„Utólszor még Isten nevében…”^*

Templomunk falai között jeles tudósok, irodalmi szakemberek méltatták Kemény Zsigmond regényírói és politikai érdemeit, szellemi nagyságát. Jómagam idekint, sírjánál, szabad ég alatt, ama tájon, ahol a Kemény bárók nemzedékei éltek, ahol 1875 karácsonyán a regényíró meghalt s eltemették: sorsának hátterét, tágabb értelemben vett családjának, az utódoknak drámai történetét vázolom röviden. Néhai atyai barátom, Jékely Zoltánnak Nagyenyed s a Bethlen Kollégium 1849-beli fölégetéséről szóló sorait idézem szabadon, de gondolati hűséggel: Porbasújtott skólánk építését utólszor még Isten nevében kezdjük el. Bizonyos, hogy ily keserű szavak nem először hangzottak el erdélyi történelmünkben. Itt a közelben emeltek őseink kőből emléket az 1658-as borzalmas tatárdúlás folytán, mikor templomunkat fölgyújtották, a hívek benne égtek, majd 100 000 főnyi rabsereget hurcoltak el a tatárok a Mezőségről. Ide nyúlnak vissza mai szórványállapotunk gyökerei. Bizonyos: a keserű fogadkozás akkor is elhangzott, midőn a Kemény báró családja új templomot, aztán iskolát, papi lakot építtetett. Kis református közösségünk fennmaradásának alapvető szellemi, kulturális feltételeit biztosították ekképpen. S akkor újból elmondták presbitereink: Porbasújtott templomunk építését utólszor még Isten nevében kezdjük el.

Nagyot ugorván zord idők felett, Világos tragédiáját említsük, a vérbe fojtott szabadságharcot, aztán Deák Ferencék s Kemény Zsigmond roppant erőfeszítéseit a nemzet újbóli talpraállítása végett, kényszerű kiegyezésben. S elmondhatták: Porbasújtott népünk fölemelését utólszor még Isten nevében kezdjük el. Történelmileg rövid idő múltán következett be Trianon katasztrófája. Jó, ha tudják Pusztakamarás lakói is, nem csupán a magyarok, hanem a románok is, akiknek jogos követelményeit nemzeti nyelvük, intézményeik, vallásuk, művelődésük ügyében Kemény Zsigmond mindig támogatta, fontos tudniuk, hogy 1921-ben az új román hatalom csupán a magyar tulajdonosoktól (történelmi egyházainkat is beleértve) hárommillió holdat sajátított ki a földosztáskor. Ebből 4000 hold volt Kemény-tulajdon s maradt Kemény Zsigmond közvetett ágon számon tartott utódainak kb. 800 hold, amelyen korszerű gazdálkodást igyekeztek bevezetni. Ám ennek is vége szakadt 1945 után, amikor Kemény Béla és Kemény Géza 50-50 hektárt tarthatott meg, mit azután, 1949 márciusában teljesen kisajátított a „proletár hatalom”. Ekkor már nehéz volt – sőt lehetetlen – elmondani: Porbasújtott állapotunkból utólszor még Isten nevében próbálunk fölemelkedni. Oly módon, ahogy azt a legsötétebb látomások pesszimistái sem gondolhatták: ’49 márciusában az egész erdélyi-romániai földbirtokos osztályt, tehát a kamarási két Kemény családot, s az Ugron és Szász famíliát is elhurcolták, kényszerlakhelyre utalták, pincelakásokba költöztették, tisztességes munkalehetőséget sem nyújtottak számukra, egy részüket fizikailag megsemmisítették. Ekkor pusztultak el műemlék értékű kastélyok, udvarházak, s korábban, 1944 őszén semmisültek meg máglyák tüzében az ősi könyvtárak, köztük Kemény Zsigmond rendkívüli értékű hagyatéka, olyan levéltárral, amely az író aktív korszakának nagyjaitól – Kossuth, Széchenyi stb. – származó leveleket is őrzött bizonyára. Magam láttam Kemény Zsigmond könyvtárának máglyahalálát. Kisdiákként egyetlen irodalmi lexikont menthettem ki a tűzből. A katonák elzavartak. Aztán újabb „tatárdúlások” jöttek: a regényíró sírjának többszöri meggyalázása, köveinek elhordása, a Kemény család másik, nagyobb temetőkertjének majdnem teljes elpusztítása. E mostani sírkert újjáteremtésekor mondjuk el újból reménnyel: Porbasújtott emlékhelyét a magyar szellem óriásának utólszor még Isten nevében szenteljük föl. Házát, amelyben meghalt, vandál rombolók a 80-as években földdel egyenlővé tették. Reményem, hogy a sírkert megőrzéséhez megszerezhetjük a helyi román lakosság szolidaritását is. Évtizedek sírgyalázó nyugtalanítása után adjon Isten Kemény Zsigmondnak örök nyugodalmat.