Szent István fehér kövei^*

„Hajtsd meg a fejedet, büszke Sigamber! Égesd el, amit eddig imádtál, és imádd, amit eddig elégettél.” Pogány vadságban, hódításainak zenitjén Klodwig, a frankok nagy királya – magas kíséretének háromezer tagjával együtt – Reims püspöke előtt állva hallgatta az újjászületés követelményét. A híressé lett szavakat Szent Remigius mondta 499 karácsonyán. Ekkor vette föl Klodwig a keresztséget.

Árpád népe térben és időben még messze volt az Európában elkezdődött nagy változásoktól. Apáink valahol Magna Hungariában nem sejthették, hogy a múltjukat elvető nyugati népek a magyarság jövőjét is alakítják.

Aztán eljött az új sorsválasztás ideje s parancsa.

Vándornépeket elnyelő szakadék szélén, félezer év vad vágtatásaiban torpant meg ugyancsak királyi, pontosabban fejedelmi szóra a nyugat felé zúduló magyarság. Ami történt: honfoglalásnak hívjuk. Ázsiai barbár betörésnek, nyershúsevők tartós rablásának nevezik például román és szlovák történészek és főleg paranoiás zsurnaliszták. De mondják igazunkat a történelmi tények. Sámánok és totemek imádói, a földi léten túli örökélet hívői hívták vissza szárnyas tekintetüket az égi magasságba nyúló életfa hegyéről. Mert a magyarság történelmében is bekövetkezett a remigiusi parancs. „Hajtsd meg a fejedet, büszke ungarus! Égesd el, amit eddig imádtál, és imádd, amit eddig elégettél!”

A frank metamorfózisnál a mienk sem volt könnyebb és békésebb. Vért, vakítást, felnégyeltetést is megkövetelt, mint bárhol másutt Európában.

Emlékezünk tehát. De vajon nem oktalan dicsekvés-e Szent István művéről szólva Klodwigot is fölemlíteni? Sokféle megkésettségünkről Ady jajdult föl már-már Széchenyire emlékeztetően, tébolyult nemzetféltésben. Millecentenáris múltunkat két-háromezer éves ősiséggel dicsekvő népek történészei kicsinyelik, fumigálják kétszáz éve folyamatosan. Múltunknál csak jövőnk bizonytalanabb, súgta Herdernek valaki, hogy az megjósolja nyelvünk közeli kihalását. A jeruzsálemi keresztyén egyház ősiségével hencegő ortodoxok ültetnek minket az európai népek utolsó padjába, mondván: az is kétséges, hogy méltóak vagyunk-e Jézus egyházának tagságára. Erdélyi xenofób vélekedés, hogy a magyarok keresztségfelvételének történelmi igazolhatósága és közismertsége valójában szégyenteljes negatívum: annak igazolása, hogy Árpád népe mindent tömegben, nyájban hajtott végre. A faji-nemzeti felsőbbrendűségben fogant állítás szerzőjének népe viszont direkt Jézus tanítványaitól – Péter, András, Jakab, Zebedeus… – vette föl a keresztséget. Oly régen tehát, hogy nem készülhetett az esetről följegyzés, állítja bizonyos I. Lăncrănjan nevű román író.

Ilyen „történészek” mesélései közben nem árt egyetlen pillantást vetni, bár az európai népek keresztény közösségének kialakulására. Az angolok 601 körül, a szászok a 700-as évek végén vették föl a keresztséget. A dánokat 1018–1035 között Nagy Kanut térítette meg uralkodói paranccsal. A svédek körében a keresztény vallás 1100 után lett általánossá IX. Erich uralkodása idején. A norvégokat Szent Olaf térítette meg 1018–1028 között. A szlávok, mint pl. a horvátok, a nyitrai szlovének a nyolcadik és kilencedik század folyamán váltak keresztényekké. A csehek vallásváltása 845-ben kezdődött el. Az első prágai érsekség 973-ban jött létre, a lengyelek első püspöksége 968-ból való. A szerbek megtérése 867 után fejeződött be, az oroszoké 1000 körül Szent Vladimir parancsára.

E körpillantás után lássuk hát magunkat.

Géza fejedelmünk 973-ban fordult I. Ottó német-római császárhoz a keresztség felvételének szándékával. Őt és 5000 főnyi kíséretét a sanktgalleni szerzetesből lett magyarországi térítő püspök: Prunward, alias Bruno keresztelte meg Szent Remigius szavainak szellemében: „Égesd el, amit eddig imádtál…”

Az ifjú Istvánnak Szent Adalbert prágai püspök szolgáltatta ki a bérmálás szentségét.

A koronát és az apostoli áldás levelét Szilveszter pápa követe, Anasztáz (Asrik) apát hozta Rómából 1000 vége felé. István király megkoronázásának ideje: az ezredik év karácsonya, de némely történészek szerint 1001. január elseje.

Ezzel a magyar állam örökre tagja lett az európai keresztény államok s népek közösségének. Becsmérelhető megkésettség ez?

Szent István műve, amelyet az első világháború után győztes hatalmak földaraboltak: tizenötmillió magyar gyászába és reményeibe költözött. Szellemi, erkölcsi öröksége mindmáig élő és ható erőforrásunk. Megtartó és eligazító intelem a harmadik évezred kapujában is. Így szólván vajon nem tévedünk-e? Hiszen Szent István országát nagyrészt épp azok a népek osztották föl maguk között, amelyeknek az Államalapító kegyes befogadója volt, és türelmet, divatos szóval toleranciát parancsolt mindenkori védelmükre. Ezért nemcsak hódolat, hanem átok is száll feléje olyan magyarok szájából, akiknek égig felcsapó keserve érthető, ám igazukat az idők változó törvényei tagadják. Mert népek jelenét, jövőjét meghatározó nagy dolgokban király is szólhat, lángelme is dönthet, jósok jövendölhetnek, ám legerősebb mégis az Időnek szava. Az Idő mondja meg, mikor mit és hogyan cselekedjék az ember, a király, aki maga is ember, korának börtönébe zárva.

Szent Istvánnak az idegenek befogadásáról és megbecsüléséről szóló intelmét ezer év múltán, jelenidejű tragédiák indulatában negatív módon megítélni: értelmetlenség.

Összegezhetünk mégis történelmi tanulságot, tisztes kísérleteket, vágyakat és tört reményeket. Szent István hajdani birodalmának népeiről szólva számos közös vonásuk nem tagadható, de már nem beszélhetünk tejtestvériségről. Egy Romulust és Remust szoptató farkas ösztönei nemigen vegyülnek Emese álmával. Dunának, Oltnak nem egy a hangja, ám ettől a világ még nem dől össze, csupán az Ady reményét túlélő magyar önáltatás. Helyére kerüljön pedig a törvény: ha nincs azonosság, tiszteltessék a másság, az emberi jogok legfontosabbika. És mi mindent kell még fehér lobogóként a végzetünk előtt lengetett reményeink közül újraértelmezni!

Elegendő harc vajon, hogy a múltat – múltunkat – be kell vallani? Nem elegendő! Mert nem az áldozatnak, hanem a hóhérnak kell már vallania. Amit vén Európa István király műve ellen elkövetett: páratlan büntetés, geopolitikai indíttatású böllérkedés a kontinens történetében. Miután még jövendőjét is megbűnhődte már e nép: nyílik-e feléje legalább együttérzést mutató tekintet? S mibennünk van-é mersz valamivel hangosabban is kimondani büntetésünk okát, nevezetesen, hogy éppenséggel európai mivoltunk, erőnk és versenyképességünk miatt sújtott le ránk az ítélet: „darabokra szaggattatol!” Ezért nincs több hamunk, mit a fejünkre szórjunk, s nincs több szaggatni való köntösünk, ám annál több a követelésünk – a Szent István-i gondolat jegyében. Így szólván nyugtassuk meg a rossz lelkiismeret paranoiás, magyarfóbiában kerengő derviseit. Ó-Romániát már régen nem tekintjük a besenyők szálláshelyének; Nándorfehérvárt nem akarjuk elcsatolni; nem jut eszünkbe, hogy Velence újból adót fizessen Magyarországnak; elfelejtettük a morva–magyar határt, s a csodás alliterációt is, miszerint nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.

De nem felejthetjük Szent Istvánnak népeket óvó toleranciáját, elegendő harcnak pedig azt tekintjük, hogy a nagy király népeként ezúttal mi részesüljünk a türelem és megértés emberi jogában.

Szent István hajdani birodalmának színhelyén, a Kárpát-medencében, amelynek országépítő munkával szelídített tájai, székesegyházai, püspökségei, s köztük az 1009-ben alapított gyulafehérvári őrá emlékeztetnek, napjainkban elemi jogokért küzdenek a magyarok milliói.

Ünnepi megemlékezésben szóljunk mégis bizakodólag. Jó sorsom ajándéka volt, hogy láthattam Velencét, „Adria lányát” minden szépségével. Történelmi emlékeit csodálva, a város különös jellegzetességeként láthattam híres fehér köveit, amelyek nem hagyják az utast eltévedni a zegzugos utcákon. Bármerre bolyong az ember: az úttest közepén szabályos távolságban sorakozó fehér márványkockák eligazítják; a Szent Márk tér felé jelzik az irányt, s némelykor oly módon, hogy VISSZAFELÉ IS ELŐRE VEZETNEK.

Máig emlékszem az örömre, amelyet Velence iránymutató kövei keltettek bennem, idegen szavak zsongásában magányomat is oldva. A biztonság öröme volt ez. Annak jó érzése, hogy magányos útjaim megannyi veszedelme között az eltévelyedéstől bár nem kell tartanom.

Velencei éjszakák emlékét metaforaként hoztam haza, múltba merengőn elgondolva néha: valahogy így vagyunk Szent István hagyatékával is. Nagy királyunkhoz az időben visszafelé szálló ragaszkodásunk is előre, a jövő felé vezet.