Töredéksorok^*

Nincs fületek hozzá? Először is azt ugatja, hogy nem énekel. Hiábavaló a költő biztatása: fiaim, csak énekeljetek. A szerelem erdőkerülői hiába kínálnák gyöngyharmattal, fenyőmaggal és hasztalan a kérdés: „száraz ágon, hallgató ajakkal / Meddig ültök, csüggedt madarak?” Meddig? Meddig? Az elvágott torkok válaszát várjátok? Avagy nincs szemetek a metszett gégékhez? A mészárláshoz? A bitórengeteghez? Megannyi dicsőséges korszak után e mai …félkorszakban, mikor engem egy asszony térít vissza a halálnak útjáról: nem ugat a madár? És ha kertjeinkben, muskotályfürtök helyett sírbogarak, pondrók csüngenek szőlővesszőként: nem ugat a madár?

És ha elgondoljuk, mivé lett Erdélyország a reánk uszított nemzetiségek gyújtogatásában és fejszés bosszúhadjáratában: Árpád-kori templomaink, Mátyás látta könyvházaink hamuja fölött nem ugat a madár? Széchenyi Kassandra-látomásaiban, amelyek történelmi végzetünket jelzik: nem ugat a madár? Talpra, magyar! – fölegyenesedni a nemzeti függetlenségben! Aztán kiegyenesedtek fiaink ezrei a bitófákon, ti meg azt kérdezitek, miért ugat a madár? Hát nem vagytok idevalósiak? Átutazóban vagytok? – hullabűztől messzi édenkertek felé? Talpig gyászba roskadt országot faggatva kérditek: mit ugat a madár? Vérének ontásával, törött szárnyakkal is ezer évig rakta fészkét, amelyet széjjelvert újból a túlerő – ti meg csak ámultok, s kérdezitek: miért ugat a madár?…

Magyarok három felvonásban^*

Északnak úszó jéghegyen a déli irányba menekülő embert régóta észrevettem már – Erdélyben. Szóltam is róla regényben, úti tűnődésben. Itteni életünk történelmi kényszereit véltem fölismerni benne s mindazokban, akik nagyálmú szándékaikban egyfelé tartottak, de másfelé sodorta őket a személyi törekvéseknél nagyobb hatalom: az ár, a jéghegy iránya. Művészet, tehát hivatás és közügy, nemzeti ügy, tehát kötelesség itt mindig élesebben került egymással szembe, mint másutt. Mikes, a hűség embere a száműzött fejedelem oldalán vajon milyen regényt írt volna, ha nem rodostói levelek megírására kényszerül? Csak abból sejthetjük szívfájdalommal, hogy a levelei miniatűr remekművek. De ilyen tűnődésre késztetik az embert az erdélyi emlékírók, sőt maguk a legutóbbi század szépírói is.

Hivatás és kötelesség konfliktusának hordozóját véltem fölismerni legújabb drámám, Az ugató madár főhősében: Bodor Péterben is.

A folklór régiójába költözött székely ezermester Bécsben tanult főiskolán, aztán Marosvásárhelyt épített egyetlen vasszög használata nélkül fahidat a Maros fölé. Erdélyben készített csodás orgonákat a templomainkba; itt találta föl Bolyai Farkassal együtt Stephensonnál hamarabb a gőzgépet; ide, városom főterére építette csodaszámba menő zenélő kútját, kupolájának hegyén a nap után forgó Vénusz-szoborral.

Mindez elegendő volt ahhoz, hogy lekösse figyelmemet, elindítsa képzeletemet. A művészhajlamú mérnök Bem apónak gyártott orgonaágyút, cselekvő részese volt tehát a szabadságharcnak, amely Erdélyben hunyt ki az utolsó, emberfeletti harcok csataterein.

Drámám hőse tehát Bodor Péter, akinek szelleme házam gyakori vendége. Éjszakai időben sokszor megkérdezi tőlem: „Ecsém, nem főz bennünket egyazon fazékban ez a vészterhes magyar történelem? Nem kellett teneked is gyakorta félretenni sok merész álmot az oly gyakori nemzeti kalamitások miatt?”

S én elmondom neki, hogy életem értelme, hajszolt csodaszarvasa a Szépség, az egyetemes áramlatokban megfürdetett Művészet, de mit tehet az ember, amikor anyjára gyújtják a házat? Amikor művészetének esetleges híveit tömegesen kezdik kiirtani? Azt teszi, hogy a veszélyek elhárításának társadalmi gondjához szegődik. Azt teszi, amit az Idő követel mindenkitől; a történelmi idő és a Helyzet, amely meghatározza a művészi sorsot is.

Bodor Péter hányatott sorsa a mi mai sorsunk is Erdélyben.

Így hát ez a munkám sem történelmi dráma, hanem talán az, aminek jelzem: Az ugató madár – Magyarok három felvonásban.

Vigyorgó búbánat^*

Kedves Barátaim!

Marosvásárhelyi, székelyföldi vendégjátékotok vigasz volt számomra. Köszönöm nektek, hogy száműzött mesejátékomat hazahoztátok Erdélybe. Jóleső érzés volt látnom, hogy szűkebb pátriám színpadjain is létrejött a csodás metamorfózis, ama kettős építkezés, minden színházi produkció feltétele, mikor is a játék mása, tükörképe a nézőtéren is létrejön, megelevenedik a nézősereg tudatában. Ebben része lehetett az itthon sarjadt szónak, bánatnak és reménységnek is, ám a legfőbb elismerés benneteket illet; az együttest és annak rendezőjét.

Örülök, hogy erdélyi előadásaitok után újból elmondhatom: az én mesejátékom ihletett művészek tehetségének köszönheti a sikerét, marosvásárhelyi meleg fogadtatását. De így szólván csak általánosságot mondanék, ha nem tenném hozzá: mifajta ihletettségre gondolok. Nos, arra főleg, hogy Vándorfi Lászlónak rendezői „telitalálata” volt ez a munka; a játék hármas kibontása, szöveg, dal és koreográfia egyesítése. Mesés fogalommal szólva: olyan régióba emelte munkámat, ahol hőseim az élet vizére bukkantak az életfa tövében.

Köszönöm, kedves Barátaim, hogy fölkaroltátok a szülőhelyén betiltott játékot. A kisebbségi létbe zuhant magyarnak egyetlen vigasza a nemzeti szolidaritás.

Baráti köszöntéssel:

Sütő András

Két évtizedes kapcsolat^*

Annak semmi értelme, hogy szerző a darabját magyarázza. Csak afféle kikiáltás lenne. Odaállni portéka és vásári nép közé közfigyelmet óhajtó rikkantással: hiú reménység. A megírt színpadi munka sorsa elválik a szerző vágyaitól. Vagy felszáll, vagy elhasal a deszkákon. Ha benső napja van, fénnyel, erővel élteti: életre kel, ha nincs: hamvába holt kísérlet marad.

Ezért arról szólnék inkább, hogy együttműködésemet a Nemzeti Színházzal új színdarabommal szeretném folytatni. Két évtizede annak, hogy a Káin és Ábellel kezdődött találkozásunk. Ebben a sorban az Advent a Hargitán kevés híján háromszáz előadása jelzi szerzőnek, színészeknek, rendezőnek, igazgatónak rokonlelkiségét, ha e kifejezéssel meg nem sértek valakit a népes együttesből.

Azt remélem: a Balkáni gerle című játékom, egy erdélyi menyegzőnek „színe és fonákja két részben” tovább erősítheti azt a szellemi szövetséget, amely évtizedek múltával is eleven és vigasztaló maradt számomra. Vigaszom az, hogy személyes tapasztalatommal az erőszakban szétvagdalt magyar kultúra újból visszatalál teljes önmagára. Ellenkezője történik annak, amit a határon túli magyarok rabtartói egy évszázadon át reménnyel vártak: önfeladásunkat az asszimilációban. S ha már úgy is viselem a „képes beszéd” vádját, megtetézem azt egy újabb metaforikus német legendával. Úgy szól az, hogy német muzsikusok tévedtek volt Rőtszakállú Frigyes udvarába, ahol szállást kaptak ugyan, de éjjel-nappal zenélniük kellett, míg egy szerencsés napon kiszabadulhattak, hazamehettek elhagyott városkájukba. Nagy örömmel, boldogsággal vonultak be az elhagyott otthonba, de mit kellett szomorúan tapasztalniok? Ők úgy tudták, alig néhány éjszakát töltöttek idegenben, az Idő viszont becsapta őket: mindent, ami valaha kedvesen ismerős és drága volt számukra, elidegenített, felismerhetetlenné módosított.

Legendába öltöztetve, erdélyi magyarokul magunk is így jártunk valahogy, de a történet vége nemhogy szomorú és fájdalmas lenne, hanem inkább reményt adó, fölserkentő, testvéri ölelésben évszázados árvasági érzést oldó. Mert aggodalommal, lelki szorongásban tértünk meg szabadon az oly sokáig tiltott, szögesdrótos Anyaországba, és az Idő, s lelkünk mélyén a remény nem csapott be minket. Mindent, ami valamikor oly kedvesen ismerős és drága volt számunkra: úgy találtuk viszont, ahogyan elhagytuk azt az országdarabolással.

Megtaláltuk hát az emlékeinkben megőrzött Magyarországot. Meglátjuk-e vajon azt is, amely a reményeinkben él? „A legnagyobb bátorság a remény!” (Illyés Gyula)

Tíz év múltán…^*

Csendes éj, szentséges éj.

Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária – aranyból, ezüstből szállást adtam volna…

Ha Kicsi Romlás, Nagy Romlás lakóiként élve-remélve, szép-szomorú, szegény kis hazánkban, valaha volt Tündérkertünk: Erdélyország havas hegyei közt megtudhattuk volna sorsunk irányát, ezeréves országépítő fáradozásaink napszentületét, már-már csupa jóslásból támadt alkonyát – bizony korábban is felkelhettünk volna, magunk mentségére jobban szorgoskodtunk volna.

De milyen a magyar! Még ha vak is, arról áradozik, hogy az apja sólyomszemű volt, messzire látott.

Mindenben a késedelem bűnét gyónhatjuk-bánhatjuk, miközben türelmét veszítvén, haragos elfordultában így szól hozzánk az Úristen: „Veletek többet nem kísérletezem!”

Ha mi tudtuk volna, amit mások, sírásóink már korábban tudtak rólunk – a magunk megőrzésének, gondjának aranyból, ezüstből, szállást adtunk volna, mi pedig a hideg földre lefeküdtünk volna.

Nem csoda hát: múltittas nép vagyunk.

De vajon lehetünk-e mások? Még mindig múltunk csontkezében a jövőnk. Míg az emlékezés helyett kemény igazságtétel békévé nem oldja: teljes kijózanodásra nem számíthatunk.

Adventi játékom szomorúságban született.

Valaha volt Tündérkertünk omlásának és elvadulásának láttán, menekülő magyarok zokogásának hallatán született.

Most tíz esztendeje, hogy szájkosaras időben, üldözött beszédként ez az erdélyi történet szóhoz jutott Budapesten a Nemzeti Színházban.

Azóta megszakítás nélkül, az ősbemutató hangulatának lobogásával, immár a háromszázadik előadás kapujában mondja, amit szerzője – életének személyes vallomásaként is – rábízott, s amivel tragikus módon néhaivá lett rendezője, Sík Ferenc és előadóművészeinek aranycsapata gazdagabbá tette.

Nem üres szólás ez, nem sikervadász, teátrális huncutkodásra gondolok mostan. Hanem arra, hogy az Advent sorsát olyan művészek karolták föl, akik alkalmi játékon túl a játék alkalmában azonosultak mélyen és felejthetetlenül balladás történetem hőseivel, sorsukkal és ilyenformán egy közösség drámájával is.

Ezért köszönetet mondani akaratlan bántás lenne.

Mert nincs szó arra, amivel általunk megajándékozott engem a sors.

Mert nincs szó arra, mit jelent egy színpadi szerzőnek, hogy munkáját mesterséges lélegeztetés nélkül élteti egyazon művészcsapat egyazon színházban – tíz hosszú éven át.

Mi történt hát? Semmi különös, csak annyi, hogy közös szellemi vércsoportba tartozó magyarok összetalálkoztak s együtt érték meg az Advent jubileumát.

Tíz év felhőtlen boldogságban is tetemes idő, hát még a színpad régiójában! Ama drámaiban!

Tíz év nagy idő, és főleg a szerzőnek s Erdélyben élő sorstársainak.

Mert ordas történelmüket szenvedő honukban három nap egy esztendő.

Ami másnak – szerencsésebb népnek – egyévi baj és bánat, azt minekünk hetente kétszer utalja ki a Fennvaló. Ehhez igazodnak arcunkon a ráncok, ilyen törvény koptatja szívünket.

Hadd valljam meg hát ezen az estén, mikor Bódi Vencel újból elmondja, hogy az idő embereken lépdel: a szarvasiramlású öregedés mesés éveiben Advent-játékom az én szívembe is belopott valamit a halhatatlan ifjúság hargitai csodájából. Azzal, hogy annak idején a Nemzeti Színházban és hatalmas közönségének ragaszkodó szeretetében menedékjogot kapott: életre szóló vigaszommá lett megannyi vigasztalanságban.

Tízesztendős múltja reményt is, kételyt is jelent a szerzőnek, aki jól tudja, hogy irodalmunkban legnagyobb a színpadi művek gyermekhalandósága. Ha pedig az én színjátékom úgy fog szeretni engem, hogy velem együtt maga is sírba száll: halandóságát megbocsátom neki, hiszen annak egyedül én voltam és leszek okozója.

Ám addig még együtt vagyunk. S mindkettőnk mulandóságánál nagyobb bánatom, hogy karácsonyi történetem ihletője, Hargita homlokán a szomorúság örökkévalónak látszik. Semmit sem kívánok magamnak és munkám nézőseregének, csak ennyit e mai estén is: szemembe kacagva cáfoljon meg a jövendő.

Ködök országában fölfénylő remekmű^*

Nyelvek és fülek! Egy kis csendet kérek, hozzá figyelmet remélek!

Maradék mivoltunkban mulatós eleink szavait használva: cigánymuzsikának szűnjön meg zengése! Némuljon el minden sarkantyú pengése, mivel mondandómnak most lészen kezdése.

Ilyenformán! Tisztelve szeretett, reménnyel rettegett ezerfejű ítészünk, kegyes-kegyetlen Cézárunk, akinek kedvéért némely irigyeink szerint anyánk haló porát is a szélbe hajítanók, drága Nagyérdemű!

Hagyományteremtő szándékkal megjegyzett napon Thalia papjainak és papnőinek nevében fontos események lesznek szertekürtölendők helyben, Magyarországon, valamint körbe-körbe kifelé, a határokat túlélő magyarok s ha érdekel még valakit, nem magyarok irányába.

Adassék tudtára mindenkinek, amit mindenki tud, nevezetesen, hogy: forog a kerék a talpán, múlnak az évek s évadok sok változásban, például itt van az ősz, itt van újra, miként hajdan Petőfi Sándor is észlelé csöndes, méla dalt is költve közben, kedvesének csókjában vigasztalódva, mert ő is vala komédiás, Melpoméné rajongó gyermeke. Menjünk tovább! Adassék tudtára mindenkinek, amit kopott deszkáinkon túl szinte senki se tud, jelesül: szeptember huszonnegyedikével újból beköszöntött a Magyar Dráma Napja, jól mondom, remélem: beköszöntött, naptárilag reánk fordult, szó sincs arról, hogy felragyogott volna, ez más ige és ígéret, más alkalomra, távolabbira. E mostani stáció: a Magyar Dráma Napja, ne mondja senki rá, hogy már csak ez hiányzott, ugyanis éppenséggel nemzeti önismereti hiányt kell, kellene pótolnia.

Igaz ugyan, magyar művelődési hagyománynak még zsenge palánta, nem olimpia, nem a szent jobbnak felmutatása, még csak Szent Iván napja sem, hogy varázslatos shakespeare-i éjszakát álmodnánk hozzá, ó, nem áltatjuk magunk! Emlékezésre méltó napot választva csodát nem míveltünk, ám tagadhatatlan, hogy Madách remekművének föltündöklése 1883 őszén a Nemzeti színpadán: napjainkig sugárzó eseményként melegíti a szívünket.

No persze, Barátaim: holmiját a szegény könnyen számba veszi. Egyetlen interkontinentális drámánk van, annak is egyetlen napja, többre nem futja, de rugaszkodjunk el, ha lehet szegénységünk siratófalától! Szánjuk meg kulturális flagellánsainkat, próbáljunk a lelkükre beszélni: pihentessék egy kicsit a korbácsot és a hátukat, ne szenvedjenek oly nagyon azért, amit nemzeti csapásban ránk mértek a századok, éppen akkor ütve ki bennünket a nyeregből, mikor Európában úgy voltunk már európaiak, ahogy a madár érzi otthonosan magát a két szárnya között. Fájdalmas merengéseinkben eljátszik velünk a káprázat. Bornemisza Péter Shakespeare kortársaként álmodta színpadra magyar Elektráját. Csodásan ígéretes kezdés!

Milyen lehetett volna folytatása, ha legjobbjainknak nem egy feldarabolt hazát kellett volna siratniok s ájult állapotában a nemzetet vigasztalniok!

Egy vak lóért nem adnók ugye magunkat, ha Pepys Sámuel úr híres-hírhedett naplójában valamely magyar színpadi szerzőnkről is úgy fanyalgott volna, mint avoni honfitársáról. Halljuk csak! 1661. szeptember 29., William Shakespeare: „Szentivánéji álom. Életemben ilyen ostoba, ízetlen darabot még nem láttam!” Más alkalommal! 1663. január 6. „Vízkereszt. Együgyű színdarab, és se a naphoz, se a címéhez semmi köze nincsen.” Hanem ez még semmi! 1662. március 1. „Az Operában a Rómeó és Júliát láttuk, most adták először; hanem életemben ilyen rossz darabot nem láttam.” Szegény Sámuel élete csupa kalamitás. 1663. szeptember 22-én nem is egy, hanem két súlyos gond emészti őt. Egyik hogy: „Magyarország pedig szőröstül-bőröstül török kézre jutott.” A másik meg így szól a hagyományos nyugati empátia jegyében: „Azon töröm a fejemet, hogy át kellene rendezni a feleségem szobáját… és jó volna csináltatni neki egy bársonykabátot.”

Ehhez még csak annyit, hogy mi nemigen írhattuk s játszhattuk: elszenvedtük inkább a drámáinkat. Ezért is vigasz a Magyar Dráma Napján, hogy az emlékezés csodája révén meglophatjuk a múltunkat, és újból részesei lehetünk az örömnek, amely közel száznegyven éve Arany Jánost is elborította a Tragédia olvasásakor.

A „ködök országában” váratlan felfénylő remekmű valósággal személyes válaszként jutott el a megkésettség gyötrelmei közt mélázó költőhöz. „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!” Íme, értelme van e fájdalmas konokságnak! Íme, közeli és távoli visszhangja támad a mégis-mégis keserű konokságának: „Ember, küzdj és bízva bízzál!”

Ódonságok? A nemzeti romantika megszáradt babérleveleinek zörgése lenne csupán a madáchi biztatás? Esztétikai antikváriusok poros polcairól szökött gondolatok?

Hát ne röstelljük a nehéz munkát, az önvizsgálatot!

Ne mondjuk, hogy náthásak vagyunk, s nem érezzük, mi van körülöttünk.

Itt van tán az a Kánaán, melyben társadalmi-nemzeti gondoktól mentesen, boldog-szabadultan élheti tapsos világát az etikának utolsó porszemétől is megszabadult esztétika? Vajon elmondhatjuk a túlzott becsvágyban immár dölyfössé lett akármifajta tehetségről, hogy szabadságával él, mikor azt mondja: nemzeti-közösségi gondokban mit nekem Hekuba? Mit neki Hekuba, mert önmaga által és pusztán önmagáért létezik, és fütyül a Nagyérdeműre és minden ódonságra, mint nemzet, haza stb.

Megvallom, Barátaim, istenkísértés manapság ilyet kérdezni fényes nappal Pozsonyban, Kolozsvárott és Szabadkán, ahol nyelvünk létjogát vitatják. Kellő bátorság híján a kérdés el is maradt volna, ha olyan szellemóriás, mint Németh László nem szól bele idejében a mára már népi-nemzeti és urbánus harc Csokonai látta béka-egér harccá silányult komédiába, írván és mondván, hogy aki csak szép: szajha. Emlékezetes szavait azonban akárkire rá nem bízhatjuk. Tehetségtelenek általuk menlevelet nem kaphatnak, de minek a magyarázkodás? A Magyar Dráma Napján épp az a remekmű szólal meg perdöntőleg minden esztétikai hitvita közben, amelynek egyetemes emberi mondandóiban egy lemészárolt nemzeti álom árnya komorlik. És megszólal a 100 éve született Tamási Áron, akinek színpadán ha másként nem, csodák folytán győz az igazság, és helyére billen a világ. Illyési gondolat, és tán egyetértésünkkel is megerősítve, hogy épp ott a remény, ahol a valónak kimondása, a rettenetnek művészi, tehát legigazibb közlése és föloldása kap hangot megannyi kuplédal ricsajában.

Szónoki kérdés, hogy sorsunk kimondásának és föloldásának színpadi varázslatára számíthatunk-e még? Reményünket az a tapasztalat is táplálja, hogy művészi eszmék, áramlatok, gyakorta pusztán divatfodrozások változásaiban változatlan magyar drámai értékek szenvedélyes védelmezőit is szabad cselekvéshez juttatja mindenkor az idő. Hullámzó jelenség a magunk becsülése és lebecsülése is. Napjainkban mintha ez utóbbi vetné grimaszait felénk új felfogások és becsvágyak libikókájából. Hallani még visszatérő, ódon könyörgéseket is: a magyarok nyilaitól és drámáitól ments meg, Uram, minket, ám ez semmiképpen sem ars poeticája a Magyar Dráma Napján ünnepelt seregnek.

Fogadják hát a Nagyérdemű hódolatát Thalia papjai, papnői, valamint az ő csalhatatlan, nagyhatalmú pápáik, a rendező szentatyák, akiknek némelykori rabságában keserű a kenyér, ám édes a siker, valósággal testi gyönyör a tapsvihar, az öröklétnek minden esti előlegeként fölsugárzó, aztán tovatűnő, csodás káprázata.

Végszó: Távol-Keleten a sintóisták tapsolva küldik imáikat az ég felé. Az ilyen szokásból és rajongásból kívánok minél többet, a bibliai mannahulláshoz hasonló tapsáldást minden színházi ember fejére igaz szeretettel.

Taps, fényváltás, rendszerváltás^*

Itt van az ősz, itt van újra – és a magyar dráma napja. Idén is odabólintunk neki, elhangzik egy és más, taps, fényváltás, folytatódik minden, megy tovább a magyar élet, a színházakban csupa nyugati szerző, főleg angolszászok, rendszerváltás után gyökeres szellemi rendszerváltás az erdélyi műsorpolitikában. Talán így van ez minden magyar régióban, de nem szeretnék sarokba szoríttatni bizonyításában. Tehát magyar dráma napja. Annyit ér, mint annak idején a nők napja, gyermekek, tűzoltók, tengerészek, rokkantak napja. Ez a nap ugyanis annyiba veszi a dráma, színház, színjátszás, szellemi háborúskodás napját, mint macska a vasárnapot. Ha ennek a napnak a szónokai odafigyelnének a Thalia körüli súlyos gondokra, vitákra, abszurd, közönségriasztó, megvető, kergető kísérletekre; ha elgondolkoznának olyan állításokon, miszerint: nincs magyar dráma, nincs magyar vígjáték; ha fölkapnák a fejüket annak hallatán, hogy az erdélyi-romániai magyar színházak az elmúlt évtizedekben leginkább népműveltek, népszolgáltak, nyelvszolgálati kurzusokat siránkoztak bús transzszilvanista magyarkodásban; ha valaki felfigyelne arra, hogy az öncélúnak rágalmazott nemzeti szellemiség, valamint a lábszagú mucsaiságnak mocskolt közösségi gond diadalmas lábbal tiprói mit nyújtanak a nagyérdeműnek (az olvasónak is) paradigmaváltásnak hívott svihákságban, tohuvabohu szövegelésben és a Nyugatnak oly mérvű imádatában, mitől annak hányingere támad… egyszóval: ha ez a nap a magyar drámáé, akkor javunkra lenne a bátrabb szólás, szembenézés a szellemi életben is garázdálkodó „Al Capone-szolidaritások” következményeivel.