Hol a biztonság mostanában?^*

Indokolatlannak vélt, ám holtbiztosan indokolt félelmek idején kérdezgettük ezt tréfásan Bajor Andorral, azaz Bandival. Volt úgy, hogy nem kérdeztük, de kerestük inkább a biztonságos helyet, ahol „kényes kérdésekről” lehetett beszélni.

Valamikor a nyolcvanas évek végén, nyári napon toppant be hozzám Bandi az Új Élet szerkesztőségébe.

– Sietek – mondta –, autóval visznek Székelyudvarhelyre. Csak éppen átadok neked egy fontos üzenetet.

Gyanakvólag nézett körül a kopár szobában, majd halkan megkérdezte:

– Mondd, lehet itt nyugodtan beszélni?

– Attól függ – mondtam.

– Mitől függ?

– Hogy odafönt a hegyen, a lehallgatóteremben mikor tartanak szünetet.

– Erre ne számíts! – mondta Bandi. – Az éberség nem szünetel. Fülesek munkájában nem ismeretes a tátottszájúság. Ki innen, barátom!

Kiléptünk az erkélyre, amely a Primăriei (Városháza) utcára nyílik. Bandi jobbra és balra vetett pillantást, majd azt kérdezte:

– A szemközti épületben mit művelnek?

– Az a megyei pártbizottság.

Bandi megdermedt.

– Meg vagy te őrülve? Minden ablakuk ide nyílik! – s úgy rántott vissza az erkélyről, mintha lőttek volna.

A főszerkesztői szobából átmentünk az úgynevezett titkárságra. H. Judith épp fizetésünkért ment el a bankba. Csönd és nyugalom honolt a helyiségben. Épp ez tűnt föl Bandinak. Azt kérdezte, hogy ez mindig így van-e? Mondom, már hogy lenne! Lapzártakor itt mindig nagy a zsivaj, lárma.

– Akkor ez is poloskás! – mondta Bandi, s már lépett is át előttem a következő szobába, kérdezvén, kik dolgoznak ottan, van-e köztük, aki vitathatólag a száját jártatja, gondolati kihágással vádolható?

– Természetesen akad ilyen is köztük – mondtam. – Itt némelykor, ha a munkaszakasz megengedi, sakkozni is szoktak, meg aztán idejárnak a külső munkatársak is. Trécselnek, kommentálnak, vicceket mondanak.

– Vicceket! Jaj! – hördült fel Bandi. – Tudod te, hogy a külső munkatársak politikailag fegyelmezetlenek? Többek közt pártellenes vagy éppenséggel főtitkárellenes vicceket mondanak és terjesztenek, az ilyen viccek begyűjtése pedig fontos belügyi feladat. El innen! Ki innen!

Gondba estem. Ilyenformán ki kell menni a szerkesztőségből. Valahová a folyosóra.

– Csak ott egy kis baj van. Nem a legjobb a levegő.

– Vagyis büdösség van – mondta Bandi, miáltal a szeg fejére ütött.

– Az a helyzet – mondtam sajnálkozva –, hogy a szomszédos épületben vendéglő működik, szemetes konténereit hónapokig nem hordják el… ezenkívül ott található az angolnak nevezett, de már régen balkanizálódott vécé is.

– Nagyszerű, nagyszerű! – lelkesedett Bandi. – A fülesek előszeretettel halásznak a zavarosban, ám annál kevésbé a büdösségben. Oda megyünk!

Mentünk.

A nem éppen édeni illatú helyen Bandi suttogva közölte:

– Amint említettem tehát, fontos üzenetet hozok.

– Mondjad!

S mondta Bandi:

– Czine Miska üdvözöl Budapestről.

Bizonyára bambán meredtem rá, s kérdeztem:

– Csak ennyi?

– Hogyhogy csak ennyi! – kapta föl Bandi a hangját. – Ugyanennyit hoztam két hónapja Kányáditól! Hát Czine Miskától, és a körülmények ismeretében ennyi nem elég? Ellenzékinek, tévelygőnek tartják, mellőzik, gyanítják, rossz hírét keltik – és neked nem elég, amit üzen? Főszerkesztők – az olyanok persze – az utcán elkerülik, a televízió képernyőjéről levakarják, a képét nem állhatják, és te kevesled az üdvözletét? Budapesten Czine Miska feketebárány, Bukarest feketelistán tartja, az országba be nem engedik Ablonczy Lacival együtt persona non grata, és te kevesled az üdvözletét, amiről ugyebár elmondható, hogy nem adekvát…

– Meggyőztél, Bandi! – vágtam közbe. – Tudnom kellett volna, hogy Czine Miska egyetlen igéje azt jelenti, amit felsoroltál. Remélem, te is tudod, hogy…

– Hogyne tudnám! – kacagott Bandi. – Egyek vagytok.

Ezután visszamentünk a főszerkesztői szobába – egyebekről is beszélni. Miről például? Arról, hogy az erdélyi magyar színészek újabb kis csapata távozik végleg Magyarországra. Ez alkalomból Bandi Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárt és államelnököt Frankensteinnek, Drakulának és Miki egérnek nevezte. Minimum 10-15 évre becsülhető epitheton ornans-ait olyan hangerővel sorolta, hogy az utcán sétáló polgárok is hallhatták.

 

*

 

Eljött aztán 1989 véres karácsonya. Bandival együtt örültünk a fordulatnak, bár gyorsan kiderült: államcsíny volt az, remekül szervezett puccs. Oly tökéletesen hasonlított egy forradalomhoz, ahogyan a hazugság ölti magára gyakran az igazság álarcát.

1990 januárjában holmi műszerész katonák jöttek az Új Élet szerkesztőségébe leszerelni, fölszedni a lehallgatókészülékeket, összesen hármat. Pontosan ott voltak, azokban a szobákban, ahol Bandi sejtette volt. Fájdalom, akkor nem találkozhattunk, hogy az üres „poloskafészkeket” megmutassam neki. 1990 márciusában, gyógyulás végett, messzire sodródtam Marosvásárhelyről, Bajor Andor pedig 1991 januárjában örökre elhagyott minket.

Zseniális elme volt. Érthető, hogy akik életében irigyelték, holtában hallgatnak róla.