Jó estét, Nemzeti!^*

Nagyérdemű hallgatóság!

Örömre nyíló hálával vallom meg újból e fényes alkalommal: én úgy jöhettem ide mindig, mint a búcsújáró székely-magyar Csíksomlyóra. Mindenkori zarándoklásban sanyarú erdélyi sorsot hoztam adventi szavakba rejtve; nyílt panaszt, anyaországhoz, nagyvilághoz intézett kiáltványt hoztam Sinkovits Imrének hírüladás végett az ő harang-hangján és testvéri szolidaritásának szenvedélyével.

Miután minden Egész eltörött, a Résznek részeként jöhettem ide színpadi munkáimmal, hírt adni magunkról, üzenetet kiáltani a hallgatás tornyairól. Táblás házak felejthetetlen estéin láttam, tapasztalhattam, hogy az önkény ionescói rinocéroszainak öklelő veszedelméből segélykiáltásaimat jó helyre hoztam. Fogadtatásom megható mozzanatait egyetlen szóval próbálom érzékeltetni: családi volt, amelynek fénye megszokott értelménél messzebbre világlik. Miért mondom ezt? Neves orientalistánk, Germanus Gyula tudatja velünk, hogy arab nyelven a nemzet fogalma, szótani jelentése azonos a család fogalmával. Így hát a kettő együtt, itt és most kiváltképp szívem szerinti köszöntésre késztet:

– Jó estét, Nemzeti!

S mivel e helyről a szavak nem csupán áldozati füstként szállnak ég felé, hanem történelmi időkre is emlékeztetnek: a magyar szót, nyelvünket csinosító, védő intézmény bölcsőringatói, egy Széchenyi, egy Bajza direktor úr emlékére fejet hajtva, létrejöttének 163. esztendejében ugyancsak örömre nyíló szóval mondom és fennen ismétlem:

– Köszöntünk, Nemzeti Színház!

Határon innen és azon is túl… Vagy nem jól beszélek?

Helytelenül szólítalak? Nem hinném. Hisz máig érvényes nemzeti gondban fogant léted, viharos múltad és művészi értékteremtésben gazdag jelened alapján minek nevezzelek? Zsurnalisztikai lovasrohamokkal ostromolt szellemvárnak? Tíz éve folyvást megújuló svihákkurzusok áldozatának? A magyar színházi művészet gazdag, mozgalmas világában a tudatos elhallgatás kiszemeltjének? Rágalmak, hamisítások, nemzeti averzióban pácolt indulatok örökös céltáblájának? Mi tagadás, a Nemzeti igazgatásának kopott bársonyszékére sokan váltottak már vadászjegyet, könnyű zsákmányra számítva. Sík Ferenc tragikus halálakor még cinikusan röhincsélő kritikus gyalázkodásait is olvashatták a gyászolók. A társulat joggal parafrazálhatta Babits keserű szavait: „Ifjú tatárok rajtunk gyakorolják a nyíllövést.”

Gyakorta kellett hát önvigasztalásként is hangoztatni: potomság!

Támadóink nagysága, hogy lekicsinyelik mindazt, ami nem tőlük való. Támadóink tévedése, hogy kultúrhatalmi vágyaikat titkolva a művészethez méltatlan politizálással is megvádolták a Nemzetit.

Úgy vélik ugyanis, hogy minden, ami nemzeti sorsprobléma, már a Bánk bánnal kezdődőleg kiűzendő az esztétikum kertjeiből.

Manapság, hogy nincs már egy József Attilánk, aki új Marinettiknek odakiálthatná: Önök árulók! – a Nemzeti Színházat politikummal vádoló anacionális kozmofiakat meg kell nyugtatnunk: míg olyan politikus írók vannak, lesznek, mint Arisztophanész, Dante, Voltaire, Rousseau, Pázmány, Zrínyi Miklós, Ady, Petőfi, József Attila, Németh László, Illyés Gyula, addig Thalia papjait sem lehet beoltani a nemzeti-közösségi problémák iránti érzékenység ellen. Nem lehetünk egyoldalúak sem, hiszen voltak, vannak apolitikus írók, drámaszerzők, színházak is, amiként Szabó Dezső észleletei szerint vannak apolitikus kéményseprők, kutyaütők és politikusok is. Ostobaság tehát azt kérdezni: politizálhat-e a Nemzeti Színház? Az efféle kíváncsiság újabb kérdéseket fial: „Csókolózhat-e a pék? Hordhat tyúkszemvédőt a főtanácsos? Írhat-e verseket a fülgyógyász?” Ezek csak félrehallás által sorolhatók kabaréműsorba. Esztétikai divatszalonokban és közösségi, nemzeti elkötelezettséget firtató szellemi doppingvizsgáló körökben hányszor „dekanonizálták” a Nemzeti Színházat?

Hányszor vetették szemére, hogy szakmai elismerés helyett tömegsikert arat, de még „manipulál” is, pusztulásra ítélt nemzetrészek fájdalmának hangot adva.

Áldott legyen a művészi tehetség, amely – ha választott irányát egyszer megtalálta – küldetését föl nem adja, a gúnykacajos kérdés pedig: ó, szentséges küldetés, de hát ki a küldő? – már Petőfi válaszán is orra bukott, hiszen ki más, mi más, ha nem a művészi becsvágy és annak tudata, hogy: „Mienk a hatalom / az emberszív felett: / Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.” Vakarjátok meg a küldetést ócsárlókat, s menten kiderül: fanatikus ars poeticájuk, miszerint kizárólag önmaguk által és önmagukért léteznek, akár az Isten – valójában csak negatív párja a folyvást hont ordító sámánmagyarkodásnak, miként azt már Arany János is észlelte.

Áldom jó sorsomat, hogy cenzor üldözte, házkutató kereste színdarabjaimat az anyaország színházai fogadták be s karolták föl Budapesten és vidéken. Szakadatlan kapcsolatom a Nemzeti Színházzal nem épült vízre, nem volt szélkergetés. Negyedszázados együttműködés volt az és marad mai napig, többek közt annak cáfolataként is, hogy nemzeti gondban elpusztul a művészi gondolat.

Minek nevezzem hát ezt a mi találkozásunkat? Életem egyik legnagyobb ajándékának és vigaszának tartom, olyannyira, hogy engedelmükkel a színtársulat örökös pártoló tagjának tekintem magam. Ilyenformán többes elsőben, Mikes Kelemen szavajárása szerint zárom soraimat: forog a kerék a talpán, évadok múlnak sok változásban, mi pedig vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk: a Nemzeti Színház művészei.

Fel barátim, új sikerekre!