Fájdalmat enyhítő kísérlet^*

Előre kell bocsátanom, hogy itt és most, az Osztrák PEN Klub vendégeként kizárólag önmagamat képviselem; drámai-prózai műveimnek azt a kis csapatát, amely ma még hűséges hozzám, írói mivoltomat próbálja védeni – hol is vajon? A szellemnek azon a frontszakaszán, ahol mindenki mindenki ellen harcol; ahol nemzedékek tagadják egymást, öreg Salierik féltékenysége keseríti meg az új Mozartok diadalmas napjait; ahol merész ifjak, öreg akadémikusok hátán vágnak maguknak lépcsőt az emelkedéshez, fényesen igazolván az értékek és irányzatok harcának törvényét, miszerint egyik tudat a másik tudatot tagadja.

Közlöm tehát önökkel, hogy posztmodern körökben, úgynevezett „sorsproblémás” íróként Budapesten, avagy Transsylvaniában, amely Romániának egyik régiója, engem is többször felakasztottak. Lévén a művelet metaforikus; elviselhető, sőt szórakoztató is. Mi több: valóságos bécsi operett ahhoz képest, hogy mit műveltek Ceauşescu szekuritatés kritikusai mivelünk, amikor nem voltunk hajlandóak magunkra ölteni a diktátor eszméi alapján szabott gondolkodásbeli egyenruhát. Amikor úgy véltük: nem elfogadható, hogy ő nézze helyettünk az eget, és közölje velünk rendeletek formájában az időjárás változásait, valamint a gyereknemzés módozatait.

Nyilván nem óhajtok átcsapni a jelenség másik végletébe. Nem tekintem magam az igazság birtokosának, csupán kutatójának. Az orákulumok fölött eljárt az idő, így tehát nem égő csipkebokorból szólok, hanem személyes tapasztalataim szubjektív sarkából, mondván: az a sajátos világ, az a Nyugat-Európától oly tragikus módon különböző társadalmi-nemzeti valóság, amelyet hazámnak tekintek, már legelső szavaimat, írói vágyaimat és mondandóimat meghatározta. A régió, a provincia tehát otthonom, szabadságom és rabságom akváriuma. Soha nem jutott eszembe onnan eltávozni.

Nem voltam annyira gyáva, hogy elmeneküljek, ám eléggé bátor sem az emigráció kalandjának vállalásához. Egyéb meggondolás is visszatartott. Goethével vallottam, hogy eső elől tóba menekülni – ésszerűtlenség. Ceauşescu zsarnokságának poklát elhagyván csakis Nyugaton kérhettem volna menedékjogot, ahol őt és feleségét a Kárpátok géniuszának járó kitüntetésekkel és királyi akadémiai díszdoktori címekkel díszítették föl a politikai bölcsesség jegyében. A diktátor bosszúja engem Nyugaton is utolért volna.

Nem újdonság, hogy a bolsevik jellegű nemzetiszocialista diktatúra legsúlyosabb öröksége Romániában a rendkívül aktív, paranoiás nacionalizmus és a tökéletes moráldebilitás jegyében gyakorolt közéleti garázdálkodás. Ezzel fordult szembe a demokratikus román ellenzék és vele szövetségben a romániai magyarság. Ehhez a szellemi erőhöz sorolom magamat is. Író számára az ilyen szerepvállalás mindig kockázatos. Művészi hivatás és társadalmi kötelesség között a konfliktus elkerülhetetlen. Transsylvania magyar szellemi örökségében, de ugyanúgy a román kultúrában is több évszázados hagyomány ez. Nem fordulhatok el tőle. Szégyen és gyalázat lenne részemről, ha az esztétika abszolút elsőbbségének kedvéért elszaggatnám morális kötelékeimet; ha könnyű lélekkel választanám életfelfogásom jelszavául a latin tanácsot: Audis, vive, tace – Si vis vivere in pace, azaz: ha békében akarsz élni, legfőbb gondod legyen: csak hallgatni, szemlélni. És ha valaki azt mondja erre: így van, ez legyen a művész életelve, véleményét tisztelettel fogadom. Elvárom azonban, hogy engem se fosszanak meg személyes nézeteimnek jogától. Hiszen ezeket is tapasztalat alakította. Az például, hogy égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani. Hallom persze, és meg is értem a sokirányú ellenvéleményt, meg az ilyenszerű kérdéseket. Hol van már a tavalyi hó, és mivé lettek a költészet társadalmi szerepéről vallott ars poeticák? Hol vannak a népek élén haladó költőlángoszlopok? Hol van már egy Rimbaud látomása arról, hogy a költészet többé nem a cselekvés ütemére fog járni, lépdelni, hanem – horribile dictu! – az emberi cselekvés előtt, a tömeg élén tehát?

Hol van már egy Éluard hite arról, hogy a költészet, akár a szerelem, maga is a boldogságteremtés eszköze? És hol van már az a romantikus ifjú is, aki magam voltam valaha – türelmetlenséggel telten mindazokkal szemben, akik a szabadságharcos Petőfit, a Byron-szerű költőt abszurdumnak, kacsacsőrű emlősnek, komikus vátesznek minősítették. Igaz azonban, hogy idejekorán értettem meg a változatosság törvényét is az ornitológiában ugyanúgy, mint a költészetben: minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Énekét ne dirigálja karmester, párttitkár, esztétikai vámtiszt, szellemileg négykézláb járó cenzor, aki mindig azt követelte a művészektől, hogy egyazon trombitaszó variációit fújják a nép boldogulására. Ezzel a követelménnyel szálltam szembe magam is. A válasz nem intellektuálisan eszmei, hanem brutálisan rendőri volt, tíz évig tartó teljes írói betiltással, anatémával, részleges házifogsággal, 3×3, összesen kilenc lehallgatókészülékkel és lakásunk ablakainak időnkénti betörésével, aztán legutóbb egy, az egész családomat halálos veszélybe sodró mérgezési kísérlettel, cink-foszfid útján etcetera. Ekkor és ilyen körülmények között tapasztalhattam vigaszként és egész életemre szóló hálával telten az osztrák Pen Club tagjainak szolidaritását. Újólag is köszönöm! Ezt a jó érzést végrendeletileg testálom az unokáimra is.

Így tehát nem kell bővebben szólnom a romániai magyar író sajátos helyzetéről. Arról sem, hogy e helyen a múzsák egy adott valóság parancsa szerint – genius loci – egészen mást sugallnak a poéta, a drámaíró fülébe, mint Párizsban vagy Chicagóban. Ezekről a kelet-európai „múzsákról” még azt is tudni kell, hogy manapság nem fuvolás, lantos, játékos nimfák alakjában, hanem a sírjából is vandál eszméket sugalló diktátor pribékjeiként jelentkeznek. Zeneszerszámaikat elhajítva némelykor fegyverrel, vasdoronggal, fejszével hirdetik esztétikai nézeteiket az egy akol, egy pásztor, egy ország, egyetlen homogén nemzet követelménye szerint.

Ilyen körülmények között bármi legyen is vágyam, álmom a művészet abszolút függetlenségéről, le nem vethetem sorsom kötelékeit. Nem tagadhatom meg Idő és Hely követelményét. Szuverén individuumként is egy nemzeti közösségnek, tehát kollektivitásnak vagyok eleven része. S minden művészi felfogás, ars poetica létjogának elismerésével egyetlen határozott tagadó mondatot engednék meg magamnak, mondván: Nem igaz, hogy a művész, akár az Isten, egyedül önmaga által és önmagáért létezik. Nem lehet igaz, mert a magányban született érték mindenkori megbecsülését csakis a nyilvánosság, a Sokaság, az emberek közössége biztosítja. Képzeljék el Mozart művészetét néma kottarengeteg formájában, pincébe zártan. Képzeljék el önök a zsenit az ő hallgatósága nélkül, teljes némaságban!

Engedtessék meg hát azt mondanom: ha szerény munkásságom az írás, a művészet szerepének változásai folytán nem is lehet éluard-i eszköze a boldogságteremtésnek, talán elfogadható egy kis nép tragikus küzdelmében fájdalmat enyhítő kísérletnek. Épp azáltal, hogy jogfosztottságának fájdalmát kimondja. Aki azt hirdeti, hogy ez ma már csakis a politika dolga: nem érti, hisz Nyugatról nézve nem is oly könnyű megérteni a helyzetünket. Az író társadalmi kötöttségeit sem. Mindazoknak tehát, akiknek a művészi és teljes emberi függetlenség kérdésében más a véleményük, többek között ezt mondanám: szubjektív kapcsolódásom azokhoz, akiknek az írásaimat szántam, ma már a gravitáció objektív törvényévé erősödött. Fölismertem ugyanis, hogy az író, a drámaíró, olvasóinak kölcsönidejéből él. Az emberek azt a legdrágább anyagot, amiből az életük elkészül: az idejüket áldozzák föl, hogy irodalmi munkáinkat megismerhessék. Ez a tény olyan viszonyt hoz létre, amely – mutatis mutandis – egy másik régióban a dialektika filozófus előfutárának, Eckhard mesternek a szavaival így határozható meg: „A szem, amellyel Isten lát engem, ugyanaz a szem, mint amellyel én látom az Istent. Az ő szeme és az én szemem egy és ugyanaz a szem. Az Igazságszolgáltatáskor én megmérettetem őbenne és ő megméretik énbennem. Ha Isten nem volna, nem volnék magam sem…” Az abszolutizált emberi magány s a lét teljes értelmetlenségének teoretikusai közt, ilyen kapcsolat nélkül csak az őrület maradna számomra. Mi lennék vajon? Holt faágaktól körülvett szív, amelyet teljesen betölt a szánalom.