Új magyar égbolt^*

Feladatom, hogy néhány szóval megnyissam a Magyarok Világszövetségének tisztújító küldöttgyűlését: hagyományosan idillikus műfaj, tiszteletbeli elnökök ígéretes öregségéhez szabott megbízatás, módfelett könnyű is, ha arra gondolok, mennyivel nehezebb feladata lesz annak, aki lezárja majd, amit megnyitunk mostan. Ünnepi jelzők mókusparádéját a helyzetünk nem tűri, de nem is követeli, hogy szélbe hajítsuk minden bizalmunkat. Előttem baráti, ismerős vagy ismeretlen arcok. Azt olvasom le róluk, hogy közösségi, azaz nemzeti gondot viselnek – amely nem piros csizmás, pántlikás ihaj-csuhaj, miként a piaci vád hangoztatja, hanem sorsvállalás zord időkben is, reményben és reménytelenségben született felelősségérzet: cselekvés a magyar reneszánszért. Azonos törekvésben egymásnak feszülő politikai-stratégiai nézetek lovagi tornája kezdődik tehát, adja isten, hogy valóban lovagias legyen, mostanság ugyanis ilyennek nemigen lehetünk sem tanúi, sem részesei. Ezért, és csak ezért, egy babitsi meg egy Bethlen Gábor-i metaforát ajánlanék figyelmükbe. Egyik a szentséges individuum jogát, a személyes nézetek szabadságát emeli biblikus fénybe, másik a közügyi cselekvés szabadságának korlátaira figyelmeztet. Minden közös törekvés más-más értelmet kaphat minden egyéni akaratban, vágyban, más-más nyelvet beszélhet minden lélekben, amiként megvallották azt az apostolok a Szentlélek pünkösdi fényzáporában – emlékeztet a költő. És a fejedelem? Minden akaratot, vágyat, cselekvést csakis jó vagy rossz következményeiben mérlegel. Lehetőségnek és kockázatnak alapos megfontolása nélkül sem szultán, sem császár szakállához nem kapdosott.

Mai szakálltépdesők gyanakvását sejtve mondom: Bethlen Gábor-i meggondoltság ürügyén gyakran borítják fejünkre az érzelmi indíttatású politikai cselekvés vádját. Ne tagadjuk: egy nagyhatalmi nemzetgyilkossági kísérlet következményeként személyes és közösségi fájdalmak mélységeiből háromnegyed évszázad múltán is föl-fölhangzik a kiáltás: mit nekünk Hekuba! Nem érdekelnek az ügyünkre gúnyos kacajt vető hatalmi viszonyok! Ráció és gyakorlati politika okkal kapkod ilyenkor levegő után, mondván: a politikai, pláne külpolitikai cselekvés nem igazodhat poétikus szívdobbanáshoz, váteszi látomásokhoz, egyéni vagy közösségi vágyakhoz, jajkiáltáshoz. Józan elme számára ez ma már evidencia, ám az kevésbé világos, hogy követelést mikor és milyen jogon lehet történelmi nosztalgiának nevezni. Egyre súlyosabb aggodalmakból fakadó kérdés továbbá: mihez igazodik az a nemzetstratégiai törekvés, amelynek váratlan fordulataiban a határon túli magyarság számára elfogadhatatlan alapszerződések születnek; olyan kompromisszumok, amelyekre közel hét év alatt romániai érdekvédelmi szövetségünk például soha sem volt képes; olyan egyezségek, amelyekben elemi nemzetiségi jogokat tagadó kormányok dicsőülnek meg, és mondhatják el elégedetten: magyarellenes, nemzetállami koncepciójukból jottányit sem kellett föladniuk. De hiszen kisebb jogok is helyet kaptak a fogadalmaikban! Igen! Érdemet kovácsoltak maguknak abból, amit nem tudtak megakadályozni, nyugat-európai körökben pedig ránk nézve veszedelmes tévhitet sikerült lábra kelteniük, vagyis: hogy a német–francia történelmi kibékülés csodájának kelet-európai párja tűnt föl az öreg kontinens csillagos égboltján. Vajon az örömtől nem repdesnénk-e boldogan szárnyas angyalok módjára, ha ez igaz lenne? Nem tudnók vajon, hogy ez a párhuzam azonos történelmi háttér, históriai tények híján lehetetlenség? Nem következik ebből, hogy tagadnók egy méltányos egyezség létjogát. Nyugati diplomaták, akik azt sem tudják, hogy Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket eszik-e vagy isszák, ma még örvendeznek, későbben újból nacionalizmussal, összeférhetetlenséggel fognak vádolni minket, mivel az Európai Unión belül sem fogunk lemondani a határon túli magyarságot megillető területi autonómiáról. Méltánytalanság lenne megfosztani magunkat attól, amit Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári nemzetgyűlésükön nekünk s a győztes hatalmaknak ünnepélyesen megígértek. Ez volt az önrendelkezés, a kollektív jogok elismerése.

Ezért, hogy gondolatsorom reménnyel záruljon, az Ígéretek Földjének keresztelném el Gyulafehérvárt. Ígéretet, ha beváltása késik: visszhangosabban kell szóvá tenni. A szóbahozatal megtörtént, 1990 óta ezeregy esetben, ugyanannyi vértolulásos tiltakozást keltve, s legutóbb alapszerződésben meglábjegyzetelve, nullifikáltatva. Nemzetközi fórumokon is elismert, régiószerte példásan békés eszközökkel folytatunk emberi jogi küzdelmet példátlan eredménytelenséggel. Nem tudjuk tehát hová tenni a washingtoni, párizsi dicséreteket a szőnyeg alá söpört követelményeink dolgában. Hisz elképzelhetetlen, hogy amit idekint föladunk, az odabent, euro-atlanti falak közt automatikusan megoldódna. Az automatizmus dajkameséjét a szocializmusban is hallottuk. „Oh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már…” – már megint, mondá nemrégen egy ellenzéki politikus, firenzei, Dante, Isteni színjátékában, máig érvényesen, a boldogságunkat kivéve.

Szavaim tehát nem sikeredtek ünnepélyes megnyitóvá. Ebben is törvény működik. Ha nem akarjuk is: adott helyzet szól általunk, akik e helyzetnek foglyai vagyunk, s éppen ezért: sorsunk jobbrafordulásának emberi jogi harcosai a Magyarok Világszövetségében is. Ezért kívánok nem csupán deklarált megújulást az idő és helyzet kívánta feladatok programos összegzésében. Ezek közt legdrámaibb kérdés a határon túli magyarok kollektív létveszélyének elhárítása. Nem szónoki, harcias mondás ilyet állítani? Ki az az ostoba magyar, aki örömét lelné a nemzeti paranoiában? Győrffy György történész, tudósunk föltételezése szerint a Kárpát-medencebeli avar birodalom megszűntének legfőbb oka egy háromnegyed évszázados, borzalmas szárazság volt. Konok fennmaradásunk érzékeltetése végett, kissé hősködve mondtam egy alkalommal, hogy lám, az avar dráma cáfolataként Erdélyben hetven szűk esztendő ellenére is vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk, ám azóta, fájdalom, szerényebbre kell fognom a hangomat. Diktatúrák bukása után, az egyszer fölvillant és újból kihunyt remények megcsalatottjai a túlélés erejének aggasztó csökkenését jelzik. Lett légyen csodásan kedvező az időjárás: háromnegyed évszázados emberi jogi szárazság, az elvándorlás mai méretével párosultan végzetes következményekkel fenyeget minket. Ezért hangsúlyozom: arcvonalát az MVSZ-nek a határon túli magyarok Kárpát-medencebeli küzdőterén kell megerősítenie. S mit ajánlanék még szíves figyelmükbe? Egy a kotta, más a hang, mondják mind gyakrabban a világszövetség pártsemleges jellegéről, kinyilvánított szellemi-politikai tártkarúságáról. Ha így van: kik azok, akik nem értik a partitúrát, és ki az, aki nem tudja, milyen dallamot vezényel? Ha nincs így: példás, toleranciás tártkarúság ellenére miért maradnak távol oly sokan, főleg értelmiségiek, a világszövetségnek még a gondolatától is? Jól tudom persze: napjaink hungaroguelf–ghibellin testvérharca sok mindenre magyarázat, arra is, hogy miért csökken folyamatosan a világszövetség konfliktusoldó szerepe, sőt maga termel új konfliktusokat? Némelykor szereptévesztés folytán kerül szembe a pártfelettiség elvével, s épp az egyetemességét számon kérő politikai irányzatokkal. Nem folytatom. Csak jelezni kívántam, hogy: a boszorkányokról, amelyek vannak: essék szó bátran és igazságosan. A parafrázist Könyves Kálmán talán megbocsátja nekem.

Kedves Barátaim! Árnyékos megnyitómat a küldöttgyűlés polifon, hangzavarmentes tanácskozásaiba vetett reménységgel szeretném befejezni. Új szakasz kezdetén, íratlan törvény és illendőség szerint lemondok; visszaadom önöknek a tiszteletbeli elnökséget, amellyel a bizalmukba fogadtak engem. A bizalom, eddigi közös törekvéseink és álmaink jele, amelyet új választottjukra fognak átruházni, romolhatatlan erkölcsi érték marad számomra. Arra fog mindig emlékeztetni, amit az orientalista Germanus Gyula bátyámtól tanultam. E szerint arab nyelven a nemzet fogalmának szótani jelentése azonos a család fogalmával.

Képzeljük el tehát azt a csodát, hogy a 15 millió magyart kifejező szavunk ilyen kettős értelemmel, páros ragyogásban válik most etikai követelményként is az életünk részévé. Köszönöm a közös álomutazás lehetőségét és azt, hogy meghallgattak.