A Hitel halhatatlan fővédnöke^*

Ha kedvünk szerint szabadon szállni nem is: átszólni lehet a régi haza közepén húzódó határon, amiként Nagy Gáspár barátom is tette minapában. Dróton üzente meg nekem Budapestről Marosvásárhelyre, hogy tizedik évét tölti a Hitel, és kitelne-é tőlem ez alkalomból néhány jubiláns gondolat?

Röpke beszélgetésünk perceiben Gáspár azt is szóvá tette, hogy az idő tájt, mikor tiltással, tűréssel s némelykor szájpeckeléssel fegyelmező diktatúrában egy új folyóirat álma földerengett, annak szövögetésében magam is részt vettem. Csoóri Sándor kezdeményezésére hol Illyés Gyula, hol az immár özveggyé lett Németh Ella vendégszerető otthonában gyülekeztünk seregestül – mi végett is? Csokonaiasan szólva: földiekkel játszó égi tüneménynek, még nem csalfa, sem vak Reménynek bókolni untalan: talán-talán rávehető a hatalom olyan újság megjelentetésére, amely hangosan szóljon elnémított sorskérdéseinkről.

Nem kell mondanom, hogy reményünk reménye viszont Illyés Gyula volt.

Azt vártuk tőle, hogy a harci kezdeménynek Botondjaként, roppant tekintélyének buzogányával ő törje be „császárnak kapuját”. Ez akkor nem sikerült neki. A nyilvánosság főbérlői az ellent-nem-állás bizantin politikájával elnapolták a Hitel engedélyezését.

Illyés Gyula nem érte meg ama fordulat napjait, mikor az égi tüneményből, ellenzéki reményből új magyar folyóirat nőtt ki, s mikor ajándékát az idő azzal is megtetézte, hogy erdélyi fuldoklásunkban kezdtünk levegőhöz jutni.

– Van-e mondandód? – szólt Csoóri Sándor, jól tudván persze, hogy szónoki a kérdés.

– Ha nem lenne, nem ítéltek volna hallgatásra az írásnak minden műfajában – mondtam.

– Akkor szólj, szóljatok a Hitel hasábjain, az írásnak minden műfajában!

Politikai tárgyú szövegek dolgában a Hitel is módosított a babitsi (nem fegyveres, hanem hallgatásos) ellenálláson: „Azok beszélnek, kik ma némák!”

Némák? Ha van, aki emlékszik megszakított beszédjükre! A némaság csak közösségi hiányérzetben, vágyban és szolidaritásban tér vissza szólásként a megalázottak és megszomorítottak lelkébe. Babits 1916-ban vágta szemközt az Eduárdoknak zengő poétákat, az embertelenség ellen lázadva s remélve mégis az emberség oldalán, hogy „van némaság, mely messze hallik…” Nagy költővel büntetlenül találkozni lehetetlenség. Babits nemcsak vigasztalt: erősített is engem a némaságban a ’80-as évek idején, és feloldott, amikor Erdélyben hallgatás miatt hallgatásra ítélten a Hitel hívását örömmel jegyeztem: „A Hitel szabadságának talpalatnyi földjén azt mondj, amit akarsz!”

És küldtem kiáltványt arról, hogy emberi jogokban be nagyon lekoldusodtunk 1988-nak tavaszára, és törött korsó mivoltunkat vettem leltárba az önkény csizmasarka alatt 1988 szeptemberében, nem sejtvén a hatalom közelgő véres végnapjait.

Fájdalmas volt Illyés nélkül szabadon szólni, miután a koporsójánál is csak nemzetféltő, nemzetiséget védő küzdelmét méltattam inkább, anélkül hogy a lángelme lényegét emeltem volna fénybe, miként pap mutatja föl az oltáriszentséget.

Erőt adó volt Illyés szellemi hagyatékának birtokában szólni és bevallani, hogy mindahányan, akik csalfa ígéretekben csalatkozva számonkérőleg fordultunk szembe önmagunkkal is: tőle kaptunk bátorságot, példát, Bethlen Gábor-i leckét. Tanuljatok meg, fiaim, különbséget tenni a cselekvésképtelen meggondoltak s a meggondolatlan cselekvők között – de csak azért, hogy ne feledjétek: egyik szűrdolmány, a másik dolmányszűr, későn könnyező szemekkel pedig a történelmet meghatni nem lehet.

Irodalmi remekei mellett a szívritmuszavarban soha nem szenvedő ellenzékiség bölcs, mert józan és eredményes örökét hagyta ránk. Többek közt olyan művekben is, amelyeket mások írtak, de azokat Illyés Gyula szolidaritása, költőfejedelmi tekintélye, súlya latba vetése nélkül nemigen lehetett volna kiadni. Akik manapság azt kutatják s írják, hogy a szovjet birodalom vazallus államai közé oly könnyedén áttelekkönyvelt Magyarország szellemi élete miért lehetett viszonylag szabadabb: bővebben foglalkozhatnának Illyés Gyula művészi és politikai szerepével.

Akik valamennyire is el akarnak igazodni a határon túli magyarság kínkeserves, ellentmondásos, testvérharcokban csonkult önvédelmi küzdelmeiben: Illyés „fáklyaláng”-szerepét meg nem kerülhetik. Diktatúrák múltán és kimúltán még egy darabig sok lesz, túl sok a hős ellenálló, az egyenjogúsági kovászember és kitartó sörélesztő. Létszámuk egyenes arányban csökken majd az elmúlt évtizedek dokumentált számbavételével. Azzal is többek között, hogy iskoláinkban megtanulhatják a gyermekek, miszerint az Egy mondat a zsarnokságról – a Nemzeti dal méltó ikerpárja – minden idők leggyújtóbb, mert gondolatilag is leggazdagabb verse, mit a proletárdiktatúrának, népi demokráciának, szocializmusnak is becézett zsarnokság ellen írtak. Aki nem hinné el Németh Lászlónak, hogy „az ember voltaképp egy szót mond ki az egész életével”, az ’56 nemzeti dalát vesse össze a Puszták népével. A totalitárius rendszerek rácsait szaggató poéma s a nemzet alatt sínylődő nép sorsát faggató szociográfia lélegzetvételében csak műfajbeli ritmuskülönbség van. Az életműnek minden darabja egyazon szellemi vércsoportból való. Ez csak azoknak szól persze, akik azért nem olvassák Illyést, a remekírót, hogy boldog tudatlanságban szellemiségének legfőbb jegyeként csácsogják el „nemzeti korlátait”, „populizmusát”, „becsületes alkuinak” szégyenét. De olyat is hallani, hogy boldog szólást megtagadó hallgatásaiban is több volt az óvatosság, mint a vadat hátráltató, kemény szembenézés. Történelmi tapasztalat és ismeret híján való az efféle vélekedés. Tudni kellene valamit arról az időről is, mikor Budapesten hallgatni veszélyesebb volt, mint például San Diegóban, Münchenben ráduplázni Petőfire: „Akasszátok fel a pártfőtitkárokat!” Igaz, hogy hallgatásért is csak nemes nagyvadat üldöztek a költői dicsérethiányban szenvedő rabtartók.

Tapsifüles apróvadként Illyést nyilván nem akarták volna terítéken látni. Szabédi Lászlót sem Kolozsvárott, ahol ekként mordult rá a pártos lelkesedést begyűjtő redaktor: költőnk sokatmondó hallgatása legalábbis korszerűtlen. Pedig ellenállás volt az, akár Illyés Gyuláé.

 

*

 

Azt a folyóiratot ünnepeljük tehát, amelynek alapítási tervére elsőként Illyés Gyula adta áldását. Gyorsan, határozottan, mint oly sok ellenzéki kezdeményre, mely az ő támogatása nélkül hamvába holt szándék maradt volna. Példát sokat hozhatnék föl mind a magyarországi reformmozgalmak, mind a határon túli nemzetrészek kisebbségi küzdelmeinek történetéből. Emlékeimben nyilvánosság elé kívánkozva tülekednek valamikori sötét vádak mozzanatai. Köztük – mi tagadás – magyar irodalmárok szégyenletes támadásai is az úgymond „nacionalista” népi író ellen, aki saját bőrén tapasztalhatta a „magánszorgalmú kutyákról” írt sorainak igazságát. És mi mindent még, amikor „bent” és „kint”, Budapesten, Bukarestben, Pozsonyban és Belgrádban folyton-folyvást betiltották, kitiltották, pártállami sajtóhadjáratokat vezettek ellene, és paranoiás pártfőtitkárok kértek róla kémelhárítók útján bizalmas tájékoztatót. A szellemi életet szabályozó támogatás-tűrés-tiltás idején kerek tíz évig feküdt könyvsírjában a Szellem és erőszak című könyve. Nomen est omen! Ám ez potomság volt ahhoz képest, amit a román diktátor parancsára a hetvenes évek végén műveltek Illyés Gyula ellen: a legelsőtől az akkori legutolsó könyvéig a teljes életművét betiltották, bolti-könyvtári forgalomból kivonták az egész ország területén. Hogyan? Bukaresti titkos parancs szerint meghatározott napon, hajnali órában kellett hatalmas – azóta sem tudni, mennyire képletes – autodafét végrehajtani. A könyvárusokat pedig arra kötelezték, hogy „diszkréten” puhatolózva jegyezzék meg és jelentsék „illetékeseknek” az Illyés-művek iránt érdeklődők nevét és címét is. „Nagyon sajnáljuk, az igen keresett Illyés-művek mind egy szálig elkeltek. Tessék talán majd a jövő héten benézni. Szabad a nevét, hogy előjegyezzem?” „És hány év néz ki nekem ezért?” – kérdezte ilyen alkalommal évődésre hajlamos barátom, Bözödi Gyurka.

Így történt, hogy Illyés Gyulának már éltében hatalmas serege támadt Erdélyben is. Nem Dózsa mezítlábasai voltak, hanem kisebbségi sorsot viselő olvasói és hívei – a társadalmi és nemzeti igazságtétel reménységében. Költészetinek vélt találkozás a Szépet kizáró politikumban? Törvény-e vajon a kettőnek szembeállítása? Kosztolányi talán megbocsátja Illyésnek, de még Babitsnak is, hogy Goethe-gazdag szellemiségükben fütyültek a homo aestheticus kontra homo politicus-féle kánonokra. Mert politikus író volt Dante, Voltaire, Ady és Petőfi, és vannak természetesen apolitikus írók is, mint Weöres például, akit azzal sértegetnek, hogy folyton Illyéssel állítják szembe.

Ezt szerintem semmilyen új paradigma nem nullifikálhatja.

Nevezzék bár őket populistáknak, esztétikai antikváriusoknak: minden műfajban alkotó magyar írók vallják magukat Illyés követőinek.

És nem csak írók, költők.

A ’70-es évektől kezdve a diktatórikus önkény és a kisebbségi sorsra jutott nemzetrészek jogfosztása ellen küzdőknek egész serege rajzott ki Illyés Gyula köpenye alól.

Válasz Herdernek és Adynak című politikai vitairata vízválasztó a Trianon-szindróma kezelésében. A „belügyi kérdésként” hóhéraikra bízott kisebbségi magyarok emberjogi küzdelmének új szakasza kezdődött Illyés nemzetközi visszhangot keltő írásával.

Őt akkor ismét elhallgattatták. A vitairat drámai hatását azonban már nem lehetett „betiltani”. A nemzeti létünket sújtó betegségek fölfedésével Illyés azoknak a reformerőknek nyújtott eszmei fegyvert, amelyek tizenhárom esztendő múltán a rendszerváltást vitték véghez Magyarországon. E történelmi fordulat szellemi előkészítői, „enciklopédistái” között nevét, életművét ugyanaz a megbecsülés illeti meg, mint Rousseau-ét, Voltaire-ét a franciák történelmi emlékezetében.

Ha volna az övékéhez hasonló tisztult emlékezetünk.

De nincs még. Sőt ezután zavarodik össze még inkább – megannyi különvélemény kútba hajított kövei folytán. Isten a megmondhatója, hogy sorsproblémáink ügyében hányféle revízió készült a huszadik században, s mennyi még a múltból örökölt, kollektív közérzetet is befolyásoló tanulság, rémület, gáncs és rögeszme! S mind között legtragikusabbak Ady bevált jóslatai.

Súlyos oka van annak, hogy Európa legnagyobb kisebbségének, az elcsatolt területek közel négymilliós magyarságának sorsán töprengve fordult Illyés Adyhoz.

Fülep Lajos megrendítő emlékeiből idézte föl Ady vallomását.

„Az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül. A népben van; de benne nem él, mert nem tudatos, néma. Én látom: érzem benne. Ő nem tudja, nem érzi önmagában, ezért nem látná bennem se. Ez nincsen sehol rajtam kívül. Én vagyok az utolsó élő magyar.”

Az utolsó? Aki népének gyászjelentését borítékolja?

Mielőtt Füleppel együtt már-már klinikai fokon emésztő szorongást mondanék magam is, Ady szavainak holt-tengeri visszhangjaként bejelentem: én az utolsó halott magyart láttam a szülőfalummal szomszédos falucskában. Szegről-végről tán még rokonom is volt. Kihalásával a Bethlen Gábor idején még színmagyar település temetőjének kapuját végleg lelakatolták. Nem üzemel többé, nincs hozzá magyar. Apámnak szíven ütő sóhaját őrzöm ama temetői látogatás idejéből: „Hála Istennek, a mienk még üzemel.”

Tekintetünket az égre emeltük, majd egymásra nézve azt kérdezte bennünk az egész életünket betöltő szorongás: üzemel, de meddig?

 

*

 

Jól tudta Illyés, hogy Ady és Herder emlékét idézve a „testvérállamok” vastag bőrű nacionalistáit kell főbe kólintania. Történelmi hátteret vázolva, a végveszély felé sodródó, határon túli magyarokért emelt szót, nem kímélve a hivatalos magyar politika tabuit sem. Az akkori szájkosaras időkben vakmerőnek tartott vitairat ezért keltett riadalmat Bukarestben ugyanúgy, mint Belgrádban, Pozsonyban és Budapesten.

Nincs mit csodálkozni. Hallgassuk: „Tudjuk, hogy a könyvek, cikkek, visszaemlékezések, így nevezte, »diadalmas forradalom« alatt, mely az ő gondolatait is immár győztesnek hirdette, Ady bénulásos szája újra s újra ezt a szót akarta érthetően kimondani: Erdély. Mert olyan sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott. S nemcsak »népe egén«; földjén is.” Szülőföldjén, a Szilágyságban, Bethlen Gábornak két tűz között védett Erdélyében.

Reményeinek foszlányai között Ady ezért vallhatta Fülep Lajosnak, hogy ő az utolsó élő magyar. Mondta a vándormadarak ösztönével, amely nyárnak múltát, ősz közeledtét jelzi. Föltéve, de nem megengedve, hogy magyar eredetű francia költővé lett volna: elképzelhetetlen, hogy ilyen rémlátása támad: „Én vagyok az utolsó élő francia.”

De mivel rólunk és nekünk szólt: tragikai hitele van a jeremiádának.

Nem eszelősség, sem üldözési mánia.

Nem alkati pesszimizmus, sem valami, aminek nincs neve, és főleg nem az, aminek Lukács György maszlagolta bele a szellemtörténeti közvéleménybe. Nem dzsentripanasz, sem hanyatló nemesség siráma.

Hanem akkor mégis minek tekintsük? Ugyanolyan figyelmeztetésnek, mint Ady minden más, rettenetet oldó égre jajdulását.

És Herder? Azóta, hogy ránk ijesztett, több mint kétszáz esztendő múlt el. Vele már nemigen kell szembenéznünk, hanem inkább magyarfaló szláv tanítványaival. Régi feltételezés igazolódik már: nyelvünkkel együtt való kihalásunk jóslatát nem Herder professzor úr látnoki ereje sugallta. Történelmünk tragikus fordulatairól, megannyi hungarocídium következményeiről, nyelvünk társtalanságáról azok tájékoztatták őt, akik nemzeti felemelkedésüket a magyarság aláhanyatlásától remélték. Machiavellista elmeél volt abban, hogy szívüknek hő vágyát – teljes kipusztulásunkat – a Sturm und Drang nagy teoretikusának, Goethe barátjának jövendölő szájára bízták. Miazmás eszméik mai hordozói a Felvidéken, Délvidéken és Erdélyben működnek a herderi jóslat megvalósításán, epitáfiumot is kőbe vésve már – nevünkben: Fuimus Hungari.

 

*

 

Húsz esztendeje múlt, hogy Illyés Gyula híres-hírhedetté vált vitairatával vészharangot kondított meg, hogy fölrázza Európa lelkiismeretét, mely akkor is erős volt. Emberi jogaikból kivetkőztetett kisebbségi népcsoportok üldöztetésének láttán-hallatán ez a teherbíró lelkiismeret mindent elviselt a legcsekélyebb furdalás, bűntudat nélkül.

Nem túlzás azt mondani, hogy ha például Zoláról szólva a J’accuse-t elhallgatni nem lehet, ugyancsak méltánytalanság lenne felednünk, hogy 1977-ben, öngőzkörükben tobzódó diktatúrák idején Illyés Gyula mondta ki és bizonyította tényekkel, miszerint: a Kárpát-medencében milliók szenvedik el az újabb magyartalanítás kínját.

Lehetséges ez a párhuzam? Nézzük hát!

Paranoid nacionalizmussal párosult antiszemitizmus volt Dreyfus kapitány kálváriájának okozója.

Fasisztoid mássággyűlölet, nemzeti őrjöngésig vadult asszimilációs erőszak volt a romániai nemzetiségek drámai helyzetének előidézője.

Amott személyi drámából lobbantak föl az emberi jogok máglyatüzei, emitt etnikai közösségek megsemmisítési szándéka folytán hangzott el naponta számtalan justizmord. Amott Zolának köszönhetőleg égig csaptak az igazság és törvénytelenség közti küzdelem lángjai. Emitt óriási hangfogó került menten a magyar J’accuse keltette morajra, hogy azután balkáni bértollnokok – köztük magyarok is – rágalmazzák, nacionalizmussal vádolják Illyést.

 

*

 

A tizedik évébe forduló Hitel körül a lelkünket melengetve emlékezünk Illyés Gyulára, aki tizenöt esztendeje hagyott el minket. Határon túli magyarként a koporsójánál szólva nem hagyhattam említetlenül, hogy az esztétikai értékteremtés nagy klasszikusát már éltében támadták közösségi-nemzeti gondjai miatt. Nagy politikai kuvaszok ugatták meg úgymond nacionalistaként; kis magánszorgalmú kuvaszok harapdálták a bokáját, hogy elijesszék a határon túli poklokban vergődő magyarok gondjától. Akik úgy gondolták, hogy költőt költővel a legkönnyebb agyonütni: a „csöppentettméz”-esztétika jegyében más alkotókat próbáltak hozzáverni – Bolond Istók-i módon egy kalap alá véve a két s a még több kalap alá tartozókat.

Akik akkor sem akarták tudomásul venni, hogy ami egyik költőnek erénye, az a másiknak éppenséggel bűne lehet, későbben „paradigmaváltás” címén sorolták őt „hagyományos ódonságok” közé. Kíméletes eljárás volt ez ahhoz képest, mikor a rendszerváltás után a marxista ideológusokat zsurnaliszta akasztológusok váltották fel. Új Zsolt Bélák bélyegezték „kultúrcsatlósnak”, „megalkuvó populistának”.

Vigaszunkra: védelmezői támadtak. Legtehetségesebb szellemi rokonainak egyike, Domokos Mátyás teszi szóvá gondolatgazdag, mélyen elemző irodalmi tanulmányokban is az Illyés életművét sújtó méltánytalanságot. Az „Illyés-felejtés” gyarapodó tüneteiről szólva valóságos közösségi szellemkórtani anamnézist készít, amely Erdélyben is fájdalmasan érvényes minden észrevételével. Általános jelenség, hogy Illyés mellett Németh László s a nemzeti sorsproblematika nagy tudósa, Bibó István is a közöny hideg zónáiban vesztegel – tavaszra várva. Mag hó alatt, szól bennünk a remény és annak tudata, hogy hatalmas életművek hány esetben vészeltek már át törpe teleket.

Domokos Mátyásnak némelykor drámai erejű, vallomásos szövegei a magunk féltése és az önmagunktól való félelem természetrajzáról: elkeserítőek, de biztatók is. Talán cselekvésre serkentik az önvédelmi reflexeiben meggyengült „népieket”, akik valójában már csak azért viselik ezt a jelzőt, mert Babitscsal vallják, hogy az írástudó problémája korunkban erkölcsi probléma is.

Az Illyés-felejtés pedig mindenekelőtt Illyés-feledtetés. Legfőbb módja: az elhallgatás, ám ez ellen nincs mit tenni. A felejtés bűne nem azoké, akik – bármivel indokolják is – nem szeretik Illyést, megvetik szellemi örököseit. Az igazán kóros jelenség: a feledtetők, hamisítók, „áltudományos manipulációban” serénykedők jajveszékkel elegyes agresszivitása, csoportérdeke, és túl a Szépen: álcázott politikai ellentétek kicsapódása. Annak a katasztrofális csapásnak a következménye, ami – Illyés szavával – a nemzeti tudatot érte. Már Ady előtt, különben nem panaszolta volna Fülep Lajosnak: „Az én magyarságom nincs már sehol… A népben van; de benne nem él, mert nem tudatos, néma.”

E némaságból merítünk választ az Illyés-feledtetőknek is. A nép, amelynek legbensőbb vágyaiból és hangtalan fájdalmaiból Illyés szellemi arculata kirajzolódik: még nem ismeri eléggé Őt, nagysága és változatlan időszerűsége nem tudatos benne. De nincs isteni ítélet, amely ezt örökre szóló állapotnak nyilvánította volna.

Ha Illyés Gyula eljut a teljes magyarsághoz: a feledtetők feledve lesznek.