Taps, fényváltás, rendszerváltás^*

Itt van az ősz, itt van újra – és a magyar dráma napja. Idén is odabólintunk neki, elhangzik egy és más, taps, fényváltás, folytatódik minden, megy tovább a magyar élet, a színházakban csupa nyugati szerző, főleg angolszászok, rendszerváltás után gyökeres szellemi rendszerváltás az erdélyi műsorpolitikában. Talán így van ez minden magyar régióban, de nem szeretnék sarokba szoríttatni bizonyításában. Tehát magyar dráma napja. Annyit ér, mint annak idején a nők napja, gyermekek, tűzoltók, tengerészek, rokkantak napja. Ez a nap ugyanis annyiba veszi a dráma, színház, színjátszás, szellemi háborúskodás napját, mint macska a vasárnapot. Ha ennek a napnak a szónokai odafigyelnének a Thalia körüli súlyos gondokra, vitákra, abszurd, közönségriasztó, megvető, kergető kísérletekre; ha elgondolkoznának olyan állításokon, miszerint: nincs magyar dráma, nincs magyar vígjáték; ha fölkapnák a fejüket annak hallatán, hogy az erdélyi-romániai magyar színházak az elmúlt évtizedekben leginkább népműveltek, népszolgáltak, nyelvszolgálati kurzusokat siránkoztak bús transzszilvanista magyarkodásban; ha valaki felfigyelne arra, hogy az öncélúnak rágalmazott nemzeti szellemiség, valamint a lábszagú mucsaiságnak mocskolt közösségi gond diadalmas lábbal tiprói mit nyújtanak a nagyérdeműnek (az olvasónak is) paradigmaváltásnak hívott svihákságban, tohuvabohu szövegelésben és a Nyugatnak oly mérvű imádatában, mitől annak hányingere támad… egyszóval: ha ez a nap a magyar drámáé, akkor javunkra lenne a bátrabb szólás, szembenézés a szellemi életben is garázdálkodó „Al Capone-szolidaritások” következményeivel.