Jégtörő gondolatok bátor hirdetője^*

A hivatását, azaz művészetét kiteljesítő Tamásiról úgy nem lehet szólni, hogy homályban hagyjuk a társadalmi kötelességét is gyakorló írástudót. Hallgassuk őt: „Soha ne felejtsétek – írta ifjú éveiben –, hogy a hátatok megett gondokkal, bajjal megrakódva, árvasághoz hozzászokva, félmillió székely áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok: mert ők száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó és rossz időben, örökké kezükben tartják a munkát, és félelmetes hittel termésre kényszerítik a sovány földet.”

 

*

 

Erre csak a székely képes, mondja Tamási, ám anyagi szegénységének ellenére mindenkor félelmetes erőt jelentett gyarmattartóinak paranoiás tudatában. Ábel kalandjai halhatatlan módon örökítik meg a történelmi hódítás karmai közé került Székelyföld és székely nemzeti közösség kálváriáját; egy európai erkölcsi-szellemi értékrend önvédelmi küzdelmét a váratlan rászakadt gyarmati sors sötét erőivel. Így szólni viszont és Tamási sajátos hangsúlyainak alapján csak székely kálváriát mondani: egyoldalúság lenne. Erdély kisebbségi sorsra jutott népeinek életében 1919-cel olyan etnikai tisztogatás kezdődött, amelynek valós történetét csekély részleteiben is részleges munkák jelzik csupán. A nyugati nagyhatalmi érdekek számára kedvező módon fölerősödött nemzetállami felfogás, amely a többszörösére növekedett országot nem boldogító hazának, hanem asszimilációs kohónak szánta, mára már kétségtelenül válságba jutott. De nem végnapjaihoz. Az uralkodó nemzet büszke tudata, a rabtartás gyönyöre, a másság gyűlölete: tartós betegségek, széles körben nyomorítanak kisebbségieket. Tamási empátiáját a félmillió székely iránt ki kell tehát egészítenünk, pl. ilyenformán: Soha ne felejtsétek, hogy a hátatok megett gondokkal, bajokkal megrakódva közel kétmillió magyar áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok, mert ők sok száz esztendeje viselik terhét az életnek és magyarságuknak is, amely csak énekli, de nem bizonyíthatja, hogy megbűnhődte már a múltat s jövendőt. Ha így lenne, boldogan és megbékélten jelentené a nagyvilágnak: mindenét, amiből kifosztották, visszaszerezhette. Mert hatalmas értéket alkotott ez a nép, ezért oly hatalmas a mindenkori megtörésére, etnikai egységének megbontására fordított erő is. Emlékezzünk a Farkaslakára igyekvő Áronnak szelídségében is leleplező erejű látomására 1939-ben. „Láttam egy szép kertet s benne nagy gyümölcsfát, terméssel megrakódva” – írja Szülőföldem című remekművében. A fa alatt három ember állott, de nem egymás mellett, hanem egymás tetejében. Aki legfölül volt, szorgalmasan szedte a gyümölcsöt: ette s el is tette. A közbelső az egyik szemével sóváran felfelé nézett, de a másikkal bizalmatlanul figyelte az alsót. S ez pedig, ez a legalsó, szétvetett lábakkal és meggörnyedve állott, és mondogatta magában: „Ilyen szamár is csak én lehettem, hogy magamra eresztettem őket.”

Mi történik hát? Félni kell és félni lehet attól, hogy az a legalsó ember, akinek mivoltát, kicsodaságát a bolond is könnyen kitalálja, egy napon összeroskad, életerejét végleg elveszíti.

Kész csoda (meg hogy is mondjam szép perzsa szóval, egy kis baksis a lelkiismeretes kolozsvári cenzornak), hogy 1939-ben ez a könyv megjelent; hogy a román–magyar–szász testvériesülésnek e groteszk példáját a gondolati pecérség mesterei nem irtották ki a remekmű lapjairól. Talán nem árt azt is megjegyeznem, hogy 45 éven át a Szülőföldem című Tamási-könyv ezért a gyümölcsös példázatért nem jelenhetett meg Romániában. Az erdélyi népek sorsát jelző akrobatikus, csoportos produkció miatt, amelynek címe ez is lehetne: egyenjogú talajtorna és ünnepi gála Székelyföldön gyümölcslopással egybekötve. Százával ontja Tamási az ilyen mozzanatokat a két világháború közötti évekből. Mindennapi veszteségünk, hogy miközben prózai és színpadi munkái az időnek aranypróbáját kiállva hatalmas közönséget hódítanak – kisebbségpolitikai cikkei, beszédei, naplójegyzetei jórészt még ismeretlenek a fiatal nemzedék körében. De még hivatásos politikusaink is az emberi jogi és történeti érvelés kiváló szellemfegyvereivel erősödnének – általa. Az ő jégtörő gondolataival fél évszázad távlatából az az erdélyi magyar író szól hozzánk, akinek a mainál szuronyosabb világban volt mersze önrendelkezési jogot, tehát autonómiát követelni, méghozzá kettős indoklással. Egyrészt, mert ez a jog az elemi emberi jogok általánosan elismert része, s Európának jó néhány országában évtizedek óta megvalósultan tanulmányozható, másrészt, mert az önrendelkezés jogát minekünk az erdélyi románok nemzeti gyűlése ígérte meg 1918. december 1-jén, ünnepélyesen, Európa füle hallatára, jeles román történelmi személyiségek fogalmazásában. Sértés lenne részünkről azt mondani, hogy szélhámos ígéret volt ama gyulafehérvári, ne vegyük komolyan. A népek közötti kötelező tisztelet és kölcsönös megbecsülés elve alapján nagyon komolyan kell vennünk s még határozottabban követelnünk ennek az ígéretnek a beváltását, annál is inkább, mert közel egy évszázada, hogy elhangzott.

S ha már így szólunk, hallgassuk csak: mit vet közbe, érveinket gazdagítván Tamási Áron a húszas évekből, mikor az adott szó és annak betartása kapcsán arra figyelt föl, hogy mit mondott ügyünkről Nicolae Iorga nagy román történész és jeles államférfi. 1925-ben, a Népszövetségi Liga párizsi gyűlésén többek közt így szólt hatásos szónoklatában a későbbi román miniszterelnök: „Romániában a magyar nemzet jogalkotó tényezőnek tekintendő, mivel jelenléte történelmi, ősi, az uralkodó román többséggel szemben tehát más jogai vannak, mintha csupán tegnap vándorolt volna be az országba.” Úgy tűnik, hogy N. I. sok mai politikusnál tájékozottabb, őszintébb, vagy éppenséggel őszinte volt ezeréves szülőföldünk, hazánk és jogaink megítélésében. Kiegészítőleg mondanám el neki magunkról és a Trianon óta eltelt évtizedeinkről: Excellenciás uram, jólesik hallani vélekedését, ami pedig jog- és államalkotó szerepünket illeti Romániában, az valamivel szűkebb területen mozgott. Mi, magyarok, oly módon vagyunk az országnak államalkotó tényezői, amiként a fegyenc is alkotó tényezője a fegyháznak. Ön tehát bölcs és megértő szellem, jövőnket viszont még mindig azok a hatalmi tényezők és másságot nem tűrő politikusok próbálják kilátástalanná tenni, akiket az európai emberi jogi szellemáramlatok még bőrvastagságnyira sem jártak át; akik faji előjogok gyakorlásának megszállottaiként elképesztő utóvédharcokra képesek, és jöjjön bár sarki fagyhullám rájuk és posztfasisztoid nézeteikre, hideget bírásban, szívósságban a gleccserbolhával is versenyre kelnek. Ezért lenne áldásos, ha Excellenciád eszméinek javát nem a magyaroknak kellene védekezésül emlegetniök, hanem a többségi nemzet igaz demokratái indítanának velük tisztító hadjáratot önkörükön belül a múltittas és hataloméhes nemzetállami fundamentalisták megfékezésére.

És mit üzen még Áron?

Írónak, irodalmárnak azt üzeni például, hogy bizony rengeteg puskaport lődöznek el olyan elméleti, esztétikai vitákban, mikor az igazi tehetség az életnek úgyszólván minden mozzanatában megtalálja az alkatának megfelelő aranyrögöt, unalmas vicinálison is a maradandó igét, a sorsunkra jellemzőt. Csöppnyi figyelmüket kérem, vaskos szociológiai tény és tükrözés, anyanyelvi jogaiból kitaszított magyar író és tündéri mesélő véletlen találkozása ritkán oly frappáns, mint a következőkben. Két jelenség: két szerző. Az egyik néhai Mikó Imre, az erdélyi magyarság önvédelmi harcának halhatatlanja, a nemzetközi jogtudományok doktora, a másik Tamási Áron, a Szülőföldem című remekmű szerzője, történetesen épp Segesvárott e könyvének indító fejezetét rögzítvén, azaz minden irányba figyelve tehát. Mikó Huszonkét év című kisebbségtörténeti könyvében ez olvasható: „Ionescu tábornok, a vasutak vezérigazgatója körrendeletet bocsátott ki, amelyben megtiltotta a vasúti alkalmazottaknak, hogy bármiféle kérdésre, melyet kisebbségi (pontosabban magyar) nyelven intéznek hozzájuk, feleletet adjanak. Tilos ez akkor is, ha véletlenül a vasutas ismeri az illető nyelvet.” Hogy ez gyakorlatilag mit jelentett olyan államban, amelynek lakossága egyharmadában nem volt román, elképzelhető. Az pedig tény és fikció ritka rezonanciája, hogy 1938-ban épp Segesvárt az állomáson jegyzi föl Tamási Áron a következőket: „Lám, ezen az állomáson is egy csomó vásáros ember nyüzsög most, akiket idáig nem láttam soha. Bornyúbőr tarisnyájuk van, tanakodnak, majd néznek erősen körül. Az egyik kiválik a csoportból s elejébe kerül egy vasúti tisztnek, akitől valami vonatot kérdez magyarul. A vasúti megvonja a vállát és szó nélkül tovább megy. Visszajön a vásáros is a többihez, akiknek azt mondja:

– E nem felele.

Ismét vigyázkodnak, ha valaki jobb és beszédesebb vasutast találnának, de azok valahol, bent a szobákban, a dolgukon ülnek valahányan, mint a téli méhek a lépen.” A dolguk pedig, miként láttuk, főleg az, hogy ama hely közelében, ahol Petőfi Sándor elesett a magyar és a világszabadságért, az anyanyelvi szót belefojtsák a magyarok torkába. Tamási írásaiban rengeteg az ilyen furfangos kedélyben fogant, és váratlan drámaiságba forduló, Janus-arcú replika. Még egyet, ilyet, futólagosan Tündöklő Jeromosából: A széltoló politikus a székely legénykét, Gáspárt faggatja. Ki fia vagy? – Én az apámé. Hát maga kié? Jeromos: És ez a kocsma a tiétek-e? Gáspár: A községé, de mi kormányozzuk. Jeromos: A saját hasznotokra? Gáspár: Nem, mert a jövedelmet a japán császárnak fizetjük. Jeromos: És apád micsoda ember, nem zsidó? Gáspár: Az este még nem volt az. Attólfogvást nem beszéltem vele.

A közügyi gondokat vállaló Tamási arcképéhez próbáltam néhány vonást, viszonylag ismeretlent fölvázolni. Más alkalommal érdemes lenne fölidéznünk bővebben is ama réges-régi jégtörő tevékenységét. Publicisztikai írásait olvasva döbbenten állapítjuk meg, hogy a Kemény Zsigmond idején magyar fátumnak is nevezett közösségi sebeink gyógyulása mily hosszadalmas; a magyar–magyar ellentétek sugárfertőzöttségének felezési ideje, javulásunk is tehát be hosszúra nyúlik az időben. Ha nem így lenne, régóta érvényét vesztette volna Áron figyelmeztetése, mely így hangzott 50 esztendeje: A világnézeti harcoknak el kell némulniok a közös nemzeti érdekek síkján. Magyar hangya- és termesztársadalom? Egyenruhás, kollektivista gondolkodás? – kacag gunyorosan az ellenkező magyar oldal, de puszta tévedésből. Mert nem erről van szó. Hallgassuk újból Tamásit: „Mert ha láttuk… hogy a román kormányzó pártok és az uralkodó osztályok világnézeti különbség nélkül sanyargatnak minket a kisebbségi létben, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.” Igen ám, de ma már… Tudjuk! Tapasztaljuk. Forduljunk Áronhoz: a jogaiért küzdő magyarságnak a lelki szervezésében minden írástudó magyarnak részt kell vennie. Ha nem akar: üljön a babérjain, de legalább hallgasson, tűrje el bár, hogy akinek más a szellemi késztetése, böcsmölés nélkül vallja meg közösségi kötöttségét. Vétessék figyelembe, amit Tamási a roppant karolású Babits Mihályról írt hajdan, megállapítva: elefántcsonttoronyban lakott, de ha kellett, nyíltmezei harcosként küzdött a nemzeti érdekért. S egyebek közt éppen ő figyelmeztette kortársait, mondván: nemzet- és sorstársaival egyetemben az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek. Példát hozzá? Mindahányan, akik itt vagyunk, százat is elésorolhatnánk. Most csak egyet hallgassunk meg, az Áronét, mely így hangzik: „A háború előtt… az a magyar ember volt a nacionalista, aki egy más nemzetiségűnek a fejére ütött; negyvenöt óta pedig az a magyar ember a nacionalista, aki feljajdul, amikor egy más nemzetiségű neki üt a fejére.” S mivel ez éppen így van napjainkban is, keserű sóhajtás helyett, amely minden egyes alkalommal ártatlan gyermekeink arcán is ráncot vet – forduljunk inkább vigaszért ugyancsak Tamási Áronhoz. Ott találjuk őt halhatatlanul a szülőföldről írott könyvében is, annak a végén, az égi-földi fényeket, rögöt és csillagot, életet, halált egyesítő káprázatában. Ott találjuk őt, nagy csokor virággal az ölében, őseinek nyugvóhelyén, a farkaslaki temető fényzuhatagában. Nem olcsó vigasz, amiben a székely herceg részesít bennünket. Bartóki dallamba rendeződő szavai sorsunknak roppant terei fölött szárnyalva kötnek egybe múltat s jövendőt. „Messze bent van az apám sírja – igazít el minket, akik nélküle már nem tudjuk elképzelni a magyar szellem csillagos égboltját –, együtt a nemzetség régi halottaival… Mellette a testvéreim feküsznek, haton. Majd nagyapám és az ő fiai. Tovább dédapám nyugszik és az ősök számosan.

Ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.”

Ez a gondolat, amelyet végrendeletileg is megfogalmazott, életének egy másik alaptörvényét is eszünkbe juttatja. Így szól az: természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképp porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz. Létének parancsát pedig az ember betölti, hogy jogát senki el ne vitathassa – jussát el ne orozza. Mert „mienk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk”.