Tíz év múltán…^*

Csendes éj, szentséges éj.

Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária – aranyból, ezüstből szállást adtam volna…

Ha Kicsi Romlás, Nagy Romlás lakóiként élve-remélve, szép-szomorú, szegény kis hazánkban, valaha volt Tündérkertünk: Erdélyország havas hegyei közt megtudhattuk volna sorsunk irányát, ezeréves országépítő fáradozásaink napszentületét, már-már csupa jóslásból támadt alkonyát – bizony korábban is felkelhettünk volna, magunk mentségére jobban szorgoskodtunk volna.

De milyen a magyar! Még ha vak is, arról áradozik, hogy az apja sólyomszemű volt, messzire látott.

Mindenben a késedelem bűnét gyónhatjuk-bánhatjuk, miközben türelmét veszítvén, haragos elfordultában így szól hozzánk az Úristen: „Veletek többet nem kísérletezem!”

Ha mi tudtuk volna, amit mások, sírásóink már korábban tudtak rólunk – a magunk megőrzésének, gondjának aranyból, ezüstből, szállást adtunk volna, mi pedig a hideg földre lefeküdtünk volna.

Nem csoda hát: múltittas nép vagyunk.

De vajon lehetünk-e mások? Még mindig múltunk csontkezében a jövőnk. Míg az emlékezés helyett kemény igazságtétel békévé nem oldja: teljes kijózanodásra nem számíthatunk.

Adventi játékom szomorúságban született.

Valaha volt Tündérkertünk omlásának és elvadulásának láttán, menekülő magyarok zokogásának hallatán született.

Most tíz esztendeje, hogy szájkosaras időben, üldözött beszédként ez az erdélyi történet szóhoz jutott Budapesten a Nemzeti Színházban.

Azóta megszakítás nélkül, az ősbemutató hangulatának lobogásával, immár a háromszázadik előadás kapujában mondja, amit szerzője – életének személyes vallomásaként is – rábízott, s amivel tragikus módon néhaivá lett rendezője, Sík Ferenc és előadóművészeinek aranycsapata gazdagabbá tette.

Nem üres szólás ez, nem sikervadász, teátrális huncutkodásra gondolok mostan. Hanem arra, hogy az Advent sorsát olyan művészek karolták föl, akik alkalmi játékon túl a játék alkalmában azonosultak mélyen és felejthetetlenül balladás történetem hőseivel, sorsukkal és ilyenformán egy közösség drámájával is.

Ezért köszönetet mondani akaratlan bántás lenne.

Mert nincs szó arra, amivel általunk megajándékozott engem a sors.

Mert nincs szó arra, mit jelent egy színpadi szerzőnek, hogy munkáját mesterséges lélegeztetés nélkül élteti egyazon művészcsapat egyazon színházban – tíz hosszú éven át.

Mi történt hát? Semmi különös, csak annyi, hogy közös szellemi vércsoportba tartozó magyarok összetalálkoztak s együtt érték meg az Advent jubileumát.

Tíz év felhőtlen boldogságban is tetemes idő, hát még a színpad régiójában! Ama drámaiban!

Tíz év nagy idő, és főleg a szerzőnek s Erdélyben élő sorstársainak.

Mert ordas történelmüket szenvedő honukban három nap egy esztendő.

Ami másnak – szerencsésebb népnek – egyévi baj és bánat, azt minekünk hetente kétszer utalja ki a Fennvaló. Ehhez igazodnak arcunkon a ráncok, ilyen törvény koptatja szívünket.

Hadd valljam meg hát ezen az estén, mikor Bódi Vencel újból elmondja, hogy az idő embereken lépdel: a szarvasiramlású öregedés mesés éveiben Advent-játékom az én szívembe is belopott valamit a halhatatlan ifjúság hargitai csodájából. Azzal, hogy annak idején a Nemzeti Színházban és hatalmas közönségének ragaszkodó szeretetében menedékjogot kapott: életre szóló vigaszommá lett megannyi vigasztalanságban.

Tízesztendős múltja reményt is, kételyt is jelent a szerzőnek, aki jól tudja, hogy irodalmunkban legnagyobb a színpadi művek gyermekhalandósága. Ha pedig az én színjátékom úgy fog szeretni engem, hogy velem együtt maga is sírba száll: halandóságát megbocsátom neki, hiszen annak egyedül én voltam és leszek okozója.

Ám addig még együtt vagyunk. S mindkettőnk mulandóságánál nagyobb bánatom, hogy karácsonyi történetem ihletője, Hargita homlokán a szomorúság örökkévalónak látszik. Semmit sem kívánok magamnak és munkám nézőseregének, csak ennyit e mai estén is: szemembe kacagva cáfoljon meg a jövendő.