Hazanéző szomorúság^*

Nem akármilyen elmék állítják, hogy mai költészetet értékelni, magyarázni lehetetlenség. Abszurd kísérlet már a bizonytalanság legelső moccanásában is, hogy ki mit tart versnek, költészeti újdonságnak, ódonságnak, elfogadhatónak.

Meggondolandó hát a vélekedés. Kiváltképp, ha se nem kritikus, se nem versszakértő az ember, hanem csak rajongó vándora a költészet istenföldjének.

Bocsánatos bűnre hajlok tehát: esztétikai eligazítás helyett epikus háttérvázlatot ajánlok az olvasó figyelmébe. Hol támadt, honnan indult e verses tűnődés, amely mindmáig titkolt állapotából szabadultan figyelmet érdemel? Jómagam, ki a költőnek földije, részint sorstársa is vagyok, az időnek mélyéből idézem föl az egyik lehetséges választ. Negyedszázaddal Trianon után, vesztes háború végén Erdélyben is volt egyszer egy káprázatos föltündöklése az emberhez méltó lét ígéretének, a nemzetiségi egyenjogúságnak. Ebből az időből őrzöm atyai barátom, Csőgör Lajos egyetemszervező fáradozásainak emlékét, seregnyi közügyi férfiú rövid tündöklésének és bukásának drámai dokumentumait.

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, majd a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektorát, aki nem volt hajlandó janicsárrá lenni, a puszta magyarságáért sokévi börtönre ítélték, az ő András fia pedig, mint minden árva lélek az önkény poklában, az apátlanság, a hiány fájdalmának szorításában próbálta önmagának elmondani bár a váratlan veszteséget.

Minden, ami korábban ígéretesnek mutatkozott: sorssá lett számára, a szembenállás legyűrhetetlen kényszerévé olyan időben, mikor a hatalom asztalánál tányérnyalóskodó boldog költők és hitnyomozók a szelíd bánatot is kihágásnak minősítették. Mikor az induló poéta még hírét sem hallhatta annak, hogy mi minden lehet a költészet szikrányival is szabadabb világban. Így például: a gyöngeség heroizmusa, a személyiség és szabadság birtoklása, fehér kagylóhéj pohárnyi vízben, és boldogságteremtés, akár a szerelem, és törékeny lámpás csattogó tehervagonok közt, és félelem nélküli pillantás ordas eszmék veszettül száguldó, Ionesco látta rinocéroszára, és Szó, amely Isten és reménység, a feltámadásnak örök színtere és mi minden, minden! Csak épp az nem, amit Csőgör Andrástól is megkövetelt a frontharcos szerkesztő: variációk egyazon, harsány trombitaszóra. A költészet tehát a már említett hiány fájdalma is lehet, amelyet házkutatások „virágkorának” idején főleg fejben, írószerszámot ritkán használva hangszerelt verssé az apját sirató diákpoéta. Micsoda tévelygés! – dörrent rá közlési kísérletkor a szellemi felügyelőség, helyes irányulást szabva kánon szerint: a fiatalember elméje, sebtelt szíve ne fájduljon permanensen Vajda János, Juhász Gyula kispolgári pesszimizmusának hangján, hanem igazodjék a kor kívánalmaihoz. Énekeljen az idővel azonos módon! Az ordas idővel? Nem tehette!

Nem is énekelt!

Többé nem is közölhetett semmit Erdélyben. Hosszú hallgatása most törik csak meg, verselő kedvének deresedő szakaszában, mikor a pálya hivatásosai életművet összegeznek. Az erdélyi magyarság exodusában nyugatra került orvos mindenkori biztatásaim ellenére nehezen szánta rá magát a nyilvános poétaságra. Amit kis kötetében, bizonyára titkolt szorongással egybegyűjtött: nem újdonság a magyar verstermésben, mégis az egyszeri, a személyes hang varázsával, a szenvedés hitelével hat olvasójára. Tudatunk mélyéig zengő szólama belopja magát az emlékeinkbe.

Titkának megfejtése végett Illyés Gyula-metaforát gyújtok és nyújtok át az olvasónak. Mikoron egy Erdélyben látott lőtt lábú madárról küldtem hírt neki, megírván, hogy vérét csöppenként hullatva leszállhatatlanul kereng és jajgatja fájdalmát az égen, versben válaszolt rá, amelynek rejtett értelmet bontogató sora így hangzott: „Mert lehet szóló száj végül a seb?” És: „az lett lehető, ami lehetetlen?”

Igen, így van! – üzentük vissza Csőgör Andrással közös szülőföldünkről a villámfényű metaforázónak a lőtt lábú madár hangja szerint: szóló száj lesz rendre mifelénk minden seb.

Szóló száj lett Csőgör András hazanéző szomorúsága is.