Magyarok vigasza^*

Minoritates Mundi – a nagyvilág kisebbségei. Annyi van belőlük, hogy főhet a fejük az emberiség boldogítóinak. UNESCO-felmérések szerint a ma élő nyelvek száma meghaladja a háromezret. Európa egyik legnagyobb kisebbsége a magyar, nemzetünk egyharmada, mely a trianoni hungarocídium folytán idegen uralom alá került, s folytat azóta is keserves küzdelmet, hogy nyelvében, kultúrájában, közösségileg fennmaradhasson.

Ami jogfosztottságában nyolcvan év alatt az erdélyi magyarsággal történt: immár könyvtárnyi romlás-történet. Kisebbségi létünk múltja nagyrészt világos, áttekinthető, ám annál homályosabb jelenünk, a ’89-es fordulat utáni kiútkeresés, az új remények és csalatkozások korszaka, amelynek megítéléséhez még nincs kellő távlatunk, bár tapasztalatokban nem szűkölködünk. Ezek alapján annyi már elmondható, hogy ahol idült, sovén eszmék hordozói még hatalmon vannak, ott a történelem zavartalanul ismétli önmagát. A nemzeti kommunizmus, a paroxizmusig szított román nacionalizmus sugárfertőzésének felezési ideje még nem jött el, s új választások előtt újfent kezdődik a bevált maszlagolás, a magyar veszélyt üvöltő néphülyítés.

A román államelnök Koszovó drámája után is ünnepélyes fogadalmi szavakkal nyugtatja nemzetét, mondván: nem lesz itt semmiféle székely területi autonómia, a nemzetiségi jogok tagadásában egységes média pedig szünet nélkül indítja ellenünk vokális tatárjárásait. E kifejezés Szabó Dezső telitalálataiból való. Ma is időszerű lévén, ne álljon itt egymagában; soroljuk mellé, hogy nem szűkölködünk másféle, poraikból feltámadott hajdani jelenségekben sem, amilyen pl. a svihákkurzus, görénykurzus, meg az elsötétített ablakok és lelkek világtalan elvadulása. „Demokráciánk sajátos! Minket senki ne oktasson! A nemzetiségi jogok román modellje minden más példának fölötte áll. Nagylelkűségünk, a másság iránti toleranciánk Krisztus türelmét is meghaladja.” Ilyet hallani az elsötétített ablakok mögött.

A román parlamentben zajló viták magyarellenes főkolomposainak egyik legtudományosabb fejhangsüvöltése így hangzik: SEHOL A VILÁGON! Konklúzióként vágják ezt folyvást „békételenkedő” magyarok fejéhez, „abszurd követelményeik” hallatán, érvelés nélkül ugyan, de minden paranoiás lélekben iszonyatot keltő kérdések jajongó ismétlése közben.

Halljuk hát!

„Önálló egyetem valamely kisebbség nyelvén – a többség nemzeti méltóságának arculcsapásaként?!”

„Területi autonómia az egy és oszthatatlan nemzetállam keretében?”

„Helységnevek felirata magyarul is magyarlakta vidékeken – román hazafiak szíve fájdalmára?!”

„Hivatalos rangra emelni kisebbségi nyelvet az egyetlen és mindenkire kötelező államnyelv mellé?!”

„Ahány magyar követelés, megannyi abszurdum! Ilyesmire nincs példa sehol a világon!”

„Nacionalista igényeikkel önmaguk ellen követnek el merényletet az erdélyi magyarok! Befelé fordulásukkal vesztükbe rohannak: rezervátumba, izolációba, székely gettóba, törzsi elszigeteltségbe!”

„Kollektív jogokat gajdolva önrendelkezni akarnak! Nem, nem tehetik ezt velünk! Nem lehet, hogy befogadókészségünkből, testvérileg ölelő karjainkból kiszakítsák magukat! Ha mégis megtennék, keresztényi kötelességünknek tartjuk erővel is megakadályozni őket centrifugális törekvéseikben!”

Ilyetén módon celebrált magyarmentő szakálltépdesés közben hajította felénk eszmebuzogányát újabb néphülyítő szándékkal és feltűnési vággyal a letűnt államelnök, mondván minekünk nyugat-európai példát. „Midőn egy szenegáli bevándorló elnyeri a francia állampolgárságot, jól jegyezzétek meg, máris franciának vallhatja magát, sőt!” De mi a sőt? Ez esetben nem egyéb, mint az állampolgársággal együtt új etnikummal is megajándékozott négerünk új kötelessége. Tudomásul kell vennie, hogy a nemzetállami gall kondérban franciává főzetik és neveztetik, akár tetszik neki, akár nem, bár nyilván nem lesz bolond a nagy Gloire büszke népének köréből kiszakadni. Boldoggá avatása pedig – sugallja nekünk az említett szónok – lebegjen követendő példaként minden nacionalista-szegregácionista magyar előtt, aki Isten tenyeréből kiesve román, szlovák, ukrán, szerb stb. kézre jutott.

A franciává panírozott szenegáli példáját többször is hallhattuk. Afrika ürügyén azt is fölfoghattuk, hogy a frankomániás maszlagoló ázsiai eredetünkre sercint megvető célzást. A nemzetiségek beolvasztásának e nyíltan megvallott szándéka jórészt visszhangtalan maradt. Publicisták, honatyák, politológusok nemigen tartották érdemesnek a sértést magu(n)kra venni. Unalmassá lett a fejhangsüvöltés is, hogy aztmondjahogy: SEHOL A VILÁGON! Jogaink ellenzői már-már azt remélték, hogy belátjuk: dajkamesékkel próbáltuk áltatni-altatni a nemzetállamiság ócskasága felett éberen őrködő honatyákat és anyákat, s mi több: libériás lojálisai leszünk az eredetiségben bővelkedő nagyromániás-funáros-iliescus demokráciának. Ebben pedig – hála és felicitáció az ősi toleranciának – az erdélyi magyarság is államalkotó tényező lehet – oly módon persze, miként a fegyenc alkotó tényezője a fegyháznak. Mi tagadás, egyben-másban az is növelte az új magyar lojalitásban reménykedő román politikusok mohóságát, hogy az önálló kolozsvári magyar egyetem ügyében csapdába léptünk. Önálló magyar oktatási hálózatunknak minden hájjal megkent, fanatikus ellenzői jeles értelmiségieket ejtettek át múltbeli galádság újrakeresztelésével, mikor is a Bolyai Tudományegyetemet fölfaló „testvérintézményt” multikulturális többségi nagykeblűségnek nevezve kezdték rázni orrunk előtt az andalító csörgőt. Valóságos magyar–magyar szellemi belháború támadt ilyenformán, a multikulturalitás cégtáblája mögött markába röhögő főkolompos pedig miniszteri székbe pottyant, horribile dictu! – tanügyibe, ahol a hatalom kecskéjeként minden káposztánkat fölzabálhatja.

Állami magyar tudományegyetem, területi és más típusú autonómia, elkobzott és vissza nem adott köz- és magánjavaink, nyelvhasználatunk, társnemzeti jogaink dolgában még mindig állóháborúk dúlnak, miközben hősleg folytatja ellenünk vokális tatárjárásait a sovén román politikai maffia s média, melynek idült tájékozatlanság folytán némelykor épp nyugati politikusok adnak sípot a szájába, hogy nemzeti vitustáncot járasson az emberi jogoknak úgymond példaszerű román modellje körül.

Csillapítólag mondjuk ilyenkor: a be nem váltott ígéretek s a balkáni svihákság modelljét legföljebb kormányengedmények reményével és gyógypedagógiai szándékkal dicsérhetik akár Washingtonból is. Aki pedig Európának valóságos, pontosan működő autonómiamintáit akarja látni-megismerni: telepedjék a Duna Televízió képernyője elé, mely évek óta sugározza Cselényi László Minoritates Mundi című filmsorozatát.

Ritka jelenség az ilyen a tévéműfajok sorsában. Nagy, visszhangos hatást keltve indult, s az érdeklődésnek folyamatosan növekvő hullámgyűrűit keltve hódított magának hű közönséget mindenütt, ahol a műholdas sugárzás kékszárnyú sirálymadarai megjelentek a képernyőn.

Magyar határokon túli régiókban, kisebbségben, szórványban, góleszben élő magyarok, nyolcvan éve táplált reményeikben százszor csalódott, álomkaszabolta jogfosztottak; erdélyi, délvidéki, vajdasági, kárpátaljai nyelvkárosultak, ezeréves hazából magyarfaló neonemzet-államocskák olvasztó kohóiba vetett, Illyés Gyula siratta jaj-sötét szívek lobbantak fel új reményben Cselényi László tudósításainak láttán-hallatán.

A szokványos szó: tudósítás – erre s amarra jártam, halljátok, mit láttam – nem pontos, hanem inkább – mellétalálat részemről; képi és szövegi gazdagságában, lebilincselő hatásában a Minoritates Mundi más műfajba sorolandó. Meghatározása nem könnyű, oly polifonikus, mint minden, ami életábrázolás. Egyik sajátossága ugyanis, hogy a kisebbségi-nemzetiségi-társnemzeti jogokról nem értesít, közöl, beszámol, tudósít; tapasztalatait nem énekeli, rikkantja, süvölti figyelmeztetőleg a műholdas éterbe vagy más irányba, mondjuk, örökös átmenetiségben tántorgó, reformimpotens kormányok fülébe. Időszerű képsorait magyarázva nem aktualizál, erdélyi fül számára hihetetlennek tűnő jelenségek, „pozitív diszkriminációk” láttán sosem ámul-bámul, nem poentíroz, nem is didaktikus, mint aki jól tudja – akár maga fejétől, akár Goethe figyelmeztetése nyomán –, hogy a felismert tendencia mindig lehangoló, tehát haszontalan is.

Röpke vallomást jegyzek ide, a Minoritates Mundi alkotójának higgadt hangvétele, mindig izgalmas epikai futamainak hallatán. Ahol ő járt: Helsinkiben én is megfordultam hajdan, több mint negyed évszázada. Kányádi Sándorral csatangoltunk éjszakai órákban is a finn–svéd kétnyelvűség, az eszményi tolerancia, a valós kisebbségi jogok csodás városában. S mindezek bizonyítékait fényképezve hol együtt, hol külön-külön húztuk ki magunk a lencse előtt, önálló svéd intézmények névtáblái alatt – ezt nézzék majd meg otthon magyarfóbiás atyaisteneink! Ezt próbálják meg letagadni, kétségbe vonni, mondtam szenvedéllyel, miközben Sándor a fotómasinát elkattintotta, megörökítvén a kétnyelvű felirat irányába kilökött jobbomat, akárha forradalmi rohamot vezényeltem volna Skandináviából az erdélyi Mezőségre. Elnézvén mostan magamat e képen, és hozzágondolva, hogy erdélyi magyar helységneveinket sakálok éjszakai bátorságában buzgó személyek még mindig feketére mázolják-mocskolják: a kisebbségi retorika Szent Ferencének érzem magam, halaknak, egy idő óta meg éppen sült halaknak prédikálok, egész nemzedékemet és tanító mestereimet is kékarcúvá fojtogató idegfeszültségben.

Ügyünk pedig, kitörésünk a történelmi büntetésnek szánt kisebbségi megaláztatásból túlélte, átvészelte a reménytelenség sötét korszakait. Nem érzelmes túlzás, hogy mikor hivatalosan is magyar eredetű románoknak neveztek minket, ott voltunk már – asszimilációra ítélten – a nemzetiszocialista óriáskígyó torkában. A Boa kimúltával segélykiáltásainkat is higgadt érvelésre váltjuk, s merész víziók után minden bizonnyal fontos fölismernünk, hogy ellenfeleinket meggyőző és lefegyverző erőt, igazságot a részletek hordoznak; a tények, a cáfolhatatlanok, és azok az emberek, akiket Európa boldog kisebbségeinek világában Cselényi László megszólaltat, vallomásra késztet, és teszi ezt oly módon, hogy a mindenütt felbukkanó és mindétig bőven tárgyalható másság, etnikai sajátosság ügye, gondja, törvénykezése, béklyótalansága pillanatokra sem válik unalmassá az idill törvénye szerint (lévén az csak felőlünk nézve oly nyugalmas, oly meghitt).

A Minoritates Mundi sorozat rendkívüli dinamikáját mindenekelőtt a riportalanyait faggató riporter teremti meg oly biztosan működő dramaturgia szerint, ahogyan egy artista késdobáló keríti körbe hajszálpontos találataival eleven célpontját. Rokonszenves nyíltságban kíváncsi, de soha nem kíváncsiskodó kérdéseivel lopja be magát netán gyanakvó lelkek bizalmába is, miáltal újra meg újra kiderül, hogy a Duna Televízió nézőinek bemutatott, tartós élményt jelentő minoritárius világ épp a sajátosság méltóságának tiszteletében forrhatott természetes eggyé mindenütt a többségi nemzettel.

Ilyenformán is kiderül, hogy jón s rosszon túl az oly sok tragédiát okozó nemzeti kérdés végső fokon kultúrlelkületi és erkölcsi probléma. Figyeljétek meg jól, feleim, a Minoritates Mundi alkotói által megszólított embereket. Többségiek és kisebbségiek nyílt arca, soha nem bujkáló tekintete tükrözi azt a nyugalmat – nevezzük lelkinek és intellektuálisnak –, amelyet törvény garantál és emberséges szellem táplál, s nem csupán évezredes kulturáltság, hanem racionálisan fölfogott kölcsönös érdek szerint is, ahogyan azt Cselényi megannyi életteli mozzanatban ábrázolva igazolja.

Skandináviában, Spanyolhonban, Itáliában, Svájcban a megtestesült krisztusi jóság uralma virágzik? A szeretet diktatúrája? „Fennkölt és hamis” lenne ily módon cicomázni a vizsgálat alá vett másság szigeteit, kantonjait, védett körzeteit. Cselényi épp Svájcban tanulta meg, s mondja, hogy: „a tisztességes, demokratikus együttéléshez nem nyájas szeretetre, egymás tenyeréből csipegetésre, hanem tiszteletre van szükség.” Tisztelet és törvénytisztelet az emberséges lét alapvető feltétele. Balkánba hajló kelet-európai tájakon ebben vagyunk a lehető legszegényebbek.

S mivel egy ideje szabad is, meg jóleső is: sírjunk tovább a Kárpátok alatt?

Bizakodjunk inkább bátor és okos cselekvés közben.

Amit a Minoritates Mundi sorozat – intézményes mulasztást pótolva – eddig bemutatott: reményben és reménytelenségben hullámzó magyarok számára mindenképpen vigasztaló. Ordas eszmék Augiász-istállói nálunk is kitakaríthatók. Itt is elképzelhető, hogy ami az emberben isteni, az maga a humánum – a törvény és tisztelet védelmében.