Voltak, sírba hulltak^*

Harminc évvel ezelőtt írtam ezt a könyvet szüleimről, rokonaimról, a szülőfaluról és egy örökkön szóló mélyhegedűnek a hangjáról, amely eszmélkedésem hajnali órái óta bolyong e holt-tengeri tájon, és szomorítja a szívemet.

Az idő, amely embereken lépdel, népeket támaszt és omlaszt, az én krónikám eleven szereplőivel is kegyetlenül bánt el.

Azóta, hogy naplómat befejeztem, jó részüket elszólította e földi világból.

Rettegett Istenének színe elé hanyatlott Ferenc bátyám, a vidámság embere, és román ajkú felesége, Mária, akit kedves ángyómnak szólíthattam a népes rokonságban.

Farkasordító hidegben, éjszaka ütötték le, verték hóba Jóska öcsémet, mivel magyarul énekelte szerelmes bánatát az égi sóbánya felé, ahonnan vigasztalást remélt. Fektében tüdőgyulladást kapott, majd néhány hét múlva meghalt a mócsi kórházban.

*

Agyvérzés vitte el Gyomai Gyurkát, majd életének virágjában a fiát is, Györgyöt, korai özvegységre jutván szegény Rebeka néném.

Erdőn-mezőn, nyulászatban, rókahajtásban legendás hírűvé lett Gyümölcsoltó Gergely bátyám ugyancsak megözvegyült öregségére. Erzsi ángyóm, a Türelem Asszonya kidőlt mellőle.

Sírba hullt Székely Jóska bátyám és vele a szeretet szigorúsága, melyet nélkülözünk immár az abroncstalanságban.

1989 januárjában meghalt apám, nem várta meg, hogy köréje telepedjünk a kilencvenedik születésnapján.

Öt évvel későbben követte őt anyám. Halott arcán fuvintásnyi, titokzatos mosoly keltett aggodalmat némely gyászolóban. „Hamarosan maga után szólít valakit” – mondták. Kinek szól vajon a törött szárnyú, fagyott kacagása?

Halála előtti estén, amikor fölvertem párnáját, eloltottam ágya fejénél a lámpát, könnyedén ejtett szavakkal, derűsen búcsúzott tőlem: „Álmodj szépeket, fiam.”

Most itt állok a kérése szerint írott könyvemmel, amely, ha kidőlök mellőle, ugyancsak magára marad.

Az lesz létének igazi próbája.