Képzelt asztal és koccintás^*

A színműveim, a drámáim. Attól kezdve, hogy a hatvanas évek elején a Pompás Gedeonnal mindenféle szocialista-realista követelményt felrúgtam, majd minden munkám, főleg drámám végére odaírhattam: véget ért a dráma, kezdődik a komédiája. A hivatali engedélyeztetés. Vitatkozások a cenzorral, némely szerkesztővel, kulturális aktivistákkal. Ezeknek tömény kivonata – és legjellemzőbbje, valóságos abszurd remeklés egy szó szerinti jegyzőkönyv, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban vettek föl 1984-ben. (Egy vidám játék komédiája.)

Akkori hű szövetségeseim főleg a rendezők voltak. A színházigazgatók is persze, de most a játékmesterekre emlékezem. Megannyi tapsifüles „kultúrfelügyelő” közt ők voltak a bátrak, akik munkáim színreviteli engedélyeztetését – igazgatóikkal, irodalmi titkárokkal együtt – kínkeserves módon mindig kivívták. A küzdelem itthon, Erdélyben volt keményebb, kutyakomédiásabb, de támadt drámáim körül színház és hatalom közt konfliktus nemegyszer Magyarországon is, Csehszlovákiában is. Budapesten konok harcot kellett vívnia például Sík Ferencnek. Másoknak is bizonyára, de neki kétfrontos küzdelemben múltak napjai. Advent a Hargitán című színdarabomat bukaresti belügyiek, külügyiek és írószövetségiek támadták, s késztettek megalkuvásra budapesti művészeti felügyelőket is.

Rég volt, igaz volt. Mai gondomat osztom meg az olvasóval. Ordas évtizedekben, utazási lehetőségtől gyakran megfosztottan, drámáim külföldi előadásain csak nagyritkán lehettem jelen. Néha eltűnődöm: az elmúlt idők büntetései közé tartozik, hogy darabjaimnak voltak rendezőik, akikkel – mintha nem is éltem volna – még csak kezet sem foghattam. Premier utáni fehér asztal, derűs koccintás, boldog csevegés színészekkel, rendezővel, igazgatóval, műszakiakkal: be sokszor szomorodott bennem vágyálommá azokban a sorompós években. Jól tudom: mit akkor kényszerűleg elmulasztottam, pótolhatatlan már. Az öregségnek és betegségnek e mai régiójából hosszabb utazásra már nehezen mozdulok ki. Nehezen hagyom el a várost, amelyben életem nagy része múlttá lett, de a hálának, ragaszkodásnak könnyedén röppenő szavait küldöm e kis emlékezéssel azokhoz a barátaimhoz, eszmetársaimhoz, akik színpadi munkáimat évtizedek folyamán itthon és külországokban megrendezték, színrevitték.

Meghatottan és képzelt ölelésben írom ide a nevüket, bocsánatot kérve azoktól, akik most nem jutnak eszembe.

Múlhatatlan hálával itt e földön és majdan odatúlról is:

Sütő András