Karácsonyok fehérben és gyászban^*

Gyermekkorom boldog csatangolásainak idején csupán két hely maradt, ahová küldetés vagy hívás nélkül nemigen tehettük be a lábunkat. Ahol sejtelmek, rejtelmek borzongató falai közt csak a képzeletünk kószált szabadon és szüleink fenyítései nélkül. Báró Kemény Béla tornyos kis kastélya volt az egyik, Géza nevű testvérbátyjának szerény udvarháza volt a másik tilalmas hely – főleg oly módon, hogy a belépési tilalmat a mindenkori cselédek regulázták belénk, nehogy miattunk rajtuk verjék el a port az urak. Anyámat, aki hajadon korában szobalány volt Kemény báróéknál, kastélybeli csodákról faggattam néha, de csak nevetett, vállát vonogatta. – Nem olyan földesurak ezek, mint a Jókai-regényekben!

A román hatalom kiforgatta őket régi birtokaikból. Kemény Annának 1920-ban még 4000 holdja volt, abból csak 800 maradt a két örökösének: Bélának és Gézának. Osztozkodás után 400 holdon gazdálkodott egyik is, másik is: az okleveles gépészmérnök és a hegedűművész. Szőke, kék szemű, jó növésű fiatal férfiú volt Géza báró. Nagy ritkán, késő esti órában szokott hegedülni, nyitott ablaknál, a vadszőlővel futtatott verandán. Énekes természetű lévén, nagy kedvvel hallgattam szomorkás dallamait. Faluszéli pusztaságban, egyszer csillagos ég alatt, máskor ködben, avagy hóhullásban különös hatással volt rám ama titokzatos művésznek a hegedűjátéka. Képzelgés kapott el: láncolt lelkek börtöne az a ház, amelyben Erdély és Magyarország óriási szelleme, Kemény Zsigmond tépdeste valaha a téboly rácsait, utána pedig fényes pályáról eltérített művész, Kemény Géza röpteti bánatát a mezőségi éjszakába.

Egy alkalommal, advent idején anyám kezében megállt a mosószappan, sírás idején is mosolygó szeme kicsit összeszűkült, miközben így szólt hozzám: – Hanem van ott valami, te fiam, abban a kastélyban! Ha te oda beszabadulhatnál, darázsnak mézesbödönbe, kecskének a káposztásba, molynak bundasapkába! Ha oda bevehetnéd magad karácsonykor, húsvétig ki se dugnád az orrodat a neked való gyönyörűségből! Na mi van ott?

– Könyvek! – rikkantottam, mivel éppen Jókaira, Mikszáthra, Gárdonyira vadásztam akkor. – Sok könyv lehet ottan!

– Több, mint magyar – mondta anyám. – Megszámlálhatatlan. Kívül vakolat, belül könyv az egész kastély, már ahol ők laknak, a bárók. Ahol mi háltunk, a lányok, kinek-kinek egy könyve volt: a cselédkönyv.

Ezen kacagtunk, aztán törni kezdtem a fejemet: miként juthatnék el oda, ahol anyám aranyozott könyvekkel szokott tapsolni portörlés közben még annak előtte, hogy én a világra jöttem. Százféle furmányos tervet eszeltem ki, s még azon is eltűnődtem, hogy jó lenne a moldovai Ion Creangă mesebeli malacának lenni, amelyik otthonosan turkálva és röffengetve ténfergett kedve szerint a királyi palotában.

Kedvező alkalom, hogy bejussak a kastélyba, csak azután adódott, hogy befogadtak engem is a betlehemezők tarkabarka, boldog csapatába. Azt mondtam akkor magamban: ahová nem léphettem be mezítlábas olvasóként, könyvmolyként, de még elvarázsolt malacként sem – bevonulok én oda zsidó királyként, Szűz Mária, Jézuska, Szent József, egy futár meg két angyal s két betlehemi pásztor társaságában. Ugyanis engem neveztek ki Heródes királynak. Általa lehettem azzá, ami sose voltam: büszke, kőszívű zsarnok, a szent család és főleg az üdvünkre született gyermek üldözője.

Hajléktalan szálláskeresőknek vérfagyasztó szavakat kellett mondanom. – Már itt bizony szállást nem kapsz, ha a piacon meg is fagysz! – vágtam a bús apa fejéhez olyan klapanciákat, hogy összeroskadt odakint az ajtó előtt. Szöges bakancsommal dobbantottam is a kegyetlenségemhez, a báró kutyáit pedig, a nadrágom szárát ráncigáló, rövid lábú tacskókat leteremtettem, ebadtáztam, sőt nagy bátran letegeztem őket, mit a társaim nem mertek elkövetni: „Jó kis kutya maga, ne tessék félni tőlem!”

Betlehemes játékunkat fürkésző figyelemmel hallgatták a kastélybeliek. Borongós barna arcával Kemény Béla hajolt a szent ládikó fölé, visszarakni a fából faragott Jézuskát a jászolba, ahonnan kiesett bejövetelünk idején, a pásztorok pedig nem vették észre.

– Arcára bukott – mondta, és ez a két szó évek múltán, a háborút követő csahos korszakban tért vissza gyászhírként Pusztakamarásra: „Kolozsvári kényszerlakhelyén meghalt báró Kemény Béla. Arcára bukott a fürdőszobában, szívinfarktus végzett vele.”

Tudtommal a szülőfalumból senki sem lehetett ott a temetésén. Azt sem sikerült tisztáznom, hogy utólagosan bár, harangoztak-e az emlékére.

Szentestén, heródesi kegyetlenkedésem végén újból civilként kezdtem viselkedni a kastélyban. Oly izgatottan bámészkodtam körbe-körbe, hogy a báró fiatal felesége, a tündéri szépségben sugárzó Lola báróné azt kérdezte, miközben szaloncukrot és aprópénzt osztogatott nekünk: vajon mi végett nyújtom és tekergetem a nyakamat?

– Hát a könyvek! – mutogattam a karnyújtásközelbe került polcokra.

– Szereted-é a könyveket?

– Ó, nagyon! – rebegtem.

– A lányoknál is jobban szereted? – kérdezte Béla báró.

Kicsit megzavarodtam, bár Petőfi küldte máris segítségét Koltóról, ahol azt mondja, hogy beszél a fákkal a bús őszi szél, ő pedig pamlagon nyújtózik, de miként? Egyik kezében kis feleségének szelídeden hullámzó kebele, másik kezében imakönyve: a szabadságharcok története. Ilyesmit nem volt bátorságom emlegetni, hanem így szóltam: – Ha könyvet olvasok, megfeledkezem a lányokról, s amikor lányokkal játszom, minden eszembe jut, csak éppen a könyvek nem.

Akkor először és utoljára hallottam kacagni Kemény Béla bárót.

Karácsonyi csodák estéje volt: könyvet is kaptam tőle – kölcsönbe, amely azután megtörte bennem Jókai egyeduralmát. Németh László Bűn című regénye volt annak az évnek legszebb ajándéka. Néhány hét múltán, amikor visszavittem, valamiért nem kerülhettem a báró színe elé. Nem voltam már király, elmúltak az angyali vigasság kalácsillatos napjai.

Vége lett a háborúnak. Az orosz és román csapatok közeledtének hírére a két Kemény család elmenekült a faluból. Katonák, civilek a kastélyt az utolsó cserépkancsóig kifosztották. Senki se tiltotta már, hogy bevegyem magam álmaim könyverdejébe. 1944 októberében toronymagasan gomolygó füst láttán szaladtam föl én is a százesztendős, zúgó fenyvesen át a kastélyhoz. Annak a kertjében sok ezer, máglyahalálra ítélt könyvet égettek román katonák. Őrmesterük egy hosszú karóval igazgatta a hamvasztást. Ha valamely konok millenniumi sorozat megtagadta a lobogást, levelekkel, kéziratokkal serkentette a lángot. Mint később megtudtam: Kemény Zsigmond kéziratait, kortársainak levelét használta gyújtósnak az őrmester, aki megengedte nekem, hogy egyetlen könyvet kimentsek a máglya pereméről. Ma is megvan az a könyv, ereklyeként őrzöm. Irodalmi lexikon, szerkesztette Benedek Marcell, Győző Andor kiadása, Budapest, 1927. Aranyozott barna borítóján Dante látható oldalnézetben rajzolva. Ennek a Szervét Mihály sorsára szánt könyvnek a végleges megőrzését bízta rám özvegy Kemény Béláné, a tündérjóságú Lola asszony 1973 tavaszán – Amerikában. Isten csodájaként szabadult világgá abból a gettóból, amelynek börtönei, munkatáborai és kényszerlakhelyei elnyelték az erdélyi magyar arisztokráciát.

Azt kérdezte tőlem Lola asszony: hogy van édesanyám, apám? Megemlékeznek-e róla a pusztakamarásiak? Kiderült-e vajon: kinek a parancsára verték félholtra Kemény Gézát olyan emberek, akik ellen semmit se vétett? Titkon említjük a titkot, amely örökre elsüllyedt a múltban, és jelek szerint a gyáva vérbosszú elkövetőit a nemzeti hősök közé sorolják.

Akkor nem mondhattam el, mivel csak egy évtized után következett be, hogy nemcsak a fenyveserdő, gyermekkorom Vértes vadona tűnt el örökre tarvágás folytán, hanem a ház is, amelyben meghalt Kemény Zsigmond. S amelyet kegyeleti helyként erdélyi és magyarországi zarándokok ezrei látogattak hosszú éveken át. Látván ezt a nemzeti türelmetlenség helyi Gauleitere, parancsot adott a kúria lerombolására. Emlékháznak és múzeumnak szántuk pedig – álmainkban.

Kemény Zsigmondot 1875 karácsony szombatján temették, allelujás napon tehát, amikor a betlehemi csillag fehér fénye gyászleplek fekete foltjaira hullt Pusztakamaráson. Énekeltek és sírtak az emberek a lét teljességének követelménye szerint. Ünnep első napján, mikor a református atyafiak az úrvacsorát magukhoz vették: az örök életre ítélt Kemény Zsigmond letöltötte már első napját sírjában, édesanyja mellett, aki egyetlen halottja volt húsz éven át a kicsi temetőkertnek. Karácsonyestén ketten voltak immár a havas pusztaságban.

 

*

 

Most, hogy néhány karácsonyi emlékemet fölemlegettem, azzal is számot kell vetnem, hogy mesés csoda folytán lehetnék bármi: Jeruzsálem királya, mennyei angyal, betlehemi pásztor; régi hallgatóságomat az időnek romjai alól nem bírnám kiszabadítani.

Meghalt apám, anyám, lakat és vaspánt szigorog zúzmarásan a szülőház ajtaján. Egy pillanatra mégis ahhoz igazítom magam, amit romolhatatlanságban őriz a hűséges emlékezet.

– Szabad-e kántálni? – kérdem játékos hangsúllyal, amit ötéves koromban lestem el idősebb mondikáló társaimtól a várakozás ablakai alatt.

– Szabad, szabad! – hallom az elfogódott választ kánonban, apám, anyám hangján.

Ketten vannak odabent, hárman leszünk, ha énekem végére érek.

Mit is mondok majd nekik karácsonyesti köszöntésképpen?

Jézus üzenetét mondom el, amely úgy szól, mintha szórványmagyarok vigasztalására mondotta volna: Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.