„Emberek! Mind magyarok vagyunk!”^*

Tamási Áron születésének századik évfordulóján, bölcsőjének közelében, sírjának világnevezetes zarándokhelyén, s a szülőház udvarán szeretettel köszöntöm önöket, és kívánom az ő szavaival: érezzék magukat otthon, mint kard a hüvelyében. Ez a hely most a nyugalom völgye. A látogatót, mint hajdan az Amerikából megtérő ábeli hőst, gyanakvó csendőr nem bilincseli meg. Ez a hely, ha szívet dobogtat is, már nem a kisebbségi félelmek sötét erdeje. Hanem világteremtés színhelye. Első magzatmoccanásaiban itt született az az életmű, amely az alkotóját halhatatlanságba öltöztette.

Harmincegy éve, hogy megrendült gyászban és hosszú, hallgatózó füleiket működtető gondolatnyomozók gyűrűjében eltemettük őt, aki tudta, hogy mit ér a ránk hagyott életmű, ám keserves tapasztalata volt arról is, hogy régi, szárnyas mivoltát, páratlan eredetiségét, kontinentális méretekben is újításként ható írói művészetét miként próbálták megtagadtatni vele. Titkolt szomorúságát hordta annak, hogy olyan kollégák is szellemi tévelygőnek bélyegezték, akikkel együtt hirdetett harci programot az erdélyi-romániai magyarság elnyomatása ellen 1937-ben a Vásárhelyi Találkozón. Megtapasztalta hát az önkény kultúrpolitikai kaszárnyamódszerét: írót íróval a leghatásosabb agyonveretni.

Azóta minden életmű legfőbb ítésze: az Időnek uralma és védelme alá került maga is. A kortársak bizonytalankodásaiban egyszer javára, többször kárára kilengő mérlegnyelv mozdulatlanul áll most és jelzi: halhatatlan.

Tamási Áron minden idők legnagyobb magyar íróinak nem túl népes csoportjában foglalta el végleges helyét. Egymás között ők nálunknál jobban tudják, hogy novellisztikájához csak a Krúdyé mérhető: hogy a magyar színpadi művészetet megújító játékait nem csak olyan briliáns elme magasztalta föl, mint Németh László, hanem az utókor is rászavazott végül. Igaz, hogy amivel García Lorca Spanyolországban, Marquez Kolumbiában egyetemes, szellemi hullámzást keltett, annak erdélyi párjáról csak Kolozsvárott rebesgették, hogy varázslatos tündéri realizmus, népi szürrealizmus. Csak Erdélyben mondták ezt, fél évszázaddal a Nobel-díjjal jutalmazott Száz év magány megjelenése előtt. Nem panasz ez. A miszticizmussal, klerikális fertőzöttséggel, nacionalizmussal, 56-os magyar fohásszal vádolt Tamási Áron centenáriumán egy sok évtizedes pörnek lett vége. Ha boldoggá avatná őt a római pápa, csodatételeinek igazolói, az olvasók, jelentkeznének számosan. Ők eskü alatt vallanak hihetetlennek tűnő, ám igaz varázslatairól. Mesélte valaki, hogy súlyos idegi-lelki válságában végezni akart magával, s a világtól búcsúzván, Ábel történetébe is belelapozott, aztán benne ragadt, aztán fel-felkacagva tovább olvasta, és a szikraeszű hargitai legényke derűjében az életkedve megtért, halálvágya, miként a riadt ördög, szállott ki belőle. Egy receptet is őrzött az író. Kedélybetegnek írta volt fel a doktor orvosság gyanánt így valahogy: Tamási-könyvet olvasson rendszeres napi adagokban.

Az ő vidámsága, az emberi lét nagy kérdéseivel küzdő lélek derűje persze nem kabaré. Maga vallja, hogy első, sikeres novellájának megírása után komor, közösségi gondok rabja lett az eladdig vidám diáknapok után Kolozsvárott. Elvesztette szabadságát, hogy megtalálja azt az elnyomott erdélyi magyarság szolgálatában. Nyugalmat nem lelt többé haláláig.

Volna mit beszélni e csodatevő művészetről, ám önök is úgy vélik bizonyára: talponálló akadémiát nem nyithatunk itt, ám az elkerülhetetlen, hogy futólagosan bár a székelyekről és a Székelyföldről szóló néhány gondolatát fölemlítsük. „Soha ne felejtsétek – írta, s mondta ifjú éveiben minden erdélyi magyarnak –, hogy a hátatok megett gondokkal, bajjal megrakódva, árvasághoz hozzászokva, félmillió székely áll, kinek térden állva kéne napestig hálálkodnotok: mert ők sok száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó és rossz időben örökké kezükben tartják a munkát, és félelmetes hittel termésre kényszerítik a sovány földet. Olyan szegényen, számba se véve, a világ jó szándéka nélkül még csodaképpen se élhetne senki.” Így csak a székely élhet.

Nagyon régen írta volt ezt. Korrigáljunk a kifejezésen, hogy számba se véve. Fondorlatosan sötét, rabló szándékkal, kegyetlen módon vette bizony számba székely-magyar alattvalóit ama rosszemlékű diktátor is. Semmilyen utólagos ráfogás nincs abban, hogy ha tervét megvalósíthatta volna, ha dinasztikus tervei is sikerülnek: ismert betelepítő módszereivel a Székelyföldet, a székelységet a többségi nép tengerében elsüllyesztette volna. Ezért, amikor reá emlékeztető mesterkedést láttok, tapasztaltok, jusson eszetekbe: ne akkor gondolja meg magát az ember, amikor a vízben alámerül, mikor már alája nyomják!

Tamási Áron így beszélt erről: „A székely nemzet testvérvonzalommal viseltetik az itt élő népekhez, de megkívánja, hogy a román és szász is hasonló érzelemmel legyen hozzá.” Érzelmét a szász kimutatta: elment, hétszáz év után egy példás nemzeti közösség tűnt el Románia térképéről. Mi maradtunk, bár nem kényeztettek el a szíves marasztalásban. Maradunk ezután is, de véglegesen helyre kell billenteni azt a világot, amely természetes állapotából megannyi galád kísérlet folytán fordult ki sarkából…

Szánjuk hát neki magunk, ez elő ne forduljon többé. – Embert embernek a hátán, a nyakában, soha többé meg ne tűrjön a törvényes igazság!

Ki-ki egymás mellett, egymást támogatva éljen és gyarapodjék, tudomásul véve, hogy a másiknak, pláne kisebbnek a háta nem arra való, hogy fosztogatók mászkáljanak rajta!

Ezt üzeni Tamási Áron!

Mit üzen még? Nem énekelhető el, nem Kossuth-nóta.

Hanem máig időszerű tanítás, olyan, mintha innen figyelhetné, Székelyudvarhelyről avagy Bukarestből sorsunk alakulását.

Szájkosaras idők múltával, a mindenki fejére ráhúzott világnézeti kötelezettségek megszűntével valóságos szellemi Kánaán ideje jött el, és ujjongva választott ki-ki magának prófétát, politikai irányzatot, azonbelül is ún. platformot, vallásban újprotestáns istenimádást, kedvére való szektát, olyat is, amely az egész, eddigi kereszténységet tagadja egy új vallás igézetében. Lett is ebből mára olyan hangzavar az eszmék sátoros ünnepén, olyan tülekedés az emberi hiúságok vásárterein, hogy javunkra lenne jobban odafigyelni Tamásinak a múlt távolából hangzó figyelmeztetésére, mely így szól: emberek, mind magyarok vagyunk! Nézzetek a fejetek fölé! A csillagos ég ezeresztendős magyar boltozat is. Nézzetek a lábatok alá! Minden porszem az előttünk járó nemzedékek földdé lett arcából való rész. A halottaink is mind bennünk és közöttünk vannak! Ne tűrjétek hát, hogy egyik a másiknak az eleven arcát bélyegezze meg hatalmi koncmarakodás közben. „Fogyatékos magyar!” „Neptunista magyar!” „Radikális magyar!” „Megalkuvó magyar!” Marad ilyenformán hely a jelző nélkül is elfogadható magyarnak? Marad persze, mert ellenkező végletből egy nemzeti Krisztus megváltó bocsánatával harsan a költő: Ha bűnös is: magyar! Ha tolvaj is: magyar! Ha gyilkos is: magyar! Igen? Így van ez? A primitív egyszerűsítés, a képletes és aggodalmas értelmezés vitájában eligazítólag szólal meg Tamási Áron, mondván: Aki pedig embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan. Saját erkölcsi követelményeinek summájaként hangzik ez, szerves részeként annak is, amit Németh László a minőségi emberről szólva hangsúlyozott: kultúra, tudás és erkölcs. Kiváltképp fontos ez olyan évtizedek után, mikor a nemzeti kommunizmus garázdálkodásának idején a megannyi boldogítási kísérletben szenvedő népnek erkölcsi alapjait is aláaknázták. Semmi sem olyan alapvető követelmény számukra, mint az erkölcsi megújulás e sokoldalúan balkanizálódott Erdélyben is. Küzdelmi egységünk tehát olyan követelményekkel fonódik egybe, mint: az erkölcsi általában, közéleti cselekvés terén pedig az alkalmasság különösen. Ha mai közügyi férfiak, politikai harcunk vezetői nem figyelnek föl arra, hogy a meggondolatlanul cselekvőket és a cselekvésképtelen meggondoltakat minél előbb pihenésre kell fölkérni: ha sokat késnek ezzel, ügyünk fogja azt súlyosan megsínyleni.

Befejezésként igen fontos Tamási-hagyatékra hívom fel figyelmüket. Közéleti férfiaink jó része, tisztelet a kivételnek, nemigen szaggatja a hámot azért, hogy mai önrendelkezési küzdelmünkben okosan hasznosítsa az erdélyi magyarság hetvenesztendős önvédelmi harcának politikai, szellemi értékeit, tapasztalatait. Ezek pl. arra is figyelmeztetnének, hogy manapság gyakorta elborít minket a doktriner okoskodások áradata, haszontalan hangzavara. Arról a groteszk jelenségről is szó van, barátaim, mikor magukat egyazon célban emésztő magyarok egyik fele a gyakorlati állami politika és parlamenti iszapbirkózás kínjaiban küszködik, a csapat másik fele pedig főleg egyet mond és kiabál a víz partján, hogy gyengén birkóznak, nem jók a fogásaik, csapnivalóan harcolnak, és ez már tűrhetetlen, sőt árulás.

Hosszadalmas lenne megvárnunk, amíg minden igazságtalan ítélet visszaszáll azok fejére, akik azokat szertelövöldözik, arról is megfeledkezvén, hogy amire törekszünk: azt Romániában szövetséges románok nélkül, kitartó és bölcs, ám határozott eszmecsere nélkül soha nem fogjuk elérni. Igazunk nincs letétbe helyezve sehol, semmilyen hatalom páncélszekrényében, hogy csak épp utána kellene utaznia valakinek. Markó Bélának például. Igazunk ott van lankadatlan és egységes küzdelmünk végeredményében! Politikai rózsasándorkodással, Angyal Bandi-féle lovas rohamokkal semmire se megyünk. Azzal sem, ha némelyek döbbenetes megalkuvásait bölcsességnek, higgadtságnak nevezzük az ún. „érzelmi politizálással szemben”. Van, aki még mindig régi történelmi magyar bűnöket emlegetve szólít minket tapintatra, szerénységre jogos követeléseinkben, pl. saját, önálló egyetemünk kapcsán.

Gyakorta hallani, olvasni, hogy még mindig időszerű múltbeli bűnökért közösségünk javára vezeklést vállalni. Nekünk, miután nem csupán a múltat, a jövendőt is megbűnhődtük, nincs több vezekelnivalónk! Pater peccavi, peccavi! – hagyjuk már abba! Vezeklés ürügyén magyarok tízezrei veszítették el az anyanyelvüket is, minekutána roppant türelemmel, csöndes mosollyal kell szánakozólag néznünk olyan botcsinálta történészekre és botot érdemlő politikusokra, akik a székelyekről, mint hajdan elmagyarosított románokról, dákokról beszélnek. Szélhámok és őrültek mindig voltak, lesznek… ám az a baj, hogy vannak is! Épp a mi nyakunkon.

Mit üzen erről is Tamási Áron? Azt üzeni, hogy fel kell küzdenünk magunkat az első osztályú állampolgárok szintjére. Hozzáteszem mai tapasztalatok alapján: másodosztályú helyünkről nem felzülleni kell asszimilánsként, janicsárként – a teljes egyenjogúságba, hanem kemény küzdelemmel kell azt megszerezni.

A tündéri realizmus játékos mesterének hagyatékában ez a szigorú erkölcsi parancs is megtalálható. Ezért mondhatjuk róla, hogy az esztétikai szép s az etikai – a szigorúan erkölcsi – parancs és örökség az életműben elválaszthatatlan.