Millenniumi gond és remény^*

Hatalmas kontraszt árnyából az Úrnak és délibábos kegyelmének 1896. esztendejére visszatekintve, halhatatlan elődök szellemi jelenléte késztet ilyetén megszólításra is: tekintetes Karok és Rendek! Isten hozta önöket kis Magyarországról és a nagyvilágból – metaforikus országgyűlésünkbe! Rendeken – főrendi nagybirtokosok helyett szíveskedjenek önök is agybirtokosokat érteni, a minőség forradalmának megtestesítőit, azt az új nemességet, amely Németh László jövőképében is a nemzeti megújulás legfőbb zálogát jelentette, történelmi emlékbe tűnt lovasrohamok után a szellem, a tudomány és művészet tartósabb hódításait.

Ebből nem következik, hogy korszerű követelmények folytán meg kellene tagadnunk a múltunkat. Kérték pedig, követelték is, de még vevő is akadna rá, mondván: mi, magyarok múltittas nép vagyunk, az a Millennium pedig, ama felejthetetlen fényes ünnepség, lovas felvonulás a Vérmezőtől az Országházáig, és király és császár, Jókai, mesés gomolygás, vegyesajkú népek, hatalmas építkezés, új évezred reménye, kompországnak végleges horgonyvetése Európában – nem volt az sok? Miért lenne sok, ami tény és való? Nem volt az a magyar feudalizmus bacchanáliája? Nem volt, nem lehetett. A klasszikus értelemben vett hűbéri viszonyokat a jobbágyfelszabadítással 1848-ban megszüntették. Megszüntették, de hát a hírhedett magyar bűnök…! Mifajta hírhedettség! A nemzeti önvizsgálat héroszait, és főleg Adyt félreértve, gyakorta meg is hamisítva némelyek úgy beszélnek-írnak és fincoltatják az eszüket magyar bűnökről, ahogy más nemzetek esetében orosz vodkáról, kínai selyemhernyóról vagy angol hidegvérről értekeznek. A Zrínyi Miklós, Széchenyi nevéhez fűződő szállóigét módosítanunk kell: Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak, tehát bűnösebbek sem.

Koporsóra hajított göröngyök hangján szól mégis a nemzet kollektív emlékezetéből a soha el nem múló döbbenet: az a fényes Millennium, alig huszonöt év múltán haláltáncként költözött be a szívekbe. A tragédiát azonban, amelynek előrevetülő árnyékát utólagosan könnyű magyarázni, akár a mohácsi vészt: senki meg nem jósolhatta, maga Kossuth sem, Kasszandra-levelét ui. már ’49 áprilisában, a detronizáláskor megírhatta volna. Világháború veszélye még nem mutatkozott, Versailles palotáiban szoknyák suhogtak, Clemenceau úrnak fogalma sem lehetett azokról az eszmékről, amelyekkel később megajándékozta Kelet-Európát… ne részletezzük. Az első világháború győztes hatalmai olyan törvényt ültek felettünk, amilyent soha vesztes ország ellen Európában el nem követtek. Nincs példa rá, hogy valamely nép vereségének gyötrelmét a kollektív pusztulás máglyakínjaival tetézték volna meg, hogy képletes értelmén túl statisztikai valósággá váljék a szó: hungarocídium. De lelki fülem szót hall, s megértettem. Ne búsmagyarkodjunk! Olyannyira egyetértek e követelménnyel, hogy fentieket az elemeire szabdalt Osztrák–Magyar Monarchiáról, új háború magvát elhintő békekötésről, mitologikus méretű gyötrelmeinkről el se mertem volna mondani saját szavaimmal. Ezért folyamodtam Sir Winston Churchillhez, Nobel-díjjal kitüntetett művének megállapításait szó szerint idézve, miáltal azt is jelezni kívántam – Illyés Gyula szavaival – hogy ha jövőnk nem is: a múltunk alakul. Ebben vigasz rejlik. Történelmünk tárgyilagos megítélése nélkül mai törekvéseink helyes megítélése nem lehetséges. Vad nacionalizmusok Walpurgis-éjszakáinak rettenetével tapasztaltuk ezt a vén Duna mentén, ahol Csokonai felvilágosultságot, Ady minden néppel közös sorsvállalást, József Attila kölcsönös megértést, Németh László tejtestvériséget álmodott. Ne kérdezzük: hol és miként lobognak felénk akár klasszikus, akár mai válaszálmok? Hanem ismételjük el századszor, ezeregyedikszer: a tejtestvériségnek, hogy társadalmi méretekben érvényesülhessen – feltételei vannak. Emberjogi feltételei. Nem mi szabtuk meg azokat! Az ember természet adta jogainak örök érvényessége, vatikáni szóval: Isten fuvallata az emberi lélekben nem magyar találmány, valamint az sem, hogy megannyi kis nép jól megférhet itt, a Kárpát-medencében, de nem egymás alatt, hanem egymás mellett, nem az emeletes, hanem a földszintes jogi építkezés alapján. Aki pedig azt kérdi: ily közismertségeket mire való fölemlíteni, annak azt mondom: mert mindaddig, amíg a kisebbségi magyarok ügye európai módon meg nem oldódik: újat nem mondhatunk egymásnak. Annál inkább ma is időszerű ódonságot, Eötvös József emlékezetes figyelmeztetésének parafrázisát például, megannyi számbavételünk summázataként, amely így hangzik: a határon túli magyarságnak több mint hárommilliós tömege nem maradhat jelen helyzetében. Autonómiát, belső önrendelkezést biztosító jogainak híján, maholnap kútmélyi lelkiállapotban kérdi: küzdelméhez anyaországától, nyugati testvéreitől remélhet-e nagyobb segítséget? Helyzetének gyökeres javítása késik, homokórái peregnek, létszámában fogyatkozik, kizárólag európai integrációt sürgető körökben a megalkuvók szaporodnak, de még a buddhista szellem hatása is tetten érhető az olyan meggondolásban, miszerint legokosabb cselekvés a cselekvés elkerülése, valamint a folyamatos babrálás olyan gordiuszi csomón, amely egyre titokzatosabbá válik, ugyanis ha államfői kijelentések szerint a kisebbségi kérdések ügye mintaszerűen megoldott, akkor mire való a gordiuszi csomót külön megoldani?

Miért szóltam erről, barátaim? Mert a határon túli közösség tört egység kettős függvényállapotban. Trianon utáni államkereteiben még mindig tagadják kollektív jogait, nemzetének részeként pedig, homlokán a millenniumi haza bélyegével, kétség és remény közt hányódik, hogy nem jut-e megint a bibliai József kalandos sorsára. Képviselői mostanság azt a vágyát jelzik, hogy égetően sürgős követelményei az anyaország külpolitikájában is hasonló követelményekké váljanak. Ehhez kérem mindannyiuk támogatását.

Ünnepi ódához nem illő szavaimat bocsássák meg nekem. Nem azért szóltam így, mert a kudarc a fejembe szállt, hanem hogy meg ne botránkoztassam szívemben, szívükben a reményt, amely boldog költők hangját és az olcsó vigaszt nem viselheti el.