„Fiaim, csak énekeljetek!”^*

Tudjátok ugye, hogy kitől származik és kinek szól ez a biztatás? Nem tudjuk. Akkor elmagyarázom! Tanító és kántor urunk, néhai Tóth Károly, szülőfalum áldott emlékű lelki gondozója, a gazdálkodás, népnevelés, színjátszás, de főleg a kórusművészet apostola imigyen világosította meg a költői allegóriában járatlan elménket: Tompa Mihály, Petőfi barátja, aki verseiben a levert szabadságharcot siratta, madár képében a költőket serkenti: fiaim, csak énekeljetek! A fölszólítás nekünk is szól, pusztakamarási magyaroknak. Szabadságharcunk után a világháborút is elveszítettük, országunkat feldarabolták, román uralom alá kerültünk, ám a csüggedést ne hagyjuk magunkon eluralkodni. Énekelni fogunk!

Hétéves lehettem, amikor Tóth Károly tanító úr engem is besorozott kóristának a nagyobb fiúk, lányok, asszonyok s férfiak közé. Vadásznia kellett valósággal az énekeseket. Királyi őrmesterünk a juhok bégetésében is a magyar himnuszt gyanította. Bárki bármit kornyikált is a nyelvünkön: elhallgattatta, némelykor pofonokkal, szelídebb óráiban csak fenyegetéssel. Éneklés helyett ekkor kezdett elterjedni vidékünkön a szöveg nélküli dúdolás. Tűrhetetlen állapot! – fakadt ki gyávaságunk ellen Tóth Károly uram. Tán csak nem leszünk lollárdokká! Petőfi versét fogjuk énekelni, a kutya keservit!

A presbiterek kérdésére elmagyarázta, hogy a titokzatos, bársonyos szó – lollárd – német kifejezésből bújt elé. Lollen – azt jelenti: dúdolni, tehát mezőségi riadt magyarok módján szavak nélkül sajogtatni a dallamot. Mi pedig csak azért is vegyes kórusban fogjuk hírül adni a világnak, a győztes nagyhatalmaknak és a kisantantnak – entente cordiale –, hogy hegyen ülünk, búsan nézünk le róla, írta Petőfi Sándor, előadják a pusztakamarási református egyházközség dalárdistái, vezényel Tóth Károly. A kórust Tőkés János lévita atyánkfia alapította 1910 táján. Magyarok 285-en voltunk akkor, nagyrészt szegényparasztok, kis mértékben bárók: összesen ketten, Kemény Anna és a testvérbátyja. Hétszázhuszonkilenc román mellett harmadik nációként tizenöt zsidót számláltak meg a biztosok. Edelstein úr és népes családja nagyapám szomszédságában lakott. Későbben, mikor én is a világra jöttem, felcseperedvén, sábesznapon tüzet gyújthattam nekik, meg vizet mertem a kútból, jóanyámat azután kiagyalt látomásaimmal ijesztgetve. (Pl. Edelstein úrnak tüzet fogott a kaftánja, egész veder vizet kellett öntenem szegényre.)

Családi emlékezet szerint az első világháborút megelőző években Tőkés János uram kórusa harmincfőnyi is lehetett, hiszen annyi volt akkoriban a gyerek, mint a rosta lika. Anyai nagyapám, Székely Gergely, miután szaporító szent szándékkal ismeré vala Máriskót, az ő feleségét, kétévenként jegyezte föl a Bibliába újszülött lányainak és fiainak nevét: Sári, Máriskó, József, Berta, István, Erzsébet, Gergely, Ilona, Eszter, Zsófi, Rebeka.

Az életed helyén életet hagyj magad után, mondogatta nagyapám, és hozzá igazodott apai nagyapám is, Sütő Mihály, aki írástudatlan lévén csak fejben tartotta számon a gyerekeit, ilyenformán: Kati, Máriskó, Gergely, András, Dani, Ágnes, Juliska, Anna, László. Hajdan, tatárdúlások idején borzalmas mészárlás gyérített minket, az akkoron még színmagyar Mezőség településeit. A kiegyezés utáni években káprázatos tavaszi rügyezésben, sarjadásban, magonchajtásban serkent föl a nép, hogy veszteségeit pótolva újból erősnek mondhassa magát. Szándékához nemigen talált a szomorkás Petőfi-vers, ám lehetséges, hogy a múltnak komor emlékei s a jövőnek balsejtelmei is latba kerültek a választáskor. A költemény csöndes, lombhullató hangulata mulandó létünk fájdalmát keltve késztette az atyafiakat képes beszédre. Midőn a harangozó azt kérdezte nagy gonddal apámtól: hogy és mint vagy? – ilyeténképpen kapta a választ: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Hát te, Sándor? Hasonlat formájában a pontos meghatározás röppent föl menten apám füle ügyébe: Mint a boglya tetejéről a gólya. Mondja valaki, hogy emberlétükben s magyar mivoltukban nem értették meg egymást. Két madárjós, ha összefut: egymásra kacagnak. Két magyar annak örül, ha búsulhat. Apámék este már énekelhették az iskola termében a kórusmű második versszakát, miszerint bánattengerben csak sziget az öröm. Petróleumlámpa méla fényében óriásira nőtt a falon Tőkés János urunk vezénylő árnyéka. Lelkes volt a hang is próba végeztével: „Ha így haladunk, dalos versenyen díjat nyerhetünk.” Egyházi följegyzés szerint kilencszáztizenkettőben dalárdistáink a harmadik versszakot is elhagyták, tökéletesen elsajátítva, hamis hang nélkül harsogva, hogy fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél. Vihar jöttére senki se gondolt, mezőségi atyámfiai a múltjukat se ismerték, nemhogy a jövőt sejthették volna. Szép lendülettel fordultak be a költemény következő kanyarjába, ahol tarka madár nem fütyörész az ágon, ezért a költő maga is lehullna már a hulló levelekkel.

Nem hullott, akkor még nem!

Más okból akadt el az ének, amelynek az lett volna célja, hogy látva lássanak, hallva halljanak minket a világ dobogóin. Lábáról közel egy évig betegség verte le Tőkés Jánost, kovászemberünket. Kabátos iskolázottak, akik rühellték a népnevelést, sörélesztőnek csúfolták őt. A következő esztendőről későbben így énekeltek a kocsmában: Ezerkilencszáz és tizennégybe’ a Jóisten lenézett a földre! Lepillantott Erdélyország közepébe, szegény magyar fiúk mennek a harctérre.

Kitört a világháború.

Tisza Pista ellenezte, Ferenc Jóska elrendelte.

Küldték aztán egyre-másra az értesítést hősi halottakról, eltűntekről, fogságba esettekről. A kórus fiainak egyharmada odaveszett. Orvosságnak való se maradt az énekből. Akkor értették csak meg a kamarásiak is, milyen szelíd, fuvintásnyi búsulás volt az a versbéli, a képletes boglya tetején, a véres kút kínjaihoz képest, amelynek mélyéről az apokaliptikus borzalom végét lesték az emberek.

Apai nagyapámat, Sütő Mihályt is kivitték a frontra, holott már a negyvennegyedik évét taposta. Apámat se hagyták itthon, pedig még csak tizennyolc éves volt. Egyik az orosz, másik az olasz fronton harcolt, úgymond a hazáért, amelyet nem támadott meg senki, de mindenki föl akart már darabolni, akinek megfájdult volt a foga rá. Apám elcsukló hangja, lagúnakék szemében a könny gyermekkorom emlékeinek mélyéből: „Piavénál sebesülten hanyatt feküdtem a földön, mikor a fellegek is vérpirosak voltak. Égnek álló kerekeikkel az ágyúk, arcukkal földre bukottan a halott katonatársak… Vége volt Magyarországnak.”

Román uralom alá kerültünk.

Más népekkel is megesett, hogy főhatalomváltást kellett elszenvedniök. Ám ahogy minket, erdélyi magyarokat mindenestül hadizsákmánynak tekintve odadobtak a fosztogatóknak: példátlan Európa történetében. Védhetetlen védeni valónk se maradt legutolsó menedékünk, az anyanyelv kivételével. Más irányt vett hát az énekes nyüsletésünk is. Nem jókedvünkben, nem is bánatunkban folytatjuk, amit harmincöt évvel ezelőtt elkezdtünk, mondta új kántorunk és karmesterünk, Tóth Károly. Magyar szavainkat odakint kiverik a szánkból. Idebent, énekbe göngyölten tán megvédhetjük Petőfinek reánk testált hagyatékát.

Kevesebben voltunk persze, mint annak előtte. Nagybátyáim s nénéim hiánya is tetemes volt. Sári Budapesten ragadt cselédlányként. Máriskó, József, István és Gergely Bukarestben keresett menedéket az itthoni nyomorúság elől. Ilona Kolozsvárott jutott be szobalányként a Bánffy-palotába. És mentek mások is, amerre szemük látott; ahol úgy remélték: magyar nevüket nem kell föladniuk, református vallásukat nem kell megtagadniuk. Lassanként gyermekkórussá fogyatkozott a hajdani dalárda. A valamikori basszisták, baritonisták kihaltak közülünk, újakat lasszóval se lehetett fogni. Fújtuk csonkán-bonkán s megint elölről kezdve: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Ifjonti fürgeségünkben alig néhány hónap alatt jutottunk el az ötödik versszakig, ahol is a költő imigyen tűnődik: Holtom után vajjon mi lesz belőlem? Vadfa szeretett volna lenni, amit nemigen értettünk, mivel közülünk egyesek bárók, nyúlvadászok, adószedők szerettek volna lenni. Azt énekeltük mégis, amit a tanító úr diktált. Ilyenformán köszöntött ránk az Úrnak 1940. esztendeje. Nekem boldogságot hozott. Indulhattam Nagyenyedre a tanítóképzőbe. Másoknak frontra szóló behívót kézbesített az őrmester. Lángba borult újból a világ. A gyeplőt az Isten a lovak közé hajította, néztek sokan sötét orcával a sötét egekre. Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. A mi falunk maradt, ahol volt: román uralom alatt. Népvándorlás támadt ebből is. Magyar, ha tehette: átszökött Magyarországra. Ha valaki törődött volna még a kórussal, imigyen vehette volna számba veszteségeinket. Anyám testvérei közül öten hagyták el a szülőfalut. „A legjobb hanganyagom!” – hördült fel a kántor úr, mintha lett volna még értelme a hegyen ülő búsulásnak. Majd nemsokára ő is elmenekült családostul. Kántor és tanító nélkül maradtunk. Aztán pap nélkül is egy darabig. Mire véget ért a második világháború, üres padjaival istenháza mutatta főleg a veszteségeinket. Sokan távoztak el a faluból meg az életből is, a zsidókat pedig mind egy szálig elhurcolták a román hatóságok a tordai gettóba. Többé soha nem tértek vissza. Szüleim Edelstein úr Erzsike nevű lányától kaptak még levelet az ötvenes években. Válaszukban megírták neki, hogy a faluban minden „zsidó házat” lebontottak; hogy ők maguk is kuláklistára kerültek, istállóban laknak. A háborút követő három esztendő idején megújult remények kezdtek pislákolni. Még magyar pártot is adott az új hatalom: Magyar Népi Szövetségnek hívták, báró Kemény Béla volt elnöke, míg föl nem hördültek az osztályharcnak éjjel-nappal üvöltöző dervisei. Kemény Bélát tiszta ártatlanul meghurcolták és kínozták. Osztályának fizikai megsemmisítése közben érte őt is a halál kolozsvári kényszerlakhelyén. Ekkoriban jelent meg szülőfalumban is valaki az új időknek új követelményeivel, mondván-kiabálván: Énekeljétek, testvéreim, a szabadság győzelmét! És meg ne halljuk, hogy valakinek a száját a lemondás reakciós szavai hagyják el! Hadd lám, kinek van mersze azt énekelni, hogy: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Senki se szólt ellene, ám annál többen mondták egymás között, már-már fülbe súgva: legyünk inkább vadfák az erdőben.

Ami rája következett: más alkalommal lészen elmesélve.