Mert minden madár…^*

Némelykor nem csupán elviselhetetlennek, tragikusnak, megcsúfoltnak, hanem irodalminak is nevezett életünkben irodalmárok gyakran teszik föl a kérdést: és akkor most hogyan tovább? Mert a régi módon ugyebár semmit sem lehet folytatni.

Ez részint igaz, másrészt – úgy vélem – módosításra szorul. Maradt bizony gondunk-bajunk, amely semmiben sem különbözik a régitől, s amely írótól, költőtől változatlanul azt kérdezi: bizonyos-e, hogy a diktatúrában megismert gond és baj mostantól kezdve irodalmon kívüli gond és baj lenne? Ezt kérdi színházainktól is. Valóban eljött immár annak az ideje, hogy a nyugati „boldog demokráciák” példája szerint nem kell törődniök közönségük anyanyelvi állapotával? Nemzeti-nemzetiségi küzdelmével? Közösségi sorsával, kollektív jövendőjével?

Nem! Nem kell törődnünk! – mondják mindazok, akik az esztétikai értékek jogos féltésében politikát, közügyet, vízügyet kitessékelnek az irodalomból. Tegyék csak legjobb meggyőződésük szerint! Minden esetben, ahol és amikor irodalminak, művészi alkotásnak jelzett, álcázott munkán kimutatható a politika, a közügy és a vízügy ragyaverése, jégverése, kártétele. Az esztétikai érték nevében ezután is – vagy igazából mostantól kezdve – külön kell válogatni a művészi alkotást a nem művészitől. Elemi követelmény ez. Miért is kell egyáltalában fölemlíteni?

Többek közt a művészi érték megítélésében tapasztalható zűrzavar miatt. Amely nyilván nem azonos a rendetlenséggel. Az irodalomban nem lehet s nem is kell „rendet teremteni”. Akik ezt az elmúlt szájkosaras időkben megpróbálták: sorra belebuktak. Divatáramlatok, újabb normatív esztétikák átmeneti hangoskodása után – mikor is nem emezekre, hanem amazokra vetnek szájkosarat – a kizárólagosság fölött ezután is erőt veszen majd az eleven művészet, az irányzati zabla nélkül létrejött alkotás. Bizonyosan így lesz, de most nem azért fogtam tollat, hogy bármit is megjósoljak. Hanem, hogy a kérdést – hogyan tovább? – mások helyett magamnak tegyem föl. S ilyenformán azt kell mondanom: ugyanúgy, mint eddig.

Erdélyi magyar sorskérdéseink foglyaként.

Kollektív létünk omlásának krónikásaként.

Az önvédelmi kisebbségi küzdelem cselekvő és szemlélődő részeseként.

A beolvasztásunk, nemzeti mivoltunkból való kiforgatásunk, erőszakos asszimilálásunk érdekében folyamatosan erősödő román nacionalizmussal szemben természetes etnikai létünk, tehát sajátosságunk méltóságának védelmezőjeként.

Az emberhez méltó emberi lét egyetemes igazságának megszállottjaként.

Mostan pedig hangot hallok, mely így szól:

– Uram, ön összetéveszti az irodalmat az emberjogi szervezetekkel, sőt a Romániai Magyarok Demokrata Szövetségével is.

Azt mondom erre:

– Az ember – így tehát az író is – ott kezdődik, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől elnyomói, rabtartói őt magát és népét megfosztották.

Részemről ez nem program, nem ilyen-olyan és amolyan irányzatvállalás, nem népi-nemzeti avagy urbánus elkötelezettség, hanem az egyetlen lehetséges válasz a történelemnek, sorsomnak rám és ránk zuhogó pörölycsapásaira. Ez az én válaszom, amit nem óhajtok senki számára kötelező ars poeticává szigorítani, ám épp a szellem szabadságának nevében elvárom, hogy engem se kötelezzen senki más meggondolásra. Nem egyébért, hanem a törvény miatt, amely szerint az ember nem ugorhatja át saját árnyékát, arról nem is szólva, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll.