Mikor Genfbe elindultam…^*

Színdarabjaim megírásának indítékairól, forrástájékáról leginkább szerkesztői sugallatra, kiadói fölkérésre írtam volt egyet-mást – jól tudván persze, hogy amit e kétlevelű szóval elárulhatok a Nagyérdeműnek: igaz (lehet) ugyan, de nem az ember sorsából sarjadó mélygyökerű igazság. Nem kielégítő válasz tehát a munka megírásának indítékait feszegető kérdésre. No hiszen! Annyi baj legyen csak a világot jelentő deszkákra bocsátott művel! Mikor egymagában, alkotójától örökre elváltan, Isten markából is kiesetten kell életben maradnia, belopva magát az ezerfejű cézár szívébe, kedvébe és kegyelmébe. Mikor saját benső napjának sugarain kívül semmilyen külső fényözön, roppant rivalda meg nem mentheti a homályba hullástól. Közhely. Azért említem föl, hogy szavaimnak mindenkori kiforgatói – ez ügyben bár – pihentessék nyelvüket.

Genfi emléket idézek föl abból az időből, mikor – közel harminc esztendeje – Csillag a máglyán című drámámat befejeztem, közlésekor pedig szóba került, hogy utószóként vajon mit írhatnék a máglyás történet forrásvidékéről. Törtem a fejem, forgott velem, fölviharzott bennem az elmúlt évtized (1964–1974), és nem találtam benne tárgyamhoz való nyugvópontot, képtelen voltam eldönteni, hogy mikor, hol tűnt fel olvasmányemlékeim erdőrengetegében a felejthetetlen kék lábú madár, az eleinte csodaszámba menő szárnyas látomás, mely későbben halálmadárként keringett a fejem fölött, bárhova mentem is. Elmeséltem erről, hogy a nagyenyedi Bethlen Kollégium kisdiákjaként miként estem döbbent ámulatba szegény Szervét Mihály máglyahalálán, melynek okozói közt Kálvin János említtetik négyszáz esztendős, lezáratlan perben vádoltatva, fölmentve, aztán újból elmarasztalva, történelmi korszakok változó szellemáramlatai szerint. De nem sejtettem én akkor, hogy mi vár későbben a gyanútlan kisdiákból korán deres fejűvé lett obsitos kollégistára. Hisz kezdetben csak ámultam két nagy reformátor szellemi párbaján, de mikor azt tapasztaltam, hogy az elhagyott múltból ránk zúdul a tizenhatodik század: meg is kellett írni azt a párbajt. Oly módon pedig, hogy ne hagyjak szóhoz jutni magamban semmilyen elfogultságot. Olyképpen, hogy az egymást tagadó két tudat konfliktusában egyiket se fosszam meg a megértés jogától. Majdnem azt mondhatnám: a lélekvándorlás ideiglenes hitében kellett számolnom azzal, hogy odatúl majd akár egyiknek, akár a másiknak lehetek szolgája.

Korábbi, aztán későbbi színdarabjaim forrásvidékéről könnyű volt szólnom. Családtörténeti közelségben fogant a Vidám sirató riadt hőseinek üdvösséget hajszoló komédiája. Könnyedén adományoztam hitet s önvigasztalást a bibliai Éden pálmafái alatt mesélő Évának, hogy álomkaszabolta fiát, Káint a való világra döbbentse, mondván: azt kérded, hol van, ami nincs? Hol vannak az Éden kristályfái? Az Éden kristályfái bennünk vannak. Miként az angyalok is, a gyermekkor karácsonyainak szentestéin. Ótestamentumi volt a történet. Végtelen térben és időben gyarapítottam szabadon a béklyótlan képzelet szabálymentes rajzolataival.

Legelső drámám, a Lócsiszár virágvasárnapja – immár balladás homályba forduló történeti krónika – a vasfüggöny ketrecidejében született, de különös szerencse folytán, életemben először és utoljára megfordulhattam Drezdában. Magányos bolyongásaim közben tűnődtem azon, vajon hol ácsolták Kolhaas Mihály bitóját, mikor bírái közölték vele, hogy az önkény ellen indított pöreit megnyerte, cserébe viszont az életét kellett adnia, mivel az igazáért küzdeni merészelt. (Igazát az ember kapja – nem veszi, nem ragadja! Erről is szólhattam hát, hiszen láttam a várost, amely színpadi hősömet látta valaha.)

De forrástájék dolgában bizony fennakadtam, amikor kiderült: semmi mód rá, hogy eljussak Helvéciába Johannes Calvinus és Michel Servetus nyomdokába, a reformáció genfi emlékeit látni, Kálvin szószéke előtt fejet hajtani, a Champel mezején – hunyt pilláim alatt – újból felidézni Szervét megkínzott arcát a lángok között, lassú tüzű máglyán az eretnekség vétkében elítélt antitrinitáriust. Csillag a máglyán, írtam a drámám homlokára címként a Champel-mezei látomást, nem is remélvén már, hogy eljutok valaha a történet színhelyére.

 

*

 

A csillagos szünetjel évek, munkák, tiltások, kudarcos utazási kísérletek, Kolhaas Mihály-i panaszok, folyamodványok, furmányos góbéságok és fejjel falnak rohanások hosszadalmas történetét jelzi. A nyugati utazás engedélyezésére pazarolt időt átalugorva most egyenest berni barátaink házába toppanok. Nagy Klára és Gyurka visz engem és feleségemet autón Genfbe. Kisded zarándokcsapatként járjuk a várost, de olyanformán, mintha csak két lakója lenne: Kálvin János és Szervét Mihály, magyarosított nevével a nagy francia reformátor és a spanyol orvos, teológus.

Szülőfalum presbitereinek szóhasználatával: Jánosunk emlékhelyeit járjuk délelőtt. Elidőzünk hosszan a Szent Péter-katedrálisban; szellemalak dörgő hangját hallom újból a magas szószékről, mit oly sok álmatlan éjszakán képzeltem el – s épp amilyennek itt látom, századok lélegzetében barnultan, ősöktől drága ereklyévé szentelt színeződésben. Lelki fülem innen, e szószékről is hallja Kálvin szavait a Szervéttel folytatott sokéves hitvita végén, amelyre sem egyik, sem másik nem tehetett pontot.

Mert csillagütközés volt az, nem is emberi.

Mert nem állt hatalmukban – az igazságosztás.

Mert eretnekség ügyében is közösségi hatalom döntött.

Mert Kálvin Institutiójára Szervét írta válaszként, annak tagadásaként a Restitutiót, és e szellemi párbajnak részesei voltak mind a protestantizmus akkori súlyos szavú vezetői. Harsány haraggal Bullinger, Melanchton, Viret követelte a Restitutio szerzőjének a megbüntetését. Mert protestáns városok egész sora: Zürich, Bern, Basel, Schaffhausen, Frankfurt am Main, Heidelberg, Strasbourg döntött a már-már eszelősen introvertált Szervét halálos ítélete mellett.

Mert nem Kálvin követelte azt, hanem a genfi állami hatóság, a kis és nagy Tanács külön is, együtt is – túl azon már, hogy a büntetőeljárást magánvádlóként ő kezdeményezte.

Ezért hiszem ma is, hogy Kálvin szellemiségéből fakadó szavaimat adhattam Kálvin szájába, hogy végleges elválásuk percében azt mondja Szervétnek: „Ha százszor igazad lenne, akkor sem hagyhatom el az EGÉSZET annak RÉSZE miatt, aki ma te vagy, holnap én lehetek. Magánbántalmakért sohasem üldöztelek – magam is üldözött vagyok… és egyedül kérdem: ki adja meg nekem a galambok szárnyát, hogy itthagyjam ezt a várost, amely… reám bízatott, és látszólagosan ura lennék, holott csak megfeszítettje vagyok a kényszerűségek keresztjén. Magam vállaltam, magam iszom ki megbízatásomnak minden keserű poharát.”

Drámát írtam, nem abszurd játékot, melyben a szavak színe és fonákja emberlétünk teljes értelmetlenségének jegyében elegyedik a világnak szamárfület mutogató szerző kedve szerint. Ezért indultam megrendülten fölkutatni Champel mezejét, ahol 1553. október 27-én szerzőt égettek meg könyveivel együtt, említsük anyanyelve szerint is, Miguel Servetet, kivel a tűzhalál kínja sem tudta visszavonatni az írást, a művet, az életművet. „Gyalázzatok meg engem, de kímélhessem meg az írásomat. A könyvemet. Mert bizonyos, hogy minden leírt szavam önmagam megőrzésének legutolsó menedéke.”

Sorsom ajándéka, szellemárnyak figyelmeztetése volt, hogy e két férfiúval írói szabadságom hajszolásának éveiben találkozhattam. Múlhatatlan lelkük lelkemnek része lett, hűségük megerősített szándékaimban.

 

*

 

De hol találjuk Champel mezejét? „Megkötözve a Champel mezejére vitessél…” – olvasta Darlot szindikus az ítéletet. De 425 esztendő múltán hol találunk mi „mezőt” az európai világvárosban? Először csak úgy vaktában indulva, majd meg-megállva, kérdezősködve – s’ il vous plait – próbáltuk célunknak legalább hozzávetőleges irányát megtudni. A kérdezettek vállukat vonogatták, bambán körbe nézelődtek, elnézést kértek, de Klára asszony nem hagyta magát, s franciául, németül faggatott delikvenseinket Szervét Michel és Michael tragédiájáról, valamint emlékművéről is fölvilágosította. Végül – heuréka! – valakinek fölcsillant a szeme, mutatta máris az irányt, magyarázta a célbatalálás szükséges fordulatait.

Mindezt pedig, ahányan voltunk, annyiféleképpen értelmeztük, egyedül Gyurka barátunk hallgatott a volán mellett, alvó pipája mögött, legelején az ismeretlen útnak, hogy fél óra múltán, immár naphaladáskor megállva, elvadult, sűrű ciheresre mutatva közölje velünk: Champel mezeje, mező nélkül ugyan, de régi nevét megőrizve, mert itt valamivel tartósabbak a fogalmak, mint Erdélyben.

Hosszú percekig álltunk némán a tüskés bokrokat nézve, amelyek beszőtték Szervét máglyahalálának helyét, eltakarván az utókor szeme és döbbenete elől. A rejtegetésben – mióta vajon? – mintha maguk a genfi polgárok is segédkeznének. A hajdani mezőt sivár bérházak, középületek lepték el, a kicsi helyre szorult tüskés-bokros helyen pedig nemhogy út, de még apróvadnak elegendő ösvény sem vezet az engesztelő emlékműhöz, amelynek létéről sokan tudnak, de senki sem látogatja.

Mert én emberi láb nyomát nem észleltem ott, miután feleségemmel együtt bevetettük magunkat a zordon-sűrű, mordan-tüskés, ruhaszaggató, gubancos-kökényes cihersűrűbe, hogy – itt-ott négykézláb is – eljussunk az időben megkopott, elmohásodott engesztelő emlékoszlophoz.

– Hát itt volt – motyogtam nagy nehezen fölegyenesedve, aztán újból féltérdre ereszkedve, hogy az oszlop francia szövegét jegyzetfüzetembe másoljam.

A nap lebukott már, ujjam begyével tapogattam ki az utolsó betűket.

Fényképfelvételt is készítettem. A villanófény sem igen segített rajtam. Emléknek azért minden fotómnál becsesebb tanúja ama helynek, ahová eljutottam végre, és kicsorduló könnyemet sem tudtam Éva előtt eltitkolni.

Az emlékoszlop szövegét később Zsigmond Gyula fordításában iktattam Kálvinról szóló gyűjteményembe. Íme a Szervét-pör tragikus végére fátylat borító szavak, tanulság és vigasztalás hordozói a huszadik század elején:

Ezt az engesztelő emlékművet 1903. október 27-én Kálvin, a nagy reformátor hűséges és tisztelő gyermekei emelték, elítélve ama tévedést, amely korának hibája volt, és szilárdan ragaszkodva a reformáció igazi elveinek és az Evangéliumnak a lelkiismereti szabadságra vonatkozó tanításaihoz.

A kornak hibája? Kopernikusz tanait Galilei visszavonta, hogy életét megmentse. Hitvány ellenfeleinél fontosabbnak tartotta az életét.

A Szervét–Kálvin-konfliktusban két titán csapott össze. Ellenfelét szegény Miguel – Galilei módjára – elátkozhatta, de meg nem vetette. Lelke legmélyén egyik a másikat titkon és fájdalmasan szerette, még tán csodálta is. Különben nem írhattam volna róluk drámát.