Lohinszky-régió^*

Lohinszky Loránd ötvenéves színészi pályafutását – szárnyalását – ünnepli most nézők, hívek, rajongók hatalmas serege. Elismerés, ragaszkodás, jókívánság száll feléje Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Két országban tehát. Mert ő is azok közül való, akik ma már határsorompók fölött adnak fényjeleket művészetükkel egy új magyar integrációban.

De miért e prológus, amely nagy művészünk jubileumán kifelé nyit először ablakot, nem pedig a meghittség belső körében hangol húrt az alkalomhoz méltó lantpengetés végett?

Miért vajon? Egyszerű ennek az oka. Az idők változása. Mikor is a magyartalanításban őrjöngő hatalom megdöntésével egyben-másban új és biztató távlatok nyíltak meg előttünk. Nemzeti önazonosságunk megvallásának szájkosaras évtizedei után ma már fennen mondhatjuk, hogy az összmagyarságnak szerves része vagyunk, következésképpen ad hominem szólva: Lohinszky Loránd volt kisebbségi segédszínész, nemzetiségi teátrista, ma határon innen és határon túl nagyra becsült színművészünk: a nemzet színésze. Bocsánatos fogalmi elegyítésben szólva: Thalia megtehetné, hogy papjai közül bíborossá léptesse elő. Ha netán helikoni körökben a címét nem tudnák, Csokonai Vitéz Mihály megmondja, hogy fény s homály közt, a világ abroszának legkritikusabb helyén merre van Marosvásárhely. A város, amely szeretetébe és reményeibe fogadta – ma büszkén vallja őt fiának, fényes szellemének. A város, amely szegénységében is összébb húzódott annak idején, hogy a Székely Színház merész álmainak röpteret biztosítson: az erdélyi színi művészet legendás korszakával ajándékozta meg a magyar művelődést. Rendkívüli tehetségek ritka nagy találkozása volt ez ötvennégy évvel ezelőtt. Lohinszky Loránd az együttes Benjaminjaként lépett az örök deszkákra és keltett visszhangos elismerést. Aztán ámulatot. „Az induló tehetség tökéletes készenléte! De kik voltak mesterei? A nagyok közül melyiknek hatását mutatja – hű tanítványként? Efféle hűséggel nem vádolható. Ösztönáldotta komédiás tehát! Csak nem natúrhegedűs! Kár lesz érte, ha önmagát fogja majd utánozni!”

Füstbe ment aggodalmak voltak ezek! Lohinszky Loránd rendkívüli tehetsége nem szorult gyámkodásra. Szigorú felügyelet alatt volt az. Önvizsgálatnak hívják. A töretlen pályakép, az örök megújulás képessége valószínűleg a remek ösztönnel párosult tudatos építkezés eredménye. A poeta doctus mintájára próbálták némelykor actor doctusként eldobozolni. Hűvösen szikrázó intellektusa tévesztette meg a besorolókat. A faunkedvű varázsló kifogyhatatlannak bizonyult a játékban, az ábrázolás eszközváltásaiban. Finoman gunyoros szerepek után olyan őserővel robbanó és szociografikus kontroll szerint is hiteles dáridót csapott, mintha Rózsa Sándor mellett tanult volna mulatérozni.

Olyan időben, mikor a színpadi művészet dogmái a szocialista realizmus követelményeivel párosultan nyomorítottak meg nem egy tehetséget: Lohinszky Loránd száraz lábbal ment át a vízen, széllel szemben is. Erős realista-naturalista követelmények ellenében valósággal szürrealista szellemiségű, talajmenti araszolás fölött vibráló, megejtő egyszerűségében is rendkívül komplex játékstílust alakított ki magának. De ami sajátja volt emlékezetes, nagy alakításokban, soha nem kacsintott vissza hatásvadászatként a pálya következő fordulójában. Lohinszky Lorándnak mindig volt ereje túllépni sikeres önmagán – szembenézve mindig az új kihívás kockázatával. A tehetség: bátorság is. A mindenkori megújulás merészsége. Így gondolja ezt az ünnepelt híve és szerzőként valamikori közös gondot viselő társa a világot jelentő deszkákon. A köszöntés oda száll most, ama szellemi magaslat felé, ahol egy rendkívüli művészi pálya zenitjét látjuk, és úgy hívjuk: Lohinszky-régió.