Ábel hűségéről^*

Ihlető forrásának, a szülőfalunak rabjaként Tamási Áron élete végéig fogta a kezét ama kucsmás-csizmás legénykének, aki őmaga volt a hajnalos időben: apjának segítő társa és ábeli módon feleselő sziporka-gyermeke, rajongva szeretett anyjának fagyban is rügyes reménysége.

Írói figyelmének sugarában ott találjuk kedvesen és esendőleg Gáspár öccsét is, leánytestvéreit, sógorait, az egész nagy családot, amely Szülőföldem című remekében lett halhatatlanná.

Hogyan is jellemezhetném ezt az írói törődést a farkaslaki Tamási családdal? A leginkább tán azzal a példával, hogy az arab nyelvben a család nemzetet is jelent. E két fogalomnak az értelme azonos.

Tamási életművében is így van ez. Családjának ablakából a nemzet sorsára látni. Öröme, bánata, minden vágya népének érzéseivel azonos. Erre bárki azt mondhatná, hogy igen-igen kézenfekvő általánosítás; bármely íróról el lehet mondani! Valóban így van ez, de Tamási Áron műveiben a családhoz kötöttség: etikai tartásának a tápláló gyökere. Ezzel kapcsolódik a múlthoz; általa telítődik a jelen gondjaival: a székely falu drámáival és tündéri költészetével. Halandó remények és férfiúi bűnök közepette a teremtés első napjának tisztaságával maradt meg benne az örök gyermek, a romlatlan ragaszkodás az őt felnevelő közösséghez.

Csak kollektív árvaságra ítélt emberi közösség növeszthet ilyen írót. A nemzetének karjából kisebbségi sorsba esett székely magyarság ilyen közösség. Ebben pedig óhatatlanul beszűkülnek az élet mozgásterei. Ami másutt tág tereken, intézményekben, a nagy nyilvánosság előtt zajlik: itt sok esetben kis körbe szorul, vagy éppenséggel a család lámpafénye alá. Nincs Kolozsvárott Magyar Akadémia? Tamási Áron székfoglaló beszéd helyett édesanyjához írott levélben rajzolja meg Mikes Kelemen alakját. S mily csodálatos nyelvi remekléssel és lényeglátással! Tudós emberek kutatásainak összegezésével a magyar esszéirodalom lírai hangvételű gyöngyszemét alkotva!

De nézzük Ábelt, miután megtér a rengetegből, hogy újabb vándorútra keljen. Átélte már kacagtató kalandjait csendőrökkel és fakereskedőkkel; átvirrasztotta az erdei magány félelmetes éjszakáit. A suttyó legényke tapasztalatai megszaporodtak. A gyermeki világkép tágulni kezd; a Hargita vonulatán túl föltűnik már az eladdig csak sejtett nagyobb család: a Székelyföld világa, zászlós mozgalmakkal, szegények s gazdagok, elnyomók és elnyomottak küzdelmeinek távoli villámlásaival.

Ábel pedig úgy gondolja, hogy tudja már a helyét e létküzdelemben. Ott van az a szegények között. Olyannyira tudja ezt, hogy fogadást teszen, de hol teszi? Újból a család talpalatnyi kapaszkodóján: édesanyjának sírjánál, mondván, hogy míg él, hű marad a szegények zászlajához.

Fogadalmát betartotta.

Az író életműve bizonyítja.

Napjainkban pedig, amikor a nemzet újból oly nagyon a család megtartó erejére szorult; amikor az Egésznek állapota a Rész erkölcsi, szellemi egészségén is múlik; valóságos megújulás az olvasó számára, ha ismét bejárja Tamási Áron székely világát. Hőseivel – kicsikkel, nagyokkal – találkozva oly módon gyarapszik az ember, ahogyan csak a magasrendű művészet világában képes.