Ködök országában fölfénylő remekmű^*

Nyelvek és fülek! Egy kis csendet kérek, hozzá figyelmet remélek!

Maradék mivoltunkban mulatós eleink szavait használva: cigánymuzsikának szűnjön meg zengése! Némuljon el minden sarkantyú pengése, mivel mondandómnak most lészen kezdése.

Ilyenformán! Tisztelve szeretett, reménnyel rettegett ezerfejű ítészünk, kegyes-kegyetlen Cézárunk, akinek kedvéért némely irigyeink szerint anyánk haló porát is a szélbe hajítanók, drága Nagyérdemű!

Hagyományteremtő szándékkal megjegyzett napon Thalia papjainak és papnőinek nevében fontos események lesznek szertekürtölendők helyben, Magyarországon, valamint körbe-körbe kifelé, a határokat túlélő magyarok s ha érdekel még valakit, nem magyarok irányába.

Adassék tudtára mindenkinek, amit mindenki tud, nevezetesen, hogy: forog a kerék a talpán, múlnak az évek s évadok sok változásban, például itt van az ősz, itt van újra, miként hajdan Petőfi Sándor is észlelé csöndes, méla dalt is költve közben, kedvesének csókjában vigasztalódva, mert ő is vala komédiás, Melpoméné rajongó gyermeke. Menjünk tovább! Adassék tudtára mindenkinek, amit kopott deszkáinkon túl szinte senki se tud, jelesül: szeptember huszonnegyedikével újból beköszöntött a Magyar Dráma Napja, jól mondom, remélem: beköszöntött, naptárilag reánk fordult, szó sincs arról, hogy felragyogott volna, ez más ige és ígéret, más alkalomra, távolabbira. E mostani stáció: a Magyar Dráma Napja, ne mondja senki rá, hogy már csak ez hiányzott, ugyanis éppenséggel nemzeti önismereti hiányt kell, kellene pótolnia.

Igaz ugyan, magyar művelődési hagyománynak még zsenge palánta, nem olimpia, nem a szent jobbnak felmutatása, még csak Szent Iván napja sem, hogy varázslatos shakespeare-i éjszakát álmodnánk hozzá, ó, nem áltatjuk magunk! Emlékezésre méltó napot választva csodát nem míveltünk, ám tagadhatatlan, hogy Madách remekművének föltündöklése 1883 őszén a Nemzeti színpadán: napjainkig sugárzó eseményként melegíti a szívünket.

No persze, Barátaim: holmiját a szegény könnyen számba veszi. Egyetlen interkontinentális drámánk van, annak is egyetlen napja, többre nem futja, de rugaszkodjunk el, ha lehet szegénységünk siratófalától! Szánjuk meg kulturális flagellánsainkat, próbáljunk a lelkükre beszélni: pihentessék egy kicsit a korbácsot és a hátukat, ne szenvedjenek oly nagyon azért, amit nemzeti csapásban ránk mértek a századok, éppen akkor ütve ki bennünket a nyeregből, mikor Európában úgy voltunk már európaiak, ahogy a madár érzi otthonosan magát a két szárnya között. Fájdalmas merengéseinkben eljátszik velünk a káprázat. Bornemisza Péter Shakespeare kortársaként álmodta színpadra magyar Elektráját. Csodásan ígéretes kezdés!

Milyen lehetett volna folytatása, ha legjobbjainknak nem egy feldarabolt hazát kellett volna siratniok s ájult állapotában a nemzetet vigasztalniok!

Egy vak lóért nem adnók ugye magunkat, ha Pepys Sámuel úr híres-hírhedett naplójában valamely magyar színpadi szerzőnkről is úgy fanyalgott volna, mint avoni honfitársáról. Halljuk csak! 1661. szeptember 29., William Shakespeare: „Szentivánéji álom. Életemben ilyen ostoba, ízetlen darabot még nem láttam!” Más alkalommal! 1663. január 6. „Vízkereszt. Együgyű színdarab, és se a naphoz, se a címéhez semmi köze nincsen.” Hanem ez még semmi! 1662. március 1. „Az Operában a Rómeó és Júliát láttuk, most adták először; hanem életemben ilyen rossz darabot nem láttam.” Szegény Sámuel élete csupa kalamitás. 1663. szeptember 22-én nem is egy, hanem két súlyos gond emészti őt. Egyik hogy: „Magyarország pedig szőröstül-bőröstül török kézre jutott.” A másik meg így szól a hagyományos nyugati empátia jegyében: „Azon töröm a fejemet, hogy át kellene rendezni a feleségem szobáját… és jó volna csináltatni neki egy bársonykabátot.”

Ehhez még csak annyit, hogy mi nemigen írhattuk s játszhattuk: elszenvedtük inkább a drámáinkat. Ezért is vigasz a Magyar Dráma Napján, hogy az emlékezés csodája révén meglophatjuk a múltunkat, és újból részesei lehetünk az örömnek, amely közel száznegyven éve Arany Jánost is elborította a Tragédia olvasásakor.

A „ködök országában” váratlan felfénylő remekmű valósággal személyes válaszként jutott el a megkésettség gyötrelmei közt mélázó költőhöz. „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!” Íme, értelme van e fájdalmas konokságnak! Íme, közeli és távoli visszhangja támad a mégis-mégis keserű konokságának: „Ember, küzdj és bízva bízzál!”

Ódonságok? A nemzeti romantika megszáradt babérleveleinek zörgése lenne csupán a madáchi biztatás? Esztétikai antikváriusok poros polcairól szökött gondolatok?

Hát ne röstelljük a nehéz munkát, az önvizsgálatot!

Ne mondjuk, hogy náthásak vagyunk, s nem érezzük, mi van körülöttünk.

Itt van tán az a Kánaán, melyben társadalmi-nemzeti gondoktól mentesen, boldog-szabadultan élheti tapsos világát az etikának utolsó porszemétől is megszabadult esztétika? Vajon elmondhatjuk a túlzott becsvágyban immár dölyfössé lett akármifajta tehetségről, hogy szabadságával él, mikor azt mondja: nemzeti-közösségi gondokban mit nekem Hekuba? Mit neki Hekuba, mert önmaga által és pusztán önmagáért létezik, és fütyül a Nagyérdeműre és minden ódonságra, mint nemzet, haza stb.

Megvallom, Barátaim, istenkísértés manapság ilyet kérdezni fényes nappal Pozsonyban, Kolozsvárott és Szabadkán, ahol nyelvünk létjogát vitatják. Kellő bátorság híján a kérdés el is maradt volna, ha olyan szellemóriás, mint Németh László nem szól bele idejében a mára már népi-nemzeti és urbánus harc Csokonai látta béka-egér harccá silányult komédiába, írván és mondván, hogy aki csak szép: szajha. Emlékezetes szavait azonban akárkire rá nem bízhatjuk. Tehetségtelenek általuk menlevelet nem kaphatnak, de minek a magyarázkodás? A Magyar Dráma Napján épp az a remekmű szólal meg perdöntőleg minden esztétikai hitvita közben, amelynek egyetemes emberi mondandóiban egy lemészárolt nemzeti álom árnya komorlik. És megszólal a 100 éve született Tamási Áron, akinek színpadán ha másként nem, csodák folytán győz az igazság, és helyére billen a világ. Illyési gondolat, és tán egyetértésünkkel is megerősítve, hogy épp ott a remény, ahol a valónak kimondása, a rettenetnek művészi, tehát legigazibb közlése és föloldása kap hangot megannyi kuplédal ricsajában.

Szónoki kérdés, hogy sorsunk kimondásának és föloldásának színpadi varázslatára számíthatunk-e még? Reményünket az a tapasztalat is táplálja, hogy művészi eszmék, áramlatok, gyakorta pusztán divatfodrozások változásaiban változatlan magyar drámai értékek szenvedélyes védelmezőit is szabad cselekvéshez juttatja mindenkor az idő. Hullámzó jelenség a magunk becsülése és lebecsülése is. Napjainkban mintha ez utóbbi vetné grimaszait felénk új felfogások és becsvágyak libikókájából. Hallani még visszatérő, ódon könyörgéseket is: a magyarok nyilaitól és drámáitól ments meg, Uram, minket, ám ez semmiképpen sem ars poeticája a Magyar Dráma Napján ünnepelt seregnek.

Fogadják hát a Nagyérdemű hódolatát Thalia papjai, papnői, valamint az ő csalhatatlan, nagyhatalmú pápáik, a rendező szentatyák, akiknek némelykori rabságában keserű a kenyér, ám édes a siker, valósággal testi gyönyör a tapsvihar, az öröklétnek minden esti előlegeként fölsugárzó, aztán tovatűnő, csodás káprázata.

Végszó: Távol-Keleten a sintóisták tapsolva küldik imáikat az ég felé. Az ilyen szokásból és rajongásból kívánok minél többet, a bibliai mannahulláshoz hasonló tapsáldást minden színházi ember fejére igaz szeretettel.