Öt szál ünnepi gyertya^*

Öt szál adventi gyertyát hoztam az ötéves Duna Televízió születésnapi tortájára. Úgy gondoltam: ha fehér metaforák aranyszín fényében mintegy tűnődve szólok itt örömről és gondról, talán elkerülöm a hallelujás örvendezés mindenkori magyar veszedelmét, másfelől pedig az ünnepeltet, e kék szárnyú gyermeket nem borítom el ünneprontólag zord idők zordon követelményeivel. Vagyis nem úgy jöttem, mintha küldtek volna agyagfalvi megbízatással harsány hírnöknek: aztán lobogjál ott nekünk! Nem! Alkalomhoz illő hangszerelésben csupán a magam köszöntését s annak rövid kiegészítését hoztam. Hogy mondta volna a századik évébe fordult Tamási Áron? „Egyedül vagyok, fejem és szívem hivatalában.”

Mit lobog hát első gyertyaszálam? Annak örömét, hogy nem kegyeleti alkalomra hullatja fényét, hanem egy kulturális csatanyerés évfordulóján, amely neveztessék bár kisded jubileumnak – híre-nevénél nagyobb eseménye a magyar életnek. Ritka lobogás ez határon innen és határon túl, tizenötmillió magyar szellemi integrációs törekvéseiben. Áldassék Antall József neve! Vészesen növekvő magyar exodusban, az asszimiláció sárkánytorkában hallhattuk tőle, hogy miniszterelnöki felelősségében elfoglalta helyét a határon túli magyarság is. Sorsunk fölvállalása már elvi szinten is, lélekben is nemzeti stratégiai súlyt kapott, paranoiás vádakat keltve, ám ugyanakkor történelmi váltást hozott Magyarország és a határon túli nemzetrészek roncsolt kapcsolatában. Hiszem, sokan hisszük, hogy olyan kormánynak a fejére, amely a kisebbségi sorsra jutottakat újból magukra hagyná: áldás, jókívánság soha nem fog szállni. Ezzel szemben okkal-joggal mondhatjuk, hogy Erdély, a Felvidék, a Délvidék nagy romlása közepette még idejében szólalt meg és vetette ránk fénypászmáit a Duna Televízió. A magyar média korábbi ránk figyelését le nem becsülve, a képernyő nagyobb hatását viszont tudomásul véve, nemzet és részeinek kapcsolatában gyökeres változás történt, mutatis mutandis: akár a Szabad Európa megszólalásakor, a vasfüggöny idején. Aki túlzást észlel e párhuzamban, gondolja meg, hogy nem ok nélkül mondtuk még kilencvenkettőben is: kútmélyi állapotukban az erdélyi szórványmagyarok, a gyarmati lét nyelvkárosultjai maholnap ugyanúgy kénytelenek újratanulni a szájukból kivert anyanyelvüket, akár Izraelnek a gólesz roppant tereiről megtért fiai – a hébert. Ezért mondta valaki, ha semmit se közöl velünk a Duna Tévé, ha semmit se mutat nekünk a Duna Tévé, csak annyit, hogy Szabó T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár – és azt elkezdi olvasni valaki az elejétől a végéig, mi akkor is, úgy is odatelepszünk örömtől repeső szívvel a képernyő elé, minekünk az fényből szőtt diadalkapu lesz, és a felénk vonuló, áradó szavakat úgy fogadjuk, akár a rabságból kimentő testvéreinket. Velük, nyelvi köntösünkben lerongyolódott mezőségi magyarokkal mondom tehát: nagyra nőjön, szólásban, elmeélben váltig gyarapodjék az ünnepelt gyermek mindazokkal együtt, akik bölcsőjét ringatták, nappalai s éjszakái fölött szolgálatot teljesítenek.

Második gyertyaszálam azt lobogja, hogy vigyázni kell a gyerekre. Meg ne hűljön, el ne kapja azt a náthát, amitől némely politikus nem érzi, mi van körülötte. Így esett meg, hogy indulásakor a Duna Televízióért komoly küzdelmet kellett folytatni, megértetni annak ellenzőivel a kezdemény rendkívüli nemzeti fontosságát; elismervén százszor és immár kétségbeesetten is, hogy az anyaországnak is nevezett magyar állam nem hagyhatja mindinkább fokozódó segítség nélkül a határain túl rekedteket, a nemzeti létükben veszélybe került küszködőket. Mert amiként hippokratészi esküjét orvos meg nem szegheti, azonképpen a szabad nemzeti létben élő magyar a magyarsága miatt üldözöttet nem hagyhatja cserben. Bizony, barátaim, a Duna Televízió létrehozatalának, intézménnyé fejlesztésének idején, mikor a határon túli magyar közösségek a bunkókrácia vad rohamait is elszenvedték, az általános magyarországi szolidaritásban elképesztő politikus-vélekedés is elhangzott ekképpen: amit hallgatásunk fölött pozsonyi, csíkszeredai, szabadkai magyarokkal cselekszenek, az a baráti szomszéd népek belügye. Ódon, kommunista felfogás ez! – háborogtunk –, aztán új, nyugati dicséretre méltó felfogásban részesülhettünk: a határon túli magyarok ügyében a legokosabb cselekvés a cselekvés elkerülése – és ez már valóban nem kommunista, hanem buddhista tanítás, mégpedig a nagy Megvilágosodott eszméinek lényegéhez kapcsolódó, mert az meg így szól: az élet minden baját az élni vágyás okozza. Az ember azt gondolná, hogy ez épp nekünk szól, és hát úgy is van, mert valóban élni akarunk, teljes jogú életet élni – magyarokként, nemzeti sajátosságaink, azaz nyelvünk és kultúránk méltóságában, más szóval tökéletes szabadságában.

Harmadik gyertyaszálam azt lobogja, hogy a Duna Televízió megalapításának legfőbb indoka: az összmagyarság szellemi integrációs törekvése ma sürgetőbb és fontosabb, mint valaha volt, a kisebbségi sorsban küzdő-küszködő nemzeti közösségeink pedig úgy tapasztalják, hogy önrendelkezési jogaik szivárványkapuja nemhogy közeledne, hanem távolodik is, miután rendszerváltás, gyötrelmes koalíciós kormányzás ellenére is mindennapi látvány, ijesztő valóság kontinensünk legsötétebb, sovén erőinek garázdálkodása. Mikor tehát jószomszédi kapcsolatok pozitív mozzanatairól esik szó, ne feledjük, hogy megannyi agresszív nacionalizmusnak csupán a fülét sikerült egy keveset megnyirbálni, ám Ionesco úrnak, demokrata románok jogos büszkeségének Rinocérosza – a Vasgárda-rém, miként a szerző megvallotta – váltig csattogtatja a patáit, felnyársalás végett főleg magyarok után rohangálva. Jól tudván, hogy a nemzeti kérdés csak részben nemzeti, hisz nagyobbára kultúrlelkületi és erkölcsi kérdés, az említetteket nem szeretném leegyszerűsíteni, annyit azonban még elmondanék az ünnepeltnek: mint eddig is, de talán valamivel dinamikusabban, az igazságot igazságosan kutatva soha ne hagyja szó nélkül, amit némelykor a politika hallgatása fölött – hungarocídiumra is képes erők a határon túli magyarokkal cselekednek.

A negyedik gyertyaszálam azt lobogja, hogy fogjam rövidebbre mondanivalómat.

Úgy teszek.

Az ötödik gyertyaszálam azt lobogja, hogy Európának egyetlen olyan állama sincs, amely körös-körül hajdani önmagával lenne határos. Nincs olyan nemzete sem, amelynek egyharmada közvetlen szomszédainak állami keretében élne – ha tudna az őt megillető jogokban élni. Ilyenformán egyetlen igét sem kell annak igazolására pazarolni, hogy a Duna Televízió feladata mindenkori szerves része a magyar államvezetés nemzetstratégiai feladatainak. Ezért sugallom neki már most, hogy készüljön fel idejében helyszíni közvetítésre az eljövendő magyar autonóm területek ünnepségeiről.

Tűnődésem végén az egyes szám első személyes szólás magányából kilépve, hivatalos megbízás nélkül ugyan, de határon túli sorstársaimmal egyetértésben és Illyés Gyula himnikus verssorait parafrazálva mondom: mivelünk, milliós nézőseregével, hallgatóságával együtt a Duna Televízió munkaközössége nem léphet fel oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve nem Magyarország népének vinne, nem annak lába elé tenne, mindannyiunk szívből fakadó köszöneteként a szolidaritásért e hosszadalmas, balsorsot enyhítő, történelmi advent idején.