Ha majd emlékké válik a pentaton dallam^*

A hozzám intézett kérdés oly sokágú és annyira bozontos is, mint maga a jelenség: a magyar diaszpóra, amelyet kérdező barátom a földgolyót benyargaló körkérdéssel óhajt megközelíteni. Levelét olvasván tehát: magam is örömmel és szomorúsággal próbálok segítségére lenni egy újabb eligazodás kísérletében. Örömmel, hiszen erdélyi és külhoni magyarok számára megadatott végre a szellemi együttműködés lehetősége; de szomorúsággal is, mivel a svédországiak álmodta Sokszemközt című könyv a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak is a számbavétele, diagnózisa.

Így hát a magyar diaszpóráról szólva mindenek elején azt mondom: nemzeti katasztrófák következményéről, betegségről, a zsidóságéhoz hasonló szétszóratásról cserélünk eszmét ez alkalommal is.

A két nép történelmi sorsának közös vonásait tudtommal elsőként Illyés Gyula említette, mondván, hogy a magyar exodus maholnap ikerpárjává lesz a zsidóságénak. S mivel a folyamat vissza nem fordítható: egyre sürgetőbbé válik sorstársaink fennmaradási módozatainak, az egyetemes zsidó szolidaritás működésének tanulmányozása.

Más kárán tanul az okos!

Hát ha még maga is elevenen megnyúzott kárvallott!

Mert a magyar nemzet cinikus földaraboltatása fölért a kínok kínjával.

De most nem a fájdalmak, hanem a gyógymódok számbavételéről van szó: a nagyvilágban elszóródott magyarok fennmaradásáról, itthoni megítélésükről s a mindannyiunk sorsába beépíthető hasznos példákról.

Nézzük tehát: általános vélemény, hogy szétszórtságában a zsidóságot a vallása tartja egyben; Jahvé szelleme az az aranyabroncs, amely Mózes híveit éppúgy megőrzi a nemzet ügyének, miként az ateistákat.

Más kérdés, hogy a zsidók összetartásánál csak a magyar széthúzás volt és maradt nagyobb mindenütt és minden időben.

 

*

 

Azt kérdi hát Kolozsvárról Svédországba kivándorolt kérdező barátom: „Ti hogyan látjátok a mi sorsunkat?”

Többes szám első személyben nem tudok rá válaszolni. Idézhetnék persze vegyes szájakból hallott vegyes véleményeket: megértést, átkot, szánalmat és irigységet, szolidaritást és szemrehányást, veszteségeink csöndes fájlalását, de figyelj csak, kérdezőm! Az eltávozottak felé vetett reményt is ide kell sorolnom. Igen! Annak reményét, hogy a kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek tragikus helyzetéről, jogfosztottságáról a nyugati demokráciákat, kormányaikat, emberjogi intézményeiket senki sem tájékoztathatja oly hitelesen, oly drámai erővel, mint a közülünk valók: az elmenekültek.

Mindannyian?

Róluk sem szólhatok kivételt nem ismerő többes szám harmadik személyben. Keserves tapasztalatok figyelmeztetnek engem is, ne mondd: egy emberként, ne mondd az emigráltakról egyenlő módon elosztott bizalommal és reménnyel: ők, valamennyien!

Hát nem mondom. De megpróbálom szavakba önteni, amit legfontosabbnak tartok az elhangzott kérdésre adható válaszok közül.

Kedves kérdező!

Én úgy látom a ti sorsotokat, a nyugati diaszpórában nemzeti gondot viselők sorsát, ahogyan magad is látod: remény és aggodalom, szándék és törvény együttes parancsának, amely futni hagyja a közösségi gondból kiszakadottakat, ám súlyos terheket ró mindazokra, akik Nessus-ingként viselik József Attila igazát: a nemzet közös ihlet.

Ezeknek identitásáért nem kell aggódnunk, sőt ahhoz is reményeket fűzünk, hogy ott, ahol üldözöttségükben új otthonra, hazára leltek: minálunknál, vagyis az itthonmaradottaknál eredményesebben módosíthatják a nyugati kormánykörök hagyományosan közönyös szemléletét a kollektív megsemmisülés szakadékáig jutott magyar nemzeti kisebbségek ügyében. Clemenceau, Lloyd George és Wilson utódait talán-talán rá lehetne döbbenteni arra, hogy fegyverrel, ágyútűzben elkövetett igazságtalanságot tartuffe-i ájtatossággal, minden kisebbségi tragédia hallatán ejnye-bejnyéző vastagbőrűséggel nem lehet enyhíteni. Amit erővel követtek el, azt ma politikai-diplomáciai eréllyel kellene, részlegesen bár, jóvátenni. Ennek neve pedig: önrendelkezés, autonómia; az a fogalom, amelyet az első világháború győztesei és azok kegyencei csak addig tartottak érvényesnek, amíg érdekeiknek megfelelt. Ma már „destabilizáló” veszélynek nevezik.

Ezért ismétlem hát: a nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.

 

*

 

Sorsot mondtál, kedves kérdező – nyugati emigráns sorsot –, én pedig látszólag oda se figyeltem, csakis a mi bajunk ügyében kezdtem morális követelménybe. Monomániából vajon? Nem hinném. Hiszen azonos történelmi sorsnak vagyunk viselői. Ti azért mentetek el, amiért mi itthon maradtunk: tiltakozásként. Te magad arról adtál jelt, ami elviselhetetlen, jómagam pedig itthon próbálom ugyanazt ország-világnak bebizonyítani. S ebben az egybefonódott drámai helyzetben innen és onnan együtt, közösen kell azon fáradoznunk, hogy az erőszakos beolvasztásra szánt magyar nemzeti közösségek legyűrjék a veszedelmet. Mindenkori janicsárjainkat nem számítva, talán az igazság közeléből szoktam mondogatni: nem tekintem árulónak azt, aki elkényszerült innen, amiként nem tartom hősnek az itthonmaradót. Egyik is, másik is ugyanazon történelmi drámának részese.

Amikor tehát azt mondod: Erdélyben „szokás aggódni” az identitásbeli romlásaitokért, menten hozzáteszem: akik még emlékeznek rátok, akikben fájdalmas űrt hagytatok magatok után, miként bennem is, azt mondják: de hiszen ugyanúgy aggódunk a mi itthoni önazonosságunk omlásainak láttán is!

Már nem féltenek oly nagyon titeket, mint hajdan!

Hanem inkább irigyelnek. Mert szélfútta, vihar sodorta levelei vagytok az erdélyi életfának, de már nem azzal keltek-feküsztök: „Vajon mi lesz velünk holnap? Mit tervez még ellenünk az etnikai létünk jogát tagadó hatalom?” Ti már nem koldultok „befogadó okmányokért” Magyarországon. Ti már búcsút mondtatok a létbizonytalanságnak s a délszláv jellegű fenyegetettségnek. De még azt is elmondhatjátok magatokról, hogy a magyarok létszáma Svédországban is növekszik, mitől azután egyik szemetek sír, a másik meg kacag. Mert csonka-bonka család egyesül s nyugszik meg, mi pedig Erdélyben egyre fogyatkozunk. Attól is többek közt, hogy a vegyes házasságok irányvételében, amely mindig a többség felé mutat, az önkéntesnek látszó kényszerasszimiláció már-már azonos méretű a nyugati magyarság önkéntes metamorfózisával.

Okkal mondjuk tehát veled együtt: „Nem tudhatjuk, mi lesz a gyermekeinkkel, az unokáinkkal.” Továbbá ezt sóhajtod: „Kiszámíthatatlan, mit vált ki belőlük a mi hazulról hozott önazonosságunkra való óvatos rászoktatás vagy tudatos ránevelés igyekezete…”

Aggodalmadra tapasztalatok alapján mondhatom: nagyjából tudni lehet, mi lesz a gyermekeitekkel. Hozzávetőlegesen az is kiszámítható, hogy az a fajta magyarságtudat, amelyet itthonról vittetek, mikor szakad meg az unokákban.

Épp ezért: másod-, harmad-nemzedékbeli leszármazottaitok átlényegülését, új nyelvi köntösét, idegszálaikban a helynek szellemét teljességgel fölösleges aggodalommal fogadni.

Amivel ennek elébe mehet az ember, úgy hívják: tudomásulvétel.

Olyan folyamat ez, amely törvényszerűleg működik, akár a nehézségi erő, akár a tömegvonzás. Ezt mondván, lelki szemem látja némelyek kárörvendő mosolyát, s hallom szavukat is: „Akkor hát minek nyivákoltok ott, Erdélyben asszimilációról?” Több okból is! Először, mert ahol 1100 esztendeje hont alapítottunk, az nem volt Svédország, sem Anglia, sem Németország. Másodszor: nemzeti mivoltunkban, kultúránkban és nyelvünkben nem mi módosultunk, hanem az államhatárokat tolták odébb kétmillió magyar feje fölött a győztes hatalmak. Harmadszor: egyén és közösség elemi joga a választás. Ha pedig az ősi szülőföldön a magunk nemzeti nyelve, önazonossága mellett voksolunk: a bölcseleti értelemben vett választás jogán tesszük, nem nacionalizmusból.

Látszólagosan azonos jelenségeket tehát nem lehet összekeverni.

De nem vehető egy kalap alá a nyelvét megtagadó erdélyi konjunktúralovag sem a például Svédországban született magyarral, akinek nemzeti kötődését más módon kell megítélnünk. Mi légyen az? Nevezzük Liszt Ferenc esetének. Nem beszélte már a nyelvünket, de magyarnak vallotta magát, és ezt bizonyította is. Remélem, ezzel nem adok lovat mindazok alá, akiktől öreg szüleik Stockholmban, avagy Párizsban és Torontóban megkövetelik árva magyar anyanyelvük ismeretét.

Végezetül: ha már Mózes fiainak példás összetartását említettem, hadd tegyem hozzá: száz nemzet nyelvébe, kultúrájába öltözött zsidók úgy hordják a szívükben Izrael sorsát, hogy már évszázadok óta nem beszélik ősi nyelvüket: a hébert.

A nyugati magyar diaszpóra ennek a példának az ikerpárját vetíti felénk a távoli jövendőből. Finnugor dallama, pentatonemléke leszel magad is, kedves Kérdező, magyarul nem beszélő, de nemzetük örömét-bánatát viselő dédunokáidnak.