Hogy és mint vagyunk, feleim?^*

Szállóigénket, miszerint nyelvében él a nemzet, talán Bessenyeivel kezdődőleg sokan csiszolgatták, osztrák elnyomatásban gyakorta riogattak vele, míg „szentséges jelmondatunkká” lett, ha nem is általánosan elfogadott evidenciává. Van, aki rábólint, van, aki szembekacag minket. „Ubi bene, ibi patria!” A magyarnál szerencsésebb népek fiai elfogódottság nélkül szólhatnak nyelvükről, az emberi lét természetes feltételeinek kijáró tárgyilagossággal. Imigyen például: föltéve, de nem megengedve, hogy szentséges dolgok is vannak e világon, a szentséges jelzőt miért épp egy közönséges kommunikációs eszköz nyakába kell(ene) akasztani? Jogos kérdés ez vasútállomáson vagy holdra szállás közben, az emberi cselekvésnek szinte bármely területén; jogos a nyelvhasználat teljes szabadságában, indokolt a nyelvi kannibalizmus állapotából kilábalt társadalmakban; természetes a xenofóbia betegségén átesett népek körében, általában a működő demokráciákban.

Mindenütt tehát – kivéve hárommillió magyarnak a szálláshelyét, ezeréves szülőföldjét, ahol Trianon következményeként közel egy évszázada az etnikai tisztogatás változatos módszereit gyakorolják rajtunk – folyamatosan, nyíltan és titokban, szájbaverő brutalitással és többségi előjogokat ígérő kecsegtetéssel, ám leginkább mégis oly módon, ahogyan a reformátusok énekelni szokták: „Erővel, fegyverrel és sok csalárdsággal, és minden nagy hatalmassággal.” Asszimilációra és exodusra kiszemelt népet pedig mindenekelőtt a nyelvétől kell megfosztani.

A gyakorlati célokat szolgáló jelrendszer így válik szentséggé a veszély árnyékában. Üldözöttségében mélyül el bennünk csodás értelme, erősödik benső ragyogása. Nemzetiből kisebbségi nyelvvé lett Szavaink sorsa jelzi századunk szégyenei közt a nyelvében bujdosó magyar riadtságát is: emberlétünk máig megfejtetlen csodájának, a nyelvnek menekítését pikkelyes bőrű Heródesek elől. Csoda-e tehát, ha százados aggodalmak, féltések szorításában nem találjuk annak módját, hogy jelenünkből kiszökve a jövőnek ígéreteivel erősítsük magunk? Bálványimádás-e őskeresztények módjára titkon ünnepelnünk titkot: az úton-útfélen árokba rugdosott, jogaiban megtiport nyelvünket?! Törzsi felfogás-e, ha nemzeti mivoltunkból kifordítottan szentségek közelében, keresztség, úrvacsora, bérmálás fogalmai között keresünk menedékhelyet nemzeti nyelvünknek? Abszurd jelenség-e újból és megint erről szólni a huszonegyedik század kapujában? Fölösleges kérdés! Mert kinek ahol fáj, ottan tapogatja. Akinek meg nem fáj, annak persze, hogy nem jaj! Nyugodtan fenheti rajtunk és sorsunkon a nyelvét.

Ezek után hadd említsem föl a kérdésben rejlő bizakodás szavait arról, hogy mindenek ellenére, keletnek, nyugatnak ütköző pontján „eddig még eleven” a magyar, őrzi sajátosságait, hagyományait. „Kisebbségben és a szélrózsa minden irányában egyaránt.”

Ez a kérdés kemény dió. Az anyaországtól elszakított magyar régiók megítélésében manapság oly nagyok az eltérések, egymásnak ellentmondó vélekedések, hogy lehetetlenség „a szög fejére ütni”. A határon túli magyar nemzeti közösségek állapotának megítélésében már a puszta létszámuk becslésével kezdődik a homály, a vágynak és statisztikailag igazolt valónak keveredése.

Nyugati magyar újság imigyen vett számba minket jó néhány évvel korábban, még a Szovjetunió összeomlása előtt, a délszláv háború elején: helyi népszámlálásokra vagy becslésekre alapozva voltunk, lehettünk magyarok Európában és a nagyvilágon ezres nagyságrend alapján összegezve: Ausztriában 70, a Benelux államokban 25, Franciaországban 35-50, Németországban 50, Nagy-Britanniában 10-25, Olaszországban 10, Svájcban 10-15, Svédországban 16, egyéb európai országokban 10, Ausztráliában 40-50, Afrikában 20, Brazíliában 70, Argentínában 10, Uruguayban 5 ezeren. Voltunk, vagyunk százezres nagyságrendben, és megosztva Csehország és Szlovákia között 700-840 ezeren, a régi Jugoszlávia területén 650-700 ezeren, a Szovjetunióban 150-200 ezeren, az Amerikai Egyesült Államokban 700-730 ezeren, Kanadában 100-150 ezeren, Dél-Amerika országaiban 100 ezeren. Milliós nagyságrendben gyarapítja a fentieket Románia magyar lakossága, melyet az említett kiadvány 1,8-2 milliónyira becsül.

Ilyenformán a határon túli magyarok létszáma 5 146 000 lenne, nagyjából épp fele Magyarország lakosságának. Abszurd „vigasz”, hogy ezt az arányt csökkenteni kell az anyaországiak javára, ugyanis: a nyolcvanas évekkel újból felfokozódott kivándorlás Romániában kb. 200 ezerrel csökkentette a magyarok létszámát, a legutóbbi becslések alapján pedig a volt Jugoszlávia területén élő magyaroknak még a fele sem maradt meg ősi szülőföldjén. Vészesen csökken a kárpátaljai magyarok közössége, az amerikai 700 ezres létszámról pedig szinte lehetetlen objektív módon vélekedni. Nincs tudomásom olyan fölmérésről, amely kimutatná, hogy e hatalmas tömegből hányan őrzik-élik nyelvünket, kultúránkat, hányan tartják-nyilvánítják már magukat csupán magyar eredetűnek, és hányan vannak, akiknek eredete csak legendaszerűleg homálylik a múlt század(ok) magyar szabadságharcait követő exodusokban.

Erdélyben, új időknek új szószegéseit szenvedve tovább tart és gyöngít belső vérzésünk, a csöndes elszivárgás, a folyamatos fogyatkozás. Mit őriz még ez a nép? Melyek új veszteségei? Meddig állja történelmi megpróbáltatásait? A megmaradás konok elszántsága hol és mikor törik meg, és mikor adja föl velünk kapcsolatos reményét maga az Isten is, mondván, hogy velünk többet nem kísérletezik – ez a jövő titka marad. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy sorsunkat a kezünkbe vehetjük; jövőnket is tehát. Így szólni: önáltató retorika lenne. Törekvéseink sikerének feltételei egyebek között ott rejlenek a román demokrácia kialakulásában, Magyarország külpolitikai, nemzetstratégiai törekvéseiben is. Ehhez képest minden fontossága mellett másodrendű kérdés marad, hogy sajátjával együtt a magyarság „miként beszéli majd egyidejűleg Európa nyelvét”? Törvény, hogy a kicsi igazodik a nagyhoz. Ez pedig, ha nem az elnyomott és megvetett nemzet igazodása, hanem az egyenrangúé: nem okoz nekem fejfájós gondot.

Puszta magyarságból Magyarországon sem lehet megélni, nemhogy a már-már irracionális teljesítménykövetelmények nyugati világában. Fejtegetés helyett névsort mondanék. Magyar és magyar eredetű Nobel-díjasokat: Bárány Róbert, Zsigmondy Richárd, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Polányi János, Oláh György, Harsányi János… A teljesítmény, az emberek, népek javát szolgáló értékteremtés: a legnagyobb erő, mely más-más nyelvet beszélő közösségeket érzelmileg is egymáshoz közelít.

Hogy kész-e már az európai menyegzőhöz a magyar stafírung, azaz a kelengye? Előbbi gondolatomat egészíteném ki egy tapasztalattal. Megfordultam Európa számos országában, Amerikában és Japánban is. Erdélyből és Magyarországról emigrált, szökött, menekült, kitelepült magyar szakemberek, orvosok, mérnökök, humán tudományok művelőinek százaival találkoztam, és majdnem mindahány „választott hazájának” megbecsült, sőt nagyra tartott értelmiségijeként gyarapította jó hírnevét 1956 csodaországának. Jól tudom persze: az Európai Unióba való felvétel vizsgatételei szigorúságban megdöbbentenek majd minket. S mivel nem célom az ijesztgetés, közerkölcsök dolgában csak egyetlen példát említek. A hetvenes évek elején Koppenhágában, Kányádi Sándorral vonatra várva, az állomás „kerékpárparkolóján” akadt meg a szemem, magyarán: legalább ezer biciklin, szép sorjába állítva – hogy ámulatomban megkérdezzem: vajh miként szaporodtak fel ilyen nagymértékben. „Gazdáik elutaztak. Vonattal megtérve legyen mivel hazakarikázni.” „Szép dolog, mondom, de hát itt nincsenek biciklitolvajok?” Kacagás volt a válasz, és eligazítás ilyenformán: „Akinek kedve támadna innen biciklit lopni: jól tudja, hogy egyik sem az övé.” Ezek után azt mondhatjuk a „hozományunkról”, morális kelengyénkről szólva: tudjuk-e már, hogy ami a másé, az nem a mienk? Európának irántunk tanúsított kompromisszumkészsége ezen is múlik.

Üldöztetésnek okok s ürügyek folytán mindenütt s mindenkor „ki vagyunk, lehetünk” téve. Erdély is az a hely, ahol immár megszámlálhatatlanok üldöztetéseink emlékhelyei, kövei; a tömegmészárlásokra emlékeztető kőkeresztek, feliratok, kopjafák, tömegsírhantok. Emlékbolyongásban múltat idéző szüleim, rokonaim gyakorta hajtogatták rossz századok tanulságaképpen: „Sokan elmentek, futottak, menekültek innen. Valakinek maradni is kellett, ne menjen kárrá a sok vér és verejték, mit ez a föld elnyelt, míg Erdélyből Erdélyország lett.” Az én válaszom azonban ennél talán egyszerűbb, és nem is poétikus. Miként hagytam volna magukra öreg szüleimet, hozzám ragaszkodó rokonaim sokaságát? Írói tervekkel, álmokkal verten mit kezdtem volna olyan világban, amelynek nyelvét nem ismerem, nem beszélem? Mikor szerzek én olyan nyelvi köntöst, hogy az eredetinek tökéletes hangulatát is megőrizve ilyet mondhassak, írhassak? „Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet”? Hadd tegyem még hozzá nyelvi aggodalmaimhoz: nem tekintem gyávának azt, aki elmenekült innen, nem tekintem magam bátornak az itthonmaradásért. Ha igaz, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, az sem tagadható, hogy ahány ember, annyi módja van a megkapaszkodásnak.