Emlékszilánkok Harag Györgyről^*

Új darabot írtam, kihez futok vele? Harag Gyurihoz. Hamar elolvasta, tetszik neki. Marosvásárhelyt, az Új Élet szerkesztőségében latolgatjuk a munka jövőjét. Persze, már a címétől is agyvérzést kapnak a cenzorok. Advent a Hargitán! Egyik fele klerikális, a másik nacionalista. Manapság a cenzorok nem engedélyezik a Székelyföld kifejezést. Azt sem, hogy magyartanár. Miként lehet egy régió Székelyföld, mikor az ősi román föld! Így nevezte legutóbb is Nicolae Ceauşescu elvtárs. Azt kérdi valaki tőlem: miként vélekedjék arról, hogy a vezér a saját, óromániai szülőföldjét, Olténiát meg Munténiát, Moldvát nem nevezi ősi román földnek, ezzel szemben a Székelyföldön: Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyt mindig elkiabálja magát: ezen ősi román tájakon… stb. Mondom a kérdezőnek: „Komolyan gondolja ön, hogy ezt meg kell magyaráznom? A jelenségről nincs határozott véleménye?” Fölkapja fejét: „Hogyne lenne! Napnál világosabb, hogy mit akar a főtitkár!” „No ugye! Én is így vagyok ezzel. Szándéka napnál világosabb.” „Akkor egyetértünk!” – mondja elmenőben az ember. „De mennyire!”

Úgy megy el, mint aki helyes kérdésre helyes választ kapott.

De most valamivel bonyolultabb aggályra kell számítanom. Észak-Erdély magyarjai még emlékeznek a negyvenes évek felkapott nótájára: Honvéd áll a Hargitán. „Jaj! Ó, jaj! – kacag föl Harag Gyuri amolyan funerátori hangon. – Infarktust kapnak tőle az elvtársak!”

*

Gyuri egyik aggodalma, hogy karácsonyi motívumai miatt a darabot nem fogják engedélyezni. Megrendezné, de bizonyos abban, hogy még folyóiratba sem engedik be, nemhogy föl a színpadra. De mint annyiszor, most is fölcsillan a szeme, s megvillan huncut mosolya: „Át kellene valahogy ejteni őket.” Tanácsa, hogy gondoljam meg: nem lehetne-é „átültetni” a cselekményt szilveszteri keretbe? Rövid tépelődés után azonban szomorúan állapítjuk meg, hogy a karácsony értelme, hangulata a szilveszterétől nagyon távoli. Így nemcsak a cenzorokat, de magunkat is „átejtenők”. Maradjon hát a darab úgy, ahogy van, míg eljön számára a kedvező idő.

Harag Gyuri. Néha eltűnődöm: hol és mikor támadt ez a mi felhőtlen barátságunk, amelynek kötőanyaga, hogy szinte minden lényegi kérdésben azonos a véleményünk. S be jókat kacagunk hajdani önmagunkon, amikor Gyuri legelső, színjátéknak nevezett szamárságomban – azaz: …gunkban, mert Hajdu Zoltánnal együtt írtam 1949-ben – kezdő színészként működött Kolozsvárott. Kultúrminisztériumi követelményre a „műben” egy hidat is fűrészeltek a kulákok. Gyurinak e 35 évvel ezelőtti alakítására nem emlékszem, de amit most önironikusan fölidéz és eljátszik belőle: chaplini erejű szatíra. Mikor azt mondom két kacagás között: te, ezen sírni kellene, Gyuri legyint: „Azok sírjanak, akik azóta is ezt csinálják. Aki egyszer megváltotta magát: annak örüljön, hogy volt ereje szembefordulni saját tévedéseivel. Mármint az akkoriakkal.” Ezt is helyettem mondja ki. Hogy az akkori tévedések után újabbakkal kerültünk szembe. Arany János-i kétely szenvedői vagyunk mindketten. Legnagyobb sikerei után Gyuri mindig szomorú volt, mondván: a produkció még mindig nem az, amit szeretett volna, de talán majd legközelebb…

Az önelégültséggel kezdődik minden provincializmus.

Ilyet tapasztalni gyakran az erdélyi irodalomban is. Boldog-boldogtalanra rámondjuk: „Ez a mi Móricz Zsigmondunk, Németh Lászlónk, Tamási Áronunk, Szabó Lőrincünk stb.”

Gyurival azonban, „mint honi rendezővel”, más a „helyzet”. Őt valóban európai rangú – mert Nyugaton is ismert, értékelt – bukaresti román és budapesti magyar rendezők sorolják a legnagyobbak közé. Gyurit nem Pürkerecen osztályozták, ám ha pürkereciek ülnek be az ő színházába, tapsos elismerésük szinte semmiben sem különbözik az igényes szakmai ítélkezéstől. Harag úgy korszerű, hogy ámulatba ejti és a pártjára állítja a konzervatív nézőt is. A titka talán az, hogy nem a kísérletezéseit, hanem azok sikeres végeredményét viszi színpadra. Betartja a szabályt, amit oly sokan felrúgnak: gyakorolni, klimpírozni otthon kell, nem a nyilvánosság előtt.

Indulás Kolozsvárra a Lócsiszár jubileumi előadására. Tíz esztendeje, hogy Harag Gyuri ezt a drámámat (Erdélyben) útján elindította. Hogy azóta is játsszák: csoda az általános omlásban, mindennek lezüllésében.

*

(A dráma ősbemutatójának ideje és helye: 1974. október 4. Zsámbéki Gábor Kaposvárott megelőzte a kolozsvári bemutatót, amely a cenzúra akadékoskodásai miatt késett több mint fél esztendőt a magyarországihoz képest. Zsámbéki Gábor az ő kaposvári művészcsapatával oly nagy sikert aratott Budapesten is, amilyent álmomban se tudtam elképzelni. Új munkára serkentő emléke, az együttműködés jó érzése azóta sem hűlt ki a szívemben.)

*

A kolozsvári jubileumi előadásról beszámoltam egyik naplókötetemben. Harag György emléke késztet ismétlésre. Az történt, hogy több mint ezer néző követelte szüntelen tapssal szerző, rendező megmutatkozását is a rivaldafényben. Egyebek közt azért késlekedtünk a kötelező főhajtással, mert Harag ilyenkor mindig elbujdosott a színfalak mögött. Kötő Józseffel, Tompa Gáborral nagy nehezen előkerítettük, aztán kimentünk boldogtalankodni az ezerfejű Cézár elé. Harsány éljent kiáltott a tömeg, s már nem tudom, annak szeme láttára-e, vagy percekkel később a függöny mögött átöleltem őt, és fájdalmasan elszorult torokkal ennyit szólhattam csak: „Köszönöm!”

Tekintetének félszárnyú rebbenése, magas, sugárzó homlokán verítékgyöngyök jelezték csupán, hogy végzete közeleg.

Annak az esztendőnek júliusában Harag György koporsója mellett álltam gyászkalaposan, miközben egész lényemet betöltötte a borzalmas veszteség fájdalma meg egy héber dallam végtelen szomorúsága.

Azóta is kutatok e dallam után, hogy újra meg újra meghallgathassam.

Harag György temetését nagyszámú képviselettel tisztelte meg a Szekuritáté. Akármerre fordult az ember: mindenütt föltűnt egy-egy ismerős kémelhárítós pofa. Köztük B. ezredes is. Gyászolónak, funerátornak álcázott embereik folyvást kecegtették a fényképezőgépeiket. Ki kivel osztogatja bánatát, kik képviselik a külföldi sajtót, a bukaresti magyar követséget, Harag fővárosi román szellemtestvéreit. Utóbbiak szinte kivétel nélkül ellenzékiek voltak, mi több: a paroxizmusig fokozott személyi kultusz és mindennapi kultúragyalázás nyílt ellenségei.

A hatalom jól tudta, hogy Harag még halálában is, a távozását kísérő részvét erejével is a paranoiás önkény ellen mozgósít gúzsba kötött, anatéma alá vetett, üldözött alkotókat. Magyarokat, románokat, zsidókat egyaránt. Temetése is ezt a sokirányú kapcsolatrendszerét, egyéniségének nyitottságát jelezte.

Ugyanúgy bizonyította balkánian primitív indulatait a hatalom is. Gyuri gyászolói, megrendült hívei jóformán még el sem távoztak a temetőből, máris működésbe lépett a kémelhárítás színelhárító osztálya. A bukaresti Magyar Nagykövetség gyászkoszorújának nemzetiszínű, tehát piros-fehér-zöld szalagját máris leszaggatták, eltüntették a sírhantról.

Ez is jelezte, miért üldözték el őt korábban Marosvásárhelyről. Zsidóként magyar nacionalistának tartották. A magyar színházművészet nagyjaként numerus clausus alá vetett zsidónak nyilvánították. Jogtiprók összekacsintása címmel följegyzést készítettem hajdan mindennapi kulturális kalamitásokról. Egyik így szólt:

„Az alkotmány szövege szerint faji, nyelvi, vallási megkülönböztetés alapján senkit sem volt szabad hátrányos helyzetbe kényszeríteni. Az alkotmány értelmezése pedig a rendkívüli hatalommal felruházott tartományi, majd később megyei párttitkárok esetében kinek-kinek a személyes felfogása szerint módosult. Amikor Szabó Lajos, a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola rektora elhunyt, illetékesek nagy nyüsletésbe kezdtek, hogy megfelelő személyt állítsanak a helyébe. Én az akkori megyei első titkárnak azt mondtam, hogy Harag Györgyöt kellene rektornak kinevezni.

Az akkor már országszerte jól ismert név hallatán fölkapta a fejét:

– Egy zsidót akar maga rektori székbe ültetni?

– Harag Györgyöt ajánlottam, akit külföldön is kiváló szakemberként, nagy rendezőként tartanak számon – mondtam.

– De zsidó! – replikázott élesen a titkár.

– És ha zsidó? Az alkotmány ugyanolyan jogokat biztosít neki is, mint akárki másnak – válaszoltam.

A titkár elnevette magát.

– Alkotmány! Tréfás kedvében van maga, hogy az alkotmánnyal példálózik.

Ezzel lezárult Harag György rektorságának ügye.

Az alkotmányról pedig újból kiderült, hogy valóban egy sátánian megtervezett kirakatpolitika eszköze. Valamirevaló nemzeti kommunistának szinte kötelessége azt megszegni.”

Harag Gyuri nekrológját Koppándi Sándor bukaresti cenzorunk (bizonyára főnökének parancsa szerint) kidobta lapunkból. Indoklás: ünnepi szakaszba lépett az ország. Most húsz esztendeje, hogy Nicolae Ceauşescu elvtársat a párt főtitkárává választották (1965–1985).

Ilyen időben tehát a nagy örömre való tekintettel nem lehet temetni, szomorkodni. Ilyenkor legföljebb verni, pofozni lehet azokat, akik botrányos viselkedésükkel megzavarják a történelmi áhítat óráit.

(Ui. Sztálin halálakor, 1953-ban sokan kerültek börtönbe, mivel a nemzeti gyász napjaiban nem halasztották későbbre a Népek Atyjának halála előtt megtervezett, előkészített esküvőket. Ettek-ittak, énekeltek, táncoltak. Aztán megnézhették magukat Zsilaván, Szamosújvárott, Nagyenyeden, történelmi patinájú tömlöcökben.

Ceauşescu évfordulójának ünnepe alkalmából az ellenkezőjét értük meg: a kötelező boldogság, öröm, ujjongás napjait. Akkor gyászolni kellett, most tilos volt meghalni, kihágás volt gyászolni.)

A Pompás Gedeont Marosvásárhelyt a 6. előadás után letiltották. (1967. május végén történt ez.) A színdarabot Harag György rendezte, de nem volt megelégedve a munkájával. Nézte a teltházat, csöndes mosollyal vette tudomásul a harsány nevetést, a nyíltszíni tapsokat, majd így szólt: „Egy másik alkalommal ezt jobban meg kéne csinálni.” Nekem jobban tetszett a rendezése, így tehát azt mondtam: „Ideje lenne már egy jó nagyot bukni, hogy legyen valami sikerélményünk is. Minden újszerű darab megbukik először. Csak aztán fejünkbe ne szálljon a kudarc!”

Mikor a Pompás Gedeont betiltották, azt mondtam neki: talán nem is olyan rossz az előadás, ha már a párt is retteg tőle. Gyuri pedig így szólt: az igazi nagy szégyen az lett volna, ha azok, akik ellen a szatíra „íródott”, lelkesedéssel fogadják a produkciónkat.

Kiszivárgott annak híre, hogy a megyei pártbizottság illetékeseit a belügyi fülesek tájékoztatták az előadás hatásáról. Miért nyugtalanítják őket oly nagyon az írók? Ezt kérdezte tőlem valaki. Azért, mondtam, mert legfőbb olvasmányuk a följelentés meg a kémjelentés. Így kialakul bennük az a fölfogás, hogy aki tollat fog, annak leginkább e két műfajban kell jeleskednie. Munkatársának, barátjának, szomszédjának följelentésével, avagy „az imperialistáknak”, de főleg budapesti politikusoknak küldött kisebbségi panaszokkal. Mármost: mivel az írók forgatják leginkább a tollat, főleg őket lehet azzal gyanítani, hogy föl- és kémjelentéseket írnak. Ezért kell őket szigorúan szemmel tartani.

Mit műveltünk mi Gyurival?

„Följelentettük” a nagyközönségnél a gedeonizmust: a hatalmi tébolyt, a butaságban fogant erőszakos boldogítást, a munkáshatalom címén s ürügyén lábrakapott bacchanáliát. No persze! Falusi szinten. Egy Gedeon-szerű tanácselnök személyében. Némely kritikus ezt kifogásolta: a „kritikai régió szintjét”. Gyuri legyintett. „Nem írhatjuk oda, hogy Pompás Ceauşescu!” A hatalom ittasainak természetrajza nem módosul alacsonyabb vagy magasabb funkciók szerint. Ez a darab végül is nem politikai röpirat, hanem az emberi esendőség szatírája.

Álmaimban vissza-visszatér Gyuri dédelgetett szándéka. „Gedeont újra és másként kellene színpadra vinni!”

A forradalomnak vélt s nevezett, majd román nemzeti felkelésnek is elkeresztelt 89-es fordulat napjaiban reményt és titkos iratokat fújdogált a decemberi szél Marosvásárhely utcáin. Mindkettőből keveset, ugyanis január elején (90-ben) már elkezdték végrehajtani a kivégzett Diktátor politikai végrendeletét: az „idegenektől mentes” nemzeti állam folytatólagos kiteljesítését, s begyűjtötték a titkos iratokat is az újjászervezett belügyi hivatalba.

Korábban ismert tények után ekkor került a kezembe egy belügyi titkos irat is, amelyből ugyancsak kiderült, hogy Harag Györgyöt ellenzéki magatartása miatt minden módon el akarják távolítani Marosvásárhelyről. „Bajkeverők nélkül nyugodtabb az élet!” A párt pedig nyugodt és boldog életet ígért a népnek.

A menesztését fokozatosan készítették elő. Egyik módszerük az volt, amit a következő titkos jelentés is érzékeltet: a „színházi közösségi véleményként” összegezett rágalmak, hazugságok fölterjesztése… kinek? Megyei első titkárnak, központi bizottsági művészeti felügyelőnek, minisztériumnak.

A román nyelven alkotott mű magyar fordításban így hangzik: „Harag elvtárs személyét a színészek többsége nem kedveli, gyenge jelleműnek tartja, olyan embernek, aki személyes érdekeit a közérdek fölé helyezi, miközben azon mesterkedik, hogy a színházban vezető szerepet biztosítson magának. A lezajlott eszmecseréken általános véleményként hangzott el, hogy személye a színház számára hasznos lehet, de csak szimpla rendezőként, s anélkül, hogy az intézmény vezetésébe beleszólhatna.”

Jeleztem már az első titkár cinikus kacagását az alkotmányos jogok említésének hallatán. Csakhogy ez afféle magánvélekedés volt. Hivatalosan nyilvánosan, nem lehetett zsidózni, meg magyart bozgorként (hazátlan) megbélyegezni. Ezzel szemben a „káderkiválasztás” nemes, magasztosan humánus követelményei szerint ítélték Haragot „gyenge jelleműnek”, „karrieristának”, „önzőnek” stb. Így kívánta ezt a sokoldalúan fejlett szocializmus erkölcsi rendje, alkotmánya, vezetőinek morális igényessége.

Az idézett szöveg olyan titkos dokumentumból való, amelyet a színház és általában a művelődési élet besúgóinak jelentései alapján készítettek. Valójában Harag színészcsapatának rajongását akarták ellensúlyozni olyan vádakkal, amelyekkel a helyi hatalom nem mert a színház magyar és román tagozata elé kiállni. Azt viszont sikerült elérni, hogy az agyonrágalmazott rendező végül elhagyja Marosvásárhelyt.

Ablonczy László: Harag György hatvanadik életévében halt meg. Már nem olvashatta a születésnapi méltatásokat. Arra kérlek, hogy nemcsak a magad elfogultságával, hanem általánosan is, a romániai színházi élet szempontjából méltasd színházteremtő munkásságát.

S. A. válasza: Remélem, hogy pályafutását, a hazai magyar színjátszásban fordulatot hozó munkásságát színháztörténészeink könyvben is méltatni fogják. Én most csak annyit mondhatok: Új Élet című képeslapunkban egy Harag György életútját vázoló íráshoz gyermek- és ifjúkori, családi fényképek után kutattunk. Úgyszólván semmit sem találtunk. Apja, anyja, két testvére Auschwitzban pusztult el, ő pedig Mengelének ama hírhedett intésére, mely gázhalálra vagy munkára ítélte a deportáltakat, munkaszolgálatosként Mauthausenbe került, majd Ebenseeben szabadult ki a haláltáborból. Hozzátartozóinak életével semmisült meg családjának, gyermekéveinek minden tárgyi emléke is. Erről vele nemigen lehetett beszélgetni. (Fájdalomban is „fecseg a felszín, hallgat a mély”.) Nem mesélt az átélt borzalmakról, veszteségeiről, de abban, amit alkotott: személyes létének vallomása is fölizzott, kánon-dallamként társult a megrendezett dráma dallamához. Ahol szerző stukkert sütött el az embertelenség irányába, ott Gyuri ágyúkat szólaltatott meg, hogy dörejük után az önvizsgálat döbbenetének csöndje támadjon nézők százezreinek szívében. Az ilyen „sorsnyomás” ott munkál minden alkotásban, de Harag művészi szemléletében és gyakorlatában nagyobb szerephez jutott. A színpadra vitt műnek új dimenziókat nyitott meg anélkül, hogy annak eredeti mondanivalóját, szellemiségét tendenciózus félreszólásokkal meghamisította volna. Ha arról szólunk, hogy íráshoz, festményhez, szimfóniához – többek közt – mi nyújt segítséget, mi lehet el nem apadó energiaforrás; ha azt mondjuk Tamásival: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne (s ezt nem a költözködési jog, hanem a bölcselet szintjén értelmezzük!), akkor Harag minden színpadi megszólalásával azt sugallta: azért vagyunk a világon, hogy az erőszakot, a fajmítosz bestialitását száműzzük belőle. S ha tinektek, barátaim, vigasz és megtartó erő a megénekelt szülőföld pora: veletek vagyok én is a ragaszkodásban azzal a maréknyi hamuval, amely apám, anyám volt és két elégetett fiútestvérem (Tamás és Lacika).

Ők négyen a hatmillióból!

*

Szótlanságra hajló csendességében és vulkanikus erejű színpadi konfliktus-rohamaival így él bennem Harag György. Így is, hiszen csak emléktöredékek sorjáznak a tollam alól.

Élete végén, súlyos betegen, amikor jellemének törvénye szerint halálraítélt állapotát is titkolta előlünk, erőltetett vidámsággal kérdezte tőlem szerkesztőségi szobámban, ahol minden beszélgetésünket lehallgatókészülékek rögzítették. (Akkor nem tudhattam.)

– Nos, uram? Melyek az mái nap új felismerései?

– Sajnálom, maestro, de csak ócskasággal szolgálhatok.

– Újabb galádságokkal?

– Képzelje, uram! A történelmet újból tetten értem.

– In flagranti? – kapta föl Gyuri a játék fonalát.

– Úgy van, maestro! Minden kétséget kizárólag ismétli önmagát.

– Nem felejt és nem tanul – kacagott Gyuri.

De csak a hangja volt kacagás.

Emlékeimben az utolsó, amely kurtán, fáradtan kiröppent akkor a torkából.

(1995)