Két évtizedes kapcsolat^*

Annak semmi értelme, hogy szerző a darabját magyarázza. Csak afféle kikiáltás lenne. Odaállni portéka és vásári nép közé közfigyelmet óhajtó rikkantással: hiú reménység. A megírt színpadi munka sorsa elválik a szerző vágyaitól. Vagy felszáll, vagy elhasal a deszkákon. Ha benső napja van, fénnyel, erővel élteti: életre kel, ha nincs: hamvába holt kísérlet marad.

Ezért arról szólnék inkább, hogy együttműködésemet a Nemzeti Színházzal új színdarabommal szeretném folytatni. Két évtizede annak, hogy a Káin és Ábellel kezdődött találkozásunk. Ebben a sorban az Advent a Hargitán kevés híján háromszáz előadása jelzi szerzőnek, színészeknek, rendezőnek, igazgatónak rokonlelkiségét, ha e kifejezéssel meg nem sértek valakit a népes együttesből.

Azt remélem: a Balkáni gerle című játékom, egy erdélyi menyegzőnek „színe és fonákja két részben” tovább erősítheti azt a szellemi szövetséget, amely évtizedek múltával is eleven és vigasztaló maradt számomra. Vigaszom az, hogy személyes tapasztalatommal az erőszakban szétvagdalt magyar kultúra újból visszatalál teljes önmagára. Ellenkezője történik annak, amit a határon túli magyarok rabtartói egy évszázadon át reménnyel vártak: önfeladásunkat az asszimilációban. S ha már úgy is viselem a „képes beszéd” vádját, megtetézem azt egy újabb metaforikus német legendával. Úgy szól az, hogy német muzsikusok tévedtek volt Rőtszakállú Frigyes udvarába, ahol szállást kaptak ugyan, de éjjel-nappal zenélniük kellett, míg egy szerencsés napon kiszabadulhattak, hazamehettek elhagyott városkájukba. Nagy örömmel, boldogsággal vonultak be az elhagyott otthonba, de mit kellett szomorúan tapasztalniok? Ők úgy tudták, alig néhány éjszakát töltöttek idegenben, az Idő viszont becsapta őket: mindent, ami valaha kedvesen ismerős és drága volt számukra, elidegenített, felismerhetetlenné módosított.

Legendába öltöztetve, erdélyi magyarokul magunk is így jártunk valahogy, de a történet vége nemhogy szomorú és fájdalmas lenne, hanem inkább reményt adó, fölserkentő, testvéri ölelésben évszázados árvasági érzést oldó. Mert aggodalommal, lelki szorongásban tértünk meg szabadon az oly sokáig tiltott, szögesdrótos Anyaországba, és az Idő, s lelkünk mélyén a remény nem csapott be minket. Mindent, ami valamikor oly kedvesen ismerős és drága volt számunkra: úgy találtuk viszont, ahogyan elhagytuk azt az országdarabolással.

Megtaláltuk hát az emlékeinkben megőrzött Magyarországot. Meglátjuk-e vajon azt is, amely a reményeinkben él? „A legnagyobb bátorság a remény!” (Illyés Gyula)