Késik halálod^*

Ady százesztendős.

Az Ady-pör pedig még nem ért véget.

Még mindig akadnak ellenzői, fanyalgói, esztétikai ellenlábasai.

Nyelvi határain túl és innen: eszmei opponensek is. Akárcsak Petőfinek, akiről egy nyugaton élő irodalmár azt nyilatkozta nemrégiben, hogy valóságos szerencsétlensége a magyar költészetnek. Mert közügyhöz, nemzeti sorshoz láncolta. Ahelyett, hogy – például – a tudatalatti ideg-ködgomolygásba süllyesztette volna.

Adynak – egy korszerűbbnek vélt szemlélet nevében – publicisztikai hevületét, nyelvi modorát, úgynevezett pózolásait vetik a szemére.

Vékony babérúak lázongása.

Hiszen az ellenkezés indulata éppenséggel Adyból szivárgott beléjük. Jobb sorsra érdemes ellenszegülés a megszelídült vagy a borúlátóvá radikalizálódott utódokban. Vagy a vezérüket elátkozó szegénylegényekben: a nemzet fölött bujdosókban.

Nagy László nemrégiben átokverset vágott hozzájuk, ugyancsak annak jeleként, hogy az Ady-pör nem ért, nem érhet véget. Azzal sem, hogy forradalmas változások művelődéspolitikai eredményeként hatalmas elégtételben részesült. Költészetünk aranyszékébe ültettük őt, és nagy verseit az egekig dobtuk föl a szocializmus kezdeti éveinek mámoros hangulatában. Mintha éppenséggel mi lettünk volna az a nemzedék, amelyet Ady látni vélt az idők horizontján. Hamis messiások után az igaziak; a tűz márciusának serege, apokaliptikus jóslásainak ellenbizonyítékai és föloldói, az Ady látta Mindennek boldog birtokosai, az ő titkos ágyúinak végre hallható hangjai; az őrzők, akik vigyáznak a strázsán; magyarok és nem magyarok, akik süvöltve találkoztak az eszme-barikádokon.

Ez a szemlélet maga is egy újabb Ady-pör forrása lett.

Csakhogy ezúttal: híveinek táborán belül. Az esztétikai fanyalgók zsörtölődése: potomság az Ady műve körül nyíltan-burkoltan föllobbanó ellentétekhez képest. Melyik Adyt koszorúzzuk? A szociális igazságtalanságok ostorozóját csupán, vagy a teljes Adyt? A társadalmi és nemzeti univerzum Prométheuszát.

Mert Ady több, mint amennyit változó korszakok hagyományszűrő gépezetei a köztudatba pumpáltak. Több, mint a feudális ódonságokra szórt átkainak jégesője; több a hőkölés népének, rongy pulyáknak kegyetlen János-apostolánál, aki idejében figyelmeztetett a harag csészéinek városokat, emberiséget pusztító méregborára.

Az iszonyatnál is több, amivel az égre fagyott apokaliptikus valóság láttán a szemét lezárta: „Minden Egész eltörött, minden láng csak részekben lobban…”

Amikor jóslatai rendre beteltek és gyertyatartóink a helyükből mind kimozdultak, a süketek meghallották a költő suttogásának neszét, a vakok látókká lettek, mondván: elvégeztetett. Nem hallgattunk a mi Teiresziászunkra. Majd azután jöttek a kollektívbűntudat-gyártók és Ady vasvesszejét suhogtatva hintettek sót a nyílt sebekre. Jöttek a történelmi predesztináció jehovistái: nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut… Hanem aki a történelmi sorsnak kegyeltje. Láthatták pedig, hogy akármifajta sorsalakításban legfontosabb az igyekezet. Amely túlnéz az időnek kerítésein.

Majd azután a népi demokratikus forradalom korszaka simított el néhány ráncot a homlokán. Dózsa György unokája, a proletársors szirénasikoltású szószólója megvalósult álmokra bólinthatott rá maga is. Hogy azután újra fölvesse sörényes fejét az Időben álmai teljességének nevében. „Ne legyen félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” S elmondta nevünkben, hogy minden miénk, csak a zsibbadtság nem; hogy szüzek voltunk a forradalmak magas, piros, hős nászi ágyán; hogy az áhított holnapnak nem csupán külső, de belső feltétele is van: „Hogyha akarunk, ha merünk.” És úgy tetszik: ezután is szól még sokak helyett az Életmű Teljességével, amelynek még kivilágítatlan ablakaiban homálylik eszményeinek istenarculata, mely törvényszerűleg több – a megvalósultaknál. Az Ady feladta történelmi lecke: nem levéltári munka, hanem inkább önvizsgálat és további igyekezet az ő Teljességének elfogadásával.

Immáron jól ismert utókorok számára a költő mindétig: Hamupipőke. A nagy sorsproblémákat görgető zseni: kiváltképpen. Ha szűk lenne tán a történelmi helyzet szabta cipellő: a királykisasszony lába körülfaricskálható, a kívánt formába kényszeríthető. De táncának nyomában a költői álmok teljességének látói mindig észrevehették a kényszervigalom vércseppjeit. Adyval nem lehet hejehujázni. A küzdelmek embere számvetésre készteti a küzdőket és a csöndbe hullott szíveket is. Ezért én most elvezetném őt hajdani átkainak és kürthangjainak, szerelmeinek és tusakodásainak színhelyeire, az ő fegyvertársainak kérésével: Ady Endre, írj nekünk még egy verset. Egyetlenegyet. Ha azt írnád újra: a Minden horizontján késik az álmod, az őrzők bizakodásával mondjuk: késik halálod is.