért te kezeskedtél. Jól mondod most, ha jót akarsz nekem: „Ülj meg otthon, barátom, a szakállszárítón! Lélekben együtt vagyunk!”

Az efféle beszédet és önvigasztalást mi, mai határon túliak értjük igazán: egyetlen hazából nyolc szomszéd országhoz áttelekkönyvelt „kisebbségiek”. Mert ugyebár… De miért kapod föl Tiborc-ősz fejedet? Kérdésedet is hallom:

– Mi ez, Domine? Születésnapi köszöntés vagy kihantolás?! Ódon bánatok, tragédiák, hungarocídiumok fölemlegetése?

Sajátos oka van ennek, László.

Íróembert – kivált ha közügyiségben is neves személyiség – nem csupán műveivel mérik, hanem sorsával, szellemi arculatának hátterével is. Most, hogy e sokat vitatott kérdést szóba hoztam, röstellve látom, mit hordok elé. Dunába vizet! Nem elég, amivel ez ügyben már-már naponta nyakon öntenek minket? S mindegy, hogy minek az okán vagy minek ürügyén. Jubileumi alkalommal nem kritikai kérdőjeleket akarok kiegyenesíteni, hanem elismeréssel szólni rólad, László.

Közelmúltunk a kötelező világnézet és életszemlélet, az udvari költészet és szocialista-realista cukrászművészet korszaka volt. A szellem embereinek becsületét azok mentették meg, akiknek volt merszük a „harmónia poklával” szembeszállni.

Közéjük tartozol.

Írói, művészi rezonanciát, lelkes azonosulást követelő korban disszonanciát keltő műveket írtál, és lettél közügyi küzdelmekben is hatalmat bőszítő, disszonáns ember. Minden gondolati kihágást büntető hatalom idejét élted, éltük valamennyien, akik Németh László szellemében választottunk értelmiségi hivatást. Közös kisebbségi sorsunk azonban Felvidéken az erdélyinél zordabbra fordult a kitelepítések idején, az elhurcolások véres éjszakáin.

Menekülhettél volna! Dante poklává lett, amit hazádnak hazudott a cinikus demagógia. Maradtál mégis. Jellempróbáló helyzet volt, amely írói mondandóidat érlelte: ábrázolataid sötét színeit az idegeidbe égette. Nevezzük ezt alkati predesztinációnak? Talán igen, miként az ellenkezőjét is: a nemzeti nihilizmusban panírozott poéták tökéletes közönyét balsorsunk dolgában. Égő házban tükör előtt fésülködő múzsák is vannak. Minden lehetséges. Mikor az abszurd művészet román származású francia mesterét, Ionesco Jenőt megkérdezték, milyen tapasztalat sugallatára írta Rhinocéros (Az orrszarvú) című színművét, röviden és határozottan válaszolta: a román vasgárdisták fasiszta vérengzései ellen tiltakozott. A homo aestheticus antifasiszta politikusként nyújtott oda fegyvert bizonytalanul eszmélő főhősének a mű zárójelenetében.

Mintha Hemingway konok életelvét vallotta volna: „Il faut d’abord durer!” – Mindenekelőtt fennmaradni! (Istenhez közelebb kerülni? „És Te megmaradsz minden időben.”)

Utána minden lehetséges. Tisztázni például: hány angyal fér meg egy gombostű hegyén. Abszolút-e vagy viszonylagos az írás öntörvényűsége? Stb.

Jubiláns Barátom!

A magyar élet történelmi kényszerűségeiből való az írótól mindenkor elvárt, megkövetelt közösségi szolgálat is. Az Illyés nevezte mindenest nem csupán benső késztetés, hanem hagyományos társadalmi szemlélet is szuronyrohamra küldi nemegyszer. Ha Balassi pennát ragadva kardot is rántott a magyar szabadságért: zongora helyett ágyút szólaltasson meg Liszt Ferenc is! – szólt a botfülű fáklyamagyar, és gyűlölettel kontrázott neki Heinrich Heine, gyávasággal vádolván a „hírhedett” zenészt, mert úgymond sértetten, kardja szekrényben rozsdállik. Más kérdés, hogy Petőfit Bem apó hiába próbálta elzavarni a fehéregyházi halál útjából. Ady életművében a napi politikai publicisztika égmagas költészetének pontos földi mása. Írástudóinkat a kezdet kezdetén is irodalmon kívüli gondok terhelték. Kisebbségi sorsunkban a szellemi közteherviselés valósággal categoricus imperativusa lett minden alkotónak.

Közülük való vagy, László! A prófétaságot rühellő Jónással kellett mondanod megtiport nemzeti közösségednek Babits halhatatlan hangján: „Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahová te küldtél.” Nota bene: ezt a küldetést ócsárolják sokan ma is, nyelvüket fenik rajta. Rajtad is tehát, tudják pedig, hogy irodalmi divatáramlatoknak nem vagy tihanyi visszhangja.

Sors és jellem követelménye szerint magad is lutheri hűséggel nézel az Idő szeme közé: Itt állok, másként nem tehetek.

Politikai küzdelmekben múlt el sok számos éved. Élj sokáig, és pótolj, amit lehet a kényszerű mulasztásból. Születésnapodon magamnak is kívánom ezt. Zaklatott életünk a termékenységnek bizony nem kedvezett. Arany János panasza életművének töredékvoltáról reá nem érvényes, annál inkább reánk és egész nemzedékünkre.

Munkánk: töredék, de életünk egész. Egész és egyirányú az eszmélés pillanatától máig, mikor mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik. Remélem, gyakorta hiszem is, hogy futtában még megajándékoz minket a hajnali írás örömével. Kívánom neked: múljanak el tőled a politika éjszakáinak keserű poharai. Lepjen meg téged ez az évforduló az írás, a poézis víg esztendejével.

Igaz barátod:

Sütő András

Üzenet Galló Árpádnak^*

Istenem, be váratlan fordulatokkal sújt bennünket a sors, te Árpád! Istenem, be könnyen kacag szembe mindannyiunkat, akik emberi módon tervezünk, hogy a Végzésnek már ne legyünk urai. Árpád, Galló Árpád: emlékszel, miben egyeztünk meg, amikor ama hűvös tavaszi hajnalon a kórházban, betegágyadban meglátogattalak?

De hadd kezdjem előbbről a mi egyezségünk történetét. Már hetek óta voltunk vendége a házadnak, családodnak az actoni otthon falai között. Már hetek óta tudtuk drága Katicáddal, s Marcsikával együtt, hogy végzetes betegség támadt Rád, és nem, nem jöhetsz még haza – tovább építeni mindazt, amit ragyogó képességeiddel megteremtettél.

S akkor elhatároztam, hogy magam is meglátogatlak. Egy erdélyi halálra keresett, nyelvében bujdosó magyar – a halálos kórral vívódó amerikai magyart!

És kiléptem egyedül az actoni házból, és erdős vidéken bolyongva, majd azután az idegen világváros ismeretlen utcáin tévelyegve eljutottam hozzád, betegágyad mellé. Ismerős volt a kórterem, ahhoz hasonlatos, amelyet napokkal előbb magam is elhagytam; ismerős volt a mozdulatlanul s némán merengő férfiú, aki voltál, kedves Galló Árpád; sajátunk a mozdulat, amellyel köszöntöttük egymást; ismerős volt szemedben a felvillanó fény s a megrebbent szemöldök, amely azt kérdezte: Te is? Hát te is elhagytad az ősi hazát, András? Elhagytam, mondtam, de csak annyi időre, hogy egy csöpp reménnyel, kiszúrt szemem gyógyulásával térjek meg oda, ahonnan eljöttem. Te pedig azt mondtad: bárhová vessen is bennünket a sors: gondunk, reményünk és aggodalmunk soha el nem fordul a nemzet, nemzetünk keserves állapotának gondjától. Soha, de soha, sem jó, sem rossz dolgunkban. Így van ez, mondtam teneked és búcsúképpen hosszan kezet szorítottunk. És most elgondolom: egyezség volt ez? Határozottan! A nép, melynek fiai vagyunk, amely történelme folyamán sokszor megbűnhődte már a múltat s jövendőt, most újból meghordoztatja véres kardjait: segítségre szorul. Nincs már Hunyadi Jánosa, Mátyás királya, sem Nagy Lajosa; ám vannak hű fiai, akik megértik szavát és hívását.

Ilyen fia voltál Te – magyar népednek, kedves Galló Árpád, de honnan tudom én ezt?

Hiszen az elmondott látogatás, amire lélekben oly sokat készültem, csak álmomban történt meg. S álmomból ébredve gyászhír fogadott engem is; ama hajnali, vészes telefoncsörrenés, amelyet szeretteid körében elsőnek hallottam meg, s amely végleg tudatta velem, hogy mindketten elkéstünk immár a személyes ismeretséggel; csak képzeletem fogja arcodat elhozni nekem, aki hálával és köszönettel tartozom neked is azért, hogy örökre elhagyott otthonod – téged sirató, gyászoló szeretteid révén, ideiglenes otthonom lehetett hosszú heteken át; otthonom és családi köröm az emberi szeretet meleg fénykörében.

Nyugodj békében, drága, sosem látott barátom, kedves Galló Árpád! Téged sirató szeretteidnek adjon Isten, adjon a jó sors vigasztalódást!

Antall József koporsója előtt^*

Végtisztességtevő Nemzeti Gyülekezet! Gyászoló barátaim!

Magyarország miniszterelnökének tragikusan korai halála gyászunkat és emlékező gondolatainkat törvényszerűleg tereli a nemzetsors problémáinak irányába. Oda tehát, ahol Antall József élete kiteljesedett, ahol fénybe lobbanva örökre eggyé fonódott a magyarság létküzdelmével. Létküzdelmet mondok és nem retorizálás végett, hanem a Trianon után kisebbségi létre jutott magyarok millióinak drámai helyzete miatt. Hiszen, mikor egy szervesen, ezer év alatt kiteljesedett egésznek, egy honnak a részei milliószám fuldokolnak jogok hiányában, akkor nyilván egy egész nemzet történelmi nyomorúságáról kell beszélnünk, Antall József, a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke ezt világosan látta, politikai munkásságának legfőbb gondjai közé iktatta.

Micsoda veszteség, hogy távlati terveinek úgyszólván a kapujában terítette le őt a halál, éjt is nappallá tevő munka közben, mitikus méretű küzdelem után, a végzet fölött aratott győzelem föl-föllobbanó reménysugarában.

Korai halála, az ország nemzetközi megítélésében szerzett nagy érdeme, karizmatikus egyénisége és szívemben a megrendültség most az elismerés jelzőit röptetné a nagyvilág felé, de Voltaire szavai figyelmeztetnek: a melléknév ellensége a főnévnek, mert egyedül a főnév az, ami biztos, mert az önmagában való és az általunk elképzelt, a szubjektív ítélet folytán szembekerülhet némelykor egymással. Jelzőt és főnevet azonban tények és érdemek mindenkor kibékítenek. Antall József munkásságát és személyét világszerte elismert tények dicsérik. Halhatatlanságát nem óhajok, hanem tények fogják megítélés végett előterjeszteni a kegyes és szigorú történelmi jövendőnek. Ezekről kimerítőleg szólni itt és most lehetetlenség. Feszültségekkel terhes, drámai fordulatokban bővelkedő pályafutásának legalább két vonását mégis ki kell hangsúlyoznunk: egyik a türelemé, a bölcs mérsékleté, ahogyan kormánya hajóját a magyar belpolitikai élet Szküllái és Kharübdiszei között a nemzetközi elismerés nyílt vizeire kivezette. Másik a sokféle kockázattal járó új politikai koncepció meghirdetése volt az ország mai határain kívül élő magyarok millióinak ügyében.

Aki tudja, hogy miután az első világháború győztes hatalmai Magyarországot földarabolták, aki tudja, hogy ilyenformán ezeréves nemzeti lét után a magyarságnak közel egyharmada jutott kisebbségi sorsra szomszédos országokban, annak koporsó előtt nem kell történelmet tanítani. Hanem a kegyelet és elismerés hangján azt kell felidézni, hogy Antall József egyik vezérelve így szólt: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Mondta ezt higgadtan, politikai felelősséggel, hátsó szándékok nélkül, a világos szavak értelmében bízva. Mások értelmében is bízva tehát. Mondta ezt, annak reményében, hogy a lélek fogalmát senki sem tévesztheti össze tankhadosztályokkal. Mondta ezt, közel fél évszázaddal egy letűnt magyar politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt kisebbségi sorsban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. Mondta ezt alapvető emberi jogokra gondolva, az államilag erőszakolt asszimiláció kígyótorkában vergődő milliók segélykiáltását hallva, megértve, amiként más népek, európai nemzetek kormányai is mindig szót emeltek vértestvéreik védelmében bárhol a világon, és az természetes joguk is volt. Antall József keserű tapasztalatai között szerepelt az összmagyarság érdekeit fölvállaló szándékának tudatos félremagyarázása. Újból kiderült ugyanis, hogy kelet-európai politikai körökben némelykor a legvilágosabb szavaknak sincs értelmük, csak érdek szerinti értelmezésük. Így van ez ma még. Ám tudatos félreértések veszedelme nem kényszeríthet bennünket immár sohasem kényesnek tartott kérdéseink elhallgatására.

Az egyetemes magyarság szellemi égboltozatának kiépítésében biztató jelekről szólhatunk ma már, de elismerésünk javát Antall József érdemei közé kell sorolnunk. Megannyi politikai áramlat közepette ő volt az a magyar államférfi, aki a mai világ politikai realitásainak figyelembevételével alakította ki stratégiáját. Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett. Senki sem tekinthet el attól, hogy ez ügyben Antall József etiológiai, vagyis kóroki és nem csupán szimptómás, tüneti kezelést, megoldást ajánlott. A napjainkban föllángolt etnikai kérdések valójában rendkívüli veszélyeket hordoznak. Nemzetközi megalkuvás, cserbenhagyás, minden emberi szenvedés fölé emelt jóléti önérdek és gyávaság jelzi, hogy véres etnikai konfliktusokat csakis Antall József békés koncepciójának szellemében, de csakis etiológiai módon lehet föloldani.

Drága barátunk egyik legfőbb érdeme volt, hogy szélsőséges tendenciák közepette a nemzeti színű korlátok fölé tudott emelkedni, hogy szembeszállt mindig az intolerancia megnyilatkozásaival, és szigorú bírálat alá vette a meggondolatlanul cselekvőket s a cselekvésképtelen meggondoltakat. Jól tudta, hogy a magyart sok mindenért érheti gáncs vagy megvetés, de főleg és mindig egy másik magyarért. Jóleső büszkeséggel mondhatjuk viszont, hogy általa, rendkívüli emberi értékeinek, mélyen demokratikus gondolkodásának viszonzásaként mindenütt minden magyar gazdagabb lett a megbecsülésben.

Meg kell állnom itt az elismerés szavaival. Lelki fülemmel figyelmeztető szavait hallom. Mintha azt mondaná most: „Ne dicsérjetek engem! Magatokat sirassátok inkább, ha nemzeti sorskérdéseinkben nem fogtok egyetértésre jutni!” Az emlékeimben örökre megőrzött tekintete most is szomorú, oly nagyon szomorú, amilyen csak Európa legtragikusabb sorsú nemzetének a fiáé lehet, amilyet csak a közelítő halál biztos tudata színezhet folyamatosan borongós búcsúvá, valamikori szárnyas remények, merész tervek napfényes terein. Emlékké vált szavaival most is ama toleranciára figyelmeztet, amelyről Babits Mihály szólt hajdanán, máig érvényes szavakkal: minden forradalom más-más képet ölt minden akaratban, más-más nyelvet beszél minden lélekben, miként a pünkösdi apostolok példája mutatja.

A pünkösdi metafora szépsége ma még csak ígéret. Antall József pedig úgy ment el közülünk, hogy nem érhette meg a félelem, a végletes indulatok eltűnésének napját a magyar közéletből. Nem adatott meg neki ez az elégtétel, de konok bizakodás, a mégis-mégis parancsának madáchi követelménye éltette utolsó szívdobbanásáig. Vajon kell-e mondani, mily tanulságos lehet ez a bizodalom, ez a hit a magyar nép képességeiben a hivatásos pesszimisták számára is? Antall József sugárzó alakja lelkierőt, bizodalmat növeszt ma és ezután is minden magyar otthonában.

Most, hogy egy tizenötmilliós nemzet gyászának szomorúságával utolsó búcsút veszek magam is tőle, erős megrendültség akadályoz, hogy a legtalálóbb szavak harmatos csokrát helyezzem el a koporsójára. Antall József, akinek rendkívüli képességeiben valóságérzék, s a jövőnek merész álma oly tökéletesen eggyéfonódott, Bethlen Gábor-i bölcsességgel hagyakoz ránk okos cselekvési módot, amelyről egy másik világos elme így vélekedett hajdan: „Nemcsak ahhoz kell, feleim, képzelet, hogy egy pohár vízben meglássuk a tengert, hanem ahhoz is, hogy a pohár vizet meglássuk a pohár vízben.” A pohárnyi vizet távoli tengernek híján, nagy álmaink valóraváltásának lehetőségét kis Magyarországon. Kicsi nép nagy fia remények törékeny poharával távozik most végleg közülünk, s marad meg örökre népének emlékezetében. És mert rendkívüliségében egyedül magához volt hasonló: személye pótolhatatlan. Öntőformáit a természet elhajítja, nem szokta önmagát ismételni.

Isten nyugtassa meg őt, és elárvult családjára hozzon vigasztalást. Hozzon vigaszt, enyhületet minden magyarok szívébe, akik újból könyörgő szavakat küldenek az ég magasságába, szólván: Urunk, Istenünk, fogadd el hű fiad, Antall József áldozatát, vedd füledbe az ő népéért szóló könyörgéseit. Százszor elszenvedett bűnhődésünk rossz századai után hozd el mireánk a Himnusz imájába foglalt, reménytelenül is remélt víg esztendőt!

E víg esztendő eljövetelével bizonyosan megenyhül majd, és tán örömre változik néhai Antall József miniszterelnökünk végtelen szomorúsága is.

Gyilkos perc áldozatáról^*

Sík Ferenc halott, s az eleven képzelet, személyes emlékek szárnyas csapata riadtan csapong a veszteség színhelyén. Madársereg erdőtűzben. Nem pirofóbia mondatja ezt velem, hanem másfél évtizedes tapasztalat.

Amikor hungarocídiumra ítélten, a kommunista nemzetköziség jegyében elárultan anyanemzetünk hivatalosainak szolidaritásáról álmodoztunk: Budapestről Sík Ferenc tiltakozó hangját is hallhattuk. „Erdőtűzből menekülnek az erdélyi magyarok! Hallgatni róluk: az üldözőikkel vállalt cinkosság!”

Nem a szólásszabadság és szabadosság idején mondta ezt.

Szájkosaras időkben szólt a bukaresti sovén paranoiának kedvében járó magyar hatalom ellen.

Amikor sokan szántak, de kevesen álltak mellénk a nyilvánosság terein: Sík Ferenc büntetőfórumok sújtó haragját volt képes a fejére vonni, hogy velünk, a Nagy Romlás tövében élőkkel szólhasson művészként a színpadról is.

Idén, december 20-án emlékeztünk volna ama jeles – minekünk gyászjeles – napra, amikor tíz évvel ezelőtt Budapesten betiltották az Advent ősbemutatóját.

Ezzel kezdődött együttműködésünk, kísérletek, sikerek, kudarcok izgalmas története, amelynek most váratlan halála vetett véget.

Váratlan? Önemésztőleg lobogó nyugtalanságának láttán el-elkapta szívünket az aggodalom. A személyét nem kímélő gyűlölet, miként az óra: minden percével sebez, az utolsóval öl.

Megtörtént!

A szellemi tolerancia szelíd lelkületű művészemberét, egymás ellen vicsorgó ideológiák, irányzatok mindennapi zsurnalisztikai szuronyrohamaiban a békés értékversengés hívét, a nyitottság ars poeticáját gyakorló főrendezőt szívaorta-repesztő gyilkos perc ölte meg. A villámcsapás tanúi elmondják majd, hogy a benne lakozó halál, mindannyiunk törvényes végzete a külvilágnak milyen hírére, szavaira, fenyegetésére serkent föl nagy művészt hóhérló munkára.

Sík Ferenc halála a gyászban enyhülő szívek és elszabadult indulatok hordozóinak önvizsgálati alkalma lehetne.

Nem lesz az!

A kizárólagosság, az intolerancia számára a halál nem dráma, hanem szövetséges erő. Újabb hódítás lehetősége egy véget nem érő szellemi belháborúban.

Emberi szelídségével, minden esztétikai-etikai érték fölkarolásában példateremtő, európai szellemiségével Sík Ferenc pótolhatatlan nagyjaink sorát szaporítja a Styx vizének túlsó partján, ahol az utókor igazságos megítélése vár rá.

Repülő madarat fagyasztó erdélyi télben, a hajdaninál is nagyobb Romlás tövében rostokolva kérdem tőle:

– Miért hagytad magad letiporni, Feri? Miért hagytál el minket?

Játékos szóra, öniróniára mindig hajlamosan így válaszol nekem:

– Mert híre jött odatúlról, hogy a magyar szellem óriásai közt sokan vannak, akik jó szóval, fáradozásaimat elismerő kézfogással várnak ott engem.

Véges létünk drámájában a halálnak soha nem lehet igazat adni.

Sík Ferenc képzelt válasza mégis torkon szorít engem.

Szívének titkolt bánatát nem lehet olcsó vigasszal enyhíteni.

Egy színész halálára^*

A hihetetlennek mintegy bizonyítékaként, a gyászhír alatt Héjja Sándor özvegyének szavait, kézjegyét olvasom: Sebők Klára. Istenem! A kolozsvári színész házaspár mintha csak tegnap hagyta volna el Erdélyt, a vámpír Drakula garázdaságainak színhelyét. Mintha csak tegnap olvastam volna bizakodást, új reményt sugárzó szavaik végén a páros aláírást: Sunci és Klári. Férje és örökös színpadi partnere nélkül olyan árvának látom most Klára asszonyt, akár a törött ágat, miként a félszárnyúvá lett reménységet.

Nem gyászretorikai túlzás, hogy az erdélyi magyar színjátszásnak egyik legnagyobb alakja távozik örökre Héjja Sándor halálával.

Iszonyatos szenvedésben semmisült meg, időnap előtt, alkotóképességének zenitjén, szerepálmok közt, megannyi nagy visszhangot keltő, máig emlékezetes kolozsvári alakításai után. Az erdélyi halhatatlanok csillagképében találjuk ezután. Mert van ilyen csillagkép, lesz is a tárgyilagos kultúrhistóriában. Idők, szellemirányzatok változásaiban ablak- és égmosó emberek tűnnek föl, tisztogatnak, söprögetnek is, új csillagképeket jeleznek, köszöntenek és dicsőítenek okkal, joggal, ok nélkül és divatszerűleg is, e mindenkori tülekedésben pedig Héjja Sándor alakja változatlanul tündökletes marad.

A halál a bűn zsoldja, figyelmeztet a Szentírás az eredendő bűn felé mutatva. A korai halál nehéz idők, ideget, velőt, szívet roncsoló napok ezreinek következménye is lehet. Héjja Sándor alkatának törvénye szerint, képtelen volt komédiás könnyedséggel élni és játszani. Jogfosztott állapotunk súlyos korszakaiban alakított drámai hősöket, s adta önmagát rajongó közönségének. A gondolat magzatgyilkosainak uralma idején sugárzott rendkívüli játékdinamikával olyan gondolatiságot, amely személyes vallomás is volt: a szenvedő és gondolkodó ember szabadságharca.

Lehetett volna jobb dolga és könnyebb élete, ha csöppet is enged a szellemi hetéraság kísértéseinek.

Valahányszor a halál öléből ragadott ki eleven szépséget; valahányszor újból igazolta, hogy a Szó, a színészi erővel formált gondolat a feltámadás örök színtere – az életét megrövidítő veszélyeket is magára vonta. Színész a világ deszkáin nem titkos nyúzókamrába kerül, hanem a bőrét viszi vásárra estéről estére.

Hivatásának veszedelmei közé rontott elvadultan, tébolyult végzetként a betegség, a halál hóhéra. Mindegy most már, hogy kettejük közül melyik volt kegyetlenebb a tisztaság és lelki szelídség emberével, aki Héjja Sándor volt.

Nyugodjék békében.

Páll Árpád halálára^*

Páll Árpáddal orvul és gyorsan végzett a korai halál. Súlyos betegségének hírét alig váltottuk át önáltató reménységbe, csodavárásba: családja küldte máris Kolozsvárról gyászjelentését. Minekünk, más városokban élő barátainak még csak elegendő idő se adatott a végzet tudomásulvételére. Halálra ítélt sorstársával az ember megosztja lélekben a siralomház borzalmait. Ha csak távoli virrasztásban is. Figyelmünket azonban Páll Árpád önnön kapaszkodó reményei felé fordította. Munkaterveiben osztoztunk vele – utolsó napjaiban is.

Utolsó könyvén dolgozott. Úgy valahogy, miként a lőtt madár szárnya repdes még a földön, a megszakadt szárnyalás utánzataként. Megannyi futkosó igyekezetünk ellenére füstbe ment terv maradt a neki szánt születésnapi ajándék. Hetvenedik évét töltötte februárban. Reméltük, hogy ha megkésetten is, asztalára tehetjük a könyvét, utolsó munkáját; egy búcsúzó lélek visszaintő vallomását torzóban maradt életművének történelmi idejéről.

Terveit magával vitte. Kálváriás küszködéseinek hasznos java, bizonyítéka, könyveinek kis csapata ránk és velünk marad, eltagadhatatlanul.

Páll Árpád munkáiban nem csupán színháztörténeti, nemzetiségpolitikai dokumentumra találnak az utónemzedékek, hanem egy szuverén intellektus eleven szellemiségére is. Németh László tanítványaként indult, szőtt álmokat írói tervek megvalósításáról. Szellemi hagyatékának java vigasz a vigasztalanságban. Ordas időkben, kultúrböllérek közt, a közügyi karrier szirénhangjainak ellenállva, üldöztetés áldozataként is hű maradt önmagához: a kolozsvári Református Kollégium maturándusához, aki a magyar szellem óriásainak bűvöletében alakította vágyait és hangvételét.

A kor kívánalma és biztatása szerint világmegváltó szándékkal indult Páll Árpád is. Áldott legyen a fölismerés, aztán a szándék, amely őt is arra késztette, hogy önmagát váltsa meg.

Nem dogmatikai szándék volt ez, hanem az igazsággal kötött szövetség parancsa, amelyet sohasem tudtak elhallgattatni benne a népboldogítás farizeusai.

Dühöngő diktatúra veszedelmei közt így lett maga is a szellemi ellenállás részese; nemzeti eszméletünk kovászembere. Nem volt oratórius erényekben tündöklő természet. Csöndes, tárgyias szava elenyészett napjainkban is a pátosz wagneri kürthangjai között. Egyik könyvének címe őt magát is jellemzi: Harangszó a mélyből. Történelmi fordulat előtt, a végveszély napjaiban szólt így Páll Árpád, akinek napjai elfogytak, maga is alászáll a földnek mélyébe. Oda tér meg, ahonnan metafora-harangjainak pünkösdi hangjait hallotta.

Vele és általa hallottuk mi is, akik fájdalommal és ragaszkodó emlékezéssel veszünk végső búcsút tőle.

Búcsúlevél Vita Zsigmondhoz^*

Szeretve tisztelt, drága Tanár Úr!

– szól szívemből, az időnek hat évtizednyi távolából a Bethlen Kollégium kisdiákja. A mezőségi tanítójelölt, aki voltam és vagyok némelykor álmaimban is: Vita Zsigmond tanítványa, irodalmi körökben már akkor jól ismert nevének csodálója, hirdetője. Lássátok, feleim, Nagyenyed szülöttét! A távozók, a menekülők közt lássatok újból egy velük szembejövő embert és magyart. Budapesten és Párizsban, a Sorbonne-on végezte tanulmányait, de nem oda igyekszik, ahol jólét és európai fény kecsegteti, hanem hazafelé vette útját, ahol az övéit, Erdély magyarságát balkáni sötétség, kisebbségi üldöztetés, őt magát is rabság fenyegeti.

Amit Vita Zsigmond a készülődés éveiben tán szerencsének is köszönhetőleg a sorstól megkapott, valóságos lehetősége volt ez nyugati jólétnek, tudós karriernek, sovén gyűlölettől mentes polgári demokráciának. De mit tehet ilyenkor a hűség, amely földi változata az eleveelrendeltetésnek, s amelyet egy Apáczai Csere János, egy Tótfalusi Kis Miklós avatott az erdélyi írástudók tizenegyedik parancsolatává.

Vita Zsigmond tanár úr erdélyi jobbágyivadékok tanítója, nevelője maradt. Szívem, elmém tán tőle kapta a sugárzást, hogy Bethlen Gábor szobra előtt későbben így szólhassak magányos tűnődés közben: nem fölfele, hanem inkább lefelé török, Uram, ki voltál a mi Nagyságos Fejedelmünk. Visszaigyekszem azok közé, akik a szegénység világából ideküldtek engem; akik a könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének.

Régi fogadalom ez: Vita Zsigmond másodéves tanítójelölt rajongójának szárnyrebbenése a hivatáskeresés lobogásában. Több mint fél évszázad suhant el azóta, mégis lázadozik a szív a mulandóság szorításában. Mert alig volt reggel az örökkévalóság harmatos káprázatában; és alig volt dél a zenitről sugárzó napfényben, és rám borult máris az alkony, tanár és tanítvány azonos időzónában foghatott kezet, osztozott magánéleti és közösségi gondban, s mi tagadás: leginkább nemzeti jogaink felett borongó fájdalomban. „Megőszültél, fiam!” „Ebben is hozzád igazodom, Zsiga bátyám.” Évtizedek omlattak egymásba mögöttünk, miközben vad és riadalmas esztendők sepertek félre Erdély magyarjai között nemzedéki, vallási és világnézeti különbségeket. Minden erdélyi idők jogtiprásának és -fosztottságának legsötétebb korszakait éltük át együtt, veled is, a te üldöztetéseidben, tífuszos levegőt párálló gyűjtőtáborban, brutális házkutatásokban is; írásaidnak betiltásában is, anatéma alá vetetten is, egész közösségünk szájkosaras idejében, önmagunk, nemzeti nyelvünk, kultúránk, múltunk föladására ítélten.

Emlékeimben panaszos szavaid élnek, drága Zsiga bátyám: „kiforgatnak a múltunkból, történelmünkből!” Makkai Sándor szavai szerint: elvégeztük pedig a magunk revízióját. Mint nyilat a sebből téptük ki magunkat rossz századok illúzióiból, és lám, mire jutottunk mégis! A vérszagtól a cápa őrjöngésbe vadul – a vérmítosz nagynemzeti fanatizmusában erejét és reményét veszti az emberi jogokat, humánumot követelő kisebbségi lélek. Hunyt pilláim alatt az eleven kép, a sántáló, testi mivoltában megrokkant Vita Zsigmond szomorú, kérdő tekintete: „Tehetünk-e még magunkért valamit, fiam?” „Te mindent megtettél, ami tőled tellett, erődön felül is!” – mondtam, és mit a szemérem a torkomból megtérített, így szólt bennem: Veled, Zsiga bátyám, ebben a mi erdélyi létünkben, sorsunkban, nagy elszánásainkban és a lankadás kísértéseiben, teveled, Vita Zsigmond, mindétig a hűség volt jelen miköztünk. Csupa magánérdeket üvöltő sarki mártírok, mai napig is önjelölt héroszok közt a te csöndes, önzetlen szorgalmad, szerénységed nőtt példás közösségi szolgálattá. Olyan időben, mikor az írás értelmét százan százféleképpen vitatják; mikor kollektív jogaink híján épp közösségileg juthatunk végveszélybe, míg az individuum már azt is alapelvként említi, miszerint egyedül önmaga által és kizárólag önmagáért létezik, akár az egekben az Isten; mikor magyar mitológiánk ezer év óta űzött csodaszarvasa immár nem lehet egyéb, csakis a magyar összefogás – itt és napjainkban a te írástudói és emberi példád, drága Zsiga bátyám, oda emelt föl téged a Bethlen Kollégium s az erdélyi szellem nagyjai közé, akiknek halhatatlanságát a könyveidben megörökítetted.

Ők, a múltbeliek fogadnak odatúl most téged: a közülök valót. S mivel önarcképed aranyozása helyett az ő szellemüket, ránk maradott örökségüket fényesítetted mai és holnapi nemzedékeknek: a Te jutalmad, Erdély hálája és elismerése, ezer kollégistának emlékedre szóló gyászában ott sejlik, rejlik, ott zeng méltóképpen a jövendőben, amely nem fog elfordulni tőled.

A holnap tudni fogja, ki voltál minekünk tegnap, Zsiga bátyám. A holnap tudni fogja, hogy jól ismerted és cselekvőleg tisztelted a törvényt, amely Tamási Áron szellemében váltig figyelmeztet minket: amiként porból lettünk s porrá lészünk, azonképpen magyarokból lettünk és magyarokká leszünk! Leszünk, míg Bethlen Gábor vára áll, míg fennmaradásunk szellemőrségében olyan férfiak, harcosok lesznek, amilyen Te voltál, szívünkben és emlékezetünkben örökkön megmaradó Vita Zsigmond bátyám!

Isten nyugosztaljon!

Könyörgés Czine Mihályért^*

*

Sinkovits Imre halálára^*

Tegnap, január 18-án, csütörtökön déli időben Budapesten tartózkodó barátom hívott föl telefonon, mondván a médiák előtt meg nem erősített hírként, hogy meghalt Sinkovits Imre. Fél óra múltán rádió és televízió tudatta velünk a gyászhírt: 73 éves korában elhunyt Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze, és fölsorolták magas kitüntetéseit, elmondták, hogy ötven éven át játszott a Nemzeti Színházban, amelynek sztárja, magyarán: csillaga volt, de mondhatnék királyt is, ahogyan Illyés Gyula nevezte búcsúversében Latinovits Zoltánt: színészkirálynak. E fényes fogalmat semmiképpen sem osztjuk meg most – két halhatatlan között –, hiszen a hatalom, amely megadatott nekik, nem társul trónhoz, koronához. Annál inkább ama titokzatos szellemerőhöz, amelyre büszke volt Petőfi Sándor is, dalba örökítvén a színészet lényegét: „Miénk a hatalom az emberszív felett; / Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.”

Ilyen hatalommal ruházta föl Sinkovits Imrét roppant tehetsége, rendkívüli sorsa, erős jelleme és szívjóságban páratlan embersége. E három fogalom csillagképében csodálhattuk fényét, szellemsugarát, s voltam magam is megajándékozottja sok évtizedes barátságunk idején. Nehéz, sőt lehetetlen most, halálhírének szívet szakasztó döbbenetében kellő igét, pontos szavakat találni arra, mit jelentett ő számomra. Nehéz csak érzékeltetnem is, mi volt személyes – nem csupán közösségi – értelme annak a mondatnak, amely Advent a Hargitán című színjátékomnak háromszáz előadásában hangzott el Imre ajakán Istenhez, majd emberhez szólva: „Add meg, Uram, nekünk a kiáltás jogát!” És ne felejtsétek, megtiport, erdélyi határontúli magyarok! „Segítenünk is kell azt, minek a jövetelét várjuk.” Sinkovits Imre eljátszotta a világirodalom legnagyobb drámáinak sok-sok főszerepét. Tudta, hol várnak rá a műfaj magaslatai, de szünetlen gondja, vágya, akarata volt: fénybe emelni az itthon, otthonunk, mostoha sorsunk, félszárnyú reményeink drámai, színpadi híradásait is. Némelyek nagysága: lekicsinyelni a mi nemzeti gondjainkban született műveket. Sinkovits a leghatalmasabb védelmezője, fölpártolója volt az erdélyi magyar irodalomnak is. Idén, január 5-én keltezett levelében többek közt ezt írta, a Csongor és Tünde előadásának szünetében, az öltözőben: „Veletek vagyok, rátok gondolok, mert: Hitünk, küzdőterünk: azonos! Mert küzdelmünk célja: azonos! Mert örökségünk, jussunk, kincsünk s érte vívott konok viaskodásunk azonos!!! Mert vágyott jövőnk: azonos! Mert utolsó lélegzetvételünk is azonos!”

„Bocsánat – írja folytatólag. – Megszaladt a tollam. Ma este Vörösmarty szavait mondom a színpadon, Tudósként.

Úgy vélem, mindketten tudjuk a helyes választ.”

Talán tudjuk, talán csak homályos sejtelem súghat igazat vagy tévedést a költői kérdésre. Imrétől már nem kérdezhetem meg: a két szó közül melyik az erősebb. Mert egy harmadik szó sújtott le rá: a Halál.

A bűn zsoldja a halál, tanítja Pál apostol. De mit szóljunk, mikor nem a bűn, hanem az erény; mikor nem a Rossz, hanem a szívjóság; mikor nem a megbotránkoztatás, hanem a keresztyén hit és az Istennek félelme, a hűség és áldozatkészség lobban el örökre a korán és orvul jött halálban. Ne szóljunk! A lázongás hiábavaló. Legfőbb kötelességünk most, hogy élete művét és példáját magunknak megőrizzük.

Sorsával szembe szaladó^*

Sinkovits Imre halálával zseniális művészi pálya törik meg. Növeli veszteségünket, hogy szenvedéllyel gyakorolt hivatásán felül nemzeti sorsproblémáink fölött is virrasztó lélek volt. Hogy ki volt ő Thalia papjaként, és mit jelentett nekünk a rivalda fénykörén túl is: csak magyar századok s a jelenkor legjobbjai felől közelítve mondható el igazán.

Neve után a birtokos jelző – a nemzet színésze – nem volt pántlikás díszelgés, nyakas kivagyiság, hanem annak tudomásulvétele, hogy minden szentséges individuumnak is nevezett egyéniség mögött ott van az örökkévaló közösség. Mondjuk ezt nemzetnek, mondjuk kényszerűleg határon túli magyarok sokaságának, Sinkovits Imre seregének is öt kontinensen. Személyes fájdalom foglalatában az ő gyászukat hozom, s ugyanúgy a Magyar Művészeti Akadémia testületének gyászát is. Tartós ragaszkodásunkkal s megtört lélekkel nevezzük őt a művészi hivatás és a nemzeti gond virrasztó szellemének.

Rég elomlott évek, esték, éjszakák töprengéseiből ki-kiröppent az ősi, nyugtalanító kérdés: vajon az esztétikai szépnek gondjai közé tartozik-e bármilyen morális parancs? S mondtuk válaszként, ha csak magunknak is: azt kell néznünk, ami velünk történt. És történik. Mert elsődleges az élet, amelynek szolgálólánya a művészet. Erről megfeledkezve hányszor kínozhatott meg az önvád, elmulasztott cselekvések miatt. Mikor történelmünk nagycsütörtöki éjszakáin már hiába vádoltuk magunk, mondván: Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és bármi volt is a szándék, a magyar Golgota terhét nem lehetett mások vállára hagyni. Hétköznapok a keresztfán! – üzentük közel 30 éve Imrének erdélyi nyomorúságunkat. Egyazon szellemi vércsoportba tartozván kértük őt, legyen kiáltó szavunk Magyarországon! Akkor székesegyházak haranghangján válaszolt Imre – éktelen dühöt, bosszúszomjat és félelmet keltve törvénytiprókban, magyarüldöző, fasisztoid zsarnokokban. Egyszer majd számba vétetik elismeréssel: ki volt az a magyar művész, aki vészterhes években az éter hullámain harsogta világgá az elszakított magyar nemzetrészek segélykiáltását és nem csupán közvetítőként, hanem a teljes azonosulás művészi erejével. Isten tudja, mikor hallhatunk még olyan baritont, érces zengésben, pentaton-szomorúságban, erőben és gyöngédségben oly csodálatos hangot, amelyen ő szólt hatalmas közönségéhez, erőt adva, személyes példát is mutatva a szellemi közteherviselésben.

A magyar színészek legendás nagyjaként gyakran fordult meg Erdélyben, ahol hitének aranypróbáját is tapasztalhatta. Hála, tapsorkán és rajongó ragaszkodás, romantikus remény jelezte, hogy mai állapotunkban a színpadi szó még mindig egyenértékű a cselekvéssel. Boldog volt Imre, és jövőben bízó, mert sok-sok hanyatló szándék egyenesedett föl s kiáltotta vele együtt az erdélyi magyar eszmélés bizonyosságát. Elszántabbak lettünk magunk is, hogy Imre segítségével történelmi hősök példáját válthattuk át jelen időbe – új hitvallással, amely categoricus imperativusként így hangzik ma is: ott kezdődik az ember – így hát a magyar is –, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották…

Hallgattuk Imrét és mondtuk katartikus pillanatokban: ideje volt megszegni a hallgatás parancsát, ideje volt kilépni az éjszakából. Vigasz volt akkor s maradt azután is, hogy Sinkovits Imre úgy jött hozzánk, végváriakhoz, akár egy Balassi, verssel is, karddal is. Úgy jött hozzánk, akár egy Petőfi. Mint aki soha nem menekül, hanem szembeszalad a sorsával, mint aki élet és művészet egységében mindenek fölé emeli a magyar- és a világszabadságot.

Pályafutásának tragikus fordulatában villámrándulásként ért bennünket a döbbenet. Sinkovits Imrét elragadta közülünk a váratlan halál, amely nyílt és néma lázongások, idegemésztő munkák, betegségek, messze világló sikere évtizedei után orvul sújtott le rá. Mindannyiunk életéből kiszakadt egy darabka, és vele megy el mindörökre. Roppant hiányát nem tudjuk betölteni. Vigaszt egyedül a történelmi időtől várhatunk. Hosszan tartó gyász és virrasztás végén hozzá hasonló óriást küld majd a magyar Géniusz.