Virágvasárnapi remény^*

Szóval otthon és szülőföld és egyebek. Lelki fülem hallja az ubi bene, ibi patria híveinek lesújtó véleményét: indul hát megint az ősi magyar imamalom! És szakadnak szívből ódon vallomások. Szelíd-szomorkásan sóhajt Mikes Kelemen: Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. Visszhangjaként válaszol rá Tamási Áron egy amerikai néger szavaival: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. S mintha összebeszéltek volna: világhírű színdarabjában Beckett Sámuel úr ezt mondatja szereplőjével: Azért vagyunk a világon, hogy Godot-ra várjunk. Godot persze titokzatosabb a néger álmodta otthonnál, otthoniasságnál. Emberi vágyak szimbólumaként Godot magasabbra, létünk végokai felé röpteti képzeletünket. Semmit nem nevez meg, hogy minden hiánynak hordozójaként próbáljuk őt megfejteni.

Én mégis a négerhez, a mássága miatt szenvedőhöz fordulok mostan. Mert sokféle gondja, vágya, törekvése, álma van az embernek, de olyan otthona, mit szülőföldjének is nevez: csak egyetlenegy van. Az enyémet, az erdélyi Holt-tengert Mezőségnek hívják, kellős közepében pedig a szülőfalumat Pusztakamarásnak. Ott láttam meg a napvilágot, ott éltem gyermekkorom reggeli éveit; ott gyűjtöttem be magamnak virágmézként annyi boldogságot, hogy bajok-bánatok keserű áradataiban is jutott belőle vigasztalásnak. Pedig nem volt ez a táj sem Kánaán, sem Árkádia. Sóhajok világa volt inkább, egy valaha virágzó, honfoglaláskori magyar nagyközség múltittas, romló maradványa. Tatárdúlás, törökvész, gyermekhalandóság és kolerajárványok túlélői mintegy háromszázan számlálgatják magukat minden temetéskor és motyogják maguk elé, földre ejtett szavakkal himnuszunk gondolati roncsalékait: a jövőnket is megbűnhődtük, Uram! Meddig sújtasz minket fogyatkozással, mikor a zsidók után választott népeid, akiknek elnyomó hatalma alá rendeltél, mint fűszál a réten, úgy szaporodnak! Megélhetésbeli és nyelvi szegénység, jogfosztás, szájbaveretés akár egy házon kívüli dalért is: mindahány oka lehetett volna az elvándorlásnak, óceánon túli kitántorgásnak. Nem mentek. Maradtak. Örök álmuk volt a könnyebb élet, mégis az alig-alig viselhetőt választották. Csak ami súlyos, abban a sorsunk. Ezt tanultam én is tőlük. Itthon, Erdélyben. Otthon, a szülőfaluban. Otthontalanítás közben is. Mikor ’90 márciusában jogainkat kiáltó szavaimért anyám fejére próbálták gyújtani a házat. Mikor úgy tűnt: örökre megsemmisül bennem a gyermekkor hajnalragyogása. A benső nap, amelynek fénye beragyogta minden vágyamat és mondandóimat. S amelynek párja életben és reményben tartotta meg apámat azután is, hogy szeme világát végleg elvesztette. Másfél évtizeden át botorkált vakon a világban, lagúnakék szemével csak befelé látva: emléknapok emlékcsillagai közt mélázva. Soha nem feledem a csodát, amelyről világtalan apám tett bizonyságot az otthon, a szülőföld dolgában. Csillagtalan éjszakában indultam vele Kamarásról Marosvásárhelyre autóval, csöndes beszélgetés közben, hírhedetten kanyargós utunkon, az időben megrekedt falvakat, tanyákat hagyva magunk mögött. Akkor azt kérdeztem tőle: sejti-e, merre járunk, hol tartunk? He! – kapta fel apám a fejét (már e földi létben síri sötétségre ítélt szomorú szép fejét) –, és megmondta, hol vagyunk. Az örményesi hegyen, Királyfalva előtt. „Atyaisten! Hogy találta el ilyen pontosan?” Kis göcögő kacagás, vállrándítás, röptető mozdulat a két tenyerével, s mondja: „Szülőhelyét az ember, mint saját magát, úgy ismeri.” Mi vele vagyunk s ő bennünk van, bámultam hosszan az autó fénysugarába, mely csak nekem világított a holt-tengeri sötétségben.

Ilyenformán emlékezvén a múltra, képzeletem mind gyakrabban keresi föl a gyermekkor színhelyeit. Emlékek fényes napja körül kicsi bolygóként keringve jutok egyre közelebb ahhoz a ponthoz, ahol a kör bezárul, pályám véget ér, hogy elmondassék rólam is az ige: harcomat megharcoltam, futásomat elvégeztem.

A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.

 

*

 

Letöltvén e földön a jelöltségi időt, szüleim is elmentek a mindenek útján. Nagyheti gondokkal, virágvasárnapi hangulatban indulok hozzájuk, kis csokor tulipánnal a temetőbe – egymagam. Sok évvel ezelőtt apámmal bandukoltam erre, sírköves magaslatról körülnézelődni a mezőségi magyarok szórványvilágában. Gidres-gödrös, vak embert botlasztó kaptatón így szólt hozzám: „Fogjál karon, fiam. Légy vezetőm a világtalanságban.” Úgy haladtunk biztonságosabban. Fájdalmasan szorult a torkom. Istenem! Apám fehér botja vagyok az ősökhöz vezető úton. Aztán elmondtam neki odafent: milyen a húsvéti ünnepre zsendülő táj. Milyennek látná – ha látna! – Jóska öcsém sírját, kövön a fényképét, mosolyát, mely sírontúli üzenetként próbál vigasztalni minket. Arról is szóltam, hogy és miként domborulnak, zöldellnek, virágoznak hajdani nagy családunk halottainak sírjai. „Sokan mentek el már!” „És kevesen jönnek a helyükbe – folytatta apám. – Maholnap kipusztulunk, fiam.” Ezt úgy mondta, mintha Jézus szavaira emlékezett volna. Aki beszél: a legfontosabbat mondja ki! Mindig azt, aminek elhallgatásával a kövek szólalnak meg! „Hanyatlunk, annyi bizonyos” – mondtam, s apám úgy folytatta, mint aki minden mondatomnak párját őrzi és birtokolja. „Olyan ritka már itt a magyar szó, akár a színarany! Cselekedjetek idejében, amíg nem késő.” „Minden módon próbálkozunk, apám, mégis kicsi a látszatja. Valami hiányzik belőlünk.” Sokáig hallgatott apám s nézett maga elé, majd így szólt: „Több só kell a mi magyar életünkbe, fiam! A só nem romlik és nem romlaszt.”

Így beszélgettünk húsvét előtt szegény apámmal, mikor fehér botja voltam közös barangolásban. Most, hogy nyomában járok a mindenek útján, nagyheti gondokkal és virágvasárnapi hangulatban elmondanám neki, hogy ahhoz tartom magam, amit a lelkemre kötött. A kövek fognak megszólalni, ha nem mondjuk ki most is a legfontosabbat: az a legbátrabb, aki hiszen s reménykedik abban, hogy feltámadunk.