Hogy orcánk ne piruljon

Mert minden madár…^*

Némelykor nem csupán elviselhetetlennek, tragikusnak, megcsúfoltnak, hanem irodalminak is nevezett életünkben irodalmárok gyakran teszik föl a kérdést: és akkor most hogyan tovább? Mert a régi módon ugyebár semmit sem lehet folytatni.

Ez részint igaz, másrészt – úgy vélem – módosításra szorul. Maradt bizony gondunk-bajunk, amely semmiben sem különbözik a régitől, s amely írótól, költőtől változatlanul azt kérdezi: bizonyos-e, hogy a diktatúrában megismert gond és baj mostantól kezdve irodalmon kívüli gond és baj lenne? Ezt kérdi színházainktól is. Valóban eljött immár annak az ideje, hogy a nyugati „boldog demokráciák” példája szerint nem kell törődniök közönségük anyanyelvi állapotával? Nemzeti-nemzetiségi küzdelmével? Közösségi sorsával, kollektív jövendőjével?

Nem! Nem kell törődnünk! – mondják mindazok, akik az esztétikai értékek jogos féltésében politikát, közügyet, vízügyet kitessékelnek az irodalomból. Tegyék csak legjobb meggyőződésük szerint! Minden esetben, ahol és amikor irodalminak, művészi alkotásnak jelzett, álcázott munkán kimutatható a politika, a közügy és a vízügy ragyaverése, jégverése, kártétele. Az esztétikai érték nevében ezután is – vagy igazából mostantól kezdve – külön kell válogatni a művészi alkotást a nem művészitől. Elemi követelmény ez. Miért is kell egyáltalában fölemlíteni?

Többek közt a művészi érték megítélésében tapasztalható zűrzavar miatt. Amely nyilván nem azonos a rendetlenséggel. Az irodalomban nem lehet s nem is kell „rendet teremteni”. Akik ezt az elmúlt szájkosaras időkben megpróbálták: sorra belebuktak. Divatáramlatok, újabb normatív esztétikák átmeneti hangoskodása után – mikor is nem emezekre, hanem amazokra vetnek szájkosarat – a kizárólagosság fölött ezután is erőt veszen majd az eleven művészet, az irányzati zabla nélkül létrejött alkotás. Bizonyosan így lesz, de most nem azért fogtam tollat, hogy bármit is megjósoljak. Hanem, hogy a kérdést – hogyan tovább? – mások helyett magamnak tegyem föl. S ilyenformán azt kell mondanom: ugyanúgy, mint eddig.

Erdélyi magyar sorskérdéseink foglyaként.

Kollektív létünk omlásának krónikásaként.

Az önvédelmi kisebbségi küzdelem cselekvő és szemlélődő részeseként.

A beolvasztásunk, nemzeti mivoltunkból való kiforgatásunk, erőszakos asszimilálásunk érdekében folyamatosan erősödő román nacionalizmussal szemben természetes etnikai létünk, tehát sajátosságunk méltóságának védelmezőjeként.

Az emberhez méltó emberi lét egyetemes igazságának megszállottjaként.

Mostan pedig hangot hallok, mely így szól:

– Uram, ön összetéveszti az irodalmat az emberjogi szervezetekkel, sőt a Romániai Magyarok Demokrata Szövetségével is.

Azt mondom erre:

– Az ember – így tehát az író is – ott kezdődik, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől elnyomói, rabtartói őt magát és népét megfosztották.

Részemről ez nem program, nem ilyen-olyan és amolyan irányzatvállalás, nem népi-nemzeti avagy urbánus elkötelezettség, hanem az egyetlen lehetséges válasz a történelemnek, sorsomnak rám és ránk zuhogó pörölycsapásaira. Ez az én válaszom, amit nem óhajtok senki számára kötelező ars poeticává szigorítani, ám épp a szellem szabadságának nevében elvárom, hogy engem se kötelezzen senki más meggondolásra. Nem egyébért, hanem a törvény miatt, amely szerint az ember nem ugorhatja át saját árnyékát, arról nem is szólva, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll.

Hány az óra – történelmileg?^*

Nagy Miklós Kundnak ajánlom, aki marosvásárhelyiek emlékeiről szerkeszt könyvet, új magyar krónikát

Ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, szól a régi mondás, minek az érvényét városok is a sorsomba szőtték. Kolozsvár ugyanúgy, mint Marosvásárhely s Nagyenyed. Zsenge ifjúkorom legboldogabb négy esztendejét a Bethlen Gábor Kollégiumban töltöttem. Jó lett volna ott maradnom az Őrhegy alatti kisváros muskotályillatú csöndességében, híres könyvtárának varázskörében. Jó lett volna maradni még az internátus megszokott fegyelmében, szilenciumában; könyvvel a kézben köszönteni felkelő napot a tornakert májusi lombkoronái alatt. Jó lett volna Adyra hallgatni, bár őt is korán kapták el világmegváltó redakciók szirénhangjai. „Tartsd magad, / Sors, Élet és Idő szabad / S ki várni érez, várni tud.” Mert aztán te lehetsz a leggazdagabb. Szellemiek legjobb mézelő ideje: az élet reggele. Fiataloknak szánt gyönyörű esszéjét a készülődésről Németh László épp az idő tájt írta, mikor engem is gondjába vett az enyedi Alma Mater. Már csak akkor olvashattam, mikor Kolozsvárott meg-megsajdult a szívem – Enyedre gondolva. Ahol úgy készülhettünk zavartalanul, csöndben az életre, miként a lótuszvirág, mely víz alatt nyílik ki, s csak azután bukkan felszínre.

*

A korszak: a világháború vége s az újabb békekötések réme: második Trianon készületlenül, bimbójában riasztotta az erdélyi magyar ifjúságot is nemzeti gondok viselésére. Mit említsek itt közülök?

Azt, hogy Kolozsvárott 1945 elején tüntetni kellett a magyar egyetemért.

Tüntetni kellett a magyarverő, sovén román főiskolások sorozatos garázdálkodásai ellen.

Kolozsvár volt Erdély fővárosa, szellemi-politikai központja. Úgy rántott engem is magához, hogy beleszédültem az öleléseibe, vad viharzásaiba, iszonyataiba és váratlan föllobbanó reményeibe.

Mi volt az iszonyat? Ma kiváltképp könnyedén ítélkezők számára nem árt fölemlíteni: a manisták ’44 őszén kezdődő vérengzéseit; az erdélyi magyarság kollektív büntetésének folytatását az augusztusi román fordulat után is; a földvári, târgu-jiui és más haláltáborok poklát; az ún. „magyar háborús bűnösök” oly mérvű fölszaporítását, hogy lehetőleg minden erdélyi magyar földbirtokost, gyárost, módos gazdálkodót megfoszthassanak vagyonától, minden javaitól.

Ki emlékszik még arra, hogy az ország magyartalanításának szándékával csupán Maros-Torda megyéből 450 gyermeket, kiskorú diákot – Marosvásárhelyről harminckettőt – internáltak, hogy járvány s éhhalál végezzen velük, mint korábban történt sok ezer dél-erdélyi magyar civil személlyel.

A teljes valót – akkori rettegéseink minden okát-fokát – töredékeiben is alig tártuk föl az elmúlt tíz esztendőben, mióta szólni lehet mindenről, ami tabu volt közel fél évszázadon át.

S mi volt a váratlan föllobbanó remény?

A szovjet kormánynak az a döntése, hogy a magyar csecsemőt sem kímélő, bosszúvággyal bevonuló román csendőrségnek, hadseregnek, adminisztrációnak, félkatonai alakulatoknak ki kell vonulniok Észak-Erdélyből.

A régió szovjet katonai közigazgatás alá került.

Kolozsvár s a megye élére magyar és román polgári személyek kerültek. A helyi lakosság képviselői vették át a vezetést Marosvásárhelyt is. Maros-Torda megyefőnöke Groza Viktor lett, helyettese Antalffy Endre, a jeles orientalista.

Történt ez ’944 novemberében, miután a Magyar Népi Szövetség összeszedte minden bátorságát és világgá kiáltotta az erdélyi magyarság fizikai megsemmisítésének szándékát, tömegesen lemészárolt, bárddal lefejezett magyarok tragédiáját. A „világ” akkor a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot s az észak-erdélyi szovjet parancsnokságot jelentette, végső fokon Sztálint, aki egyetlen kézmozdulattal söpörtette ki a tömeggyilkosokat s a front mögötti rablóbandákat. Akkor úgy tudtuk, hogy megesett a szíve rajtunk, „bűnös népen”. Később megtudtuk: az intézkedést katonai érdek, a frontháttér nyugalma diktálta. Ez is egyik példája annak a történelmi leckének, amiből oly gyakran beszekundáztunk. Mily egyszerű pedig, és mily könnyű hangoztatni, hogy kis népek érdeke csak a nagyoké mellett fordul termésbe. A Berlin felé nyomuló szovjet katonai érdek árnyékában kerülhettük el a csehszlovák mintára tervezett etnikai tisztogatást, a kitelepítésünket is például. Lucreţiu Pătrăşcanu, az RKP vezéralakja elleni vádak egyike épp ez volt: „nacionalista elhajlás”! Más kérdés, hogy kivégzésének – 1954 áprilisában – egy volt az oka s más az ürügye.

Gheorghiu-Dej született machiavellista (is) volt, Groza nemkülönben. A román külpolitika nagyszerű színpadi alakításait méltányolta Párizs, ahol az új térképrajzolók magyargyűlöleténél csak tájékozatlanságuk volt nagyobb. A brit miniszterelnök vacsora közben szalvétán rajzolja meg Sztálinnak a fölajánlott kelet-közép-európai érdekszférát. A Paris-Press 25 népet érintő békekötésekről írva többek közt megállapítja: „La Roumanie s’estime heureuse de recuperer La Transjordanie.” Románia boldognak érzi magát, hogy visszanyeri Transzjordániát. (Illyés Gyula naplójegyzete 1946. február 10-én, hétfői napon.)

A háborút követő két esztendőnek e röpke rajzolatát azzal kellene folytatnom, hogy mit ígért, mit foglalt törvényes keretekbe az a nemzetiségi statútum, melyet a román kormány a párizsi békekötés napjáig (1947. február 10.) – a Magyar Népi Szövetség követeléseinek is eleget téve – letett a sorsunkat intéző hatalmak asztalára. Erről azonban most fölösleges szólni. Haza és nagyvilág maszlagolásaként ez a statútum épp oly közismert, mint az összes többi maszlagolás, el egészen napjainkig. Egyet talán, amelyről II. János Pál pápának is illenék tudnia, újból fölemlítek. 1947 augusztusában a hazai és nemzetközi sajtó tudomására adatik, hogy Bukarest komolyan veszi Párizsban hangoztatott ígéreteinek megvalósítását. „Moldvában mintegy 120 ezer főnyi csángó-magyar lakosság számára a román kormány száznál több magyar nyelvű iskolát állít, kereken 150 tanítóval.” Velünk együtt, akik átélhettük hajdan a hírnek örömét, így tudja ezt a ’82-ben Budapesten megjelent történeti kronológia is. Nem akar viszont tudni róla az 1972-ben kiadott román történeti kronológia (Istoria României în date). E hazai memóriaszabályozó, -korlátozó kiadvány szerint 47 augusztusában a pénzreformon kívül nem történt semmi említésre méltó.

A csángó-magyar iskolákat az ötvenes évek elején már elkezdték fölszámolni. Kit érdekeltek már Párizsban és nyugaton általában az emberjogi román ígéretek! Kolozsvárt 1946-ban már befejeződött a magyar egyetem újjászervezése. Ki gondolta volna, hogy 13 év múltán az erdélyi magyar szellem legjelentősebb fellegvárát is megfosztják majd önállóságától – teljes románosítása végett! Egyetemünk létrehozatalának 407-es törvényrendeletét 1945 májusában Mihály király is ellátta becses kézjegyével. Ha talpnyalók helyett legalább egy Kasszandrája, madárjós-híve lett volna, hamarább tudja meg, mi vár rá két esztendő múltán. Lemondatásakor mit sem ért már Sztálin magas kitüntetése és népének hálája országgyarapító érdemei miatt.

Ha már a királynak sem volt: honnan szereztünk volna Páll Árpád barátommal akármilyen picike Kasszandrát is, aki arra figyelmeztet minket, hogy álmaink, terveink horizontján sötét felhők gyülekeznek! Ám ha lett is volna jósunk: a világ minden kincséért sem hagytuk volna tova futni a javunkra nyíló, megragadható lehetőségeket. Móricz Zsigmond Kollégium a kincses városban, Tolnai Lajos Kollégium Marosvásárhelyt, szabadon szervezhető Petőfi-ünnepségek Segesvárott, Fehéregyházán, lapszerkesztés a műfajnak minden változatában, egyesületi jog és könyvkiadás, színház és mezőgazdasági főiskola… mi minden! Álmom Nagyenyeden is a szerkesztés volt. Hatodikos gimnazistaként társulhattam a főiskolás Páll Árpáddal megtervezni, jórészt megírni és kinyomtatni Magyar Ifjúság című időszaki kiadványunkat. Azután egy másodikat is felröptettünk. Címe ezt kiáltotta: Petőfivel! Mert nehéz időben zúdul, menekül a nemzet szellemóriásainak védőszárnya alá! Ha valakinek, hát nekünk fontos volt megszívlelni Illyés Gyula sorait: „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik.”

E varázskörön belül tömörült közös eszmények jegyében Kolozsvár magyar diáksága is. Magyartanárunk, Nagy Géza úgy ejtett rabul Vörösmarty nemzethalál-vízióival, hogy döbbenetünket Madách mégis-mégis konokságával, Petőfi cselekvési vágyával oldotta fel: „Sors, nyiss nekem tért…” S lett ebből is parafrázis: Sors, nyiss nekünk tért, hadd tehessünk magunkért valamit!

Mutatis mutandis: Bem apónak régen elnémult ágyúi helyett a zsurnalisztika pattantyúi szóltak, rétorok dörögtek Erdély-szerte, így Marosvásárhelyt is, ahol cselekvési teret kínált a sors, mert szólt vala Kacsó Sándor hangján hozzám és Páll Árpádhoz: menjünk el a székelyek fővárosába, ahol ifjúsági kongresszust szerveznek, és „irodalmi lapszerkesztők” segítségét várják.

*

1946 augusztusának huszadika táján érkeztem Marosvásárhelyre Pusztakamarásról, anyám tanácsaival fölpakoltan, vegyes érzelmekkel. Egyrészt vonzott a még sosem látott város, másrészt boldog csatangolások, vasárnapi táncban perdülő szoknyák suhogásával sírt utánam a nyári vakáció. A rozoga busz, amit csak a szentlélek tartott egyben, Kolozsvárról indult, a falu végén engem is magába fogadott, s oly módon persze, ahogyan Tamási Áron már megírta korábban konfortábilis utazását Farkaslakáról Székelyudvarhelyre. Az Erdélyi Helikonban olvastam Tompa Lászlónál tett látogatásának történetét. Annyira tetszett, hogy részleteit máig is fejből idézhetem. Az a nap üdítő volt és harmatos, írta. Éppen arra való, hogy költőt látogasson az ember. „A szerencse abban is megmutatkozott, hogy egy cigány hátára jegyet is kaptam az autóbuszon. De hát »ahogy lehet«, úgy szekereztünk abban az időben.”

Én a sofőrtől csak állójegyet kaptam, az senkinek a hátára nem jogosított fel – annál inkább ide-oda hányódásra minden hajtűkanyarban, amiből csak Rücsig harminchetet számoltam meg.

Arra már nem emlékszem, hogy Marosvásárhelyt hol ömlesztett ki minket az autóbusz. Kicsi tér volt, csinos földszintes házak övezték, a közelében színesen pompázó paloták keltettek mesés hangulatot.

Arra vettem az irányt. Néhány perc múltán a város szívében találtam magam. Híres-nevezetes Bernády György Városházát és Művelődési Palotáját csodáltam hosszan, falusiasan. Kolozsvár komoran patinás, Farkas utcai hangulatából Benedek Elek tündérvárosába kerültem; kőporszínű, zord őrhelyről vidám kavargásba, építészeti formák és színek farsangos hullámzásaiba. Olajzöld, májszín, kék és lila felület, homlokzat, ablak, tetőfedés, üvegtábla kapdosta minden irányba ámulatomat, amely végül a Városháza tornyán akadt fenn, égre törő, karcsú könnyedségén, kalotaszegi varrottasra emlékeztető sisakfedésén. Baloldalt – mint később megtudtam – a Székelyföldi Iparkamara épülete igazodott szecessziós szomszédaihoz, földszinten és emeletein kisebb-nagyobb erkélyekkel is, amelyeknek hasznát sem akkor, sem később nem tapasztalhattam.

Marosvásárhely cifra palotáiban gyönyörködve nem sejthettem, hogy szerkesztőként harminc esztendőt fogok eltölteni abban az Iparkamarának nevezett épületben. Álmomban sem gondoltam arra, hogy a Városházát is megszálló hatalom cenzor-cerberusaival ádáz küzdelmet folytatva kell majd nemzetiségi létünk keserű igazságairól szólni, írni, panaszáradattal falra borsót hányni.

Milyen békés, poétikus manapság a Kultúrpalota második emeleti kisterme – akár szavalnak, zenélnek vagy jövőt kémlelnek benne tudósok, írók, művészek! S mi volt itt – mintha meteor zuhant volna le közibénk – 1989. december 22-én, mikor az ablakba kiállva tízezrekhez kellett szólnom a bukott zsarnokról, a szabadság első óráinak öröméről, magyarok, románok közös küzdelmének önkényuralmat megdöntő erejéről. Szavaimat az egyetértés hatalmas visszhangjával, nevemnek ütemes kiáltásával fogadták, és mögöttem valaki rosszallva dörmögte: „Mit hallok már megint! Újabb személyi kultusz lesz?” Megnyugtattam az embert, mondván: itt kultusza legföljebb Petőfi Sándornak lesz… ha lesz. Ugyanis nem sokkal korábban egy román irodalmár őt is vad nacionalistának bélyegezte a Nemzeti dal refrénje miatt: „A magyarok istenére, esküszünk…” Hát nem elegendő bizonyíték ez a magyar faji felsőbbrendűségre? „Ezek az Istent is kisajátítanák!”

Aztán három hónap se múlt el, és ama felejthetetlen karácsony előtti napra újabb drámai napot hozott ránk az új év tavasza. Március 19-én román parasztok nagy tömegének gyűrűjében – szövetségi székházunk padlásának foglyaként – másodszor hallhattam, hogy a nevemet skandálják változatos keresztény kívánságok közepette. „Akasszuk fel Tőkést, Kincsest, Bolyait!” – harsogták alkonyatkor. Estére módosították a névsort: „Vesszen Király, vesszen Sütő! Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!”

Óhajukat – egészében – nem lehetett teljesíteni.

Ugyanis az említettek közül egyedül magam valék jelen – ütés-, akasztásközelben.

A többit megírtam Szemet szóért című könyvemben.

Időben nagyot hátrálva nézelődöm hát Marosvásárhely díszterén, 1946 augusztusában. A toronyóra megkondult, figyelmeztetésként négyet, vagyis kerek órát jelzett, majd hangot váltva, szép dallamosan elütötte a tizenkettőt, a delet. Olyan pontos, mint a halál, mondta egy szalmakalapos öregúr, miközben karóráján ellenőrizte a toronyóra megbízhatóságát. Talán túl kíváncsi képpel meredtem rá, mert így szólt hozzám:

– Minden stimmel! Annyit ütött, ahányat mutat, annyit mutat, ahányat ütött, s az én órám szerint is tizenkét óra van.

– Ha így van, akkor jól van – mondtam én is, ne gondolja, hogy valami nem stimmel.

Az öregúr elment, kis ideig még gyönyörködtem a mesés látványban. Tujafenyők, díszcserjék között szobrot is kerestem, de nem láttam egyet sem. Olvasóm, ne gondold, hogy szobormániásként félelem tölt el, ha nincs a közelemben valamely nemzeti nagyságunk bronzalakja. Puszta kíváncsiságból szerettem volna megtudni, hogy a román uralom alatt ledöntött, megsemmisített szobraink valamelyike – Kossuth, Bem József, Rákóczi, Petőfi – netán visszatért-e, miután elhangzott a szó, zengett induló, és lett belőle halálhörgés, fogaknak csikorgatása.

Se közel, se távol szobrot nem láttam. Évtizedek múltán olvashattam Marosi Barna Bernády György városa című könyvében, hogy várostörténeti kutatásai közben színes panorámaképre bukkant. „Rajta a Kultúrpalota, középen megtervezve a dísztér parkja. A téren ízlésesen elhelyezett szobor. Érdekes talapzaton kényelmes karosszék, ülő férfival, keze a karfán, valahogy az Anonymus-szoborra emlékeztet. Az alaknak csak körvonalai látszanak – hiszen akkor még élete zenitjén állott az, akinek kőmását oda szánta a művész.”

Merész sugallat volt ez 1968-ban Marosi Barna részéről: példátlan hagyománytiprás idején emléket állítani Bernády Györgynek. A város magyarságának vágya csak a rendszerváltás után teljesülhetett. Bronzalakja nem oda került ugyan, ahol vitathatatlanul helye lett volna: a város díszterére, de hát öröklött kényszer szerint becsüljük nagyjainkat: ahogy lehet.

A városépítő polgármesternek erős vetélytársa volt Sztálin. Miután az ő szobrát is ledöntötték, feldarabolták: egy farkas került elé a római mitológiából. A Városháza előtt ikreket szoptat: Romulust és Remust. Ők, ha megnőnek, egyikük megalapítja Rómát, másikuk testvérgyilkosság áldozataként vonul az emberiség emlékezetébe. Romulust – élete végén – Mars, a háború istene az égbe ragadja, és isteni hatalommal ruházza föl. Onnan néz le Marosvásárhelyre, ahol csecsszopóként láthatja hajdani önmagát.

Valaki hátulról megérintette a vállamat, és kacagva mondta:

– Csodálkozunk? Bámészkodunk?

Páll Árpád volt, akivel közös megbízatást kaptunk úgymond irodalmi segítséget adni vásárhelyi fiataloknak. Alapeszmét, politikai „irányvonalat”, nemzetközi hatalmi számbavételt persze nemigen bíztak ránk, Árpáddal nem is kapkodtunk ilyesmik után. A politikai nehézfegyvernem parancsnokai – Kurkó Gyárfás, Bányai László, Kacsó Sándor – a legfontosabbnak vélt ügyeket Lőrincz Lászlóval, Kóthay Miklóssal tárgyalták meg. Ők voltak az Országos Ifjúsági Bizottság választott vezetői. Velük jól megértettük egymást. Nem kifogásolták, hogy a kettőnkre bízott ifjúsági sajtóorgánumot kedvenc mestereink – Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula – szellemében „irodalmiasítjuk”, el is rugaszkodva egyben-másban a szövetség időszerű gondjaitól. Páll Árpád Marosvásárhelyt olyan jelentést írt – ebben voltam szerzőtársa –, amely főleg az erdélyi népi kollégiumi mozgalom eredményeit, feladatait taglalta. Akkor már föltűntek a Sztálin-idézeteket harsogó fanatikus szovjetbarátok, a Román Kommunista Párt ifjú „hittérítői”, akik Páll Árpád előadásának hallatán azt mondták: „Ki az a Győrffy István a népi kollégiumával? Ki az a Zilahy a kitűnőek iskolájával? Ki az a Veres Péter, és miért morfondírozik azon, hogy mit ér az ember, ha magyar?! Talán mit ér az ember, ha magyar fasiszta, nemdebár?! Utolsó csatlós a hitleri fronton!”

Vitafeleink jórészt nagyváradiak, temesváriak voltak. Árpád ragyogóan védte álláspontját a kollektív bűnösség híveivel szemben, jómagam szekundáltam neki, este pedig, szálláshelyünkön magunkra maradva jókat nevettünk a „balosok” nyelvi bukfencein. Egyikük például azt mondta Balogh Edgárról: „Az egy nagy stikli! Múltjából kétes egzisztenciákat hallottam róla!”

Kevesen tudják, be sokat szenvedett szegény Páll Árpád is a baloldal baloldalának fanatikusai miatt! Ostobaságaikon nevettünk ugyan, de sorsunk alakulását későbben uralkodóvá lett diktatorikus erejük is meghatározta. Árpádnak szépen induló írói, szerkesztői pályája miattuk tört meg, életműve miattuk lett töredékes. Az ötvenes években mesterségesen szított „osztályharc” kegyetlenségei kényszerítettek engem is lemondásra Bukarestben a Falvak Népe főszerkesztői megbízatásáról. 1954-ben költöztem ezután feleségem szülővárosába: Marosvásárhelyre. Isten veled, lapszerkesztés, integettünk az elhagyott főváros felé.

Eső elől tóba menekültem.

*

1946 nyarán Marosvásárhely – akár Kolozsvár – nagy tervek, remények, kormányígéretek bűvöletében zsongott, bizakodott és adott jelt életkedvének a közügyi cselekvés minden területén. Ezt főleg az MNSZ székházában észleltem, a Bolyai utcában. Páll Árpáddal reggelente odasiettünk kongresszusi jelentéseket fogalmazni, ilyen-olyan statisztikai adatokat számigálni, összegezni, kávézni, újságot olvasni. A sors úgy hozta, hogy én egy magamkorú gépíró kislánynak diktáltam hősi mozzanatokat Erdély múltjából, Páll Árpád pedig egy másik gépírónőt foglalkoztatott Erdély jövőjével. Én a kislányt három év múltán feleségül vettem. Páll Árpád még sokáig legényember maradt.

Az irodában újsággyűjtemény is volt. A helyi Szabad Szóból sok mindent megtudhattam a város szellemi életéről, amelyet egyébként 8-10 nap alatt, míg itt voltam, képtelenség lett volna megismerni. Az év elején Kacsó Sándor közölt vezércikket arról, hogy a szervezkedési, pártalapítási szabadság lehetőségei közt ne sodorjuk magunkat lehetetlen állapotba, a széthúzás, az egymásnak feszülő politikai tömörülések veszedelmébe. Ha erőinket szétforgácsoljuk: közösségi jogaink megszerzésének lehetőségét veszítjük el. Ne képzeljük hát magunkat a többpártrendszer erdélyi magyar paradicsomának.

Kacsó Sándor álláspontját Molter Károly irodalmi, nyelvi, kultúrtörténeti példákkal erősítette, mondván, hogy politikai nézetek és törekvések sokféleségében nemzeti nyelvünk a legfőbb megtartó és tömörítő erő. Ragyogó elme, nagytekintélyű írástudó, a helikoni munkaközösség legrangosabb kritikusa volt Molter Károly. Boldog volt az a regényíró, költő, akinek művét ő bírálta-méltatta az Erdélyi Helikonban vagy napilapok irodalmi rovatában. A két világháború közötti években a marosvásárhelyi Molter-ház a legnagyobb magyar íróknak volt örökkön derűs-szívélyes vendéglátója, emlékezetes találkozások helye. Az ötvenes években tapasztalhattam igazán az ő rendkívüli türelmét és bölcsességét az „irodalmi változások” megértésének dolgában. Azt hiszem, roppant műveltsége és voltaire-ien molteri szelleme miatt rótt ki rá penitenciát az irodalmi nepmanok korszaka. Kosztolányi, Tamási Áron és Móricz Zsigmond barátjának „pártőrjöngős” dilettánsok oktatásait kellett hallgatnia. Illatos füstöt eregető pipája mögül csöndes iróniával szemlélte azt a világot, mely a helikoniak jó részét anatéma alá vetette. Kései, de mindenképpen örvendetes vigaszunk, hogy levelezése, életművének korábban mellőzött része lát most napvilágot.

*

A Szabad Szót böngészve érdekes „kisebbségi” észrevétel ragadt meg emlékezetünkben. „Nézd csak, milyen fürgék a miniszterek Bukarestben!” – mondta nekem Árpád. Az orvosi egyetemről szóló közleményben azt olvasta, hogy végleges már a vásárhelyi hadapródiskoláról szóló kormányhatározat. Vlădescu Răcoasa nemzetiségügyi miniszter még ’45 nyarán kijelentette, hogy ez a katonai objektum – horribile dictu! – a magyar nyelvű orvosi egyetem tulajdona, otthona lesz. És úgy lőn! És ugyanazon évben meghirdették a felvételi vizsgát! És háromszázan jelentkeztek az első évfolyamra. „Ez bizony szép dolog! – csodálkoztunk. – De mi ütött beléjük, az illetékes miniszterekbe, hogy ígéretüket be is váltották?” A kolozsvári magyar egyetem létrehozataláról szóló rendeletet Mihály király ’45 májusában írta alá. Októberben már kinevezték a rektort – Csőgör Lajost – és a dékánokat. Más példa! Színház is megilletne minket, marosvásárhelyieket! – mondta Tompa Miklós valamikor ’45 nyarán, hogy szeptemberben már örvendetes választ kapjon Bukarestből: a kormány „örömmel” támogatja a Székely Nemzeti Színház (sic!) létrehozatalát, és – halljunk csodát! – november 18-án a Szabad Szó máris hírül adhatja, hogy december elején megkezdi működését a Székelyföldi Magyar Színház. (A nemzeti jelző elmaradt ugyan, de később a székely pótolta.)

A különösnek látszó román kormányfürgeségre visszatérve ma már nem szükséges magyarázatot adni. Hisz mindenki tudja: a párizsi békeszerződések előtt voltunk. Kisebbségi jogokról szóló bizonyítékot kellett fölmutatni – minél többet, minél elképesztőbbet esetleges hitetlenkedők számára. Akkori jogaink közt szerepelt az is, hogy meghatározott százalékarány alapján (25-30?) a magyar nyelv használatát törvény biztosítja a teljes állami adminisztrációban. Nem lesz ez sok? – kérdezték bizonyára sokan sovén körökből. Semmi nem sok, mondhatta joggal a machiavellista Gheorghiu-Dej, amivel a teljes Észak-Erdélyt visszakaphatjuk. A román–szovjet fegyverszüneti szerződésben 1947. február 10-ig románt aggasztó, magyart kecsegtető sztálini mondat járult hozzá jogaink szaporításához. Abban Romániának Erdély birtoklásához fűződő jogát részben vagy egészben ismerte el a szovjet kormány. E két határozószó hadosztályokkal ért föl a német–magyar csapatok elleni román támadásokban.

A Párizsból hazatérő román kormányküldöttség vezetője úgy nyilatkozott, hogy hangsúlyosan közölte ország-világgal: a győztes hatalmak kedvező döntését nagymértékben az határozta meg, hogy demokratikus kormányunk, parlamentünk rendkívüli gonddal oldotta meg a nemzetiségi kérdést, statútumban emelte törvényerőre a nemzetiségek jogait.

Jól tudta a nyilatkozó, hogy a párizsi döntések után már nem a demokrácia, az emberi jogok oltárán, hanem Sztálin személyi kultusza végett kell áldozati tüzeket gyújtani.

A jól tervezett hálaérzet bizonyítéka volt Marosvásárhelyt is a város díszterén emelt Sztálin-szobor. A „román nép legnagyobb jótevője” addig maradt a Városháza előtt, míg bizonyossá nem vált, hogy kockázat nélkül dönthető le, olvasztható be, új hős – immár nemzeti mártír – alakjába. Óvatosan és nem nagyon sietve távolították el, nehogy holtában is visszarúgjon. Ezzel szemben a legnagyobb sietséggel, s a legcsekélyebb büntetéstől sem tartva fosztottak meg közel kétmillió magyart az iskoláitól – már 1948 augusztusában! Két esztendő se múlt el a Groza-kormány ájtatos ígéretei, fogadalmai s a világ végéig tervezett román–magyar testvériséget üvöltő szónoklatok után, máris olyan csapást mértek ránk, ami fölért egy tatárjárással.

*

Marosvásárhely a századforduló éveiben fejlődött iskolavárossá. Lakói büszkén hivatkozhattak arra, hogy a négyszáz évet meghaladó Református Kollégium mellett a Polgári Fiúiskola, a Kereskedelmi Fiúiskola, a római katolikus Fiú Főgimnázium s annak bentlakása: a Római Katolikus Fiúnevelő, a Közigazgatási Iskola várja a Székelyföld fővárosába a jövő nemzedékeit.

Ötvenkét esztendeje már, hogy évszázadok alatt véres verejtékkel, súlyos áldozatokkal megteremtett iskolai hálózatunkat államosították, úgymond egyesítették és laicizálták – elvilágiasították –, ami valójában azt jelenti, hogy a nemzetállam tulajdonába vették. Európa történetében páratlan jelenség, ahogy francia mintára hivatkozva, ún. szekularizáció ürügyén – laicizációt képmutatva és parlamentáris eljárásnak keresztelt történelmi útonállást elkövetve – kirabolták a romániai magyarságot. Nemzeti kultúrájának, önazonosságának legalapvetőbb feltételétől: az anyanyelvi nevelés, iskoláztatás önállóságától fosztották meg.

Mit sejthettünk ebből ’46 őszén, mikor Páll Árpádot a Bolyai Tudományegyetem hívta, engem a Református Kollégium várt vissza Kolozsvárra?

*

Erdély magyarságának többsége úgy vélte, hogy „a legnagyobb bátorság a remény” – de akadtak jócskán menekülők is. Akik ’46 őszén úgy gondolták, hogy a szülőföldön immár nincs jövőjük, megpróbáltak kivándorolni Magyarországra. Biharpüspökinél – a régi-új határállomáson – feltartóztatták, majd visszazavarták őket.

Ötven székely család kálváriájáról tudósított a Szabad Szó. Erdély-szerte szólaltak meg papok és politikusok itthonmaradásra kérvén tragikusan megfogyatkozott erdélyi magyarságunkat. A Romániai Magyar Írószövetség kiáltványát olvashatták Marosvásárhelyt is, ahol erős, biztató jelek csökkentették a kivándorlók számát.

Ősz elején valóságos tavaszi fészekrakó buzgalom keletkezett a városban. Ifjúsági egyesületek, egyházi közösségek jókedvű munkacsapatai takarították, csinosították ünnepivé az orvosi egyetem épületeit; Kolozsvárról s az ország minden tájáról érkező orvostanároknak, professzoroknak felajánlott lakások tulajdonosai várták boldogan, ünnepre terített asztallal az új lakókat, akik tudományos rangot adnak Marosvásárhelynek.

Jött a miniszterelnök is. Groza Péter gyönyörű, nemzetközi hírű főoktatási fórumot ígért, nagy jövőt jósolt az orvosi karon induló magyar nemzedékeknek. Bizakodó volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség; Kolozsváron reménnyel indult parlamenti képviselőként Kalotaszegre Kós Károly is. Törhetetlen építő akaratával, nemzetomlásban másodszor elhangzott kiáltó szóval hívta népét önvédelmi cselekvésre, az építkezésre.

Az ő kiáltása a mi reményeinknek is hangja volt.

Az ő hallgatása későbben a mi jajszavainkat erősítette föl.

*

1954 telén költöztünk Marosvásárhelyre. Úgy reméltem, hogy a bukaresti lapszerkesztés keservei, konfliktusai után nyugodtabb napok virradnak rám. Megírhatom szüleim kálváriáját s mindazokét, akiket bottal kergettek a vörös paradicsomba. Félrejáró Salamon című kisregényem meg is jelent 1955-ben, majd a valóságnak negativista meghamisítását fedezték föl benne 1956-ban, betiltva egyúttal a történet filmváltozatát is. Ilyen irodalmi kalamitásokra gondolva írtam korábban, hogy Bukarestből Marosvásárhelyre költözve eső elől tóba menekültem. Ezt azonban soha meg nem bántam. Álmomban sem jutott eszembe, hogy másutt valahol, árkádiai csöndben, lepkefogás közben boldogabb lehettem volna.

Első utazásomra emlékezve tíz év múltán az immár Magyar Autonóm Tartományi Néptanács székházának nevezett Városháza előtt hallgattam a toronyóra hangját, számoltam melankolikus ütéseit. Ott álltam a téren Szárnyas szeptember címmel frissiben írt novellám börtönre ítélt hősének érzéseivel. Toronyóránk – mert kettőnké volt az már – tizenegyet ütött, hetet mutatott, miközben az idő pontosan nyolc óra volt.

– Ez már aztán igazán nem stimmel! – mondta valaki fölháborodva.

Akkor már sokan kezdték firtatni: hány óra van – történelmileg?

Drámaibb kérdést íróember számára el sem lehetett volna képzelni.

Én pedig drámát szerettem volna írni…

Színpadi gondok és kalandok^*

Hogy művét a szerző hányszor és miként dolgozza át, mielőtt véglegesnek szánt formájában közzéteszi: műhelykérdés. Magánügy, amivel nem kell, nem szabad a nézőt, az olvasót terhelni, véges idejében megrövidíteni. Igen, az Időt kell említenem, ezt a legdrágább „valamit”, amiből az életünk elkészül, sóhajnyi személyes létünk magzatvizét, vagy… hogy mondjam? – talán Istennek édenillatú leheletét, amelynek pillanatnyiságáról, kegyelmi jellegéről oly gyakran megfeledkezünk. Fecsegésre és önfeledtségre hajlamos lévén, mostanság fájdalommal tapasztalom, hogy már-már kétségbeesett kísérleteim ellenére is rosszul gazdálkodom az időmmel, azzal tehát, mit a magaménak tekinthetek. Ez azt jelenti persze, hogy következésképpen a MÁSOK idejét is pusztítom, rabolom, részese vagyok hát magam is az egyetemes merényletnek, amely főleg kelet-európai meg ázsiai jelenség. Ha ehhez még hozzáteszem azt a Sartre-féle gondolatot, hogy az író függetlensége dajkamese, hiszen az olvasóinak kölcsönidejéből él, azokból az órákból, melyeket az a művére pazarol; mondom, ezt is figyelembe véve, idősikkasztásnak érzem a drámaírás műhelygondjait fölemlegetni. Így tehát ne essék bántódás, ha csak ennyit mondok: színdarabomat (Az ugató madár) egyszer megírtam, kétszer átdolgoztam – és kész! A többi már a közönség dolga-joga, meg az ítészeké, de főleg az Időé. Jól tudom persze: az időre hivatkozó szerzőket ma már nem lehet egymástól megkülönböztetni. Az utókor kegyeiben bízik a lángelme is, a kontár is, a szellemi divatárus is. Az utókor pedig bölcsen hallgat, mosolyog és meghozza majd ítéletét mindannyiunk fölött. Fellebbezési jog nélkül.

*

Igen, az ember személyes sorsa és írói munkája, műve – elválaszthatatlan. Ez ugyebár közhely. Nem biztos persze, hogy szabály is. Hogy akként lehet értelmezni. Amit erről mondanék tehát: személyes jellegű, magánértelmű, de részint a kisebbségi létnek is következménye. Hol is kezdjem? Ott talán, az eszmélet hajnalán, a szülőfalu történelmi gondjainak árnyékában. A pusztakamarási szülői házban, amelynek asztalánál, a petróleumlámpa sápadt fénykörében gyermekként az első történelmi tudósításokra fölfigyelhettem. Ahol szüleim, rokonaim arcán azt a különös döbbenetet, fájdalmat, gyászt tapasztalhattam, amelynek párját későbben sehol sem láthattam az égadta világon. Sem Európában, sem Ázsiában, sem Amerikában, hogy csak azokat a helyeket említsem, ahol megfordultam. Mi volt ez a gyász? Az ország elvesztése, földarabolása feletti fájdalom: Trianon sátánian cinikus kegyetlenségének lenyomata az erdélyi magyarok arcán, tekintetében. Ezt mondván, lelki fülem hallja máris a berzenkedést: „Uram, hagyjuk már ezt! Még mindig emlegeti?” Tudom persze: alig néhány évvel a trianoni ország- és nemzetmészárlás után Tamási remek novellát írt az önpusztítólag tehetetlenné lett gyászmagyarokról, a múltba ragadás tragédiájáról. Én azonban most egyebet akarok mondani. Azt, barátom, hogy aki nemzeti tragédiát, történelmi sorsproblémát, országvesztést könnyedén lefumigál: az népéből érzelmileg is kiszakadt, önző és cinikus lélek. Így vélekednek mezőségi atyámfiai azokról, akik kikacagják őket a nemzeti gondban. Amely sohasem volt öncélú, sohasem tagadta másajkú népek jogát az élethez; amely „csak” azt kiáltotta föl az égre, hogy nemzeti létében egy emberi közösséget megfojtottak. Ezt hozta át életembe a szülők és nagyszülők drámája, ezt az élményt gazdagította az elviselhetetlenségig a kisebbségi sors Romániában. Mit jelent ez? Például jogfosztottságot, szájba veretést az anyanyelvi szóért, mindazt tehát, amit képtelenség megértetni svájci polgárral, francia politikussal, amerikai kereskedővel. Nemzeti ügyekben nincs empátia. Mutasd föl testi sebeidet, bénaságod mankóit, vakságod fehér botját: máris az együttérzés melegét tapasztalhatod bárhol a világon. De mondd, hogy Romániában nem tanulhatsz anyanyelveden! Azt kérdi menten a derék francia: miért ragaszkodol a magyar iskolához? Ő is azt kérdi, amit a magyargyűlöletben feketére pácolódott sovén román politikus. Pedig bizonyos, hogy egyebekben kulturált és jóságos polgár.

Nem folytatom. A dolognak a végét mondom: közösségi gondokba születtem, nemzeti gondok árnyékában nőttem föl, közügyekben fáradozó tanítók, tanárok, írók neveltek, kisebbségi gond jegyében lettem Kolozsvárott újságíró és szerkesztő. Sorsom, helyzetem, környezetem, a nagyenyedi Bethlen Kollégium, a kolozsvári Református Kollégium meghatározta gondolkodásom irányát, jellegét. Olyan évek, évtizedek vitték el életem javát, amelyekben a romániai magyarság végveszélybe került.

E fölismerés lenyomata észlelhető új színpadi munkám arculatán is. Az ugató madár nem történelmi dráma, hanem személyes vallomás az életemről, életünkről. Olyasmiről tehát, amit adott körülmények határoznak meg. Múltbeli és mai körülmények. Ezek alól nem vonhatom ki magam. Aki ezért ide vagy oda sorol engem: szuverén felfogásának jogát gyakorolja, de ugyanúgy, személyes jogommal élek magam is. Ha ehhez futólagos megjegyzést tehetek, ez lenne: napjaink demokratikus viszonyainak zsenge körülményei között alig akad fölháborítóbb jelenség annál a szellemi diktatúránál, amelynek zsurnaliszta gyakorlói esztétikai divatszalonok, érdekvédelmi kotériák önjelölt ítélőmesterei oly magabiztosan grasszálnak a „magyar ugaron”. Ilyen szellemű ítélkezést olvastam például a nemzetiségi színházak kisvárdai találkozójáról. Ítélkezés? Találóbb, ha teveköpködést mondok. Nyálát a szerző kéjesen fröcskölte bele a közösségi gondokat hordozók képébe. Rángógörcsös nemzetundorában az ilyen ítészt nem szabad magára hagyni. Elsősegélyben kell őt részesíteni. Kényszerzubbony híján a népi bölcsességet kell rá alkalmazni, megértetvén vele, hogy nem kell rettegnie: félnótásnak nincs törvénye.

*

Az erdélyi-romániai magyar színházi életről azok szólhatnának hitelesebben, akik rendszeresen látogatják az előadásaikat. Vannak ilyen színházkritikusok, de nagyon kevesen. Régebben tréfás éllel, de tények alapján mondogattam, hogy aki komolyan kérdi: miként működik, hol tart művészi eredményeiben az erdélyi magyar színjátszás, az először a budapesti Ablonczy Lászlóhoz forduljon. Sepsiszentgyörgyi, kolozsvári, szatmári színészektől hallottam régente ilyen megjegyzéseket: „Premierünkre nem jött el a honi kritikusok nagy része, de eljött helyettük Ablonczy László, a Film, Színház, Muzsika részéről.” A „mieinknek” sok volt száz kilométert utazni autóval, a budapesti kolléga pedig félezer kilométert rázogatta magát vonaton, harmadosztályon, nyomában szekusokkal és besúgóikkal. Jó érzéssel mondom, hogy Ablonczy László hajdani erdélyi utazásainak folytatásaként manapság a Nemzeti Színház együttese látogat el hozzánk más magyarországi színházakkal együtt. S ez nem csupán művészi, hanem társadalmi értékű cselekvés is. Hiszen így, ilyen gyakorlatban kezdenek egymásra találni a szétszabdalt magyar művelődés régiói. Az út persze kétirányú. Nagy öröm, hogy ma már nem lehetetlenség az erdélyi magyar színházak magyarországi vendégszereplése.

Aztán, hogy egyebekben mi újság mifelénk a színházi életben: hosszadalmas lenne elmesélni. De hadd említsem föl mégis a legfontosabbat! Nevezetesen, hogy az a szemlélet, amely a művészi igény, az esztétikai értékek jogos követelményével utasít el minden zsurnalisztikai szintű produkciót, minálunk is erősödőben van. Túlzásokkal persze, mikor némelyek úgy vélik, hogy ez a követelmény újdonság lenne az erdélyi magyar színházak életében. De hát ilyen igényei voltak Janovics Jenőnek is Kolozsvárott a két világháború közötti években. Csak persze mindig akadnak olyanok, akik azt gondolják: velük kezdődik a világ. Ezt most azért említem föl, mivel ebben a túlzásban veszély is rejlik. Annak kockázata, hogy a közönség, az az emberi közösség, amely nélkül nem létezik színházi művészet – elfordulhat a színháztól, a pokolba küldi, mondván: az ember élete véges, a színházi kísérletezések sora végtelen. Egyszóval, minálunk is tapasztalható az a felfogás, miszerint a művészet önmaga által létezik, akár az Úristen. Önmaga által és önmaga számára. Nem kell sokáig várni annak igazolása végett, hogy emberi és művészi kategóriákat nem lehet az Abszolútum rangjára emelni.

*

Habent sua s a többi… a törvény a színpadi munkák esetében is érvényes. Ahány drámám, megannyi tragikomikus történet. Pártaktivisták, szellemi vámosok, négykézláb járó cenzorszellemek jóvoltából sóhajtottam föl számtalanszor Csokonait parafrazálva: Az is bolond, aki Romániában drámaíróvá lesz! Nem túlzás azt mondanom, hogy munkáimnak a belügyi tisztek is szorgalmatos elemzői voltak; meg hogy semmiben sem különböztek Az álomkommandó című drámám belügyi biztosaitól. Ők vagy megbízottaik, kényszerűleg működő szolgáik vagy magánszorgalmú kutyáik, ahogy Illyés Gyula nevezte őket, gondoskodtak arról, hogy még a próbák előtt megismerjék a művet, azután pedig a színházigazgatóknál is nagyobb figyelemmel kísérték az előkészületi munkálatokat. Most csak futólag említek föl néhányat – színpadi munkáim kalandjaiból. A hatvanas évek végén Marosvásárhelyt bemutatott Pompás Gedeon című szatirikus játékomat két héttel a bemutató után betiltották. A megyei pártbizottság akkori propagandatitkára ezt azzal indokolta, hogy egyházi férfiak tiltakoztak a színdarab ellen. Szegény Gedeonom, kit az égi hatalmak a mennyországból is lerugdostak, pártkörökben is anatéma alá került jó másfél évtizedre. Csillag a máglyán című drámámat a megyei első titkár ilyen szavakkal utasította vissza, mikor azt előadás végett a színház igazgatója előterjesztette: „Sütőnek meg kell értenie, hogy a színpadon nem csillagokra és máglyákra, nem papokra és apácákra van szükségünk, hanem az új, szocialista élet szépségét igazoló parasztokra. Írjon színdarabot a termelőszövetkezetekről! Ha ehhez nincs kedve, ne kívánkozzék színpadra!” Ezzel az én munkám – Kovács György színész barátom és Ádám Ottó jóvoltából – át is került Marosvásárhelyről Budapestre, a Madách Színházba.

*

A szuzai menyegző című drámám Marosvásárhelyt már szóba sem kerülhetett, de Kolozsvárott is rávetette magát a cenzorok hada. Egyikük, egy bukaresti román felügyelő két napra való kritikai megjegyzéseivel utazott Marosvásárhelyre. Véle vitatkoztam reggeltől estig, és hallgattam keserves panaszait arról, hogy amit kifogásol, az nagyrészt pártutasítás folytán támadt „kényes kérdés”. Egyben-másban kénytelen voltam lemondani kisebb szövegrészletekről, amelyeket azután Harag Gyurival a premier után visszaloptunk az előadásba. („Úgysem fogják újból ellenőrizni!”)

Az álomkommandó. Ezzel támadt a színházban meg azon kívül is a legtöbb kalamitás. A dráma előadatásának puszta szándékát is följelentette valaki a párt központi bizottságánál. Nagy rémület támadt akkor színházi körökben: „A szerző magát az államelnököt támadja új színdarabjában!” Menekíteni kellett hát a művet Budapestre, a Vígszínházba. Sík Ferenc rendezte. Örömöt és vigaszt jelentett a kitűnő előadás, de szomorúságot is hozott. Ilyen kifogások támadtak például szóban és írásban is: „Uram, hogyan merészel ön Auschwitzról drámát írni, ha egyszer nem volt auschwitzi deportált?” Továbbá: „Hogyan merészeli ön együtt emlegetni zsidók és erdélyi magyarok szenvedéseit?” Válaszom így szólt: „Olyan emberekkel, akik kisajátítják maguknak a szenvedés jogát, nincs mit vitatkozni.” (A dráma különben nem kizárólag Auschwitz-témájú!) Úgy vélem, sikerült meggyőznöm drámám nézőit arról, hogy az emberi megaláztatás, a faji üldöztetés az égadta világon mindenütt iszonyatos szenvedés forrása. Advent a Hargitán című drámámért azzal fenyegettek meg Bukarestben, hogy bíróság elé állítanak, amiért azt a román hatóságok tiltakozása ellenére Budapestnek „engedtem át”. Erről most csak ennyit, hiszen az efféle komédiáknak se vége, se hossza. Remélem, én is kifogytam belőlük. Gondom, vitám ezután már csak minőségi igények dolgában támadhat.

Ítész, közönség legfeljebb kizárhat kegyeiből. Bezáratással már nem fenyegethetnek.

Ha majd emlékké válik a pentaton dallam^*

A hozzám intézett kérdés oly sokágú és annyira bozontos is, mint maga a jelenség: a magyar diaszpóra, amelyet kérdező barátom a földgolyót benyargaló körkérdéssel óhajt megközelíteni. Levelét olvasván tehát: magam is örömmel és szomorúsággal próbálok segítségére lenni egy újabb eligazodás kísérletében. Örömmel, hiszen erdélyi és külhoni magyarok számára megadatott végre a szellemi együttműködés lehetősége; de szomorúsággal is, mivel a svédországiak álmodta Sokszemközt című könyv a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak is a számbavétele, diagnózisa.

Így hát a magyar diaszpóráról szólva mindenek elején azt mondom: nemzeti katasztrófák következményéről, betegségről, a zsidóságéhoz hasonló szétszóratásról cserélünk eszmét ez alkalommal is.

A két nép történelmi sorsának közös vonásait tudtommal elsőként Illyés Gyula említette, mondván, hogy a magyar exodus maholnap ikerpárjává lesz a zsidóságénak. S mivel a folyamat vissza nem fordítható: egyre sürgetőbbé válik sorstársaink fennmaradási módozatainak, az egyetemes zsidó szolidaritás működésének tanulmányozása.

Más kárán tanul az okos!

Hát ha még maga is elevenen megnyúzott kárvallott!

Mert a magyar nemzet cinikus földaraboltatása fölért a kínok kínjával.

De most nem a fájdalmak, hanem a gyógymódok számbavételéről van szó: a nagyvilágban elszóródott magyarok fennmaradásáról, itthoni megítélésükről s a mindannyiunk sorsába beépíthető hasznos példákról.

Nézzük tehát: általános vélemény, hogy szétszórtságában a zsidóságot a vallása tartja egyben; Jahvé szelleme az az aranyabroncs, amely Mózes híveit éppúgy megőrzi a nemzet ügyének, miként az ateistákat.

Más kérdés, hogy a zsidók összetartásánál csak a magyar széthúzás volt és maradt nagyobb mindenütt és minden időben.

*

Azt kérdi hát Kolozsvárról Svédországba kivándorolt kérdező barátom: „Ti hogyan látjátok a mi sorsunkat?”

Többes szám első személyben nem tudok rá válaszolni. Idézhetnék persze vegyes szájakból hallott vegyes véleményeket: megértést, átkot, szánalmat és irigységet, szolidaritást és szemrehányást, veszteségeink csöndes fájlalását, de figyelj csak, kérdezőm! Az eltávozottak felé vetett reményt is ide kell sorolnom. Igen! Annak reményét, hogy a kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek tragikus helyzetéről, jogfosztottságáról a nyugati demokráciákat, kormányaikat, emberjogi intézményeiket senki sem tájékoztathatja oly hitelesen, oly drámai erővel, mint a közülünk valók: az elmenekültek.

Mindannyian?

Róluk sem szólhatok kivételt nem ismerő többes szám harmadik személyben. Keserves tapasztalatok figyelmeztetnek engem is, ne mondd: egy emberként, ne mondd az emigráltakról egyenlő módon elosztott bizalommal és reménnyel: ők, valamennyien!

Hát nem mondom. De megpróbálom szavakba önteni, amit legfontosabbnak tartok az elhangzott kérdésre adható válaszok közül.

Kedves kérdező!

Én úgy látom a ti sorsotokat, a nyugati diaszpórában nemzeti gondot viselők sorsát, ahogyan magad is látod: remény és aggodalom, szándék és törvény együttes parancsának, amely futni hagyja a közösségi gondból kiszakadottakat, ám súlyos terheket ró mindazokra, akik Nessus-ingként viselik József Attila igazát: a nemzet közös ihlet.

Ezeknek identitásáért nem kell aggódnunk, sőt ahhoz is reményeket fűzünk, hogy ott, ahol üldözöttségükben új otthonra, hazára leltek: minálunknál, vagyis az itthonmaradottaknál eredményesebben módosíthatják a nyugati kormánykörök hagyományosan közönyös szemléletét a kollektív megsemmisülés szakadékáig jutott magyar nemzeti kisebbségek ügyében. Clemenceau, Lloyd George és Wilson utódait talán-talán rá lehetne döbbenteni arra, hogy fegyverrel, ágyútűzben elkövetett igazságtalanságot tartuffe-i ájtatossággal, minden kisebbségi tragédia hallatán ejnye-bejnyéző vastagbőrűséggel nem lehet enyhíteni. Amit erővel követtek el, azt ma politikai-diplomáciai eréllyel kellene, részlegesen bár, jóvátenni. Ennek neve pedig: önrendelkezés, autonómia; az a fogalom, amelyet az első világháború győztesei és azok kegyencei csak addig tartottak érvényesnek, amíg érdekeiknek megfelelt. Ma már „destabilizáló” veszélynek nevezik.

Ezért ismétlem hát: a nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.

*

Sorsot mondtál, kedves kérdező – nyugati emigráns sorsot –, én pedig látszólag oda se figyeltem, csakis a mi bajunk ügyében kezdtem morális követelménybe. Monomániából vajon? Nem hinném. Hiszen azonos történelmi sorsnak vagyunk viselői. Ti azért mentetek el, amiért mi itthon maradtunk: tiltakozásként. Te magad arról adtál jelt, ami elviselhetetlen, jómagam pedig itthon próbálom ugyanazt ország-világnak bebizonyítani. S ebben az egybefonódott drámai helyzetben innen és onnan együtt, közösen kell azon fáradoznunk, hogy az erőszakos beolvasztásra szánt magyar nemzeti közösségek legyűrjék a veszedelmet. Mindenkori janicsárjainkat nem számítva, talán az igazság közeléből szoktam mondogatni: nem tekintem árulónak azt, aki elkényszerült innen, amiként nem tartom hősnek az itthonmaradót. Egyik is, másik is ugyanazon történelmi drámának részese.

Amikor tehát azt mondod: Erdélyben „szokás aggódni” az identitásbeli romlásaitokért, menten hozzáteszem: akik még emlékeznek rátok, akikben fájdalmas űrt hagytatok magatok után, miként bennem is, azt mondják: de hiszen ugyanúgy aggódunk a mi itthoni önazonosságunk omlásainak láttán is!

Már nem féltenek oly nagyon titeket, mint hajdan!

Hanem inkább irigyelnek. Mert szélfútta, vihar sodorta levelei vagytok az erdélyi életfának, de már nem azzal keltek-feküsztök: „Vajon mi lesz velünk holnap? Mit tervez még ellenünk az etnikai létünk jogát tagadó hatalom?” Ti már nem koldultok „befogadó okmányokért” Magyarországon. Ti már búcsút mondtatok a létbizonytalanságnak s a délszláv jellegű fenyegetettségnek. De még azt is elmondhatjátok magatokról, hogy a magyarok létszáma Svédországban is növekszik, mitől azután egyik szemetek sír, a másik meg kacag. Mert csonka-bonka család egyesül s nyugszik meg, mi pedig Erdélyben egyre fogyatkozunk. Attól is többek közt, hogy a vegyes házasságok irányvételében, amely mindig a többség felé mutat, az önkéntesnek látszó kényszerasszimiláció már-már azonos méretű a nyugati magyarság önkéntes metamorfózisával.

Okkal mondjuk tehát veled együtt: „Nem tudhatjuk, mi lesz a gyermekeinkkel, az unokáinkkal.” Továbbá ezt sóhajtod: „Kiszámíthatatlan, mit vált ki belőlük a mi hazulról hozott önazonosságunkra való óvatos rászoktatás vagy tudatos ránevelés igyekezete…”

Aggodalmadra tapasztalatok alapján mondhatom: nagyjából tudni lehet, mi lesz a gyermekeitekkel. Hozzávetőlegesen az is kiszámítható, hogy az a fajta magyarságtudat, amelyet itthonról vittetek, mikor szakad meg az unokákban.

Épp ezért: másod-, harmad-nemzedékbeli leszármazottaitok átlényegülését, új nyelvi köntösét, idegszálaikban a helynek szellemét teljességgel fölösleges aggodalommal fogadni.

Amivel ennek elébe mehet az ember, úgy hívják: tudomásulvétel.

Olyan folyamat ez, amely törvényszerűleg működik, akár a nehézségi erő, akár a tömegvonzás. Ezt mondván, lelki szemem látja némelyek kárörvendő mosolyát, s hallom szavukat is: „Akkor hát minek nyivákoltok ott, Erdélyben asszimilációról?” Több okból is! Először, mert ahol 1100 esztendeje hont alapítottunk, az nem volt Svédország, sem Anglia, sem Németország. Másodszor: nemzeti mivoltunkban, kultúránkban és nyelvünkben nem mi módosultunk, hanem az államhatárokat tolták odébb kétmillió magyar feje fölött a győztes hatalmak. Harmadszor: egyén és közösség elemi joga a választás. Ha pedig az ősi szülőföldön a magunk nemzeti nyelve, önazonossága mellett voksolunk: a bölcseleti értelemben vett választás jogán tesszük, nem nacionalizmusból.

Látszólagosan azonos jelenségeket tehát nem lehet összekeverni.

De nem vehető egy kalap alá a nyelvét megtagadó erdélyi konjunktúralovag sem a például Svédországban született magyarral, akinek nemzeti kötődését más módon kell megítélnünk. Mi légyen az? Nevezzük Liszt Ferenc esetének. Nem beszélte már a nyelvünket, de magyarnak vallotta magát, és ezt bizonyította is. Remélem, ezzel nem adok lovat mindazok alá, akiktől öreg szüleik Stockholmban, avagy Párizsban és Torontóban megkövetelik árva magyar anyanyelvük ismeretét.

Végezetül: ha már Mózes fiainak példás összetartását említettem, hadd tegyem hozzá: száz nemzet nyelvébe, kultúrájába öltözött zsidók úgy hordják a szívükben Izrael sorsát, hogy már évszázadok óta nem beszélik ősi nyelvüket: a hébert.

A nyugati magyar diaszpóra ennek a példának az ikerpárját vetíti felénk a távoli jövendőből. Finnugor dallama, pentatonemléke leszel magad is, kedves Kérdező, magyarul nem beszélő, de nemzetük örömét-bánatát viselő dédunokáidnak.

Mikor Genfbe elindultam…^*

Színdarabjaim megírásának indítékairól, forrástájékáról leginkább szerkesztői sugallatra, kiadói fölkérésre írtam volt egyet-mást – jól tudván persze, hogy amit e kétlevelű szóval elárulhatok a Nagyérdeműnek: igaz (lehet) ugyan, de nem az ember sorsából sarjadó mélygyökerű igazság. Nem kielégítő válasz tehát a munka megírásának indítékait feszegető kérdésre. No hiszen! Annyi baj legyen csak a világot jelentő deszkákra bocsátott művel! Mikor egymagában, alkotójától örökre elváltan, Isten markából is kiesetten kell életben maradnia, belopva magát az ezerfejű cézár szívébe, kedvébe és kegyelmébe. Mikor saját benső napjának sugarain kívül semmilyen külső fényözön, roppant rivalda meg nem mentheti a homályba hullástól. Közhely. Azért említem föl, hogy szavaimnak mindenkori kiforgatói – ez ügyben bár – pihentessék nyelvüket.

Genfi emléket idézek föl abból az időből, mikor – közel harminc esztendeje – Csillag a máglyán című drámámat befejeztem, közlésekor pedig szóba került, hogy utószóként vajon mit írhatnék a máglyás történet forrásvidékéről. Törtem a fejem, forgott velem, fölviharzott bennem az elmúlt évtized (1964–1974), és nem találtam benne tárgyamhoz való nyugvópontot, képtelen voltam eldönteni, hogy mikor, hol tűnt fel olvasmányemlékeim erdőrengetegében a felejthetetlen kék lábú madár, az eleinte csodaszámba menő szárnyas látomás, mely későbben halálmadárként keringett a fejem fölött, bárhova mentem is. Elmeséltem erről, hogy a nagyenyedi Bethlen Kollégium kisdiákjaként miként estem döbbent ámulatba szegény Szervét Mihály máglyahalálán, melynek okozói közt Kálvin János említtetik négyszáz esztendős, lezáratlan perben vádoltatva, fölmentve, aztán újból elmarasztalva, történelmi korszakok változó szellemáramlatai szerint. De nem sejtettem én akkor, hogy mi vár későbben a gyanútlan kisdiákból korán deres fejűvé lett obsitos kollégistára. Hisz kezdetben csak ámultam két nagy reformátor szellemi párbaján, de mikor azt tapasztaltam, hogy az elhagyott múltból ránk zúdul a tizenhatodik század: meg is kellett írni azt a párbajt. Oly módon pedig, hogy ne hagyjak szóhoz jutni magamban semmilyen elfogultságot. Olyképpen, hogy az egymást tagadó két tudat konfliktusában egyiket se fosszam meg a megértés jogától. Majdnem azt mondhatnám: a lélekvándorlás ideiglenes hitében kellett számolnom azzal, hogy odatúl majd akár egyiknek, akár a másiknak lehetek szolgája.

Korábbi, aztán későbbi színdarabjaim forrásvidékéről könnyű volt szólnom. Családtörténeti közelségben fogant a Vidám sirató riadt hőseinek üdvösséget hajszoló komédiája. Könnyedén adományoztam hitet s önvigasztalást a bibliai Éden pálmafái alatt mesélő Évának, hogy álomkaszabolta fiát, Káint a való világra döbbentse, mondván: azt kérded, hol van, ami nincs? Hol vannak az Éden kristályfái? Az Éden kristályfái bennünk vannak. Miként az angyalok is, a gyermekkor karácsonyainak szentestéin. Ótestamentumi volt a történet. Végtelen térben és időben gyarapítottam szabadon a béklyótlan képzelet szabálymentes rajzolataival.

Legelső drámám, a Lócsiszár virágvasárnapja – immár balladás homályba forduló történeti krónika – a vasfüggöny ketrecidejében született, de különös szerencse folytán, életemben először és utoljára megfordulhattam Drezdában. Magányos bolyongásaim közben tűnődtem azon, vajon hol ácsolták Kolhaas Mihály bitóját, mikor bírái közölték vele, hogy az önkény ellen indított pöreit megnyerte, cserébe viszont az életét kellett adnia, mivel az igazáért küzdeni merészelt. (Igazát az ember kapja – nem veszi, nem ragadja! Erről is szólhattam hát, hiszen láttam a várost, amely színpadi hősömet látta valaha.)

De forrástájék dolgában bizony fennakadtam, amikor kiderült: semmi mód rá, hogy eljussak Helvéciába Johannes Calvinus és Michel Servetus nyomdokába, a reformáció genfi emlékeit látni, Kálvin szószéke előtt fejet hajtani, a Champel mezején – hunyt pilláim alatt – újból felidézni Szervét megkínzott arcát a lángok között, lassú tüzű máglyán az eretnekség vétkében elítélt antitrinitáriust. Csillag a máglyán, írtam a drámám homlokára címként a Champel-mezei látomást, nem is remélvén már, hogy eljutok valaha a történet színhelyére.

*

A csillagos szünetjel évek, munkák, tiltások, kudarcos utazási kísérletek, Kolhaas Mihály-i panaszok, folyamodványok, furmányos góbéságok és fejjel falnak rohanások hosszadalmas történetét jelzi. A nyugati utazás engedélyezésére pazarolt időt átalugorva most egyenest berni barátaink házába toppanok. Nagy Klára és Gyurka visz engem és feleségemet autón Genfbe. Kisded zarándokcsapatként járjuk a várost, de olyanformán, mintha csak két lakója lenne: Kálvin János és Szervét Mihály, magyarosított nevével a nagy francia reformátor és a spanyol orvos, teológus.

Szülőfalum presbitereinek szóhasználatával: Jánosunk emlékhelyeit járjuk délelőtt. Elidőzünk hosszan a Szent Péter-katedrálisban; szellemalak dörgő hangját hallom újból a magas szószékről, mit oly sok álmatlan éjszakán képzeltem el – s épp amilyennek itt látom, századok lélegzetében barnultan, ősöktől drága ereklyévé szentelt színeződésben. Lelki fülem innen, e szószékről is hallja Kálvin szavait a Szervéttel folytatott sokéves hitvita végén, amelyre sem egyik, sem másik nem tehetett pontot.

Mert csillagütközés volt az, nem is emberi.

Mert nem állt hatalmukban – az igazságosztás.

Mert eretnekség ügyében is közösségi hatalom döntött.

Mert Kálvin Institutiójára Szervét írta válaszként, annak tagadásaként a Restitutiót, és e szellemi párbajnak részesei voltak mind a protestantizmus akkori súlyos szavú vezetői. Harsány haraggal Bullinger, Melanchton, Viret követelte a Restitutio szerzőjének a megbüntetését. Mert protestáns városok egész sora: Zürich, Bern, Basel, Schaffhausen, Frankfurt am Main, Heidelberg, Strasbourg döntött a már-már eszelősen introvertált Szervét halálos ítélete mellett.

Mert nem Kálvin követelte azt, hanem a genfi állami hatóság, a kis és nagy Tanács külön is, együtt is – túl azon már, hogy a büntetőeljárást magánvádlóként ő kezdeményezte.

Ezért hiszem ma is, hogy Kálvin szellemiségéből fakadó szavaimat adhattam Kálvin szájába, hogy végleges elválásuk percében azt mondja Szervétnek: „Ha százszor igazad lenne, akkor sem hagyhatom el az EGÉSZET annak RÉSZE miatt, aki ma te vagy, holnap én lehetek. Magánbántalmakért sohasem üldöztelek – magam is üldözött vagyok… és egyedül kérdem: ki adja meg nekem a galambok szárnyát, hogy itthagyjam ezt a várost, amely… reám bízatott, és látszólagosan ura lennék, holott csak megfeszítettje vagyok a kényszerűségek keresztjén. Magam vállaltam, magam iszom ki megbízatásomnak minden keserű poharát.”

Drámát írtam, nem abszurd játékot, melyben a szavak színe és fonákja emberlétünk teljes értelmetlenségének jegyében elegyedik a világnak szamárfület mutogató szerző kedve szerint. Ezért indultam megrendülten fölkutatni Champel mezejét, ahol 1553. október 27-én szerzőt égettek meg könyveivel együtt, említsük anyanyelve szerint is, Miguel Servetet, kivel a tűzhalál kínja sem tudta visszavonatni az írást, a művet, az életművet. „Gyalázzatok meg engem, de kímélhessem meg az írásomat. A könyvemet. Mert bizonyos, hogy minden leírt szavam önmagam megőrzésének legutolsó menedéke.”

Sorsom ajándéka, szellemárnyak figyelmeztetése volt, hogy e két férfiúval írói szabadságom hajszolásának éveiben találkozhattam. Múlhatatlan lelkük lelkemnek része lett, hűségük megerősített szándékaimban.

*

De hol találjuk Champel mezejét? „Megkötözve a Champel mezejére vitessél…” – olvasta Darlot szindikus az ítéletet. De 425 esztendő múltán hol találunk mi „mezőt” az európai világvárosban? Először csak úgy vaktában indulva, majd meg-megállva, kérdezősködve – s’ il vous plait – próbáltuk célunknak legalább hozzávetőleges irányát megtudni. A kérdezettek vállukat vonogatták, bambán körbe nézelődtek, elnézést kértek, de Klára asszony nem hagyta magát, s franciául, németül faggatott delikvenseinket Szervét Michel és Michael tragédiájáról, valamint emlékművéről is fölvilágosította. Végül – heuréka! – valakinek fölcsillant a szeme, mutatta máris az irányt, magyarázta a célbatalálás szükséges fordulatait.

Mindezt pedig, ahányan voltunk, annyiféleképpen értelmeztük, egyedül Gyurka barátunk hallgatott a volán mellett, alvó pipája mögött, legelején az ismeretlen útnak, hogy fél óra múltán, immár naphaladáskor megállva, elvadult, sűrű ciheresre mutatva közölje velünk: Champel mezeje, mező nélkül ugyan, de régi nevét megőrizve, mert itt valamivel tartósabbak a fogalmak, mint Erdélyben.

Hosszú percekig álltunk némán a tüskés bokrokat nézve, amelyek beszőtték Szervét máglyahalálának helyét, eltakarván az utókor szeme és döbbenete elől. A rejtegetésben – mióta vajon? – mintha maguk a genfi polgárok is segédkeznének. A hajdani mezőt sivár bérházak, középületek lepték el, a kicsi helyre szorult tüskés-bokros helyen pedig nemhogy út, de még apróvadnak elegendő ösvény sem vezet az engesztelő emlékműhöz, amelynek létéről sokan tudnak, de senki sem látogatja.

Mert én emberi láb nyomát nem észleltem ott, miután feleségemmel együtt bevetettük magunkat a zordon-sűrű, mordan-tüskés, ruhaszaggató, gubancos-kökényes cihersűrűbe, hogy – itt-ott négykézláb is – eljussunk az időben megkopott, elmohásodott engesztelő emlékoszlophoz.

– Hát itt volt – motyogtam nagy nehezen fölegyenesedve, aztán újból féltérdre ereszkedve, hogy az oszlop francia szövegét jegyzetfüzetembe másoljam.

A nap lebukott már, ujjam begyével tapogattam ki az utolsó betűket.

Fényképfelvételt is készítettem. A villanófény sem igen segített rajtam. Emléknek azért minden fotómnál becsesebb tanúja ama helynek, ahová eljutottam végre, és kicsorduló könnyemet sem tudtam Éva előtt eltitkolni.

Az emlékoszlop szövegét később Zsigmond Gyula fordításában iktattam Kálvinról szóló gyűjteményembe. Íme a Szervét-pör tragikus végére fátylat borító szavak, tanulság és vigasztalás hordozói a huszadik század elején:

Ezt az engesztelő emlékművet 1903. október 27-én Kálvin, a nagy reformátor hűséges és tisztelő gyermekei emelték, elítélve ama tévedést, amely korának hibája volt, és szilárdan ragaszkodva a reformáció igazi elveinek és az Evangéliumnak a lelkiismereti szabadságra vonatkozó tanításaihoz.

A kornak hibája? Kopernikusz tanait Galilei visszavonta, hogy életét megmentse. Hitvány ellenfeleinél fontosabbnak tartotta az életét.

A Szervét–Kálvin-konfliktusban két titán csapott össze. Ellenfelét szegény Miguel – Galilei módjára – elátkozhatta, de meg nem vetette. Lelke legmélyén egyik a másikat titkon és fájdalmasan szerette, még tán csodálta is. Különben nem írhattam volna róluk drámát.

Száll az emlék – Kolozsvárra…^*

Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta. Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert ugye manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.

A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.

Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.

Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem. Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI – akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.

Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.

Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél. Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.

Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.

Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.

A tehetség – mint említettem már: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.

A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.

Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen.

A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal.

Karácsonyok fehérben és gyászban^*

Gyermekkorom boldog csatangolásainak idején csupán két hely maradt, ahová küldetés vagy hívás nélkül nemigen tehettük be a lábunkat. Ahol sejtelmek, rejtelmek borzongató falai közt csak a képzeletünk kószált szabadon és szüleink fenyítései nélkül. Báró Kemény Béla tornyos kis kastélya volt az egyik, Géza nevű testvérbátyjának szerény udvarháza volt a másik tilalmas hely – főleg oly módon, hogy a belépési tilalmat a mindenkori cselédek regulázták belénk, nehogy miattunk rajtuk verjék el a port az urak. Anyámat, aki hajadon korában szobalány volt Kemény báróéknál, kastélybeli csodákról faggattam néha, de csak nevetett, vállát vonogatta. – Nem olyan földesurak ezek, mint a Jókai-regényekben!

A román hatalom kiforgatta őket régi birtokaikból. Kemény Annának 1920-ban még 4000 holdja volt, abból csak 800 maradt a két örökösének: Bélának és Gézának. Osztozkodás után 400 holdon gazdálkodott egyik is, másik is: az okleveles gépészmérnök és a hegedűművész. Szőke, kék szemű, jó növésű fiatal férfiú volt Géza báró. Nagy ritkán, késő esti órában szokott hegedülni, nyitott ablaknál, a vadszőlővel futtatott verandán. Énekes természetű lévén, nagy kedvvel hallgattam szomorkás dallamait. Faluszéli pusztaságban, egyszer csillagos ég alatt, máskor ködben, avagy hóhullásban különös hatással volt rám ama titokzatos művésznek a hegedűjátéka. Képzelgés kapott el: láncolt lelkek börtöne az a ház, amelyben Erdély és Magyarország óriási szelleme, Kemény Zsigmond tépdeste valaha a téboly rácsait, utána pedig fényes pályáról eltérített művész, Kemény Géza röpteti bánatát a mezőségi éjszakába.

Egy alkalommal, advent idején anyám kezében megállt a mosószappan, sírás idején is mosolygó szeme kicsit összeszűkült, miközben így szólt hozzám: – Hanem van ott valami, te fiam, abban a kastélyban! Ha te oda beszabadulhatnál, darázsnak mézesbödönbe, kecskének a káposztásba, molynak bundasapkába! Ha oda bevehetnéd magad karácsonykor, húsvétig ki se dugnád az orrodat a neked való gyönyörűségből! Na mi van ott?

– Könyvek! – rikkantottam, mivel éppen Jókaira, Mikszáthra, Gárdonyira vadásztam akkor. – Sok könyv lehet ottan!

– Több, mint magyar – mondta anyám. – Megszámlálhatatlan. Kívül vakolat, belül könyv az egész kastély, már ahol ők laknak, a bárók. Ahol mi háltunk, a lányok, kinek-kinek egy könyve volt: a cselédkönyv.

Ezen kacagtunk, aztán törni kezdtem a fejemet: miként juthatnék el oda, ahol anyám aranyozott könyvekkel szokott tapsolni portörlés közben még annak előtte, hogy én a világra jöttem. Százféle furmányos tervet eszeltem ki, s még azon is eltűnődtem, hogy jó lenne a moldovai Ion Creangă mesebeli malacának lenni, amelyik otthonosan turkálva és röffengetve ténfergett kedve szerint a királyi palotában.

Kedvező alkalom, hogy bejussak a kastélyba, csak azután adódott, hogy befogadtak engem is a betlehemezők tarkabarka, boldog csapatába. Azt mondtam akkor magamban: ahová nem léphettem be mezítlábas olvasóként, könyvmolyként, de még elvarázsolt malacként sem – bevonulok én oda zsidó királyként, Szűz Mária, Jézuska, Szent József, egy futár meg két angyal s két betlehemi pásztor társaságában. Ugyanis engem neveztek ki Heródes királynak. Általa lehettem azzá, ami sose voltam: büszke, kőszívű zsarnok, a szent család és főleg az üdvünkre született gyermek üldözője.

Hajléktalan szálláskeresőknek vérfagyasztó szavakat kellett mondanom. – Már itt bizony szállást nem kapsz, ha a piacon meg is fagysz! – vágtam a bús apa fejéhez olyan klapanciákat, hogy összeroskadt odakint az ajtó előtt. Szöges bakancsommal dobbantottam is a kegyetlenségemhez, a báró kutyáit pedig, a nadrágom szárát ráncigáló, rövid lábú tacskókat leteremtettem, ebadtáztam, sőt nagy bátran letegeztem őket, mit a társaim nem mertek elkövetni: „Jó kis kutya maga, ne tessék félni tőlem!”

Betlehemes játékunkat fürkésző figyelemmel hallgatták a kastélybeliek. Borongós barna arcával Kemény Béla hajolt a szent ládikó fölé, visszarakni a fából faragott Jézuskát a jászolba, ahonnan kiesett bejövetelünk idején, a pásztorok pedig nem vették észre.

– Arcára bukott – mondta, és ez a két szó évek múltán, a háborút követő csahos korszakban tért vissza gyászhírként Pusztakamarásra: „Kolozsvári kényszerlakhelyén meghalt báró Kemény Béla. Arcára bukott a fürdőszobában, szívinfarktus végzett vele.”

Tudtommal a szülőfalumból senki sem lehetett ott a temetésén. Azt sem sikerült tisztáznom, hogy utólagosan bár, harangoztak-e az emlékére.

Szentestén, heródesi kegyetlenkedésem végén újból civilként kezdtem viselkedni a kastélyban. Oly izgatottan bámészkodtam körbe-körbe, hogy a báró fiatal felesége, a tündéri szépségben sugárzó Lola báróné azt kérdezte, miközben szaloncukrot és aprópénzt osztogatott nekünk: vajon mi végett nyújtom és tekergetem a nyakamat?

– Hát a könyvek! – mutogattam a karnyújtásközelbe került polcokra.

– Szereted-é a könyveket?

– Ó, nagyon! – rebegtem.

– A lányoknál is jobban szereted? – kérdezte Béla báró.

Kicsit megzavarodtam, bár Petőfi küldte máris segítségét Koltóról, ahol azt mondja, hogy beszél a fákkal a bús őszi szél, ő pedig pamlagon nyújtózik, de miként? Egyik kezében kis feleségének szelídeden hullámzó kebele, másik kezében imakönyve: a szabadságharcok története. Ilyesmit nem volt bátorságom emlegetni, hanem így szóltam: – Ha könyvet olvasok, megfeledkezem a lányokról, s amikor lányokkal játszom, minden eszembe jut, csak éppen a könyvek nem.

Akkor először és utoljára hallottam kacagni Kemény Béla bárót.

Karácsonyi csodák estéje volt: könyvet is kaptam tőle – kölcsönbe, amely azután megtörte bennem Jókai egyeduralmát. Németh László Bűn című regénye volt annak az évnek legszebb ajándéka. Néhány hét múltán, amikor visszavittem, valamiért nem kerülhettem a báró színe elé. Nem voltam már király, elmúltak az angyali vigasság kalácsillatos napjai.

Vége lett a háborúnak. Az orosz és román csapatok közeledtének hírére a két Kemény család elmenekült a faluból. Katonák, civilek a kastélyt az utolsó cserépkancsóig kifosztották. Senki se tiltotta már, hogy bevegyem magam álmaim könyverdejébe. 1944 októberében toronymagasan gomolygó füst láttán szaladtam föl én is a százesztendős, zúgó fenyvesen át a kastélyhoz. Annak a kertjében sok ezer, máglyahalálra ítélt könyvet égettek román katonák. Őrmesterük egy hosszú karóval igazgatta a hamvasztást. Ha valamely konok millenniumi sorozat megtagadta a lobogást, levelekkel, kéziratokkal serkentette a lángot. Mint később megtudtam: Kemény Zsigmond kéziratait, kortársainak levelét használta gyújtósnak az őrmester, aki megengedte nekem, hogy egyetlen könyvet kimentsek a máglya pereméről. Ma is megvan az a könyv, ereklyeként őrzöm. Irodalmi lexikon, szerkesztette Benedek Marcell, Győző Andor kiadása, Budapest, 1927. Aranyozott barna borítóján Dante látható oldalnézetben rajzolva. Ennek a Szervét Mihály sorsára szánt könyvnek a végleges megőrzését bízta rám özvegy Kemény Béláné, a tündérjóságú Lola asszony 1973 tavaszán – Amerikában. Isten csodájaként szabadult világgá abból a gettóból, amelynek börtönei, munkatáborai és kényszerlakhelyei elnyelték az erdélyi magyar arisztokráciát.

Azt kérdezte tőlem Lola asszony: hogy van édesanyám, apám? Megemlékeznek-e róla a pusztakamarásiak? Kiderült-e vajon: kinek a parancsára verték félholtra Kemény Gézát olyan emberek, akik ellen semmit se vétett? Titkon említjük a titkot, amely örökre elsüllyedt a múltban, és jelek szerint a gyáva vérbosszú elkövetőit a nemzeti hősök közé sorolják.

Akkor nem mondhattam el, mivel csak egy évtized után következett be, hogy nemcsak a fenyveserdő, gyermekkorom Vértes vadona tűnt el örökre tarvágás folytán, hanem a ház is, amelyben meghalt Kemény Zsigmond. S amelyet kegyeleti helyként erdélyi és magyarországi zarándokok ezrei látogattak hosszú éveken át. Látván ezt a nemzeti türelmetlenség helyi Gauleitere, parancsot adott a kúria lerombolására. Emlékháznak és múzeumnak szántuk pedig – álmainkban.

Kemény Zsigmondot 1875 karácsony szombatján temették, allelujás napon tehát, amikor a betlehemi csillag fehér fénye gyászleplek fekete foltjaira hullt Pusztakamaráson. Énekeltek és sírtak az emberek a lét teljességének követelménye szerint. Ünnep első napján, mikor a református atyafiak az úrvacsorát magukhoz vették: az örök életre ítélt Kemény Zsigmond letöltötte már első napját sírjában, édesanyja mellett, aki egyetlen halottja volt húsz éven át a kicsi temetőkertnek. Karácsonyestén ketten voltak immár a havas pusztaságban.

*

Most, hogy néhány karácsonyi emlékemet fölemlegettem, azzal is számot kell vetnem, hogy mesés csoda folytán lehetnék bármi: Jeruzsálem királya, mennyei angyal, betlehemi pásztor; régi hallgatóságomat az időnek romjai alól nem bírnám kiszabadítani.

Meghalt apám, anyám, lakat és vaspánt szigorog zúzmarásan a szülőház ajtaján. Egy pillanatra mégis ahhoz igazítom magam, amit romolhatatlanságban őriz a hűséges emlékezet.

– Szabad-e kántálni? – kérdem játékos hangsúllyal, amit ötéves koromban lestem el idősebb mondikáló társaimtól a várakozás ablakai alatt.

– Szabad, szabad! – hallom az elfogódott választ kánonban, apám, anyám hangján.

Ketten vannak odabent, hárman leszünk, ha énekem végére érek.

Mit is mondok majd nekik karácsonyesti köszöntésképpen?

Jézus üzenetét mondom el, amely úgy szól, mintha szórványmagyarok vigasztalására mondotta volna: Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.

Hol vagytok, ti csillag játszótársak?^*

Gyermekként karácsonyestén anyám kalácsillatú szavain, rejtelmes mosolyán s az égnek csillagain csüggtem. Angyali ígéret volt az egyik – szárnyak suhogása hallik, fiam! –, háromkirályoknak útját mutató égi jel a másik: a Kaszáscsillag. Szénacsináló nevét, kicsi Jézust szolgáló hivatását Tóth Károly kántor-tanító urunk magyarázta el többször is. Az egyház és a megrepedt templomtorony javára kántáló presbitereket, köztük apámat is, imigyen oktatta házunk előtt az udvaron, miközben gumipapucsos sétabotjával a csillagos eget fölparcellázta. „Figyeljünk, atyafiak! Pap gödre iránt a holdról startolva, magyarán nekirugaszkodva, kissé jobbra tartunk, majd föl egyenest ama kiterjedt zúzmaraszín foltig. Látják-e?” „Látjuk, látjuk!” „Akárha óriási sajtárt rúgott volna fel Szent Péter fejőstehene. Úgy hívják, hogy Orion-köd, fölötte pedig, jól nyissák ki a szemüket, három fényes csillag ragyog szép sorjában, az Orion csillagkép, vagyis a Kaszás. Az mutatja az utat Betlehem felé Gáspár, Menyhért, Boldizsárnak. Ők a napkeleti bölcsek, jól jegyezzük meg!” „Bölcsek, királyok és mindhárman magyarok!” – csilingeltem lelkes szavakkal a tornác végéből presbiterinasként, mire jött a helyreigazító válasz: „Heródest ismerjük és emlegetjük. Magyarokat ő nem ismert és nem emlegetett! Ezt jól jegyezd meg, kisöcsém, ott fenn a tornácon!” – mondta kántor urunk, aki mindenkit önzetlenül és szép szóval oktatott.

Nagy hónyiszorgatás közben elmentek a presbiterek. Néhány perc múltán már hallhattam harsány, boldog éneküket szomszédunk ablaka alatt. Kiszaladtam az udvarra. Frissen talpalt bakancs, meleg ruha rajtam, göndör kucsmasapka. Ujjongó kedvem támadt. Nem fázom a gyémántfényű télben, sőt a havon is hempergőzöm egyet, ó, csendes-szentséges éj! Mindenek nyugta mély. Mohr és Gruber énekét azzal folytatták a presbiterek, hogy: Ó, jöjjetek hívek! Ennek a végét, lelkesen sürgető, fokozatosan gyorsuló ritmusa miatt kiváltképp szerettem, mert azt mondja, hogy: „Ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk királyunkat!” Ez a boldog hívás töltötte be visszhangosan a falut és egész lényemet, és mikor kántáló társaimmal magam is azonnali indulásra serkentettem az áhítatos megkántáltakat: a nagy buzgalom lendületében angyali szárnyak módjára lendült a két karom, akárha gólyamadárként indultam volna hosszú vándorútra. Hívó szavaimat pedig álmomban is tovább szövögettem, fölsorolván a jászolban nyugvó Gyermek születésének csodás jeleit s a fölötte virrasztó lelkeket: a szent szülepárt, bölcseket, bundás pásztorokat, nemkülönben a szelíd barmokat: barikát, bocit, bús csacsit, a sokat bámult betlehemes ládikónak színes kartonlényeit a gyertyalobogásban.

Képzelgéseimből s a hideg ég alól anyám szólított vissza. Kipirult arcomat a két tenyerébe vonva azt kérdezte, vajon merre kószált el a képzeletem, és mivel úgy ismerte a természetemet, akár saját álmait-gondjait, választ nem várva közölte rejtelmes mosollyal a nagy hírt:

– Angyaljárást észleltem az elsőházban.

– Alleluja! – rikoltottam a kántor úrtól ellesett szóval, majd indultam is a ház felé, ám az ajtó előtt egy gondolat megállított.

Kicsi eszem volt a hitre, s valamivel több a hitetlenségre. Azt kérdeztem hát anyámtól:

– Angyalt látott-e vagy csak járást?

Tűnődve nézett rám anyám, aztán megkérdezte:

– A kettő vajon elválasztható-e? Angyal a járásától.

Nagyokosan azt mondtam erre, hogy lent a kertben a kérdésére minden havas reggelen választ kaphatunk. Fehér keresztecskék formájában ott láthatók az éjszakában futkosó fácánok nyomai, de ők maguk, a fácánok hol vannak? Sehol sincsenek!

– Most akkor mondja meg, édesanyám! Hol vannak a madarak, amikor sehol sincsenek? Sehol! Akár az angyalok!

Anyám nem kapta fel a huncutságomat, hanem a tiszteletes úrtól hallott bibliai szavakkal válaszolt:

– Ami látható, a láthatatlanból állott elő! Siessünk!

Kézen fogott engem, és oly fürgén, mintha korombeli játszótársam lett volna, kirántott a hóból, föl a tornác földjére, ahol már kiröppentem a meleg tenyeréből, s vágódtam be ünneprontólag az elsőházba angyalt látni – szempillantásnyira bár, ha többre nem vagyok érdemes. Fuvintásnyi szomorúsággal árnyalt kacagás enyhítette anyám feddő figyelmeztetését:

– Isten angyalának így nekirontani nem lehet!

Úgy volt, ahogy mondta. A látható – ha ott is lett volna – visszamenekült a láthatatlanba.

Megtorpantam indulatosan. Bakancsom sarka fölsebezte az agyagos ház földjét. A hopponmaradottak fancsali képével bámultam föl a mennyezetre. Talán elsírtam volna magam, ha nem érkezik meg idejében anyám vigasztalása.

– Ne búsulj, gyermek! – mondta megborzolva csikófrizurámat. – Talán mégis itt járt az az angyal. Talán hozott is neked valamit. Nézelődjünk!

Öreg ládán az ablaknál amolyan kis karonülő karácsonyfa gyertyái lobogtak. A lámpát anyám már korábban elfújta, hogy több hely maradjon a remegő gyertyafénynek. Szegényes mivoltában is káprázatos fenyőfácska volt az, a báró fenyveséből kiselejtezett csemete, itt-ott göcsörtös, tartása kissé féloldalas, törött szárnyú zöld madár, hattyúnyakával az égnek nyúlánkozva, és lengő tollain ezüstpapírból készült csipkeszalag futott fel körkörösen a csúcságacskáig, és minden kanyarulatában egy-egy piros alma csüngött, meg dió is, aranyszínű, Isten tudja, hol termett, alattok pedig a ládán: ajándékok. „No nézd csak!” – biztatott anyám azzal a rejtelmes mosolyával, amelyből még mindig az oly régóta jövendölt angyal földre szállását vártam meg-megújuló reménnyel. „Most kiderül, jó voltál-e!” Sokat helytelenkedtem én, de nem jártam a gonoszok útját. Kötött kesztyű, piros-fekete karmantyú, szentjánoskenyér és palatábla került elé a zöld madár szárnya alól, miközben jó anyám a szentestének minden örömét rám borította, mondván, kacagván a meglepetését, az angyal jóságát és adakozó kedvét, bumfordi bámulatom láttán a sok ajándékot megillető köszönetét is: „Hála neked, ég angyala! Puha, meleg kesztyű! Jöhetsz, tél! Vadonatúj palatábla, hozzá kis tarisznya, ők visznek el téged majd az iskolába!”

Két karomban az angyalfiával hosszan, kigyúlt fülekkel néztem anyámra, és akárhogyan nyeltem is a könnyem, csak előszivárgott az sűrű pislantásaimból. „Mi dolog ez? Mit látok?” Szinte pillanatok alatt gyújtott lámpát, majd kedves szokása szerint arcomat a két tenyerébe vonva kérdezte:

– Mi baj van, kisfiam?

Könnyekben megszégyenülten, hallgatva próbáltam félrefordulni. Anyám hamar ölbe emelt engem, s leült a karácsonyfácska mellé az öreg ládára. Arcomat a fény felé fordítva kérdezte:

– Az angyal miatt búsulsz, ugye?

Ezzel a bánatomat telibe találta.

– Becsapott engem – hüppögtem, majd kicsit összeszedve magam, módosítottam is a bánatomon. Felét anyámnak adtam. – Becsapott minket az angyal.

– Nem csapott be – mondta anyám; és mint aki magyarázatra készül, igazított rajtam egyet, kerüljön minden szava pontosan fülem ügyébe. – Mondok én teneked valamit, te csillagjáró, égi ösvényeken gyalogló gyermekem! Emlékezz vissza: angyaljárást említettem. Nem angyalt, aki beszáll a mi pici ablakunkon. Hát elférne benne? Félszárnyúlag se! – kacagott a képzelt látványon. – Röpködés nem volt, nem is lehetett, de volt járás, angyaljárás, bárki láthatja, mutasd csak meg ügyesen a játszótársaidnak a kesztyűt, karmantyút, palatáblát, palavesszőt!

– Palavesszőt nem hozott, édesám!

– Jézusom! Azt elfelejtettem! Édelstáin úr a boltban nem kérdezte: palavessző kell-e hozzá? Így hát elfelejtettem.

A bolti vásárlás hallatán úgy kezdtem érezni magam, mint aki az égből nagyot nyekkenve suppant a földre.

– Hát akkor nincs is angyal! Csak Édelstájn úr van! – kiáltottam kétségbeesetten.

Szavaim elé vetette magát anyám:

– Állj meg, állj meg! Ne fusson a nyelved az eszednél gyorsabban! Mert van angyal! Van!

– Hol van? Hol?

– Megmondom neked – szólt csendesen anyám, miközben újból földerengett arcán az a rejtelmes mosoly, amellyel reggel óta a közelében tartott engem. Visszafojtott lélegzettel lestem a szavát. Puha rajzolatú szemöldöke összefutott a fontos mondandó jeleként, s ahogy mindig fényben izzó barna szemével hosszan figyelt engem, abban szelídítésem szándékát sejtettem. Akkori tarka eszemmel ravaszul alá is vetettem magam a nevelésnek, mert így szóltam példás belenyugovással:

– Valamiért nem jöhetett az idén, eljön majd jövőre az angyal, igaz, édesám?

– Igaz, csak nem úgy, ahogy gondolod. Hanem olyanformán s azáltal, hogy az angyalok bennünk lakoznak, itt, ládd-é, gyermek?

A szíve tájára mutatott anyám, és látván, hogy elborulok, gyorsan magához ölelt; szótlanul, a fejemet simogatva vigasztalt, majd azt kérdezte: elhiszem-e, hogy zárt ablakon, falakon átal, óperenciás tengerek fölött s a csillagok alatt csakis úgy röpdöshet – angyal –, ha a szívünkben lakozik, és onnan száll ki, valahányszor megparancsolja neki a szeretet.

– Hiszem, ha muszáj – mondtam újból nekikeseredve –, de miért mesélt édesanyám szárnyas angyalokról?

Azt gondoltam: most aztán sarokba szorítom, de csak felkacagott anyám, s olyan könnyen tisztázta magát, ahogy odébb repül a madár az ágon, ugyanis ezt mondta:

– Mesélek, fiam, mert nekem is mesélt jó anyám, mikor gyermek voltam, aztán elmúlt a gyermekkor, de az a kicsi leányka, aki voltam, soha nem múlik el, mesére késztet, ne haragudj rám, fiacskám, meglásd, veled is így lesz, ha megnősz, ha megöregszel és olyan fehér lesz a hajad, mint a tél.

Úgy lett. Minden úgy lett, ahogy anyám mondta azon a réges-régi karácsonyestén, mikor a rejtelmes mosolyán s az égnek csillagain csüggtem.

Most értem csak igazán őt, mikor örökre letűnt játszótársakat keresve az a kisfiú jár el hozzám, aki voltam; akinek a kedvéért ezt a történetet elmeséltem.

Szabadulás az éjszakából^*

Karácsony a mi legnagyobb és legszebb ünnepünk. Ünnepkörnek is mondjuk, mely advent első vasárnapjával kezdődik, majd újév után vízkeresztkor – január 6-án – ér véget háromkirályok csillagénekével. Ide soroljuk Szent András, Borbála, Mikulás és Luca napját, és megemlékezünk Szent Istvánról, Szent Jánosról is. „Ne pityeregj, gazda! Tégy bort az asztalra, mert velünk van Pista is, meg János a Jánosé!” Köszöntőkben élnek a szentek s közöttünk a druszáik, a helytartóik. Velük és általuk tréfálni lehetett, míg az ünnepkör kellős közepét el nem foglalta Jézus, a betlehemi Gyermek, akinek áldott születésén angyali versekkel és betlehemes játékkal indultunk el – hírét vinni a távoli nagy eseménynek. „Ti honnan kaptátok az üzenetet?” – kérdezte őszinte kíváncsisággal a tudós csizmadia. Az angyalok összenéztek, Heródes a fejét vakarta, majd hozzám fordult, mondván, hogy a pásztorok közt én vagyok a legöregebb pásztor, nekem tudni kell, kitől kaptuk a hírt. „Saját magunktól!” – vágtam ki nagy hangon, hogy több vita ne legyen.

„Mindenről tudomásotok van. Szemfülesek vagytok” – dicsért meg minket a csizmadia, s mi rábólintottunk. Karácsony ünnepköre bennünk élt. Mintha nem is naptári alkalom hozta volna, hanem képzeletünk, érzéseink és lelkünk időjárása. Mintha nem is a külvilág, hanem az időtlen, ószövetségi múltban elhangzott és betelt jövendölés szólított volna örömre, lelki tisztálkodásra, istentiszteletre, a szeretet uralmának kikiáltására. Csöndes tűnődésben, hunyt pilláim alatt ma is szikrázó elevenséggel fénylenek föl ama réges-régi karácsonyok: szülőfalum aprajának és nagyjának emberi színjátékai. Mikor ünnepnapjaink minden részlete az Egésznek drámaiságát, szépségét és végső üzenetét tartalmazta: üdvösségünk ígéretét, a vigaszt a fenyegető halál tudatában.

Betlehemes játékunk, aranyfényben derengő ablakok alatt a kántálás, annak hírül adása, hogy: ím, itt az üdvünkre született Gyermek, ó, jöjjetek, imádjuk királyunkat! – csak kezdete volt a történetnek. A betlehemi örömhírrel az emberiség legcsodálatosabb „isteni színjátékába” kezdtünk, miközben újból átéltük annak folytatását is: húsvét és pünkösd misztériumát; Jézus földi pályafutásának dicsőséges és drámai fordulatait; tanításait, csodatételeit, üldöztetését, kereszthalálát és feltámadását. Az ember-isten sorsa közöttünk, e halandó világban: minden idők legcsodálatosabb története. Az evangéliumok mindenike: epikai remeklés a legtökéletesebb formában: gömbalak. Csillagút formálta; a velünk töltött 33 krisztusi esztendő. Mily parányi részecskéje az időnek! S mily hatalmas ugrás az emberi eszmélet folyamatában! Ugrás, a tudatnak olyan fokára, ahonnan önmagát erkölcsi lényként szemlélheti az ember. Ahol a lelki ősvadon sűrű homályából a fényre kiléphettünk, és szemünk nem tükrözi már a tudatlan állatok szomorúságát.

Ilyenformán meg-megszaladott hát a képzeletünk az örömünnep ujjongásában. Delly Szabó Géza zenetanárunk 1940 decemberében tanított új karácsonyi dalra: „Rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne.” Ezt harsogtuk Pusztakamaráson véges-végig, a csillagok alatt. Akinek báránybőrös ködmönkéje volt, mindahány Jézuskának ajánlotta föl a nagy hidegben. Szívjóságtól pirosló orcával dédelgettük a betlehemi Gyermeket, akinek én már töviskoszorús fejét, kínhalálát is láttam, fájdalmas hangját hallottam: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Akkor elnémultam, kiestem a közös énekből. Mert nincs a világirodalomban ennél drámaibb jajsötét siralom. Nincs félelmetesebb időemlékem, mint ama Golgota-hegyi. Az Isten szomorúságában, könnyében és viharában vonagló, rémes éjszaka. Az Emberfiának utolsó éjszakája. Szánalom és bűntudat tölti el a szívemet, valahányszor újraolvasom Máté evangéliumának ezt a részletét. Mintha Péterrel együtt én is elárultam volna őt a kakasnak hármas szólása előtt. Mintha… De társaim, jerikói ezüstkürtök, fennen harsognak. Ma is hallom őket. Végül a csöndben azt kérdi tőlem a szíves házigazda: „Honnan jöttök, hogy úgy fénylik, ragyog a szemetek?” „Hát onnan – mondom –, a sötétből. Mert kiszabadultunk az éjszakából!”

„Fiaim, csak énekeljetek!”^*

Tudjátok ugye, hogy kitől származik és kinek szól ez a biztatás? Nem tudjuk. Akkor elmagyarázom! Tanító és kántor urunk, néhai Tóth Károly, szülőfalum áldott emlékű lelki gondozója, a gazdálkodás, népnevelés, színjátszás, de főleg a kórusművészet apostola imigyen világosította meg a költői allegóriában járatlan elménket: Tompa Mihály, Petőfi barátja, aki verseiben a levert szabadságharcot siratta, madár képében a költőket serkenti: fiaim, csak énekeljetek! A fölszólítás nekünk is szól, pusztakamarási magyaroknak. Szabadságharcunk után a világháborút is elveszítettük, országunkat feldarabolták, román uralom alá kerültünk, ám a csüggedést ne hagyjuk magunkon eluralkodni. Énekelni fogunk!

Hétéves lehettem, amikor Tóth Károly tanító úr engem is besorozott kóristának a nagyobb fiúk, lányok, asszonyok s férfiak közé. Vadásznia kellett valósággal az énekeseket. Királyi őrmesterünk a juhok bégetésében is a magyar himnuszt gyanította. Bárki bármit kornyikált is a nyelvünkön: elhallgattatta, némelykor pofonokkal, szelídebb óráiban csak fenyegetéssel. Éneklés helyett ekkor kezdett elterjedni vidékünkön a szöveg nélküli dúdolás. Tűrhetetlen állapot! – fakadt ki gyávaságunk ellen Tóth Károly uram. Tán csak nem leszünk lollárdokká! Petőfi versét fogjuk énekelni, a kutya keservit!

A presbiterek kérdésére elmagyarázta, hogy a titokzatos, bársonyos szó – lollárd – német kifejezésből bújt elé. Lollen – azt jelenti: dúdolni, tehát mezőségi riadt magyarok módján szavak nélkül sajogtatni a dallamot. Mi pedig csak azért is vegyes kórusban fogjuk hírül adni a világnak, a győztes nagyhatalmaknak és a kisantantnak – entente cordiale –, hogy hegyen ülünk, búsan nézünk le róla, írta Petőfi Sándor, előadják a pusztakamarási református egyházközség dalárdistái, vezényel Tóth Károly. A kórust Tőkés János lévita atyánkfia alapította 1910 táján. Magyarok 285-en voltunk akkor, nagyrészt szegényparasztok, kis mértékben bárók: összesen ketten, Kemény Anna és a testvérbátyja. Hétszázhuszonkilenc román mellett harmadik nációként tizenöt zsidót számláltak meg a biztosok. Edelstein úr és népes családja nagyapám szomszédságában lakott. Későbben, mikor én is a világra jöttem, felcseperedvén, sábesznapon tüzet gyújthattam nekik, meg vizet mertem a kútból, jóanyámat azután kiagyalt látomásaimmal ijesztgetve. (Pl. Edelstein úrnak tüzet fogott a kaftánja, egész veder vizet kellett öntenem szegényre.)

Családi emlékezet szerint az első világháborút megelőző években Tőkés János uram kórusa harmincfőnyi is lehetett, hiszen annyi volt akkoriban a gyerek, mint a rosta lika. Anyai nagyapám, Székely Gergely, miután szaporító szent szándékkal ismeré vala Máriskót, az ő feleségét, kétévenként jegyezte föl a Bibliába újszülött lányainak és fiainak nevét: Sári, Máriskó, József, Berta, István, Erzsébet, Gergely, Ilona, Eszter, Zsófi, Rebeka.

Az életed helyén életet hagyj magad után, mondogatta nagyapám, és hozzá igazodott apai nagyapám is, Sütő Mihály, aki írástudatlan lévén csak fejben tartotta számon a gyerekeit, ilyenformán: Kati, Máriskó, Gergely, András, Dani, Ágnes, Juliska, Anna, László. Hajdan, tatárdúlások idején borzalmas mészárlás gyérített minket, az akkoron még színmagyar Mezőség településeit. A kiegyezés utáni években káprázatos tavaszi rügyezésben, sarjadásban, magonchajtásban serkent föl a nép, hogy veszteségeit pótolva újból erősnek mondhassa magát. Szándékához nemigen talált a szomorkás Petőfi-vers, ám lehetséges, hogy a múltnak komor emlékei s a jövőnek balsejtelmei is latba kerültek a választáskor. A költemény csöndes, lombhullató hangulata mulandó létünk fájdalmát keltve késztette az atyafiakat képes beszédre. Midőn a harangozó azt kérdezte nagy gonddal apámtól: hogy és mint vagy? – ilyeténképpen kapta a választ: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Hát te, Sándor? Hasonlat formájában a pontos meghatározás röppent föl menten apám füle ügyébe: Mint a boglya tetejéről a gólya. Mondja valaki, hogy emberlétükben s magyar mivoltukban nem értették meg egymást. Két madárjós, ha összefut: egymásra kacagnak. Két magyar annak örül, ha búsulhat. Apámék este már énekelhették az iskola termében a kórusmű második versszakát, miszerint bánattengerben csak sziget az öröm. Petróleumlámpa méla fényében óriásira nőtt a falon Tőkés János urunk vezénylő árnyéka. Lelkes volt a hang is próba végeztével: „Ha így haladunk, dalos versenyen díjat nyerhetünk.” Egyházi följegyzés szerint kilencszáztizenkettőben dalárdistáink a harmadik versszakot is elhagyták, tökéletesen elsajátítva, hamis hang nélkül harsogva, hogy fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél. Vihar jöttére senki se gondolt, mezőségi atyámfiai a múltjukat se ismerték, nemhogy a jövőt sejthették volna. Szép lendülettel fordultak be a költemény következő kanyarjába, ahol tarka madár nem fütyörész az ágon, ezért a költő maga is lehullna már a hulló levelekkel.

Nem hullott, akkor még nem!

Más okból akadt el az ének, amelynek az lett volna célja, hogy látva lássanak, hallva halljanak minket a világ dobogóin. Lábáról közel egy évig betegség verte le Tőkés Jánost, kovászemberünket. Kabátos iskolázottak, akik rühellték a népnevelést, sörélesztőnek csúfolták őt. A következő esztendőről későbben így énekeltek a kocsmában: Ezerkilencszáz és tizennégybe’ a Jóisten lenézett a földre! Lepillantott Erdélyország közepébe, szegény magyar fiúk mennek a harctérre.

Kitört a világháború.

Tisza Pista ellenezte, Ferenc Jóska elrendelte.

Küldték aztán egyre-másra az értesítést hősi halottakról, eltűntekről, fogságba esettekről. A kórus fiainak egyharmada odaveszett. Orvosságnak való se maradt az énekből. Akkor értették csak meg a kamarásiak is, milyen szelíd, fuvintásnyi búsulás volt az a versbéli, a képletes boglya tetején, a véres kút kínjaihoz képest, amelynek mélyéről az apokaliptikus borzalom végét lesték az emberek.

Apai nagyapámat, Sütő Mihályt is kivitték a frontra, holott már a negyvennegyedik évét taposta. Apámat se hagyták itthon, pedig még csak tizennyolc éves volt. Egyik az orosz, másik az olasz fronton harcolt, úgymond a hazáért, amelyet nem támadott meg senki, de mindenki föl akart már darabolni, akinek megfájdult volt a foga rá. Apám elcsukló hangja, lagúnakék szemében a könny gyermekkorom emlékeinek mélyéből: „Piavénál sebesülten hanyatt feküdtem a földön, mikor a fellegek is vérpirosak voltak. Égnek álló kerekeikkel az ágyúk, arcukkal földre bukottan a halott katonatársak… Vége volt Magyarországnak.”

Román uralom alá kerültünk.

Más népekkel is megesett, hogy főhatalomváltást kellett elszenvedniök. Ám ahogy minket, erdélyi magyarokat mindenestül hadizsákmánynak tekintve odadobtak a fosztogatóknak: példátlan Európa történetében. Védhetetlen védeni valónk se maradt legutolsó menedékünk, az anyanyelv kivételével. Más irányt vett hát az énekes nyüsletésünk is. Nem jókedvünkben, nem is bánatunkban folytatjuk, amit harmincöt évvel ezelőtt elkezdtünk, mondta új kántorunk és karmesterünk, Tóth Károly. Magyar szavainkat odakint kiverik a szánkból. Idebent, énekbe göngyölten tán megvédhetjük Petőfinek reánk testált hagyatékát.

Kevesebben voltunk persze, mint annak előtte. Nagybátyáim s nénéim hiánya is tetemes volt. Sári Budapesten ragadt cselédlányként. Máriskó, József, István és Gergely Bukarestben keresett menedéket az itthoni nyomorúság elől. Ilona Kolozsvárott jutott be szobalányként a Bánffy-palotába. És mentek mások is, amerre szemük látott; ahol úgy remélték: magyar nevüket nem kell föladniuk, református vallásukat nem kell megtagadniuk. Lassanként gyermekkórussá fogyatkozott a hajdani dalárda. A valamikori basszisták, baritonisták kihaltak közülünk, újakat lasszóval se lehetett fogni. Fújtuk csonkán-bonkán s megint elölről kezdve: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Ifjonti fürgeségünkben alig néhány hónap alatt jutottunk el az ötödik versszakig, ahol is a költő imigyen tűnődik: Holtom után vajjon mi lesz belőlem? Vadfa szeretett volna lenni, amit nemigen értettünk, mivel közülünk egyesek bárók, nyúlvadászok, adószedők szerettek volna lenni. Azt énekeltük mégis, amit a tanító úr diktált. Ilyenformán köszöntött ránk az Úrnak 1940. esztendeje. Nekem boldogságot hozott. Indulhattam Nagyenyedre a tanítóképzőbe. Másoknak frontra szóló behívót kézbesített az őrmester. Lángba borult újból a világ. A gyeplőt az Isten a lovak közé hajította, néztek sokan sötét orcával a sötét egekre. Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. A mi falunk maradt, ahol volt: román uralom alatt. Népvándorlás támadt ebből is. Magyar, ha tehette: átszökött Magyarországra. Ha valaki törődött volna még a kórussal, imigyen vehette volna számba veszteségeinket. Anyám testvérei közül öten hagyták el a szülőfalut. „A legjobb hanganyagom!” – hördült fel a kántor úr, mintha lett volna még értelme a hegyen ülő búsulásnak. Majd nemsokára ő is elmenekült családostul. Kántor és tanító nélkül maradtunk. Aztán pap nélkül is egy darabig. Mire véget ért a második világháború, üres padjaival istenháza mutatta főleg a veszteségeinket. Sokan távoztak el a faluból meg az életből is, a zsidókat pedig mind egy szálig elhurcolták a román hatóságok a tordai gettóba. Többé soha nem tértek vissza. Szüleim Edelstein úr Erzsike nevű lányától kaptak még levelet az ötvenes években. Válaszukban megírták neki, hogy a faluban minden „zsidó házat” lebontottak; hogy ők maguk is kuláklistára kerültek, istállóban laknak. A háborút követő három esztendő idején megújult remények kezdtek pislákolni. Még magyar pártot is adott az új hatalom: Magyar Népi Szövetségnek hívták, báró Kemény Béla volt elnöke, míg föl nem hördültek az osztályharcnak éjjel-nappal üvöltöző dervisei. Kemény Bélát tiszta ártatlanul meghurcolták és kínozták. Osztályának fizikai megsemmisítése közben érte őt is a halál kolozsvári kényszerlakhelyén. Ekkoriban jelent meg szülőfalumban is valaki az új időknek új követelményeivel, mondván-kiabálván: Énekeljétek, testvéreim, a szabadság győzelmét! És meg ne halljuk, hogy valakinek a száját a lemondás reakciós szavai hagyják el! Hadd lám, kinek van mersze azt énekelni, hogy: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Senki se szólt ellene, ám annál többen mondták egymás között, már-már fülbe súgva: legyünk inkább vadfák az erdőben.

Ami rája következett: más alkalommal lészen elmesélve.

Az Ember-Isten földi éjszakái^*

Mikor eljött az én szárnyas szeptemberem is, hogy bevonultasson a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba, jó anyám minden diákholmit összecsomagolt, százféle intelmet a lelkemre kötött, viselkedésbeli kötelezettségeim felől faggatott. Aggodalmas, szerető számbavétel mondatta vele: „Szégyent se magadra, se mireánk ne hozz! És ne feledd, hogy imádkozni tanítottalak!” Már nem tudom, miként válaszoltam e figyelmeztetésre. Csak arra emlékszem, hogy anyám fölkapta zöld kendős fejét és puha rajzolatú szemöldökét, s jobbjának mutatóujjával a szívem tájára bökött:

– Vizsgáztatni fognak, és azt kérdik: hiszel-e Istenben?

– Szárazon és vízen – mondtam volna akkor, ha Tamási Áron Ábelének lelke lobog bennem, de még messze voltam attól, hogy velük megismerkedjem, mármint: a székely királyfiúval és álmainak szikrabeszédű, kalandos hősével.

De nemcsak időbeli távolság választott el tőlük, hanem az én gyermeki lelkemnek egészen másfajta időjárása is. Istenhit dolgában – úgy tízéves koromig tartó, imádságos-nyugodt korszak után – a kételynek valóságos viharzónájába jutottam. Nyáron át, nagy puszta mezőn, éjszakai csillagos ég alatt, nagyapám szolgálatába szegődött bojtárként a magánnyal együtt szakadt rám – ma így mondanám – Ady-fájdalmasan, egész lényemet meggyötörve: az Isten keresése. Hittel, hitetlenül, magamat megadón és vakmerőn tagadva, aztán az Úr büntetésétől rettegve, és újból magamba szállva hányódtam a Holt-tenger ködös kilátástalanságában.

Anyám megismételte kérdését:

– Hiszel-e, fiam?

– Nem tudom! – mondtam nagy elszántsággal, hogy csak igazat szóljak. – Nem tudom, édesanyám! De keresem Őt.

Anyám megdöbbent, összecsapta két kezét, mélyet lélegzett, mint ki jajkiáltást fojt el.

Azt kérdezte, közelgő konfirmációm előtt még csak keresem az Istent? Hát nem volt nekem időm rendbe tenni a lelkemet?

Több mint két esztendő volt ugyan még a beavatásig, ám ettől nem enyhült anyám ijedelme. Mint akit borzasztó csapás ért, könnyével küszködve, sikolyos hangon szólt rám:

– Hazudsz, fiam! A hitetlenség szégyenét nem hozhatod reánk!

Akkor, hogy mindvégig őszinte maradjak, elmondtam fura zavartságomat:

– Nem tudom, hogy van-e vagy nincs! De azt tudom, hogy félem Őt! Félem az Istent!

Vigasztaló öleléssel vont magához anyám. Rosszallva és megértéssel, keserves mosollyal paskolta puhán meleg tenyerével az arcomat.

– Mondtam én, hogy hazudsz! Hiszen, ha féled, akkor már hiszed is az Istent.

– De nem tudom, mit tegyek, amikor nézem az eget, éjjelente bámulom a csillagokat, és úgy kínoznak a rossz gondolatok, hogy hallom a szívem dobogását – vallottam be keveset nyári, mezei magányom kínjaiból.

Anyámnak megkönnyebbült sóhaja, derűs arca jelezte, hogy tudja már az én orvosságomat. És mondta kedvenc vasárnapi iskolai énekem kezdő sorát: – Az áldott orvos közeleg, a drága főpap, Jézus…

Fellobbanó kedvemben a folytatása szárnyakat kapott, ahogy énekelni kezdtem: – Szava szívünk enyhíti meg, egyetlen üdvünk, Jézus!

Így már, oktávnyi röppenéssel el is kaphattam a refrént, amit oly nagyon szerettem: az iskolában, templomkertben, erdőn és mezőn százszor megismételt, álmos völgyeket serkentő, boldog híradást: – Halld, mint zeng az égi kar édes visszhangjaival! Szívemben is zeng e dal! Jézus, Jézus, Jézus!

S mert lehetetlenség, hogy aki tanítóképzőbe indul, ne működjék már karmesterként is: kántor urunk mozdulatai szerint kezdtem a vezénylést, és egyszemélyes kórusként énekeltettem anyámmal is a refrént: – Szívemben is zeng e dal! Jézus, Jézus, Jézus!

Anyám csöndet intett, és lefogta gyöngéden még mindig karmesterkedő jobbomat, mondván, hogy lerongyolódott hitemet egyedül Krisztus fogja megújítani. Ezt oly bizonyossággal ígérte, mint aki égi üzenetet közvetít, s egyúttal a lelkes képmutatás bűneit is számon kéri, mivel úgymond megtévesztő módon csillogó szemekkel és pirosló buzgalommal szoktam énekelni, hogy: Fel, barátaim, drága Jézus zászlaja alatt!

– Hazugságot énekeltél tehát? És úgy gondolod, hogy szép énekkel, jó hangoddal hazug szó eltakarható? – váltott anyám mind élesebb feddésre, de látván szégyenkezésemet, amely őszinteségem bére volt, tán megsajnált engem, és csöndesen, majdnem suttogva mondta harmadszor is: – Jézus. Csak be ne zárd a szívedet előtte.

A szívem túlságosan is nyitott volt; az eszem miatt akadtam fönn pogány kételyek hálóján. Különös ellentmondásként karácsony, húsvét, pünkösd csillagképében mégis mindenkor töretlenül fénylett föl számomra a megváltás misztériuma. Betlehem csillaga alatt, gyémántcsillogású hómezőn egymagamban, semmitől sem félve a Gyermek jászolához gyalogoltam volna; húsvét reggelén mindig ott szerettem volna lenni Mária Magdaléna és a másik Mária mellett, saját szememmel látni az elhengerített követ, a megfeszített Krisztus üres sírját, a Gonosznak végső vereségét; pünkösdkor vissza-visszatérő töprengéseimben kerestem, kutattam titkát a százféle népekhez szóló égi üzenetnek; miként érthette ki-ki saját nyelvén az Istennek nagyságos dolgait? Sebesen zúgó szélnek zendülése… – Tanár úr, kérem, nem égi zene volt az? – kérdeztem később a Kollégiumban, szóba kerülvén a zenei nyelv egyetemessége. Efölött most ne határozzunk, mondta Delly Szabó Géza, hogy okoskodásomat ne érje bántódás.

Ó, a gyermekkor énekei! Egész lényemet betöltő dallamai! Jó helyre nyúlt anyám, hogy az Ember-Isten földi vándorútjához vezessen vissza. Mintha keserves, mert félelemmel teli tűnődésemnek a mélyére látott volna, fölismervén az énekben született boldog pillanatokat.

Édes visszhangjaival szívemben is zeng e dal…

Húsvétillatú tavaszi napokon, mikor anyám évelő kerti virágai kinyíltak már, az ünnep körül rajzó, évelő képzelgéseimmel keltem és feküdtem. Virágvasárnap örömével énekelt, Jézust kiáltó dalunk magányos útjaimon is elkísért. Erdőn, mezőn, labdajátékos réteken zengett föl bennem a refrén, az égi kar világot serkentő hangja. Gyermeki sereg nagy zsinatolásaiban is hallottam – igen! a szívemben! – a meredeken fölszárnyaló, majd csöndesen alászálló dallam hosszan tartó utórezgését.

– Énekelj valamit a református énekeskönyvünkből – mondta Delly Szabó Géza, áldott emlékű tanárom Enyeden, felvételi vizsga közben.

Rázendítettem az Áldott orvosra.

Vadonatúj hangom volt még akkor. Elismerő bólintással hallgattak vizsgáztatóim. Úgy énekeltem, hogy megszomorított anyám is vigasztalódjék a távolban. Később azt álmodtam, hogy ott ült mögöttem a felvételi vizsgán.

Internátusi felügyelőnk szelíd szigorral kérte számon minden hét végén: vajon mit és mennyit olvastunk a Szentírásból? Novemberig az Ótestamentum zordon tájain kalandoztam. Mikor az első hó lehullott, és advent elejébe menvén, énektanárunk Jézuska-dalokat kezdett tanítani, minden esti szilencium végén már az Újtestamentum evangéliumainak csodás világába vettem be magam. Önfeledt bolyongásaimból gyakran éjféli időben térített meg s hajtott lefeküdni korholó szavakkal a szolgálatos felügyelő. Annak az évnek karácsonyán már Jézus csodatetteiről mesélhettem anyámnak; egy csöndes órában a legelsőről, mit a kánai menyegzőn cselekedett volt, borrá változtatván hat kővedernyi vizet, hogy kedvére tegyen az ő tanítványainak. És megmutatá az ő dicsőségét; és hívének benne… Kána! Első hallásra a boldogság színhelye. A párválasztás nászi öröme. Jézus legelső csodatételével mégis drámai mozzanat. Főpapokat megbotránkoztató jel, és követi majd a többi, farizeusokat botránkoztató cselekedetek sorozata. Betánia és Lázár feltámasztása az Ember-Isten utolsó csodatétele és győzelme a kételkedők felett, tökéletes harmóniában Isten akaratával. Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. A tömeg ámul, csodálkozik, Nikodémus, mintha sejtené a titkos szövetséget, ravaszul faggatódzik, mondván: senki sem teheti e jeleket, hanem ha az Isten van vele. Jézus nem kérkedik, igen és nem helyett az újjászületés, megtisztulás követelményéről beszél, máskor hallgat, csöndesen mosolyog, mintha semmit sem tudna a feléje záporozó kérdések veszedelméről. Gyermeki ésszel valósággal följajdultam a képmutatók gyűrűjében kimondott szavak olvastán: Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt. Akik őt kínhalálra szánták e szavaiért később: ököllel és korbáccsal válaszoltak az Ember-Istennek.

Nagyenyedi boldog napjaim idején, téli vakáció után is az Újtestamentum olvasásába merültem gyakorta. Ami kezdetben kötelező volt, észrevétlenül lopta be magát szellemi szomjúságomba. Bizonyos, hogy olvasókedvemben csöppnyi hiúság is meghúzódott. Húsvét közeledtével a szüleim, testvéreim utáni vágyakozás is elkapott, karácsonyi emlékeim nyomán pedig az otthoni elismerés jó érzése. „Pap lehetnél már! Úgy ismered a Bibliát.” Pedig töredékes volt az én tudásom: mécseslobogás az írástudatlanságban bővelkedő szórványállapot idején.

*

Az Újtestamentum – amellett, hogy kánoni könyvek gyűjteménye: az Ótestamentummal együtt maga is epikai remekmű. Tematikai, történeti gazdagsága felülmúlhatatlan. Mondandóinak műformái a teremtett világ számbavehetetlen gazdagságát jelzik. Ha elmerülsz benne: gondolati mélységének dimenzióit nem érzékeled; úgy vesznek körül, akár a mindenség. Indulj szellemútra: jelenléted a csepp a tengerben.

Jézus földi létének fordulatai oly módon ejtettek rabul, akárha közönséges halandó hős nyomába szegődtem volna. Szívem, izzó rokonszenvem az övé volt azért is, hogy minden asztalhoz leült, minden kicsi ház küszöbét átlépte, nem kerülvén el a bűnöst, az elesett embert, az erkölcsi szégyenében magányba szomorodott asszonyt. Még hívei is óvták némelykor, távol tartották volna az „alacsony tömegtől”. Nem tudhatták, hogy ahol a bűn bővelkedik, ott van igazán helye a kegyelemnek. Ám ez csak látható és érzékelhető része Krisztus cselekedeteinek. Ami láthatatlan és titokzatos benne és minden megnyilatkozásában: Atya és Fiú kapcsolatának állandósága, hatalmas ereje; az Ember-Isten abszolút bizonyossága arról, aminek el kell jönnie; az én órám, ahogy mondani szokta; az isteni szándék beteljesülésével az Isten-Ember, a Megváltó belépése az emberiség történelmébe.

Csodára szomjas képzeletem az Írás közlésein túlmenőleg színezte és gazdagította Jézus csodatételeit. Néha álmomban is álmatlankodva idéztem föl újra meg újra sose látott tavak és tengerek vészes hullámzását, bárka tatján a búzavirágszemű Mestert, a megriadt tanítványokat. Uram! Elveszünk!

Jézus elcsendesíti a tenger hullámait, elsimítja a tó vizét.

Hét kenyérrel, néhány hallal négyezer embernek éhét csillapítja.

Bélpoklost, bénát gyógyít és szégyenletes hallgatásba roskaszt kétkedő hitetleneket. Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!

Megszállottakból disznókba menekült ördögöket űz tovább, míg a tengerbe nem fúlnak.

Feltámasztja Jairus lányát, fák módjára lábukon száradókat gyógyít, és… hogyan is folytassam? Szárnyas szeptember után, amely a Kollégiumba juttatott engem, húsvéti szelek fújtak már, Jézus-olvasmányaim pedig Károli Gáspár óborzamatú nyelvén fészkelték el magukat viaszérzékeny emlékezetemben. Vallástanárunk az orra hegyére csúszott szemüvege fölött nézett meg engem, hallván, hogy mondom: – És nagy sokaság megy vala hozzá, vívén magokkal sántákat, vakokat, bénákat, csonkákat és sok egyebeket lábai elé; és meggyógyítá őket – Máté evangéliuma, 15-ik rész.

És minden csodatételét, fennszóval avagy magában megköszönte a mennyei Csodatevőnek. Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Másodszor idézem szavait, mert egy közelgő véres, jajszavas, szép arcát összeroncsoló éjszakán könyörgését elnyeli majd a viharos ég s a csatornasöpredék-ember vérszomjas üvöltözése.

Ám addig az Ember-Istennek el kell szenvednie a közönséges ember fájdalmát, hogy valósággá váljék az áldozat. A küldetés.

*

Nagypénteken – immár húsvéti vakációban – megesküdtem volna, hogy nem csupán templomi énekünk szerint, hanem valóságosan is búsan szólnak a harangok, mintha velünk sírna hangjok. Boldog tudatlanságom idején, hogy anyám a paphoz futtatott szárított szilváért, almáért, amit puliszkával fogyasztottunk el a gyász napján: öregeket megbotránkoztató módon kacarásztam, fütyörésztem, és hazáig menet alaposan megdézsmáltam a böjtös eledelt.

Bethlen Gábor diákjaként már szégyelltem korábbi magamat. Fakuló és ősi tartalmukban megzápult szokásaink láttán valósággal prédikátori buzgalom kapott el: istentisztelet után is maradjon nagypéntek a péntek. Ó, nem sírás-rívás, középkori óbégatás hiányzott a mi gyülekezetünkből. Hisz régi hazánktól elszakított, kifosztott templomegerei voltunk rossz időknek: fájdalmak Krőzusai. De roppant szegények voltunk ezredévek történeti ismeretében. Nemzetiben és keresztyéniben egyaránt. Semmit se tudtam én akkor ezen segíteni. Egymagamban indultam fáradatlan képzeletem szárnyain Jézus kínszenvedésének színhelyére.

*

Júdás áruló csókja. A mellőzöttség bosszúja. Főpapok, templomszolgák szablyával, fustéllyal rontanak rá, aki nem védekezik, mert tudja: élete, halála nem egymásutáni, hanem egymásból következő események láncolata. Az Egészből, amelynek meg kell történnie, egyetlen Részt sem lehet kiiktatni. Hányszor mondta, jövendölte, sejtette fiatal életének derűs perceiben is, az időnek méhében rejlő iszonyatot! S az már közelivé lett a vészterhes sötétségben: Ez a ti órátok, a sötétség hatalma. Hozzátehette volna: És jóslataimnak is beteljesülése.

Júdás árulása után Pétert is félelem tölti el. Nem ismerem őt. Hajnali kakasszóig három ízben kapja torkon a rettegés. Megrendült volna Krisztus iránti szeretetében? Nem, nem hihető! Ellenkezőleg! A megkínzott ártatlanság láttán a szívét szaggató szánalom is szeretetének része lett. Későbben hosszan tartó zokogása hallatszott. Minden Kínok sötét óráiban. Mesterét és saját bukását siratta Péter. Mások iránti hűségünk aranypróbája: önmagunk erkölcsi teljességének megőrzése.

*

Közismertségének ellenére szólnunk kell Jézus megkínzatásáról, az ő szívén is átsuhanó félelemről; a töretlen lélek törékeny testének vért – a tisztaság arcán alágördülő bíbor cseppeket – verejtékező iszonyatáról. Nem a szánalomkeltés, hanem a hűség és a hűtlen szabadulás örök emberi konfliktusa miatt hívja elő képzeletünk a vallatott rabot, akinek szép, szelíd arcát kőkemény öklök felismerhetetlenné zúzták-roncsolták „az Úr nevében s az ő védelmére”. Tanúk állították, hogy lerontja Isten templomát és harmadnapra felépíti azt. Semmit sem felelsz? A kérdést katonatenyér csattanása követte a szótalan rab arcán.

Ólomgombos korbácsot suhogtató pribékek váltották egymást az ütlegelésben.

Véres hajfürtjein emberi mivoltukból kivetkőzött, vadakká lett lények köpése, undok nyála gyűlt meg.

Homlokán töviskoszorú, lemeztelenített testén a nyílt sebeit borító vérbíborpalást.

Fájdalmak fájdalma pedig: a kegyetlenül megcsúfolttal röhögve csúfolkodók cinikus vastagbőrűsége a vércse szaggatta galambhoz hasonló húscafat láttán: „Ez hát Jézus? Ily formátlan formában? Már csak ezért is megérdemli a halált.”

Ecce homo! – mondja Róma helytartója. – Íme, az ember!

De Pilátus bármit mond is halovány igazságérzete és hatalmi vágyai közt ingadozva: a csőcselék üvöltözése mindegyre fokozódik: Feszítsd meg! Feszítsd meg!

És megfeszítteték!

Az Újtestamentumnak erről szóló fejezeteit újra meg újra végigborzongtam az enyedi éjszakában, villanyoltás után, kicsi zseblámpám fénykörében fejemre húzott takaró alatt az internátusi hálóban.

Lecsapott rám az éber szobafőnök: – Aludj, kiskomám! Holnap beszekundázol! – De hunyt pilláim alatt is vonult, hömpölygött hegynek iramló fekete folyamként Krisztus mögött a tömeg, a halál hordája, a síró asszonyok kicsi serege, katonák komor láncolata. És ott voltam magam is, ott, a Golgotán. És amit láttam, örökre megragadt az emlékezetemben.

Jézus T alakú keresztje, a megkínzott Ember-Isten háromszori földre roskadása. Szomjúságának kínja és az ecetbe mártott szivacs; utolsó íze a földnek, amely 33 éven át táplálta őt és szaporította keresztfájának évgyűrűit.

Cyrenei Simon szánalma és riadtsága a katonák „nagylelkűsége” folytán hátára parancsolt Krisztus-kereszt súlya alatt. Szennyes lelkű férfiak mocskos száján még mindig a gúnyolódás: Tégy csodát! Szabadítsd meg magad! De Jézus már senkit se méltat válaszra. Korbácsütések záporában szólt már; farkasarcú ellenségei fölött emberarcú jövendőnek fiaihoz küldte üzenetét: Azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.

A csodatételek ideje lezárult. Holott ugyanaz ő, aki Kánában volt, és a háborgó tengeren volt, Betániában volt. De minden órájának más-más volt a parancsa. A Golgota parancsa már nem a csodatételé volt, hanem a szenvedésé. Az Ember-Isten nem képletesen, metaforikusan, nem szóval, kinyilatkoztatással, hanem valóságosan, vérbíborpalástban, minden emberi fájdalomnak magáravételével váltotta meg az embert. Az embert, aki úgy küldte őt halálba, ahogyan csak a rabszolgákat és gonosztevőket büntették: megfeszíttetéssel, amelynek iszonyatát ezerháromszáz év múltán is így őrzi ómagyarok Mária-siralma: Világ világa, / Virágnak virága / Keservesen kínzatol, / Vasszegekkel veretel.

E néhány sor, a magyar géniusz általunk ismert legősibb csodája letéteti most velem a pennát a kereszthalál ábrázolásában. Amit fölhozok még az én időmnek mélységéből: a szívemet máig betöltő megrendültség, s ama bethlenista kisdiák Jézust sirató könnyeinek emléke.

Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiálta Jézus a keresztfán, mondván: Eli, Eli! Lamma sabaktáni! Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?

S azt újból kiáltván, kiadá lelkét.

Aztán meghalt, és minden szenvedése ott maradt Mária szívében. Mindig úgy képzeltem: arcának vonásaiban is. Jézusnak fájdalomtól tán örökre megnémult anyja, síró-jajgató asszonyok között szótalanul és tán mozdulatlanul nézett föl a keresztfán szenvedőre, hogy annak fájdalma csöppenként a szíve közepébe hulljon, teljes földi örökségeként, amely haláláig betölti napjait.

S amikor ugyancsak némán, hosszan átölelte a keresztfát: vajon tudta-e, hogy áldozati kínhalálával az Ember-Isten Isten-Emberré lett, és e metamorfózisnak az volt legfőbb feltétele, hogy földi pályafutásának minden percét és gyötrelmét fölvállalja, megszabott útjáról soha ne térjen le, még akkor sem, ha pillanatokra megriadt szíve a keserű pohárnak elmúlásáért könyörgött.

*

A feltámadás fényét, örömét minden húsvét vasárnapján átéli és énekbe, imába foglalja a keresztyén világ. Világnyi hallelujának szikrányira kicsinyített másaként láttam, ó, hányszor láthattam anyámat, míg élt, harangszóra fölserkenve, kezében ünnepi kaláccsal a szomszédasszonyt házából kiszólítani. – Krisztus feltámadott! – mondta neki a görögkatolikus románok köszöntése szerint, az pedig kedvesen bólogatva válaszolta a maga nyelvén: – Bizony feltámadott!

Voltak, sírba hulltak^*

Harminc évvel ezelőtt írtam ezt a könyvet szüleimről, rokonaimról, a szülőfaluról és egy örökkön szóló mélyhegedűnek a hangjáról, amely eszmélkedésem hajnali órái óta bolyong e holt-tengeri tájon, és szomorítja a szívemet.

Az idő, amely embereken lépdel, népeket támaszt és omlaszt, az én krónikám eleven szereplőivel is kegyetlenül bánt el.

Azóta, hogy naplómat befejeztem, jó részüket elszólította e földi világból.

Rettegett Istenének színe elé hanyatlott Ferenc bátyám, a vidámság embere, és román ajkú felesége, Mária, akit kedves ángyómnak szólíthattam a népes rokonságban.

Farkasordító hidegben, éjszaka ütötték le, verték hóba Jóska öcsémet, mivel magyarul énekelte szerelmes bánatát az égi sóbánya felé, ahonnan vigasztalást remélt. Fektében tüdőgyulladást kapott, majd néhány hét múlva meghalt a mócsi kórházban.

*

Agyvérzés vitte el Gyomai Gyurkát, majd életének virágjában a fiát is, Györgyöt, korai özvegységre jutván szegény Rebeka néném.

Erdőn-mezőn, nyulászatban, rókahajtásban legendás hírűvé lett Gyümölcsoltó Gergely bátyám ugyancsak megözvegyült öregségére. Erzsi ángyóm, a Türelem Asszonya kidőlt mellőle.

Sírba hullt Székely Jóska bátyám és vele a szeretet szigorúsága, melyet nélkülözünk immár az abroncstalanságban.

1989 januárjában meghalt apám, nem várta meg, hogy köréje telepedjünk a kilencvenedik születésnapján.

Öt évvel későbben követte őt anyám. Halott arcán fuvintásnyi, titokzatos mosoly keltett aggodalmat némely gyászolóban. „Hamarosan maga után szólít valakit” – mondták. Kinek szól vajon a törött szárnyú, fagyott kacagása?

Halála előtti estén, amikor fölvertem párnáját, eloltottam ágya fejénél a lámpát, könnyedén ejtett szavakkal, derűsen búcsúzott tőlem: „Álmodj szépeket, fiam.”

Most itt állok a kérése szerint írott könyvemmel, amely, ha kidőlök mellőle, ugyancsak magára marad.

Az lesz létének igazi próbája.

Virágvasárnapi remény^*

Szóval otthon és szülőföld és egyebek. Lelki fülem hallja az ubi bene, ibi patria híveinek lesújtó véleményét: indul hát megint az ősi magyar imamalom! És szakadnak szívből ódon vallomások. Szelíd-szomorkásan sóhajt Mikes Kelemen: Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. Visszhangjaként válaszol rá Tamási Áron egy amerikai néger szavaival: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. S mintha összebeszéltek volna: világhírű színdarabjában Beckett Sámuel úr ezt mondatja szereplőjével: Azért vagyunk a világon, hogy Godot-ra várjunk. Godot persze titokzatosabb a néger álmodta otthonnál, otthoniasságnál. Emberi vágyak szimbólumaként Godot magasabbra, létünk végokai felé röpteti képzeletünket. Semmit nem nevez meg, hogy minden hiánynak hordozójaként próbáljuk őt megfejteni.

Én mégis a négerhez, a mássága miatt szenvedőhöz fordulok mostan. Mert sokféle gondja, vágya, törekvése, álma van az embernek, de olyan otthona, mit szülőföldjének is nevez: csak egyetlenegy van. Az enyémet, az erdélyi Holt-tengert Mezőségnek hívják, kellős közepében pedig a szülőfalumat Pusztakamarásnak. Ott láttam meg a napvilágot, ott éltem gyermekkorom reggeli éveit; ott gyűjtöttem be magamnak virágmézként annyi boldogságot, hogy bajok-bánatok keserű áradataiban is jutott belőle vigasztalásnak. Pedig nem volt ez a táj sem Kánaán, sem Árkádia. Sóhajok világa volt inkább, egy valaha virágzó, honfoglaláskori magyar nagyközség múltittas, romló maradványa. Tatárdúlás, törökvész, gyermekhalandóság és kolerajárványok túlélői mintegy háromszázan számlálgatják magukat minden temetéskor és motyogják maguk elé, földre ejtett szavakkal himnuszunk gondolati roncsalékait: a jövőnket is megbűnhődtük, Uram! Meddig sújtasz minket fogyatkozással, mikor a zsidók után választott népeid, akiknek elnyomó hatalma alá rendeltél, mint fűszál a réten, úgy szaporodnak! Megélhetésbeli és nyelvi szegénység, jogfosztás, szájbaveretés akár egy házon kívüli dalért is: mindahány oka lehetett volna az elvándorlásnak, óceánon túli kitántorgásnak. Nem mentek. Maradtak. Örök álmuk volt a könnyebb élet, mégis az alig-alig viselhetőt választották. Csak ami súlyos, abban a sorsunk. Ezt tanultam én is tőlük. Itthon, Erdélyben. Otthon, a szülőfaluban. Otthontalanítás közben is. Mikor ’90 márciusában jogainkat kiáltó szavaimért anyám fejére próbálták gyújtani a házat. Mikor úgy tűnt: örökre megsemmisül bennem a gyermekkor hajnalragyogása. A benső nap, amelynek fénye beragyogta minden vágyamat és mondandóimat. S amelynek párja életben és reményben tartotta meg apámat azután is, hogy szeme világát végleg elvesztette. Másfél évtizeden át botorkált vakon a világban, lagúnakék szemével csak befelé látva: emléknapok emlékcsillagai közt mélázva. Soha nem feledem a csodát, amelyről világtalan apám tett bizonyságot az otthon, a szülőföld dolgában. Csillagtalan éjszakában indultam vele Kamarásról Marosvásárhelyre autóval, csöndes beszélgetés közben, hírhedetten kanyargós utunkon, az időben megrekedt falvakat, tanyákat hagyva magunk mögött. Akkor azt kérdeztem tőle: sejti-e, merre járunk, hol tartunk? He! – kapta fel apám a fejét (már e földi létben síri sötétségre ítélt szomorú szép fejét) –, és megmondta, hol vagyunk. Az örményesi hegyen, Királyfalva előtt. „Atyaisten! Hogy találta el ilyen pontosan?” Kis göcögő kacagás, vállrándítás, röptető mozdulat a két tenyerével, s mondja: „Szülőhelyét az ember, mint saját magát, úgy ismeri.” Mi vele vagyunk s ő bennünk van, bámultam hosszan az autó fénysugarába, mely csak nekem világított a holt-tengeri sötétségben.

Ilyenformán emlékezvén a múltra, képzeletem mind gyakrabban keresi föl a gyermekkor színhelyeit. Emlékek fényes napja körül kicsi bolygóként keringve jutok egyre közelebb ahhoz a ponthoz, ahol a kör bezárul, pályám véget ér, hogy elmondassék rólam is az ige: harcomat megharcoltam, futásomat elvégeztem.

A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.

*

Letöltvén e földön a jelöltségi időt, szüleim is elmentek a mindenek útján. Nagyheti gondokkal, virágvasárnapi hangulatban indulok hozzájuk, kis csokor tulipánnal a temetőbe – egymagam. Sok évvel ezelőtt apámmal bandukoltam erre, sírköves magaslatról körülnézelődni a mezőségi magyarok szórványvilágában. Gidres-gödrös, vak embert botlasztó kaptatón így szólt hozzám: „Fogjál karon, fiam. Légy vezetőm a világtalanságban.” Úgy haladtunk biztonságosabban. Fájdalmasan szorult a torkom. Istenem! Apám fehér botja vagyok az ősökhöz vezető úton. Aztán elmondtam neki odafent: milyen a húsvéti ünnepre zsendülő táj. Milyennek látná – ha látna! – Jóska öcsém sírját, kövön a fényképét, mosolyát, mely sírontúli üzenetként próbál vigasztalni minket. Arról is szóltam, hogy és miként domborulnak, zöldellnek, virágoznak hajdani nagy családunk halottainak sírjai. „Sokan mentek el már!” „És kevesen jönnek a helyükbe – folytatta apám. – Maholnap kipusztulunk, fiam.” Ezt úgy mondta, mintha Jézus szavaira emlékezett volna. Aki beszél: a legfontosabbat mondja ki! Mindig azt, aminek elhallgatásával a kövek szólalnak meg! „Hanyatlunk, annyi bizonyos” – mondtam, s apám úgy folytatta, mint aki minden mondatomnak párját őrzi és birtokolja. „Olyan ritka már itt a magyar szó, akár a színarany! Cselekedjetek idejében, amíg nem késő.” „Minden módon próbálkozunk, apám, mégis kicsi a látszatja. Valami hiányzik belőlünk.” Sokáig hallgatott apám s nézett maga elé, majd így szólt: „Több só kell a mi magyar életünkbe, fiam! A só nem romlik és nem romlaszt.”

Így beszélgettünk húsvét előtt szegény apámmal, mikor fehér botja voltam közös barangolásban. Most, hogy nyomában járok a mindenek útján, nagyheti gondokkal és virágvasárnapi hangulatban elmondanám neki, hogy ahhoz tartom magam, amit a lelkemre kötött. A kövek fognak megszólalni, ha nem mondjuk ki most is a legfontosabbat: az a legbátrabb, aki hiszen s reménykedik abban, hogy feltámadunk.

Fájdalmat enyhítő kísérlet^*

Előre kell bocsátanom, hogy itt és most, az Osztrák PEN Klub vendégeként kizárólag önmagamat képviselem; drámai-prózai műveimnek azt a kis csapatát, amely ma még hűséges hozzám, írói mivoltomat próbálja védeni – hol is vajon? A szellemnek azon a frontszakaszán, ahol mindenki mindenki ellen harcol; ahol nemzedékek tagadják egymást, öreg Salierik féltékenysége keseríti meg az új Mozartok diadalmas napjait; ahol merész ifjak, öreg akadémikusok hátán vágnak maguknak lépcsőt az emelkedéshez, fényesen igazolván az értékek és irányzatok harcának törvényét, miszerint egyik tudat a másik tudatot tagadja.

Közlöm tehát önökkel, hogy posztmodern körökben, úgynevezett „sorsproblémás” íróként Budapesten, avagy Transsylvaniában, amely Romániának egyik régiója, engem is többször felakasztottak. Lévén a művelet metaforikus; elviselhető, sőt szórakoztató is. Mi több: valóságos bécsi operett ahhoz képest, hogy mit műveltek Ceauşescu szekuritatés kritikusai mivelünk, amikor nem voltunk hajlandóak magunkra ölteni a diktátor eszméi alapján szabott gondolkodásbeli egyenruhát. Amikor úgy véltük: nem elfogadható, hogy ő nézze helyettünk az eget, és közölje velünk rendeletek formájában az időjárás változásait, valamint a gyereknemzés módozatait.

Nyilván nem óhajtok átcsapni a jelenség másik végletébe. Nem tekintem magam az igazság birtokosának, csupán kutatójának. Az orákulumok fölött eljárt az idő, így tehát nem égő csipkebokorból szólok, hanem személyes tapasztalataim szubjektív sarkából, mondván: az a sajátos világ, az a Nyugat-Európától oly tragikus módon különböző társadalmi-nemzeti valóság, amelyet hazámnak tekintek, már legelső szavaimat, írói vágyaimat és mondandóimat meghatározta. A régió, a provincia tehát otthonom, szabadságom és rabságom akváriuma. Soha nem jutott eszembe onnan eltávozni.

Nem voltam annyira gyáva, hogy elmeneküljek, ám eléggé bátor sem az emigráció kalandjának vállalásához. Egyéb meggondolás is visszatartott. Goethével vallottam, hogy eső elől tóba menekülni – ésszerűtlenség. Ceauşescu zsarnokságának poklát elhagyván csakis Nyugaton kérhettem volna menedékjogot, ahol őt és feleségét a Kárpátok géniuszának járó kitüntetésekkel és királyi akadémiai díszdoktori címekkel díszítették föl a politikai bölcsesség jegyében. A diktátor bosszúja engem Nyugaton is utolért volna.

Nem újdonság, hogy a bolsevik jellegű nemzetiszocialista diktatúra legsúlyosabb öröksége Romániában a rendkívül aktív, paranoiás nacionalizmus és a tökéletes moráldebilitás jegyében gyakorolt közéleti garázdálkodás. Ezzel fordult szembe a demokratikus román ellenzék és vele szövetségben a romániai magyarság. Ehhez a szellemi erőhöz sorolom magamat is. Író számára az ilyen szerepvállalás mindig kockázatos. Művészi hivatás és társadalmi kötelesség között a konfliktus elkerülhetetlen. Transsylvania magyar szellemi örökségében, de ugyanúgy a román kultúrában is több évszázados hagyomány ez. Nem fordulhatok el tőle. Szégyen és gyalázat lenne részemről, ha az esztétika abszolút elsőbbségének kedvéért elszaggatnám morális kötelékeimet; ha könnyű lélekkel választanám életfelfogásom jelszavául a latin tanácsot: Audis, vive, tace – Si vis vivere in pace, azaz: ha békében akarsz élni, legfőbb gondod legyen: csak hallgatni, szemlélni. És ha valaki azt mondja erre: így van, ez legyen a művész életelve, véleményét tisztelettel fogadom. Elvárom azonban, hogy engem se fosszanak meg személyes nézeteimnek jogától. Hiszen ezeket is tapasztalat alakította. Az például, hogy égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani. Hallom persze, és meg is értem a sokirányú ellenvéleményt, meg az ilyenszerű kérdéseket. Hol van már a tavalyi hó, és mivé lettek a költészet társadalmi szerepéről vallott ars poeticák? Hol vannak a népek élén haladó költőlángoszlopok? Hol van már egy Rimbaud látomása arról, hogy a költészet többé nem a cselekvés ütemére fog járni, lépdelni, hanem – horribile dictu! – az emberi cselekvés előtt, a tömeg élén tehát?

Hol van már egy Éluard hite arról, hogy a költészet, akár a szerelem, maga is a boldogságteremtés eszköze? És hol van már az a romantikus ifjú is, aki magam voltam valaha – türelmetlenséggel telten mindazokkal szemben, akik a szabadságharcos Petőfit, a Byron-szerű költőt abszurdumnak, kacsacsőrű emlősnek, komikus vátesznek minősítették. Igaz azonban, hogy idejekorán értettem meg a változatosság törvényét is az ornitológiában ugyanúgy, mint a költészetben: minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Énekét ne dirigálja karmester, párttitkár, esztétikai vámtiszt, szellemileg négykézláb járó cenzor, aki mindig azt követelte a művészektől, hogy egyazon trombitaszó variációit fújják a nép boldogulására. Ezzel a követelménnyel szálltam szembe magam is. A válasz nem intellektuálisan eszmei, hanem brutálisan rendőri volt, tíz évig tartó teljes írói betiltással, anatémával, részleges házifogsággal, 3×3, összesen kilenc lehallgatókészülékkel és lakásunk ablakainak időnkénti betörésével, aztán legutóbb egy, az egész családomat halálos veszélybe sodró mérgezési kísérlettel, cink-foszfid útján etcetera. Ekkor és ilyen körülmények között tapasztalhattam vigaszként és egész életemre szóló hálával telten az osztrák Pen Club tagjainak szolidaritását. Újólag is köszönöm! Ezt a jó érzést végrendeletileg testálom az unokáimra is.

Így tehát nem kell bővebben szólnom a romániai magyar író sajátos helyzetéről. Arról sem, hogy e helyen a múzsák egy adott valóság parancsa szerint – genius loci – egészen mást sugallnak a poéta, a drámaíró fülébe, mint Párizsban vagy Chicagóban. Ezekről a kelet-európai „múzsákról” még azt is tudni kell, hogy manapság nem fuvolás, lantos, játékos nimfák alakjában, hanem a sírjából is vandál eszméket sugalló diktátor pribékjeiként jelentkeznek. Zeneszerszámaikat elhajítva némelykor fegyverrel, vasdoronggal, fejszével hirdetik esztétikai nézeteiket az egy akol, egy pásztor, egy ország, egyetlen homogén nemzet követelménye szerint.

Ilyen körülmények között bármi legyen is vágyam, álmom a művészet abszolút függetlenségéről, le nem vethetem sorsom kötelékeit. Nem tagadhatom meg Idő és Hely követelményét. Szuverén individuumként is egy nemzeti közösségnek, tehát kollektivitásnak vagyok eleven része. S minden művészi felfogás, ars poetica létjogának elismerésével egyetlen határozott tagadó mondatot engednék meg magamnak, mondván: Nem igaz, hogy a művész, akár az Isten, egyedül önmaga által és önmagáért létezik. Nem lehet igaz, mert a magányban született érték mindenkori megbecsülését csakis a nyilvánosság, a Sokaság, az emberek közössége biztosítja. Képzeljék el Mozart művészetét néma kottarengeteg formájában, pincébe zártan. Képzeljék el önök a zsenit az ő hallgatósága nélkül, teljes némaságban!

Engedtessék meg hát azt mondanom: ha szerény munkásságom az írás, a művészet szerepének változásai folytán nem is lehet éluard-i eszköze a boldogságteremtésnek, talán elfogadható egy kis nép tragikus küzdelmében fájdalmat enyhítő kísérletnek. Épp azáltal, hogy jogfosztottságának fájdalmát kimondja. Aki azt hirdeti, hogy ez ma már csakis a politika dolga: nem érti, hisz Nyugatról nézve nem is oly könnyű megérteni a helyzetünket. Az író társadalmi kötöttségeit sem. Mindazoknak tehát, akiknek a művészi és teljes emberi függetlenség kérdésében más a véleményük, többek között ezt mondanám: szubjektív kapcsolódásom azokhoz, akiknek az írásaimat szántam, ma már a gravitáció objektív törvényévé erősödött. Fölismertem ugyanis, hogy az író, a drámaíró, olvasóinak kölcsönidejéből él. Az emberek azt a legdrágább anyagot, amiből az életük elkészül: az idejüket áldozzák föl, hogy irodalmi munkáinkat megismerhessék. Ez a tény olyan viszonyt hoz létre, amely – mutatis mutandis – egy másik régióban a dialektika filozófus előfutárának, Eckhard mesternek a szavaival így határozható meg: „A szem, amellyel Isten lát engem, ugyanaz a szem, mint amellyel én látom az Istent. Az ő szeme és az én szemem egy és ugyanaz a szem. Az Igazságszolgáltatáskor én megmérettetem őbenne és ő megméretik énbennem. Ha Isten nem volna, nem volnék magam sem…” Az abszolutizált emberi magány s a lét teljes értelmetlenségének teoretikusai közt, ilyen kapcsolat nélkül csak az őrület maradna számomra. Mi lennék vajon? Holt faágaktól körülvett szív, amelyet teljesen betölt a szánalom.

Hogy orcánk ne piruljon…^*

Súlyos veszélyekkel teli történelmi hullámvölgyben, újabb nemzeti szégyen és gyalázat nélkül kell kiutat keresnünk, amelyhez Petőfi szavai nyújtanak eligazítást. „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…”

Azok kedvéért, akik Bukarestben annál okosabbak, semhogy megértenék, miről, mifajta járomról beszélünk, én is megismétlem: a romániai magyar nemzeti közösséget létében veszélyeztető jogfosztásról, arról a tanügyi törvényről van szó, melyet immár az ország elnöke is kézjegyével, dicséretével szentesített, mondván: annak vitatható részletei csak azt bizonyítják, hogy semmilyen törvény sem lehet minden tekintetben mindenkinek megfelelő. Holott nem így van ez! Az új román oktatási törvény minden tekintetben megfelelő mindazok számára, akik az ország térképéről a zsidóság és a német lakosság után a magyar nemzeti közösséget is le akarják radírozni. Endlösung-tervét a kivégzett Diktátor nem vitte magával a sírba.

Ezért oly világos, hogy a nemzetiségi politika dolgában nem beszélhetünk visszarendeződésről, hanem inkább Ceauşescu eszméinek továbbfejlesztéséről és gyakorlati alkalmazásáról az ország nemzetközi becsületének árán is. Teljességgel világos, hogy ama véres karácsonynak damaszkuszi útján Paulusokká lett népvezérek újból Saulusokká lettek, üldözőivé mind a román, mind a magyar demokratáknak.

Így fogalmazok, mert nincs kollektív bűn és vétek, Romániában pedig román demokraták nélkül nincs esélye az igazi európai demokráciának.

De minekünk sincs esélyünk a követelt jogokra, ha nem lépünk föl egységesen a jogtiprókkal szemben, ha nem vetünk véget magunk közt is a megalkuvó gyávaságnak, miszerint korai még nekünk a kolozsvári önálló magyar egyetem, még nem vagyunk érettek rá! Így lenne vajon? Báthori István fejedelmünk 1581-ben nyilvánította egyetemmé a jezsuiták kolozsvári kollégiumát, több mint négy évszázadon át érettek voltunk tehát képességeink gyakorlására – ám a félelem sugárfertőzésében szenvedők szerint még várnunk kellene, és meddig vajon? Míg az asszimiláció sötét erői végleg kizavarnak az országból? Míg e mostani tanügyi galádság folytán gyermekeink végleg kibujdosnak az anyanyelvükből?

A kérdés nem szónoki, hiszen tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogunkat az óvodától az egyetemi oktatásig terjedő, autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funárjaink és funerátoraink legnagyobb örömére. Mert álmodozók álmokat képtelenek megvalósítani. „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…” – haláláig!

Mi történik hát?

Parlamenti képviseletünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a politikai vita, a tiltakozó nyilatkozatok eszközeivel, az Európa Tanács elé terjesztett panaszaival elfogadható tanügyi törvényt próbált megszavaztatni. Törvényszerű kudarcot vallott! Akárha méheket próbált volna rávenni, hogy hatszögletű viaszsejtek helyett négyszögűeket rakjanak.

Egy jól működő szavazógépezet, miköztünk pedig a mind laposabbra nyúló teoretizálás okos embereket is olyan doktriner vitákba sodor, melyek gyakorta semmiben sem különböznek már a középkori skolasztikusok megrendítően fontos kérdésétől, hogy tudniillik hány angyal fér el egy tűnek a hegyén?

Ez idő alatt pedig az állami hatalom illetékesei rendkívüli erőfeszítéseket tesznek azért, hogy:

– a magyar revízió rémképével félrevezessék a román népet,

– hogy orránál fogva vezessék az Európa Tanácsot, az Európai Uniót és más nemzetközi szerveket,

– hogy a nemzetiségeknek járó elemi jogokat előjogoknak minősítsék,

– hogy a szellemileg alultápláltak által is észlelt jogfosztást demokratikus intézkedésnek hazudják,

– hogy nem létező európai normák emlegetésével tagadják a valóban létező és bevált normákat, amilyen például a finn modell, a dél-tiroli, a belga, a spanyol vagy éppenséggel a svájci modell, amelyet tapintatlanság most emlegetni, mivel a nemzetállam fanatikusai gutaütést szenvednek a svájci kantonok hallatán. Ők ugyanis csupán a bantusztán rezervációról hallottak valamit harangozni, és azóta megható módon féltenek minket saját nemzeti nyelvünktől és kultúránktól, magyar iskoláinktól.

Országunk elnöke gyakran hivatkozik a francia példára, miszerint egy Párizsban megtelepedett ugandai törvényszerűleg franciának számít, minekünk pedig érteni kellene a szóból, a célzásból, csakhogy: mi nem vagyunk ugandaiak, és nem telepedtünk meg Párizsban, az elnök úr nem XIV. Lajos, viszont illenék tudnia, hogy az ezeréves magyar állam keretében soha nem hagytuk el szülőföldünket, amelyhez ragaszkodunk nemzeti mivoltunkkal együtt a mai román állam polgáraiként is.

Miként a szentséges individuum: bármely nemzeti közösség is kerüli a kényszerhelyzeteket, szemét le nem veszi az önrendelkezés szabadságának csillagáról. Példát mondok. Országgyűlésen új törvényeket, alkotmányos jogokat tárgyaltak. A nemzetállam és a politikai nemzet fogalmának hallatán a nemzetiségi képviselők erős tiltakozásba kezdtek, majd kivonultak a teremből. Kik voltak a tiltakozók? Nyilván az RMDSZ képviselői az új alkotmány megszavazásakor a román parlamentben. Ez viszont csak részben igaz! Ugyanis nem magyar, hanem román képviselők hagyták el az említett tárgyalás színhelyét; az eset nem Bukarestben, hanem Budapesten történt, és nem mostanság, hanem 1868-ban, mikor is Magyarország nemzetiségeinek jogait tárgyalták, és azok közül a legnagyobb, a román képviselet vonult ki, mivel a nemzetiségi törvényben nem szerepelt két legfőbb követelményük: a román területi autonómia és a nyelvi régiók létrehozatala. És mit hangoztattak ekkor a román képviselők? Petőfi szavait: „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…”

Azóta joggal büszkék rájuk erdélyi és nem erdélyi politikus utódaik. De közülök sokan rángógörcsös indulatba esnek, mikor 125 évvel későbben magyar képviselők tiltakoznak a román nemzetállam és a politikai nemzet alkotmányos szentesítése ellen, lévén az ország tényszerűleg többnemzetiségű, határozatilag viszont ennek az ellenkezője. Más példa, mely hangzik ekképpen: „Teljes nemzeti szabadság az együtt élő népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének arányában nyer jogot.”

Kik mondták ezt? Hol mondták ezt?

Kossuth is mondta, de már az emigrációban, Károlyi Mihályék, Jászi Oszkárék is mondták egy vesztett háború végén, de hangoztatták főleg román politikusok a Gyulafehérvári Határozatok III. fejezeteként, mikor is 1918. december 1-jén Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak nemzetgyűlése kimondta az egyesülést Romániával.

Akik ma gyarmati sorsot szánnak nekünk, mert hiszen az alávetettség törvényéhez ragaszkodnak az iskolákban is, orcapirulás nélkül bizonygatják, miszerint ők a Gyulafehérvári Határozatokat már régen megvalósították. Nem babonásak, nem félnek attól, hogy elődeik a sírjukban forognak a meggyaláztatástól. Nem félnek, hanem inkább aggódó szeretetükről beszélnek. Követeléseinkkel önmagunknak ártunk, mondják, az elnézés bűn, vallják Rousseau-val – bár nem biztos, hogy tőle tanulták ezt –, önálló magyar egyetemével, magyar iskoláival a nemzetiség vesztébe rohan, gyermekei lemaradnak a román nyelvtudásban, így aztán nem lehetnek ők is miniszterek, mert igaz ugyan, hogy a mai román kormánynak egyetlen magyar minisztere sincsen, ezzel szemben elvileg minden magyarból lehet még miniszter, ha jó konjunktúralovag.

És mit mondanak még e mostani tanügyi törvény megalkotói? Hogy a magyar iskolákkal járó elszigetelődés veszélyét, annak fájdalmas következményeit nem vehetik a lelkükre. Boldogítani fognak tehát minket, ha kell, bottal, szuronnyal kergetnek a Paradicsomba. Régebben viszont akadt férfiú, aki ilyen rendeletet hozott: „Kolozsvárt 1945. június elsejei hatállyal magyar előadási nyelvű tudományegyetem létesül…” Kelt Bukarestben, aláírás: I. Mihály király. Nohát meg is látszik hebehurgya szövegén a felelőtlenség, sőt a rosszindulat is, amellyel bantusztáni rezervátumba hajszolta gyermekeinket, akik tudatlanságukban az anyanyelvükön akarnak tanulni. A királyéhoz hasonló, elvtelen engedményként gyalázzák azt az 1945-beli Nemzetiségi Statútumot is, amely egyebek közt 184 állami magyar középiskola, 68 gimnázium, 29 líceum, 7 tanítóképző, 25 felekezeti gimnázium, 35 líceum és másik 8 tanítóképző működését tette lehetővé, beleértve a csángómagyarság anyanyelvi oktatását is. Mi volt ez? „A magyar nacionalizmusnak tett engedmény” – mondja a tanügyminiszter, azt ugyanis nem vallhatja be, hogy a Nemzetiségi Statútumot a lehető legjobban sikerült porhintésként a győztes nagyhatalmak asztalára kellett letenni az 1947-es párizsi békeszerződések alkalmával. Tanulság? Többek közt, hogy tanulni lehet azoktól, akik 1945-ben készülnek föl arra, amit 1947-ben akarnak elérni. Mi pedig? Minimum négy évvel később kezdtük el azt, amihez öt évvel korábban kellett volna hozzálátni. A többit Ady Endre mondta el rólunk nem éppen hízelgő módon.

És miközben mindig mindenről elkésünk, és amilyen régi az álmunk, oly közeli az általános nyelvi leromlásunk: addig kormánykörökben sosem késlekednek idejében megtagadni az ígéreteiket. Egyik például így hangzott a 89-es fordulat idején: „A Nemzeti Megmentési Front határozottan elítéli az előző diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját, és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzeti jogokat és szabadságjogokat.” Aztán hármat se szólt a kakas, hogy a tautológiával is fölpántlikázott ünnepélyes ígéret hétköznapi hazugsággá váljék. Államelnökünk, miután bársonyszékét magyar szavazatokkal is alápockolta, nem volt rest korrigálni magát, folyvást hangoztatván, hogy amiként boszorkányok, ugyanúgy kollektív jogok sem léteznek. Kiszámítható emigrációs következményeivel és beláthatatlan konfliktusaival e mostani román oktatási törvény az elmúlt hetven esztendő legsúlyosabb támadása nemzeti nyelvünk és kultúránk ellen: kollektív jogaink megtagadásának egyenes következménye. Újabb bizonyítéka a Tőkés László által jelzett etnikai tisztogatási szándéknak és gyakorlatnak, amelyet sajátosan bizantin jellege, vértelen mivolta nem nullifikál. Akik ezt a sorsot szánták nekünk, jól tudják: a gyermekkor az elme álma. Egyéni és közösségi létünk folytatóit ebben az állapotban kell tehát nyelvileg államosítani. Egy sok évtizedes asszimilációs kísérlet fehér egereiként megtanulhattuk: akié az iskola, azé a gyermek is, minket pedig megfosztottak félezer év alatt megteremtett, európai szintű iskolai hálózatunktól is, hogy egyebekről itt most ne beszéljünk.

Próbáljuk mégis reményünket a porból fölemelni! Keserves ügyünkben mintha segítő szándékát mutatná az európai idő.

Sorsa fölött merengő állapotából a politikai cselekvés, a kollektív küzdelem útjára lépett a romániai magyarság. Céltudatos, világos távlati programmal induló szövetségében újra magára talál, és megteremti cselekvő egységét az a nemzeti közösség, amelyet identitászavarban szenvedő teoretikusok, politológiai divatszalonok sápadt széplelkei épp az egységtől és a kollektív cselekvéstől féltenek a mai napig is. Fájdalmas fölismernünk, hogy más alkalomra tartozó bűnök miatt éveket vesztettünk alapvető céljaink stratégiai kidolgozásában.

Vigasztaló eredménye mégis a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, hogy párizsi napilapban – miként az 1947-ben történt – Transsylvaniát már nem tévesztik össze Transzjordániával, minket magyarokat pedig nem tekintenek Attila lovas-nyilas hunjainak, akik nyereg alatt puhított húst és kereszténység előtti keresztényeket fogyasztanak barbár módon. Akkor tehát csöndesen, melldöngető eskütétel nélkül tiltakozzunk a nyakunkba szánt újabb járom ellen, amelyet európai szellemiségű, példásan korszerű oktatásügyi törvénynek hívnak.

És mert csupán szóval semmire se megyünk: úgy cselekedjünk, hogy Petőfinek síron túli tekintete előtt orcánk ne piruljon a szégyentől.

Szókertjeink művelése^*

Mifelénk ritka és jeles alkalomból köszöntöm a nyelvészeti tudományok kiváló személyiségeit, szavaink búvárlóit, nyelvi állapotunk számadóit, a magyar írás mestereit, mindnyájukat, akik bizonyára velem együtt hiszik, hogy nyelvünk, mint minden más nemzeté, az örök feltámadás színtere, élet és szentség, minek a jegyében ily szépen összesereglettünk, én pedig meghatottan mondom: Isten hozta önöket a Székelyföld hajdani és majdani fővárosában, Marosvásárhelyt, Erdélynek ama részén tehát, amelyet fény s homály határán már Csokonai Vitéz Mihály is a világ abroszán a legkritikusabb helynek tartott. A legaggasztóbbnak, így, felsőfokban. Hát akkor mit szóljunk mi, akiket éppen telibe talált ez a megállapítás!

Mindenek ellenére: én most – rövid mondandóm elején – a hely szelleméről mondok egyet-mást. Miért? Okításként önök előtt, akik a magyar kultúrhistóriában nem szorulnak Maros menti eligazítóra? Más okból teszem. Megvallom, annak hallatán, hogy városunkban nemzetközi méretű magyar nyelvészeti tanácskozás lészen, mesés vágyam támadt: bejárni önökkel Erdélyt, a Bánságot, a Királyhágón túli részeket, a csángó magyarok pentaton-szomorkás, kútmélyi világát. Eljátszadoztam a gondolattal: vajon mit mutatnék meg önöknek abból, ami már kisdiákként arra késztetett, hogy bekalandozzam Szavaink Nagyfejedelemségét. És mit meséljek arról, hogy az istenségként is csodált közösségi alkotás, az emberi nyelv, s jelesen a mi magyar nyelvünk, miként múlhat el megteremtőivel együtt, akiket mohó, asszimiláló lélekvadászok vettek üldözőbe. S mert szinte gyermekfővel bizonyossá lett előttem, hogy nyelvkárosult magyarok közt írói álmaimat szegre akaszthatom: erkölcsi törvényemmé lett, hogy sorsomat a sorsukkal egybefonjam, és vitorlás ének helyett létmentő munkába kezdjek magam is, akármi legyen az ára, hiszen a szavaikból kiűzötteket nem bírom követni. Akkoriban csak sejtettem, amit Kosztolányi oly kristályosan megfogalmazott, mondván: önmagammal azonos csak anyanyelvemben lehetek; ott a mélység, ahonnan fölszakad a vers, a sikoly, ahol a fogalmak és azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadtak.

De hát utazzunk is, ha már szóba hoztam. Merre vegyük az irányt? Az igazság úgy kívánja, hogy jót s rosszat vegyesen mutassak föl. Máig érvényesen Medgyes Lajos írta Petőfi Sándornak: „Tiszta szeplőtelen magyarságot egyedül a Székelyföldön s jelesen Maros és Udvarhelyszéken fogsz találni.” Szeplőtelen? A vegyesajkú Dés városkában szolgáló tiszteletes urunk ezt a jelzőt nem a vérmítosz, hanem a nyelvi géniusz csodálatában írta. Szó se róla: a nemes székelyág magasztalására idők folyamán sok szívgyökkentő tósztozás hangzott el, nem csoda tehát a némelykori mellényszakasztó önérzet fölkunkorodása: szóval porból lettünk, porrá leszünk. És uraságod azt mondja, hogy a magyar is porból lett? Mi másból? Megmondom én az úrnak! A magyar székelyből lett. Maradjon máskorra, hogy miként. Most ne sértegessük egymást. Hargita-havasi tréfás leszólás ez inkább – a síksági magyarhoz. A puszták népéhez. Illyés Gyulával szálljunk Farkaslakára. A hiúzszemű dunántúli mosolyba lágyuló tekintetével azt mondta nekem: Ezek még jó módban élnek – nyelvileg. Erdőszentgyörgyön, szeles-zúzmarás napon egy helybéli presbiter szavait hallgatva hosszan eltűnődött, majd Flórához fordult: Hallottad a bundasapkást? Azt mondta: nyers idő szakadt ránk. Ezt érdemes hazavinni. Vitte. Jobban örült neki, mint a korondi taplósapkának. S amire fölkapta még a fejét közös utazásaink boldog idején, azt naplójában olvashatjuk. Ezt például: „Farkaslakán gyümölcsízű, csermelyként fordulatos nyelvet beszélnek. A sertésgondozók oly igényesen és tüzetesen különböztetik meg a folyamatos és befejezett múlt időt, akár Mikes Kelemen vagy Heltai Gáspár. Vagy Tacitus.” Vagy Ady Endre, a hely szellemének legvakítóbb villámlása. Ő még apokaliptikus jóslatai közt is így szólt 1915-ben: „Lesz-e a legpompásabb népnyelvből egy álmagyar, színtelen, alkalmazkodó, pukedlit vető [beszéd]?” Ugyan! Hisz „nincs az a világkatasztrófa s utána a vízözön, amely ezt a drága magyar nyelvet félreszorítsa.”

A többit tudjuk. Félreszorították. Tisza István szavaival összegezhetünk: „Elvásott a fogunk az almától, amit apáink ettek meg.” Ez a történelmi büntetés pedig nyelvi következményeiben is ott a legfájdalmasabb, ott égbekiáltó, ahol „a nyelvi csodát özönével ontó” Székelyföldtől nyugatra eső országrészeken a magyarság nagyobbik fele él – valóságos óceániai szigetvilágban. Létszáma millión felüli. Csupán? S még mindig? Ezt a kérdőjelet most nem tudjuk kiegyenesíteni. Azt kell csak fölemlíteni, aminek ismerete nélkül Marosvásárhelyt nem lehet nyelvészeti tanácskozásba fogni. Az 1910-es népszámlálás szerint Erdély és a kapcsolt részek magyar lakosságának létszáma 1 661 000 volt. Versailles-ban ennyit telekkönyveltek át Romániának. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Hogy túlságosan el ne szaporodjunk, 1977-ben újból megszámláltak minket. Megbízható körülmények között történt, ugyanis maga a pártfőtitkár és egy személyben államelnök irányította az országos fölmérést. Illetékes magyar számadója azt kérdezte: van-e különleges indikációja a magyarokra vonatkozólag? Kettő, mondta Genialissimus. Először: számoljátok meg őket szigorúan, pontosan. Továbbá: vigyázzatok, hogy számuk ne haladja meg az összlakosságon belüli hagyományos százalékarányukat. Így lettünk 1 712 853-an, 7 százalékon felüli, de 8-on aluli arányban. A kérdésre, hogy a főhatalom-változás óta, nyolcvan esztendő alatt miért futotta csak ennyire szaporulatból: nem válaszolni kell, hanem választani: nemzetállami alávetettek maradunk-e, vagy önrendelkezési joggal rendelkező nemzeti közösség?

Olyan gondolat ez, amely nyelvészeti tanácskozásra tartozik? De még mennyire! Adyval együtt máig elmondhatjuk: a magyar nyelv drámája a demokrácia drámája. Románia mai társadalmi vajúdásaiban számunkra közösségi létkérdés az európai mérce szerinti demokrácia megteremtése. Belső vérzésünk, a folyamatos fogyatkozás csak így állítható meg. Menekülő magyarral – mint bárki mással – nyelvi tisztaságról, aggodalmairól nincs mit tárgyalni. Szavaim kezdenek elmordulni. Azt is jelzik tán, hogy képzelt utazásunkat folytatva szűkebb pátriámba, a Mezőségre jutunk. Valaha volt szép magyar szálláshely. Maradék rokonaim ódon szavainak párját Bethlen Gábor leveleiben találom. Árpád-kori templomokban tízen-húszan dicsérik az Istent, kapaszkodnak egymás tekintetébe, hogy végleg el ne csüggedjenek. Szórvány lelkek, árva magyarok, írja róluk némelykor az újság. Java részében kiirtott nép maradékai. Tatárdúlások és felszabadulás emléke mindenütt. A történelem ikerjelenségei. Budapest felé vonuló győztes hadfiak Kemény Zsigmond könyveivel csaptak meleget a Kisjézusnak ájtatosan kolindálva, miként Omár kalifa fűtötte volt Alexandria könyvtárával a fürdőket. Szülőfalum így kapcsolódik Nagy Sándorhoz és csodás városához. Kissé múltittasan, a temetődombon apámmal bolyongva, üldögélve szoktuk átadni magunk a töprengésnek. „Hol füstölt el ez a mi kamarási gyülekezetünk, te, fiam?” Aztán válaszolt is, jobbjával reszketegen a földre mutatva: „Alattunk a lemészárolt gyülekezet. És felettünk is, a másik dombon. Meg azon túl, Novolyban.” Távoli rokonunk él ott, mondtam. „Már nem él!” – mondta apám, s mint aki fontos bejelentést tesz, feltápászkodott a földről: „Novolyban meghalt az utolsó magyar is. A temetőt lezárták. Vége. Végünk – abban a faluban.” Bölcseleti gondolat, hogy saját halálát az ember nem élheti át, de anyanyelvének halálát igen. Átélheti a Mezőségen, Csángóföldön s a magyar diaszpóra földrészein. Átélheti, miközben az agónia fájdalma, riadalmak lenyomata örökre megmarad benne. Szellemi mondandóinak vezérhangját is meghatározhatja. „A Szó, amely Isten…” – írtam régen könyvem homlokára – részint önvédelmi sugallatra. Tudják meg nyelvünk Heródesei, hogy(ha) a más nyelvét, az Istent üldözik, reszkessenek hát! Heródes emberei a világon sehol nem reszketnek, a védtelenségben mécsesként imbolygó nyelvek sorsa pedig a mezőségi abszurd módján is alakul. „Hál’ istennek, a mi temetőnk üzemel még – mondta apám a novolyi utolsó magyar emlékére –, Kamaráson van még magyar, aki meghaljon.” A gyermekhalandóság megszűnt; nincs gyermek hozzá. De vannak öregek, akik semmin se csodálkozva – hogy írta Babits a magyar jellemről? Nil admirari – már nem is számolják az elmenőket. Kezüket tehetetlenül széttárva mondják: Pusztakamaráson is megszűnt a magyar iskola; az anyanyelvi köntös kis szövőműhelye, mely évszázadokon át csattogott, énekelt, zsivajgott az eszmélet lázában. Hasonló gyászhírt küldtek más mezőségi falvakból is, ahol minden Egész eltörött, de még a Rész is részeire szakadt. És nincs magyar finitizmus, befelé fordulás, gyepűszellem, miként a harmincas évek végén szellemi nagyjaink vitatták, de van nyugatra, anyaország felé tartó elszivárgás, elvágyódás onnan, ahol Kós Károlyék idején még hangoztatták: Extra Transsylvaniam non est vita. Lelki fülem azonban figyelmeztetést hall most: koldus él a sebeiből! Jajongást ne szaporítsunk. Illyési gondolattal védekezem: a való helyzet kimondása – tigrisszelídítő cselekedet. S ott kiváltképp, ahol nemrégen még imába kellett fonni: Add meg nekünk, Uram, a mi mindennapi kenyerünket és a kiáltás jogát. A kiáltásért közülünk sokan és keservesen megfizettek, de lám, hatalmas vigasz, hogy itt és most így együtt lehetünk, és nemcsak arról szólunk Arany Jánossal, hogy „a magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart”, hanem még egészségben élő s eleven szókertjeinket is művelhetjük, a tigrisveszélyt is csökkentve. Remélem, hogy nyelvünkről szólva, mely egyfelől szentség, de másfelől közeg, vezeték, melyben „a magyarság eleven lelki árama tovább lüktet” (Babits) – értékelő figyelmet vetnek önök mai szellemi életünkre is. Hiszem, hogy a mélyből indukálódott kultúra nyelvünk polifonikus fölerősítése ma is, minden romlásaink ellenére.

Megnyitómnak végére érve, és annak szellemében, hogy egymás terhét s egymás nyelvi gondját viseljétek, hadd osszam meg önökkel régebbi ajánlatomat. Így szól: az egészségi állapotunkat firtató köszönés mellé újat, s nagyon időszerűt hozzunk forgalomba: Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?

Hogy és mint vagyunk, feleim?^*

Szállóigénket, miszerint nyelvében él a nemzet, talán Bessenyeivel kezdődőleg sokan csiszolgatták, osztrák elnyomatásban gyakorta riogattak vele, míg „szentséges jelmondatunkká” lett, ha nem is általánosan elfogadott evidenciává. Van, aki rábólint, van, aki szembekacag minket. „Ubi bene, ibi patria!” A magyarnál szerencsésebb népek fiai elfogódottság nélkül szólhatnak nyelvükről, az emberi lét természetes feltételeinek kijáró tárgyilagossággal. Imigyen például: föltéve, de nem megengedve, hogy szentséges dolgok is vannak e világon, a szentséges jelzőt miért épp egy közönséges kommunikációs eszköz nyakába kell(ene) akasztani? Jogos kérdés ez vasútállomáson vagy holdra szállás közben, az emberi cselekvésnek szinte bármely területén; jogos a nyelvhasználat teljes szabadságában, indokolt a nyelvi kannibalizmus állapotából kilábalt társadalmakban; természetes a xenofóbia betegségén átesett népek körében, általában a működő demokráciákban.

Mindenütt tehát – kivéve hárommillió magyarnak a szálláshelyét, ezeréves szülőföldjét, ahol Trianon következményeként közel egy évszázada az etnikai tisztogatás változatos módszereit gyakorolják rajtunk – folyamatosan, nyíltan és titokban, szájbaverő brutalitással és többségi előjogokat ígérő kecsegtetéssel, ám leginkább mégis oly módon, ahogyan a reformátusok énekelni szokták: „Erővel, fegyverrel és sok csalárdsággal, és minden nagy hatalmassággal.” Asszimilációra és exodusra kiszemelt népet pedig mindenekelőtt a nyelvétől kell megfosztani.

A gyakorlati célokat szolgáló jelrendszer így válik szentséggé a veszély árnyékában. Üldözöttségében mélyül el bennünk csodás értelme, erősödik benső ragyogása. Nemzetiből kisebbségi nyelvvé lett Szavaink sorsa jelzi századunk szégyenei közt a nyelvében bujdosó magyar riadtságát is: emberlétünk máig megfejtetlen csodájának, a nyelvnek menekítését pikkelyes bőrű Heródesek elől. Csoda-e tehát, ha százados aggodalmak, féltések szorításában nem találjuk annak módját, hogy jelenünkből kiszökve a jövőnek ígéreteivel erősítsük magunk? Bálványimádás-e őskeresztények módjára titkon ünnepelnünk titkot: az úton-útfélen árokba rugdosott, jogaiban megtiport nyelvünket?! Törzsi felfogás-e, ha nemzeti mivoltunkból kifordítottan szentségek közelében, keresztség, úrvacsora, bérmálás fogalmai között keresünk menedékhelyet nemzeti nyelvünknek? Abszurd jelenség-e újból és megint erről szólni a huszonegyedik század kapujában? Fölösleges kérdés! Mert kinek ahol fáj, ottan tapogatja. Akinek meg nem fáj, annak persze, hogy nem jaj! Nyugodtan fenheti rajtunk és sorsunkon a nyelvét.

Ezek után hadd említsem föl a kérdésben rejlő bizakodás szavait arról, hogy mindenek ellenére, keletnek, nyugatnak ütköző pontján „eddig még eleven” a magyar, őrzi sajátosságait, hagyományait. „Kisebbségben és a szélrózsa minden irányában egyaránt.”

Ez a kérdés kemény dió. Az anyaországtól elszakított magyar régiók megítélésében manapság oly nagyok az eltérések, egymásnak ellentmondó vélekedések, hogy lehetetlenség „a szög fejére ütni”. A határon túli magyar nemzeti közösségek állapotának megítélésében már a puszta létszámuk becslésével kezdődik a homály, a vágynak és statisztikailag igazolt valónak keveredése.

Nyugati magyar újság imigyen vett számba minket jó néhány évvel korábban, még a Szovjetunió összeomlása előtt, a délszláv háború elején: helyi népszámlálásokra vagy becslésekre alapozva voltunk, lehettünk magyarok Európában és a nagyvilágon ezres nagyságrend alapján összegezve: Ausztriában 70, a Benelux államokban 25, Franciaországban 35-50, Németországban 50, Nagy-Britanniában 10-25, Olaszországban 10, Svájcban 10-15, Svédországban 16, egyéb európai országokban 10, Ausztráliában 40-50, Afrikában 20, Brazíliában 70, Argentínában 10, Uruguayban 5 ezeren. Voltunk, vagyunk százezres nagyságrendben, és megosztva Csehország és Szlovákia között 700-840 ezeren, a régi Jugoszlávia területén 650-700 ezeren, a Szovjetunióban 150-200 ezeren, az Amerikai Egyesült Államokban 700-730 ezeren, Kanadában 100-150 ezeren, Dél-Amerika országaiban 100 ezeren. Milliós nagyságrendben gyarapítja a fentieket Románia magyar lakossága, melyet az említett kiadvány 1,8-2 milliónyira becsül.

Ilyenformán a határon túli magyarok létszáma 5 146 000 lenne, nagyjából épp fele Magyarország lakosságának. Abszurd „vigasz”, hogy ezt az arányt csökkenteni kell az anyaországiak javára, ugyanis: a nyolcvanas évekkel újból felfokozódott kivándorlás Romániában kb. 200 ezerrel csökkentette a magyarok létszámát, a legutóbbi becslések alapján pedig a volt Jugoszlávia területén élő magyaroknak még a fele sem maradt meg ősi szülőföldjén. Vészesen csökken a kárpátaljai magyarok közössége, az amerikai 700 ezres létszámról pedig szinte lehetetlen objektív módon vélekedni. Nincs tudomásom olyan fölmérésről, amely kimutatná, hogy e hatalmas tömegből hányan őrzik-élik nyelvünket, kultúránkat, hányan tartják-nyilvánítják már magukat csupán magyar eredetűnek, és hányan vannak, akiknek eredete csak legendaszerűleg homálylik a múlt század(ok) magyar szabadságharcait követő exodusokban.

Erdélyben, új időknek új szószegéseit szenvedve tovább tart és gyöngít belső vérzésünk, a csöndes elszivárgás, a folyamatos fogyatkozás. Mit őriz még ez a nép? Melyek új veszteségei? Meddig állja történelmi megpróbáltatásait? A megmaradás konok elszántsága hol és mikor törik meg, és mikor adja föl velünk kapcsolatos reményét maga az Isten is, mondván, hogy velünk többet nem kísérletezik – ez a jövő titka marad. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy sorsunkat a kezünkbe vehetjük; jövőnket is tehát. Így szólni: önáltató retorika lenne. Törekvéseink sikerének feltételei egyebek között ott rejlenek a román demokrácia kialakulásában, Magyarország külpolitikai, nemzetstratégiai törekvéseiben is. Ehhez képest minden fontossága mellett másodrendű kérdés marad, hogy sajátjával együtt a magyarság „miként beszéli majd egyidejűleg Európa nyelvét”? Törvény, hogy a kicsi igazodik a nagyhoz. Ez pedig, ha nem az elnyomott és megvetett nemzet igazodása, hanem az egyenrangúé: nem okoz nekem fejfájós gondot.

Puszta magyarságból Magyarországon sem lehet megélni, nemhogy a már-már irracionális teljesítménykövetelmények nyugati világában. Fejtegetés helyett névsort mondanék. Magyar és magyar eredetű Nobel-díjasokat: Bárány Róbert, Zsigmondy Richárd, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Polányi János, Oláh György, Harsányi János… A teljesítmény, az emberek, népek javát szolgáló értékteremtés: a legnagyobb erő, mely más-más nyelvet beszélő közösségeket érzelmileg is egymáshoz közelít.

Hogy kész-e már az európai menyegzőhöz a magyar stafírung, azaz a kelengye? Előbbi gondolatomat egészíteném ki egy tapasztalattal. Megfordultam Európa számos országában, Amerikában és Japánban is. Erdélyből és Magyarországról emigrált, szökött, menekült, kitelepült magyar szakemberek, orvosok, mérnökök, humán tudományok művelőinek százaival találkoztam, és majdnem mindahány „választott hazájának” megbecsült, sőt nagyra tartott értelmiségijeként gyarapította jó hírnevét 1956 csodaországának. Jól tudom persze: az Európai Unióba való felvétel vizsgatételei szigorúságban megdöbbentenek majd minket. S mivel nem célom az ijesztgetés, közerkölcsök dolgában csak egyetlen példát említek. A hetvenes évek elején Koppenhágában, Kányádi Sándorral vonatra várva, az állomás „kerékpárparkolóján” akadt meg a szemem, magyarán: legalább ezer biciklin, szép sorjába állítva – hogy ámulatomban megkérdezzem: vajh miként szaporodtak fel ilyen nagymértékben. „Gazdáik elutaztak. Vonattal megtérve legyen mivel hazakarikázni.” „Szép dolog, mondom, de hát itt nincsenek biciklitolvajok?” Kacagás volt a válasz, és eligazítás ilyenformán: „Akinek kedve támadna innen biciklit lopni: jól tudja, hogy egyik sem az övé.” Ezek után azt mondhatjuk a „hozományunkról”, morális kelengyénkről szólva: tudjuk-e már, hogy ami a másé, az nem a mienk? Európának irántunk tanúsított kompromisszumkészsége ezen is múlik.

Üldöztetésnek okok s ürügyek folytán mindenütt s mindenkor „ki vagyunk, lehetünk” téve. Erdély is az a hely, ahol immár megszámlálhatatlanok üldöztetéseink emlékhelyei, kövei; a tömegmészárlásokra emlékeztető kőkeresztek, feliratok, kopjafák, tömegsírhantok. Emlékbolyongásban múltat idéző szüleim, rokonaim gyakorta hajtogatták rossz századok tanulságaképpen: „Sokan elmentek, futottak, menekültek innen. Valakinek maradni is kellett, ne menjen kárrá a sok vér és verejték, mit ez a föld elnyelt, míg Erdélyből Erdélyország lett.” Az én válaszom azonban ennél talán egyszerűbb, és nem is poétikus. Miként hagytam volna magukra öreg szüleimet, hozzám ragaszkodó rokonaim sokaságát? Írói tervekkel, álmokkal verten mit kezdtem volna olyan világban, amelynek nyelvét nem ismerem, nem beszélem? Mikor szerzek én olyan nyelvi köntöst, hogy az eredetinek tökéletes hangulatát is megőrizve ilyet mondhassak, írhassak? „Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet”? Hadd tegyem még hozzá nyelvi aggodalmaimhoz: nem tekintem gyávának azt, aki elmenekült innen, nem tekintem magam bátornak az itthonmaradásért. Ha igaz, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, az sem tagadható, hogy ahány ember, annyi módja van a megkapaszkodásnak.

Millenniumi gond és remény^*

Hatalmas kontraszt árnyából az Úrnak és délibábos kegyelmének 1896. esztendejére visszatekintve, halhatatlan elődök szellemi jelenléte késztet ilyetén megszólításra is: tekintetes Karok és Rendek! Isten hozta önöket kis Magyarországról és a nagyvilágból – metaforikus országgyűlésünkbe! Rendeken – főrendi nagybirtokosok helyett szíveskedjenek önök is agybirtokosokat érteni, a minőség forradalmának megtestesítőit, azt az új nemességet, amely Németh László jövőképében is a nemzeti megújulás legfőbb zálogát jelentette, történelmi emlékbe tűnt lovasrohamok után a szellem, a tudomány és művészet tartósabb hódításait.

Ebből nem következik, hogy korszerű követelmények folytán meg kellene tagadnunk a múltunkat. Kérték pedig, követelték is, de még vevő is akadna rá, mondván: mi, magyarok múltittas nép vagyunk, az a Millennium pedig, ama felejthetetlen fényes ünnepség, lovas felvonulás a Vérmezőtől az Országházáig, és király és császár, Jókai, mesés gomolygás, vegyesajkú népek, hatalmas építkezés, új évezred reménye, kompországnak végleges horgonyvetése Európában – nem volt az sok? Miért lenne sok, ami tény és való? Nem volt az a magyar feudalizmus bacchanáliája? Nem volt, nem lehetett. A klasszikus értelemben vett hűbéri viszonyokat a jobbágyfelszabadítással 1848-ban megszüntették. Megszüntették, de hát a hírhedett magyar bűnök…! Mifajta hírhedettség! A nemzeti önvizsgálat héroszait, és főleg Adyt félreértve, gyakorta meg is hamisítva némelyek úgy beszélnek-írnak és fincoltatják az eszüket magyar bűnökről, ahogy más nemzetek esetében orosz vodkáról, kínai selyemhernyóról vagy angol hidegvérről értekeznek. A Zrínyi Miklós, Széchenyi nevéhez fűződő szállóigét módosítanunk kell: Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak, tehát bűnösebbek sem.

Koporsóra hajított göröngyök hangján szól mégis a nemzet kollektív emlékezetéből a soha el nem múló döbbenet: az a fényes Millennium, alig huszonöt év múltán haláltáncként költözött be a szívekbe. A tragédiát azonban, amelynek előrevetülő árnyékát utólagosan könnyű magyarázni, akár a mohácsi vészt: senki meg nem jósolhatta, maga Kossuth sem, Kasszandra-levelét ui. már ’49 áprilisában, a detronizáláskor megírhatta volna. Világháború veszélye még nem mutatkozott, Versailles palotáiban szoknyák suhogtak, Clemenceau úrnak fogalma sem lehetett azokról az eszmékről, amelyekkel később megajándékozta Kelet-Európát… ne részletezzük. Az első világháború győztes hatalmai olyan törvényt ültek felettünk, amilyent soha vesztes ország ellen Európában el nem követtek. Nincs példa rá, hogy valamely nép vereségének gyötrelmét a kollektív pusztulás máglyakínjaival tetézték volna meg, hogy képletes értelmén túl statisztikai valósággá váljék a szó: hungarocídium. De lelki fülem szót hall, s megértettem. Ne búsmagyarkodjunk! Olyannyira egyetértek e követelménnyel, hogy fentieket az elemeire szabdalt Osztrák–Magyar Monarchiáról, új háború magvát elhintő békekötésről, mitologikus méretű gyötrelmeinkről el se mertem volna mondani saját szavaimmal. Ezért folyamodtam Sir Winston Churchillhez, Nobel-díjjal kitüntetett művének megállapításait szó szerint idézve, miáltal azt is jelezni kívántam – Illyés Gyula szavaival – hogy ha jövőnk nem is: a múltunk alakul. Ebben vigasz rejlik. Történelmünk tárgyilagos megítélése nélkül mai törekvéseink helyes megítélése nem lehetséges. Vad nacionalizmusok Walpurgis-éjszakáinak rettenetével tapasztaltuk ezt a vén Duna mentén, ahol Csokonai felvilágosultságot, Ady minden néppel közös sorsvállalást, József Attila kölcsönös megértést, Németh László tejtestvériséget álmodott. Ne kérdezzük: hol és miként lobognak felénk akár klasszikus, akár mai válaszálmok? Hanem ismételjük el századszor, ezeregyedikszer: a tejtestvériségnek, hogy társadalmi méretekben érvényesülhessen – feltételei vannak. Emberjogi feltételei. Nem mi szabtuk meg azokat! Az ember természet adta jogainak örök érvényessége, vatikáni szóval: Isten fuvallata az emberi lélekben nem magyar találmány, valamint az sem, hogy megannyi kis nép jól megférhet itt, a Kárpát-medencében, de nem egymás alatt, hanem egymás mellett, nem az emeletes, hanem a földszintes jogi építkezés alapján. Aki pedig azt kérdi: ily közismertségeket mire való fölemlíteni, annak azt mondom: mert mindaddig, amíg a kisebbségi magyarok ügye európai módon meg nem oldódik: újat nem mondhatunk egymásnak. Annál inkább ma is időszerű ódonságot, Eötvös József emlékezetes figyelmeztetésének parafrázisát például, megannyi számbavételünk summázataként, amely így hangzik: a határon túli magyarságnak több mint hárommilliós tömege nem maradhat jelen helyzetében. Autonómiát, belső önrendelkezést biztosító jogainak híján, maholnap kútmélyi lelkiállapotban kérdi: küzdelméhez anyaországától, nyugati testvéreitől remélhet-e nagyobb segítséget? Helyzetének gyökeres javítása késik, homokórái peregnek, létszámában fogyatkozik, kizárólag európai integrációt sürgető körökben a megalkuvók szaporodnak, de még a buddhista szellem hatása is tetten érhető az olyan meggondolásban, miszerint legokosabb cselekvés a cselekvés elkerülése, valamint a folyamatos babrálás olyan gordiuszi csomón, amely egyre titokzatosabbá válik, ugyanis ha államfői kijelentések szerint a kisebbségi kérdések ügye mintaszerűen megoldott, akkor mire való a gordiuszi csomót külön megoldani?

Miért szóltam erről, barátaim? Mert a határon túli közösség tört egység kettős függvényállapotban. Trianon utáni államkereteiben még mindig tagadják kollektív jogait, nemzetének részeként pedig, homlokán a millenniumi haza bélyegével, kétség és remény közt hányódik, hogy nem jut-e megint a bibliai József kalandos sorsára. Képviselői mostanság azt a vágyát jelzik, hogy égetően sürgős követelményei az anyaország külpolitikájában is hasonló követelményekké váljanak. Ehhez kérem mindannyiuk támogatását.

Ünnepi ódához nem illő szavaimat bocsássák meg nekem. Nem azért szóltam így, mert a kudarc a fejembe szállt, hanem hogy meg ne botránkoztassam szívemben, szívükben a reményt, amely boldog költők hangját és az olcsó vigaszt nem viselheti el.

Új magyar égbolt^*

Feladatom, hogy néhány szóval megnyissam a Magyarok Világszövetségének tisztújító küldöttgyűlését: hagyományosan idillikus műfaj, tiszteletbeli elnökök ígéretes öregségéhez szabott megbízatás, módfelett könnyű is, ha arra gondolok, mennyivel nehezebb feladata lesz annak, aki lezárja majd, amit megnyitunk mostan. Ünnepi jelzők mókusparádéját a helyzetünk nem tűri, de nem is követeli, hogy szélbe hajítsuk minden bizalmunkat. Előttem baráti, ismerős vagy ismeretlen arcok. Azt olvasom le róluk, hogy közösségi, azaz nemzeti gondot viselnek – amely nem piros csizmás, pántlikás ihaj-csuhaj, miként a piaci vád hangoztatja, hanem sorsvállalás zord időkben is, reményben és reménytelenségben született felelősségérzet: cselekvés a magyar reneszánszért. Azonos törekvésben egymásnak feszülő politikai-stratégiai nézetek lovagi tornája kezdődik tehát, adja isten, hogy valóban lovagias legyen, mostanság ugyanis ilyennek nemigen lehetünk sem tanúi, sem részesei. Ezért, és csak ezért, egy babitsi meg egy Bethlen Gábor-i metaforát ajánlanék figyelmükbe. Egyik a szentséges individuum jogát, a személyes nézetek szabadságát emeli biblikus fénybe, másik a közügyi cselekvés szabadságának korlátaira figyelmeztet. Minden közös törekvés más-más értelmet kaphat minden egyéni akaratban, vágyban, más-más nyelvet beszélhet minden lélekben, amiként megvallották azt az apostolok a Szentlélek pünkösdi fényzáporában – emlékeztet a költő. És a fejedelem? Minden akaratot, vágyat, cselekvést csakis jó vagy rossz következményeiben mérlegel. Lehetőségnek és kockázatnak alapos megfontolása nélkül sem szultán, sem császár szakállához nem kapdosott.

Mai szakálltépdesők gyanakvását sejtve mondom: Bethlen Gábor-i meggondoltság ürügyén gyakran borítják fejünkre az érzelmi indíttatású politikai cselekvés vádját. Ne tagadjuk: egy nagyhatalmi nemzetgyilkossági kísérlet következményeként személyes és közösségi fájdalmak mélységeiből háromnegyed évszázad múltán is föl-fölhangzik a kiáltás: mit nekünk Hekuba! Nem érdekelnek az ügyünkre gúnyos kacajt vető hatalmi viszonyok! Ráció és gyakorlati politika okkal kapkod ilyenkor levegő után, mondván: a politikai, pláne külpolitikai cselekvés nem igazodhat poétikus szívdobbanáshoz, váteszi látomásokhoz, egyéni vagy közösségi vágyakhoz, jajkiáltáshoz. Józan elme számára ez ma már evidencia, ám az kevésbé világos, hogy követelést mikor és milyen jogon lehet történelmi nosztalgiának nevezni. Egyre súlyosabb aggodalmakból fakadó kérdés továbbá: mihez igazodik az a nemzetstratégiai törekvés, amelynek váratlan fordulataiban a határon túli magyarság számára elfogadhatatlan alapszerződések születnek; olyan kompromisszumok, amelyekre közel hét év alatt romániai érdekvédelmi szövetségünk például soha sem volt képes; olyan egyezségek, amelyekben elemi nemzetiségi jogokat tagadó kormányok dicsőülnek meg, és mondhatják el elégedetten: magyarellenes, nemzetállami koncepciójukból jottányit sem kellett föladniuk. De hiszen kisebb jogok is helyet kaptak a fogadalmaikban! Igen! Érdemet kovácsoltak maguknak abból, amit nem tudtak megakadályozni, nyugat-európai körökben pedig ránk nézve veszedelmes tévhitet sikerült lábra kelteniük, vagyis: hogy a német–francia történelmi kibékülés csodájának kelet-európai párja tűnt föl az öreg kontinens csillagos égboltján. Vajon az örömtől nem repdesnénk-e boldogan szárnyas angyalok módjára, ha ez igaz lenne? Nem tudnók vajon, hogy ez a párhuzam azonos történelmi háttér, históriai tények híján lehetetlenség? Nem következik ebből, hogy tagadnók egy méltányos egyezség létjogát. Nyugati diplomaták, akik azt sem tudják, hogy Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket eszik-e vagy isszák, ma még örvendeznek, későbben újból nacionalizmussal, összeférhetetlenséggel fognak vádolni minket, mivel az Európai Unión belül sem fogunk lemondani a határon túli magyarságot megillető területi autonómiáról. Méltánytalanság lenne megfosztani magunkat attól, amit Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári nemzetgyűlésükön nekünk s a győztes hatalmaknak ünnepélyesen megígértek. Ez volt az önrendelkezés, a kollektív jogok elismerése.

Ezért, hogy gondolatsorom reménnyel záruljon, az Ígéretek Földjének keresztelném el Gyulafehérvárt. Ígéretet, ha beváltása késik: visszhangosabban kell szóvá tenni. A szóbahozatal megtörtént, 1990 óta ezeregy esetben, ugyanannyi vértolulásos tiltakozást keltve, s legutóbb alapszerződésben meglábjegyzetelve, nullifikáltatva. Nemzetközi fórumokon is elismert, régiószerte példásan békés eszközökkel folytatunk emberi jogi küzdelmet példátlan eredménytelenséggel. Nem tudjuk tehát hová tenni a washingtoni, párizsi dicséreteket a szőnyeg alá söpört követelményeink dolgában. Hisz elképzelhetetlen, hogy amit idekint föladunk, az odabent, euro-atlanti falak közt automatikusan megoldódna. Az automatizmus dajkameséjét a szocializmusban is hallottuk. „Oh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már…” – már megint, mondá nemrégen egy ellenzéki politikus, firenzei, Dante, Isteni színjátékában, máig érvényesen, a boldogságunkat kivéve.

Szavaim tehát nem sikeredtek ünnepélyes megnyitóvá. Ebben is törvény működik. Ha nem akarjuk is: adott helyzet szól általunk, akik e helyzetnek foglyai vagyunk, s éppen ezért: sorsunk jobbrafordulásának emberi jogi harcosai a Magyarok Világszövetségében is. Ezért kívánok nem csupán deklarált megújulást az idő és helyzet kívánta feladatok programos összegzésében. Ezek közt legdrámaibb kérdés a határon túli magyarok kollektív létveszélyének elhárítása. Nem szónoki, harcias mondás ilyet állítani? Ki az az ostoba magyar, aki örömét lelné a nemzeti paranoiában? Győrffy György történész, tudósunk föltételezése szerint a Kárpát-medencebeli avar birodalom megszűntének legfőbb oka egy háromnegyed évszázados, borzalmas szárazság volt. Konok fennmaradásunk érzékeltetése végett, kissé hősködve mondtam egy alkalommal, hogy lám, az avar dráma cáfolataként Erdélyben hetven szűk esztendő ellenére is vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk, ám azóta, fájdalom, szerényebbre kell fognom a hangomat. Diktatúrák bukása után, az egyszer fölvillant és újból kihunyt remények megcsalatottjai a túlélés erejének aggasztó csökkenését jelzik. Lett légyen csodásan kedvező az időjárás: háromnegyed évszázados emberi jogi szárazság, az elvándorlás mai méretével párosultan végzetes következményekkel fenyeget minket. Ezért hangsúlyozom: arcvonalát az MVSZ-nek a határon túli magyarok Kárpát-medencebeli küzdőterén kell megerősítenie. S mit ajánlanék még szíves figyelmükbe? Egy a kotta, más a hang, mondják mind gyakrabban a világszövetség pártsemleges jellegéről, kinyilvánított szellemi-politikai tártkarúságáról. Ha így van: kik azok, akik nem értik a partitúrát, és ki az, aki nem tudja, milyen dallamot vezényel? Ha nincs így: példás, toleranciás tártkarúság ellenére miért maradnak távol oly sokan, főleg értelmiségiek, a világszövetségnek még a gondolatától is? Jól tudom persze: napjaink hungaroguelf–ghibellin testvérharca sok mindenre magyarázat, arra is, hogy miért csökken folyamatosan a világszövetség konfliktusoldó szerepe, sőt maga termel új konfliktusokat? Némelykor szereptévesztés folytán kerül szembe a pártfelettiség elvével, s épp az egyetemességét számon kérő politikai irányzatokkal. Nem folytatom. Csak jelezni kívántam, hogy: a boszorkányokról, amelyek vannak: essék szó bátran és igazságosan. A parafrázist Könyves Kálmán talán megbocsátja nekem.

Kedves Barátaim! Árnyékos megnyitómat a küldöttgyűlés polifon, hangzavarmentes tanácskozásaiba vetett reménységgel szeretném befejezni. Új szakasz kezdetén, íratlan törvény és illendőség szerint lemondok; visszaadom önöknek a tiszteletbeli elnökséget, amellyel a bizalmukba fogadtak engem. A bizalom, eddigi közös törekvéseink és álmaink jele, amelyet új választottjukra fognak átruházni, romolhatatlan erkölcsi érték marad számomra. Arra fog mindig emlékeztetni, amit az orientalista Germanus Gyula bátyámtól tanultam. E szerint arab nyelven a nemzet fogalmának szótani jelentése azonos a család fogalmával.

Képzeljük el tehát azt a csodát, hogy a 15 millió magyart kifejező szavunk ilyen kettős értelemmel, páros ragyogásban válik most etikai követelményként is az életünk részévé. Köszönöm a közös álomutazás lehetőségét és azt, hogy meghallgattak.

Öt szál ünnepi gyertya^*

Öt szál adventi gyertyát hoztam az ötéves Duna Televízió születésnapi tortájára. Úgy gondoltam: ha fehér metaforák aranyszín fényében mintegy tűnődve szólok itt örömről és gondról, talán elkerülöm a hallelujás örvendezés mindenkori magyar veszedelmét, másfelől pedig az ünnepeltet, e kék szárnyú gyermeket nem borítom el ünneprontólag zord idők zordon követelményeivel. Vagyis nem úgy jöttem, mintha küldtek volna agyagfalvi megbízatással harsány hírnöknek: aztán lobogjál ott nekünk! Nem! Alkalomhoz illő hangszerelésben csupán a magam köszöntését s annak rövid kiegészítését hoztam. Hogy mondta volna a századik évébe fordult Tamási Áron? „Egyedül vagyok, fejem és szívem hivatalában.”

Mit lobog hát első gyertyaszálam? Annak örömét, hogy nem kegyeleti alkalomra hullatja fényét, hanem egy kulturális csatanyerés évfordulóján, amely neveztessék bár kisded jubileumnak – híre-nevénél nagyobb eseménye a magyar életnek. Ritka lobogás ez határon innen és határon túl, tizenötmillió magyar szellemi integrációs törekvéseiben. Áldassék Antall József neve! Vészesen növekvő magyar exodusban, az asszimiláció sárkánytorkában hallhattuk tőle, hogy miniszterelnöki felelősségében elfoglalta helyét a határon túli magyarság is. Sorsunk fölvállalása már elvi szinten is, lélekben is nemzeti stratégiai súlyt kapott, paranoiás vádakat keltve, ám ugyanakkor történelmi váltást hozott Magyarország és a határon túli nemzetrészek roncsolt kapcsolatában. Hiszem, sokan hisszük, hogy olyan kormánynak a fejére, amely a kisebbségi sorsra jutottakat újból magukra hagyná: áldás, jókívánság soha nem fog szállni. Ezzel szemben okkal-joggal mondhatjuk, hogy Erdély, a Felvidék, a Délvidék nagy romlása közepette még idejében szólalt meg és vetette ránk fénypászmáit a Duna Televízió. A magyar média korábbi ránk figyelését le nem becsülve, a képernyő nagyobb hatását viszont tudomásul véve, nemzet és részeinek kapcsolatában gyökeres változás történt, mutatis mutandis: akár a Szabad Európa megszólalásakor, a vasfüggöny idején. Aki túlzást észlel e párhuzamban, gondolja meg, hogy nem ok nélkül mondtuk még kilencvenkettőben is: kútmélyi állapotukban az erdélyi szórványmagyarok, a gyarmati lét nyelvkárosultjai maholnap ugyanúgy kénytelenek újratanulni a szájukból kivert anyanyelvüket, akár Izraelnek a gólesz roppant tereiről megtért fiai – a hébert. Ezért mondta valaki, ha semmit se közöl velünk a Duna Tévé, ha semmit se mutat nekünk a Duna Tévé, csak annyit, hogy Szabó T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár – és azt elkezdi olvasni valaki az elejétől a végéig, mi akkor is, úgy is odatelepszünk örömtől repeső szívvel a képernyő elé, minekünk az fényből szőtt diadalkapu lesz, és a felénk vonuló, áradó szavakat úgy fogadjuk, akár a rabságból kimentő testvéreinket. Velük, nyelvi köntösünkben lerongyolódott mezőségi magyarokkal mondom tehát: nagyra nőjön, szólásban, elmeélben váltig gyarapodjék az ünnepelt gyermek mindazokkal együtt, akik bölcsőjét ringatták, nappalai s éjszakái fölött szolgálatot teljesítenek.

Második gyertyaszálam azt lobogja, hogy vigyázni kell a gyerekre. Meg ne hűljön, el ne kapja azt a náthát, amitől némely politikus nem érzi, mi van körülötte. Így esett meg, hogy indulásakor a Duna Televízióért komoly küzdelmet kellett folytatni, megértetni annak ellenzőivel a kezdemény rendkívüli nemzeti fontosságát; elismervén százszor és immár kétségbeesetten is, hogy az anyaországnak is nevezett magyar állam nem hagyhatja mindinkább fokozódó segítség nélkül a határain túl rekedteket, a nemzeti létükben veszélybe került küszködőket. Mert amiként hippokratészi esküjét orvos meg nem szegheti, azonképpen a szabad nemzeti létben élő magyar a magyarsága miatt üldözöttet nem hagyhatja cserben. Bizony, barátaim, a Duna Televízió létrehozatalának, intézménnyé fejlesztésének idején, mikor a határon túli magyar közösségek a bunkókrácia vad rohamait is elszenvedték, az általános magyarországi szolidaritásban elképesztő politikus-vélekedés is elhangzott ekképpen: amit hallgatásunk fölött pozsonyi, csíkszeredai, szabadkai magyarokkal cselekszenek, az a baráti szomszéd népek belügye. Ódon, kommunista felfogás ez! – háborogtunk –, aztán új, nyugati dicséretre méltó felfogásban részesülhettünk: a határon túli magyarok ügyében a legokosabb cselekvés a cselekvés elkerülése – és ez már valóban nem kommunista, hanem buddhista tanítás, mégpedig a nagy Megvilágosodott eszméinek lényegéhez kapcsolódó, mert az meg így szól: az élet minden baját az élni vágyás okozza. Az ember azt gondolná, hogy ez épp nekünk szól, és hát úgy is van, mert valóban élni akarunk, teljes jogú életet élni – magyarokként, nemzeti sajátosságaink, azaz nyelvünk és kultúránk méltóságában, más szóval tökéletes szabadságában.

Harmadik gyertyaszálam azt lobogja, hogy a Duna Televízió megalapításának legfőbb indoka: az összmagyarság szellemi integrációs törekvése ma sürgetőbb és fontosabb, mint valaha volt, a kisebbségi sorsban küzdő-küszködő nemzeti közösségeink pedig úgy tapasztalják, hogy önrendelkezési jogaik szivárványkapuja nemhogy közeledne, hanem távolodik is, miután rendszerváltás, gyötrelmes koalíciós kormányzás ellenére is mindennapi látvány, ijesztő valóság kontinensünk legsötétebb, sovén erőinek garázdálkodása. Mikor tehát jószomszédi kapcsolatok pozitív mozzanatairól esik szó, ne feledjük, hogy megannyi agresszív nacionalizmusnak csupán a fülét sikerült egy keveset megnyirbálni, ám Ionesco úrnak, demokrata románok jogos büszkeségének Rinocérosza – a Vasgárda-rém, miként a szerző megvallotta – váltig csattogtatja a patáit, felnyársalás végett főleg magyarok után rohangálva. Jól tudván, hogy a nemzeti kérdés csak részben nemzeti, hisz nagyobbára kultúrlelkületi és erkölcsi kérdés, az említetteket nem szeretném leegyszerűsíteni, annyit azonban még elmondanék az ünnepeltnek: mint eddig is, de talán valamivel dinamikusabban, az igazságot igazságosan kutatva soha ne hagyja szó nélkül, amit némelykor a politika hallgatása fölött – hungarocídiumra is képes erők a határon túli magyarokkal cselekednek.

A negyedik gyertyaszálam azt lobogja, hogy fogjam rövidebbre mondanivalómat.

Úgy teszek.

Az ötödik gyertyaszálam azt lobogja, hogy Európának egyetlen olyan állama sincs, amely körös-körül hajdani önmagával lenne határos. Nincs olyan nemzete sem, amelynek egyharmada közvetlen szomszédainak állami keretében élne – ha tudna az őt megillető jogokban élni. Ilyenformán egyetlen igét sem kell annak igazolására pazarolni, hogy a Duna Televízió feladata mindenkori szerves része a magyar államvezetés nemzetstratégiai feladatainak. Ezért sugallom neki már most, hogy készüljön fel idejében helyszíni közvetítésre az eljövendő magyar autonóm területek ünnepségeiről.

Tűnődésem végén az egyes szám első személyes szólás magányából kilépve, hivatalos megbízás nélkül ugyan, de határon túli sorstársaimmal egyetértésben és Illyés Gyula himnikus verssorait parafrazálva mondom: mivelünk, milliós nézőseregével, hallgatóságával együtt a Duna Televízió munkaközössége nem léphet fel oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve nem Magyarország népének vinne, nem annak lába elé tenne, mindannyiunk szívből fakadó köszöneteként a szolidaritásért e hosszadalmas, balsorsot enyhítő, történelmi advent idején.

Magyarok vigasza^*

Minoritates Mundi – a nagyvilág kisebbségei. Annyi van belőlük, hogy főhet a fejük az emberiség boldogítóinak. UNESCO-felmérések szerint a ma élő nyelvek száma meghaladja a háromezret. Európa egyik legnagyobb kisebbsége a magyar, nemzetünk egyharmada, mely a trianoni hungarocídium folytán idegen uralom alá került, s folytat azóta is keserves küzdelmet, hogy nyelvében, kultúrájában, közösségileg fennmaradhasson.

Ami jogfosztottságában nyolcvan év alatt az erdélyi magyarsággal történt: immár könyvtárnyi romlás-történet. Kisebbségi létünk múltja nagyrészt világos, áttekinthető, ám annál homályosabb jelenünk, a ’89-es fordulat utáni kiútkeresés, az új remények és csalatkozások korszaka, amelynek megítéléséhez még nincs kellő távlatunk, bár tapasztalatokban nem szűkölködünk. Ezek alapján annyi már elmondható, hogy ahol idült, sovén eszmék hordozói még hatalmon vannak, ott a történelem zavartalanul ismétli önmagát. A nemzeti kommunizmus, a paroxizmusig szított román nacionalizmus sugárfertőzésének felezési ideje még nem jött el, s új választások előtt újfent kezdődik a bevált maszlagolás, a magyar veszélyt üvöltő néphülyítés.

A román államelnök Koszovó drámája után is ünnepélyes fogadalmi szavakkal nyugtatja nemzetét, mondván: nem lesz itt semmiféle székely területi autonómia, a nemzetiségi jogok tagadásában egységes média pedig szünet nélkül indítja ellenünk vokális tatárjárásait. E kifejezés Szabó Dezső telitalálataiból való. Ma is időszerű lévén, ne álljon itt egymagában; soroljuk mellé, hogy nem szűkölködünk másféle, poraikból feltámadott hajdani jelenségekben sem, amilyen pl. a svihákkurzus, görénykurzus, meg az elsötétített ablakok és lelkek világtalan elvadulása. „Demokráciánk sajátos! Minket senki ne oktasson! A nemzetiségi jogok román modellje minden más példának fölötte áll. Nagylelkűségünk, a másság iránti toleranciánk Krisztus türelmét is meghaladja.” Ilyet hallani az elsötétített ablakok mögött.

A román parlamentben zajló viták magyarellenes főkolomposainak egyik legtudományosabb fejhangsüvöltése így hangzik: SEHOL A VILÁGON! Konklúzióként vágják ezt folyvást „békételenkedő” magyarok fejéhez, „abszurd követelményeik” hallatán, érvelés nélkül ugyan, de minden paranoiás lélekben iszonyatot keltő kérdések jajongó ismétlése közben.

Halljuk hát!

„Önálló egyetem valamely kisebbség nyelvén – a többség nemzeti méltóságának arculcsapásaként?!”

„Területi autonómia az egy és oszthatatlan nemzetállam keretében?”

„Helységnevek felirata magyarul is magyarlakta vidékeken – román hazafiak szíve fájdalmára?!”

„Hivatalos rangra emelni kisebbségi nyelvet az egyetlen és mindenkire kötelező államnyelv mellé?!”

„Ahány magyar követelés, megannyi abszurdum! Ilyesmire nincs példa sehol a világon!”

„Nacionalista igényeikkel önmaguk ellen követnek el merényletet az erdélyi magyarok! Befelé fordulásukkal vesztükbe rohannak: rezervátumba, izolációba, székely gettóba, törzsi elszigeteltségbe!”

„Kollektív jogokat gajdolva önrendelkezni akarnak! Nem, nem tehetik ezt velünk! Nem lehet, hogy befogadókészségünkből, testvérileg ölelő karjainkból kiszakítsák magukat! Ha mégis megtennék, keresztényi kötelességünknek tartjuk erővel is megakadályozni őket centrifugális törekvéseikben!”

Ilyetén módon celebrált magyarmentő szakálltépdesés közben hajította felénk eszmebuzogányát újabb néphülyítő szándékkal és feltűnési vággyal a letűnt államelnök, mondván minekünk nyugat-európai példát. „Midőn egy szenegáli bevándorló elnyeri a francia állampolgárságot, jól jegyezzétek meg, máris franciának vallhatja magát, sőt!” De mi a sőt? Ez esetben nem egyéb, mint az állampolgársággal együtt új etnikummal is megajándékozott négerünk új kötelessége. Tudomásul kell vennie, hogy a nemzetállami gall kondérban franciává főzetik és neveztetik, akár tetszik neki, akár nem, bár nyilván nem lesz bolond a nagy Gloire büszke népének köréből kiszakadni. Boldoggá avatása pedig – sugallja nekünk az említett szónok – lebegjen követendő példaként minden nacionalista-szegregácionista magyar előtt, aki Isten tenyeréből kiesve román, szlovák, ukrán, szerb stb. kézre jutott.

A franciává panírozott szenegáli példáját többször is hallhattuk. Afrika ürügyén azt is fölfoghattuk, hogy a frankomániás maszlagoló ázsiai eredetünkre sercint megvető célzást. A nemzetiségek beolvasztásának e nyíltan megvallott szándéka jórészt visszhangtalan maradt. Publicisták, honatyák, politológusok nemigen tartották érdemesnek a sértést magu(n)kra venni. Unalmassá lett a fejhangsüvöltés is, hogy aztmondjahogy: SEHOL A VILÁGON! Jogaink ellenzői már-már azt remélték, hogy belátjuk: dajkamesékkel próbáltuk áltatni-altatni a nemzetállamiság ócskasága felett éberen őrködő honatyákat és anyákat, s mi több: libériás lojálisai leszünk az eredetiségben bővelkedő nagyromániás-funáros-iliescus demokráciának. Ebben pedig – hála és felicitáció az ősi toleranciának – az erdélyi magyarság is államalkotó tényező lehet – oly módon persze, miként a fegyenc alkotó tényezője a fegyháznak. Mi tagadás, egyben-másban az is növelte az új magyar lojalitásban reménykedő román politikusok mohóságát, hogy az önálló kolozsvári magyar egyetem ügyében csapdába léptünk. Önálló magyar oktatási hálózatunknak minden hájjal megkent, fanatikus ellenzői jeles értelmiségieket ejtettek át múltbeli galádság újrakeresztelésével, mikor is a Bolyai Tudományegyetemet fölfaló „testvérintézményt” multikulturális többségi nagykeblűségnek nevezve kezdték rázni orrunk előtt az andalító csörgőt. Valóságos magyar–magyar szellemi belháború támadt ilyenformán, a multikulturalitás cégtáblája mögött markába röhögő főkolompos pedig miniszteri székbe pottyant, horribile dictu! – tanügyibe, ahol a hatalom kecskéjeként minden káposztánkat fölzabálhatja.

Állami magyar tudományegyetem, területi és más típusú autonómia, elkobzott és vissza nem adott köz- és magánjavaink, nyelvhasználatunk, társnemzeti jogaink dolgában még mindig állóháborúk dúlnak, miközben hősleg folytatja ellenünk vokális tatárjárásait a sovén román politikai maffia s média, melynek idült tájékozatlanság folytán némelykor épp nyugati politikusok adnak sípot a szájába, hogy nemzeti vitustáncot járasson az emberi jogoknak úgymond példaszerű román modellje körül.

Csillapítólag mondjuk ilyenkor: a be nem váltott ígéretek s a balkáni svihákság modelljét legföljebb kormányengedmények reményével és gyógypedagógiai szándékkal dicsérhetik akár Washingtonból is. Aki pedig Európának valóságos, pontosan működő autonómiamintáit akarja látni-megismerni: telepedjék a Duna Televízió képernyője elé, mely évek óta sugározza Cselényi László Minoritates Mundi című filmsorozatát.

Ritka jelenség az ilyen a tévéműfajok sorsában. Nagy, visszhangos hatást keltve indult, s az érdeklődésnek folyamatosan növekvő hullámgyűrűit keltve hódított magának hű közönséget mindenütt, ahol a műholdas sugárzás kékszárnyú sirálymadarai megjelentek a képernyőn.

Magyar határokon túli régiókban, kisebbségben, szórványban, góleszben élő magyarok, nyolcvan éve táplált reményeikben százszor csalódott, álomkaszabolta jogfosztottak; erdélyi, délvidéki, vajdasági, kárpátaljai nyelvkárosultak, ezeréves hazából magyarfaló neonemzet-államocskák olvasztó kohóiba vetett, Illyés Gyula siratta jaj-sötét szívek lobbantak fel új reményben Cselényi László tudósításainak láttán-hallatán.

A szokványos szó: tudósítás – erre s amarra jártam, halljátok, mit láttam – nem pontos, hanem inkább – mellétalálat részemről; képi és szövegi gazdagságában, lebilincselő hatásában a Minoritates Mundi más műfajba sorolandó. Meghatározása nem könnyű, oly polifonikus, mint minden, ami életábrázolás. Egyik sajátossága ugyanis, hogy a kisebbségi-nemzetiségi-társnemzeti jogokról nem értesít, közöl, beszámol, tudósít; tapasztalatait nem énekeli, rikkantja, süvölti figyelmeztetőleg a műholdas éterbe vagy más irányba, mondjuk, örökös átmenetiségben tántorgó, reformimpotens kormányok fülébe. Időszerű képsorait magyarázva nem aktualizál, erdélyi fül számára hihetetlennek tűnő jelenségek, „pozitív diszkriminációk” láttán sosem ámul-bámul, nem poentíroz, nem is didaktikus, mint aki jól tudja – akár maga fejétől, akár Goethe figyelmeztetése nyomán –, hogy a felismert tendencia mindig lehangoló, tehát haszontalan is.

Röpke vallomást jegyzek ide, a Minoritates Mundi alkotójának higgadt hangvétele, mindig izgalmas epikai futamainak hallatán. Ahol ő járt: Helsinkiben én is megfordultam hajdan, több mint negyed évszázada. Kányádi Sándorral csatangoltunk éjszakai órákban is a finn–svéd kétnyelvűség, az eszményi tolerancia, a valós kisebbségi jogok csodás városában. S mindezek bizonyítékait fényképezve hol együtt, hol külön-külön húztuk ki magunk a lencse előtt, önálló svéd intézmények névtáblái alatt – ezt nézzék majd meg otthon magyarfóbiás atyaisteneink! Ezt próbálják meg letagadni, kétségbe vonni, mondtam szenvedéllyel, miközben Sándor a fotómasinát elkattintotta, megörökítvén a kétnyelvű felirat irányába kilökött jobbomat, akárha forradalmi rohamot vezényeltem volna Skandináviából az erdélyi Mezőségre. Elnézvén mostan magamat e képen, és hozzágondolva, hogy erdélyi magyar helységneveinket sakálok éjszakai bátorságában buzgó személyek még mindig feketére mázolják-mocskolják: a kisebbségi retorika Szent Ferencének érzem magam, halaknak, egy idő óta meg éppen sült halaknak prédikálok, egész nemzedékemet és tanító mestereimet is kékarcúvá fojtogató idegfeszültségben.

Ügyünk pedig, kitörésünk a történelmi büntetésnek szánt kisebbségi megaláztatásból túlélte, átvészelte a reménytelenség sötét korszakait. Nem érzelmes túlzás, hogy mikor hivatalosan is magyar eredetű románoknak neveztek minket, ott voltunk már – asszimilációra ítélten – a nemzetiszocialista óriáskígyó torkában. A Boa kimúltával segélykiáltásainkat is higgadt érvelésre váltjuk, s merész víziók után minden bizonnyal fontos fölismernünk, hogy ellenfeleinket meggyőző és lefegyverző erőt, igazságot a részletek hordoznak; a tények, a cáfolhatatlanok, és azok az emberek, akiket Európa boldog kisebbségeinek világában Cselényi László megszólaltat, vallomásra késztet, és teszi ezt oly módon, hogy a mindenütt felbukkanó és mindétig bőven tárgyalható másság, etnikai sajátosság ügye, gondja, törvénykezése, béklyótalansága pillanatokra sem válik unalmassá az idill törvénye szerint (lévén az csak felőlünk nézve oly nyugalmas, oly meghitt).

A Minoritates Mundi sorozat rendkívüli dinamikáját mindenekelőtt a riportalanyait faggató riporter teremti meg oly biztosan működő dramaturgia szerint, ahogyan egy artista késdobáló keríti körbe hajszálpontos találataival eleven célpontját. Rokonszenves nyíltságban kíváncsi, de soha nem kíváncsiskodó kérdéseivel lopja be magát netán gyanakvó lelkek bizalmába is, miáltal újra meg újra kiderül, hogy a Duna Televízió nézőinek bemutatott, tartós élményt jelentő minoritárius világ épp a sajátosság méltóságának tiszteletében forrhatott természetes eggyé mindenütt a többségi nemzettel.

Ilyenformán is kiderül, hogy jón s rosszon túl az oly sok tragédiát okozó nemzeti kérdés végső fokon kultúrlelkületi és erkölcsi probléma. Figyeljétek meg jól, feleim, a Minoritates Mundi alkotói által megszólított embereket. Többségiek és kisebbségiek nyílt arca, soha nem bujkáló tekintete tükrözi azt a nyugalmat – nevezzük lelkinek és intellektuálisnak –, amelyet törvény garantál és emberséges szellem táplál, s nem csupán évezredes kulturáltság, hanem racionálisan fölfogott kölcsönös érdek szerint is, ahogyan azt Cselényi megannyi életteli mozzanatban ábrázolva igazolja.

Skandináviában, Spanyolhonban, Itáliában, Svájcban a megtestesült krisztusi jóság uralma virágzik? A szeretet diktatúrája? „Fennkölt és hamis” lenne ily módon cicomázni a vizsgálat alá vett másság szigeteit, kantonjait, védett körzeteit. Cselényi épp Svájcban tanulta meg, s mondja, hogy: „a tisztességes, demokratikus együttéléshez nem nyájas szeretetre, egymás tenyeréből csipegetésre, hanem tiszteletre van szükség.” Tisztelet és törvénytisztelet az emberséges lét alapvető feltétele. Balkánba hajló kelet-európai tájakon ebben vagyunk a lehető legszegényebbek.

S mivel egy ideje szabad is, meg jóleső is: sírjunk tovább a Kárpátok alatt?

Bizakodjunk inkább bátor és okos cselekvés közben.

Amit a Minoritates Mundi sorozat – intézményes mulasztást pótolva – eddig bemutatott: reményben és reménytelenségben hullámzó magyarok számára mindenképpen vigasztaló. Ordas eszmék Augiász-istállói nálunk is kitakaríthatók. Itt is elképzelhető, hogy ami az emberben isteni, az maga a humánum – a törvény és tisztelet védelmében.

Szent István fehér kövei^*

„Hajtsd meg a fejedet, büszke Sigamber! Égesd el, amit eddig imádtál, és imádd, amit eddig elégettél.” Pogány vadságban, hódításainak zenitjén Klodwig, a frankok nagy királya – magas kíséretének háromezer tagjával együtt – Reims püspöke előtt állva hallgatta az újjászületés követelményét. A híressé lett szavakat Szent Remigius mondta 499 karácsonyán. Ekkor vette föl Klodwig a keresztséget.

Árpád népe térben és időben még messze volt az Európában elkezdődött nagy változásoktól. Apáink valahol Magna Hungariában nem sejthették, hogy a múltjukat elvető nyugati népek a magyarság jövőjét is alakítják.

Aztán eljött az új sorsválasztás ideje s parancsa.

Vándornépeket elnyelő szakadék szélén, félezer év vad vágtatásaiban torpant meg ugyancsak királyi, pontosabban fejedelmi szóra a nyugat felé zúduló magyarság. Ami történt: honfoglalásnak hívjuk. Ázsiai barbár betörésnek, nyershúsevők tartós rablásának nevezik például román és szlovák történészek és főleg paranoiás zsurnaliszták. De mondják igazunkat a történelmi tények. Sámánok és totemek imádói, a földi léten túli örökélet hívői hívták vissza szárnyas tekintetüket az égi magasságba nyúló életfa hegyéről. Mert a magyarság történelmében is bekövetkezett a remigiusi parancs. „Hajtsd meg a fejedet, büszke ungarus! Égesd el, amit eddig imádtál, és imádd, amit eddig elégettél!”

A frank metamorfózisnál a mienk sem volt könnyebb és békésebb. Vért, vakítást, felnégyeltetést is megkövetelt, mint bárhol másutt Európában.

Emlékezünk tehát. De vajon nem oktalan dicsekvés-e Szent István művéről szólva Klodwigot is fölemlíteni? Sokféle megkésettségünkről Ady jajdult föl már-már Széchenyire emlékeztetően, tébolyult nemzetféltésben. Millecentenáris múltunkat két-háromezer éves ősiséggel dicsekvő népek történészei kicsinyelik, fumigálják kétszáz éve folyamatosan. Múltunknál csak jövőnk bizonytalanabb, súgta Herdernek valaki, hogy az megjósolja nyelvünk közeli kihalását. A jeruzsálemi keresztyén egyház ősiségével hencegő ortodoxok ültetnek minket az európai népek utolsó padjába, mondván: az is kétséges, hogy méltóak vagyunk-e Jézus egyházának tagságára. Erdélyi xenofób vélekedés, hogy a magyarok keresztségfelvételének történelmi igazolhatósága és közismertsége valójában szégyenteljes negatívum: annak igazolása, hogy Árpád népe mindent tömegben, nyájban hajtott végre. A faji-nemzeti felsőbbrendűségben fogant állítás szerzőjének népe viszont direkt Jézus tanítványaitól – Péter, András, Jakab, Zebedeus… – vette föl a keresztséget. Oly régen tehát, hogy nem készülhetett az esetről följegyzés, állítja bizonyos I. Lăncrănjan nevű román író.

Ilyen „történészek” mesélései közben nem árt egyetlen pillantást vetni, bár az európai népek keresztény közösségének kialakulására. Az angolok 601 körül, a szászok a 700-as évek végén vették föl a keresztséget. A dánokat 1018–1035 között Nagy Kanut térítette meg uralkodói paranccsal. A svédek körében a keresztény vallás 1100 után lett általánossá IX. Erich uralkodása idején. A norvégokat Szent Olaf térítette meg 1018–1028 között. A szlávok, mint pl. a horvátok, a nyitrai szlovének a nyolcadik és kilencedik század folyamán váltak keresztényekké. A csehek vallásváltása 845-ben kezdődött el. Az első prágai érsekség 973-ban jött létre, a lengyelek első püspöksége 968-ból való. A szerbek megtérése 867 után fejeződött be, az oroszoké 1000 körül Szent Vladimir parancsára.

E körpillantás után lássuk hát magunkat.

Géza fejedelmünk 973-ban fordult I. Ottó német-római császárhoz a keresztség felvételének szándékával. Őt és 5000 főnyi kíséretét a sanktgalleni szerzetesből lett magyarországi térítő püspök: Prunward, alias Bruno keresztelte meg Szent Remigius szavainak szellemében: „Égesd el, amit eddig imádtál…”

Az ifjú Istvánnak Szent Adalbert prágai püspök szolgáltatta ki a bérmálás szentségét.

A koronát és az apostoli áldás levelét Szilveszter pápa követe, Anasztáz (Asrik) apát hozta Rómából 1000 vége felé. István király megkoronázásának ideje: az ezredik év karácsonya, de némely történészek szerint 1001. január elseje.

Ezzel a magyar állam örökre tagja lett az európai keresztény államok s népek közösségének. Becsmérelhető megkésettség ez?

Szent István műve, amelyet az első világháború után győztes hatalmak földaraboltak: tizenötmillió magyar gyászába és reményeibe költözött. Szellemi, erkölcsi öröksége mindmáig élő és ható erőforrásunk. Megtartó és eligazító intelem a harmadik évezred kapujában is. Így szólván vajon nem tévedünk-e? Hiszen Szent István országát nagyrészt épp azok a népek osztották föl maguk között, amelyeknek az Államalapító kegyes befogadója volt, és türelmet, divatos szóval toleranciát parancsolt mindenkori védelmükre. Ezért nemcsak hódolat, hanem átok is száll feléje olyan magyarok szájából, akiknek égig felcsapó keserve érthető, ám igazukat az idők változó törvényei tagadják. Mert népek jelenét, jövőjét meghatározó nagy dolgokban király is szólhat, lángelme is dönthet, jósok jövendölhetnek, ám legerősebb mégis az Időnek szava. Az Idő mondja meg, mikor mit és hogyan cselekedjék az ember, a király, aki maga is ember, korának börtönébe zárva.

Szent Istvánnak az idegenek befogadásáról és megbecsüléséről szóló intelmét ezer év múltán, jelenidejű tragédiák indulatában negatív módon megítélni: értelmetlenség.

Összegezhetünk mégis történelmi tanulságot, tisztes kísérleteket, vágyakat és tört reményeket. Szent István hajdani birodalmának népeiről szólva számos közös vonásuk nem tagadható, de már nem beszélhetünk tejtestvériségről. Egy Romulust és Remust szoptató farkas ösztönei nemigen vegyülnek Emese álmával. Dunának, Oltnak nem egy a hangja, ám ettől a világ még nem dől össze, csupán az Ady reményét túlélő magyar önáltatás. Helyére kerüljön pedig a törvény: ha nincs azonosság, tiszteltessék a másság, az emberi jogok legfontosabbika. És mi mindent kell még fehér lobogóként a végzetünk előtt lengetett reményeink közül újraértelmezni!

Elegendő harc vajon, hogy a múltat – múltunkat – be kell vallani? Nem elegendő! Mert nem az áldozatnak, hanem a hóhérnak kell már vallania. Amit vén Európa István király műve ellen elkövetett: páratlan büntetés, geopolitikai indíttatású böllérkedés a kontinens történetében. Miután még jövendőjét is megbűnhődte már e nép: nyílik-e feléje legalább együttérzést mutató tekintet? S mibennünk van-é mersz valamivel hangosabban is kimondani büntetésünk okát, nevezetesen, hogy éppenséggel európai mivoltunk, erőnk és versenyképességünk miatt sújtott le ránk az ítélet: „darabokra szaggattatol!” Ezért nincs több hamunk, mit a fejünkre szórjunk, s nincs több szaggatni való köntösünk, ám annál több a követelésünk – a Szent István-i gondolat jegyében. Így szólván nyugtassuk meg a rossz lelkiismeret paranoiás, magyarfóbiában kerengő derviseit. Ó-Romániát már régen nem tekintjük a besenyők szálláshelyének; Nándorfehérvárt nem akarjuk elcsatolni; nem jut eszünkbe, hogy Velence újból adót fizessen Magyarországnak; elfelejtettük a morva–magyar határt, s a csodás alliterációt is, miszerint nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.

De nem felejthetjük Szent Istvánnak népeket óvó toleranciáját, elegendő harcnak pedig azt tekintjük, hogy a nagy király népeként ezúttal mi részesüljünk a türelem és megértés emberi jogában.

Szent István hajdani birodalmának színhelyén, a Kárpát-medencében, amelynek országépítő munkával szelídített tájai, székesegyházai, püspökségei, s köztük az 1009-ben alapított gyulafehérvári őrá emlékeztetnek, napjainkban elemi jogokért küzdenek a magyarok milliói.

Ünnepi megemlékezésben szóljunk mégis bizakodólag. Jó sorsom ajándéka volt, hogy láthattam Velencét, „Adria lányát” minden szépségével. Történelmi emlékeit csodálva, a város különös jellegzetességeként láthattam híres fehér köveit, amelyek nem hagyják az utast eltévedni a zegzugos utcákon. Bármerre bolyong az ember: az úttest közepén szabályos távolságban sorakozó fehér márványkockák eligazítják; a Szent Márk tér felé jelzik az irányt, s némelykor oly módon, hogy VISSZAFELÉ IS ELŐRE VEZETNEK.

Máig emlékszem az örömre, amelyet Velence iránymutató kövei keltettek bennem, idegen szavak zsongásában magányomat is oldva. A biztonság öröme volt ez. Annak jó érzése, hogy magányos útjaim megannyi veszedelme között az eltévelyedéstől bár nem kell tartanom.

Velencei éjszakák emlékét metaforaként hoztam haza, múltba merengőn elgondolva néha: valahogy így vagyunk Szent István hagyatékával is. Nagy királyunkhoz az időben visszafelé szálló ragaszkodásunk is előre, a jövő felé vezet.

„Utólszor még Isten nevében…”^*

Templomunk falai között jeles tudósok, irodalmi szakemberek méltatták Kemény Zsigmond regényírói és politikai érdemeit, szellemi nagyságát. Jómagam idekint, sírjánál, szabad ég alatt, ama tájon, ahol a Kemény bárók nemzedékei éltek, ahol 1875 karácsonyán a regényíró meghalt s eltemették: sorsának hátterét, tágabb értelemben vett családjának, az utódoknak drámai történetét vázolom röviden. Néhai atyai barátom, Jékely Zoltánnak Nagyenyed s a Bethlen Kollégium 1849-beli fölégetéséről szóló sorait idézem szabadon, de gondolati hűséggel: Porbasújtott skólánk építését utólszor még Isten nevében kezdjük el. Bizonyos, hogy ily keserű szavak nem először hangzottak el erdélyi történelmünkben. Itt a közelben emeltek őseink kőből emléket az 1658-as borzalmas tatárdúlás folytán, mikor templomunkat fölgyújtották, a hívek benne égtek, majd 100 000 főnyi rabsereget hurcoltak el a tatárok a Mezőségről. Ide nyúlnak vissza mai szórványállapotunk gyökerei. Bizonyos: a keserű fogadkozás akkor is elhangzott, midőn a Kemény báró családja új templomot, aztán iskolát, papi lakot építtetett. Kis református közösségünk fennmaradásának alapvető szellemi, kulturális feltételeit biztosították ekképpen. S akkor újból elmondták presbitereink: Porbasújtott templomunk építését utólszor még Isten nevében kezdjük el.

Nagyot ugorván zord idők felett, Világos tragédiáját említsük, a vérbe fojtott szabadságharcot, aztán Deák Ferencék s Kemény Zsigmond roppant erőfeszítéseit a nemzet újbóli talpraállítása végett, kényszerű kiegyezésben. S elmondhatták: Porbasújtott népünk fölemelését utólszor még Isten nevében kezdjük el. Történelmileg rövid idő múltán következett be Trianon katasztrófája. Jó, ha tudják Pusztakamarás lakói is, nem csupán a magyarok, hanem a románok is, akiknek jogos követelményeit nemzeti nyelvük, intézményeik, vallásuk, művelődésük ügyében Kemény Zsigmond mindig támogatta, fontos tudniuk, hogy 1921-ben az új román hatalom csupán a magyar tulajdonosoktól (történelmi egyházainkat is beleértve) hárommillió holdat sajátított ki a földosztáskor. Ebből 4000 hold volt Kemény-tulajdon s maradt Kemény Zsigmond közvetett ágon számon tartott utódainak kb. 800 hold, amelyen korszerű gazdálkodást igyekeztek bevezetni. Ám ennek is vége szakadt 1945 után, amikor Kemény Béla és Kemény Géza 50-50 hektárt tarthatott meg, mit azután, 1949 márciusában teljesen kisajátított a „proletár hatalom”. Ekkor már nehéz volt – sőt lehetetlen – elmondani: Porbasújtott állapotunkból utólszor még Isten nevében próbálunk fölemelkedni. Oly módon, ahogy azt a legsötétebb látomások pesszimistái sem gondolhatták: ’49 márciusában az egész erdélyi-romániai földbirtokos osztályt, tehát a kamarási két Kemény családot, s az Ugron és Szász famíliát is elhurcolták, kényszerlakhelyre utalták, pincelakásokba költöztették, tisztességes munkalehetőséget sem nyújtottak számukra, egy részüket fizikailag megsemmisítették. Ekkor pusztultak el műemlék értékű kastélyok, udvarházak, s korábban, 1944 őszén semmisültek meg máglyák tüzében az ősi könyvtárak, köztük Kemény Zsigmond rendkívüli értékű hagyatéka, olyan levéltárral, amely az író aktív korszakának nagyjaitól – Kossuth, Széchenyi stb. – származó leveleket is őrzött bizonyára. Magam láttam Kemény Zsigmond könyvtárának máglyahalálát. Kisdiákként egyetlen irodalmi lexikont menthettem ki a tűzből. A katonák elzavartak. Aztán újabb „tatárdúlások” jöttek: a regényíró sírjának többszöri meggyalázása, köveinek elhordása, a Kemény család másik, nagyobb temetőkertjének majdnem teljes elpusztítása. E mostani sírkert újjáteremtésekor mondjuk el újból reménnyel: Porbasújtott emlékhelyét a magyar szellem óriásának utólszor még Isten nevében szenteljük föl. Házát, amelyben meghalt, vandál rombolók a 80-as években földdel egyenlővé tették. Reményem, hogy a sírkert megőrzéséhez megszerezhetjük a helyi román lakosság szolidaritását is. Évtizedek sírgyalázó nyugtalanítása után adjon Isten Kemény Zsigmondnak örök nyugodalmat.

Kalandos kegyelet^*

Segesvárhoz közeledve úgy érzi magát az ember, miként a mohamedán Mekka közelében. Csakhogy ez a mi zarándokhelyünk tiltott hely, az emlékezők gyülekezését a hatóság nem engedélyezi. A költő titokzatos halálának napján, július 31-én karvalytekintetű zsandárok kémlelik a fehéregyházi síkot s az Ispán-kút környékét, ahol egy emléktáblácska körül 1948-ban még nagy sokaság emlékezhetett a költőre. Halálának feltételezett helyén akkor egy Petőfi-kutató román orvos, Alexandru Culcer állíttatott szerény emléket ezzel a kétnyelvű felirattal: „Itt esett el Petőfi Sándor 1849. július 31-én.” Románul: „Aici a căzut Petőfi Sándor la 31. Iulie 1849.”

A Sárpatak – későbbi nevén Ördögpataka – hídja mellé is emléket állított Culcer ezzel a felirattal: „Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi Sándor.” Románul: „De aici a privit Petőfi bătălia la 31. Iulie 1849.” Dan Culcer barátomnak, az orvos író fiának, a ma már Párizsban élő emigránsnak köszönhetőleg idézem föl ezt apja emlékiratából.

Hanem a kövek! A történelmi múltjára titokban emlékező romániai magyarság hányatott sorsú kövei! Amelyek oly beszédesek, mint valami siralmas krónikák. A Culcer doktor állította kövek például a valamikori segesvári Petőfi-szobor alapkövei voltak. Köllő Miklós alkotását ’916-ban, a román katonai betörés idején menekítették Kiskunfélegyházára. Süttői mészkőből készült talapzatát nem vitték el. Így jutott a darabjaiból egy-egy emlékkövecskére való. Ilyenekre rögzítette kétnyelvű tábláit a román orvos, a megszállott Petőfi-kutató. A talapzat maradékának később nyoma veszett. Közel két évtizedig rejtegették Segesvárott. Olyan időben, amikor a pártállam vezető káderei számára erdélyi magyar mágnások fekete márvány sírköveiből állítottak halotti emléket; mikor beolvasztott szobrok talapzatát városatyák villáihoz használták föl építőanyagként: az ilyen rejtegetés „bujdosó köveknek” nyújtott segítség volt. Veszéllyel dacoló szállásadás a sötét éjszakában.

Egy alkalommal, hogy családostul arra jártam: kislányomat, fiamat a frissen javított emlékművecske mellé állítottam, lefényképeztem őket, hogy lenne fotográfiánk is a szívünket sajogtató helyről, ahová képzeletünk mindig visszatér, s ahol szárnyaszegetten hanyatlik alá a költő halálának titkait kutatva. Akkor nem gondoltam, hogy e parányi családi emlék új Petőfi-emlékmű létrehozatalában lesz segítségünkre.

Culcer doktor említett kövei közül én csak az egyiket láttam: amelyik a költő elestének helyét jelezte román és magyar szavakkal. Ezek ott békésen megfértek egymás mellett. Egymás mellett igen, de nem annak a segesvári román vasutasnak a szemében, aki Petőfi nevének láttán rendszerint rángógörcsös idegrohamot kapott. Bizonyos, hogy nem öröklött betegsége volt ez, hanem államilag szervezett hülyítés következménye. Például az a történészvélemény, miszerint az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyetlen és legfőbb célja az erdélyi románság teljes kiirtásának kísérlete volt. Megbukott persze, megtört a hős ellenállók önvédelmi küzdelme folytán. Vasutas emberünk úgy tudja, hogy Petőfi a románok ellen harcolva, román földet hódítva nyomult Fehéregyházáig, ahol megérdemelt sorsára jutott. Elé hát a fejszével! Összetörni, eltüntetni a barbár hódítók trombitás költőjének emlékművét! Alexandru Culcer szép gesztusának szellemi értékét a rombolás csak növelte hívei körében. Segesvárott és Fehéregyházán pedig akadtak bátor férfiak, akik minden fejszés gyalázat után új táblát állítottak az Ispán-kút mellé.

Petőfi halálának 120. évfordulójára készülődve a kegyeleti ünnepség tervei jórészt Marosvásárhelyt születtek. Ezek közt lobogtattuk álmunkat arról, hogy Fehéregyházán a kisded emlékkövecske helyére a költő nagyságához méltó monumentumot kellene állítani. Terveinket, reményeinket viszont már zavaros körülmények között osztottuk-szoroztuk. A Maros Magyar Autonóm Tartományt – az ország új területi beosztásának törvénye révén – 1968 februárjában a Nagy Nemzetgyűlés már megszüntette. Régi vezetőinek kisebb gondja is nagyobb volt Petőfi halálánál. Közös írói javaslatainkat, hogy ezt meg azt kellene tenni, csak kutyafuttában hallgatták meg s eresztették is el a fülük mellett.

Azért csak nyüslettünk minden irányba, s ahogy lehetett.

Jómagam például megpróbáltam „kinyomozni” a folyvást meggyalázott emléktábla történetét, hogy Petőfi kultuszának valamilyen hivatalos védelmet követelhessünk.

Pontos följegyzés híján emlékezetből jegyzem ide, hogy 1968 végén vagy ’69 elején a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának képviseletében egy szűkebb értelmiségi csoport juthatott Nicolae Ceauşescu magas színe elé nemzetiségi ügyeink „futólagos” megtárgyalása végett. Hánytuk ott a borsót a falra, hajigáltuk horgainkat a megértés reménységvizébe: semmi sem akadt rá. A pártfőtitkárnak legfőbb „vitamódszere” az volt, hogy ami az egyik fülén bement, azt a másikon rezzenéstelenül kieresztette, aztán legvégül, kutyaszemű famulusainak áhítatos figyelme közben „levonta mindeneknek bölcs konklúzióit”; kiértékelt, összegezett, utat mutatott, irányt szabott, mindent a helyére rakott. Személy szerint csak akkor emelt valakit figyelmének magaslatára, ha az neki nagyon tetsző, vagy erősen nem tetsző valamit mondott.

Amit pedig többek között jómagam mondtam el a fehéregyházi Petőfi-emlékkő minden esztendei meggyalázásáról, őkelmét meghökkentette. Ezzel elsőként a mellette ülő Gere Mihályt ugrasztotta ellenem, aki pánikos fölháborodással utasította vissza panaszomat.

– Igen tisztelt Ceauşescu elvtárs! Ez nem igaz! Nem igaz! Petőfi emlékét senki sem bántja!

Gere Mihály, aki nemzetiségi ügyekben a pártfőtitkár legbizalmasabb tanácsadója volt és maradt azóta is, főleg attól ijedt meg, hogy szavaim hallatán az szigorúan ránézett, mint aki azt kérdi a homlokára futó szemöldökével: „Mi ez? Miként kerül a szemem elé olyan alak, aki a sérelmi politika hangjait üti meg?” A bizalmi embert sokféle feladat terhelte, ám legfőbb kötelessége a szűrés volt; a vezér színe elé kerülő pasasok alapos megválogatása, mondandóik előzetes kipuhatolása.

Ez nem történt meg, a magyar nyáj politikai pásztora tehát berezelt. Nem átallotta két ízben is kijelenteni, hogy valótlanságot állítok, magyarán hazudok. Ezt én kikértem magamnak, szóváltásunk egyre indulatosabb lett, s mi tagadás: illetlenség is az ország első emberének jelenlétében, sőt épp az orra előtt, mivel épp szemben ültem vele az asztalnál.

Gere Mihály, akinek zsidó származású felesége miatt sem lehetett könnyű dolga az antiszemita Ceauşescu família fénykörében: valójában önmagát, funkcióját féltette, azt is ecsetelvén, hogy Petőfinek bizony szép és méltó emlékoszlopa van. (Vagyis: ő vigyáz a látszatra! A kirakati politikára.)

– Oszlop? És méltó? Tessék megítélni!

Ekkor vettem elé zsebemből a magam készítette fényképet s nyújtottam oda megtekintés végett a pártfőtitkárnak.

– Ez a kicsi kő, meg ez a tábla, amit ki szoktak dönteni és összetörni.

Bambán meredt rá Ceauşescu, majd kirúgta maga alól a széket, s a hosszú asztal mellett fel és alá rohangálva, göndör hajában turkálva odakiáltotta Gere Mihálynak: „Akkor állítsatok oda olyan követ, amit nem lehet ledönteni!”

Más szóval ez azt jelentette: Gere gondoskodjék arról, hogy olyan költő ügyében, akit a nagyvilág is számon tart, a magyarok ne sírjanak. Ne keltsenek gyanút nemzetközi körökben is, ahol úgy tudják, hogy Romániában „példaszerűen oldották meg a nemzetiségi kérdést”. Szóljon szépen a muzsika, míg rendre s óvatosan megtörik a folyton berzenkedő magyarok gerincét.

Ilyenformán, hogy nem csupán engedélyt, de még utasítást is kapott Marosvásárhely az új Petőfi-emlékmű állítására: mindannyian, akik ezt már évek óta szorgalmaztuk, nagy munkába kezdtünk.

Hunyadi László szobrászművész kapta feladatul a költő arcképének kifaragását – domborműben.

Segesvár és Fehéregyháza lelkes magyarjai kezdték el a talpazat megépítéséhez szükséges anyag összehordását.

S mivel a helyi hatóságok – valószínűleg politikai óvatosságból – erősen szűkmarkúak voltak: az anyagi gondokon egy marosvásárhelyi amatőr Petőfi-kutató segített. Megható önzetlenségével, rendkívüli tájékozottságával Ajtay-Gecse Viktor társult a munkálatokat végző csapathoz.

Úgy emlékszem: neki köszönhetjük, hogy kőgondjaink megoldódtak. A sajátságosak.

Az erdélyi kőgondok!

Amelyekhez hasonló abszurdumok a földgolyónak talán már csak a legsötétebb pontjain tapasztalhatók.

Nézzük csak: 1916-ban a Segesvárt is feldúló román csapatok elől Köllő Miklós Petőfi-szobrát kimenekítik Erdélyből; Kiskunfélegyházán állítják föl.

Köllő Miklós Kossuth-szobrát Marosvásárhelyről később nem sikerült kimenekíteni: a város román hatóságai megsemmisítették.

Beolvasztották. Talán a két római gyereket szoptató anyafarkas lett belőle. Szobor nem vész el, csak átalakul.

A segesvári Petőfi-szobor talapzatának faragott köveit elrejtik.

Kossuth ércalakjának mészkőtömbjeit a Marosba süllyesztik.

A Culcer állította, Ispán-kút melletti emléktábla tartókövei Köllő szobrának talapzatából kerültek elé.

Ezeket a hetvenes évek elején ellopta valaki.

Lakóház? Marhaistálló? Igényes és sovén gazda nem sajnálhatja magától vagy szarvasmarháitól valamely magyar nemzeti költő szobortalapzatának faragott köveit.

Ajtay-Gecse Viktor bátyánk jóvoltából tehát Hunyadi László megmintázhatta Petőfi kőarcát. Az anyag, mely annak előtte a lába alatt teljesített talapzatszolgálatot: a művész vésőjének nyomán a költő arcává lett.

Az új emlékművet 1969. július 31-én avattuk fel ünnepélyesen.

Ama jeles nap jeltelen eseménye volt, hogy az ünnepség színhelyére negyedórás késéssel érkező Hunyadi Lászlót, a dombormű alkotóját a rendőrök nem engedték be Fehéregyháza területére. A paranoiás hatalom fegyveres őreinek hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő lenne a felavatásra kerülő mű alkotója: szembekacagták őt és elzavarták.

Hunyadi Laci megfordult hát és hazament Marosvásárhelyre.

– Ilyen hamar vége lett? – kérdezte Mari, a felesége.

– Nekem igen – mondta Laci olyan hangon, mint aki gyermekének temetéséről jött.

Sem aznap, sem másnap senkinek nem jutott eszébe tőle bocsánatot kérni.

Felavatásának másnapján a költő Hunyadi faragta kőarcát máris sárral dobálták meg.

Népszokás?

Szabadságharcosok, halott lángelmék, világirodalmi nagyságok emlékét Erdély tájain megmocskolni netán kegyeleti gesztus lenne?

A Kölcsey-szobor fejevétele Szatmáron, a ’48-as emlékművek lerombolása megannyi erdélyi városban és csatatéren; Kossuth Lajos, Bem József szobrának, Petőfi emlékoszlopának, Rákóczi mellszobrának ledöntése, megsemmisítése Marosvásárhelyt; az aradi tizenhárom kegyeleti ünnepségeinek szigorú büntetéssel járó betiltása abnormális jelenség ugyan – mégsem írható valamilyen világszemléleti debilitás, avagy politikai epilepszia személyes megtestesítőinek rovására. A lelki kútmérgezés oly régi ezen a tájon, és oly sokirányú, hogy jobb sorsra érdemes emberek józan fővel gyakran okát sem tudják adni a másság, a másajkú nép elleni gyűlöletüknek. A xenofóbia sugárfertőzésének felezési ideje ma még (vagy már?) meghatározhatatlan. Bizonyos, hogy sok éven át fogjuk szenvedni a következményeit. Azt is, hogy Isten csodája folytán megmaradt történelmi emlékeinket meggyalázzák.

Késik halálod^*

Ady százesztendős.

Az Ady-pör pedig még nem ért véget.

Még mindig akadnak ellenzői, fanyalgói, esztétikai ellenlábasai.

Nyelvi határain túl és innen: eszmei opponensek is. Akárcsak Petőfinek, akiről egy nyugaton élő irodalmár azt nyilatkozta nemrégiben, hogy valóságos szerencsétlensége a magyar költészetnek. Mert közügyhöz, nemzeti sorshoz láncolta. Ahelyett, hogy – például – a tudatalatti ideg-ködgomolygásba süllyesztette volna.

Adynak – egy korszerűbbnek vélt szemlélet nevében – publicisztikai hevületét, nyelvi modorát, úgynevezett pózolásait vetik a szemére.

Vékony babérúak lázongása.

Hiszen az ellenkezés indulata éppenséggel Adyból szivárgott beléjük. Jobb sorsra érdemes ellenszegülés a megszelídült vagy a borúlátóvá radikalizálódott utódokban. Vagy a vezérüket elátkozó szegénylegényekben: a nemzet fölött bujdosókban.

Nagy László nemrégiben átokverset vágott hozzájuk, ugyancsak annak jeleként, hogy az Ady-pör nem ért, nem érhet véget. Azzal sem, hogy forradalmas változások művelődéspolitikai eredményeként hatalmas elégtételben részesült. Költészetünk aranyszékébe ültettük őt, és nagy verseit az egekig dobtuk föl a szocializmus kezdeti éveinek mámoros hangulatában. Mintha éppenséggel mi lettünk volna az a nemzedék, amelyet Ady látni vélt az idők horizontján. Hamis messiások után az igaziak; a tűz márciusának serege, apokaliptikus jóslásainak ellenbizonyítékai és föloldói, az Ady látta Mindennek boldog birtokosai, az ő titkos ágyúinak végre hallható hangjai; az őrzők, akik vigyáznak a strázsán; magyarok és nem magyarok, akik süvöltve találkoztak az eszme-barikádokon.

Ez a szemlélet maga is egy újabb Ady-pör forrása lett.

Csakhogy ezúttal: híveinek táborán belül. Az esztétikai fanyalgók zsörtölődése: potomság az Ady műve körül nyíltan-burkoltan föllobbanó ellentétekhez képest. Melyik Adyt koszorúzzuk? A szociális igazságtalanságok ostorozóját csupán, vagy a teljes Adyt? A társadalmi és nemzeti univerzum Prométheuszát.

Mert Ady több, mint amennyit változó korszakok hagyományszűrő gépezetei a köztudatba pumpáltak. Több, mint a feudális ódonságokra szórt átkainak jégesője; több a hőkölés népének, rongy pulyáknak kegyetlen János-apostolánál, aki idejében figyelmeztetett a harag csészéinek városokat, emberiséget pusztító méregborára.

Az iszonyatnál is több, amivel az égre fagyott apokaliptikus valóság láttán a szemét lezárta: „Minden Egész eltörött, minden láng csak részekben lobban…”

Amikor jóslatai rendre beteltek és gyertyatartóink a helyükből mind kimozdultak, a süketek meghallották a költő suttogásának neszét, a vakok látókká lettek, mondván: elvégeztetett. Nem hallgattunk a mi Teiresziászunkra. Majd azután jöttek a kollektívbűntudat-gyártók és Ady vasvesszejét suhogtatva hintettek sót a nyílt sebekre. Jöttek a történelmi predesztináció jehovistái: nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut… Hanem aki a történelmi sorsnak kegyeltje. Láthatták pedig, hogy akármifajta sorsalakításban legfontosabb az igyekezet. Amely túlnéz az időnek kerítésein.

Majd azután a népi demokratikus forradalom korszaka simított el néhány ráncot a homlokán. Dózsa György unokája, a proletársors szirénasikoltású szószólója megvalósult álmokra bólinthatott rá maga is. Hogy azután újra fölvesse sörényes fejét az Időben álmai teljességének nevében. „Ne legyen félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” S elmondta nevünkben, hogy minden miénk, csak a zsibbadtság nem; hogy szüzek voltunk a forradalmak magas, piros, hős nászi ágyán; hogy az áhított holnapnak nem csupán külső, de belső feltétele is van: „Hogyha akarunk, ha merünk.” És úgy tetszik: ezután is szól még sokak helyett az Életmű Teljességével, amelynek még kivilágítatlan ablakaiban homálylik eszményeinek istenarculata, mely törvényszerűleg több – a megvalósultaknál. Az Ady feladta történelmi lecke: nem levéltári munka, hanem inkább önvizsgálat és további igyekezet az ő Teljességének elfogadásával.

Immáron jól ismert utókorok számára a költő mindétig: Hamupipőke. A nagy sorsproblémákat görgető zseni: kiváltképpen. Ha szűk lenne tán a történelmi helyzet szabta cipellő: a királykisasszony lába körülfaricskálható, a kívánt formába kényszeríthető. De táncának nyomában a költői álmok teljességének látói mindig észrevehették a kényszervigalom vércseppjeit. Adyval nem lehet hejehujázni. A küzdelmek embere számvetésre készteti a küzdőket és a csöndbe hullott szíveket is. Ezért én most elvezetném őt hajdani átkainak és kürthangjainak, szerelmeinek és tusakodásainak színhelyeire, az ő fegyvertársainak kérésével: Ady Endre, írj nekünk még egy verset. Egyetlenegyet. Ha azt írnád újra: a Minden horizontján késik az álmod, az őrzők bizakodásával mondjuk: késik halálod is.

Ábel hűségéről^*

Ihlető forrásának, a szülőfalunak rabjaként Tamási Áron élete végéig fogta a kezét ama kucsmás-csizmás legénykének, aki őmaga volt a hajnalos időben: apjának segítő társa és ábeli módon feleselő sziporka-gyermeke, rajongva szeretett anyjának fagyban is rügyes reménysége.

Írói figyelmének sugarában ott találjuk kedvesen és esendőleg Gáspár öccsét is, leánytestvéreit, sógorait, az egész nagy családot, amely Szülőföldem című remekében lett halhatatlanná.

Hogyan is jellemezhetném ezt az írói törődést a farkaslaki Tamási családdal? A leginkább tán azzal a példával, hogy az arab nyelvben a család nemzetet is jelent. E két fogalomnak az értelme azonos.

Tamási életművében is így van ez. Családjának ablakából a nemzet sorsára látni. Öröme, bánata, minden vágya népének érzéseivel azonos. Erre bárki azt mondhatná, hogy igen-igen kézenfekvő általánosítás; bármely íróról el lehet mondani! Valóban így van ez, de Tamási Áron műveiben a családhoz kötöttség: etikai tartásának a tápláló gyökere. Ezzel kapcsolódik a múlthoz; általa telítődik a jelen gondjaival: a székely falu drámáival és tündéri költészetével. Halandó remények és férfiúi bűnök közepette a teremtés első napjának tisztaságával maradt meg benne az örök gyermek, a romlatlan ragaszkodás az őt felnevelő közösséghez.

Csak kollektív árvaságra ítélt emberi közösség növeszthet ilyen írót. A nemzetének karjából kisebbségi sorsba esett székely magyarság ilyen közösség. Ebben pedig óhatatlanul beszűkülnek az élet mozgásterei. Ami másutt tág tereken, intézményekben, a nagy nyilvánosság előtt zajlik: itt sok esetben kis körbe szorul, vagy éppenséggel a család lámpafénye alá. Nincs Kolozsvárott Magyar Akadémia? Tamási Áron székfoglaló beszéd helyett édesanyjához írott levélben rajzolja meg Mikes Kelemen alakját. S mily csodálatos nyelvi remekléssel és lényeglátással! Tudós emberek kutatásainak összegezésével a magyar esszéirodalom lírai hangvételű gyöngyszemét alkotva!

De nézzük Ábelt, miután megtér a rengetegből, hogy újabb vándorútra keljen. Átélte már kacagtató kalandjait csendőrökkel és fakereskedőkkel; átvirrasztotta az erdei magány félelmetes éjszakáit. A suttyó legényke tapasztalatai megszaporodtak. A gyermeki világkép tágulni kezd; a Hargita vonulatán túl föltűnik már az eladdig csak sejtett nagyobb család: a Székelyföld világa, zászlós mozgalmakkal, szegények s gazdagok, elnyomók és elnyomottak küzdelmeinek távoli villámlásaival.

Ábel pedig úgy gondolja, hogy tudja már a helyét e létküzdelemben. Ott van az a szegények között. Olyannyira tudja ezt, hogy fogadást teszen, de hol teszi? Újból a család talpalatnyi kapaszkodóján: édesanyjának sírjánál, mondván, hogy míg él, hű marad a szegények zászlajához.

Fogadalmát betartotta.

Az író életműve bizonyítja.

Napjainkban pedig, amikor a nemzet újból oly nagyon a család megtartó erejére szorult; amikor az Egésznek állapota a Rész erkölcsi, szellemi egészségén is múlik; valóságos megújulás az olvasó számára, ha ismét bejárja Tamási Áron székely világát. Hőseivel – kicsikkel, nagyokkal – találkozva oly módon gyarapszik az ember, ahogyan csak a magasrendű művészet világában képes.

„Emberek! Mind magyarok vagyunk!”^*

Tamási Áron születésének századik évfordulóján, bölcsőjének közelében, sírjának világnevezetes zarándokhelyén, s a szülőház udvarán szeretettel köszöntöm önöket, és kívánom az ő szavaival: érezzék magukat otthon, mint kard a hüvelyében. Ez a hely most a nyugalom völgye. A látogatót, mint hajdan az Amerikából megtérő ábeli hőst, gyanakvó csendőr nem bilincseli meg. Ez a hely, ha szívet dobogtat is, már nem a kisebbségi félelmek sötét erdeje. Hanem világteremtés színhelye. Első magzatmoccanásaiban itt született az az életmű, amely az alkotóját halhatatlanságba öltöztette.

Harmincegy éve, hogy megrendült gyászban és hosszú, hallgatózó füleiket működtető gondolatnyomozók gyűrűjében eltemettük őt, aki tudta, hogy mit ér a ránk hagyott életmű, ám keserves tapasztalata volt arról is, hogy régi, szárnyas mivoltát, páratlan eredetiségét, kontinentális méretekben is újításként ható írói művészetét miként próbálták megtagadtatni vele. Titkolt szomorúságát hordta annak, hogy olyan kollégák is szellemi tévelygőnek bélyegezték, akikkel együtt hirdetett harci programot az erdélyi-romániai magyarság elnyomatása ellen 1937-ben a Vásárhelyi Találkozón. Megtapasztalta hát az önkény kultúrpolitikai kaszárnyamódszerét: írót íróval a leghatásosabb agyonveretni.

Azóta minden életmű legfőbb ítésze: az Időnek uralma és védelme alá került maga is. A kortársak bizonytalankodásaiban egyszer javára, többször kárára kilengő mérlegnyelv mozdulatlanul áll most és jelzi: halhatatlan.

Tamási Áron minden idők legnagyobb magyar íróinak nem túl népes csoportjában foglalta el végleges helyét. Egymás között ők nálunknál jobban tudják, hogy novellisztikájához csak a Krúdyé mérhető: hogy a magyar színpadi művészetet megújító játékait nem csak olyan briliáns elme magasztalta föl, mint Németh László, hanem az utókor is rászavazott végül. Igaz, hogy amivel García Lorca Spanyolországban, Marquez Kolumbiában egyetemes, szellemi hullámzást keltett, annak erdélyi párjáról csak Kolozsvárott rebesgették, hogy varázslatos tündéri realizmus, népi szürrealizmus. Csak Erdélyben mondták ezt, fél évszázaddal a Nobel-díjjal jutalmazott Száz év magány megjelenése előtt. Nem panasz ez. A miszticizmussal, klerikális fertőzöttséggel, nacionalizmussal, 56-os magyar fohásszal vádolt Tamási Áron centenáriumán egy sok évtizedes pörnek lett vége. Ha boldoggá avatná őt a római pápa, csodatételeinek igazolói, az olvasók, jelentkeznének számosan. Ők eskü alatt vallanak hihetetlennek tűnő, ám igaz varázslatairól. Mesélte valaki, hogy súlyos idegi-lelki válságában végezni akart magával, s a világtól búcsúzván, Ábel történetébe is belelapozott, aztán benne ragadt, aztán fel-felkacagva tovább olvasta, és a szikraeszű hargitai legényke derűjében az életkedve megtért, halálvágya, miként a riadt ördög, szállott ki belőle. Egy receptet is őrzött az író. Kedélybetegnek írta volt fel a doktor orvosság gyanánt így valahogy: Tamási-könyvet olvasson rendszeres napi adagokban.

Az ő vidámsága, az emberi lét nagy kérdéseivel küzdő lélek derűje persze nem kabaré. Maga vallja, hogy első, sikeres novellájának megírása után komor, közösségi gondok rabja lett az eladdig vidám diáknapok után Kolozsvárott. Elvesztette szabadságát, hogy megtalálja azt az elnyomott erdélyi magyarság szolgálatában. Nyugalmat nem lelt többé haláláig.

Volna mit beszélni e csodatevő művészetről, ám önök is úgy vélik bizonyára: talponálló akadémiát nem nyithatunk itt, ám az elkerülhetetlen, hogy futólagosan bár a székelyekről és a Székelyföldről szóló néhány gondolatát fölemlítsük. „Soha ne felejtsétek – írta, s mondta ifjú éveiben minden erdélyi magyarnak –, hogy a hátatok megett gondokkal, bajjal megrakódva, árvasághoz hozzászokva, félmillió székely áll, kinek térden állva kéne napestig hálálkodnotok: mert ők sok száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó és rossz időben örökké kezükben tartják a munkát, és félelmetes hittel termésre kényszerítik a sovány földet. Olyan szegényen, számba se véve, a világ jó szándéka nélkül még csodaképpen se élhetne senki.” Így csak a székely élhet.

Nagyon régen írta volt ezt. Korrigáljunk a kifejezésen, hogy számba se véve. Fondorlatosan sötét, rabló szándékkal, kegyetlen módon vette bizony számba székely-magyar alattvalóit ama rosszemlékű diktátor is. Semmilyen utólagos ráfogás nincs abban, hogy ha tervét megvalósíthatta volna, ha dinasztikus tervei is sikerülnek: ismert betelepítő módszereivel a Székelyföldet, a székelységet a többségi nép tengerében elsüllyesztette volna. Ezért, amikor reá emlékeztető mesterkedést láttok, tapasztaltok, jusson eszetekbe: ne akkor gondolja meg magát az ember, amikor a vízben alámerül, mikor már alája nyomják!

Tamási Áron így beszélt erről: „A székely nemzet testvérvonzalommal viseltetik az itt élő népekhez, de megkívánja, hogy a román és szász is hasonló érzelemmel legyen hozzá.” Érzelmét a szász kimutatta: elment, hétszáz év után egy példás nemzeti közösség tűnt el Románia térképéről. Mi maradtunk, bár nem kényeztettek el a szíves marasztalásban. Maradunk ezután is, de véglegesen helyre kell billenteni azt a világot, amely természetes állapotából megannyi galád kísérlet folytán fordult ki sarkából…

Szánjuk hát neki magunk, ez elő ne forduljon többé. – Embert embernek a hátán, a nyakában, soha többé meg ne tűrjön a törvényes igazság!

Ki-ki egymás mellett, egymást támogatva éljen és gyarapodjék, tudomásul véve, hogy a másiknak, pláne kisebbnek a háta nem arra való, hogy fosztogatók mászkáljanak rajta!

Ezt üzeni Tamási Áron!

Mit üzen még? Nem énekelhető el, nem Kossuth-nóta.

Hanem máig időszerű tanítás, olyan, mintha innen figyelhetné, Székelyudvarhelyről avagy Bukarestből sorsunk alakulását.

Szájkosaras idők múltával, a mindenki fejére ráhúzott világnézeti kötelezettségek megszűntével valóságos szellemi Kánaán ideje jött el, és ujjongva választott ki-ki magának prófétát, politikai irányzatot, azonbelül is ún. platformot, vallásban újprotestáns istenimádást, kedvére való szektát, olyat is, amely az egész, eddigi kereszténységet tagadja egy új vallás igézetében. Lett is ebből mára olyan hangzavar az eszmék sátoros ünnepén, olyan tülekedés az emberi hiúságok vásárterein, hogy javunkra lenne jobban odafigyelni Tamásinak a múlt távolából hangzó figyelmeztetésére, mely így szól: emberek, mind magyarok vagyunk! Nézzetek a fejetek fölé! A csillagos ég ezeresztendős magyar boltozat is. Nézzetek a lábatok alá! Minden porszem az előttünk járó nemzedékek földdé lett arcából való rész. A halottaink is mind bennünk és közöttünk vannak! Ne tűrjétek hát, hogy egyik a másiknak az eleven arcát bélyegezze meg hatalmi koncmarakodás közben. „Fogyatékos magyar!” „Neptunista magyar!” „Radikális magyar!” „Megalkuvó magyar!” Marad ilyenformán hely a jelző nélkül is elfogadható magyarnak? Marad persze, mert ellenkező végletből egy nemzeti Krisztus megváltó bocsánatával harsan a költő: Ha bűnös is: magyar! Ha tolvaj is: magyar! Ha gyilkos is: magyar! Igen? Így van ez? A primitív egyszerűsítés, a képletes és aggodalmas értelmezés vitájában eligazítólag szólal meg Tamási Áron, mondván: Aki pedig embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan. Saját erkölcsi követelményeinek summájaként hangzik ez, szerves részeként annak is, amit Németh László a minőségi emberről szólva hangsúlyozott: kultúra, tudás és erkölcs. Kiváltképp fontos ez olyan évtizedek után, mikor a nemzeti kommunizmus garázdálkodásának idején a megannyi boldogítási kísérletben szenvedő népnek erkölcsi alapjait is aláaknázták. Semmi sem olyan alapvető követelmény számukra, mint az erkölcsi megújulás e sokoldalúan balkanizálódott Erdélyben is. Küzdelmi egységünk tehát olyan követelményekkel fonódik egybe, mint: az erkölcsi általában, közéleti cselekvés terén pedig az alkalmasság különösen. Ha mai közügyi férfiak, politikai harcunk vezetői nem figyelnek föl arra, hogy a meggondolatlanul cselekvőket és a cselekvésképtelen meggondoltakat minél előbb pihenésre kell fölkérni: ha sokat késnek ezzel, ügyünk fogja azt súlyosan megsínyleni.

Befejezésként igen fontos Tamási-hagyatékra hívom fel figyelmüket. Közéleti férfiaink jó része, tisztelet a kivételnek, nemigen szaggatja a hámot azért, hogy mai önrendelkezési küzdelmünkben okosan hasznosítsa az erdélyi magyarság hetvenesztendős önvédelmi harcának politikai, szellemi értékeit, tapasztalatait. Ezek pl. arra is figyelmeztetnének, hogy manapság gyakorta elborít minket a doktriner okoskodások áradata, haszontalan hangzavara. Arról a groteszk jelenségről is szó van, barátaim, mikor magukat egyazon célban emésztő magyarok egyik fele a gyakorlati állami politika és parlamenti iszapbirkózás kínjaiban küszködik, a csapat másik fele pedig főleg egyet mond és kiabál a víz partján, hogy gyengén birkóznak, nem jók a fogásaik, csapnivalóan harcolnak, és ez már tűrhetetlen, sőt árulás.

Hosszadalmas lenne megvárnunk, amíg minden igazságtalan ítélet visszaszáll azok fejére, akik azokat szertelövöldözik, arról is megfeledkezvén, hogy amire törekszünk: azt Romániában szövetséges románok nélkül, kitartó és bölcs, ám határozott eszmecsere nélkül soha nem fogjuk elérni. Igazunk nincs letétbe helyezve sehol, semmilyen hatalom páncélszekrényében, hogy csak épp utána kellene utaznia valakinek. Markó Bélának például. Igazunk ott van lankadatlan és egységes küzdelmünk végeredményében! Politikai rózsasándorkodással, Angyal Bandi-féle lovas rohamokkal semmire se megyünk. Azzal sem, ha némelyek döbbenetes megalkuvásait bölcsességnek, higgadtságnak nevezzük az ún. „érzelmi politizálással szemben”. Van, aki még mindig régi történelmi magyar bűnöket emlegetve szólít minket tapintatra, szerénységre jogos követeléseinkben, pl. saját, önálló egyetemünk kapcsán.

Gyakorta hallani, olvasni, hogy még mindig időszerű múltbeli bűnökért közösségünk javára vezeklést vállalni. Nekünk, miután nem csupán a múltat, a jövendőt is megbűnhődtük, nincs több vezekelnivalónk! Pater peccavi, peccavi! – hagyjuk már abba! Vezeklés ürügyén magyarok tízezrei veszítették el az anyanyelvüket is, minekutána roppant türelemmel, csöndes mosollyal kell szánakozólag néznünk olyan botcsinálta történészekre és botot érdemlő politikusokra, akik a székelyekről, mint hajdan elmagyarosított románokról, dákokról beszélnek. Szélhámok és őrültek mindig voltak, lesznek… ám az a baj, hogy vannak is! Épp a mi nyakunkon.

Mit üzen erről is Tamási Áron? Azt üzeni, hogy fel kell küzdenünk magunkat az első osztályú állampolgárok szintjére. Hozzáteszem mai tapasztalatok alapján: másodosztályú helyünkről nem felzülleni kell asszimilánsként, janicsárként – a teljes egyenjogúságba, hanem kemény küzdelemmel kell azt megszerezni.

A tündéri realizmus játékos mesterének hagyatékában ez a szigorú erkölcsi parancs is megtalálható. Ezért mondhatjuk róla, hogy az esztétikai szép s az etikai – a szigorúan erkölcsi – parancs és örökség az életműben elválaszthatatlan.

Jégtörő gondolatok bátor hirdetője^*

A hivatását, azaz művészetét kiteljesítő Tamásiról úgy nem lehet szólni, hogy homályban hagyjuk a társadalmi kötelességét is gyakorló írástudót. Hallgassuk őt: „Soha ne felejtsétek – írta ifjú éveiben –, hogy a hátatok megett gondokkal, bajjal megrakódva, árvasághoz hozzászokva, félmillió székely áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok: mert ők száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó és rossz időben, örökké kezükben tartják a munkát, és félelmetes hittel termésre kényszerítik a sovány földet.”

*

Erre csak a székely képes, mondja Tamási, ám anyagi szegénységének ellenére mindenkor félelmetes erőt jelentett gyarmattartóinak paranoiás tudatában. Ábel kalandjai halhatatlan módon örökítik meg a történelmi hódítás karmai közé került Székelyföld és székely nemzeti közösség kálváriáját; egy európai erkölcsi-szellemi értékrend önvédelmi küzdelmét a váratlan rászakadt gyarmati sors sötét erőivel. Így szólni viszont és Tamási sajátos hangsúlyainak alapján csak székely kálváriát mondani: egyoldalúság lenne. Erdély kisebbségi sorsra jutott népeinek életében 1919-cel olyan etnikai tisztogatás kezdődött, amelynek valós történetét csekély részleteiben is részleges munkák jelzik csupán. A nyugati nagyhatalmi érdekek számára kedvező módon fölerősödött nemzetállami felfogás, amely a többszörösére növekedett országot nem boldogító hazának, hanem asszimilációs kohónak szánta, mára már kétségtelenül válságba jutott. De nem végnapjaihoz. Az uralkodó nemzet büszke tudata, a rabtartás gyönyöre, a másság gyűlölete: tartós betegségek, széles körben nyomorítanak kisebbségieket. Tamási empátiáját a félmillió székely iránt ki kell tehát egészítenünk, pl. ilyenformán: Soha ne felejtsétek, hogy a hátatok megett gondokkal, bajokkal megrakódva közel kétmillió magyar áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok, mert ők sok száz esztendeje viselik terhét az életnek és magyarságuknak is, amely csak énekli, de nem bizonyíthatja, hogy megbűnhődte már a múltat s jövendőt. Ha így lenne, boldogan és megbékélten jelentené a nagyvilágnak: mindenét, amiből kifosztották, visszaszerezhette. Mert hatalmas értéket alkotott ez a nép, ezért oly hatalmas a mindenkori megtörésére, etnikai egységének megbontására fordított erő is. Emlékezzünk a Farkaslakára igyekvő Áronnak szelídségében is leleplező erejű látomására 1939-ben. „Láttam egy szép kertet s benne nagy gyümölcsfát, terméssel megrakódva” – írja Szülőföldem című remekművében. A fa alatt három ember állott, de nem egymás mellett, hanem egymás tetejében. Aki legfölül volt, szorgalmasan szedte a gyümölcsöt: ette s el is tette. A közbelső az egyik szemével sóváran felfelé nézett, de a másikkal bizalmatlanul figyelte az alsót. S ez pedig, ez a legalsó, szétvetett lábakkal és meggörnyedve állott, és mondogatta magában: „Ilyen szamár is csak én lehettem, hogy magamra eresztettem őket.”

Mi történik hát? Félni kell és félni lehet attól, hogy az a legalsó ember, akinek mivoltát, kicsodaságát a bolond is könnyen kitalálja, egy napon összeroskad, életerejét végleg elveszíti.

Kész csoda (meg hogy is mondjam szép perzsa szóval, egy kis baksis a lelkiismeretes kolozsvári cenzornak), hogy 1939-ben ez a könyv megjelent; hogy a román–magyar–szász testvériesülésnek e groteszk példáját a gondolati pecérség mesterei nem irtották ki a remekmű lapjairól. Talán nem árt azt is megjegyeznem, hogy 45 éven át a Szülőföldem című Tamási-könyv ezért a gyümölcsös példázatért nem jelenhetett meg Romániában. Az erdélyi népek sorsát jelző akrobatikus, csoportos produkció miatt, amelynek címe ez is lehetne: egyenjogú talajtorna és ünnepi gála Székelyföldön gyümölcslopással egybekötve. Százával ontja Tamási az ilyen mozzanatokat a két világháború közötti évekből. Mindennapi veszteségünk, hogy miközben prózai és színpadi munkái az időnek aranypróbáját kiállva hatalmas közönséget hódítanak – kisebbségpolitikai cikkei, beszédei, naplójegyzetei jórészt még ismeretlenek a fiatal nemzedék körében. De még hivatásos politikusaink is az emberi jogi és történeti érvelés kiváló szellemfegyvereivel erősödnének – általa. Az ő jégtörő gondolataival fél évszázad távlatából az az erdélyi magyar író szól hozzánk, akinek a mainál szuronyosabb világban volt mersze önrendelkezési jogot, tehát autonómiát követelni, méghozzá kettős indoklással. Egyrészt, mert ez a jog az elemi emberi jogok általánosan elismert része, s Európának jó néhány országában évtizedek óta megvalósultan tanulmányozható, másrészt, mert az önrendelkezés jogát minekünk az erdélyi románok nemzeti gyűlése ígérte meg 1918. december 1-jén, ünnepélyesen, Európa füle hallatára, jeles román történelmi személyiségek fogalmazásában. Sértés lenne részünkről azt mondani, hogy szélhámos ígéret volt ama gyulafehérvári, ne vegyük komolyan. A népek közötti kötelező tisztelet és kölcsönös megbecsülés elve alapján nagyon komolyan kell vennünk s még határozottabban követelnünk ennek az ígéretnek a beváltását, annál is inkább, mert közel egy évszázada, hogy elhangzott.

S ha már így szólunk, hallgassuk csak: mit vet közbe, érveinket gazdagítván Tamási Áron a húszas évekből, mikor az adott szó és annak betartása kapcsán arra figyelt föl, hogy mit mondott ügyünkről Nicolae Iorga nagy román történész és jeles államférfi. 1925-ben, a Népszövetségi Liga párizsi gyűlésén többek közt így szólt hatásos szónoklatában a későbbi román miniszterelnök: „Romániában a magyar nemzet jogalkotó tényezőnek tekintendő, mivel jelenléte történelmi, ősi, az uralkodó román többséggel szemben tehát más jogai vannak, mintha csupán tegnap vándorolt volna be az országba.” Úgy tűnik, hogy N. I. sok mai politikusnál tájékozottabb, őszintébb, vagy éppenséggel őszinte volt ezeréves szülőföldünk, hazánk és jogaink megítélésében. Kiegészítőleg mondanám el neki magunkról és a Trianon óta eltelt évtizedeinkről: Excellenciás uram, jólesik hallani vélekedését, ami pedig jog- és államalkotó szerepünket illeti Romániában, az valamivel szűkebb területen mozgott. Mi, magyarok, oly módon vagyunk az országnak államalkotó tényezői, amiként a fegyenc is alkotó tényezője a fegyháznak. Ön tehát bölcs és megértő szellem, jövőnket viszont még mindig azok a hatalmi tényezők és másságot nem tűrő politikusok próbálják kilátástalanná tenni, akiket az európai emberi jogi szellemáramlatok még bőrvastagságnyira sem jártak át; akik faji előjogok gyakorlásának megszállottaiként elképesztő utóvédharcokra képesek, és jöjjön bár sarki fagyhullám rájuk és posztfasisztoid nézeteikre, hideget bírásban, szívósságban a gleccserbolhával is versenyre kelnek. Ezért lenne áldásos, ha Excellenciád eszméinek javát nem a magyaroknak kellene védekezésül emlegetniök, hanem a többségi nemzet igaz demokratái indítanának velük tisztító hadjáratot önkörükön belül a múltittas és hataloméhes nemzetállami fundamentalisták megfékezésére.

És mit üzen még Áron?

Írónak, irodalmárnak azt üzeni például, hogy bizony rengeteg puskaport lődöznek el olyan elméleti, esztétikai vitákban, mikor az igazi tehetség az életnek úgyszólván minden mozzanatában megtalálja az alkatának megfelelő aranyrögöt, unalmas vicinálison is a maradandó igét, a sorsunkra jellemzőt. Csöppnyi figyelmüket kérem, vaskos szociológiai tény és tükrözés, anyanyelvi jogaiból kitaszított magyar író és tündéri mesélő véletlen találkozása ritkán oly frappáns, mint a következőkben. Két jelenség: két szerző. Az egyik néhai Mikó Imre, az erdélyi magyarság önvédelmi harcának halhatatlanja, a nemzetközi jogtudományok doktora, a másik Tamási Áron, a Szülőföldem című remekmű szerzője, történetesen épp Segesvárott e könyvének indító fejezetét rögzítvén, azaz minden irányba figyelve tehát. Mikó Huszonkét év című kisebbségtörténeti könyvében ez olvasható: „Ionescu tábornok, a vasutak vezérigazgatója körrendeletet bocsátott ki, amelyben megtiltotta a vasúti alkalmazottaknak, hogy bármiféle kérdésre, melyet kisebbségi (pontosabban magyar) nyelven intéznek hozzájuk, feleletet adjanak. Tilos ez akkor is, ha véletlenül a vasutas ismeri az illető nyelvet.” Hogy ez gyakorlatilag mit jelentett olyan államban, amelynek lakossága egyharmadában nem volt román, elképzelhető. Az pedig tény és fikció ritka rezonanciája, hogy 1938-ban épp Segesvárt az állomáson jegyzi föl Tamási Áron a következőket: „Lám, ezen az állomáson is egy csomó vásáros ember nyüzsög most, akiket idáig nem láttam soha. Bornyúbőr tarisnyájuk van, tanakodnak, majd néznek erősen körül. Az egyik kiválik a csoportból s elejébe kerül egy vasúti tisztnek, akitől valami vonatot kérdez magyarul. A vasúti megvonja a vállát és szó nélkül tovább megy. Visszajön a vásáros is a többihez, akiknek azt mondja:

– E nem felele.

Ismét vigyázkodnak, ha valaki jobb és beszédesebb vasutast találnának, de azok valahol, bent a szobákban, a dolgukon ülnek valahányan, mint a téli méhek a lépen.” A dolguk pedig, miként láttuk, főleg az, hogy ama hely közelében, ahol Petőfi Sándor elesett a magyar és a világszabadságért, az anyanyelvi szót belefojtsák a magyarok torkába. Tamási írásaiban rengeteg az ilyen furfangos kedélyben fogant, és váratlan drámaiságba forduló, Janus-arcú replika. Még egyet, ilyet, futólagosan Tündöklő Jeromosából: A széltoló politikus a székely legénykét, Gáspárt faggatja. Ki fia vagy? – Én az apámé. Hát maga kié? Jeromos: És ez a kocsma a tiétek-e? Gáspár: A községé, de mi kormányozzuk. Jeromos: A saját hasznotokra? Gáspár: Nem, mert a jövedelmet a japán császárnak fizetjük. Jeromos: És apád micsoda ember, nem zsidó? Gáspár: Az este még nem volt az. Attólfogvást nem beszéltem vele.

A közügyi gondokat vállaló Tamási arcképéhez próbáltam néhány vonást, viszonylag ismeretlent fölvázolni. Más alkalommal érdemes lenne fölidéznünk bővebben is ama réges-régi jégtörő tevékenységét. Publicisztikai írásait olvasva döbbenten állapítjuk meg, hogy a Kemény Zsigmond idején magyar fátumnak is nevezett közösségi sebeink gyógyulása mily hosszadalmas; a magyar–magyar ellentétek sugárfertőzöttségének felezési ideje, javulásunk is tehát be hosszúra nyúlik az időben. Ha nem így lenne, régóta érvényét vesztette volna Áron figyelmeztetése, mely így hangzott 50 esztendeje: A világnézeti harcoknak el kell némulniok a közös nemzeti érdekek síkján. Magyar hangya- és termesztársadalom? Egyenruhás, kollektivista gondolkodás? – kacag gunyorosan az ellenkező magyar oldal, de puszta tévedésből. Mert nem erről van szó. Hallgassuk újból Tamásit: „Mert ha láttuk… hogy a román kormányzó pártok és az uralkodó osztályok világnézeti különbség nélkül sanyargatnak minket a kisebbségi létben, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.” Igen ám, de ma már… Tudjuk! Tapasztaljuk. Forduljunk Áronhoz: a jogaiért küzdő magyarságnak a lelki szervezésében minden írástudó magyarnak részt kell vennie. Ha nem akar: üljön a babérjain, de legalább hallgasson, tűrje el bár, hogy akinek más a szellemi késztetése, böcsmölés nélkül vallja meg közösségi kötöttségét. Vétessék figyelembe, amit Tamási a roppant karolású Babits Mihályról írt hajdan, megállapítva: elefántcsonttoronyban lakott, de ha kellett, nyíltmezei harcosként küzdött a nemzeti érdekért. S egyebek közt éppen ő figyelmeztette kortársait, mondván: nemzet- és sorstársaival egyetemben az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek. Példát hozzá? Mindahányan, akik itt vagyunk, százat is elésorolhatnánk. Most csak egyet hallgassunk meg, az Áronét, mely így hangzik: „A háború előtt… az a magyar ember volt a nacionalista, aki egy más nemzetiségűnek a fejére ütött; negyvenöt óta pedig az a magyar ember a nacionalista, aki feljajdul, amikor egy más nemzetiségű neki üt a fejére.” S mivel ez éppen így van napjainkban is, keserű sóhajtás helyett, amely minden egyes alkalommal ártatlan gyermekeink arcán is ráncot vet – forduljunk inkább vigaszért ugyancsak Tamási Áronhoz. Ott találjuk őt halhatatlanul a szülőföldről írott könyvében is, annak a végén, az égi-földi fényeket, rögöt és csillagot, életet, halált egyesítő káprázatában. Ott találjuk őt, nagy csokor virággal az ölében, őseinek nyugvóhelyén, a farkaslaki temető fényzuhatagában. Nem olcsó vigasz, amiben a székely herceg részesít bennünket. Bartóki dallamba rendeződő szavai sorsunknak roppant terei fölött szárnyalva kötnek egybe múltat s jövendőt. „Messze bent van az apám sírja – igazít el minket, akik nélküle már nem tudjuk elképzelni a magyar szellem csillagos égboltját –, együtt a nemzetség régi halottaival… Mellette a testvéreim feküsznek, haton. Majd nagyapám és az ő fiai. Tovább dédapám nyugszik és az ősök számosan.

Ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.”

Ez a gondolat, amelyet végrendeletileg is megfogalmazott, életének egy másik alaptörvényét is eszünkbe juttatja. Így szól az: természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképp porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz. Létének parancsát pedig az ember betölti, hogy jogát senki el ne vitathassa – jussát el ne orozza. Mert „mienk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk”.

Tamási Áron esete Groza Péterrel^*

Az ötvenes évek elején Bukarestben ismerkedtem meg Czikó Nándorral és Lőrincz nevű bátyjával. Munkásmozgalmi érdemeik folytán mindketten fontos állami tisztségek viselői voltak. Nándor, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének is tagjaként a román–magyar kapcsolatok terén működött messianisztikus hittel, a Román Kommunista Párt eszmekörében.

Alacsony, szőke férfiú volt, valóságos perpetuum mobile a párt- és kormánypárti agitációban. Bukaresti születésű lévén, román iskolázottságban a nyelvünket szórványszegényen beszélte, többségi kölcsönszóval azonban a legbonyolultabb helyzetből is kivágta magát. Románnal keresztezett anyanyelvének öszvérállapotában aggodalom és lámpaláz nélkül lépett mindenkor szónoki emelvényre – elmondani-harsogni, mit kíván tőlünk az Idő, a Történelem. A Falvak Népe című hetilap szerkesztőjeként nagy ritkán szót is váltottam vele erdélyi gondokról, főleg a Székelyföldről, amelyet nemigen ismert. Bátyját, Czikó Lőrinczet, aki Nagyváradon viselt fontos tisztséget – pontosan nem tudom, mifélét –, mindössze két-három alkalommal üdvözölhettem a szövetség bukaresti székházában. Az ő beszédjét – jelek szerint – már Bihar formálta, gazdagította és tartotta karban. Mégsem szónokolt. Öccsénél magasabb volt, katonás tartású, bajuszos, barna férfiú. Mintha nem lettek volna testvérek.

1953-ban lemondtam főszerkesztői tisztségemről, majd egy év múltán Bukarestből Marosvásárhelyre költöztünk, feleségem szülővárosába. A Czikó testvérekkel többé nem találkoztam, de Lőrincz 1976 decemberében fontos emlékirattal lepett meg engem. Tamási Áron hazacsalogatási kísérletéről volt szó benne úgy, ahogy azt Czikó Nándor elmesélte vagy papírra vetette. A történet izgalmas újdonság volt számomra, de közzé már nem tehettem. Cenzoraink sem Kolozsvárott, sem Marosvásárhelyt nem engedélyezték. Még hogy magyar író román üldöztetéstől félve nem jöhetett haza a szülőföldjére? Kicsoda az, aki ily módon rágalmazza az országot? Hát az bizony éppen Tamási Áron volt, aki immár tíz éve aludta örök álmát Farkaslakán, ahová 1944 óta fájdalmasan s mindig hazavágyott.

Czikó Nándor emlékezése féltve őrzött irataim közé került. Nagy szerencse, hogy átvészelte azokat az éveket, amikor belügyi hitnyomozók úgy jártak be s kutakodtak a házunkban, ahogy kedvük tartotta. De még nevettek is rajtunk eredménytelen önvédelmi igyekezetünk láttán. „Szegény Sütő – nyilatkozta 1998-ban Péter Ferenc volt szekuritátés lehallgató tiszt – éppen csak azt nem tudta, hogy akárhány lakatot is tesz az ajtajára, a megoldást arra, hogy bejussunk, mi mindig megtaláltuk.” (Romániai Magyar Szó, 1998. december 11.)

Így történt ez Sikaszóban és Marosvásárhelyt is. Távollétünk idején végzett házkutatásaik alkalmával irataimból, külföldi kapcsolataimról árulkodó fényképekből sokat elvittek, egyet-mást hagytak is: lehallgatókészülékeket.

Czikó Nándor emlékirata nem akadt enyves kezük ügyébe.

Szövegét most az eredeti gépirat alapján, értelemzavaró nyelvi hibákat javítva, gubancos mondatokat megfésülve küldöm el Kodolányi Gyulának közlés végett.

Köszönöm érdeklődését.

*

*

Néhány megjegyzés Czikó Nándor emlékiratához

1. A román–magyar kultúrhét megszervezésének idejéről Czikó csak annyit ír, hogy az 1946-ban történt. Személyes emlékem, hogy valamikor ’46 tavaszán Bársony Rózsi és Dénes Oszkár Kolozsvárott vidám-vegyes, pajzán műsort mutatott be a volt magyar Nemzeti Színházban. Bukaresti szereplése után Jávor Pál erdélyi városokban is föllépett.

Katona Szabó Istvánnak Marosvásárhelyi Krónika című, kitűnő könyvében a negyvenes évek sajtószemléje is olvasható. A Marosvásárhelyt megjelenő Szabad Szó című napilap közleményei alapján ezt írja: „A román–magyar kulturális ünnepségekre Bukarestbe népes küldöttség érkezett különvonaton politikai és kulturális vezető személyiségekkel, művészekkel, írókkal. A bukaresti rádió az ünnepségek során külön műsort sugárzott a román–magyar megbékélésről és egyetértésről, melyben a román és magyar írók nyilatkoztak, valamint Keresztury Dezső közoktatásügyi miniszter. Petru Groza pedig megjelent a bukaresti magyarok március 15-i ünnepségén.” (Szabad Szó, 1946. március 15., 18.)

2. Czikó Nándor – Rákosival folytatott beszélgetéseit fölidézve – hol a Kisgazdapárt, hol a Nemzeti Parasztpárt kongresszusát említi. Évtizedek múltán ez nyilván memóriabotlás, akárcsak az is, hogy Ortutay Gyulát miniszterként említi, holott ilyen funkciót csak 1947–1950 között töltött be. Egyébként valószínűleg a Nemzeti Parasztpártról van szó, hiszen 1946. március 11–12-én az tartotta első országos kongresszusát. Czikó csakis ott találkozhatott Darvassal és Illyés Gyulával.

3. Groza Péter és Tamási Áron „baráti kapcsolatáról” tudomásom szerint nem jelent meg nyomtatott szöveg. Lehetséges, hogy a harmincas években, mikor Groza gyakran látogatott el Kolozsvárra, a román körökben is híres író és a művészetkedvelő politikus összeismerkedett. A korszak ismerői még élő tanúk révén, könyvtári búvárlással ezt a kérdést könnyen tisztázhatják.

Okkal támad bennünk enyhe gyanakvás annak olvastán is, hogy Groza terve, vágya szerint Tamásinak végleg haza kellett volna jönnie úgymond „erősíteni a magyar írói gárdát”. Nem tudta volna, hogy miként erősítik azt Kolozsvárott? Hiszen épp az idő tájt – ’45–’46-ban – végeztek nagy tisztogatást az erdélyi magyar írók és újságírók között. Az új kánon szerint tévelygőnek, bűnösnek bizonyultak sokan, akik ’40–’44 között, „magyar világban” működtek, írtak, tisztségeket viseltek. Zord purifikátorok megbüntették már Bözödi Györgyöt, Nagy Eleket, Daday Lorándot. Feketelistára került Nyirő József, Wass Albert, Reményik Sándor… Rettegésben éltek mindazok, akik annak idején sajtóban, rádióban történelmi elégtételként említették a bécsi döntést. Tamási Áron az Ábel könyvéből ismert román csendőrnek, Surgyélánnak Kolozsvárról Dél-Erdélybe üzente, mondván többek között, hogy ne búsuljon: az igazságot is meg lehet szokni.

Bizonyos, hogy Tamási Áron meghívását Groza Péter nem tárgyalta meg a kommunista párt vezéreivel, akik a legkisebb botlásért a leghűbb és legfanatikusabb párttagjaikat is kirugdosták soraikból. De nem maradtak büntetlenül a pártonkívüliek sem, kiváltképp, ha írástudók voltak! Tamási remekművét, a Szülőföldemet 15-20 cenzor üldözte soráért, az Ábel-trilógia első könyvét kezdő mondatáért tiltották be évtizedekre. A nemzeti kisebbséget nyomorgató főhatalom érzékenységét ez a mondat bántotta nagyon. „Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is igen nagy fordulat állott bé.” Az a fordulat pedig: a mi nyolcvanéves kálváriánk, kacagásban is sós könnyekkel öntözötten. Kérdéses tehát, vajon a miniszterelnök gondolt-e arra, hogy személyes hatalma fölött a kommunista párt korlátlan hatalma erősödik és zordul folyamatosan? Eszébe jutott-e, hogy Tamási Áront – ha netán hazatérne – épp magyar kollégái „veszik kézhez”, misztikus, katolikus, nacionalista bőrét lenyúzva, hogy megtisztítsák bűneitől? (Az ötvenes évek elején a kolozsvári Bolyai Egyetemen valósággal Visinszkij-szellemiségű kurzus folyamán „deheroizálták” őt is jó néhány más „helikonistával”.)

Ilyen kérdésekre ma már nehéz válaszolni. Groza Péterrel nemegyszer találkoztam én is. Meggyőződhettem magyar irodalmi-történelmi tájékozottságáról, Arany János iránti rajongásáról, meg arról is, hogy a diktatúra felé törekvő RKP vezérkosaitól idegenkedik, tart is tőlük, tündöklésének bukását sejtve. Az osztályharc embertelen „élezői” Grozát „polgári csökevényekkel megvert” humanistának, sőt bohém léleknek tartották. Hol panaszként, hol „kommunistapukkasztó” kajánsággal mesélte, hogy mi mindenben próbálják őt az elvtársak „intranzigenssé” formálni. Valamikori osztálytársaival is szemben. Amilyen Nagybaczoni Nagy Vilmos volt például, Magyarország honvédelmi minisztere 1942–43-ban, Grozának pedig osztálytársa a századforduló idején a szászvárosi Kuun Kollégiumban. Jubiláris érettségi találkozóra az ötvenes évek elején őt is meghívta a román miniszterelnök. Elfelejtette volna, hogy Nagy Vilmos még mindig börtönéveit tölti Budapesten? Dehogyis! De miként azt nekünk mesélte: ő nem a Horthy miniszterét, hanem az osztálytársát hívta meg jubiláris találkozóra. Mégpedig olyanformán, hogy Moszkvában, Sztálin temetésének alkalmával, a gyászban meglágyult, sőt megtört szívek engedékenységére számítva súgta oda Rákosi Mátyásnak: „Ígérje meg nekem, hogy Vilmost egy osztályfőnöki órára, ünnepi vacsorára s néhány napos erdélyi körútra kiszedeti a börtönből!” A Genialisszimus legjobb magyar tanítványa rábólintott, s két nap múltán máris ugrasztották, borotválták, öltöztették a rab minisztert, hogy siessen Szászvárosba osztályfőnöki órára elmesélni, mettől meddig ballagott el a vén diák.

Az erdélyi magyarság ellen 1948 után elkövetett jogfosztásokért gyakran és súlyosan hibáztatják Groza Pétert is. Másfelől román nacionalisták támadják – bukaresti szobrát is ledöntötték –, mert úgymond nemzeti érdeket sértő engedményeket tett a jogaikkal sosem elégedett, mohó magyaroknak.

Talán eljön egyszer a tények tárgyilagos vizsgálatának ideje is.

4. Czikó Nándor azt írja, hogy jó barátság fűzte Illyés Gyulához. Talán azt akarta mondani: baráti érzéssel gondolt rá, régebbi találkozásukra. Nem biztos, hogy az érzés kölcsönös volt. Ezt sugallja Illyésnek 1945 szeptemberében kelt kolozsvári naplójegyzete.

„Nyolcan, tízen ülünk a tikkasztó levegőjű szobában, amelybe a kinti éjszakából a nyitott ablak is frissesség helyett csak bogarat bocsát be a lámpa köré… Alacsony, szőke fiatalember kezd beszélni, éppoly emelt és tüzes hangon, akár az előtte szóló. [Bányai László volt. S. A.]

Ez még nagyobb élmény, mint az előbbi.

Az ember először azt hiszi, ezt az akadályokkal való küzdelem ingerli ilyen indulatba. Nem beszél tökéletes folyékonysággal magyarul… A figyelmet valóban ez is leköti. Az ember akaratlanul nemcsak a szemét nyitja a beszélőre, hanem a száját is, hogy egy-egy nehezebben található szóval készségesen kisegítse. A fiatalember szerint is a magyarság ellen rengeteg a vád, legalábbis Romániában… A román kormány így a központban, Bukarestben csak üggyel-bajjal tudja a népszerűtlen magyarok jogos dolgát is előresegíteni.

– A román kormány igaz demokrata! A demokrácia a román népen is elterjedt már, el van terjedve… în lărgime.

– Szélességben! – készségeskednek hárman-négyen is.

– Szélességében már elterjedt – kiáltja a fiatalember, karjával is megmutatva a szélességet –, de nincs elterjedve még eléggé – s karja hevesen lefelé lendül –, nincs elterjedve… în adâncime…

– Mélységben! – hangzik rá most már egy egész kórus.

Mi hát a teendő? Az embereket szinte egyenként kell meggyőzni a demokráciáról. Ezt teszi a Groza-kormány. S ebben a magyaroknak is melléje kell állni! Még akkor is, ha sérelmük van! Tűrjünk inkább, hogysem gyengítsük. Frontális felállás helyett a bajokat is esetenként mulasztani!

– Mert mit teszek én is? – kiáltja most még hangosabban a fiatalember. – Szaladni, szaladni! Tegnapelőtt Bukarestben négy minisztériumon, egyik a másikra! Ma itt vagyok! Holnap menjek kell megint Csíkbe! Aztán Háromszék! Tegnap mi volt Marosvásárhelyt? Rossz volt, hogy a diákok tüntettek! Szerencse, hogy ott kaptam épp a minisztert. Ott mondhattam neki, a diákokat ki, az iskolákat nem bezárni. Megértette… domnule ministru…

És egy hosszú román mondatban bukdalja ki, mit mondott domnu Vlădescu Racoasának… Egész gyerekarca van ennek a fiatalembernek… Most látom őt is először. Szavaiból kiderül, hogy bukaresti születésű… és hogy hentes is volt, kovács is… Szomszédom az ő nevét is felírja. Czikó… Lőrinc?… Nem, ez az egyik öccse… Nándor. A Magyar Népi Szövetség bukaresti szervezetének vezetője.”

Végezetül bárki azt kérdezheti: 1946 márciusában – megannyi társadalmi, gazdasági baj, nyomorúság közepette – miért volt oly fontos, sürgős az a román–magyar „kultúrhét”? Mert Párizsban júliusra tervezték a Romániával és Magyarországgal is megkötendő békeszerződés előkészítését. 1946 októberében már elfogadták a magyar békeszerződés szövegét. A következő év februárjában (10-én) a szövetséges nagyhatalmak meghozták a döntésüket. Románia visszanyerte Észak-Erdélyt. Magyarország újból visszaszorult trianoni határai közé!

Ehhez kellett egy kis vidámság és testvériesülés.

A Hitel halhatatlan fővédnöke^*

Ha kedvünk szerint szabadon szállni nem is: átszólni lehet a régi haza közepén húzódó határon, amiként Nagy Gáspár barátom is tette minapában. Dróton üzente meg nekem Budapestről Marosvásárhelyre, hogy tizedik évét tölti a Hitel, és kitelne-é tőlem ez alkalomból néhány jubiláns gondolat?

Röpke beszélgetésünk perceiben Gáspár azt is szóvá tette, hogy az idő tájt, mikor tiltással, tűréssel s némelykor szájpeckeléssel fegyelmező diktatúrában egy új folyóirat álma földerengett, annak szövögetésében magam is részt vettem. Csoóri Sándor kezdeményezésére hol Illyés Gyula, hol az immár özveggyé lett Németh Ella vendégszerető otthonában gyülekeztünk seregestül – mi végett is? Csokonaiasan szólva: földiekkel játszó égi tüneménynek, még nem csalfa, sem vak Reménynek bókolni untalan: talán-talán rávehető a hatalom olyan újság megjelentetésére, amely hangosan szóljon elnémított sorskérdéseinkről.

Nem kell mondanom, hogy reményünk reménye viszont Illyés Gyula volt.

Azt vártuk tőle, hogy a harci kezdeménynek Botondjaként, roppant tekintélyének buzogányával ő törje be „császárnak kapuját”. Ez akkor nem sikerült neki. A nyilvánosság főbérlői az ellent-nem-állás bizantin politikájával elnapolták a Hitel engedélyezését.

Illyés Gyula nem érte meg ama fordulat napjait, mikor az égi tüneményből, ellenzéki reményből új magyar folyóirat nőtt ki, s mikor ajándékát az idő azzal is megtetézte, hogy erdélyi fuldoklásunkban kezdtünk levegőhöz jutni.

– Van-e mondandód? – szólt Csoóri Sándor, jól tudván persze, hogy szónoki a kérdés.

– Ha nem lenne, nem ítéltek volna hallgatásra az írásnak minden műfajában – mondtam.

– Akkor szólj, szóljatok a Hitel hasábjain, az írásnak minden műfajában!

Politikai tárgyú szövegek dolgában a Hitel is módosított a babitsi (nem fegyveres, hanem hallgatásos) ellenálláson: „Azok beszélnek, kik ma némák!”

Némák? Ha van, aki emlékszik megszakított beszédjükre! A némaság csak közösségi hiányérzetben, vágyban és szolidaritásban tér vissza szólásként a megalázottak és megszomorítottak lelkébe. Babits 1916-ban vágta szemközt az Eduárdoknak zengő poétákat, az embertelenség ellen lázadva s remélve mégis az emberség oldalán, hogy „van némaság, mely messze hallik…” Nagy költővel büntetlenül találkozni lehetetlenség. Babits nemcsak vigasztalt: erősített is engem a némaságban a ’80-as évek idején, és feloldott, amikor Erdélyben hallgatás miatt hallgatásra ítélten a Hitel hívását örömmel jegyeztem: „A Hitel szabadságának talpalatnyi földjén azt mondj, amit akarsz!”

És küldtem kiáltványt arról, hogy emberi jogokban be nagyon lekoldusodtunk 1988-nak tavaszára, és törött korsó mivoltunkat vettem leltárba az önkény csizmasarka alatt 1988 szeptemberében, nem sejtvén a hatalom közelgő véres végnapjait.

Fájdalmas volt Illyés nélkül szabadon szólni, miután a koporsójánál is csak nemzetféltő, nemzetiséget védő küzdelmét méltattam inkább, anélkül hogy a lángelme lényegét emeltem volna fénybe, miként pap mutatja föl az oltáriszentséget.

Erőt adó volt Illyés szellemi hagyatékának birtokában szólni és bevallani, hogy mindahányan, akik csalfa ígéretekben csalatkozva számonkérőleg fordultunk szembe önmagunkkal is: tőle kaptunk bátorságot, példát, Bethlen Gábor-i leckét. Tanuljatok meg, fiaim, különbséget tenni a cselekvésképtelen meggondoltak s a meggondolatlan cselekvők között – de csak azért, hogy ne feledjétek: egyik szűrdolmány, a másik dolmányszűr, későn könnyező szemekkel pedig a történelmet meghatni nem lehet.

Irodalmi remekei mellett a szívritmuszavarban soha nem szenvedő ellenzékiség bölcs, mert józan és eredményes örökét hagyta ránk. Többek közt olyan művekben is, amelyeket mások írtak, de azokat Illyés Gyula szolidaritása, költőfejedelmi tekintélye, súlya latba vetése nélkül nemigen lehetett volna kiadni. Akik manapság azt kutatják s írják, hogy a szovjet birodalom vazallus államai közé oly könnyedén áttelekkönyvelt Magyarország szellemi élete miért lehetett viszonylag szabadabb: bővebben foglalkozhatnának Illyés Gyula művészi és politikai szerepével.

Akik valamennyire is el akarnak igazodni a határon túli magyarság kínkeserves, ellentmondásos, testvérharcokban csonkult önvédelmi küzdelmeiben: Illyés „fáklyaláng”-szerepét meg nem kerülhetik. Diktatúrák múltán és kimúltán még egy darabig sok lesz, túl sok a hős ellenálló, az egyenjogúsági kovászember és kitartó sörélesztő. Létszámuk egyenes arányban csökken majd az elmúlt évtizedek dokumentált számbavételével. Azzal is többek között, hogy iskoláinkban megtanulhatják a gyermekek, miszerint az Egy mondat a zsarnokságról – a Nemzeti dal méltó ikerpárja – minden idők leggyújtóbb, mert gondolatilag is leggazdagabb verse, mit a proletárdiktatúrának, népi demokráciának, szocializmusnak is becézett zsarnokság ellen írtak. Aki nem hinné el Németh Lászlónak, hogy „az ember voltaképp egy szót mond ki az egész életével”, az ’56 nemzeti dalát vesse össze a Puszták népével. A totalitárius rendszerek rácsait szaggató poéma s a nemzet alatt sínylődő nép sorsát faggató szociográfia lélegzetvételében csak műfajbeli ritmuskülönbség van. Az életműnek minden darabja egyazon szellemi vércsoportból való. Ez csak azoknak szól persze, akik azért nem olvassák Illyést, a remekírót, hogy boldog tudatlanságban szellemiségének legfőbb jegyeként csácsogják el „nemzeti korlátait”, „populizmusát”, „becsületes alkuinak” szégyenét. De olyat is hallani, hogy boldog szólást megtagadó hallgatásaiban is több volt az óvatosság, mint a vadat hátráltató, kemény szembenézés. Történelmi tapasztalat és ismeret híján való az efféle vélekedés. Tudni kellene valamit arról az időről is, mikor Budapesten hallgatni veszélyesebb volt, mint például San Diegóban, Münchenben ráduplázni Petőfire: „Akasszátok fel a pártfőtitkárokat!” Igaz, hogy hallgatásért is csak nemes nagyvadat üldöztek a költői dicsérethiányban szenvedő rabtartók.

Tapsifüles apróvadként Illyést nyilván nem akarták volna terítéken látni. Szabédi Lászlót sem Kolozsvárott, ahol ekként mordult rá a pártos lelkesedést begyűjtő redaktor: költőnk sokatmondó hallgatása legalábbis korszerűtlen. Pedig ellenállás volt az, akár Illyés Gyuláé.

*

Azt a folyóiratot ünnepeljük tehát, amelynek alapítási tervére elsőként Illyés Gyula adta áldását. Gyorsan, határozottan, mint oly sok ellenzéki kezdeményre, mely az ő támogatása nélkül hamvába holt szándék maradt volna. Példát sokat hozhatnék föl mind a magyarországi reformmozgalmak, mind a határon túli nemzetrészek kisebbségi küzdelmeinek történetéből. Emlékeimben nyilvánosság elé kívánkozva tülekednek valamikori sötét vádak mozzanatai. Köztük – mi tagadás – magyar irodalmárok szégyenletes támadásai is az úgymond „nacionalista” népi író ellen, aki saját bőrén tapasztalhatta a „magánszorgalmú kutyákról” írt sorainak igazságát. És mi mindent még, amikor „bent” és „kint”, Budapesten, Bukarestben, Pozsonyban és Belgrádban folyton-folyvást betiltották, kitiltották, pártállami sajtóhadjáratokat vezettek ellene, és paranoiás pártfőtitkárok kértek róla kémelhárítók útján bizalmas tájékoztatót. A szellemi életet szabályozó támogatás-tűrés-tiltás idején kerek tíz évig feküdt könyvsírjában a Szellem és erőszak című könyve. Nomen est omen! Ám ez potomság volt ahhoz képest, amit a román diktátor parancsára a hetvenes évek végén műveltek Illyés Gyula ellen: a legelsőtől az akkori legutolsó könyvéig a teljes életművét betiltották, bolti-könyvtári forgalomból kivonták az egész ország területén. Hogyan? Bukaresti titkos parancs szerint meghatározott napon, hajnali órában kellett hatalmas – azóta sem tudni, mennyire képletes – autodafét végrehajtani. A könyvárusokat pedig arra kötelezték, hogy „diszkréten” puhatolózva jegyezzék meg és jelentsék „illetékeseknek” az Illyés-művek iránt érdeklődők nevét és címét is. „Nagyon sajnáljuk, az igen keresett Illyés-művek mind egy szálig elkeltek. Tessék talán majd a jövő héten benézni. Szabad a nevét, hogy előjegyezzem?” „És hány év néz ki nekem ezért?” – kérdezte ilyen alkalommal évődésre hajlamos barátom, Bözödi Gyurka.

Így történt, hogy Illyés Gyulának már éltében hatalmas serege támadt Erdélyben is. Nem Dózsa mezítlábasai voltak, hanem kisebbségi sorsot viselő olvasói és hívei – a társadalmi és nemzeti igazságtétel reménységében. Költészetinek vélt találkozás a Szépet kizáró politikumban? Törvény-e vajon a kettőnek szembeállítása? Kosztolányi talán megbocsátja Illyésnek, de még Babitsnak is, hogy Goethe-gazdag szellemiségükben fütyültek a homo aestheticus kontra homo politicus-féle kánonokra. Mert politikus író volt Dante, Voltaire, Ady és Petőfi, és vannak természetesen apolitikus írók is, mint Weöres például, akit azzal sértegetnek, hogy folyton Illyéssel állítják szembe.

Ezt szerintem semmilyen új paradigma nem nullifikálhatja.

Nevezzék bár őket populistáknak, esztétikai antikváriusoknak: minden műfajban alkotó magyar írók vallják magukat Illyés követőinek.

És nem csak írók, költők.

A ’70-es évektől kezdve a diktatórikus önkény és a kisebbségi sorsra jutott nemzetrészek jogfosztása ellen küzdőknek egész serege rajzott ki Illyés Gyula köpenye alól.

Válasz Herdernek és Adynak című politikai vitairata vízválasztó a Trianon-szindróma kezelésében. A „belügyi kérdésként” hóhéraikra bízott kisebbségi magyarok emberjogi küzdelmének új szakasza kezdődött Illyés nemzetközi visszhangot keltő írásával.

Őt akkor ismét elhallgattatták. A vitairat drámai hatását azonban már nem lehetett „betiltani”. A nemzeti létünket sújtó betegségek fölfedésével Illyés azoknak a reformerőknek nyújtott eszmei fegyvert, amelyek tizenhárom esztendő múltán a rendszerváltást vitték véghez Magyarországon. E történelmi fordulat szellemi előkészítői, „enciklopédistái” között nevét, életművét ugyanaz a megbecsülés illeti meg, mint Rousseau-ét, Voltaire-ét a franciák történelmi emlékezetében.

Ha volna az övékéhez hasonló tisztult emlékezetünk.

De nincs még. Sőt ezután zavarodik össze még inkább – megannyi különvélemény kútba hajított kövei folytán. Isten a megmondhatója, hogy sorsproblémáink ügyében hányféle revízió készült a huszadik században, s mennyi még a múltból örökölt, kollektív közérzetet is befolyásoló tanulság, rémület, gáncs és rögeszme! S mind között legtragikusabbak Ady bevált jóslatai.

Súlyos oka van annak, hogy Európa legnagyobb kisebbségének, az elcsatolt területek közel négymilliós magyarságának sorsán töprengve fordult Illyés Adyhoz.

Fülep Lajos megrendítő emlékeiből idézte föl Ady vallomását.

„Az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül. A népben van; de benne nem él, mert nem tudatos, néma. Én látom: érzem benne. Ő nem tudja, nem érzi önmagában, ezért nem látná bennem se. Ez nincsen sehol rajtam kívül. Én vagyok az utolsó élő magyar.”

Az utolsó? Aki népének gyászjelentését borítékolja?

Mielőtt Füleppel együtt már-már klinikai fokon emésztő szorongást mondanék magam is, Ady szavainak holt-tengeri visszhangjaként bejelentem: én az utolsó halott magyart láttam a szülőfalummal szomszédos falucskában. Szegről-végről tán még rokonom is volt. Kihalásával a Bethlen Gábor idején még színmagyar település temetőjének kapuját végleg lelakatolták. Nem üzemel többé, nincs hozzá magyar. Apámnak szíven ütő sóhaját őrzöm ama temetői látogatás idejéből: „Hála Istennek, a mienk még üzemel.”

Tekintetünket az égre emeltük, majd egymásra nézve azt kérdezte bennünk az egész életünket betöltő szorongás: üzemel, de meddig?

*

Jól tudta Illyés, hogy Ady és Herder emlékét idézve a „testvérállamok” vastag bőrű nacionalistáit kell főbe kólintania. Történelmi hátteret vázolva, a végveszély felé sodródó, határon túli magyarokért emelt szót, nem kímélve a hivatalos magyar politika tabuit sem. Az akkori szájkosaras időkben vakmerőnek tartott vitairat ezért keltett riadalmat Bukarestben ugyanúgy, mint Belgrádban, Pozsonyban és Budapesten.

Nincs mit csodálkozni. Hallgassuk: „Tudjuk, hogy a könyvek, cikkek, visszaemlékezések, így nevezte, »diadalmas forradalom« alatt, mely az ő gondolatait is immár győztesnek hirdette, Ady bénulásos szája újra s újra ezt a szót akarta érthetően kimondani: Erdély. Mert olyan sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott. S nemcsak »népe egén«; földjén is.” Szülőföldjén, a Szilágyságban, Bethlen Gábornak két tűz között védett Erdélyében.

Reményeinek foszlányai között Ady ezért vallhatta Fülep Lajosnak, hogy ő az utolsó élő magyar. Mondta a vándormadarak ösztönével, amely nyárnak múltát, ősz közeledtét jelzi. Föltéve, de nem megengedve, hogy magyar eredetű francia költővé lett volna: elképzelhetetlen, hogy ilyen rémlátása támad: „Én vagyok az utolsó élő francia.”

De mivel rólunk és nekünk szólt: tragikai hitele van a jeremiádának.

Nem eszelősség, sem üldözési mánia.

Nem alkati pesszimizmus, sem valami, aminek nincs neve, és főleg nem az, aminek Lukács György maszlagolta bele a szellemtörténeti közvéleménybe. Nem dzsentripanasz, sem hanyatló nemesség siráma.

Hanem akkor mégis minek tekintsük? Ugyanolyan figyelmeztetésnek, mint Ady minden más, rettenetet oldó égre jajdulását.

És Herder? Azóta, hogy ránk ijesztett, több mint kétszáz esztendő múlt el. Vele már nemigen kell szembenéznünk, hanem inkább magyarfaló szláv tanítványaival. Régi feltételezés igazolódik már: nyelvünkkel együtt való kihalásunk jóslatát nem Herder professzor úr látnoki ereje sugallta. Történelmünk tragikus fordulatairól, megannyi hungarocídium következményeiről, nyelvünk társtalanságáról azok tájékoztatták őt, akik nemzeti felemelkedésüket a magyarság aláhanyatlásától remélték. Machiavellista elmeél volt abban, hogy szívüknek hő vágyát – teljes kipusztulásunkat – a Sturm und Drang nagy teoretikusának, Goethe barátjának jövendölő szájára bízták. Miazmás eszméik mai hordozói a Felvidéken, Délvidéken és Erdélyben működnek a herderi jóslat megvalósításán, epitáfiumot is kőbe vésve már – nevünkben: Fuimus Hungari.

*

Húsz esztendeje múlt, hogy Illyés Gyula híres-hírhedetté vált vitairatával vészharangot kondított meg, hogy fölrázza Európa lelkiismeretét, mely akkor is erős volt. Emberi jogaikból kivetkőztetett kisebbségi népcsoportok üldöztetésének láttán-hallatán ez a teherbíró lelkiismeret mindent elviselt a legcsekélyebb furdalás, bűntudat nélkül.

Nem túlzás azt mondani, hogy ha például Zoláról szólva a J’accuse-t elhallgatni nem lehet, ugyancsak méltánytalanság lenne felednünk, hogy 1977-ben, öngőzkörükben tobzódó diktatúrák idején Illyés Gyula mondta ki és bizonyította tényekkel, miszerint: a Kárpát-medencében milliók szenvedik el az újabb magyartalanítás kínját.

Lehetséges ez a párhuzam? Nézzük hát!

Paranoid nacionalizmussal párosult antiszemitizmus volt Dreyfus kapitány kálváriájának okozója.

Fasisztoid mássággyűlölet, nemzeti őrjöngésig vadult asszimilációs erőszak volt a romániai nemzetiségek drámai helyzetének előidézője.

Amott személyi drámából lobbantak föl az emberi jogok máglyatüzei, emitt etnikai közösségek megsemmisítési szándéka folytán hangzott el naponta számtalan justizmord. Amott Zolának köszönhetőleg égig csaptak az igazság és törvénytelenség közti küzdelem lángjai. Emitt óriási hangfogó került menten a magyar J’accuse keltette morajra, hogy azután balkáni bértollnokok – köztük magyarok is – rágalmazzák, nacionalizmussal vádolják Illyést.

*

A tizedik évébe forduló Hitel körül a lelkünket melengetve emlékezünk Illyés Gyulára, aki tizenöt esztendeje hagyott el minket. Határon túli magyarként a koporsójánál szólva nem hagyhattam említetlenül, hogy az esztétikai értékteremtés nagy klasszikusát már éltében támadták közösségi-nemzeti gondjai miatt. Nagy politikai kuvaszok ugatták meg úgymond nacionalistaként; kis magánszorgalmú kuvaszok harapdálták a bokáját, hogy elijesszék a határon túli poklokban vergődő magyarok gondjától. Akik úgy gondolták, hogy költőt költővel a legkönnyebb agyonütni: a „csöppentettméz”-esztétika jegyében más alkotókat próbáltak hozzáverni – Bolond Istók-i módon egy kalap alá véve a két s a még több kalap alá tartozókat.

Akik akkor sem akarták tudomásul venni, hogy ami egyik költőnek erénye, az a másiknak éppenséggel bűne lehet, későbben „paradigmaváltás” címén sorolták őt „hagyományos ódonságok” közé. Kíméletes eljárás volt ez ahhoz képest, mikor a rendszerváltás után a marxista ideológusokat zsurnaliszta akasztológusok váltották fel. Új Zsolt Bélák bélyegezték „kultúrcsatlósnak”, „megalkuvó populistának”.

Vigaszunkra: védelmezői támadtak. Legtehetségesebb szellemi rokonainak egyike, Domokos Mátyás teszi szóvá gondolatgazdag, mélyen elemző irodalmi tanulmányokban is az Illyés életművét sújtó méltánytalanságot. Az „Illyés-felejtés” gyarapodó tüneteiről szólva valóságos közösségi szellemkórtani anamnézist készít, amely Erdélyben is fájdalmasan érvényes minden észrevételével. Általános jelenség, hogy Illyés mellett Németh László s a nemzeti sorsproblematika nagy tudósa, Bibó István is a közöny hideg zónáiban vesztegel – tavaszra várva. Mag hó alatt, szól bennünk a remény és annak tudata, hogy hatalmas életművek hány esetben vészeltek már át törpe teleket.

Domokos Mátyásnak némelykor drámai erejű, vallomásos szövegei a magunk féltése és az önmagunktól való félelem természetrajzáról: elkeserítőek, de biztatók is. Talán cselekvésre serkentik az önvédelmi reflexeiben meggyengült „népieket”, akik valójában már csak azért viselik ezt a jelzőt, mert Babitscsal vallják, hogy az írástudó problémája korunkban erkölcsi probléma is.

Az Illyés-felejtés pedig mindenekelőtt Illyés-feledtetés. Legfőbb módja: az elhallgatás, ám ez ellen nincs mit tenni. A felejtés bűne nem azoké, akik – bármivel indokolják is – nem szeretik Illyést, megvetik szellemi örököseit. Az igazán kóros jelenség: a feledtetők, hamisítók, „áltudományos manipulációban” serénykedők jajveszékkel elegyes agresszivitása, csoportérdeke, és túl a Szépen: álcázott politikai ellentétek kicsapódása. Annak a katasztrofális csapásnak a következménye, ami – Illyés szavával – a nemzeti tudatot érte. Már Ady előtt, különben nem panaszolta volna Fülep Lajosnak: „Az én magyarságom nincs már sehol… A népben van; de benne nem él, mert nem tudatos, néma.”

E némaságból merítünk választ az Illyés-feledtetőknek is. A nép, amelynek legbensőbb vágyaiból és hangtalan fájdalmaiból Illyés szellemi arculata kirajzolódik: még nem ismeri eléggé Őt, nagysága és változatlan időszerűsége nem tudatos benne. De nincs isteni ítélet, amely ezt örökre szóló állapotnak nyilvánította volna.

Ha Illyés Gyula eljut a teljes magyarsághoz: a feledtetők feledve lesznek.

Emlékszilánkok Harag Györgyről^*

Kovács Györgyről, akinek szerzője lehettem^*

Álmom, hogy eljön a nap, amely közös asztalhoz ültet engem mindazokkal, akik színpadi munkáimat előadásra érdemesnek ítélték és megrendezték az elmúlt évtizedekben.

Ahhoz képest, hogy erdélyi magyar szerző meddig nyújtózkodhat, hány singes a takarója: képzelt asztalomnál eléggé sokan ülnének. Elevenek együtt a Sztüxön túliakkal, a holtukban is halhatatlanokkal.

Köztük olyanok is, akikkel soha nem találkozhattam. Hiába hívtak drámám bemutatójára: országfogságra ítélten itthon rostokolva éltem át sok színházi estének szívemig sugárzó izgalmát, siker reményét és bukás aggodalmát.

Rendezőkről kellene szólnom tehát; főleg azokról, akik ma már joggal vethetik szememre, hogy nem élek a szabad utazás jogával. Az elmúlt öt esztendőben bizony sokfelé hívtak színdarabjaim bemutatására, válaszom pedig így szólt a kényszerűségben: a lélek kész lenne rá, a test viszont erőtelen.

Annál fáradatlanabb az emlékezés, amely a hatvanas évekbe száll vissza mostan, s idézi föl Kovács György szellemképét; az erdélyi magyar színjátszás egyik legnagyobbját, aki nagy néha rendezőként is meglepte híveit, rajongóit. Így tehát engem is, mivel azt mondhatom: nem csupán atyai barátom, hanem rendezőm is volt, ugyanis…

Megállás!

Lelki fülemmel számon kérő hangot hallok. Azt kérdi: miként is nevezhetném én őt rendezőmnek? Vajon nem túlzás-e egy birtokos rag kampójával magamhoz rántani a nagy művészt, akinek szerzője lehettem ugyan, ám ettől még nem billent középre a serpenyő mutatója. Most is azt mondom hát: színpadi kísérletemet fölkaroló szellemi mecénásom volt ő. Jótevőm a rokonlelkűségben. Ezt kétely nélkül s nyugodt lélekkel mondhatom. Jó volt vele az iróniában, világcsúfolásban egy húron pendülni.

Akkoron Marosvásárhelyt a Molotov téren laktunk, Gyurka pedig tőlünk kőhajításnyira, a Köteles Sámuel utcában. Ha délután öt óra körül kiléptem a kapun, gyakorta invitált közös sétára a csöndes, bokros-virágos téren, amely zordon neve ellenére is léleknyugtató volt mindkettőnk számára.

Így történt, hogy 1962 elején séta közben megállt, hosszan rám nézett, s azt mondta:

– Légy erős! Szomorú hírt mondok neked!

– Nocsak! – hökkentem hátra, s valahogy úgy meredtem rá, ahogyan gyászkeretes borítékot néz az ember. – Isten neki! Mondjad!

Mondta hát molotovi komorsággal, minek a végére a Tamási Áronéhoz hasonló faunmosolyát aggatta vigasztalásul:

– Úgy döntöttem, hogy megrendezem a darabodat.

– A színdarabomat?

– Azt.

– Hát nincs neked jobb dolgod? – kérdeztem, hogy eltitkoljam a meglepetésemet.

Égi hang volt, amit hallottam. Váratlan és hihetetlen.

Gyurka röviden megindokolta az elhatározását, mondván: munkámban majdnem elegendő hülyeséget, közügyi érdeknek nevezett ostobaságot fedezett föl ahhoz, hogy érdemes legyen azt a városnak fölmutatni.

Tudtam persze: a Tékozló szerelemről van szó. Hiszen annak előtte már elkövettem ugyan egyet-mást Thália ellen, mentséget viszont – valamicskét – csak ennek a javára lehetett felhozni. „Megrendezem a darabodat!” – úgy hangzott ez, mint Illyés Gyula válasza 1945-ben a kérdésre, amelyet Kolozsvárott tettek föl neki:

– Hogyan sikerült idáig eljutnotok Budapestről?

– Az autóval jöttünk – mondta Illyés.

Tudniillik Magyarország akkori egyetlen autójával.

Gyula bátyánk abszurd válaszában persze több volt az igazság, mint amennyi művészi érték az én darabomban, mondom utólag, nehogy a párhuzam komolyan vétessék. Kovács György pedig nem csupán közölte velem, hanem meg is valósította a szándékát. Megrendezte a vidám játéknak nevezett munkát, ő maga alakította benne Golovics Pétert, a hülyeség tanyasi Luciferjét, s azt mondta: üdülés neki ez a játék, és száznál több estére futotta a jókedvéből.

A bemutató előadás napján, 1962. május 31-én este kedves ajándékkal lepett meg engem Gyurka. A színházi plakát kicsinyített mását kereteztette be, s írta rá, hogy barátsággal és szeretettel várja új darabomat, amely „még ismeretlen a nagy mindenségben”. Az idézőjeles utalást színdarabom szövegéből vette át, s fordította felém személyes igényeként valami „újnak, másnak, jobbnak” a reményével.

Talán nem öncsalás azt mondanom, hogy tizenkét év múltán a Csillag a máglyán „másféleségében” folytathattuk volna az együttműködést, ám akkor Kovács György már súlyos betegség foglyaként ajánlotta munkámat a budapesti Madách Színház figyelmébe, lelkesedéssel buzdítva Ádám Ottót annak felkarolására. Egy darabig a kézirat eljuttatását is szervezte-rendezte, míg végül kalandos körülmények között Ablonczy László barátomnak sikerült „kilopnia” Budapestre.

A Tékozló szerelem pedig Gyurka látomásában estéről estére telt házakat vonzott Marosvásárhelyt. Közönségsikere nyilván nagyobb volt a szakmainál. A kritika akkoriban engem ifjonti berzenkedésre késztetett, holott tudhattam volna, hogy szakmai követelményei mindenkor túlnéznek a tapsos közönség feje fölött, új horizontot kémlelvén a művészet örökös megújulásának, megújításának jegyében. Régi idők emlékei között már más szemmel tekintek ama „sikersorozatra”, mikor is Kovács Györgynek köszönhetőleg vidám játékomat – magyarul és románul – az országnak tucatnyi színháza tűzte műsorára.

Felhővonulás volt ez, kacajos mulandóság. Ami tartósnak, későbbi munkáimat segítő tanulságnak bizonyult: érdemes a fölemlegetésre.

Egyik az volt, hogy Kovács György a zsenge munkában észrevette a közügyi érdek mögé húzódó emberi ostobaságot. A zsdanovi sematizmus esztétikai parancsuralmi rendszerében mindkettőnk számára jóleső érzés volt egy kicsit szembekacagni a szarvát növesztő abszurd hatalmat. A fetisizált közérdek demagóg haszonlesőjét szerepként magának szemelte ki Gyurka; neki köszönhettem tehát, hogy a vázlatból, Golovics alakjából eleven, sokszínű, tartuffe-i vonásokkal gazdagított figurát teremtett. Bizonyos, hogy ezért a lehetőségért akadt meg szeme az én darabomon. Mert amit az individuum, a magánélet kisajátítóinak szatirikus ábrázolásával magam eldadogtam: azt Kovács György varázslatos színészi egyénisége úgy fölhangolta, erősítette, hogy ezzel meghatározta az egész előadás dinamikáját. Kiváló partnereitől, erdélyi magyar színjátszásunk jó néhány klasszikusáról nem szólok most, hiszen a rendező Kovács Györgyre emlékezem.

Akinek első mozdulata az aktív dramaturgé volt.

Néhány nap múltán, hogy szándékát elmondta nekem, ugyancsak megjátszott komorsággal invitált magához.

– Gyászhír – mondta aztán. – Váratlan haláleset. – Kitárta két karját, és majdnem könnyezett.

– Csak nem! – szóltam óvatosan, hogy csapdába se lépjek, idétlenné se legyek, ha valóban meghalt valaki.

– De bizony! – folytatta Gyurka. – Színdarabod szereplői közül tegnap éjfélkor az egyik kimúlt. Meghalt a rajoni elvtárs.

– És mibe halt bele? – kaptam föl magam is a játék fonalát, hisz nem mondhattam egyből: Isten nyugtassa.

Gyurka így válaszolt a kérdésemre:

– A mi rajoni elvtársunk abba halt bele, hogy nem is élt. Teljességgel élettelen figura volt, következésképpen fölösleges is. Egy hulla a darab nyakában. Egyetértesz?

Azt kérdeztem: mihez kéri az egyetértésemet? Hogy az elvtárs már holtan született, vagy hogy tegnap éjfélkor múlt ki dramaturgiai beavatkozás következtében? Gyurka vállát vonogatta és kacagott. Közben az elhalálozást én is jóváhagytam magamban, sőt azt is megkérdeztem: szándékában áll-e még újabb kimúlás megállapítása.

Azt mondta, hogy akiket színpadi játékra ítélt: még élnek, éldegélnek, van köztük tetszhalott is, ám azt mesterséges lélegeztetéssel lábra fogja állítani.

Aztán egyebekre térve bejártuk a darab egész cselekményterét, miközben Gyurka meg-megállt, ceruzájával felkiáltó- és kérdőjeleket vetett a margóra, mondván: hol észlelt fölösleges szöveget, letérést a cél irányából, és hova kívánkozik még valami. Valami, aminek hiányát az ő rendkívüli érzéke, színpadi tapasztalata jelezte. Egy ironikus vonás például valamelyik szereplő arculatán. Ilyenek: Adjon Isten! – köszön rá valaki Golovics elvtársra, akinek kufár lelkületét ily módon is érzékelteti a viszonzás: Adjon, adjon! Van neki honnan! Ez már a Gyurka replikája volt, jót nevettünk rajta, miközben megsuhintott minket a színpadi tér szabadsága. Lám, a birtoklás ördögi vigyorát csalhattuk elé a képzelt alakból. Lám, az idétlen szerelmesnek – akit azután mindétig való harsány sikerrel Tarr László alakított – megduplázhatjuk a nevetségességét, Erdős Irmának, Csorba Andrásnak pedig egy kurta édeni álmot lophattunk a szíve közepébe. Ez is szilánkja volt a szabadságnak; harminc év távolából nézve gyönge vigasz, liliputi mozgástér az akkori idők akváriumában, s mégis azt mondom: olyan dramaturgom, amilyen Kovács György volt – akkor, nem akadt Erdélyben.

Rendezőként pedig későbben kialakult felfogásomhoz nyújtott eligazodási lehetőséget.

Kritika és közönség művészi alkatának rabjaként tartotta őt számon. „Már megint önmagát adta, holott…” – hallhattuk vagy olvashattuk néha emlékezetes, nagy sikerű alakításairól. Ez az önmaga pedig oly sokszínű volt s oly képlékeny a változatos szerepkörökben, hogy a kristályoptikai vizsgálódás követelményeit is elbírta. Önáltatás, hibbant arányérzék lenne részemről annak alapján méltatni Kovács György színpadi művészetét, amit zsenge munkám rendezése közben tapasztalhattam, megfigyelhettem a természetéről. Az a színdarab: ma már korhadt, szúette, gyökereiben is kipusztult fává lett, s emlékeimben mégis a lábán áll, mert Gyurka figyelmének, ironikus-játékos kedvének hervadatlan repkénye borította el és tartja függőlegesen, az eleven, virágzó fák látszatában.

A Tékozló szerelem harsány kacagásban és poétikus ellágyulásban fürdetett estéi maguk is odalettek az idő Nagy Szakadékában, a produkciónál viszont tartósabbnak bizonyult színész-rendezőjének jó néhány „darabközelítési szempontja”. Manapság, a rendezőcentrikus színház idején, egymásnak élesen ellentmondó felfogások csatározásai közepette talán érdemes lenne azon is elgondolkodni, amit Kovács György rendkívüli művészete bizonyított.

Mire gondolok?

Arra például, hogy a művészet nem technológia.

De hát mondta valaki, hogy az lenne?

A kérdés folytán könnyen kutyaszorítóba kerülhet az ember, ha normatív kritikai, esztétikai követelmények közt nem hallaná, olvasná oly gyakran a szentenciát: „Ezt ma már nem lehet így csinálni, amúgy színpadra vinni. Ez a téma, az a mondandó ma már nem téma és nem mondandó, aztán meg kit érdekel ma már hivatalnak, hatalomnak ügye, léte, packázása, garázdálkodása, gyilkos működése!”

Hanem ez még hagyján.

Újabb normatív megítélés alapján színpadi művek sokaságát nullifikálták végső fokon technológiai jellegű felülvizsgálat alapján: „Erről ma már nem így kell szólni, ezt a jelenben nem így kell csinálni!” Hiszen repülőgépet sem olyat gyártanak már, mint Blériot Lajos úr korában!

Irodalmon kívüli téma a szentséges individuum és a sátáni természetű hatalom örök emberi véres konfliktusa? De mit kezdünk akkor egy Arisztophanész szatirikus munkáival? Minek nyilvánítjuk őt a zsarnok Kléónt támadó, politikai indíttatású szövegei miatt? S nagyot ugorván az időben: a „közösséginek és publicisztikai jellegűnek” minősített színpadi haszontalanságok közt vajon mit kezdhetünk azzal a Ionescóval, aki legkedvesebb színdarabjának épp azt tartja, amelyik a vasgárdista – azaz román náci jellegű – és a bolsevik totalitárius hatalom ellen szól, mert e sötét erők ellen írta volt ilyen címmel: Az orrszarvú.

Kovács György rendkívüli képességeiről, nagyságáról szólva épp azt hangsúlyoznám, hogy ars poeticája szerint joggal mondhatta magáról: semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Így ragyoghatott a kristály változatosságával a színpadi művészetnek minden műfajában, korok, irányzatok, stílusok szerint, elvetvén minden divatkövetelményt, szemellenzős kizárólagosságot. Azt a felfogást pedig, hogy a színész csupán idomításra termett páriája lenne akármifajta rendezői erőszaknak: az élete árán is megtagadta volna.

Boldog komédiás volt, százarcú és egy fából faragott jellem, akinél ironikusabb s egyben érzelemgazdagabb színpadi művész kevés támadt ezen a tájon.

Aki Madách művében látta őt Luciferként vagy Kossuthként Illyés Fáklyalángjában, elámulhatott ábrázoló eszközeinek rendkívüli gazdagságán.

Istenem! Kossuth!

A Fáklyaláng romantikus hőse! Olyan drámáé, amelyet némelyek populista vezércikknek minősítenek.

A dráma századik marosvásárhelyi előadásán a szerző is jelen volt. Elismeréssel, sőt csodálattal szólt akkor Kovács György alakításáról.

Gyurka pedig, aki nem csupán iróniára, de cinizmusra is hajlamos alkat volt: a száműzetésben megrokkant Kossuth alakítójaként mindig késve igazodott az előadás tapsrendjéhez. Színésztársai mondták el, majd egyszer ő is megvallotta nekem, hogy a játék utolsó perceiben mindig elszorul a torka, sírás fojtogatja. Ihász Dániel szerepében Andrási Márton lép be a színpadra, Kossuth-Kovács György pedig öröm s emlékezés megrendültségében így szól: Ő az! Akire minden érkező kopogtatásánál vártam. Eljött Magyarország!

Függöny. A közel ezerfőnyi nézősereg tapsorkánja kezdődik, Gyurka pedig a zokogását elfojtva siet a színfalak mögé, ahol percekig küszködik hulló könnyeivel. A „Magyarország jöttét” jelző zárómondat végén Kossuth hangja csuklik el, a színfalak mögött vagy az öltözőben pedig a művészi pálya zenitjén sugárzó Kovács György csillapítja a századik estén is, a szerző jelenlétének idején is életveszélyesen fölkorbácsolt idegeit.

Illyés Gyula meghatottan-rendülten ölelte magához Gyurkát, s halmozta el őszinte dicséretével.

Aztán folytatódott a Fáklyaláng sikersorozata, míg egy átkozott napon…

Kovács Györgyöt valamelyik estén, amikor öltözőjébe lépett, hogy könnyes arcát szárazra törölve hajthasson fejet a szűnni nem akaró ünneplésben, anonim banditák levele várta a tükrös asztalkán. Így szólt: „Miért akarsz a mi Kossuthunk lenni, te zsidó?”

Ezután még tizenöt évet élt. Szívinfarktusa miatt nagyobb szerepeket már nem mert elvállalni. „A te drámádban Ádámot szeretném eljátszani, de Káin és Ábel atyja szenvedő, önmagát emésztő férfiú. Féltem tőle a szívemet. A szomorúságtól féltem” – mondta egyszer nekem a Molotov téren, délutáni séta közben. Meg azt is szóba hozta, hogy Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényem néhány fejezetét szeretné színpadról hallani, netán mondani is.

Kolozsvárott rendezést vállalt, újabb szerepálmokat dédelgetett, ám ha titkolta is: a szíve már fagyott volt, lelke szilánkokra törött.

1977. november 8-án halt meg Kolozsvárott, keddi napon, szállodai szobájában. Pirandello IV. Henrikjét rendezte, ám a bemutató előadást rajongóinak hatalmas serege már nélküle ünnepelte tapsos elismeréssel, majd néma rettenetben.

Szomorúságtól és névtelen levelek mocskától féltett szíve a másodperc töredéke alatt szűnt meg dobogni. Esti órában, ágyán feküdve olvasott. Szavaink Nagyfejedelemségéről szóló könyvemet halálának pillanatában a mellére ejtette…

Fegyenclázadás^*

Ó, Szőcs Kálmán, botrányok embere! Már megint egy olyan képlet, ami nem purifikátoroknak való. Vagy éppenséggel nekik való? Azért ebbe már a versei is beleszólnak. Elmondják róla, hogy őt a fasizmus halálra szánta, a kommunizmus életre ítélte, a költő pedig, akit személyében a mindenkori poétateremtő Lehetetlen küldött közibénk, végletek ütközésében semmisült meg, miután a halállal űzött játékait egy napon a cinkos játszótárs elárulta; nem vállalván tovább a mors ludens szerepét, elfordult Kálmántól.

Végzetes mozzanat volt ez a dioszkurok testi-lelki barátságában. Kasztór nyakán megszorult a hurok. Életmentő asszonyi hűségével szegény Szőcs Mari már későn lépett be a házba. Kálmánnak, aki leadta már vészjeleit a szabadság haláláról, sikerült visszaszöknie a halál szabadságába.

Sorsának titkát még senki sem fejtette meg. Barátomnak mondhattam őt; részese voltam nyugalmas tűnődéseinek és ijesztő lelki viharainak, de róla szólván magam is csak sejtelmeket ismételgetek. Például, hogy megannyi fájdalmas ellentét ütközéseiből másként mint holtan, nem szabadulhatott.

Borzalmakban gazdag Krőzus-évek bőkezűleg jártak el vele, költőt megillető módon, egyetlen pokol helyett, amely mindannyiunknak kijár, változatos poklokat zúdítva rá, hogy mondandóit meg ne rontsa a harmónia gyászos unalma.

Apját kommunistaként vetették börtönbe, anyját zsidóként hurcolták Auschwitzba. A deportáló vadak mancsából kimentett gyermeket marosvásárhelyi magyarok rejtegették, olyanok, mint Bözödi György, kit azután, amikor Szőcs Kálmán apjának harcos társai kerültek hatalomra, antiszemitaként vettek üldözőbe. Az ifjú költő elsiratta anyját, megénekelte apjának messianisztikus hitét, reményeit, csalódásait, gyermeki vonzalommal szerette a kommunista rendszer ellenségévé nyilvánított Bözödi Györgyöt, majd amikor rádöbbent, hogy minden, ami kívül tombol, lélekfagyasztó viharként egész benső lényén süvölt keresztül, ő pedig költőként sem alkalmas a szerepjátszásra: elkövette egyszemélyes fegyenclázadását. Földi büntetését nem volt hajlandó már letölteni. Elképzelhető, hogy sorsának rendező pályaudvarán egy végső felismerés villámrándulásaként semmisültek meg az összes lehetséges párhuzamosok. Ha így volt, bizonyos, hogy az apokaliptikus kisiklások végzetes pillanatában gyermekkorának játék mozdonyai is egymásba szaladtak.

Ez az én sejtelmem.

Akinek Szőcs Kálmán válogatott versei mást sugalmaznak: olvasóként a ránk hagyott, torzóban maradt életművet fejleszti tovább.

Hazanéző szomorúság^*

Nem akármilyen elmék állítják, hogy mai költészetet értékelni, magyarázni lehetetlenség. Abszurd kísérlet már a bizonytalanság legelső moccanásában is, hogy ki mit tart versnek, költészeti újdonságnak, ódonságnak, elfogadhatónak.

Meggondolandó hát a vélekedés. Kiváltképp, ha se nem kritikus, se nem versszakértő az ember, hanem csak rajongó vándora a költészet istenföldjének.

Bocsánatos bűnre hajlok tehát: esztétikai eligazítás helyett epikus háttérvázlatot ajánlok az olvasó figyelmébe. Hol támadt, honnan indult e verses tűnődés, amely mindmáig titkolt állapotából szabadultan figyelmet érdemel? Jómagam, ki a költőnek földije, részint sorstársa is vagyok, az időnek mélyéből idézem föl az egyik lehetséges választ. Negyedszázaddal Trianon után, vesztes háború végén Erdélyben is volt egyszer egy káprázatos föltündöklése az emberhez méltó lét ígéretének, a nemzetiségi egyenjogúságnak. Ebből az időből őrzöm atyai barátom, Csőgör Lajos egyetemszervező fáradozásainak emlékét, seregnyi közügyi férfiú rövid tündöklésének és bukásának drámai dokumentumait.

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, majd a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektorát, aki nem volt hajlandó janicsárrá lenni, a puszta magyarságáért sokévi börtönre ítélték, az ő András fia pedig, mint minden árva lélek az önkény poklában, az apátlanság, a hiány fájdalmának szorításában próbálta önmagának elmondani bár a váratlan veszteséget.

Minden, ami korábban ígéretesnek mutatkozott: sorssá lett számára, a szembenállás legyűrhetetlen kényszerévé olyan időben, mikor a hatalom asztalánál tányérnyalóskodó boldog költők és hitnyomozók a szelíd bánatot is kihágásnak minősítették. Mikor az induló poéta még hírét sem hallhatta annak, hogy mi minden lehet a költészet szikrányival is szabadabb világban. Így például: a gyöngeség heroizmusa, a személyiség és szabadság birtoklása, fehér kagylóhéj pohárnyi vízben, és boldogságteremtés, akár a szerelem, és törékeny lámpás csattogó tehervagonok közt, és félelem nélküli pillantás ordas eszmék veszettül száguldó, Ionesco látta rinocéroszára, és Szó, amely Isten és reménység, a feltámadásnak örök színtere és mi minden, minden! Csak épp az nem, amit Csőgör Andrástól is megkövetelt a frontharcos szerkesztő: variációk egyazon, harsány trombitaszóra. A költészet tehát a már említett hiány fájdalma is lehet, amelyet házkutatások „virágkorának” idején főleg fejben, írószerszámot ritkán használva hangszerelt verssé az apját sirató diákpoéta. Micsoda tévelygés! – dörrent rá közlési kísérletkor a szellemi felügyelőség, helyes irányulást szabva kánon szerint: a fiatalember elméje, sebtelt szíve ne fájduljon permanensen Vajda János, Juhász Gyula kispolgári pesszimizmusának hangján, hanem igazodjék a kor kívánalmaihoz. Énekeljen az idővel azonos módon! Az ordas idővel? Nem tehette!

Nem is énekelt!

Többé nem is közölhetett semmit Erdélyben. Hosszú hallgatása most törik csak meg, verselő kedvének deresedő szakaszában, mikor a pálya hivatásosai életművet összegeznek. Az erdélyi magyarság exodusában nyugatra került orvos mindenkori biztatásaim ellenére nehezen szánta rá magát a nyilvános poétaságra. Amit kis kötetében, bizonyára titkolt szorongással egybegyűjtött: nem újdonság a magyar verstermésben, mégis az egyszeri, a személyes hang varázsával, a szenvedés hitelével hat olvasójára. Tudatunk mélyéig zengő szólama belopja magát az emlékeinkbe.

Titkának megfejtése végett Illyés Gyula-metaforát gyújtok és nyújtok át az olvasónak. Mikoron egy Erdélyben látott lőtt lábú madárról küldtem hírt neki, megírván, hogy vérét csöppenként hullatva leszállhatatlanul kereng és jajgatja fájdalmát az égen, versben válaszolt rá, amelynek rejtett értelmet bontogató sora így hangzott: „Mert lehet szóló száj végül a seb?” És: „az lett lehető, ami lehetetlen?”

Igen, így van! – üzentük vissza Csőgör Andrással közös szülőföldünkről a villámfényű metaforázónak a lőtt lábú madár hangja szerint: szóló száj lesz rendre mifelénk minden seb.

Szóló száj lett Csőgör András hazanéző szomorúsága is.

Hol a biztonság mostanában?^*

Indokolatlannak vélt, ám holtbiztosan indokolt félelmek idején kérdezgettük ezt tréfásan Bajor Andorral, azaz Bandival. Volt úgy, hogy nem kérdeztük, de kerestük inkább a biztonságos helyet, ahol „kényes kérdésekről” lehetett beszélni.

Valamikor a nyolcvanas évek végén, nyári napon toppant be hozzám Bandi az Új Élet szerkesztőségébe.

– Sietek – mondta –, autóval visznek Székelyudvarhelyre. Csak éppen átadok neked egy fontos üzenetet.

Gyanakvólag nézett körül a kopár szobában, majd halkan megkérdezte:

– Mondd, lehet itt nyugodtan beszélni?

– Attól függ – mondtam.

– Mitől függ?

– Hogy odafönt a hegyen, a lehallgatóteremben mikor tartanak szünetet.

– Erre ne számíts! – mondta Bandi. – Az éberség nem szünetel. Fülesek munkájában nem ismeretes a tátottszájúság. Ki innen, barátom!

Kiléptünk az erkélyre, amely a Primăriei (Városháza) utcára nyílik. Bandi jobbra és balra vetett pillantást, majd azt kérdezte:

– A szemközti épületben mit művelnek?

– Az a megyei pártbizottság.

Bandi megdermedt.

– Meg vagy te őrülve? Minden ablakuk ide nyílik! – s úgy rántott vissza az erkélyről, mintha lőttek volna.

A főszerkesztői szobából átmentünk az úgynevezett titkárságra. H. Judith épp fizetésünkért ment el a bankba. Csönd és nyugalom honolt a helyiségben. Épp ez tűnt föl Bandinak. Azt kérdezte, hogy ez mindig így van-e? Mondom, már hogy lenne! Lapzártakor itt mindig nagy a zsivaj, lárma.

– Akkor ez is poloskás! – mondta Bandi, s már lépett is át előttem a következő szobába, kérdezvén, kik dolgoznak ottan, van-e köztük, aki vitathatólag a száját jártatja, gondolati kihágással vádolható?

– Természetesen akad ilyen is köztük – mondtam. – Itt némelykor, ha a munkaszakasz megengedi, sakkozni is szoktak, meg aztán idejárnak a külső munkatársak is. Trécselnek, kommentálnak, vicceket mondanak.

– Vicceket! Jaj! – hördült fel Bandi. – Tudod te, hogy a külső munkatársak politikailag fegyelmezetlenek? Többek közt pártellenes vagy éppenséggel főtitkárellenes vicceket mondanak és terjesztenek, az ilyen viccek begyűjtése pedig fontos belügyi feladat. El innen! Ki innen!

Gondba estem. Ilyenformán ki kell menni a szerkesztőségből. Valahová a folyosóra.

– Csak ott egy kis baj van. Nem a legjobb a levegő.

– Vagyis büdösség van – mondta Bandi, miáltal a szeg fejére ütött.

– Az a helyzet – mondtam sajnálkozva –, hogy a szomszédos épületben vendéglő működik, szemetes konténereit hónapokig nem hordják el… ezenkívül ott található az angolnak nevezett, de már régen balkanizálódott vécé is.

– Nagyszerű, nagyszerű! – lelkesedett Bandi. – A fülesek előszeretettel halásznak a zavarosban, ám annál kevésbé a büdösségben. Oda megyünk!

Mentünk.

A nem éppen édeni illatú helyen Bandi suttogva közölte:

– Amint említettem tehát, fontos üzenetet hozok.

– Mondjad!

S mondta Bandi:

– Czine Miska üdvözöl Budapestről.

Bizonyára bambán meredtem rá, s kérdeztem:

– Csak ennyi?

– Hogyhogy csak ennyi! – kapta föl Bandi a hangját. – Ugyanennyit hoztam két hónapja Kányáditól! Hát Czine Miskától, és a körülmények ismeretében ennyi nem elég? Ellenzékinek, tévelygőnek tartják, mellőzik, gyanítják, rossz hírét keltik – és neked nem elég, amit üzen? Főszerkesztők – az olyanok persze – az utcán elkerülik, a televízió képernyőjéről levakarják, a képét nem állhatják, és te kevesled az üdvözletét? Budapesten Czine Miska feketebárány, Bukarest feketelistán tartja, az országba be nem engedik Ablonczy Lacival együtt persona non grata, és te kevesled az üdvözletét, amiről ugyebár elmondható, hogy nem adekvát…

– Meggyőztél, Bandi! – vágtam közbe. – Tudnom kellett volna, hogy Czine Miska egyetlen igéje azt jelenti, amit felsoroltál. Remélem, te is tudod, hogy…

– Hogyne tudnám! – kacagott Bandi. – Egyek vagytok.

Ezután visszamentünk a főszerkesztői szobába – egyebekről is beszélni. Miről például? Arról, hogy az erdélyi magyar színészek újabb kis csapata távozik végleg Magyarországra. Ez alkalomból Bandi Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárt és államelnököt Frankensteinnek, Drakulának és Miki egérnek nevezte. Minimum 10-15 évre becsülhető epitheton ornans-ait olyan hangerővel sorolta, hogy az utcán sétáló polgárok is hallhatták.

*

Eljött aztán 1989 véres karácsonya. Bandival együtt örültünk a fordulatnak, bár gyorsan kiderült: államcsíny volt az, remekül szervezett puccs. Oly tökéletesen hasonlított egy forradalomhoz, ahogyan a hazugság ölti magára gyakran az igazság álarcát.

1990 januárjában holmi műszerész katonák jöttek az Új Élet szerkesztőségébe leszerelni, fölszedni a lehallgatókészülékeket, összesen hármat. Pontosan ott voltak, azokban a szobákban, ahol Bandi sejtette volt. Fájdalom, akkor nem találkozhattunk, hogy az üres „poloskafészkeket” megmutassam neki. 1990 márciusában, gyógyulás végett, messzire sodródtam Marosvásárhelyről, Bajor Andor pedig 1991 januárjában örökre elhagyott minket.

Zseniális elme volt. Érthető, hogy akik életében irigyelték, holtában hallgatnak róla.

Töredéksorok^*

Nincs fületek hozzá? Először is azt ugatja, hogy nem énekel. Hiábavaló a költő biztatása: fiaim, csak énekeljetek. A szerelem erdőkerülői hiába kínálnák gyöngyharmattal, fenyőmaggal és hasztalan a kérdés: „száraz ágon, hallgató ajakkal / Meddig ültök, csüggedt madarak?” Meddig? Meddig? Az elvágott torkok válaszát várjátok? Avagy nincs szemetek a metszett gégékhez? A mészárláshoz? A bitórengeteghez? Megannyi dicsőséges korszak után e mai …félkorszakban, mikor engem egy asszony térít vissza a halálnak útjáról: nem ugat a madár? És ha kertjeinkben, muskotályfürtök helyett sírbogarak, pondrók csüngenek szőlővesszőként: nem ugat a madár?

És ha elgondoljuk, mivé lett Erdélyország a reánk uszított nemzetiségek gyújtogatásában és fejszés bosszúhadjáratában: Árpád-kori templomaink, Mátyás látta könyvházaink hamuja fölött nem ugat a madár? Széchenyi Kassandra-látomásaiban, amelyek történelmi végzetünket jelzik: nem ugat a madár? Talpra, magyar! – fölegyenesedni a nemzeti függetlenségben! Aztán kiegyenesedtek fiaink ezrei a bitófákon, ti meg azt kérdezitek, miért ugat a madár? Hát nem vagytok idevalósiak? Átutazóban vagytok? – hullabűztől messzi édenkertek felé? Talpig gyászba roskadt országot faggatva kérditek: mit ugat a madár? Vérének ontásával, törött szárnyakkal is ezer évig rakta fészkét, amelyet széjjelvert újból a túlerő – ti meg csak ámultok, s kérdezitek: miért ugat a madár?…

Magyarok három felvonásban^*

Északnak úszó jéghegyen a déli irányba menekülő embert régóta észrevettem már – Erdélyben. Szóltam is róla regényben, úti tűnődésben. Itteni életünk történelmi kényszereit véltem fölismerni benne s mindazokban, akik nagyálmú szándékaikban egyfelé tartottak, de másfelé sodorta őket a személyi törekvéseknél nagyobb hatalom: az ár, a jéghegy iránya. Művészet, tehát hivatás és közügy, nemzeti ügy, tehát kötelesség itt mindig élesebben került egymással szembe, mint másutt. Mikes, a hűség embere a száműzött fejedelem oldalán vajon milyen regényt írt volna, ha nem rodostói levelek megírására kényszerül? Csak abból sejthetjük szívfájdalommal, hogy a levelei miniatűr remekművek. De ilyen tűnődésre késztetik az embert az erdélyi emlékírók, sőt maguk a legutóbbi század szépírói is.

Hivatás és kötelesség konfliktusának hordozóját véltem fölismerni legújabb drámám, Az ugató madár főhősében: Bodor Péterben is.

A folklór régiójába költözött székely ezermester Bécsben tanult főiskolán, aztán Marosvásárhelyt épített egyetlen vasszög használata nélkül fahidat a Maros fölé. Erdélyben készített csodás orgonákat a templomainkba; itt találta föl Bolyai Farkassal együtt Stephensonnál hamarabb a gőzgépet; ide, városom főterére építette csodaszámba menő zenélő kútját, kupolájának hegyén a nap után forgó Vénusz-szoborral.

Mindez elegendő volt ahhoz, hogy lekösse figyelmemet, elindítsa képzeletemet. A művészhajlamú mérnök Bem apónak gyártott orgonaágyút, cselekvő részese volt tehát a szabadságharcnak, amely Erdélyben hunyt ki az utolsó, emberfeletti harcok csataterein.

Drámám hőse tehát Bodor Péter, akinek szelleme házam gyakori vendége. Éjszakai időben sokszor megkérdezi tőlem: „Ecsém, nem főz bennünket egyazon fazékban ez a vészterhes magyar történelem? Nem kellett teneked is gyakorta félretenni sok merész álmot az oly gyakori nemzeti kalamitások miatt?”

S én elmondom neki, hogy életem értelme, hajszolt csodaszarvasa a Szépség, az egyetemes áramlatokban megfürdetett Művészet, de mit tehet az ember, amikor anyjára gyújtják a házat? Amikor művészetének esetleges híveit tömegesen kezdik kiirtani? Azt teszi, hogy a veszélyek elhárításának társadalmi gondjához szegődik. Azt teszi, amit az Idő követel mindenkitől; a történelmi idő és a Helyzet, amely meghatározza a művészi sorsot is.

Bodor Péter hányatott sorsa a mi mai sorsunk is Erdélyben.

Így hát ez a munkám sem történelmi dráma, hanem talán az, aminek jelzem: Az ugató madár – Magyarok három felvonásban.

Vigyorgó búbánat^*

Kedves Barátaim!

Marosvásárhelyi, székelyföldi vendégjátékotok vigasz volt számomra. Köszönöm nektek, hogy száműzött mesejátékomat hazahoztátok Erdélybe. Jóleső érzés volt látnom, hogy szűkebb pátriám színpadjain is létrejött a csodás metamorfózis, ama kettős építkezés, minden színházi produkció feltétele, mikor is a játék mása, tükörképe a nézőtéren is létrejön, megelevenedik a nézősereg tudatában. Ebben része lehetett az itthon sarjadt szónak, bánatnak és reménységnek is, ám a legfőbb elismerés benneteket illet; az együttest és annak rendezőjét.

Örülök, hogy erdélyi előadásaitok után újból elmondhatom: az én mesejátékom ihletett művészek tehetségének köszönheti a sikerét, marosvásárhelyi meleg fogadtatását. De így szólván csak általánosságot mondanék, ha nem tenném hozzá: mifajta ihletettségre gondolok. Nos, arra főleg, hogy Vándorfi Lászlónak rendezői „telitalálata” volt ez a munka; a játék hármas kibontása, szöveg, dal és koreográfia egyesítése. Mesés fogalommal szólva: olyan régióba emelte munkámat, ahol hőseim az élet vizére bukkantak az életfa tövében.

Köszönöm, kedves Barátaim, hogy fölkaroltátok a szülőhelyén betiltott játékot. A kisebbségi létbe zuhant magyarnak egyetlen vigasza a nemzeti szolidaritás.

Baráti köszöntéssel:

Sütő András

Két évtizedes kapcsolat^*

Annak semmi értelme, hogy szerző a darabját magyarázza. Csak afféle kikiáltás lenne. Odaállni portéka és vásári nép közé közfigyelmet óhajtó rikkantással: hiú reménység. A megírt színpadi munka sorsa elválik a szerző vágyaitól. Vagy felszáll, vagy elhasal a deszkákon. Ha benső napja van, fénnyel, erővel élteti: életre kel, ha nincs: hamvába holt kísérlet marad.

Ezért arról szólnék inkább, hogy együttműködésemet a Nemzeti Színházzal új színdarabommal szeretném folytatni. Két évtizede annak, hogy a Káin és Ábellel kezdődött találkozásunk. Ebben a sorban az Advent a Hargitán kevés híján háromszáz előadása jelzi szerzőnek, színészeknek, rendezőnek, igazgatónak rokonlelkiségét, ha e kifejezéssel meg nem sértek valakit a népes együttesből.

Azt remélem: a Balkáni gerle című játékom, egy erdélyi menyegzőnek „színe és fonákja két részben” tovább erősítheti azt a szellemi szövetséget, amely évtizedek múltával is eleven és vigasztaló maradt számomra. Vigaszom az, hogy személyes tapasztalatommal az erőszakban szétvagdalt magyar kultúra újból visszatalál teljes önmagára. Ellenkezője történik annak, amit a határon túli magyarok rabtartói egy évszázadon át reménnyel vártak: önfeladásunkat az asszimilációban. S ha már úgy is viselem a „képes beszéd” vádját, megtetézem azt egy újabb metaforikus német legendával. Úgy szól az, hogy német muzsikusok tévedtek volt Rőtszakállú Frigyes udvarába, ahol szállást kaptak ugyan, de éjjel-nappal zenélniük kellett, míg egy szerencsés napon kiszabadulhattak, hazamehettek elhagyott városkájukba. Nagy örömmel, boldogsággal vonultak be az elhagyott otthonba, de mit kellett szomorúan tapasztalniok? Ők úgy tudták, alig néhány éjszakát töltöttek idegenben, az Idő viszont becsapta őket: mindent, ami valaha kedvesen ismerős és drága volt számukra, elidegenített, felismerhetetlenné módosított.

Legendába öltöztetve, erdélyi magyarokul magunk is így jártunk valahogy, de a történet vége nemhogy szomorú és fájdalmas lenne, hanem inkább reményt adó, fölserkentő, testvéri ölelésben évszázados árvasági érzést oldó. Mert aggodalommal, lelki szorongásban tértünk meg szabadon az oly sokáig tiltott, szögesdrótos Anyaországba, és az Idő, s lelkünk mélyén a remény nem csapott be minket. Mindent, ami valamikor oly kedvesen ismerős és drága volt számunkra: úgy találtuk viszont, ahogyan elhagytuk azt az országdarabolással.

Megtaláltuk hát az emlékeinkben megőrzött Magyarországot. Meglátjuk-e vajon azt is, amely a reményeinkben él? „A legnagyobb bátorság a remény!” (Illyés Gyula)

Tíz év múltán…^*

Csendes éj, szentséges éj.

Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária – aranyból, ezüstből szállást adtam volna…

Ha Kicsi Romlás, Nagy Romlás lakóiként élve-remélve, szép-szomorú, szegény kis hazánkban, valaha volt Tündérkertünk: Erdélyország havas hegyei közt megtudhattuk volna sorsunk irányát, ezeréves országépítő fáradozásaink napszentületét, már-már csupa jóslásból támadt alkonyát – bizony korábban is felkelhettünk volna, magunk mentségére jobban szorgoskodtunk volna.

De milyen a magyar! Még ha vak is, arról áradozik, hogy az apja sólyomszemű volt, messzire látott.

Mindenben a késedelem bűnét gyónhatjuk-bánhatjuk, miközben türelmét veszítvén, haragos elfordultában így szól hozzánk az Úristen: „Veletek többet nem kísérletezem!”

Ha mi tudtuk volna, amit mások, sírásóink már korábban tudtak rólunk – a magunk megőrzésének, gondjának aranyból, ezüstből, szállást adtunk volna, mi pedig a hideg földre lefeküdtünk volna.

Nem csoda hát: múltittas nép vagyunk.

De vajon lehetünk-e mások? Még mindig múltunk csontkezében a jövőnk. Míg az emlékezés helyett kemény igazságtétel békévé nem oldja: teljes kijózanodásra nem számíthatunk.

Adventi játékom szomorúságban született.

Valaha volt Tündérkertünk omlásának és elvadulásának láttán, menekülő magyarok zokogásának hallatán született.

Most tíz esztendeje, hogy szájkosaras időben, üldözött beszédként ez az erdélyi történet szóhoz jutott Budapesten a Nemzeti Színházban.

Azóta megszakítás nélkül, az ősbemutató hangulatának lobogásával, immár a háromszázadik előadás kapujában mondja, amit szerzője – életének személyes vallomásaként is – rábízott, s amivel tragikus módon néhaivá lett rendezője, Sík Ferenc és előadóművészeinek aranycsapata gazdagabbá tette.

Nem üres szólás ez, nem sikervadász, teátrális huncutkodásra gondolok mostan. Hanem arra, hogy az Advent sorsát olyan művészek karolták föl, akik alkalmi játékon túl a játék alkalmában azonosultak mélyen és felejthetetlenül balladás történetem hőseivel, sorsukkal és ilyenformán egy közösség drámájával is.

Ezért köszönetet mondani akaratlan bántás lenne.

Mert nincs szó arra, amivel általunk megajándékozott engem a sors.

Mert nincs szó arra, mit jelent egy színpadi szerzőnek, hogy munkáját mesterséges lélegeztetés nélkül élteti egyazon művészcsapat egyazon színházban – tíz hosszú éven át.

Mi történt hát? Semmi különös, csak annyi, hogy közös szellemi vércsoportba tartozó magyarok összetalálkoztak s együtt érték meg az Advent jubileumát.

Tíz év felhőtlen boldogságban is tetemes idő, hát még a színpad régiójában! Ama drámaiban!

Tíz év nagy idő, és főleg a szerzőnek s Erdélyben élő sorstársainak.

Mert ordas történelmüket szenvedő honukban három nap egy esztendő.

Ami másnak – szerencsésebb népnek – egyévi baj és bánat, azt minekünk hetente kétszer utalja ki a Fennvaló. Ehhez igazodnak arcunkon a ráncok, ilyen törvény koptatja szívünket.

Hadd valljam meg hát ezen az estén, mikor Bódi Vencel újból elmondja, hogy az idő embereken lépdel: a szarvasiramlású öregedés mesés éveiben Advent-játékom az én szívembe is belopott valamit a halhatatlan ifjúság hargitai csodájából. Azzal, hogy annak idején a Nemzeti Színházban és hatalmas közönségének ragaszkodó szeretetében menedékjogot kapott: életre szóló vigaszommá lett megannyi vigasztalanságban.

Tízesztendős múltja reményt is, kételyt is jelent a szerzőnek, aki jól tudja, hogy irodalmunkban legnagyobb a színpadi művek gyermekhalandósága. Ha pedig az én színjátékom úgy fog szeretni engem, hogy velem együtt maga is sírba száll: halandóságát megbocsátom neki, hiszen annak egyedül én voltam és leszek okozója.

Ám addig még együtt vagyunk. S mindkettőnk mulandóságánál nagyobb bánatom, hogy karácsonyi történetem ihletője, Hargita homlokán a szomorúság örökkévalónak látszik. Semmit sem kívánok magamnak és munkám nézőseregének, csak ennyit e mai estén is: szemembe kacagva cáfoljon meg a jövendő.

Ködök országában fölfénylő remekmű^*

Nyelvek és fülek! Egy kis csendet kérek, hozzá figyelmet remélek!

Maradék mivoltunkban mulatós eleink szavait használva: cigánymuzsikának szűnjön meg zengése! Némuljon el minden sarkantyú pengése, mivel mondandómnak most lészen kezdése.

Ilyenformán! Tisztelve szeretett, reménnyel rettegett ezerfejű ítészünk, kegyes-kegyetlen Cézárunk, akinek kedvéért némely irigyeink szerint anyánk haló porát is a szélbe hajítanók, drága Nagyérdemű!

Hagyományteremtő szándékkal megjegyzett napon Thalia papjainak és papnőinek nevében fontos események lesznek szertekürtölendők helyben, Magyarországon, valamint körbe-körbe kifelé, a határokat túlélő magyarok s ha érdekel még valakit, nem magyarok irányába.

Adassék tudtára mindenkinek, amit mindenki tud, nevezetesen, hogy: forog a kerék a talpán, múlnak az évek s évadok sok változásban, például itt van az ősz, itt van újra, miként hajdan Petőfi Sándor is észlelé csöndes, méla dalt is költve közben, kedvesének csókjában vigasztalódva, mert ő is vala komédiás, Melpoméné rajongó gyermeke. Menjünk tovább! Adassék tudtára mindenkinek, amit kopott deszkáinkon túl szinte senki se tud, jelesül: szeptember huszonnegyedikével újból beköszöntött a Magyar Dráma Napja, jól mondom, remélem: beköszöntött, naptárilag reánk fordult, szó sincs arról, hogy felragyogott volna, ez más ige és ígéret, más alkalomra, távolabbira. E mostani stáció: a Magyar Dráma Napja, ne mondja senki rá, hogy már csak ez hiányzott, ugyanis éppenséggel nemzeti önismereti hiányt kell, kellene pótolnia.

Igaz ugyan, magyar művelődési hagyománynak még zsenge palánta, nem olimpia, nem a szent jobbnak felmutatása, még csak Szent Iván napja sem, hogy varázslatos shakespeare-i éjszakát álmodnánk hozzá, ó, nem áltatjuk magunk! Emlékezésre méltó napot választva csodát nem míveltünk, ám tagadhatatlan, hogy Madách remekművének föltündöklése 1883 őszén a Nemzeti színpadán: napjainkig sugárzó eseményként melegíti a szívünket.

No persze, Barátaim: holmiját a szegény könnyen számba veszi. Egyetlen interkontinentális drámánk van, annak is egyetlen napja, többre nem futja, de rugaszkodjunk el, ha lehet szegénységünk siratófalától! Szánjuk meg kulturális flagellánsainkat, próbáljunk a lelkükre beszélni: pihentessék egy kicsit a korbácsot és a hátukat, ne szenvedjenek oly nagyon azért, amit nemzeti csapásban ránk mértek a századok, éppen akkor ütve ki bennünket a nyeregből, mikor Európában úgy voltunk már európaiak, ahogy a madár érzi otthonosan magát a két szárnya között. Fájdalmas merengéseinkben eljátszik velünk a káprázat. Bornemisza Péter Shakespeare kortársaként álmodta színpadra magyar Elektráját. Csodásan ígéretes kezdés!

Milyen lehetett volna folytatása, ha legjobbjainknak nem egy feldarabolt hazát kellett volna siratniok s ájult állapotában a nemzetet vigasztalniok!

Egy vak lóért nem adnók ugye magunkat, ha Pepys Sámuel úr híres-hírhedett naplójában valamely magyar színpadi szerzőnkről is úgy fanyalgott volna, mint avoni honfitársáról. Halljuk csak! 1661. szeptember 29., William Shakespeare: „Szentivánéji álom. Életemben ilyen ostoba, ízetlen darabot még nem láttam!” Más alkalommal! 1663. január 6. „Vízkereszt. Együgyű színdarab, és se a naphoz, se a címéhez semmi köze nincsen.” Hanem ez még semmi! 1662. március 1. „Az Operában a Rómeó és Júliát láttuk, most adták először; hanem életemben ilyen rossz darabot nem láttam.” Szegény Sámuel élete csupa kalamitás. 1663. szeptember 22-én nem is egy, hanem két súlyos gond emészti őt. Egyik hogy: „Magyarország pedig szőröstül-bőröstül török kézre jutott.” A másik meg így szól a hagyományos nyugati empátia jegyében: „Azon töröm a fejemet, hogy át kellene rendezni a feleségem szobáját… és jó volna csináltatni neki egy bársonykabátot.”

Ehhez még csak annyit, hogy mi nemigen írhattuk s játszhattuk: elszenvedtük inkább a drámáinkat. Ezért is vigasz a Magyar Dráma Napján, hogy az emlékezés csodája révén meglophatjuk a múltunkat, és újból részesei lehetünk az örömnek, amely közel száznegyven éve Arany Jánost is elborította a Tragédia olvasásakor.

A „ködök országában” váratlan felfénylő remekmű valósággal személyes válaszként jutott el a megkésettség gyötrelmei közt mélázó költőhöz. „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!” Íme, értelme van e fájdalmas konokságnak! Íme, közeli és távoli visszhangja támad a mégis-mégis keserű konokságának: „Ember, küzdj és bízva bízzál!”

Ódonságok? A nemzeti romantika megszáradt babérleveleinek zörgése lenne csupán a madáchi biztatás? Esztétikai antikváriusok poros polcairól szökött gondolatok?

Hát ne röstelljük a nehéz munkát, az önvizsgálatot!

Ne mondjuk, hogy náthásak vagyunk, s nem érezzük, mi van körülöttünk.

Itt van tán az a Kánaán, melyben társadalmi-nemzeti gondoktól mentesen, boldog-szabadultan élheti tapsos világát az etikának utolsó porszemétől is megszabadult esztétika? Vajon elmondhatjuk a túlzott becsvágyban immár dölyfössé lett akármifajta tehetségről, hogy szabadságával él, mikor azt mondja: nemzeti-közösségi gondokban mit nekem Hekuba? Mit neki Hekuba, mert önmaga által és pusztán önmagáért létezik, és fütyül a Nagyérdeműre és minden ódonságra, mint nemzet, haza stb.

Megvallom, Barátaim, istenkísértés manapság ilyet kérdezni fényes nappal Pozsonyban, Kolozsvárott és Szabadkán, ahol nyelvünk létjogát vitatják. Kellő bátorság híján a kérdés el is maradt volna, ha olyan szellemóriás, mint Németh László nem szól bele idejében a mára már népi-nemzeti és urbánus harc Csokonai látta béka-egér harccá silányult komédiába, írván és mondván, hogy aki csak szép: szajha. Emlékezetes szavait azonban akárkire rá nem bízhatjuk. Tehetségtelenek általuk menlevelet nem kaphatnak, de minek a magyarázkodás? A Magyar Dráma Napján épp az a remekmű szólal meg perdöntőleg minden esztétikai hitvita közben, amelynek egyetemes emberi mondandóiban egy lemészárolt nemzeti álom árnya komorlik. És megszólal a 100 éve született Tamási Áron, akinek színpadán ha másként nem, csodák folytán győz az igazság, és helyére billen a világ. Illyési gondolat, és tán egyetértésünkkel is megerősítve, hogy épp ott a remény, ahol a valónak kimondása, a rettenetnek művészi, tehát legigazibb közlése és föloldása kap hangot megannyi kuplédal ricsajában.

Szónoki kérdés, hogy sorsunk kimondásának és föloldásának színpadi varázslatára számíthatunk-e még? Reményünket az a tapasztalat is táplálja, hogy művészi eszmék, áramlatok, gyakorta pusztán divatfodrozások változásaiban változatlan magyar drámai értékek szenvedélyes védelmezőit is szabad cselekvéshez juttatja mindenkor az idő. Hullámzó jelenség a magunk becsülése és lebecsülése is. Napjainkban mintha ez utóbbi vetné grimaszait felénk új felfogások és becsvágyak libikókájából. Hallani még visszatérő, ódon könyörgéseket is: a magyarok nyilaitól és drámáitól ments meg, Uram, minket, ám ez semmiképpen sem ars poeticája a Magyar Dráma Napján ünnepelt seregnek.

Fogadják hát a Nagyérdemű hódolatát Thalia papjai, papnői, valamint az ő csalhatatlan, nagyhatalmú pápáik, a rendező szentatyák, akiknek némelykori rabságában keserű a kenyér, ám édes a siker, valósággal testi gyönyör a tapsvihar, az öröklétnek minden esti előlegeként fölsugárzó, aztán tovatűnő, csodás káprázata.

Végszó: Távol-Keleten a sintóisták tapsolva küldik imáikat az ég felé. Az ilyen szokásból és rajongásból kívánok minél többet, a bibliai mannahulláshoz hasonló tapsáldást minden színházi ember fejére igaz szeretettel.

Taps, fényváltás, rendszerváltás^*

Itt van az ősz, itt van újra – és a magyar dráma napja. Idén is odabólintunk neki, elhangzik egy és más, taps, fényváltás, folytatódik minden, megy tovább a magyar élet, a színházakban csupa nyugati szerző, főleg angolszászok, rendszerváltás után gyökeres szellemi rendszerváltás az erdélyi műsorpolitikában. Talán így van ez minden magyar régióban, de nem szeretnék sarokba szoríttatni bizonyításában. Tehát magyar dráma napja. Annyit ér, mint annak idején a nők napja, gyermekek, tűzoltók, tengerészek, rokkantak napja. Ez a nap ugyanis annyiba veszi a dráma, színház, színjátszás, szellemi háborúskodás napját, mint macska a vasárnapot. Ha ennek a napnak a szónokai odafigyelnének a Thalia körüli súlyos gondokra, vitákra, abszurd, közönségriasztó, megvető, kergető kísérletekre; ha elgondolkoznának olyan állításokon, miszerint: nincs magyar dráma, nincs magyar vígjáték; ha fölkapnák a fejüket annak hallatán, hogy az erdélyi-romániai magyar színházak az elmúlt évtizedekben leginkább népműveltek, népszolgáltak, nyelvszolgálati kurzusokat siránkoztak bús transzszilvanista magyarkodásban; ha valaki felfigyelne arra, hogy az öncélúnak rágalmazott nemzeti szellemiség, valamint a lábszagú mucsaiságnak mocskolt közösségi gond diadalmas lábbal tiprói mit nyújtanak a nagyérdeműnek (az olvasónak is) paradigmaváltásnak hívott svihákságban, tohuvabohu szövegelésben és a Nyugatnak oly mérvű imádatában, mitől annak hányingere támad… egyszóval: ha ez a nap a magyar drámáé, akkor javunkra lenne a bátrabb szólás, szembenézés a szellemi életben is garázdálkodó „Al Capone-szolidaritások” következményeivel.

Lohinszky-régió^*

Lohinszky Loránd ötvenéves színészi pályafutását – szárnyalását – ünnepli most nézők, hívek, rajongók hatalmas serege. Elismerés, ragaszkodás, jókívánság száll feléje Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Két országban tehát. Mert ő is azok közül való, akik ma már határsorompók fölött adnak fényjeleket művészetükkel egy új magyar integrációban.

De miért e prológus, amely nagy művészünk jubileumán kifelé nyit először ablakot, nem pedig a meghittség belső körében hangol húrt az alkalomhoz méltó lantpengetés végett?

Miért vajon? Egyszerű ennek az oka. Az idők változása. Mikor is a magyartalanításban őrjöngő hatalom megdöntésével egyben-másban új és biztató távlatok nyíltak meg előttünk. Nemzeti önazonosságunk megvallásának szájkosaras évtizedei után ma már fennen mondhatjuk, hogy az összmagyarságnak szerves része vagyunk, következésképpen ad hominem szólva: Lohinszky Loránd volt kisebbségi segédszínész, nemzetiségi teátrista, ma határon innen és határon túl nagyra becsült színművészünk: a nemzet színésze. Bocsánatos fogalmi elegyítésben szólva: Thalia megtehetné, hogy papjai közül bíborossá léptesse elő. Ha netán helikoni körökben a címét nem tudnák, Csokonai Vitéz Mihály megmondja, hogy fény s homály közt, a világ abroszának legkritikusabb helyén merre van Marosvásárhely. A város, amely szeretetébe és reményeibe fogadta – ma büszkén vallja őt fiának, fényes szellemének. A város, amely szegénységében is összébb húzódott annak idején, hogy a Székely Színház merész álmainak röpteret biztosítson: az erdélyi színi művészet legendás korszakával ajándékozta meg a magyar művelődést. Rendkívüli tehetségek ritka nagy találkozása volt ez ötvennégy évvel ezelőtt. Lohinszky Loránd az együttes Benjaminjaként lépett az örök deszkákra és keltett visszhangos elismerést. Aztán ámulatot. „Az induló tehetség tökéletes készenléte! De kik voltak mesterei? A nagyok közül melyiknek hatását mutatja – hű tanítványként? Efféle hűséggel nem vádolható. Ösztönáldotta komédiás tehát! Csak nem natúrhegedűs! Kár lesz érte, ha önmagát fogja majd utánozni!”

Füstbe ment aggodalmak voltak ezek! Lohinszky Loránd rendkívüli tehetsége nem szorult gyámkodásra. Szigorú felügyelet alatt volt az. Önvizsgálatnak hívják. A töretlen pályakép, az örök megújulás képessége valószínűleg a remek ösztönnel párosult tudatos építkezés eredménye. A poeta doctus mintájára próbálták némelykor actor doctusként eldobozolni. Hűvösen szikrázó intellektusa tévesztette meg a besorolókat. A faunkedvű varázsló kifogyhatatlannak bizonyult a játékban, az ábrázolás eszközváltásaiban. Finoman gunyoros szerepek után olyan őserővel robbanó és szociografikus kontroll szerint is hiteles dáridót csapott, mintha Rózsa Sándor mellett tanult volna mulatérozni.

Olyan időben, mikor a színpadi művészet dogmái a szocialista realizmus követelményeivel párosultan nyomorítottak meg nem egy tehetséget: Lohinszky Loránd száraz lábbal ment át a vízen, széllel szemben is. Erős realista-naturalista követelmények ellenében valósággal szürrealista szellemiségű, talajmenti araszolás fölött vibráló, megejtő egyszerűségében is rendkívül komplex játékstílust alakított ki magának. De ami sajátja volt emlékezetes, nagy alakításokban, soha nem kacsintott vissza hatásvadászatként a pálya következő fordulójában. Lohinszky Lorándnak mindig volt ereje túllépni sikeres önmagán – szembenézve mindig az új kihívás kockázatával. A tehetség: bátorság is. A mindenkori megújulás merészsége. Így gondolja ezt az ünnepelt híve és szerzőként valamikori közös gondot viselő társa a világot jelentő deszkákon. A köszöntés oda száll most, ama szellemi magaslat felé, ahol egy rendkívüli művészi pálya zenitjét látjuk, és úgy hívjuk: Lohinszky-régió.

Jó estét, Nemzeti!^*

Nagyérdemű hallgatóság!

Örömre nyíló hálával vallom meg újból e fényes alkalommal: én úgy jöhettem ide mindig, mint a búcsújáró székely-magyar Csíksomlyóra. Mindenkori zarándoklásban sanyarú erdélyi sorsot hoztam adventi szavakba rejtve; nyílt panaszt, anyaországhoz, nagyvilághoz intézett kiáltványt hoztam Sinkovits Imrének hírüladás végett az ő harang-hangján és testvéri szolidaritásának szenvedélyével.

Miután minden Egész eltörött, a Résznek részeként jöhettem ide színpadi munkáimmal, hírt adni magunkról, üzenetet kiáltani a hallgatás tornyairól. Táblás házak felejthetetlen estéin láttam, tapasztalhattam, hogy az önkény ionescói rinocéroszainak öklelő veszedelméből segélykiáltásaimat jó helyre hoztam. Fogadtatásom megható mozzanatait egyetlen szóval próbálom érzékeltetni: családi volt, amelynek fénye megszokott értelménél messzebbre világlik. Miért mondom ezt? Neves orientalistánk, Germanus Gyula tudatja velünk, hogy arab nyelven a nemzet fogalma, szótani jelentése azonos a család fogalmával. Így hát a kettő együtt, itt és most kiváltképp szívem szerinti köszöntésre késztet:

– Jó estét, Nemzeti!

S mivel e helyről a szavak nem csupán áldozati füstként szállnak ég felé, hanem történelmi időkre is emlékeztetnek: a magyar szót, nyelvünket csinosító, védő intézmény bölcsőringatói, egy Széchenyi, egy Bajza direktor úr emlékére fejet hajtva, létrejöttének 163. esztendejében ugyancsak örömre nyíló szóval mondom és fennen ismétlem:

– Köszöntünk, Nemzeti Színház!

Határon innen és azon is túl… Vagy nem jól beszélek?

Helytelenül szólítalak? Nem hinném. Hisz máig érvényes nemzeti gondban fogant léted, viharos múltad és művészi értékteremtésben gazdag jelened alapján minek nevezzelek? Zsurnalisztikai lovasrohamokkal ostromolt szellemvárnak? Tíz éve folyvást megújuló svihákkurzusok áldozatának? A magyar színházi művészet gazdag, mozgalmas világában a tudatos elhallgatás kiszemeltjének? Rágalmak, hamisítások, nemzeti averzióban pácolt indulatok örökös céltáblájának? Mi tagadás, a Nemzeti igazgatásának kopott bársonyszékére sokan váltottak már vadászjegyet, könnyű zsákmányra számítva. Sík Ferenc tragikus halálakor még cinikusan röhincsélő kritikus gyalázkodásait is olvashatták a gyászolók. A társulat joggal parafrazálhatta Babits keserű szavait: „Ifjú tatárok rajtunk gyakorolják a nyíllövést.”

Gyakorta kellett hát önvigasztalásként is hangoztatni: potomság!

Támadóink nagysága, hogy lekicsinyelik mindazt, ami nem tőlük való. Támadóink tévedése, hogy kultúrhatalmi vágyaikat titkolva a művészethez méltatlan politizálással is megvádolták a Nemzetit.

Úgy vélik ugyanis, hogy minden, ami nemzeti sorsprobléma, már a Bánk bánnal kezdődőleg kiűzendő az esztétikum kertjeiből.

Manapság, hogy nincs már egy József Attilánk, aki új Marinettiknek odakiálthatná: Önök árulók! – a Nemzeti Színházat politikummal vádoló anacionális kozmofiakat meg kell nyugtatnunk: míg olyan politikus írók vannak, lesznek, mint Arisztophanész, Dante, Voltaire, Rousseau, Pázmány, Zrínyi Miklós, Ady, Petőfi, József Attila, Németh László, Illyés Gyula, addig Thalia papjait sem lehet beoltani a nemzeti-közösségi problémák iránti érzékenység ellen. Nem lehetünk egyoldalúak sem, hiszen voltak, vannak apolitikus írók, drámaszerzők, színházak is, amiként Szabó Dezső észleletei szerint vannak apolitikus kéményseprők, kutyaütők és politikusok is. Ostobaság tehát azt kérdezni: politizálhat-e a Nemzeti Színház? Az efféle kíváncsiság újabb kérdéseket fial: „Csókolózhat-e a pék? Hordhat tyúkszemvédőt a főtanácsos? Írhat-e verseket a fülgyógyász?” Ezek csak félrehallás által sorolhatók kabaréműsorba. Esztétikai divatszalonokban és közösségi, nemzeti elkötelezettséget firtató szellemi doppingvizsgáló körökben hányszor „dekanonizálták” a Nemzeti Színházat?

Hányszor vetették szemére, hogy szakmai elismerés helyett tömegsikert arat, de még „manipulál” is, pusztulásra ítélt nemzetrészek fájdalmának hangot adva.

Áldott legyen a művészi tehetség, amely – ha választott irányát egyszer megtalálta – küldetését föl nem adja, a gúnykacajos kérdés pedig: ó, szentséges küldetés, de hát ki a küldő? – már Petőfi válaszán is orra bukott, hiszen ki más, mi más, ha nem a művészi becsvágy és annak tudata, hogy: „Mienk a hatalom / az emberszív felett: / Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.” Vakarjátok meg a küldetést ócsárlókat, s menten kiderül: fanatikus ars poeticájuk, miszerint kizárólag önmaguk által és önmagukért léteznek, akár az Isten – valójában csak negatív párja a folyvást hont ordító sámánmagyarkodásnak, miként azt már Arany János is észlelte.

Áldom jó sorsomat, hogy cenzor üldözte, házkutató kereste színdarabjaimat az anyaország színházai fogadták be s karolták föl Budapesten és vidéken. Szakadatlan kapcsolatom a Nemzeti Színházzal nem épült vízre, nem volt szélkergetés. Negyedszázados együttműködés volt az és marad mai napig, többek közt annak cáfolataként is, hogy nemzeti gondban elpusztul a művészi gondolat.

Minek nevezzem hát ezt a mi találkozásunkat? Életem egyik legnagyobb ajándékának és vigaszának tartom, olyannyira, hogy engedelmükkel a színtársulat örökös pártoló tagjának tekintem magam. Ilyenformán többes elsőben, Mikes Kelemen szavajárása szerint zárom soraimat: forog a kerék a talpán, évadok múlnak sok változásban, mi pedig vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk: a Nemzeti Színház művészei.

Fel barátim, új sikerekre!

Képzelt asztal és koccintás^*

A színműveim, a drámáim. Attól kezdve, hogy a hatvanas évek elején a Pompás Gedeonnal mindenféle szocialista-realista követelményt felrúgtam, majd minden munkám, főleg drámám végére odaírhattam: véget ért a dráma, kezdődik a komédiája. A hivatali engedélyeztetés. Vitatkozások a cenzorral, némely szerkesztővel, kulturális aktivistákkal. Ezeknek tömény kivonata – és legjellemzőbbje, valóságos abszurd remeklés egy szó szerinti jegyzőkönyv, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban vettek föl 1984-ben. (Egy vidám játék komédiája.)

Akkori hű szövetségeseim főleg a rendezők voltak. A színházigazgatók is persze, de most a játékmesterekre emlékezem. Megannyi tapsifüles „kultúrfelügyelő” közt ők voltak a bátrak, akik munkáim színreviteli engedélyeztetését – igazgatóikkal, irodalmi titkárokkal együtt – kínkeserves módon mindig kivívták. A küzdelem itthon, Erdélyben volt keményebb, kutyakomédiásabb, de támadt drámáim körül színház és hatalom közt konfliktus nemegyszer Magyarországon is, Csehszlovákiában is. Budapesten konok harcot kellett vívnia például Sík Ferencnek. Másoknak is bizonyára, de neki kétfrontos küzdelemben múltak napjai. Advent a Hargitán című színdarabomat bukaresti belügyiek, külügyiek és írószövetségiek támadták, s késztettek megalkuvásra budapesti művészeti felügyelőket is.

Rég volt, igaz volt. Mai gondomat osztom meg az olvasóval. Ordas évtizedekben, utazási lehetőségtől gyakran megfosztottan, drámáim külföldi előadásain csak nagyritkán lehettem jelen. Néha eltűnődöm: az elmúlt idők büntetései közé tartozik, hogy darabjaimnak voltak rendezőik, akikkel – mintha nem is éltem volna – még csak kezet sem foghattam. Premier utáni fehér asztal, derűs koccintás, boldog csevegés színészekkel, rendezővel, igazgatóval, műszakiakkal: be sokszor szomorodott bennem vágyálommá azokban a sorompós években. Jól tudom: mit akkor kényszerűleg elmulasztottam, pótolhatatlan már. Az öregségnek és betegségnek e mai régiójából hosszabb utazásra már nehezen mozdulok ki. Nehezen hagyom el a várost, amelyben életem nagy része múlttá lett, de a hálának, ragaszkodásnak könnyedén röppenő szavait küldöm e kis emlékezéssel azokhoz a barátaimhoz, eszmetársaimhoz, akik színpadi munkáimat évtizedek folyamán itthon és külországokban megrendezték, színrevitték.

Meghatottan és képzelt ölelésben írom ide a nevüket, bocsánatot kérve azoktól, akik most nem jutnak eszembe.

Múlhatatlan hálával itt e földön és majdan odatúlról is:

Sütő András