Hogy orcánk ne piruljon…^*

Súlyos veszélyekkel teli történelmi hullámvölgyben, újabb nemzeti szégyen és gyalázat nélkül kell kiutat keresnünk, amelyhez Petőfi szavai nyújtanak eligazítást. „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…”

Azok kedvéért, akik Bukarestben annál okosabbak, semhogy megértenék, miről, mifajta járomról beszélünk, én is megismétlem: a romániai magyar nemzeti közösséget létében veszélyeztető jogfosztásról, arról a tanügyi törvényről van szó, melyet immár az ország elnöke is kézjegyével, dicséretével szentesített, mondván: annak vitatható részletei csak azt bizonyítják, hogy semmilyen törvény sem lehet minden tekintetben mindenkinek megfelelő. Holott nem így van ez! Az új román oktatási törvény minden tekintetben megfelelő mindazok számára, akik az ország térképéről a zsidóság és a német lakosság után a magyar nemzeti közösséget is le akarják radírozni. Endlösung-tervét a kivégzett Diktátor nem vitte magával a sírba.

Ezért oly világos, hogy a nemzetiségi politika dolgában nem beszélhetünk visszarendeződésről, hanem inkább Ceauşescu eszméinek továbbfejlesztéséről és gyakorlati alkalmazásáról az ország nemzetközi becsületének árán is. Teljességgel világos, hogy ama véres karácsonynak damaszkuszi útján Paulusokká lett népvezérek újból Saulusokká lettek, üldözőivé mind a román, mind a magyar demokratáknak.

Így fogalmazok, mert nincs kollektív bűn és vétek, Romániában pedig román demokraták nélkül nincs esélye az igazi európai demokráciának.

De minekünk sincs esélyünk a követelt jogokra, ha nem lépünk föl egységesen a jogtiprókkal szemben, ha nem vetünk véget magunk közt is a megalkuvó gyávaságnak, miszerint korai még nekünk a kolozsvári önálló magyar egyetem, még nem vagyunk érettek rá! Így lenne vajon? Báthori István fejedelmünk 1581-ben nyilvánította egyetemmé a jezsuiták kolozsvári kollégiumát, több mint négy évszázadon át érettek voltunk tehát képességeink gyakorlására – ám a félelem sugárfertőzésében szenvedők szerint még várnunk kellene, és meddig vajon? Míg az asszimiláció sötét erői végleg kizavarnak az országból? Míg e mostani tanügyi galádság folytán gyermekeink végleg kibujdosnak az anyanyelvükből?

A kérdés nem szónoki, hiszen tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogunkat az óvodától az egyetemi oktatásig terjedő, autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funárjaink és funerátoraink legnagyobb örömére. Mert álmodozók álmokat képtelenek megvalósítani. „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…” – haláláig!

Mi történik hát?

Parlamenti képviseletünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a politikai vita, a tiltakozó nyilatkozatok eszközeivel, az Európa Tanács elé terjesztett panaszaival elfogadható tanügyi törvényt próbált megszavaztatni. Törvényszerű kudarcot vallott! Akárha méheket próbált volna rávenni, hogy hatszögletű viaszsejtek helyett négyszögűeket rakjanak.

Egy jól működő szavazógépezet, miköztünk pedig a mind laposabbra nyúló teoretizálás okos embereket is olyan doktriner vitákba sodor, melyek gyakorta semmiben sem különböznek már a középkori skolasztikusok megrendítően fontos kérdésétől, hogy tudniillik hány angyal fér el egy tűnek a hegyén?

Ez idő alatt pedig az állami hatalom illetékesei rendkívüli erőfeszítéseket tesznek azért, hogy:

– a magyar revízió rémképével félrevezessék a román népet,

– hogy orránál fogva vezessék az Európa Tanácsot, az Európai Uniót és más nemzetközi szerveket,

– hogy a nemzetiségeknek járó elemi jogokat előjogoknak minősítsék,

– hogy a szellemileg alultápláltak által is észlelt jogfosztást demokratikus intézkedésnek hazudják,

– hogy nem létező európai normák emlegetésével tagadják a valóban létező és bevált normákat, amilyen például a finn modell, a dél-tiroli, a belga, a spanyol vagy éppenséggel a svájci modell, amelyet tapintatlanság most emlegetni, mivel a nemzetállam fanatikusai gutaütést szenvednek a svájci kantonok hallatán. Ők ugyanis csupán a bantusztán rezervációról hallottak valamit harangozni, és azóta megható módon féltenek minket saját nemzeti nyelvünktől és kultúránktól, magyar iskoláinktól.

Országunk elnöke gyakran hivatkozik a francia példára, miszerint egy Párizsban megtelepedett ugandai törvényszerűleg franciának számít, minekünk pedig érteni kellene a szóból, a célzásból, csakhogy: mi nem vagyunk ugandaiak, és nem telepedtünk meg Párizsban, az elnök úr nem XIV. Lajos, viszont illenék tudnia, hogy az ezeréves magyar állam keretében soha nem hagytuk el szülőföldünket, amelyhez ragaszkodunk nemzeti mivoltunkkal együtt a mai román állam polgáraiként is.

Miként a szentséges individuum: bármely nemzeti közösség is kerüli a kényszerhelyzeteket, szemét le nem veszi az önrendelkezés szabadságának csillagáról. Példát mondok. Országgyűlésen új törvényeket, alkotmányos jogokat tárgyaltak. A nemzetállam és a politikai nemzet fogalmának hallatán a nemzetiségi képviselők erős tiltakozásba kezdtek, majd kivonultak a teremből. Kik voltak a tiltakozók? Nyilván az RMDSZ képviselői az új alkotmány megszavazásakor a román parlamentben. Ez viszont csak részben igaz! Ugyanis nem magyar, hanem román képviselők hagyták el az említett tárgyalás színhelyét; az eset nem Bukarestben, hanem Budapesten történt, és nem mostanság, hanem 1868-ban, mikor is Magyarország nemzetiségeinek jogait tárgyalták, és azok közül a legnagyobb, a román képviselet vonult ki, mivel a nemzetiségi törvényben nem szerepelt két legfőbb követelményük: a román területi autonómia és a nyelvi régiók létrehozatala. És mit hangoztattak ekkor a román képviselők? Petőfi szavait: „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…”

Azóta joggal büszkék rájuk erdélyi és nem erdélyi politikus utódaik. De közülök sokan rángógörcsös indulatba esnek, mikor 125 évvel későbben magyar képviselők tiltakoznak a román nemzetállam és a politikai nemzet alkotmányos szentesítése ellen, lévén az ország tényszerűleg többnemzetiségű, határozatilag viszont ennek az ellenkezője. Más példa, mely hangzik ekképpen: „Teljes nemzeti szabadság az együtt élő népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének arányában nyer jogot.”

Kik mondták ezt? Hol mondták ezt?

Kossuth is mondta, de már az emigrációban, Károlyi Mihályék, Jászi Oszkárék is mondták egy vesztett háború végén, de hangoztatták főleg román politikusok a Gyulafehérvári Határozatok III. fejezeteként, mikor is 1918. december 1-jén Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak nemzetgyűlése kimondta az egyesülést Romániával.

Akik ma gyarmati sorsot szánnak nekünk, mert hiszen az alávetettség törvényéhez ragaszkodnak az iskolákban is, orcapirulás nélkül bizonygatják, miszerint ők a Gyulafehérvári Határozatokat már régen megvalósították. Nem babonásak, nem félnek attól, hogy elődeik a sírjukban forognak a meggyaláztatástól. Nem félnek, hanem inkább aggódó szeretetükről beszélnek. Követeléseinkkel önmagunknak ártunk, mondják, az elnézés bűn, vallják Rousseau-val – bár nem biztos, hogy tőle tanulták ezt –, önálló magyar egyetemével, magyar iskoláival a nemzetiség vesztébe rohan, gyermekei lemaradnak a román nyelvtudásban, így aztán nem lehetnek ők is miniszterek, mert igaz ugyan, hogy a mai román kormánynak egyetlen magyar minisztere sincsen, ezzel szemben elvileg minden magyarból lehet még miniszter, ha jó konjunktúralovag.

És mit mondanak még e mostani tanügyi törvény megalkotói? Hogy a magyar iskolákkal járó elszigetelődés veszélyét, annak fájdalmas következményeit nem vehetik a lelkükre. Boldogítani fognak tehát minket, ha kell, bottal, szuronnyal kergetnek a Paradicsomba. Régebben viszont akadt férfiú, aki ilyen rendeletet hozott: „Kolozsvárt 1945. június elsejei hatállyal magyar előadási nyelvű tudományegyetem létesül…” Kelt Bukarestben, aláírás: I. Mihály király. Nohát meg is látszik hebehurgya szövegén a felelőtlenség, sőt a rosszindulat is, amellyel bantusztáni rezervátumba hajszolta gyermekeinket, akik tudatlanságukban az anyanyelvükön akarnak tanulni. A királyéhoz hasonló, elvtelen engedményként gyalázzák azt az 1945-beli Nemzetiségi Statútumot is, amely egyebek közt 184 állami magyar középiskola, 68 gimnázium, 29 líceum, 7 tanítóképző, 25 felekezeti gimnázium, 35 líceum és másik 8 tanítóképző működését tette lehetővé, beleértve a csángómagyarság anyanyelvi oktatását is. Mi volt ez? „A magyar nacionalizmusnak tett engedmény” – mondja a tanügyminiszter, azt ugyanis nem vallhatja be, hogy a Nemzetiségi Statútumot a lehető legjobban sikerült porhintésként a győztes nagyhatalmak asztalára kellett letenni az 1947-es párizsi békeszerződések alkalmával. Tanulság? Többek közt, hogy tanulni lehet azoktól, akik 1945-ben készülnek föl arra, amit 1947-ben akarnak elérni. Mi pedig? Minimum négy évvel később kezdtük el azt, amihez öt évvel korábban kellett volna hozzálátni. A többit Ady Endre mondta el rólunk nem éppen hízelgő módon.

És miközben mindig mindenről elkésünk, és amilyen régi az álmunk, oly közeli az általános nyelvi leromlásunk: addig kormánykörökben sosem késlekednek idejében megtagadni az ígéreteiket. Egyik például így hangzott a 89-es fordulat idején: „A Nemzeti Megmentési Front határozottan elítéli az előző diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját, és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzeti jogokat és szabadságjogokat.” Aztán hármat se szólt a kakas, hogy a tautológiával is fölpántlikázott ünnepélyes ígéret hétköznapi hazugsággá váljék. Államelnökünk, miután bársonyszékét magyar szavazatokkal is alápockolta, nem volt rest korrigálni magát, folyvást hangoztatván, hogy amiként boszorkányok, ugyanúgy kollektív jogok sem léteznek. Kiszámítható emigrációs következményeivel és beláthatatlan konfliktusaival e mostani román oktatási törvény az elmúlt hetven esztendő legsúlyosabb támadása nemzeti nyelvünk és kultúránk ellen: kollektív jogaink megtagadásának egyenes következménye. Újabb bizonyítéka a Tőkés László által jelzett etnikai tisztogatási szándéknak és gyakorlatnak, amelyet sajátosan bizantin jellege, vértelen mivolta nem nullifikál. Akik ezt a sorsot szánták nekünk, jól tudják: a gyermekkor az elme álma. Egyéni és közösségi létünk folytatóit ebben az állapotban kell tehát nyelvileg államosítani. Egy sok évtizedes asszimilációs kísérlet fehér egereiként megtanulhattuk: akié az iskola, azé a gyermek is, minket pedig megfosztottak félezer év alatt megteremtett, európai szintű iskolai hálózatunktól is, hogy egyebekről itt most ne beszéljünk.

Próbáljuk mégis reményünket a porból fölemelni! Keserves ügyünkben mintha segítő szándékát mutatná az európai idő.

Sorsa fölött merengő állapotából a politikai cselekvés, a kollektív küzdelem útjára lépett a romániai magyarság. Céltudatos, világos távlati programmal induló szövetségében újra magára talál, és megteremti cselekvő egységét az a nemzeti közösség, amelyet identitászavarban szenvedő teoretikusok, politológiai divatszalonok sápadt széplelkei épp az egységtől és a kollektív cselekvéstől féltenek a mai napig is. Fájdalmas fölismernünk, hogy más alkalomra tartozó bűnök miatt éveket vesztettünk alapvető céljaink stratégiai kidolgozásában.

Vigasztaló eredménye mégis a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, hogy párizsi napilapban – miként az 1947-ben történt – Transsylvaniát már nem tévesztik össze Transzjordániával, minket magyarokat pedig nem tekintenek Attila lovas-nyilas hunjainak, akik nyereg alatt puhított húst és kereszténység előtti keresztényeket fogyasztanak barbár módon. Akkor tehát csöndesen, melldöngető eskütétel nélkül tiltakozzunk a nyakunkba szánt újabb járom ellen, amelyet európai szellemiségű, példásan korszerű oktatásügyi törvénynek hívnak.

 

És mert csupán szóval semmire se megyünk: úgy cselekedjünk, hogy Petőfinek síron túli tekintete előtt orcánk ne piruljon a szégyentől.