Hány az óra – történelmileg?^*

Nagy Miklós Kundnak ajánlom, aki marosvásárhelyiek emlékeiről szerkeszt könyvet, új magyar krónikát

 

Ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, szól a régi mondás, minek az érvényét városok is a sorsomba szőtték. Kolozsvár ugyanúgy, mint Marosvásárhely s Nagyenyed. Zsenge ifjúkorom legboldogabb négy esztendejét a Bethlen Gábor Kollégiumban töltöttem. Jó lett volna ott maradnom az Őrhegy alatti kisváros muskotályillatú csöndességében, híres könyvtárának varázskörében. Jó lett volna maradni még az internátus megszokott fegyelmében, szilenciumában; könyvvel a kézben köszönteni felkelő napot a tornakert májusi lombkoronái alatt. Jó lett volna Adyra hallgatni, bár őt is korán kapták el világmegváltó redakciók szirénhangjai. „Tartsd magad, / Sors, Élet és Idő szabad / S ki várni érez, várni tud.” Mert aztán te lehetsz a leggazdagabb. Szellemiek legjobb mézelő ideje: az élet reggele. Fiataloknak szánt gyönyörű esszéjét a készülődésről Németh László épp az idő tájt írta, mikor engem is gondjába vett az enyedi Alma Mater. Már csak akkor olvashattam, mikor Kolozsvárott meg-megsajdult a szívem – Enyedre gondolva. Ahol úgy készülhettünk zavartalanul, csöndben az életre, miként a lótuszvirág, mely víz alatt nyílik ki, s csak azután bukkan felszínre.

 

*

 

A korszak: a világháború vége s az újabb békekötések réme: második Trianon készületlenül, bimbójában riasztotta az erdélyi magyar ifjúságot is nemzeti gondok viselésére. Mit említsek itt közülök?

Azt, hogy Kolozsvárott 1945 elején tüntetni kellett a magyar egyetemért.

Tüntetni kellett a magyarverő, sovén román főiskolások sorozatos garázdálkodásai ellen.

Kolozsvár volt Erdély fővárosa, szellemi-politikai központja. Úgy rántott engem is magához, hogy beleszédültem az öleléseibe, vad viharzásaiba, iszonyataiba és váratlan föllobbanó reményeibe.

Mi volt az iszonyat? Ma kiváltképp könnyedén ítélkezők számára nem árt fölemlíteni: a manisták ’44 őszén kezdődő vérengzéseit; az erdélyi magyarság kollektív büntetésének folytatását az augusztusi román fordulat után is; a földvári, târgu-jiui és más haláltáborok poklát; az ún. „magyar háborús bűnösök” oly mérvű fölszaporítását, hogy lehetőleg minden erdélyi magyar földbirtokost, gyárost, módos gazdálkodót megfoszthassanak vagyonától, minden javaitól.

Ki emlékszik még arra, hogy az ország magyartalanításának szándékával csupán Maros-Torda megyéből 450 gyermeket, kiskorú diákot – Marosvásárhelyről harminckettőt – internáltak, hogy járvány s éhhalál végezzen velük, mint korábban történt sok ezer dél-erdélyi magyar civil személlyel.

A teljes valót – akkori rettegéseink minden okát-fokát – töredékeiben is alig tártuk föl az elmúlt tíz esztendőben, mióta szólni lehet mindenről, ami tabu volt közel fél évszázadon át.

S mi volt a váratlan föllobbanó remény?

A szovjet kormánynak az a döntése, hogy a magyar csecsemőt sem kímélő, bosszúvággyal bevonuló román csendőrségnek, hadseregnek, adminisztrációnak, félkatonai alakulatoknak ki kell vonulniok Észak-Erdélyből.

A régió szovjet katonai közigazgatás alá került.

Kolozsvár s a megye élére magyar és román polgári személyek kerültek. A helyi lakosság képviselői vették át a vezetést Marosvásárhelyt is. Maros-Torda megyefőnöke Groza Viktor lett, helyettese Antalffy Endre, a jeles orientalista.

Történt ez ’944 novemberében, miután a Magyar Népi Szövetség összeszedte minden bátorságát és világgá kiáltotta az erdélyi magyarság fizikai megsemmisítésének szándékát, tömegesen lemészárolt, bárddal lefejezett magyarok tragédiáját. A „világ” akkor a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot s az észak-erdélyi szovjet parancsnokságot jelentette, végső fokon Sztálint, aki egyetlen kézmozdulattal söpörtette ki a tömeggyilkosokat s a front mögötti rablóbandákat. Akkor úgy tudtuk, hogy megesett a szíve rajtunk, „bűnös népen”. Később megtudtuk: az intézkedést katonai érdek, a frontháttér nyugalma diktálta. Ez is egyik példája annak a történelmi leckének, amiből oly gyakran beszekundáztunk. Mily egyszerű pedig, és mily könnyű hangoztatni, hogy kis népek érdeke csak a nagyoké mellett fordul termésbe. A Berlin felé nyomuló szovjet katonai érdek árnyékában kerülhettük el a csehszlovák mintára tervezett etnikai tisztogatást, a kitelepítésünket is például. Lucreţiu Pătrăşcanu, az RKP vezéralakja elleni vádak egyike épp ez volt: „nacionalista elhajlás”! Más kérdés, hogy kivégzésének – 1954 áprilisában – egy volt az oka s más az ürügye.

Gheorghiu-Dej született machiavellista (is) volt, Groza nemkülönben. A román külpolitika nagyszerű színpadi alakításait méltányolta Párizs, ahol az új térképrajzolók magyargyűlöleténél csak tájékozatlanságuk volt nagyobb. A brit miniszterelnök vacsora közben szalvétán rajzolja meg Sztálinnak a fölajánlott kelet-közép-európai érdekszférát. A Paris-Press 25 népet érintő békekötésekről írva többek közt megállapítja: „La Roumanie s’estime heureuse de recuperer La Transjordanie.” Románia boldognak érzi magát, hogy visszanyeri Transzjordániát. (Illyés Gyula naplójegyzete 1946. február 10-én, hétfői napon.)

A háborút követő két esztendőnek e röpke rajzolatát azzal kellene folytatnom, hogy mit ígért, mit foglalt törvényes keretekbe az a nemzetiségi statútum, melyet a román kormány a párizsi békekötés napjáig (1947. február 10.) – a Magyar Népi Szövetség követeléseinek is eleget téve – letett a sorsunkat intéző hatalmak asztalára. Erről azonban most fölösleges szólni. Haza és nagyvilág maszlagolásaként ez a statútum épp oly közismert, mint az összes többi maszlagolás, el egészen napjainkig. Egyet talán, amelyről II. János Pál pápának is illenék tudnia, újból fölemlítek. 1947 augusztusában a hazai és nemzetközi sajtó tudomására adatik, hogy Bukarest komolyan veszi Párizsban hangoztatott ígéreteinek megvalósítását. „Moldvában mintegy 120 ezer főnyi csángó-magyar lakosság számára a román kormány száznál több magyar nyelvű iskolát állít, kereken 150 tanítóval.” Velünk együtt, akik átélhettük hajdan a hírnek örömét, így tudja ezt a ’82-ben Budapesten megjelent történeti kronológia is. Nem akar viszont tudni róla az 1972-ben kiadott román történeti kronológia (Istoria României în date). E hazai memóriaszabályozó, -korlátozó kiadvány szerint 47 augusztusában a pénzreformon kívül nem történt semmi említésre méltó.

A csángó-magyar iskolákat az ötvenes évek elején már elkezdték fölszámolni. Kit érdekeltek már Párizsban és nyugaton általában az emberjogi román ígéretek! Kolozsvárt 1946-ban már befejeződött a magyar egyetem újjászervezése. Ki gondolta volna, hogy 13 év múltán az erdélyi magyar szellem legjelentősebb fellegvárát is megfosztják majd önállóságától – teljes románosítása végett! Egyetemünk létrehozatalának 407-es törvényrendeletét 1945 májusában Mihály király is ellátta becses kézjegyével. Ha talpnyalók helyett legalább egy Kasszandrája, madárjós-híve lett volna, hamarább tudja meg, mi vár rá két esztendő múltán. Lemondatásakor mit sem ért már Sztálin magas kitüntetése és népének hálája országgyarapító érdemei miatt.

Ha már a királynak sem volt: honnan szereztünk volna Páll Árpád barátommal akármilyen picike Kasszandrát is, aki arra figyelmeztet minket, hogy álmaink, terveink horizontján sötét felhők gyülekeznek! Ám ha lett is volna jósunk: a világ minden kincséért sem hagytuk volna tova futni a javunkra nyíló, megragadható lehetőségeket. Móricz Zsigmond Kollégium a kincses városban, Tolnai Lajos Kollégium Marosvásárhelyt, szabadon szervezhető Petőfi-ünnepségek Segesvárott, Fehéregyházán, lapszerkesztés a műfajnak minden változatában, egyesületi jog és könyvkiadás, színház és mezőgazdasági főiskola… mi minden! Álmom Nagyenyeden is a szerkesztés volt. Hatodikos gimnazistaként társulhattam a főiskolás Páll Árpáddal megtervezni, jórészt megírni és kinyomtatni Magyar Ifjúság című időszaki kiadványunkat. Azután egy másodikat is felröptettünk. Címe ezt kiáltotta: Petőfivel! Mert nehéz időben zúdul, menekül a nemzet szellemóriásainak védőszárnya alá! Ha valakinek, hát nekünk fontos volt megszívlelni Illyés Gyula sorait: „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik.”

E varázskörön belül tömörült közös eszmények jegyében Kolozsvár magyar diáksága is. Magyartanárunk, Nagy Géza úgy ejtett rabul Vörösmarty nemzethalál-vízióival, hogy döbbenetünket Madách mégis-mégis konokságával, Petőfi cselekvési vágyával oldotta fel: „Sors, nyiss nekem tért…” S lett ebből is parafrázis: Sors, nyiss nekünk tért, hadd tehessünk magunkért valamit!

Mutatis mutandis: Bem apónak régen elnémult ágyúi helyett a zsurnalisztika pattantyúi szóltak, rétorok dörögtek Erdély-szerte, így Marosvásárhelyt is, ahol cselekvési teret kínált a sors, mert szólt vala Kacsó Sándor hangján hozzám és Páll Árpádhoz: menjünk el a székelyek fővárosába, ahol ifjúsági kongresszust szerveznek, és „irodalmi lapszerkesztők” segítségét várják.

 

*

 

1946 augusztusának huszadika táján érkeztem Marosvásárhelyre Pusztakamarásról, anyám tanácsaival fölpakoltan, vegyes érzelmekkel. Egyrészt vonzott a még sosem látott város, másrészt boldog csatangolások, vasárnapi táncban perdülő szoknyák suhogásával sírt utánam a nyári vakáció. A rozoga busz, amit csak a szentlélek tartott egyben, Kolozsvárról indult, a falu végén engem is magába fogadott, s oly módon persze, ahogyan Tamási Áron már megírta korábban konfortábilis utazását Farkaslakáról Székelyudvarhelyre. Az Erdélyi Helikonban olvastam Tompa Lászlónál tett látogatásának történetét. Annyira tetszett, hogy részleteit máig is fejből idézhetem. Az a nap üdítő volt és harmatos, írta. Éppen arra való, hogy költőt látogasson az ember. „A szerencse abban is megmutatkozott, hogy egy cigány hátára jegyet is kaptam az autóbuszon. De hát »ahogy lehet«, úgy szekereztünk abban az időben.”

Én a sofőrtől csak állójegyet kaptam, az senkinek a hátára nem jogosított fel – annál inkább ide-oda hányódásra minden hajtűkanyarban, amiből csak Rücsig harminchetet számoltam meg.

Arra már nem emlékszem, hogy Marosvásárhelyt hol ömlesztett ki minket az autóbusz. Kicsi tér volt, csinos földszintes házak övezték, a közelében színesen pompázó paloták keltettek mesés hangulatot.

Arra vettem az irányt. Néhány perc múltán a város szívében találtam magam. Híres-nevezetes Bernády György Városházát és Művelődési Palotáját csodáltam hosszan, falusiasan. Kolozsvár komoran patinás, Farkas utcai hangulatából Benedek Elek tündérvárosába kerültem; kőporszínű, zord őrhelyről vidám kavargásba, építészeti formák és színek farsangos hullámzásaiba. Olajzöld, májszín, kék és lila felület, homlokzat, ablak, tetőfedés, üvegtábla kapdosta minden irányba ámulatomat, amely végül a Városháza tornyán akadt fenn, égre törő, karcsú könnyedségén, kalotaszegi varrottasra emlékeztető sisakfedésén. Baloldalt – mint később megtudtam – a Székelyföldi Iparkamara épülete igazodott szecessziós szomszédaihoz, földszinten és emeletein kisebb-nagyobb erkélyekkel is, amelyeknek hasznát sem akkor, sem később nem tapasztalhattam.

Marosvásárhely cifra palotáiban gyönyörködve nem sejthettem, hogy szerkesztőként harminc esztendőt fogok eltölteni abban az Iparkamarának nevezett épületben. Álmomban sem gondoltam arra, hogy a Városházát is megszálló hatalom cenzor-cerberusaival ádáz küzdelmet folytatva kell majd nemzetiségi létünk keserű igazságairól szólni, írni, panaszáradattal falra borsót hányni.

Milyen békés, poétikus manapság a Kultúrpalota második emeleti kisterme – akár szavalnak, zenélnek vagy jövőt kémlelnek benne tudósok, írók, művészek! S mi volt itt – mintha meteor zuhant volna le közibénk – 1989. december 22-én, mikor az ablakba kiállva tízezrekhez kellett szólnom a bukott zsarnokról, a szabadság első óráinak öröméről, magyarok, románok közös küzdelmének önkényuralmat megdöntő erejéről. Szavaimat az egyetértés hatalmas visszhangjával, nevemnek ütemes kiáltásával fogadták, és mögöttem valaki rosszallva dörmögte: „Mit hallok már megint! Újabb személyi kultusz lesz?” Megnyugtattam az embert, mondván: itt kultusza legföljebb Petőfi Sándornak lesz… ha lesz. Ugyanis nem sokkal korábban egy román irodalmár őt is vad nacionalistának bélyegezte a Nemzeti dal refrénje miatt: „A magyarok istenére, esküszünk…” Hát nem elegendő bizonyíték ez a magyar faji felsőbbrendűségre? „Ezek az Istent is kisajátítanák!”

Aztán három hónap se múlt el, és ama felejthetetlen karácsony előtti napra újabb drámai napot hozott ránk az új év tavasza. Március 19-én román parasztok nagy tömegének gyűrűjében – szövetségi székházunk padlásának foglyaként – másodszor hallhattam, hogy a nevemet skandálják változatos keresztény kívánságok közepette. „Akasszuk fel Tőkést, Kincsest, Bolyait!” – harsogták alkonyatkor. Estére módosították a névsort: „Vesszen Király, vesszen Sütő! Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!”

Óhajukat – egészében – nem lehetett teljesíteni.

Ugyanis az említettek közül egyedül magam valék jelen – ütés-, akasztásközelben.

A többit megírtam Szemet szóért című könyvemben.

Időben nagyot hátrálva nézelődöm hát Marosvásárhely díszterén, 1946 augusztusában. A toronyóra megkondult, figyelmeztetésként négyet, vagyis kerek órát jelzett, majd hangot váltva, szép dallamosan elütötte a tizenkettőt, a delet. Olyan pontos, mint a halál, mondta egy szalmakalapos öregúr, miközben karóráján ellenőrizte a toronyóra megbízhatóságát. Talán túl kíváncsi képpel meredtem rá, mert így szólt hozzám:

– Minden stimmel! Annyit ütött, ahányat mutat, annyit mutat, ahányat ütött, s az én órám szerint is tizenkét óra van.

– Ha így van, akkor jól van – mondtam én is, ne gondolja, hogy valami nem stimmel.

Az öregúr elment, kis ideig még gyönyörködtem a mesés látványban. Tujafenyők, díszcserjék között szobrot is kerestem, de nem láttam egyet sem. Olvasóm, ne gondold, hogy szobormániásként félelem tölt el, ha nincs a közelemben valamely nemzeti nagyságunk bronzalakja. Puszta kíváncsiságból szerettem volna megtudni, hogy a román uralom alatt ledöntött, megsemmisített szobraink valamelyike – Kossuth, Bem József, Rákóczi, Petőfi – netán visszatért-e, miután elhangzott a szó, zengett induló, és lett belőle halálhörgés, fogaknak csikorgatása.

Se közel, se távol szobrot nem láttam. Évtizedek múltán olvashattam Marosi Barna Bernády György városa című könyvében, hogy várostörténeti kutatásai közben színes panorámaképre bukkant. „Rajta a Kultúrpalota, középen megtervezve a dísztér parkja. A téren ízlésesen elhelyezett szobor. Érdekes talapzaton kényelmes karosszék, ülő férfival, keze a karfán, valahogy az Anonymus-szoborra emlékeztet. Az alaknak csak körvonalai látszanak – hiszen akkor még élete zenitjén állott az, akinek kőmását oda szánta a művész.”

Merész sugallat volt ez 1968-ban Marosi Barna részéről: példátlan hagyománytiprás idején emléket állítani Bernády Györgynek. A város magyarságának vágya csak a rendszerváltás után teljesülhetett. Bronzalakja nem oda került ugyan, ahol vitathatatlanul helye lett volna: a város díszterére, de hát öröklött kényszer szerint becsüljük nagyjainkat: ahogy lehet.

A városépítő polgármesternek erős vetélytársa volt Sztálin. Miután az ő szobrát is ledöntötték, feldarabolták: egy farkas került elé a római mitológiából. A Városháza előtt ikreket szoptat: Romulust és Remust. Ők, ha megnőnek, egyikük megalapítja Rómát, másikuk testvérgyilkosság áldozataként vonul az emberiség emlékezetébe. Romulust – élete végén – Mars, a háború istene az égbe ragadja, és isteni hatalommal ruházza föl. Onnan néz le Marosvásárhelyre, ahol csecsszopóként láthatja hajdani önmagát.

Valaki hátulról megérintette a vállamat, és kacagva mondta:

– Csodálkozunk? Bámészkodunk?

Páll Árpád volt, akivel közös megbízatást kaptunk úgymond irodalmi segítséget adni vásárhelyi fiataloknak. Alapeszmét, politikai „irányvonalat”, nemzetközi hatalmi számbavételt persze nemigen bíztak ránk, Árpáddal nem is kapkodtunk ilyesmik után. A politikai nehézfegyvernem parancsnokai – Kurkó Gyárfás, Bányai László, Kacsó Sándor – a legfontosabbnak vélt ügyeket Lőrincz Lászlóval, Kóthay Miklóssal tárgyalták meg. Ők voltak az Országos Ifjúsági Bizottság választott vezetői. Velük jól megértettük egymást. Nem kifogásolták, hogy a kettőnkre bízott ifjúsági sajtóorgánumot kedvenc mestereink – Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula – szellemében „irodalmiasítjuk”, el is rugaszkodva egyben-másban a szövetség időszerű gondjaitól. Páll Árpád Marosvásárhelyt olyan jelentést írt – ebben voltam szerzőtársa –, amely főleg az erdélyi népi kollégiumi mozgalom eredményeit, feladatait taglalta. Akkor már föltűntek a Sztálin-idézeteket harsogó fanatikus szovjetbarátok, a Román Kommunista Párt ifjú „hittérítői”, akik Páll Árpád előadásának hallatán azt mondták: „Ki az a Győrffy István a népi kollégiumával? Ki az a Zilahy a kitűnőek iskolájával? Ki az a Veres Péter, és miért morfondírozik azon, hogy mit ér az ember, ha magyar?! Talán mit ér az ember, ha magyar fasiszta, nemdebár?! Utolsó csatlós a hitleri fronton!”

Vitafeleink jórészt nagyváradiak, temesváriak voltak. Árpád ragyogóan védte álláspontját a kollektív bűnösség híveivel szemben, jómagam szekundáltam neki, este pedig, szálláshelyünkön magunkra maradva jókat nevettünk a „balosok” nyelvi bukfencein. Egyikük például azt mondta Balogh Edgárról: „Az egy nagy stikli! Múltjából kétes egzisztenciákat hallottam róla!”

Kevesen tudják, be sokat szenvedett szegény Páll Árpád is a baloldal baloldalának fanatikusai miatt! Ostobaságaikon nevettünk ugyan, de sorsunk alakulását későbben uralkodóvá lett diktatorikus erejük is meghatározta. Árpádnak szépen induló írói, szerkesztői pályája miattuk tört meg, életműve miattuk lett töredékes. Az ötvenes években mesterségesen szított „osztályharc” kegyetlenségei kényszerítettek engem is lemondásra Bukarestben a Falvak Népe főszerkesztői megbízatásáról. 1954-ben költöztem ezután feleségem szülővárosába: Marosvásárhelyre. Isten veled, lapszerkesztés, integettünk az elhagyott főváros felé.

Eső elől tóba menekültem.

 

*

 

1946 nyarán Marosvásárhely – akár Kolozsvár – nagy tervek, remények, kormányígéretek bűvöletében zsongott, bizakodott és adott jelt életkedvének a közügyi cselekvés minden területén. Ezt főleg az MNSZ székházában észleltem, a Bolyai utcában. Páll Árpáddal reggelente odasiettünk kongresszusi jelentéseket fogalmazni, ilyen-olyan statisztikai adatokat számigálni, összegezni, kávézni, újságot olvasni. A sors úgy hozta, hogy én egy magamkorú gépíró kislánynak diktáltam hősi mozzanatokat Erdély múltjából, Páll Árpád pedig egy másik gépírónőt foglalkoztatott Erdély jövőjével. Én a kislányt három év múltán feleségül vettem. Páll Árpád még sokáig legényember maradt.

Az irodában újsággyűjtemény is volt. A helyi Szabad Szóból sok mindent megtudhattam a város szellemi életéről, amelyet egyébként 8-10 nap alatt, míg itt voltam, képtelenség lett volna megismerni. Az év elején Kacsó Sándor közölt vezércikket arról, hogy a szervezkedési, pártalapítási szabadság lehetőségei közt ne sodorjuk magunkat lehetetlen állapotba, a széthúzás, az egymásnak feszülő politikai tömörülések veszedelmébe. Ha erőinket szétforgácsoljuk: közösségi jogaink megszerzésének lehetőségét veszítjük el. Ne képzeljük hát magunkat a többpártrendszer erdélyi magyar paradicsomának.

Kacsó Sándor álláspontját Molter Károly irodalmi, nyelvi, kultúrtörténeti példákkal erősítette, mondván, hogy politikai nézetek és törekvések sokféleségében nemzeti nyelvünk a legfőbb megtartó és tömörítő erő. Ragyogó elme, nagytekintélyű írástudó, a helikoni munkaközösség legrangosabb kritikusa volt Molter Károly. Boldog volt az a regényíró, költő, akinek művét ő bírálta-méltatta az Erdélyi Helikonban vagy napilapok irodalmi rovatában. A két világháború közötti években a marosvásárhelyi Molter-ház a legnagyobb magyar íróknak volt örökkön derűs-szívélyes vendéglátója, emlékezetes találkozások helye. Az ötvenes években tapasztalhattam igazán az ő rendkívüli türelmét és bölcsességét az „irodalmi változások” megértésének dolgában. Azt hiszem, roppant műveltsége és voltaire-ien molteri szelleme miatt rótt ki rá penitenciát az irodalmi nepmanok korszaka. Kosztolányi, Tamási Áron és Móricz Zsigmond barátjának „pártőrjöngős” dilettánsok oktatásait kellett hallgatnia. Illatos füstöt eregető pipája mögül csöndes iróniával szemlélte azt a világot, mely a helikoniak jó részét anatéma alá vetette. Kései, de mindenképpen örvendetes vigaszunk, hogy levelezése, életművének korábban mellőzött része lát most napvilágot.

 

*

 

A Szabad Szót böngészve érdekes „kisebbségi” észrevétel ragadt meg emlékezetünkben. „Nézd csak, milyen fürgék a miniszterek Bukarestben!” – mondta nekem Árpád. Az orvosi egyetemről szóló közleményben azt olvasta, hogy végleges már a vásárhelyi hadapródiskoláról szóló kormányhatározat. Vlădescu Răcoasa nemzetiségügyi miniszter még ’45 nyarán kijelentette, hogy ez a katonai objektum – horribile dictu! – a magyar nyelvű orvosi egyetem tulajdona, otthona lesz. És úgy lőn! És ugyanazon évben meghirdették a felvételi vizsgát! És háromszázan jelentkeztek az első évfolyamra. „Ez bizony szép dolog! – csodálkoztunk. – De mi ütött beléjük, az illetékes miniszterekbe, hogy ígéretüket be is váltották?” A kolozsvári magyar egyetem létrehozataláról szóló rendeletet Mihály király ’45 májusában írta alá. Októberben már kinevezték a rektort – Csőgör Lajost – és a dékánokat. Más példa! Színház is megilletne minket, marosvásárhelyieket! – mondta Tompa Miklós valamikor ’45 nyarán, hogy szeptemberben már örvendetes választ kapjon Bukarestből: a kormány „örömmel” támogatja a Székely Nemzeti Színház (sic!) létrehozatalát, és – halljunk csodát! – november 18-án a Szabad Szó máris hírül adhatja, hogy december elején megkezdi működését a Székelyföldi Magyar Színház. (A nemzeti jelző elmaradt ugyan, de később a székely pótolta.)

A különösnek látszó román kormányfürgeségre visszatérve ma már nem szükséges magyarázatot adni. Hisz mindenki tudja: a párizsi békeszerződések előtt voltunk. Kisebbségi jogokról szóló bizonyítékot kellett fölmutatni – minél többet, minél elképesztőbbet esetleges hitetlenkedők számára. Akkori jogaink közt szerepelt az is, hogy meghatározott százalékarány alapján (25-30?) a magyar nyelv használatát törvény biztosítja a teljes állami adminisztrációban. Nem lesz ez sok? – kérdezték bizonyára sokan sovén körökből. Semmi nem sok, mondhatta joggal a machiavellista Gheorghiu-Dej, amivel a teljes Észak-Erdélyt visszakaphatjuk. A román–szovjet fegyverszüneti szerződésben 1947. február 10-ig románt aggasztó, magyart kecsegtető sztálini mondat járult hozzá jogaink szaporításához. Abban Romániának Erdély birtoklásához fűződő jogát részben vagy egészben ismerte el a szovjet kormány. E két határozószó hadosztályokkal ért föl a német–magyar csapatok elleni román támadásokban.

A Párizsból hazatérő román kormányküldöttség vezetője úgy nyilatkozott, hogy hangsúlyosan közölte ország-világgal: a győztes hatalmak kedvező döntését nagymértékben az határozta meg, hogy demokratikus kormányunk, parlamentünk rendkívüli gonddal oldotta meg a nemzetiségi kérdést, statútumban emelte törvényerőre a nemzetiségek jogait.

Jól tudta a nyilatkozó, hogy a párizsi döntések után már nem a demokrácia, az emberi jogok oltárán, hanem Sztálin személyi kultusza végett kell áldozati tüzeket gyújtani.

A jól tervezett hálaérzet bizonyítéka volt Marosvásárhelyt is a város díszterén emelt Sztálin-szobor. A „román nép legnagyobb jótevője” addig maradt a Városháza előtt, míg bizonyossá nem vált, hogy kockázat nélkül dönthető le, olvasztható be, új hős – immár nemzeti mártír – alakjába. Óvatosan és nem nagyon sietve távolították el, nehogy holtában is visszarúgjon. Ezzel szemben a legnagyobb sietséggel, s a legcsekélyebb büntetéstől sem tartva fosztottak meg közel kétmillió magyart az iskoláitól – már 1948 augusztusában! Két esztendő se múlt el a Groza-kormány ájtatos ígéretei, fogadalmai s a világ végéig tervezett román–magyar testvériséget üvöltő szónoklatok után, máris olyan csapást mértek ránk, ami fölért egy tatárjárással.

 

*

 

Marosvásárhely a századforduló éveiben fejlődött iskolavárossá. Lakói büszkén hivatkozhattak arra, hogy a négyszáz évet meghaladó Református Kollégium mellett a Polgári Fiúiskola, a Kereskedelmi Fiúiskola, a római katolikus Fiú Főgimnázium s annak bentlakása: a Római Katolikus Fiúnevelő, a Közigazgatási Iskola várja a Székelyföld fővárosába a jövő nemzedékeit.

Ötvenkét esztendeje már, hogy évszázadok alatt véres verejtékkel, súlyos áldozatokkal megteremtett iskolai hálózatunkat államosították, úgymond egyesítették és laicizálták – elvilágiasították –, ami valójában azt jelenti, hogy a nemzetállam tulajdonába vették. Európa történetében páratlan jelenség, ahogy francia mintára hivatkozva, ún. szekularizáció ürügyén – laicizációt képmutatva és parlamentáris eljárásnak keresztelt történelmi útonállást elkövetve – kirabolták a romániai magyarságot. Nemzeti kultúrájának, önazonosságának legalapvetőbb feltételétől: az anyanyelvi nevelés, iskoláztatás önállóságától fosztották meg.

Mit sejthettünk ebből ’46 őszén, mikor Páll Árpádot a Bolyai Tudományegyetem hívta, engem a Református Kollégium várt vissza Kolozsvárra?

 

*

 

Erdély magyarságának többsége úgy vélte, hogy „a legnagyobb bátorság a remény” – de akadtak jócskán menekülők is. Akik ’46 őszén úgy gondolták, hogy a szülőföldön immár nincs jövőjük, megpróbáltak kivándorolni Magyarországra. Biharpüspökinél – a régi-új határállomáson – feltartóztatták, majd visszazavarták őket.

Ötven székely család kálváriájáról tudósított a Szabad Szó. Erdély-szerte szólaltak meg papok és politikusok itthonmaradásra kérvén tragikusan megfogyatkozott erdélyi magyarságunkat. A Romániai Magyar Írószövetség kiáltványát olvashatták Marosvásárhelyt is, ahol erős, biztató jelek csökkentették a kivándorlók számát.

Ősz elején valóságos tavaszi fészekrakó buzgalom keletkezett a városban. Ifjúsági egyesületek, egyházi közösségek jókedvű munkacsapatai takarították, csinosították ünnepivé az orvosi egyetem épületeit; Kolozsvárról s az ország minden tájáról érkező orvostanároknak, professzoroknak felajánlott lakások tulajdonosai várták boldogan, ünnepre terített asztallal az új lakókat, akik tudományos rangot adnak Marosvásárhelynek.

Jött a miniszterelnök is. Groza Péter gyönyörű, nemzetközi hírű főoktatási fórumot ígért, nagy jövőt jósolt az orvosi karon induló magyar nemzedékeknek. Bizakodó volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség; Kolozsváron reménnyel indult parlamenti képviselőként Kalotaszegre Kós Károly is. Törhetetlen építő akaratával, nemzetomlásban másodszor elhangzott kiáltó szóval hívta népét önvédelmi cselekvésre, az építkezésre.

Az ő kiáltása a mi reményeinknek is hangja volt.

Az ő hallgatása későbben a mi jajszavainkat erősítette föl.

 

*

 

1954 telén költöztünk Marosvásárhelyre. Úgy reméltem, hogy a bukaresti lapszerkesztés keservei, konfliktusai után nyugodtabb napok virradnak rám. Megírhatom szüleim kálváriáját s mindazokét, akiket bottal kergettek a vörös paradicsomba. Félrejáró Salamon című kisregényem meg is jelent 1955-ben, majd a valóságnak negativista meghamisítását fedezték föl benne 1956-ban, betiltva egyúttal a történet filmváltozatát is. Ilyen irodalmi kalamitásokra gondolva írtam korábban, hogy Bukarestből Marosvásárhelyre költözve eső elől tóba menekültem. Ezt azonban soha meg nem bántam. Álmomban sem jutott eszembe, hogy másutt valahol, árkádiai csöndben, lepkefogás közben boldogabb lehettem volna.

Első utazásomra emlékezve tíz év múltán az immár Magyar Autonóm Tartományi Néptanács székházának nevezett Városháza előtt hallgattam a toronyóra hangját, számoltam melankolikus ütéseit. Ott álltam a téren Szárnyas szeptember címmel frissiben írt novellám börtönre ítélt hősének érzéseivel. Toronyóránk – mert kettőnké volt az már – tizenegyet ütött, hetet mutatott, miközben az idő pontosan nyolc óra volt.

– Ez már aztán igazán nem stimmel! – mondta valaki fölháborodva.

Akkor már sokan kezdték firtatni: hány óra van – történelmileg?

Drámaibb kérdést íróember számára el sem lehetett volna képzelni.

Én pedig drámát szerettem volna írni…