Tamási Áron esete Groza Péterrel^*

Sütő Andrásnak Marosvásárhelyre

1946-ban felhívtak a Román Kommunista Párt titkárságára Luka László elvtárshoz, és közölték velem: a Párt és a Kormány terve alapján meg kell rendezzük a román–magyar kultúrhetet, amely dr. Groza Péter elnöklete alatt fog lezajlani.

Ezután felkerestem Groza Pétert a Minisztertanács elnöki irodájában. A miniszterelnök részletesen ismertette velem a kulturális hét fontosságát, célját: egymáshoz közelebb hozni a román és magyar népet. Közölte, hogy a programot Bukarestben, Brassóban és Kolozsváron fogják megszervezni. Sorozatos román–magyar kultúrelőadások keretében föllépnek és felszólalnak majd írók, művészek, hogy egymással megismerkedhessenek, s a kölcsönös bizalom alapján segítségünkre legyenek a nacionalizmus és sovinizmus elleni harcunkban.

A Magyar Népi Szövetség, amely a Romániában élő magyarságnak volt a demokratikus politikai szervezete, önfeláldozóan harcolt minden felülről jövő (román, magyar) reakció ellen, valamint minden felülről jövő nacionalista-soviniszta baloldaliság ellen. Ezért lelkesen támogatta a dr. Groza Péter által vezetett akciót. Engem mint az MNSZ Intézőbizottságának tagját bíztak meg a terv végrehajtásával, amit a miniszterelnökkel alaposan megtárgyaltunk és előkészítettünk. Dr. Groza Péter átadott nekem egy 60-70 személyre szóló névsort azokról a budapesti személyiségekről, akik a román kormány vendégei lesznek. A névsor első helyén Tamási Áron szerepelt. A miniszterelnök külön hangsúlyozta, hogy ő ki ne maradjon a delegációból. Mint mondotta, Áron neki régi jó barátja. Fiatalkorukban többször találkoztak, elbeszélgettek irodalomról, történelemről, politikáról. Nagy tudású írónak tartja, s mély baráti érzelmek szálai fűzik őt hozzá. Többszöri beszélgetéseink során Groza Péter vissza-visszatért Tamási Áronra, hangsúlyozva, hogy őt mint személyes vendégét hívjam meg Bukarestbe.

A magyar delegáció vezetőjeként Ortutay Gyula volt megjelölve.

A meghívottak között szerepelt Jávor Pál, Kállay Gyula, Háy Gyula, Zilahy Lajos, Dénes Oszkár, Bársony Rózsi, Salamon Béla, Fényes Alice.

Bukarestből hét kocsiból álló, elegendő fűtőanyaggal, élelemmel jól felszerelt különvonattal indultunk Budapestre. Kürtös-Curtici határállomáson átkelve jutottunk Magyarország területére. Megjegyzem, a mi vonatunk volt az első civil szerelvény, mely a háború után magyarországi útiránnyal elhagyta az országot. Akkor még csak külön katonai engedéllyel és szovjet segítséggel indulhattunk el, mivel a visszavonuló fasiszta hadak sok helyen felrobbantották a pályatestet és a hidakat.

Vonatunk délután öt óra tájt érkezett a Keleti pályaudvarra. Megemlítem, hogy útközben – talán Mezőtúron megállva – két kisgazdapárti képviselő kéredzkedett föl a vonatunkra. Megkezdődött a Nemzetgyűlés ülésszaka, oda igyekeztek. Velük szóba elegyedve kijelentettem, hogy pártjuk, a Független Kisgazdapárt a nagygazdákat képviseli, nem a szegényparasztságot. Egyikük, akit én zsírosparasztnak néztem, cáfolta állításomat és ugyancsak megvédte pártját a társa is.

Budapestre érkezve először is felkerestem Rácz Gyulát, aki 1940-ig az MNSZ elődjének, a Magyar Dolgozók Szövetségének volt vezetőségi tagja. Segítségét kértem, hogy megbízatásomnak eleget tehessek. Beszélgetésünk este tíz óra körül sem ért véget, így hát a kijárási tilalom miatt, mely este 9-től reggel 6-ig tartott, nála maradtam. Az ő segítségével másnap reggel tíz órakor jelentkeztem a Magyar Kommunista Párt központi székházában. Farkas Mihály elvtársat kerestem. Rákosi Mátyás titkárnője, aki engem Bukarestből ismert, tagja volt ő is a MADOSZ-nak, ugyancsak segített az eligazodásban. Közölte, hogy Farkas Mihály helyett Rákosi Mátyás fogad majd engem, de kissé várnom kell. Így nem sok idő múltán kilépett szobájából, és bevezetett a főtitkár dolgozószobájába.

Rákosi megölelt, és hellyel kínált. Én mindaddig állva maradtam, míg ő maga helyet nem foglalt. Ezután a családunk felől érdeklődött. Azt kérdezte, hogy a testvéreim, Lőrincz és Márta hol dolgoznak. Tud rólunk, mondta, hiszen még Moszkvában értesült illegális kommunista tevékenységünkről.

Ezek után a tárgyra tértem, aprólékosan előadva feladatomat, amiért Budapestre utaztam. Rákosi azt válaszolta, hogy nem tud semmit az ügyről, a tervezett román–magyar kultúrhétről nem értesítették. Ennek ellenére azt jónak látja és támogatja. Magához hívatta Kállay Gyulát, vele is közölte egyetértő véleményét, én pedig átnyújtottam neki a Groza Pétertől kapott névsort. Elmondtam, hogy milyen utasítást kaptam: Magyarországot a román–magyar kultúrhét alkalmával komoly, rangos együttes képviselje. Azt is kértem, hogy ha lehetséges, a delegáció vezetője egy miniszter legyen.

Rövid gondolkodás után Rákosi azt kérdezte: „Lehet-e kommunista? Vagy jobb lenne egy szocdem?” Válaszom így hangzott: „Mi kommunisták vagyunk, de széles tömegeket átfogó akciót akarunk szervezni.” Akkor így szólt Rákosi: „Hát egy jó kisgazdapárti lehet-e?” Javaslatával szemben azzal érveltem, hogy Romániában a magyarság csak a Magyar Népi Szövetségben tömörül, és nem akarjuk, hogy ebben az egységben kisgazdapárti orientáció keletkezzék. Ezek után Rákosi Mátyás Ortutay Gyulát javasolta, mint fontos személyiséget a Kisgazdapárt balszárnyából. Hozzátette, hogy a téli Sportcsarnokban megkezdődött a Kisgazdapárt kongresszusa. Kérdés, hogy Ortutay vállalja-e az utazást, meg aztán Nagy Ferenc miniszterelnök beleegyezése is szükséges.

Én vállaltam, hogy az ügyet megtárgyalom Ortutay Gyulával. Rákosi pedig megígérte, hogy Nagy Ferencnél eszközöl részemre kihallgatást.

Másnap parlamenti meghívást kaptam, ahol újból találkoztam Rákosi Mátyással. S újra tárgyaltunk a magyar kulturális küldöttség problémáiról. Kértem, hogy adjon mellém egy elvtársat, hogy kimehessek a Sportcsarnokba, ahol a Parasztpárt kongresszusa zajlott. Ezután Szirmai Istvánnal, az MKP vezető aktivistájával mehettem a Sportcsarnokba. Ott kiderült, hogy nincs meghívóm, nem mehetek be. Akkor azt kértem, segítsenek, hogy Darvas Józseffel és Illyés Gyulával beszélhessek. Mindkettőjüket jól ismertem egy Romániában tett kirándulásuk (sic!) alkalmából, s jó barátság fűzött hozzájuk. Pár szóban elmagyaráztam nekik, hogy miért jöttem Pestre, és egyben kértem támogatásukat. Ők azonnal kihívták Ortutay Gyulát, és bemutattak neki mint a Magyar Népi Szövetség vezető tagját.

Ortutay Gyulának elmondtam, hogy a román kormány dr. Groza Péter személyes vezetése alatt román–magyar kultúrhetet szervez úgy Bukarestben, mint az ország néhány más városában. Ezért egy 60-70 személyből álló magyar delegációt kellene kijelölni romániai szereplésre. Egyben fölkértem Ortutay Gyulát, hogy vállalja el a küldöttség vezetését. Rövid gondolkodás után kijelentette, hogy köszöni a megtiszteltetést, de kérésemet nem tudja teljesíteni, mert beteg, influenzás, nagyon le van gyengülve. Én annyi gyógyszert ajánlottam fel neki, amennyire éppen szüksége lesz, sőt külön hálókocsi áll majd rendelkezésére, egész úton pihenhet, programját pedig a kultúrhét egész ideje alatt maga állíthatja össze, ahogyan egészségi állapota megengedi. Ezen gondolkodni kezdett, majd jó későre ezt válaszolta: ha vállalná a küldöttség vezetését, egyesek azzal vádolnák, hogy eladta Erdélyt és a magyarságot. Hazaárulónak bélyegeznék. Ezért tehát nem vállalja.

Én már jó előre gondoltam, hogy Ortutay tagadó válaszának fő oka nem a betegség. Kifogásaira fel voltam készülve, s ezért a következőket válaszoltam neki: „Erdélyt nem kell már eladni! Erdélyt már régen eladták a magyar mágnások politikusai Horthyval az élen. Az Erdélyben élő kétmillió magyar nevében kérem, sőt követelem (sic!), hogy vállalja el, amire kérem – ami neki feladata –, mert ez az igazi magyar hazafiság. Az MNSZ vonala az, hogy a két népet közelebb hozza egymáshoz. Magyarország érdeke is úgy kívánja, hogy közös erővel verjük vissza a nacionalizmust és a sovinizmust. Reánk hárul az a kötelesség, hogy gyakorlati demokratikus politikával szolgáljuk a két nép közeledését, hogy megvalósítsuk a jószomszédi viszonyt, amelynek nevében jöttem Budapestre.”

Ezek után Ortutay Gyula ezt felelte: „Meggyőzött! Igaza van! Elfogadom a meghívást, a fölkérést, de mivel én a kormány tagja vagyok, a miniszterelnök jóváhagyása szükséges.”

Ennek elintézését magamra vállaltam.

Aztán újból Darvas Józsefhez és Illyés Gyulához fordultam segítségért. Arra kértem őket, hozzanak össze Tamási Áronnal. Így még aznap délután öt órakor találkozhattam vele egy Duna-parti kávéházban, ahol ő mindennapos vendég volt. A városnak ez a környéke még romokban hevert, találkozásunk helyét csak gyalogszerrel lehetett megközelíteni. Tamási ennek ellenére pontos időben érkezett. Egyedül jött és foglalt helyet egy asztalnál. A pincér segítségével elébe állhattam, és bemutatkoztam neki. Kiderült, hogy Darvas és Illyés által már tudta, miért akarok vele találkozni. Első szava az volt: „Ti hogy vagytok odaát?” Az iránt érdeklődött, milyen az élet, a gazdasági helyzet, a magyarság sorsa Romániában. Továbbá úgy hallotta, hogy az ő régi barátja, Groza Péter okosan, higgadtan intézi a nép ügyeit. „Szerencsések voltatok – mondta –, mert a háború nem dúlta fel Romániát. Magyarországot teljesen kirabolták, tönkretették, Budapestet lerombolták.” Azt is elmondta, hogy nagyon szeretne hazalátogatni és bejárni újból Erdélyt. „Vajon befogadnának a román hatóságok?”

Látszott arcán az öröm, hogy földijével találkozhat és Erdély állapota felől érdeklődik. Csendes hangon és szűkszavúan beszélt, a szíve mélyéről fakadó érzéssel. Mikor jövetelem célja felől érdeklődött, elmondtam neki, hogy dr. Groza Péter miniszterelnöktől kapott megbízatásom, hogy kérjem meg őt, jöjjön el Romániába, vegyen részt egy román–magyar kultúrhét programjában. Rajta kívül még több más művész, író kap meghívást. Hangsúlyoztam, hogy Groza Péter azt üzeni: tekintse magát az ő személyes vendégének. Tamási Áron örvendett a meghívásnak, megköszönte, és megígérte, hogy mindent megtesz az utazás érdekében. Azt mondta: ezáltal régi vágya teljesülhetne. A hazajövetel. Abban állapodtunk meg, hogy másnap déli 12 órakor értesítem a pontos indulásról.

Megegyezés értelmében másnap reggel fél kilenckor – parlamenti szünetben – kellett találkoznom újból Rákosi Mátyással. Szerencsém volt. Már a folyosón megláttam, épp Szakasits Árpáddal, a szoc-dem (sic!) főtitkárral beszélgetett. Ahogy észrevett, felém indultak, majd bemutatott engem Szakasitsnak. Ezután karonfogva indultunk beljebb a folyosón, miközben Rákosi elmondta utazásom célját Szakasitsnak, hangsúlyozva, hogy tervünket igen hasznosnak tartja. Én arról tájékoztattam őket, hogy Ortutay Gyula elvállalta a delegáció vezetését, de azt Nagy Ferencnek még jóvá kell hagynia. Ezután mindhárman a miniszterelnöki iroda felé indultunk, de közben kiderült: a két magyar vezető nélkülem is elintézi az ügyet. Megköszöntem hát a támogatásukat, és elbúcsúztam tőlük. Kifelé menet kellemes meglepetés ért a folyosón: a Román Kommunista Párt és a MADOSZ régi, volt tagjaival találkoztam: Rácz Gyulával, Non Györggyel és Osztrovszky Györggyel, akik már Magyarországon dolgoztak.

Későbben személyesen közölhettem Ortutay Gyulával, hogy Nagy Ferenc jóváhagyta romániai szereplését. Megbízólevelét a miniszterelnöki hivatalban veheti át.

Megbeszélésünk alapján még aznap kellett újból találkoznom Tamási Áronnal a Duna-parti kávéházban. Az író pontosságára jellemző, hogy pontosan 12 órakor egyszerre léptünk be a társalgóhelyiség ajtaján. Két feketét rendelt, majd ünnepélyes komolysággal jelentette ki, hogy elfogadja Groza Péter meghívását, s örül a megtiszteltetésnek. „Czikó úr, önnek is köszönöm fáradozását, miáltal az én hazamenetelem reménye valóra válhat. Tolmácsolja hálámat a Magyar Népi Szövetségnek is.”

Mikor elváltunk, vele is közöltem, hogy vonatunk délután 4–5 óra között indul Románia felé. Aztán siettem egy másik találkozóra. Kállai Gyulától kellett átvegyem a magyar küldöttség tagjainak névsorát, melyet a Magyar Kommunista Párt illetékesei hagytak jóvá.

A Keleti pályaudvaron Háy Gyula író segített abban, hogy különvonatunkat mellékvágányról az indulási vonalra tolassák. Pontosan 4 órakor, Ortutay Gyulával az élen kezdtek megérkezni a küldöttség tagjai. Ki-ki elfoglalta helyét a számára kijelölt fülkében. Megérkezett Tamási Áron is, két bőrönddel és a feleségével. Megbízottaim rögtön átvették a bőröndöket, én pedig a hálófülke felé tessékeltem a házaspárt. Tamási felesége közbeszólt, hogy ne siessünk, barátaikat várják, akik megígérték, hogy ott lesznek vonatinduláskor. Az említettek valóban meg is érkeztek, én pedig arra lettem figyelmes, hogy a társaságban ideges szóváltás kezdődik. Barátai Tamási Áront le akarták beszélni az utazásról. Szavaikból olyasmit hámoztam ki, hogy Romániában még zavaros, bizonytalan a helyzet. Könnyen megeshet, hogy Tamásit le is tartóztatják. Ezt hallván, személyesen léptem föl velük szemben. Azt mondtam: vállalom a felelősséget az író biztonságáért, aki dr. Groza Péter miniszterelnöknek személyes meghívottja és régi jó barátja. Szavaim után Tamási Áron így szólt: Lesz, ami lesz, ő szavát adta és ahhoz tartja magát. Ebből újabb vita támadt, miközben Tamási „barátai” – feleségének biztatására is – leszedték, kihordták bőröndjeit a fülkéből. Én azokat embereimmel visszavitettem. Felesége a „barátok” élére állva újra lehozatta, miközben hangos szóval is ellenezte Áron utazását.

Mit tehettem volna ebben a helyzetben? Azt mondtam Tamási Áronnak: „Sajnálom, hogy szavát adta és nem tudja betartani. Az erdélyi magyarság érdekét szolgálná, ha eljönne. A román–magyar barátság támogatója lehetne, de úgy látszik, másokra hallgat, és lemond egy szép alkalomról.” Áron ezt válaszolta: „Ne haragudjék, Czikó úr! A legközelebbi alkalommal majd elmegyek.”

A hosszú és kellemetlen vita után kezet szorítottam Tamási Áronnal. Vonatunk kétórai késéssel, 7 órakor indult el Bukarest felé.

Mikor dr. Groza Péternek elmeséltem a Tamási Áronnal kapcsolatos kudarcot, sajnálatát fejezte ki, majd hozzátette: „Az volt a szándékom, hogy meggyőzzem Áront: maradjon itthon és erősítse a magyar írói gárdát.”

Tamási Áron csak húsz év múltán tért haza véglegesen szeretett szülőfalujába, Farkaslakára. Ott temették el, ott alussza örök álmát két cserefa között. Temetésének idejéről nem értesülhettünk, nem lehettünk jelen. De mikor évek múltán emlékművét avatták, a sok székely között jelen volt az egész bukaresti Czikó család. Emlékszem, nagy eső volt akkor. Amilyen viharos volt az élete, olyan zivataros volt a nap is, amikor nagyságát méltatták az emlékkő előtt.

Czikó Nándor

(2001)