Szabadulás az éjszakából^*

Karácsony a mi legnagyobb és legszebb ünnepünk. Ünnepkörnek is mondjuk, mely advent első vasárnapjával kezdődik, majd újév után vízkeresztkor – január 6-án – ér véget háromkirályok csillagénekével. Ide soroljuk Szent András, Borbála, Mikulás és Luca napját, és megemlékezünk Szent Istvánról, Szent Jánosról is. „Ne pityeregj, gazda! Tégy bort az asztalra, mert velünk van Pista is, meg János a Jánosé!” Köszöntőkben élnek a szentek s közöttünk a druszáik, a helytartóik. Velük és általuk tréfálni lehetett, míg az ünnepkör kellős közepét el nem foglalta Jézus, a betlehemi Gyermek, akinek áldott születésén angyali versekkel és betlehemes játékkal indultunk el – hírét vinni a távoli nagy eseménynek. „Ti honnan kaptátok az üzenetet?” – kérdezte őszinte kíváncsisággal a tudós csizmadia. Az angyalok összenéztek, Heródes a fejét vakarta, majd hozzám fordult, mondván, hogy a pásztorok közt én vagyok a legöregebb pásztor, nekem tudni kell, kitől kaptuk a hírt. „Saját magunktól!” – vágtam ki nagy hangon, hogy több vita ne legyen.

„Mindenről tudomásotok van. Szemfülesek vagytok” – dicsért meg minket a csizmadia, s mi rábólintottunk. Karácsony ünnepköre bennünk élt. Mintha nem is naptári alkalom hozta volna, hanem képzeletünk, érzéseink és lelkünk időjárása. Mintha nem is a külvilág, hanem az időtlen, ószövetségi múltban elhangzott és betelt jövendölés szólított volna örömre, lelki tisztálkodásra, istentiszteletre, a szeretet uralmának kikiáltására. Csöndes tűnődésben, hunyt pilláim alatt ma is szikrázó elevenséggel fénylenek föl ama réges-régi karácsonyok: szülőfalum aprajának és nagyjának emberi színjátékai. Mikor ünnepnapjaink minden részlete az Egésznek drámaiságát, szépségét és végső üzenetét tartalmazta: üdvösségünk ígéretét, a vigaszt a fenyegető halál tudatában.

Betlehemes játékunk, aranyfényben derengő ablakok alatt a kántálás, annak hírül adása, hogy: ím, itt az üdvünkre született Gyermek, ó, jöjjetek, imádjuk királyunkat! – csak kezdete volt a történetnek. A betlehemi örömhírrel az emberiség legcsodálatosabb „isteni színjátékába” kezdtünk, miközben újból átéltük annak folytatását is: húsvét és pünkösd misztériumát; Jézus földi pályafutásának dicsőséges és drámai fordulatait; tanításait, csodatételeit, üldöztetését, kereszthalálát és feltámadását. Az ember-isten sorsa közöttünk, e halandó világban: minden idők legcsodálatosabb története. Az evangéliumok mindenike: epikai remeklés a legtökéletesebb formában: gömbalak. Csillagút formálta; a velünk töltött 33 krisztusi esztendő. Mily parányi részecskéje az időnek! S mily hatalmas ugrás az emberi eszmélet folyamatában! Ugrás, a tudatnak olyan fokára, ahonnan önmagát erkölcsi lényként szemlélheti az ember. Ahol a lelki ősvadon sűrű homályából a fényre kiléphettünk, és szemünk nem tükrözi már a tudatlan állatok szomorúságát.

Ilyenformán meg-megszaladott hát a képzeletünk az örömünnep ujjongásában. Delly Szabó Géza zenetanárunk 1940 decemberében tanított új karácsonyi dalra: „Rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne.” Ezt harsogtuk Pusztakamaráson véges-végig, a csillagok alatt. Akinek báránybőrös ködmönkéje volt, mindahány Jézuskának ajánlotta föl a nagy hidegben. Szívjóságtól pirosló orcával dédelgettük a betlehemi Gyermeket, akinek én már töviskoszorús fejét, kínhalálát is láttam, fájdalmas hangját hallottam: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Akkor elnémultam, kiestem a közös énekből. Mert nincs a világirodalomban ennél drámaibb jajsötét siralom. Nincs félelmetesebb időemlékem, mint ama Golgota-hegyi. Az Isten szomorúságában, könnyében és viharában vonagló, rémes éjszaka. Az Emberfiának utolsó éjszakája. Szánalom és bűntudat tölti el a szívemet, valahányszor újraolvasom Máté evangéliumának ezt a részletét. Mintha Péterrel együtt én is elárultam volna őt a kakasnak hármas szólása előtt. Mintha… De társaim, jerikói ezüstkürtök, fennen harsognak. Ma is hallom őket. Végül a csöndben azt kérdi tőlem a szíves házigazda: „Honnan jöttök, hogy úgy fénylik, ragyog a szemetek?” „Hát onnan – mondom –, a sötétből. Mert kiszabadultunk az éjszakából!”