Kovács Györgyről, akinek szerzője lehettem^*

Álmom, hogy eljön a nap, amely közös asztalhoz ültet engem mindazokkal, akik színpadi munkáimat előadásra érdemesnek ítélték és megrendezték az elmúlt évtizedekben.

Ahhoz képest, hogy erdélyi magyar szerző meddig nyújtózkodhat, hány singes a takarója: képzelt asztalomnál eléggé sokan ülnének. Elevenek együtt a Sztüxön túliakkal, a holtukban is halhatatlanokkal.

Köztük olyanok is, akikkel soha nem találkozhattam. Hiába hívtak drámám bemutatójára: országfogságra ítélten itthon rostokolva éltem át sok színházi estének szívemig sugárzó izgalmát, siker reményét és bukás aggodalmát.

Rendezőkről kellene szólnom tehát; főleg azokról, akik ma már joggal vethetik szememre, hogy nem élek a szabad utazás jogával. Az elmúlt öt esztendőben bizony sokfelé hívtak színdarabjaim bemutatására, válaszom pedig így szólt a kényszerűségben: a lélek kész lenne rá, a test viszont erőtelen.

Annál fáradatlanabb az emlékezés, amely a hatvanas évekbe száll vissza mostan, s idézi föl Kovács György szellemképét; az erdélyi magyar színjátszás egyik legnagyobbját, aki nagy néha rendezőként is meglepte híveit, rajongóit. Így tehát engem is, mivel azt mondhatom: nem csupán atyai barátom, hanem rendezőm is volt, ugyanis…

Megállás!

Lelki fülemmel számon kérő hangot hallok. Azt kérdi: miként is nevezhetném én őt rendezőmnek? Vajon nem túlzás-e egy birtokos rag kampójával magamhoz rántani a nagy művészt, akinek szerzője lehettem ugyan, ám ettől még nem billent középre a serpenyő mutatója. Most is azt mondom hát: színpadi kísérletemet fölkaroló szellemi mecénásom volt ő. Jótevőm a rokonlelkűségben. Ezt kétely nélkül s nyugodt lélekkel mondhatom. Jó volt vele az iróniában, világcsúfolásban egy húron pendülni.

Akkoron Marosvásárhelyt a Molotov téren laktunk, Gyurka pedig tőlünk kőhajításnyira, a Köteles Sámuel utcában. Ha délután öt óra körül kiléptem a kapun, gyakorta invitált közös sétára a csöndes, bokros-virágos téren, amely zordon neve ellenére is léleknyugtató volt mindkettőnk számára.

Így történt, hogy 1962 elején séta közben megállt, hosszan rám nézett, s azt mondta:

– Légy erős! Szomorú hírt mondok neked!

– Nocsak! – hökkentem hátra, s valahogy úgy meredtem rá, ahogyan gyászkeretes borítékot néz az ember. – Isten neki! Mondjad!

Mondta hát molotovi komorsággal, minek a végére a Tamási Áronéhoz hasonló faunmosolyát aggatta vigasztalásul:

– Úgy döntöttem, hogy megrendezem a darabodat.

– A színdarabomat?

– Azt.

– Hát nincs neked jobb dolgod? – kérdeztem, hogy eltitkoljam a meglepetésemet.

Égi hang volt, amit hallottam. Váratlan és hihetetlen.

Gyurka röviden megindokolta az elhatározását, mondván: munkámban majdnem elegendő hülyeséget, közügyi érdeknek nevezett ostobaságot fedezett föl ahhoz, hogy érdemes legyen azt a városnak fölmutatni.

Tudtam persze: a Tékozló szerelemről van szó. Hiszen annak előtte már elkövettem ugyan egyet-mást Thália ellen, mentséget viszont – valamicskét – csak ennek a javára lehetett felhozni. „Megrendezem a darabodat!” – úgy hangzott ez, mint Illyés Gyula válasza 1945-ben a kérdésre, amelyet Kolozsvárott tettek föl neki:

– Hogyan sikerült idáig eljutnotok Budapestről?

– Az autóval jöttünk – mondta Illyés.

Tudniillik Magyarország akkori egyetlen autójával.

Gyula bátyánk abszurd válaszában persze több volt az igazság, mint amennyi művészi érték az én darabomban, mondom utólag, nehogy a párhuzam komolyan vétessék. Kovács György pedig nem csupán közölte velem, hanem meg is valósította a szándékát. Megrendezte a vidám játéknak nevezett munkát, ő maga alakította benne Golovics Pétert, a hülyeség tanyasi Luciferjét, s azt mondta: üdülés neki ez a játék, és száznál több estére futotta a jókedvéből.

A bemutató előadás napján, 1962. május 31-én este kedves ajándékkal lepett meg engem Gyurka. A színházi plakát kicsinyített mását kereteztette be, s írta rá, hogy barátsággal és szeretettel várja új darabomat, amely „még ismeretlen a nagy mindenségben”. Az idézőjeles utalást színdarabom szövegéből vette át, s fordította felém személyes igényeként valami „újnak, másnak, jobbnak” a reményével.

Talán nem öncsalás azt mondanom, hogy tizenkét év múltán a Csillag a máglyán „másféleségében” folytathattuk volna az együttműködést, ám akkor Kovács György már súlyos betegség foglyaként ajánlotta munkámat a budapesti Madách Színház figyelmébe, lelkesedéssel buzdítva Ádám Ottót annak felkarolására. Egy darabig a kézirat eljuttatását is szervezte-rendezte, míg végül kalandos körülmények között Ablonczy László barátomnak sikerült „kilopnia” Budapestre.

A Tékozló szerelem pedig Gyurka látomásában estéről estére telt házakat vonzott Marosvásárhelyt. Közönségsikere nyilván nagyobb volt a szakmainál. A kritika akkoriban engem ifjonti berzenkedésre késztetett, holott tudhattam volna, hogy szakmai követelményei mindenkor túlnéznek a tapsos közönség feje fölött, új horizontot kémlelvén a művészet örökös megújulásának, megújításának jegyében. Régi idők emlékei között már más szemmel tekintek ama „sikersorozatra”, mikor is Kovács Györgynek köszönhetőleg vidám játékomat – magyarul és románul – az országnak tucatnyi színháza tűzte műsorára.

Felhővonulás volt ez, kacajos mulandóság. Ami tartósnak, későbbi munkáimat segítő tanulságnak bizonyult: érdemes a fölemlegetésre.

Egyik az volt, hogy Kovács György a zsenge munkában észrevette a közügyi érdek mögé húzódó emberi ostobaságot. A zsdanovi sematizmus esztétikai parancsuralmi rendszerében mindkettőnk számára jóleső érzés volt egy kicsit szembekacagni a szarvát növesztő abszurd hatalmat. A fetisizált közérdek demagóg haszonlesőjét szerepként magának szemelte ki Gyurka; neki köszönhettem tehát, hogy a vázlatból, Golovics alakjából eleven, sokszínű, tartuffe-i vonásokkal gazdagított figurát teremtett. Bizonyos, hogy ezért a lehetőségért akadt meg szeme az én darabomon. Mert amit az individuum, a magánélet kisajátítóinak szatirikus ábrázolásával magam eldadogtam: azt Kovács György varázslatos színészi egyénisége úgy fölhangolta, erősítette, hogy ezzel meghatározta az egész előadás dinamikáját. Kiváló partnereitől, erdélyi magyar színjátszásunk jó néhány klasszikusáról nem szólok most, hiszen a rendező Kovács Györgyre emlékezem.

Akinek első mozdulata az aktív dramaturgé volt.

Néhány nap múltán, hogy szándékát elmondta nekem, ugyancsak megjátszott komorsággal invitált magához.

– Gyászhír – mondta aztán. – Váratlan haláleset. – Kitárta két karját, és majdnem könnyezett.

– Csak nem! – szóltam óvatosan, hogy csapdába se lépjek, idétlenné se legyek, ha valóban meghalt valaki.

– De bizony! – folytatta Gyurka. – Színdarabod szereplői közül tegnap éjfélkor az egyik kimúlt. Meghalt a rajoni elvtárs.

– És mibe halt bele? – kaptam föl magam is a játék fonalát, hisz nem mondhattam egyből: Isten nyugtassa.

Gyurka így válaszolt a kérdésemre:

– A mi rajoni elvtársunk abba halt bele, hogy nem is élt. Teljességgel élettelen figura volt, következésképpen fölösleges is. Egy hulla a darab nyakában. Egyetértesz?

Azt kérdeztem: mihez kéri az egyetértésemet? Hogy az elvtárs már holtan született, vagy hogy tegnap éjfélkor múlt ki dramaturgiai beavatkozás következtében? Gyurka vállát vonogatta és kacagott. Közben az elhalálozást én is jóváhagytam magamban, sőt azt is megkérdeztem: szándékában áll-e még újabb kimúlás megállapítása.

Azt mondta, hogy akiket színpadi játékra ítélt: még élnek, éldegélnek, van köztük tetszhalott is, ám azt mesterséges lélegeztetéssel lábra fogja állítani.

Aztán egyebekre térve bejártuk a darab egész cselekményterét, miközben Gyurka meg-megállt, ceruzájával felkiáltó- és kérdőjeleket vetett a margóra, mondván: hol észlelt fölösleges szöveget, letérést a cél irányából, és hova kívánkozik még valami. Valami, aminek hiányát az ő rendkívüli érzéke, színpadi tapasztalata jelezte. Egy ironikus vonás például valamelyik szereplő arculatán. Ilyenek: Adjon Isten! – köszön rá valaki Golovics elvtársra, akinek kufár lelkületét ily módon is érzékelteti a viszonzás: Adjon, adjon! Van neki honnan! Ez már a Gyurka replikája volt, jót nevettünk rajta, miközben megsuhintott minket a színpadi tér szabadsága. Lám, a birtoklás ördögi vigyorát csalhattuk elé a képzelt alakból. Lám, az idétlen szerelmesnek – akit azután mindétig való harsány sikerrel Tarr László alakított – megduplázhatjuk a nevetségességét, Erdős Irmának, Csorba Andrásnak pedig egy kurta édeni álmot lophattunk a szíve közepébe. Ez is szilánkja volt a szabadságnak; harminc év távolából nézve gyönge vigasz, liliputi mozgástér az akkori idők akváriumában, s mégis azt mondom: olyan dramaturgom, amilyen Kovács György volt – akkor, nem akadt Erdélyben.

Rendezőként pedig későbben kialakult felfogásomhoz nyújtott eligazodási lehetőséget.

Kritika és közönség művészi alkatának rabjaként tartotta őt számon. „Már megint önmagát adta, holott…” – hallhattuk vagy olvashattuk néha emlékezetes, nagy sikerű alakításairól. Ez az önmaga pedig oly sokszínű volt s oly képlékeny a változatos szerepkörökben, hogy a kristályoptikai vizsgálódás követelményeit is elbírta. Önáltatás, hibbant arányérzék lenne részemről annak alapján méltatni Kovács György színpadi művészetét, amit zsenge munkám rendezése közben tapasztalhattam, megfigyelhettem a természetéről. Az a színdarab: ma már korhadt, szúette, gyökereiben is kipusztult fává lett, s emlékeimben mégis a lábán áll, mert Gyurka figyelmének, ironikus-játékos kedvének hervadatlan repkénye borította el és tartja függőlegesen, az eleven, virágzó fák látszatában.

A Tékozló szerelem harsány kacagásban és poétikus ellágyulásban fürdetett estéi maguk is odalettek az idő Nagy Szakadékában, a produkciónál viszont tartósabbnak bizonyult színész-rendezőjének jó néhány „darabközelítési szempontja”. Manapság, a rendezőcentrikus színház idején, egymásnak élesen ellentmondó felfogások csatározásai közepette talán érdemes lenne azon is elgondolkodni, amit Kovács György rendkívüli művészete bizonyított.

Mire gondolok?

Arra például, hogy a művészet nem technológia.

De hát mondta valaki, hogy az lenne?

A kérdés folytán könnyen kutyaszorítóba kerülhet az ember, ha normatív kritikai, esztétikai követelmények közt nem hallaná, olvasná oly gyakran a szentenciát: „Ezt ma már nem lehet így csinálni, amúgy színpadra vinni. Ez a téma, az a mondandó ma már nem téma és nem mondandó, aztán meg kit érdekel ma már hivatalnak, hatalomnak ügye, léte, packázása, garázdálkodása, gyilkos működése!”

Hanem ez még hagyján.

Újabb normatív megítélés alapján színpadi művek sokaságát nullifikálták végső fokon technológiai jellegű felülvizsgálat alapján: „Erről ma már nem így kell szólni, ezt a jelenben nem így kell csinálni!” Hiszen repülőgépet sem olyat gyártanak már, mint Blériot Lajos úr korában!

Irodalmon kívüli téma a szentséges individuum és a sátáni természetű hatalom örök emberi véres konfliktusa? De mit kezdünk akkor egy Arisztophanész szatirikus munkáival? Minek nyilvánítjuk őt a zsarnok Kléónt támadó, politikai indíttatású szövegei miatt? S nagyot ugorván az időben: a „közösséginek és publicisztikai jellegűnek” minősített színpadi haszontalanságok közt vajon mit kezdhetünk azzal a Ionescóval, aki legkedvesebb színdarabjának épp azt tartja, amelyik a vasgárdista – azaz román náci jellegű – és a bolsevik totalitárius hatalom ellen szól, mert e sötét erők ellen írta volt ilyen címmel: Az orrszarvú.

Kovács György rendkívüli képességeiről, nagyságáról szólva épp azt hangsúlyoznám, hogy ars poeticája szerint joggal mondhatta magáról: semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Így ragyoghatott a kristály változatosságával a színpadi művészetnek minden műfajában, korok, irányzatok, stílusok szerint, elvetvén minden divatkövetelményt, szemellenzős kizárólagosságot. Azt a felfogást pedig, hogy a színész csupán idomításra termett páriája lenne akármifajta rendezői erőszaknak: az élete árán is megtagadta volna.

Boldog komédiás volt, százarcú és egy fából faragott jellem, akinél ironikusabb s egyben érzelemgazdagabb színpadi művész kevés támadt ezen a tájon.

Aki Madách művében látta őt Luciferként vagy Kossuthként Illyés Fáklyalángjában, elámulhatott ábrázoló eszközeinek rendkívüli gazdagságán.

Istenem! Kossuth!

A Fáklyaláng romantikus hőse! Olyan drámáé, amelyet némelyek populista vezércikknek minősítenek.

A dráma századik marosvásárhelyi előadásán a szerző is jelen volt. Elismeréssel, sőt csodálattal szólt akkor Kovács György alakításáról.

Gyurka pedig, aki nem csupán iróniára, de cinizmusra is hajlamos alkat volt: a száműzetésben megrokkant Kossuth alakítójaként mindig késve igazodott az előadás tapsrendjéhez. Színésztársai mondták el, majd egyszer ő is megvallotta nekem, hogy a játék utolsó perceiben mindig elszorul a torka, sírás fojtogatja. Ihász Dániel szerepében Andrási Márton lép be a színpadra, Kossuth-Kovács György pedig öröm s emlékezés megrendültségében így szól: Ő az! Akire minden érkező kopogtatásánál vártam. Eljött Magyarország!

Függöny. A közel ezerfőnyi nézősereg tapsorkánja kezdődik, Gyurka pedig a zokogását elfojtva siet a színfalak mögé, ahol percekig küszködik hulló könnyeivel. A „Magyarország jöttét” jelző zárómondat végén Kossuth hangja csuklik el, a színfalak mögött vagy az öltözőben pedig a művészi pálya zenitjén sugárzó Kovács György csillapítja a századik estén is, a szerző jelenlétének idején is életveszélyesen fölkorbácsolt idegeit.

Illyés Gyula meghatottan-rendülten ölelte magához Gyurkát, s halmozta el őszinte dicséretével.

Aztán folytatódott a Fáklyaláng sikersorozata, míg egy átkozott napon…

Kovács Györgyöt valamelyik estén, amikor öltözőjébe lépett, hogy könnyes arcát szárazra törölve hajthasson fejet a szűnni nem akaró ünneplésben, anonim banditák levele várta a tükrös asztalkán. Így szólt: „Miért akarsz a mi Kossuthunk lenni, te zsidó?”

Ezután még tizenöt évet élt. Szívinfarktusa miatt nagyobb szerepeket már nem mert elvállalni. „A te drámádban Ádámot szeretném eljátszani, de Káin és Ábel atyja szenvedő, önmagát emésztő férfiú. Féltem tőle a szívemet. A szomorúságtól féltem” – mondta egyszer nekem a Molotov téren, délutáni séta közben. Meg azt is szóba hozta, hogy Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényem néhány fejezetét szeretné színpadról hallani, netán mondani is.

Kolozsvárott rendezést vállalt, újabb szerepálmokat dédelgetett, ám ha titkolta is: a szíve már fagyott volt, lelke szilánkokra törött.

1977. november 8-án halt meg Kolozsvárott, keddi napon, szállodai szobájában. Pirandello IV. Henrikjét rendezte, ám a bemutató előadást rajongóinak hatalmas serege már nélküle ünnepelte tapsos elismeréssel, majd néma rettenetben.

Szomorúságtól és névtelen levelek mocskától féltett szíve a másodperc töredéke alatt szűnt meg dobogni. Esti órában, ágyán feküdve olvasott. Szavaink Nagyfejedelemségéről szóló könyvemet halálának pillanatában a mellére ejtette…