Erdélyi változatlanságok^*

Az Olvasóhoz

Ez a könyv nem Budán született, hanem a végeken. Ahol magyar várak már nincsenek, de magyarok vannak szép számmal. Végváriak. Ostromlottak. Önvédelmi harcban fogyatkozottak. Új hódítók évszázados támadásait szenvedik és verik vissza forgandó szerencsével. Ahogy lehet.

Küzdelmük keservesebb annál, amit Balassi Bálint idejében vívtak. A török hódoltság idején mindenünk odaveszhetett, de lelkünk, nyelvünk, vallásunk, nemzeti mivoltunk a kontyos rablót nem érdekelte. Új hódoltságban mai magyarok személyi-közösségi létének utolsó mentsvárait ostromolják a végeken. Anyanyelvi bástyát, a nemzeti önazonosság tudatának minden védfalát. Hajdani rabszolgaszedők módjára ma lélekbegyűjtők dolgoznak. Magyartalanításban legjobb módszer: a magyar lelkület irtása. Gyermekkorban. A többségi nemzet iskoláiban. Jó indián a halott indián. Jó magyar az asszimilált magyar.

Ily módon válik érthetővé: miként s mi végett és mi okból választ magának Végvári nevet a költő, hívják bár apja után Reményiknek. Ily módon alakul Erdélyben, hódoltsági körülmények között az írástudó, író, költő, drámaszerző, színész hivatástudata. Nevezzük Balassi-tudatnak. Két szerelmes vers megírása között kardot ragadva ki kell rohanni a várból a síkra – magyar életet védeni. Hiszen a vers értelme az élet értelme. Az emberhez méltatlan, jogfosztott, megalázott élet pedig, amely menekülésképpen éppenséggel üldözőjének nyelvébe, történelmébe, dalaiba, törekvéseibe költözik: magyar életként önmagát veszejti el mindörökre, Balassi verseivel együtt.

Kedves Olvasóm! Ha nem ellenzed a metaforikus beszédet, már nem is kell bővebben szólnom arról, hogy könyvem milyen kényszerűségből született. Végvári létben a helikoni magaslatról le kell ereszkedni a völgyekbe, a síkságra, közelharcot vívni a magyar életért, a szépírás nyugalmáért. Balassi idején kardos-lándzsás bajvívás volt ez.

Manapság publicisztikának hívják. Nem hivatásom ez, hanem kötelességem. Azok iránt, akik sorstársaim. Ezért nem költözhetem Budára.

 Sütő András

Hogy orcánk ne piruljon

Mert minden madár…^*

Némelykor nem csupán elviselhetetlennek, tragikusnak, megcsúfoltnak, hanem irodalminak is nevezett életünkben irodalmárok gyakran teszik föl a kérdést: és akkor most hogyan tovább? Mert a régi módon ugyebár semmit sem lehet folytatni.

Ez részint igaz, másrészt – úgy vélem – módosításra szorul. Maradt bizony gondunk-bajunk, amely semmiben sem különbözik a régitől, s amely írótól, költőtől változatlanul azt kérdezi: bizonyos-e, hogy a diktatúrában megismert gond és baj mostantól kezdve irodalmon kívüli gond és baj lenne? Ezt kérdi színházainktól is. Valóban eljött immár annak az ideje, hogy a nyugati „boldog demokráciák” példája szerint nem kell törődniök közönségük anyanyelvi állapotával? Nemzeti-nemzetiségi küzdelmével? Közösségi sorsával, kollektív jövendőjével?

Nem! Nem kell törődnünk! – mondják mindazok, akik az esztétikai értékek jogos féltésében politikát, közügyet, vízügyet kitessékelnek az irodalomból. Tegyék csak legjobb meggyőződésük szerint! Minden esetben, ahol és amikor irodalminak, művészi alkotásnak jelzett, álcázott munkán kimutatható a politika, a közügy és a vízügy ragyaverése, jégverése, kártétele. Az esztétikai érték nevében ezután is – vagy igazából mostantól kezdve – külön kell válogatni a művészi alkotást a nem művészitől. Elemi követelmény ez. Miért is kell egyáltalában fölemlíteni?

Többek közt a művészi érték megítélésében tapasztalható zűrzavar miatt. Amely nyilván nem azonos a rendetlenséggel. Az irodalomban nem lehet s nem is kell „rendet teremteni”. Akik ezt az elmúlt szájkosaras időkben megpróbálták: sorra belebuktak. Divatáramlatok, újabb normatív esztétikák átmeneti hangoskodása után – mikor is nem emezekre, hanem amazokra vetnek szájkosarat – a kizárólagosság fölött ezután is erőt veszen majd az eleven művészet, az irányzati zabla nélkül létrejött alkotás. Bizonyosan így lesz, de most nem azért fogtam tollat, hogy bármit is megjósoljak. Hanem, hogy a kérdést – hogyan tovább? – mások helyett magamnak tegyem föl. S ilyenformán azt kell mondanom: ugyanúgy, mint eddig.

Erdélyi magyar sorskérdéseink foglyaként.

Kollektív létünk omlásának krónikásaként.

Az önvédelmi kisebbségi küzdelem cselekvő és szemlélődő részeseként.

A beolvasztásunk, nemzeti mivoltunkból való kiforgatásunk, erőszakos asszimilálásunk érdekében folyamatosan erősödő román nacionalizmussal szemben természetes etnikai létünk, tehát sajátosságunk méltóságának védelmezőjeként.

Az emberhez méltó emberi lét egyetemes igazságának megszállottjaként.

Mostan pedig hangot hallok, mely így szól:

– Uram, ön összetéveszti az irodalmat az emberjogi szervezetekkel, sőt a Romániai Magyarok Demokrata Szövetségével is.

Azt mondom erre:

– Az ember – így tehát az író is – ott kezdődik, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől elnyomói, rabtartói őt magát és népét megfosztották.

Részemről ez nem program, nem ilyen-olyan és amolyan irányzatvállalás, nem népi-nemzeti avagy urbánus elkötelezettség, hanem az egyetlen lehetséges válasz a történelemnek, sorsomnak rám és ránk zuhogó pörölycsapásaira. Ez az én válaszom, amit nem óhajtok senki számára kötelező ars poeticává szigorítani, ám épp a szellem szabadságának nevében elvárom, hogy engem se kötelezzen senki más meggondolásra. Nem egyébért, hanem a törvény miatt, amely szerint az ember nem ugorhatja át saját árnyékát, arról nem is szólva, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll.

Hány az óra – történelmileg?^*

Nagy Miklós Kundnak ajánlom, aki marosvásárhelyiek emlékeiről szerkeszt könyvet, új magyar krónikát

Ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, szól a régi mondás, minek az érvényét városok is a sorsomba szőtték. Kolozsvár ugyanúgy, mint Marosvásárhely s Nagyenyed. Zsenge ifjúkorom legboldogabb négy esztendejét a Bethlen Gábor Kollégiumban töltöttem. Jó lett volna ott maradnom az Őrhegy alatti kisváros muskotályillatú csöndességében, híres könyvtárának varázskörében. Jó lett volna maradni még az internátus megszokott fegyelmében, szilenciumában; könyvvel a kézben köszönteni felkelő napot a tornakert májusi lombkoronái alatt. Jó lett volna Adyra hallgatni, bár őt is korán kapták el világmegváltó redakciók szirénhangjai. „Tartsd magad, / Sors, Élet és Idő szabad / S ki várni érez, várni tud.” Mert aztán te lehetsz a leggazdagabb. Szellemiek legjobb mézelő ideje: az élet reggele. Fiataloknak szánt gyönyörű esszéjét a készülődésről Németh László épp az idő tájt írta, mikor engem is gondjába vett az enyedi Alma Mater. Már csak akkor olvashattam, mikor Kolozsvárott meg-megsajdult a szívem – Enyedre gondolva. Ahol úgy készülhettünk zavartalanul, csöndben az életre, miként a lótuszvirág, mely víz alatt nyílik ki, s csak azután bukkan felszínre.

*

A korszak: a világháború vége s az újabb békekötések réme: második Trianon készületlenül, bimbójában riasztotta az erdélyi magyar ifjúságot is nemzeti gondok viselésére. Mit említsek itt közülök?

Azt, hogy Kolozsvárott 1945 elején tüntetni kellett a magyar egyetemért.

Tüntetni kellett a magyarverő, sovén román főiskolások sorozatos garázdálkodásai ellen.

Kolozsvár volt Erdély fővárosa, szellemi-politikai központja. Úgy rántott engem is magához, hogy beleszédültem az öleléseibe, vad viharzásaiba, iszonyataiba és váratlan föllobbanó reményeibe.

Mi volt az iszonyat? Ma kiváltképp könnyedén ítélkezők számára nem árt fölemlíteni: a manisták ’44 őszén kezdődő vérengzéseit; az erdélyi magyarság kollektív büntetésének folytatását az augusztusi román fordulat után is; a földvári, târgu-jiui és más haláltáborok poklát; az ún. „magyar háborús bűnösök” oly mérvű fölszaporítását, hogy lehetőleg minden erdélyi magyar földbirtokost, gyárost, módos gazdálkodót megfoszthassanak vagyonától, minden javaitól.

Ki emlékszik még arra, hogy az ország magyartalanításának szándékával csupán Maros-Torda megyéből 450 gyermeket, kiskorú diákot – Marosvásárhelyről harminckettőt – internáltak, hogy járvány s éhhalál végezzen velük, mint korábban történt sok ezer dél-erdélyi magyar civil személlyel.

A teljes valót – akkori rettegéseink minden okát-fokát – töredékeiben is alig tártuk föl az elmúlt tíz esztendőben, mióta szólni lehet mindenről, ami tabu volt közel fél évszázadon át.

S mi volt a váratlan föllobbanó remény?

A szovjet kormánynak az a döntése, hogy a magyar csecsemőt sem kímélő, bosszúvággyal bevonuló román csendőrségnek, hadseregnek, adminisztrációnak, félkatonai alakulatoknak ki kell vonulniok Észak-Erdélyből.

A régió szovjet katonai közigazgatás alá került.

Kolozsvár s a megye élére magyar és román polgári személyek kerültek. A helyi lakosság képviselői vették át a vezetést Marosvásárhelyt is. Maros-Torda megyefőnöke Groza Viktor lett, helyettese Antalffy Endre, a jeles orientalista.

Történt ez ’944 novemberében, miután a Magyar Népi Szövetség összeszedte minden bátorságát és világgá kiáltotta az erdélyi magyarság fizikai megsemmisítésének szándékát, tömegesen lemészárolt, bárddal lefejezett magyarok tragédiáját. A „világ” akkor a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot s az észak-erdélyi szovjet parancsnokságot jelentette, végső fokon Sztálint, aki egyetlen kézmozdulattal söpörtette ki a tömeggyilkosokat s a front mögötti rablóbandákat. Akkor úgy tudtuk, hogy megesett a szíve rajtunk, „bűnös népen”. Később megtudtuk: az intézkedést katonai érdek, a frontháttér nyugalma diktálta. Ez is egyik példája annak a történelmi leckének, amiből oly gyakran beszekundáztunk. Mily egyszerű pedig, és mily könnyű hangoztatni, hogy kis népek érdeke csak a nagyoké mellett fordul termésbe. A Berlin felé nyomuló szovjet katonai érdek árnyékában kerülhettük el a csehszlovák mintára tervezett etnikai tisztogatást, a kitelepítésünket is például. Lucreţiu Pătrăşcanu, az RKP vezéralakja elleni vádak egyike épp ez volt: „nacionalista elhajlás”! Más kérdés, hogy kivégzésének – 1954 áprilisában – egy volt az oka s más az ürügye.

Gheorghiu-Dej született machiavellista (is) volt, Groza nemkülönben. A román külpolitika nagyszerű színpadi alakításait méltányolta Párizs, ahol az új térképrajzolók magyargyűlöleténél csak tájékozatlanságuk volt nagyobb. A brit miniszterelnök vacsora közben szalvétán rajzolja meg Sztálinnak a fölajánlott kelet-közép-európai érdekszférát. A Paris-Press 25 népet érintő békekötésekről írva többek közt megállapítja: „La Roumanie s’estime heureuse de recuperer La Transjordanie.” Románia boldognak érzi magát, hogy visszanyeri Transzjordániát. (Illyés Gyula naplójegyzete 1946. február 10-én, hétfői napon.)

A háborút követő két esztendőnek e röpke rajzolatát azzal kellene folytatnom, hogy mit ígért, mit foglalt törvényes keretekbe az a nemzetiségi statútum, melyet a román kormány a párizsi békekötés napjáig (1947. február 10.) – a Magyar Népi Szövetség követeléseinek is eleget téve – letett a sorsunkat intéző hatalmak asztalára. Erről azonban most fölösleges szólni. Haza és nagyvilág maszlagolásaként ez a statútum épp oly közismert, mint az összes többi maszlagolás, el egészen napjainkig. Egyet talán, amelyről II. János Pál pápának is illenék tudnia, újból fölemlítek. 1947 augusztusában a hazai és nemzetközi sajtó tudomására adatik, hogy Bukarest komolyan veszi Párizsban hangoztatott ígéreteinek megvalósítását. „Moldvában mintegy 120 ezer főnyi csángó-magyar lakosság számára a román kormány száznál több magyar nyelvű iskolát állít, kereken 150 tanítóval.” Velünk együtt, akik átélhettük hajdan a hírnek örömét, így tudja ezt a ’82-ben Budapesten megjelent történeti kronológia is. Nem akar viszont tudni róla az 1972-ben kiadott román történeti kronológia (Istoria României în date). E hazai memóriaszabályozó, -korlátozó kiadvány szerint 47 augusztusában a pénzreformon kívül nem történt semmi említésre méltó.

A csángó-magyar iskolákat az ötvenes évek elején már elkezdték fölszámolni. Kit érdekeltek már Párizsban és nyugaton általában az emberjogi román ígéretek! Kolozsvárt 1946-ban már befejeződött a magyar egyetem újjászervezése. Ki gondolta volna, hogy 13 év múltán az erdélyi magyar szellem legjelentősebb fellegvárát is megfosztják majd önállóságától – teljes románosítása végett! Egyetemünk létrehozatalának 407-es törvényrendeletét 1945 májusában Mihály király is ellátta becses kézjegyével. Ha talpnyalók helyett legalább egy Kasszandrája, madárjós-híve lett volna, hamarább tudja meg, mi vár rá két esztendő múltán. Lemondatásakor mit sem ért már Sztálin magas kitüntetése és népének hálája országgyarapító érdemei miatt.

Ha már a királynak sem volt: honnan szereztünk volna Páll Árpád barátommal akármilyen picike Kasszandrát is, aki arra figyelmeztet minket, hogy álmaink, terveink horizontján sötét felhők gyülekeznek! Ám ha lett is volna jósunk: a világ minden kincséért sem hagytuk volna tova futni a javunkra nyíló, megragadható lehetőségeket. Móricz Zsigmond Kollégium a kincses városban, Tolnai Lajos Kollégium Marosvásárhelyt, szabadon szervezhető Petőfi-ünnepségek Segesvárott, Fehéregyházán, lapszerkesztés a műfajnak minden változatában, egyesületi jog és könyvkiadás, színház és mezőgazdasági főiskola… mi minden! Álmom Nagyenyeden is a szerkesztés volt. Hatodikos gimnazistaként társulhattam a főiskolás Páll Árpáddal megtervezni, jórészt megírni és kinyomtatni Magyar Ifjúság című időszaki kiadványunkat. Azután egy másodikat is felröptettünk. Címe ezt kiáltotta: Petőfivel! Mert nehéz időben zúdul, menekül a nemzet szellemóriásainak védőszárnya alá! Ha valakinek, hát nekünk fontos volt megszívlelni Illyés Gyula sorait: „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik.”

E varázskörön belül tömörült közös eszmények jegyében Kolozsvár magyar diáksága is. Magyartanárunk, Nagy Géza úgy ejtett rabul Vörösmarty nemzethalál-vízióival, hogy döbbenetünket Madách mégis-mégis konokságával, Petőfi cselekvési vágyával oldotta fel: „Sors, nyiss nekem tért…” S lett ebből is parafrázis: Sors, nyiss nekünk tért, hadd tehessünk magunkért valamit!

Mutatis mutandis: Bem apónak régen elnémult ágyúi helyett a zsurnalisztika pattantyúi szóltak, rétorok dörögtek Erdély-szerte, így Marosvásárhelyt is, ahol cselekvési teret kínált a sors, mert szólt vala Kacsó Sándor hangján hozzám és Páll Árpádhoz: menjünk el a székelyek fővárosába, ahol ifjúsági kongresszust szerveznek, és „irodalmi lapszerkesztők” segítségét várják.

*

1946 augusztusának huszadika táján érkeztem Marosvásárhelyre Pusztakamarásról, anyám tanácsaival fölpakoltan, vegyes érzelmekkel. Egyrészt vonzott a még sosem látott város, másrészt boldog csatangolások, vasárnapi táncban perdülő szoknyák suhogásával sírt utánam a nyári vakáció. A rozoga busz, amit csak a szentlélek tartott egyben, Kolozsvárról indult, a falu végén engem is magába fogadott, s oly módon persze, ahogyan Tamási Áron már megírta korábban konfortábilis utazását Farkaslakáról Székelyudvarhelyre. Az Erdélyi Helikonban olvastam Tompa Lászlónál tett látogatásának történetét. Annyira tetszett, hogy részleteit máig is fejből idézhetem. Az a nap üdítő volt és harmatos, írta. Éppen arra való, hogy költőt látogasson az ember. „A szerencse abban is megmutatkozott, hogy egy cigány hátára jegyet is kaptam az autóbuszon. De hát »ahogy lehet«, úgy szekereztünk abban az időben.”

Én a sofőrtől csak állójegyet kaptam, az senkinek a hátára nem jogosított fel – annál inkább ide-oda hányódásra minden hajtűkanyarban, amiből csak Rücsig harminchetet számoltam meg.

Arra már nem emlékszem, hogy Marosvásárhelyt hol ömlesztett ki minket az autóbusz. Kicsi tér volt, csinos földszintes házak övezték, a közelében színesen pompázó paloták keltettek mesés hangulatot.

Arra vettem az irányt. Néhány perc múltán a város szívében találtam magam. Híres-nevezetes Bernády György Városházát és Művelődési Palotáját csodáltam hosszan, falusiasan. Kolozsvár komoran patinás, Farkas utcai hangulatából Benedek Elek tündérvárosába kerültem; kőporszínű, zord őrhelyről vidám kavargásba, építészeti formák és színek farsangos hullámzásaiba. Olajzöld, májszín, kék és lila felület, homlokzat, ablak, tetőfedés, üvegtábla kapdosta minden irányba ámulatomat, amely végül a Városháza tornyán akadt fenn, égre törő, karcsú könnyedségén, kalotaszegi varrottasra emlékeztető sisakfedésén. Baloldalt – mint később megtudtam – a Székelyföldi Iparkamara épülete igazodott szecessziós szomszédaihoz, földszinten és emeletein kisebb-nagyobb erkélyekkel is, amelyeknek hasznát sem akkor, sem később nem tapasztalhattam.

Marosvásárhely cifra palotáiban gyönyörködve nem sejthettem, hogy szerkesztőként harminc esztendőt fogok eltölteni abban az Iparkamarának nevezett épületben. Álmomban sem gondoltam arra, hogy a Városházát is megszálló hatalom cenzor-cerberusaival ádáz küzdelmet folytatva kell majd nemzetiségi létünk keserű igazságairól szólni, írni, panaszáradattal falra borsót hányni.

Milyen békés, poétikus manapság a Kultúrpalota második emeleti kisterme – akár szavalnak, zenélnek vagy jövőt kémlelnek benne tudósok, írók, művészek! S mi volt itt – mintha meteor zuhant volna le közibénk – 1989. december 22-én, mikor az ablakba kiállva tízezrekhez kellett szólnom a bukott zsarnokról, a szabadság első óráinak öröméről, magyarok, románok közös küzdelmének önkényuralmat megdöntő erejéről. Szavaimat az egyetértés hatalmas visszhangjával, nevemnek ütemes kiáltásával fogadták, és mögöttem valaki rosszallva dörmögte: „Mit hallok már megint! Újabb személyi kultusz lesz?” Megnyugtattam az embert, mondván: itt kultusza legföljebb Petőfi Sándornak lesz… ha lesz. Ugyanis nem sokkal korábban egy román irodalmár őt is vad nacionalistának bélyegezte a Nemzeti dal refrénje miatt: „A magyarok istenére, esküszünk…” Hát nem elegendő bizonyíték ez a magyar faji felsőbbrendűségre? „Ezek az Istent is kisajátítanák!”

Aztán három hónap se múlt el, és ama felejthetetlen karácsony előtti napra újabb drámai napot hozott ránk az új év tavasza. Március 19-én román parasztok nagy tömegének gyűrűjében – szövetségi székházunk padlásának foglyaként – másodszor hallhattam, hogy a nevemet skandálják változatos keresztény kívánságok közepette. „Akasszuk fel Tőkést, Kincsest, Bolyait!” – harsogták alkonyatkor. Estére módosították a névsort: „Vesszen Király, vesszen Sütő! Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!”

Óhajukat – egészében – nem lehetett teljesíteni.

Ugyanis az említettek közül egyedül magam valék jelen – ütés-, akasztásközelben.

A többit megírtam Szemet szóért című könyvemben.

Időben nagyot hátrálva nézelődöm hát Marosvásárhely díszterén, 1946 augusztusában. A toronyóra megkondult, figyelmeztetésként négyet, vagyis kerek órát jelzett, majd hangot váltva, szép dallamosan elütötte a tizenkettőt, a delet. Olyan pontos, mint a halál, mondta egy szalmakalapos öregúr, miközben karóráján ellenőrizte a toronyóra megbízhatóságát. Talán túl kíváncsi képpel meredtem rá, mert így szólt hozzám:

– Minden stimmel! Annyit ütött, ahányat mutat, annyit mutat, ahányat ütött, s az én órám szerint is tizenkét óra van.

– Ha így van, akkor jól van – mondtam én is, ne gondolja, hogy valami nem stimmel.

Az öregúr elment, kis ideig még gyönyörködtem a mesés látványban. Tujafenyők, díszcserjék között szobrot is kerestem, de nem láttam egyet sem. Olvasóm, ne gondold, hogy szobormániásként félelem tölt el, ha nincs a közelemben valamely nemzeti nagyságunk bronzalakja. Puszta kíváncsiságból szerettem volna megtudni, hogy a román uralom alatt ledöntött, megsemmisített szobraink valamelyike – Kossuth, Bem József, Rákóczi, Petőfi – netán visszatért-e, miután elhangzott a szó, zengett induló, és lett belőle halálhörgés, fogaknak csikorgatása.

Se közel, se távol szobrot nem láttam. Évtizedek múltán olvashattam Marosi Barna Bernády György városa című könyvében, hogy várostörténeti kutatásai közben színes panorámaképre bukkant. „Rajta a Kultúrpalota, középen megtervezve a dísztér parkja. A téren ízlésesen elhelyezett szobor. Érdekes talapzaton kényelmes karosszék, ülő férfival, keze a karfán, valahogy az Anonymus-szoborra emlékeztet. Az alaknak csak körvonalai látszanak – hiszen akkor még élete zenitjén állott az, akinek kőmását oda szánta a művész.”

Merész sugallat volt ez 1968-ban Marosi Barna részéről: példátlan hagyománytiprás idején emléket állítani Bernády Györgynek. A város magyarságának vágya csak a rendszerváltás után teljesülhetett. Bronzalakja nem oda került ugyan, ahol vitathatatlanul helye lett volna: a város díszterére, de hát öröklött kényszer szerint becsüljük nagyjainkat: ahogy lehet.

A városépítő polgármesternek erős vetélytársa volt Sztálin. Miután az ő szobrát is ledöntötték, feldarabolták: egy farkas került elé a római mitológiából. A Városháza előtt ikreket szoptat: Romulust és Remust. Ők, ha megnőnek, egyikük megalapítja Rómát, másikuk testvérgyilkosság áldozataként vonul az emberiség emlékezetébe. Romulust – élete végén – Mars, a háború istene az égbe ragadja, és isteni hatalommal ruházza föl. Onnan néz le Marosvásárhelyre, ahol csecsszopóként láthatja hajdani önmagát.

Valaki hátulról megérintette a vállamat, és kacagva mondta:

– Csodálkozunk? Bámészkodunk?

Páll Árpád volt, akivel közös megbízatást kaptunk úgymond irodalmi segítséget adni vásárhelyi fiataloknak. Alapeszmét, politikai „irányvonalat”, nemzetközi hatalmi számbavételt persze nemigen bíztak ránk, Árpáddal nem is kapkodtunk ilyesmik után. A politikai nehézfegyvernem parancsnokai – Kurkó Gyárfás, Bányai László, Kacsó Sándor – a legfontosabbnak vélt ügyeket Lőrincz Lászlóval, Kóthay Miklóssal tárgyalták meg. Ők voltak az Országos Ifjúsági Bizottság választott vezetői. Velük jól megértettük egymást. Nem kifogásolták, hogy a kettőnkre bízott ifjúsági sajtóorgánumot kedvenc mestereink – Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula – szellemében „irodalmiasítjuk”, el is rugaszkodva egyben-másban a szövetség időszerű gondjaitól. Páll Árpád Marosvásárhelyt olyan jelentést írt – ebben voltam szerzőtársa –, amely főleg az erdélyi népi kollégiumi mozgalom eredményeit, feladatait taglalta. Akkor már föltűntek a Sztálin-idézeteket harsogó fanatikus szovjetbarátok, a Román Kommunista Párt ifjú „hittérítői”, akik Páll Árpád előadásának hallatán azt mondták: „Ki az a Győrffy István a népi kollégiumával? Ki az a Zilahy a kitűnőek iskolájával? Ki az a Veres Péter, és miért morfondírozik azon, hogy mit ér az ember, ha magyar?! Talán mit ér az ember, ha magyar fasiszta, nemdebár?! Utolsó csatlós a hitleri fronton!”

Vitafeleink jórészt nagyváradiak, temesváriak voltak. Árpád ragyogóan védte álláspontját a kollektív bűnösség híveivel szemben, jómagam szekundáltam neki, este pedig, szálláshelyünkön magunkra maradva jókat nevettünk a „balosok” nyelvi bukfencein. Egyikük például azt mondta Balogh Edgárról: „Az egy nagy stikli! Múltjából kétes egzisztenciákat hallottam róla!”

Kevesen tudják, be sokat szenvedett szegény Páll Árpád is a baloldal baloldalának fanatikusai miatt! Ostobaságaikon nevettünk ugyan, de sorsunk alakulását későbben uralkodóvá lett diktatorikus erejük is meghatározta. Árpádnak szépen induló írói, szerkesztői pályája miattuk tört meg, életműve miattuk lett töredékes. Az ötvenes években mesterségesen szított „osztályharc” kegyetlenségei kényszerítettek engem is lemondásra Bukarestben a Falvak Népe főszerkesztői megbízatásáról. 1954-ben költöztem ezután feleségem szülővárosába: Marosvásárhelyre. Isten veled, lapszerkesztés, integettünk az elhagyott főváros felé.

Eső elől tóba menekültem.

*

1946 nyarán Marosvásárhely – akár Kolozsvár – nagy tervek, remények, kormányígéretek bűvöletében zsongott, bizakodott és adott jelt életkedvének a közügyi cselekvés minden területén. Ezt főleg az MNSZ székházában észleltem, a Bolyai utcában. Páll Árpáddal reggelente odasiettünk kongresszusi jelentéseket fogalmazni, ilyen-olyan statisztikai adatokat számigálni, összegezni, kávézni, újságot olvasni. A sors úgy hozta, hogy én egy magamkorú gépíró kislánynak diktáltam hősi mozzanatokat Erdély múltjából, Páll Árpád pedig egy másik gépírónőt foglalkoztatott Erdély jövőjével. Én a kislányt három év múltán feleségül vettem. Páll Árpád még sokáig legényember maradt.

Az irodában újsággyűjtemény is volt. A helyi Szabad Szóból sok mindent megtudhattam a város szellemi életéről, amelyet egyébként 8-10 nap alatt, míg itt voltam, képtelenség lett volna megismerni. Az év elején Kacsó Sándor közölt vezércikket arról, hogy a szervezkedési, pártalapítási szabadság lehetőségei közt ne sodorjuk magunkat lehetetlen állapotba, a széthúzás, az egymásnak feszülő politikai tömörülések veszedelmébe. Ha erőinket szétforgácsoljuk: közösségi jogaink megszerzésének lehetőségét veszítjük el. Ne képzeljük hát magunkat a többpártrendszer erdélyi magyar paradicsomának.

Kacsó Sándor álláspontját Molter Károly irodalmi, nyelvi, kultúrtörténeti példákkal erősítette, mondván, hogy politikai nézetek és törekvések sokféleségében nemzeti nyelvünk a legfőbb megtartó és tömörítő erő. Ragyogó elme, nagytekintélyű írástudó, a helikoni munkaközösség legrangosabb kritikusa volt Molter Károly. Boldog volt az a regényíró, költő, akinek művét ő bírálta-méltatta az Erdélyi Helikonban vagy napilapok irodalmi rovatában. A két világháború közötti években a marosvásárhelyi Molter-ház a legnagyobb magyar íróknak volt örökkön derűs-szívélyes vendéglátója, emlékezetes találkozások helye. Az ötvenes években tapasztalhattam igazán az ő rendkívüli türelmét és bölcsességét az „irodalmi változások” megértésének dolgában. Azt hiszem, roppant műveltsége és voltaire-ien molteri szelleme miatt rótt ki rá penitenciát az irodalmi nepmanok korszaka. Kosztolányi, Tamási Áron és Móricz Zsigmond barátjának „pártőrjöngős” dilettánsok oktatásait kellett hallgatnia. Illatos füstöt eregető pipája mögül csöndes iróniával szemlélte azt a világot, mely a helikoniak jó részét anatéma alá vetette. Kései, de mindenképpen örvendetes vigaszunk, hogy levelezése, életművének korábban mellőzött része lát most napvilágot.

*

A Szabad Szót böngészve érdekes „kisebbségi” észrevétel ragadt meg emlékezetünkben. „Nézd csak, milyen fürgék a miniszterek Bukarestben!” – mondta nekem Árpád. Az orvosi egyetemről szóló közleményben azt olvasta, hogy végleges már a vásárhelyi hadapródiskoláról szóló kormányhatározat. Vlădescu Răcoasa nemzetiségügyi miniszter még ’45 nyarán kijelentette, hogy ez a katonai objektum – horribile dictu! – a magyar nyelvű orvosi egyetem tulajdona, otthona lesz. És úgy lőn! És ugyanazon évben meghirdették a felvételi vizsgát! És háromszázan jelentkeztek az első évfolyamra. „Ez bizony szép dolog! – csodálkoztunk. – De mi ütött beléjük, az illetékes miniszterekbe, hogy ígéretüket be is váltották?” A kolozsvári magyar egyetem létrehozataláról szóló rendeletet Mihály király ’45 májusában írta alá. Októberben már kinevezték a rektort – Csőgör Lajost – és a dékánokat. Más példa! Színház is megilletne minket, marosvásárhelyieket! – mondta Tompa Miklós valamikor ’45 nyarán, hogy szeptemberben már örvendetes választ kapjon Bukarestből: a kormány „örömmel” támogatja a Székely Nemzeti Színház (sic!) létrehozatalát, és – halljunk csodát! – november 18-án a Szabad Szó máris hírül adhatja, hogy december elején megkezdi működését a Székelyföldi Magyar Színház. (A nemzeti jelző elmaradt ugyan, de később a székely pótolta.)

A különösnek látszó román kormányfürgeségre visszatérve ma már nem szükséges magyarázatot adni. Hisz mindenki tudja: a párizsi békeszerződések előtt voltunk. Kisebbségi jogokról szóló bizonyítékot kellett fölmutatni – minél többet, minél elképesztőbbet esetleges hitetlenkedők számára. Akkori jogaink közt szerepelt az is, hogy meghatározott százalékarány alapján (25-30?) a magyar nyelv használatát törvény biztosítja a teljes állami adminisztrációban. Nem lesz ez sok? – kérdezték bizonyára sokan sovén körökből. Semmi nem sok, mondhatta joggal a machiavellista Gheorghiu-Dej, amivel a teljes Észak-Erdélyt visszakaphatjuk. A román–szovjet fegyverszüneti szerződésben 1947. február 10-ig románt aggasztó, magyart kecsegtető sztálini mondat járult hozzá jogaink szaporításához. Abban Romániának Erdély birtoklásához fűződő jogát részben vagy egészben ismerte el a szovjet kormány. E két határozószó hadosztályokkal ért föl a német–magyar csapatok elleni román támadásokban.

A Párizsból hazatérő román kormányküldöttség vezetője úgy nyilatkozott, hogy hangsúlyosan közölte ország-világgal: a győztes hatalmak kedvező döntését nagymértékben az határozta meg, hogy demokratikus kormányunk, parlamentünk rendkívüli gonddal oldotta meg a nemzetiségi kérdést, statútumban emelte törvényerőre a nemzetiségek jogait.

Jól tudta a nyilatkozó, hogy a párizsi döntések után már nem a demokrácia, az emberi jogok oltárán, hanem Sztálin személyi kultusza végett kell áldozati tüzeket gyújtani.

A jól tervezett hálaérzet bizonyítéka volt Marosvásárhelyt is a város díszterén emelt Sztálin-szobor. A „román nép legnagyobb jótevője” addig maradt a Városháza előtt, míg bizonyossá nem vált, hogy kockázat nélkül dönthető le, olvasztható be, új hős – immár nemzeti mártír – alakjába. Óvatosan és nem nagyon sietve távolították el, nehogy holtában is visszarúgjon. Ezzel szemben a legnagyobb sietséggel, s a legcsekélyebb büntetéstől sem tartva fosztottak meg közel kétmillió magyart az iskoláitól – már 1948 augusztusában! Két esztendő se múlt el a Groza-kormány ájtatos ígéretei, fogadalmai s a világ végéig tervezett román–magyar testvériséget üvöltő szónoklatok után, máris olyan csapást mértek ránk, ami fölért egy tatárjárással.

*

Marosvásárhely a századforduló éveiben fejlődött iskolavárossá. Lakói büszkén hivatkozhattak arra, hogy a négyszáz évet meghaladó Református Kollégium mellett a Polgári Fiúiskola, a Kereskedelmi Fiúiskola, a római katolikus Fiú Főgimnázium s annak bentlakása: a Római Katolikus Fiúnevelő, a Közigazgatási Iskola várja a Székelyföld fővárosába a jövő nemzedékeit.

Ötvenkét esztendeje már, hogy évszázadok alatt véres verejtékkel, súlyos áldozatokkal megteremtett iskolai hálózatunkat államosították, úgymond egyesítették és laicizálták – elvilágiasították –, ami valójában azt jelenti, hogy a nemzetállam tulajdonába vették. Európa történetében páratlan jelenség, ahogy francia mintára hivatkozva, ún. szekularizáció ürügyén – laicizációt képmutatva és parlamentáris eljárásnak keresztelt történelmi útonállást elkövetve – kirabolták a romániai magyarságot. Nemzeti kultúrájának, önazonosságának legalapvetőbb feltételétől: az anyanyelvi nevelés, iskoláztatás önállóságától fosztották meg.

Mit sejthettünk ebből ’46 őszén, mikor Páll Árpádot a Bolyai Tudományegyetem hívta, engem a Református Kollégium várt vissza Kolozsvárra?

*

Erdély magyarságának többsége úgy vélte, hogy „a legnagyobb bátorság a remény” – de akadtak jócskán menekülők is. Akik ’46 őszén úgy gondolták, hogy a szülőföldön immár nincs jövőjük, megpróbáltak kivándorolni Magyarországra. Biharpüspökinél – a régi-új határállomáson – feltartóztatták, majd visszazavarták őket.

Ötven székely család kálváriájáról tudósított a Szabad Szó. Erdély-szerte szólaltak meg papok és politikusok itthonmaradásra kérvén tragikusan megfogyatkozott erdélyi magyarságunkat. A Romániai Magyar Írószövetség kiáltványát olvashatták Marosvásárhelyt is, ahol erős, biztató jelek csökkentették a kivándorlók számát.

Ősz elején valóságos tavaszi fészekrakó buzgalom keletkezett a városban. Ifjúsági egyesületek, egyházi közösségek jókedvű munkacsapatai takarították, csinosították ünnepivé az orvosi egyetem épületeit; Kolozsvárról s az ország minden tájáról érkező orvostanároknak, professzoroknak felajánlott lakások tulajdonosai várták boldogan, ünnepre terített asztallal az új lakókat, akik tudományos rangot adnak Marosvásárhelynek.

Jött a miniszterelnök is. Groza Péter gyönyörű, nemzetközi hírű főoktatási fórumot ígért, nagy jövőt jósolt az orvosi karon induló magyar nemzedékeknek. Bizakodó volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség; Kolozsváron reménnyel indult parlamenti képviselőként Kalotaszegre Kós Károly is. Törhetetlen építő akaratával, nemzetomlásban másodszor elhangzott kiáltó szóval hívta népét önvédelmi cselekvésre, az építkezésre.

Az ő kiáltása a mi reményeinknek is hangja volt.

Az ő hallgatása későbben a mi jajszavainkat erősítette föl.

*

1954 telén költöztünk Marosvásárhelyre. Úgy reméltem, hogy a bukaresti lapszerkesztés keservei, konfliktusai után nyugodtabb napok virradnak rám. Megírhatom szüleim kálváriáját s mindazokét, akiket bottal kergettek a vörös paradicsomba. Félrejáró Salamon című kisregényem meg is jelent 1955-ben, majd a valóságnak negativista meghamisítását fedezték föl benne 1956-ban, betiltva egyúttal a történet filmváltozatát is. Ilyen irodalmi kalamitásokra gondolva írtam korábban, hogy Bukarestből Marosvásárhelyre költözve eső elől tóba menekültem. Ezt azonban soha meg nem bántam. Álmomban sem jutott eszembe, hogy másutt valahol, árkádiai csöndben, lepkefogás közben boldogabb lehettem volna.

Első utazásomra emlékezve tíz év múltán az immár Magyar Autonóm Tartományi Néptanács székházának nevezett Városháza előtt hallgattam a toronyóra hangját, számoltam melankolikus ütéseit. Ott álltam a téren Szárnyas szeptember címmel frissiben írt novellám börtönre ítélt hősének érzéseivel. Toronyóránk – mert kettőnké volt az már – tizenegyet ütött, hetet mutatott, miközben az idő pontosan nyolc óra volt.

– Ez már aztán igazán nem stimmel! – mondta valaki fölháborodva.

Akkor már sokan kezdték firtatni: hány óra van – történelmileg?

Drámaibb kérdést íróember számára el sem lehetett volna képzelni.

Én pedig drámát szerettem volna írni…

Színpadi gondok és kalandok^*

Hogy művét a szerző hányszor és miként dolgozza át, mielőtt véglegesnek szánt formájában közzéteszi: műhelykérdés. Magánügy, amivel nem kell, nem szabad a nézőt, az olvasót terhelni, véges idejében megrövidíteni. Igen, az Időt kell említenem, ezt a legdrágább „valamit”, amiből az életünk elkészül, sóhajnyi személyes létünk magzatvizét, vagy… hogy mondjam? – talán Istennek édenillatú leheletét, amelynek pillanatnyiságáról, kegyelmi jellegéről oly gyakran megfeledkezünk. Fecsegésre és önfeledtségre hajlamos lévén, mostanság fájdalommal tapasztalom, hogy már-már kétségbeesett kísérleteim ellenére is rosszul gazdálkodom az időmmel, azzal tehát, mit a magaménak tekinthetek. Ez azt jelenti persze, hogy következésképpen a MÁSOK idejét is pusztítom, rabolom, részese vagyok hát magam is az egyetemes merényletnek, amely főleg kelet-európai meg ázsiai jelenség. Ha ehhez még hozzáteszem azt a Sartre-féle gondolatot, hogy az író függetlensége dajkamese, hiszen az olvasóinak kölcsönidejéből él, azokból az órákból, melyeket az a művére pazarol; mondom, ezt is figyelembe véve, idősikkasztásnak érzem a drámaírás műhelygondjait fölemlegetni. Így tehát ne essék bántódás, ha csak ennyit mondok: színdarabomat (Az ugató madár) egyszer megírtam, kétszer átdolgoztam – és kész! A többi már a közönség dolga-joga, meg az ítészeké, de főleg az Időé. Jól tudom persze: az időre hivatkozó szerzőket ma már nem lehet egymástól megkülönböztetni. Az utókor kegyeiben bízik a lángelme is, a kontár is, a szellemi divatárus is. Az utókor pedig bölcsen hallgat, mosolyog és meghozza majd ítéletét mindannyiunk fölött. Fellebbezési jog nélkül.

*

Igen, az ember személyes sorsa és írói munkája, műve – elválaszthatatlan. Ez ugyebár közhely. Nem biztos persze, hogy szabály is. Hogy akként lehet értelmezni. Amit erről mondanék tehát: személyes jellegű, magánértelmű, de részint a kisebbségi létnek is következménye. Hol is kezdjem? Ott talán, az eszmélet hajnalán, a szülőfalu történelmi gondjainak árnyékában. A pusztakamarási szülői házban, amelynek asztalánál, a petróleumlámpa sápadt fénykörében gyermekként az első történelmi tudósításokra fölfigyelhettem. Ahol szüleim, rokonaim arcán azt a különös döbbenetet, fájdalmat, gyászt tapasztalhattam, amelynek párját későbben sehol sem láthattam az égadta világon. Sem Európában, sem Ázsiában, sem Amerikában, hogy csak azokat a helyeket említsem, ahol megfordultam. Mi volt ez a gyász? Az ország elvesztése, földarabolása feletti fájdalom: Trianon sátánian cinikus kegyetlenségének lenyomata az erdélyi magyarok arcán, tekintetében. Ezt mondván, lelki fülem hallja máris a berzenkedést: „Uram, hagyjuk már ezt! Még mindig emlegeti?” Tudom persze: alig néhány évvel a trianoni ország- és nemzetmészárlás után Tamási remek novellát írt az önpusztítólag tehetetlenné lett gyászmagyarokról, a múltba ragadás tragédiájáról. Én azonban most egyebet akarok mondani. Azt, barátom, hogy aki nemzeti tragédiát, történelmi sorsproblémát, országvesztést könnyedén lefumigál: az népéből érzelmileg is kiszakadt, önző és cinikus lélek. Így vélekednek mezőségi atyámfiai azokról, akik kikacagják őket a nemzeti gondban. Amely sohasem volt öncélú, sohasem tagadta másajkú népek jogát az élethez; amely „csak” azt kiáltotta föl az égre, hogy nemzeti létében egy emberi közösséget megfojtottak. Ezt hozta át életembe a szülők és nagyszülők drámája, ezt az élményt gazdagította az elviselhetetlenségig a kisebbségi sors Romániában. Mit jelent ez? Például jogfosztottságot, szájba veretést az anyanyelvi szóért, mindazt tehát, amit képtelenség megértetni svájci polgárral, francia politikussal, amerikai kereskedővel. Nemzeti ügyekben nincs empátia. Mutasd föl testi sebeidet, bénaságod mankóit, vakságod fehér botját: máris az együttérzés melegét tapasztalhatod bárhol a világon. De mondd, hogy Romániában nem tanulhatsz anyanyelveden! Azt kérdi menten a derék francia: miért ragaszkodol a magyar iskolához? Ő is azt kérdi, amit a magyargyűlöletben feketére pácolódott sovén román politikus. Pedig bizonyos, hogy egyebekben kulturált és jóságos polgár.

Nem folytatom. A dolognak a végét mondom: közösségi gondokba születtem, nemzeti gondok árnyékában nőttem föl, közügyekben fáradozó tanítók, tanárok, írók neveltek, kisebbségi gond jegyében lettem Kolozsvárott újságíró és szerkesztő. Sorsom, helyzetem, környezetem, a nagyenyedi Bethlen Kollégium, a kolozsvári Református Kollégium meghatározta gondolkodásom irányát, jellegét. Olyan évek, évtizedek vitték el életem javát, amelyekben a romániai magyarság végveszélybe került.

E fölismerés lenyomata észlelhető új színpadi munkám arculatán is. Az ugató madár nem történelmi dráma, hanem személyes vallomás az életemről, életünkről. Olyasmiről tehát, amit adott körülmények határoznak meg. Múltbeli és mai körülmények. Ezek alól nem vonhatom ki magam. Aki ezért ide vagy oda sorol engem: szuverén felfogásának jogát gyakorolja, de ugyanúgy, személyes jogommal élek magam is. Ha ehhez futólagos megjegyzést tehetek, ez lenne: napjaink demokratikus viszonyainak zsenge körülményei között alig akad fölháborítóbb jelenség annál a szellemi diktatúránál, amelynek zsurnaliszta gyakorlói esztétikai divatszalonok, érdekvédelmi kotériák önjelölt ítélőmesterei oly magabiztosan grasszálnak a „magyar ugaron”. Ilyen szellemű ítélkezést olvastam például a nemzetiségi színházak kisvárdai találkozójáról. Ítélkezés? Találóbb, ha teveköpködést mondok. Nyálát a szerző kéjesen fröcskölte bele a közösségi gondokat hordozók képébe. Rángógörcsös nemzetundorában az ilyen ítészt nem szabad magára hagyni. Elsősegélyben kell őt részesíteni. Kényszerzubbony híján a népi bölcsességet kell rá alkalmazni, megértetvén vele, hogy nem kell rettegnie: félnótásnak nincs törvénye.

*

Az erdélyi-romániai magyar színházi életről azok szólhatnának hitelesebben, akik rendszeresen látogatják az előadásaikat. Vannak ilyen színházkritikusok, de nagyon kevesen. Régebben tréfás éllel, de tények alapján mondogattam, hogy aki komolyan kérdi: miként működik, hol tart művészi eredményeiben az erdélyi magyar színjátszás, az először a budapesti Ablonczy Lászlóhoz forduljon. Sepsiszentgyörgyi, kolozsvári, szatmári színészektől hallottam régente ilyen megjegyzéseket: „Premierünkre nem jött el a honi kritikusok nagy része, de eljött helyettük Ablonczy László, a Film, Színház, Muzsika részéről.” A „mieinknek” sok volt száz kilométert utazni autóval, a budapesti kolléga pedig félezer kilométert rázogatta magát vonaton, harmadosztályon, nyomában szekusokkal és besúgóikkal. Jó érzéssel mondom, hogy Ablonczy László hajdani erdélyi utazásainak folytatásaként manapság a Nemzeti Színház együttese látogat el hozzánk más magyarországi színházakkal együtt. S ez nem csupán művészi, hanem társadalmi értékű cselekvés is. Hiszen így, ilyen gyakorlatban kezdenek egymásra találni a szétszabdalt magyar művelődés régiói. Az út persze kétirányú. Nagy öröm, hogy ma már nem lehetetlenség az erdélyi magyar színházak magyarországi vendégszereplése.

Aztán, hogy egyebekben mi újság mifelénk a színházi életben: hosszadalmas lenne elmesélni. De hadd említsem föl mégis a legfontosabbat! Nevezetesen, hogy az a szemlélet, amely a művészi igény, az esztétikai értékek jogos követelményével utasít el minden zsurnalisztikai szintű produkciót, minálunk is erősödőben van. Túlzásokkal persze, mikor némelyek úgy vélik, hogy ez a követelmény újdonság lenne az erdélyi magyar színházak életében. De hát ilyen igényei voltak Janovics Jenőnek is Kolozsvárott a két világháború közötti években. Csak persze mindig akadnak olyanok, akik azt gondolják: velük kezdődik a világ. Ezt most azért említem föl, mivel ebben a túlzásban veszély is rejlik. Annak kockázata, hogy a közönség, az az emberi közösség, amely nélkül nem létezik színházi művészet – elfordulhat a színháztól, a pokolba küldi, mondván: az ember élete véges, a színházi kísérletezések sora végtelen. Egyszóval, minálunk is tapasztalható az a felfogás, miszerint a művészet önmaga által létezik, akár az Úristen. Önmaga által és önmaga számára. Nem kell sokáig várni annak igazolása végett, hogy emberi és művészi kategóriákat nem lehet az Abszolútum rangjára emelni.

*

Habent sua s a többi… a törvény a színpadi munkák esetében is érvényes. Ahány drámám, megannyi tragikomikus történet. Pártaktivisták, szellemi vámosok, négykézláb járó cenzorszellemek jóvoltából sóhajtottam föl számtalanszor Csokonait parafrazálva: Az is bolond, aki Romániában drámaíróvá lesz! Nem túlzás azt mondanom, hogy munkáimnak a belügyi tisztek is szorgalmatos elemzői voltak; meg hogy semmiben sem különböztek Az álomkommandó című drámám belügyi biztosaitól. Ők vagy megbízottaik, kényszerűleg működő szolgáik vagy magánszorgalmú kutyáik, ahogy Illyés Gyula nevezte őket, gondoskodtak arról, hogy még a próbák előtt megismerjék a művet, azután pedig a színházigazgatóknál is nagyobb figyelemmel kísérték az előkészületi munkálatokat. Most csak futólag említek föl néhányat – színpadi munkáim kalandjaiból. A hatvanas évek végén Marosvásárhelyt bemutatott Pompás Gedeon című szatirikus játékomat két héttel a bemutató után betiltották. A megyei pártbizottság akkori propagandatitkára ezt azzal indokolta, hogy egyházi férfiak tiltakoztak a színdarab ellen. Szegény Gedeonom, kit az égi hatalmak a mennyországból is lerugdostak, pártkörökben is anatéma alá került jó másfél évtizedre. Csillag a máglyán című drámámat a megyei első titkár ilyen szavakkal utasította vissza, mikor azt előadás végett a színház igazgatója előterjesztette: „Sütőnek meg kell értenie, hogy a színpadon nem csillagokra és máglyákra, nem papokra és apácákra van szükségünk, hanem az új, szocialista élet szépségét igazoló parasztokra. Írjon színdarabot a termelőszövetkezetekről! Ha ehhez nincs kedve, ne kívánkozzék színpadra!” Ezzel az én munkám – Kovács György színész barátom és Ádám Ottó jóvoltából – át is került Marosvásárhelyről Budapestre, a Madách Színházba.

*

A szuzai menyegző című drámám Marosvásárhelyt már szóba sem kerülhetett, de Kolozsvárott is rávetette magát a cenzorok hada. Egyikük, egy bukaresti román felügyelő két napra való kritikai megjegyzéseivel utazott Marosvásárhelyre. Véle vitatkoztam reggeltől estig, és hallgattam keserves panaszait arról, hogy amit kifogásol, az nagyrészt pártutasítás folytán támadt „kényes kérdés”. Egyben-másban kénytelen voltam lemondani kisebb szövegrészletekről, amelyeket azután Harag Gyurival a premier után visszaloptunk az előadásba. („Úgysem fogják újból ellenőrizni!”)

Az álomkommandó. Ezzel támadt a színházban meg azon kívül is a legtöbb kalamitás. A dráma előadatásának puszta szándékát is följelentette valaki a párt központi bizottságánál. Nagy rémület támadt akkor színházi körökben: „A szerző magát az államelnököt támadja új színdarabjában!” Menekíteni kellett hát a művet Budapestre, a Vígszínházba. Sík Ferenc rendezte. Örömöt és vigaszt jelentett a kitűnő előadás, de szomorúságot is hozott. Ilyen kifogások támadtak például szóban és írásban is: „Uram, hogyan merészel ön Auschwitzról drámát írni, ha egyszer nem volt auschwitzi deportált?” Továbbá: „Hogyan merészeli ön együtt emlegetni zsidók és erdélyi magyarok szenvedéseit?” Válaszom így szólt: „Olyan emberekkel, akik kisajátítják maguknak a szenvedés jogát, nincs mit vitatkozni.” (A dráma különben nem kizárólag Auschwitz-témájú!) Úgy vélem, sikerült meggyőznöm drámám nézőit arról, hogy az emberi megaláztatás, a faji üldöztetés az égadta világon mindenütt iszonyatos szenvedés forrása. Advent a Hargitán című drámámért azzal fenyegettek meg Bukarestben, hogy bíróság elé állítanak, amiért azt a román hatóságok tiltakozása ellenére Budapestnek „engedtem át”. Erről most csak ennyit, hiszen az efféle komédiáknak se vége, se hossza. Remélem, én is kifogytam belőlük. Gondom, vitám ezután már csak minőségi igények dolgában támadhat.

Ítész, közönség legfeljebb kizárhat kegyeiből. Bezáratással már nem fenyegethetnek.

Ha majd emlékké válik a pentaton dallam^*

A hozzám intézett kérdés oly sokágú és annyira bozontos is, mint maga a jelenség: a magyar diaszpóra, amelyet kérdező barátom a földgolyót benyargaló körkérdéssel óhajt megközelíteni. Levelét olvasván tehát: magam is örömmel és szomorúsággal próbálok segítségére lenni egy újabb eligazodás kísérletében. Örömmel, hiszen erdélyi és külhoni magyarok számára megadatott végre a szellemi együttműködés lehetősége; de szomorúsággal is, mivel a svédországiak álmodta Sokszemközt című könyv a magyarság évszázados belső vérzésének, gyöngülésének és fogyatkozásainak is a számbavétele, diagnózisa.

Így hát a magyar diaszpóráról szólva mindenek elején azt mondom: nemzeti katasztrófák következményéről, betegségről, a zsidóságéhoz hasonló szétszóratásról cserélünk eszmét ez alkalommal is.

A két nép történelmi sorsának közös vonásait tudtommal elsőként Illyés Gyula említette, mondván, hogy a magyar exodus maholnap ikerpárjává lesz a zsidóságénak. S mivel a folyamat vissza nem fordítható: egyre sürgetőbbé válik sorstársaink fennmaradási módozatainak, az egyetemes zsidó szolidaritás működésének tanulmányozása.

Más kárán tanul az okos!

Hát ha még maga is elevenen megnyúzott kárvallott!

Mert a magyar nemzet cinikus földaraboltatása fölért a kínok kínjával.

De most nem a fájdalmak, hanem a gyógymódok számbavételéről van szó: a nagyvilágban elszóródott magyarok fennmaradásáról, itthoni megítélésükről s a mindannyiunk sorsába beépíthető hasznos példákról.

Nézzük tehát: általános vélemény, hogy szétszórtságában a zsidóságot a vallása tartja egyben; Jahvé szelleme az az aranyabroncs, amely Mózes híveit éppúgy megőrzi a nemzet ügyének, miként az ateistákat.

Más kérdés, hogy a zsidók összetartásánál csak a magyar széthúzás volt és maradt nagyobb mindenütt és minden időben.

*

Azt kérdi hát Kolozsvárról Svédországba kivándorolt kérdező barátom: „Ti hogyan látjátok a mi sorsunkat?”

Többes szám első személyben nem tudok rá válaszolni. Idézhetnék persze vegyes szájakból hallott vegyes véleményeket: megértést, átkot, szánalmat és irigységet, szolidaritást és szemrehányást, veszteségeink csöndes fájlalását, de figyelj csak, kérdezőm! Az eltávozottak felé vetett reményt is ide kell sorolnom. Igen! Annak reményét, hogy a kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek tragikus helyzetéről, jogfosztottságáról a nyugati demokráciákat, kormányaikat, emberjogi intézményeiket senki sem tájékoztathatja oly hitelesen, oly drámai erővel, mint a közülünk valók: az elmenekültek.

Mindannyian?

Róluk sem szólhatok kivételt nem ismerő többes szám harmadik személyben. Keserves tapasztalatok figyelmeztetnek engem is, ne mondd: egy emberként, ne mondd az emigráltakról egyenlő módon elosztott bizalommal és reménnyel: ők, valamennyien!

Hát nem mondom. De megpróbálom szavakba önteni, amit legfontosabbnak tartok az elhangzott kérdésre adható válaszok közül.

Kedves kérdező!

Én úgy látom a ti sorsotokat, a nyugati diaszpórában nemzeti gondot viselők sorsát, ahogyan magad is látod: remény és aggodalom, szándék és törvény együttes parancsának, amely futni hagyja a közösségi gondból kiszakadottakat, ám súlyos terheket ró mindazokra, akik Nessus-ingként viselik József Attila igazát: a nemzet közös ihlet.

Ezeknek identitásáért nem kell aggódnunk, sőt ahhoz is reményeket fűzünk, hogy ott, ahol üldözöttségükben új otthonra, hazára leltek: minálunknál, vagyis az itthonmaradottaknál eredményesebben módosíthatják a nyugati kormánykörök hagyományosan közönyös szemléletét a kollektív megsemmisülés szakadékáig jutott magyar nemzeti kisebbségek ügyében. Clemenceau, Lloyd George és Wilson utódait talán-talán rá lehetne döbbenteni arra, hogy fegyverrel, ágyútűzben elkövetett igazságtalanságot tartuffe-i ájtatossággal, minden kisebbségi tragédia hallatán ejnye-bejnyéző vastagbőrűséggel nem lehet enyhíteni. Amit erővel követtek el, azt ma politikai-diplomáciai eréllyel kellene, részlegesen bár, jóvátenni. Ennek neve pedig: önrendelkezés, autonómia; az a fogalom, amelyet az első világháború győztesei és azok kegyencei csak addig tartottak érvényesnek, amíg érdekeiknek megfelelt. Ma már „destabilizáló” veszélynek nevezik.

Ezért ismétlem hát: a nyugati magyar diaszpóra az igazság ellenőrizhető tényeivel módosíthat azon a magyarságképen, amelyet látatlanban elfogadott hazugságok alapján alakítottak ki rólunk Trianon böllérei.

*

Sorsot mondtál, kedves kérdező – nyugati emigráns sorsot –, én pedig látszólag oda se figyeltem, csakis a mi bajunk ügyében kezdtem morális követelménybe. Monomániából vajon? Nem hinném. Hiszen azonos történelmi sorsnak vagyunk viselői. Ti azért mentetek el, amiért mi itthon maradtunk: tiltakozásként. Te magad arról adtál jelt, ami elviselhetetlen, jómagam pedig itthon próbálom ugyanazt ország-világnak bebizonyítani. S ebben az egybefonódott drámai helyzetben innen és onnan együtt, közösen kell azon fáradoznunk, hogy az erőszakos beolvasztásra szánt magyar nemzeti közösségek legyűrjék a veszedelmet. Mindenkori janicsárjainkat nem számítva, talán az igazság közeléből szoktam mondogatni: nem tekintem árulónak azt, aki elkényszerült innen, amiként nem tartom hősnek az itthonmaradót. Egyik is, másik is ugyanazon történelmi drámának részese.

Amikor tehát azt mondod: Erdélyben „szokás aggódni” az identitásbeli romlásaitokért, menten hozzáteszem: akik még emlékeznek rátok, akikben fájdalmas űrt hagytatok magatok után, miként bennem is, azt mondják: de hiszen ugyanúgy aggódunk a mi itthoni önazonosságunk omlásainak láttán is!

Már nem féltenek oly nagyon titeket, mint hajdan!

Hanem inkább irigyelnek. Mert szélfútta, vihar sodorta levelei vagytok az erdélyi életfának, de már nem azzal keltek-feküsztök: „Vajon mi lesz velünk holnap? Mit tervez még ellenünk az etnikai létünk jogát tagadó hatalom?” Ti már nem koldultok „befogadó okmányokért” Magyarországon. Ti már búcsút mondtatok a létbizonytalanságnak s a délszláv jellegű fenyegetettségnek. De még azt is elmondhatjátok magatokról, hogy a magyarok létszáma Svédországban is növekszik, mitől azután egyik szemetek sír, a másik meg kacag. Mert csonka-bonka család egyesül s nyugszik meg, mi pedig Erdélyben egyre fogyatkozunk. Attól is többek közt, hogy a vegyes házasságok irányvételében, amely mindig a többség felé mutat, az önkéntesnek látszó kényszerasszimiláció már-már azonos méretű a nyugati magyarság önkéntes metamorfózisával.

Okkal mondjuk tehát veled együtt: „Nem tudhatjuk, mi lesz a gyermekeinkkel, az unokáinkkal.” Továbbá ezt sóhajtod: „Kiszámíthatatlan, mit vált ki belőlük a mi hazulról hozott önazonosságunkra való óvatos rászoktatás vagy tudatos ránevelés igyekezete…”

Aggodalmadra tapasztalatok alapján mondhatom: nagyjából tudni lehet, mi lesz a gyermekeitekkel. Hozzávetőlegesen az is kiszámítható, hogy az a fajta magyarságtudat, amelyet itthonról vittetek, mikor szakad meg az unokákban.

Épp ezért: másod-, harmad-nemzedékbeli leszármazottaitok átlényegülését, új nyelvi köntösét, idegszálaikban a helynek szellemét teljességgel fölösleges aggodalommal fogadni.

Amivel ennek elébe mehet az ember, úgy hívják: tudomásulvétel.

Olyan folyamat ez, amely törvényszerűleg működik, akár a nehézségi erő, akár a tömegvonzás. Ezt mondván, lelki szemem látja némelyek kárörvendő mosolyát, s hallom szavukat is: „Akkor hát minek nyivákoltok ott, Erdélyben asszimilációról?” Több okból is! Először, mert ahol 1100 esztendeje hont alapítottunk, az nem volt Svédország, sem Anglia, sem Németország. Másodszor: nemzeti mivoltunkban, kultúránkban és nyelvünkben nem mi módosultunk, hanem az államhatárokat tolták odébb kétmillió magyar feje fölött a győztes hatalmak. Harmadszor: egyén és közösség elemi joga a választás. Ha pedig az ősi szülőföldön a magunk nemzeti nyelve, önazonossága mellett voksolunk: a bölcseleti értelemben vett választás jogán tesszük, nem nacionalizmusból.

Látszólagosan azonos jelenségeket tehát nem lehet összekeverni.

De nem vehető egy kalap alá a nyelvét megtagadó erdélyi konjunktúralovag sem a például Svédországban született magyarral, akinek nemzeti kötődését más módon kell megítélnünk. Mi légyen az? Nevezzük Liszt Ferenc esetének. Nem beszélte már a nyelvünket, de magyarnak vallotta magát, és ezt bizonyította is. Remélem, ezzel nem adok lovat mindazok alá, akiktől öreg szüleik Stockholmban, avagy Párizsban és Torontóban megkövetelik árva magyar anyanyelvük ismeretét.

Végezetül: ha már Mózes fiainak példás összetartását említettem, hadd tegyem hozzá: száz nemzet nyelvébe, kultúrájába öltözött zsidók úgy hordják a szívükben Izrael sorsát, hogy már évszázadok óta nem beszélik ősi nyelvüket: a hébert.

A nyugati magyar diaszpóra ennek a példának az ikerpárját vetíti felénk a távoli jövendőből. Finnugor dallama, pentatonemléke leszel magad is, kedves Kérdező, magyarul nem beszélő, de nemzetük örömét-bánatát viselő dédunokáidnak.

Mikor Genfbe elindultam…^*

Színdarabjaim megírásának indítékairól, forrástájékáról leginkább szerkesztői sugallatra, kiadói fölkérésre írtam volt egyet-mást – jól tudván persze, hogy amit e kétlevelű szóval elárulhatok a Nagyérdeműnek: igaz (lehet) ugyan, de nem az ember sorsából sarjadó mélygyökerű igazság. Nem kielégítő válasz tehát a munka megírásának indítékait feszegető kérdésre. No hiszen! Annyi baj legyen csak a világot jelentő deszkákra bocsátott művel! Mikor egymagában, alkotójától örökre elváltan, Isten markából is kiesetten kell életben maradnia, belopva magát az ezerfejű cézár szívébe, kedvébe és kegyelmébe. Mikor saját benső napjának sugarain kívül semmilyen külső fényözön, roppant rivalda meg nem mentheti a homályba hullástól. Közhely. Azért említem föl, hogy szavaimnak mindenkori kiforgatói – ez ügyben bár – pihentessék nyelvüket.

Genfi emléket idézek föl abból az időből, mikor – közel harminc esztendeje – Csillag a máglyán című drámámat befejeztem, közlésekor pedig szóba került, hogy utószóként vajon mit írhatnék a máglyás történet forrásvidékéről. Törtem a fejem, forgott velem, fölviharzott bennem az elmúlt évtized (1964–1974), és nem találtam benne tárgyamhoz való nyugvópontot, képtelen voltam eldönteni, hogy mikor, hol tűnt fel olvasmányemlékeim erdőrengetegében a felejthetetlen kék lábú madár, az eleinte csodaszámba menő szárnyas látomás, mely későbben halálmadárként keringett a fejem fölött, bárhova mentem is. Elmeséltem erről, hogy a nagyenyedi Bethlen Kollégium kisdiákjaként miként estem döbbent ámulatba szegény Szervét Mihály máglyahalálán, melynek okozói közt Kálvin János említtetik négyszáz esztendős, lezáratlan perben vádoltatva, fölmentve, aztán újból elmarasztalva, történelmi korszakok változó szellemáramlatai szerint. De nem sejtettem én akkor, hogy mi vár későbben a gyanútlan kisdiákból korán deres fejűvé lett obsitos kollégistára. Hisz kezdetben csak ámultam két nagy reformátor szellemi párbaján, de mikor azt tapasztaltam, hogy az elhagyott múltból ránk zúdul a tizenhatodik század: meg is kellett írni azt a párbajt. Oly módon pedig, hogy ne hagyjak szóhoz jutni magamban semmilyen elfogultságot. Olyképpen, hogy az egymást tagadó két tudat konfliktusában egyiket se fosszam meg a megértés jogától. Majdnem azt mondhatnám: a lélekvándorlás ideiglenes hitében kellett számolnom azzal, hogy odatúl majd akár egyiknek, akár a másiknak lehetek szolgája.

Korábbi, aztán későbbi színdarabjaim forrásvidékéről könnyű volt szólnom. Családtörténeti közelségben fogant a Vidám sirató riadt hőseinek üdvösséget hajszoló komédiája. Könnyedén adományoztam hitet s önvigasztalást a bibliai Éden pálmafái alatt mesélő Évának, hogy álomkaszabolta fiát, Káint a való világra döbbentse, mondván: azt kérded, hol van, ami nincs? Hol vannak az Éden kristályfái? Az Éden kristályfái bennünk vannak. Miként az angyalok is, a gyermekkor karácsonyainak szentestéin. Ótestamentumi volt a történet. Végtelen térben és időben gyarapítottam szabadon a béklyótlan képzelet szabálymentes rajzolataival.

Legelső drámám, a Lócsiszár virágvasárnapja – immár balladás homályba forduló történeti krónika – a vasfüggöny ketrecidejében született, de különös szerencse folytán, életemben először és utoljára megfordulhattam Drezdában. Magányos bolyongásaim közben tűnődtem azon, vajon hol ácsolták Kolhaas Mihály bitóját, mikor bírái közölték vele, hogy az önkény ellen indított pöreit megnyerte, cserébe viszont az életét kellett adnia, mivel az igazáért küzdeni merészelt. (Igazát az ember kapja – nem veszi, nem ragadja! Erről is szólhattam hát, hiszen láttam a várost, amely színpadi hősömet látta valaha.)

De forrástájék dolgában bizony fennakadtam, amikor kiderült: semmi mód rá, hogy eljussak Helvéciába Johannes Calvinus és Michel Servetus nyomdokába, a reformáció genfi emlékeit látni, Kálvin szószéke előtt fejet hajtani, a Champel mezején – hunyt pilláim alatt – újból felidézni Szervét megkínzott arcát a lángok között, lassú tüzű máglyán az eretnekség vétkében elítélt antitrinitáriust. Csillag a máglyán, írtam a drámám homlokára címként a Champel-mezei látomást, nem is remélvén már, hogy eljutok valaha a történet színhelyére.

*

A csillagos szünetjel évek, munkák, tiltások, kudarcos utazási kísérletek, Kolhaas Mihály-i panaszok, folyamodványok, furmányos góbéságok és fejjel falnak rohanások hosszadalmas történetét jelzi. A nyugati utazás engedélyezésére pazarolt időt átalugorva most egyenest berni barátaink házába toppanok. Nagy Klára és Gyurka visz engem és feleségemet autón Genfbe. Kisded zarándokcsapatként járjuk a várost, de olyanformán, mintha csak két lakója lenne: Kálvin János és Szervét Mihály, magyarosított nevével a nagy francia reformátor és a spanyol orvos, teológus.

Szülőfalum presbitereinek szóhasználatával: Jánosunk emlékhelyeit járjuk délelőtt. Elidőzünk hosszan a Szent Péter-katedrálisban; szellemalak dörgő hangját hallom újból a magas szószékről, mit oly sok álmatlan éjszakán képzeltem el – s épp amilyennek itt látom, századok lélegzetében barnultan, ősöktől drága ereklyévé szentelt színeződésben. Lelki fülem innen, e szószékről is hallja Kálvin szavait a Szervéttel folytatott sokéves hitvita végén, amelyre sem egyik, sem másik nem tehetett pontot.

Mert csillagütközés volt az, nem is emberi.

Mert nem állt hatalmukban – az igazságosztás.

Mert eretnekség ügyében is közösségi hatalom döntött.

Mert Kálvin Institutiójára Szervét írta válaszként, annak tagadásaként a Restitutiót, és e szellemi párbajnak részesei voltak mind a protestantizmus akkori súlyos szavú vezetői. Harsány haraggal Bullinger, Melanchton, Viret követelte a Restitutio szerzőjének a megbüntetését. Mert protestáns városok egész sora: Zürich, Bern, Basel, Schaffhausen, Frankfurt am Main, Heidelberg, Strasbourg döntött a már-már eszelősen introvertált Szervét halálos ítélete mellett.

Mert nem Kálvin követelte azt, hanem a genfi állami hatóság, a kis és nagy Tanács külön is, együtt is – túl azon már, hogy a büntetőeljárást magánvádlóként ő kezdeményezte.

Ezért hiszem ma is, hogy Kálvin szellemiségéből fakadó szavaimat adhattam Kálvin szájába, hogy végleges elválásuk percében azt mondja Szervétnek: „Ha százszor igazad lenne, akkor sem hagyhatom el az EGÉSZET annak RÉSZE miatt, aki ma te vagy, holnap én lehetek. Magánbántalmakért sohasem üldöztelek – magam is üldözött vagyok… és egyedül kérdem: ki adja meg nekem a galambok szárnyát, hogy itthagyjam ezt a várost, amely… reám bízatott, és látszólagosan ura lennék, holott csak megfeszítettje vagyok a kényszerűségek keresztjén. Magam vállaltam, magam iszom ki megbízatásomnak minden keserű poharát.”

Drámát írtam, nem abszurd játékot, melyben a szavak színe és fonákja emberlétünk teljes értelmetlenségének jegyében elegyedik a világnak szamárfület mutogató szerző kedve szerint. Ezért indultam megrendülten fölkutatni Champel mezejét, ahol 1553. október 27-én szerzőt égettek meg könyveivel együtt, említsük anyanyelve szerint is, Miguel Servetet, kivel a tűzhalál kínja sem tudta visszavonatni az írást, a művet, az életművet. „Gyalázzatok meg engem, de kímélhessem meg az írásomat. A könyvemet. Mert bizonyos, hogy minden leírt szavam önmagam megőrzésének legutolsó menedéke.”

Sorsom ajándéka, szellemárnyak figyelmeztetése volt, hogy e két férfiúval írói szabadságom hajszolásának éveiben találkozhattam. Múlhatatlan lelkük lelkemnek része lett, hűségük megerősített szándékaimban.

*

De hol találjuk Champel mezejét? „Megkötözve a Champel mezejére vitessél…” – olvasta Darlot szindikus az ítéletet. De 425 esztendő múltán hol találunk mi „mezőt” az európai világvárosban? Először csak úgy vaktában indulva, majd meg-megállva, kérdezősködve – s’ il vous plait – próbáltuk célunknak legalább hozzávetőleges irányát megtudni. A kérdezettek vállukat vonogatták, bambán körbe nézelődtek, elnézést kértek, de Klára asszony nem hagyta magát, s franciául, németül faggatott delikvenseinket Szervét Michel és Michael tragédiájáról, valamint emlékművéről is fölvilágosította. Végül – heuréka! – valakinek fölcsillant a szeme, mutatta máris az irányt, magyarázta a célbatalálás szükséges fordulatait.

Mindezt pedig, ahányan voltunk, annyiféleképpen értelmeztük, egyedül Gyurka barátunk hallgatott a volán mellett, alvó pipája mögött, legelején az ismeretlen útnak, hogy fél óra múltán, immár naphaladáskor megállva, elvadult, sűrű ciheresre mutatva közölje velünk: Champel mezeje, mező nélkül ugyan, de régi nevét megőrizve, mert itt valamivel tartósabbak a fogalmak, mint Erdélyben.

Hosszú percekig álltunk némán a tüskés bokrokat nézve, amelyek beszőtték Szervét máglyahalálának helyét, eltakarván az utókor szeme és döbbenete elől. A rejtegetésben – mióta vajon? – mintha maguk a genfi polgárok is segédkeznének. A hajdani mezőt sivár bérházak, középületek lepték el, a kicsi helyre szorult tüskés-bokros helyen pedig nemhogy út, de még apróvadnak elegendő ösvény sem vezet az engesztelő emlékműhöz, amelynek létéről sokan tudnak, de senki sem látogatja.

Mert én emberi láb nyomát nem észleltem ott, miután feleségemmel együtt bevetettük magunkat a zordon-sűrű, mordan-tüskés, ruhaszaggató, gubancos-kökényes cihersűrűbe, hogy – itt-ott négykézláb is – eljussunk az időben megkopott, elmohásodott engesztelő emlékoszlophoz.

– Hát itt volt – motyogtam nagy nehezen fölegyenesedve, aztán újból féltérdre ereszkedve, hogy az oszlop francia szövegét jegyzetfüzetembe másoljam.

A nap lebukott már, ujjam begyével tapogattam ki az utolsó betűket.

Fényképfelvételt is készítettem. A villanófény sem igen segített rajtam. Emléknek azért minden fotómnál becsesebb tanúja ama helynek, ahová eljutottam végre, és kicsorduló könnyemet sem tudtam Éva előtt eltitkolni.

Az emlékoszlop szövegét később Zsigmond Gyula fordításában iktattam Kálvinról szóló gyűjteményembe. Íme a Szervét-pör tragikus végére fátylat borító szavak, tanulság és vigasztalás hordozói a huszadik század elején:

Ezt az engesztelő emlékművet 1903. október 27-én Kálvin, a nagy reformátor hűséges és tisztelő gyermekei emelték, elítélve ama tévedést, amely korának hibája volt, és szilárdan ragaszkodva a reformáció igazi elveinek és az Evangéliumnak a lelkiismereti szabadságra vonatkozó tanításaihoz.

A kornak hibája? Kopernikusz tanait Galilei visszavonta, hogy életét megmentse. Hitvány ellenfeleinél fontosabbnak tartotta az életét.

A Szervét–Kálvin-konfliktusban két titán csapott össze. Ellenfelét szegény Miguel – Galilei módjára – elátkozhatta, de meg nem vetette. Lelke legmélyén egyik a másikat titkon és fájdalmasan szerette, még tán csodálta is. Különben nem írhattam volna róluk drámát.

Száll az emlék – Kolozsvárra…^*

Az életrajzom nyugodtan elhanyagolható. Az olvasót ez általában nem érdekli. Némelykor valamely könyvnek a szerzője sem. Falumbéli atyámfiai rengeteg könyvnek a történetét tudják elmesélni, de szerzőjükre nem emlékeznek. Legutóbb a Rómeó és Júliát mondták el nekem, de nem tudták, hogy Shakespeare írta. Ez az igazi siker. A fordítottja azonban, midőn az olvasó csak a szerző nevére emlékszik, ám könyvéről semmit sem tud elmondani emlékezeteset – mert ugye manapság a történet, a tiszta epika már nem divat –, az már a tökéletes kudarc. Vannak mégis, akiknek a kudarc a fejükbe szállott, és büszkék arra, hogy nincsenek olvasóik.

A könyv könnyen születik. A dráma is. Amikor már csak írni kell. Annál többet kell szenvedni érettük, míg oda jut az ember, hogy nekiálljon az írásnak. Némely könyvemet tizenöt évig hordom magamban. A tehetség titka talán ott keresendő valahol, ahol egy szerző nem futamodik meg a kor drámáinak átélésétől. Ami keserves tehervállalás. Az irodalom és általában a művészet nagy alkotásai nagyrészt személyes vallomások is. Kálváriajárás kicsapódásai. Azt is mondhatnám: a tehetség – együttérzés másokkal. Ezért hatalom, mint minden együttérzés.

Gyermekkorom, diákéveim legkedveltebb írói a magyar klasszikusok voltak. Mellettük, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban – románnyelv-tanárnőm jóvoltából – szerettem meg Caragialét és Creangăt. Ez utóbbit kivált azért, mert hangvétele rokon a mezőségi román parasztok nyelvezetével. Azt kell mondanom: „mindenevő” voltam a világirodalom más területein is. Nem mondhatnám, hogy mágnesként rántott volna magához egy életre akármelyik is közülök s ilyenformán meghatározta volna a magam próbálkozásait. Bizonyára tanultam mindeniktől, de sosem annyit, hogy az a magam magányos útkereséseit fölöslegessé tehette volna.

Az embernek vállalnia kell a kort, amelybe született. S e korban meg kell találnia a maga sajátos vállalni valóját, mit elkerülhet különben, ha fél az álmatlan éjszakáktól. Ha csupán egyszemélyes üdvösségét keresi. Én azonban nem hiszek az egyszemélyes üdvösségben. Azzal a néppel valósítja meg önmagát az ember, amelynek fiaként indul az életbe. Azzal emelkedik és zuhan, ha netán úgy hozza a történelem. Aki csak azt tudja mondani: Én, én, én! – és nem ismeri azt, hogy MI – akassza szögre azt a keserves lantot. Erre némelyek azt mondják, hogy múlt századi esztétika. Én úgy tudom, hogy még Homérosz idejéből való, és ma is érvényes. Olyanformán persze, hogy a lírai lélek legszemélyesebb vallomása is közösségi gyökérzetű, hiszen az ember társas lény. Ezért ismerheti a magányt is.

Az időszerűségről sok hamis tant alkottak már. Korbácsként csapott végig irodalmunkon a dogmatizmus éveiben, amikor a napi politika hónaljából kellett a költőnek szólnia – és mindig a MÁ-ról. Ám a művészet akkor is a Máról szól, ha évezredek történelmi távolából hoz érvényes üzenetet. Az ember múlt, jelen, jövendő hármas dimenziójában él, nem lehet ebből kiszakítani.

Hányszor mondták nekem itt-amott kultúraktivisták: látta, elvtársam, a mi bányászainkat? Írjon róluk regényt. Ez így nem megy. Még úgy sem megy, amiként a szocialista realizmus némely híve elképzelte: legalább egy fél liter vodkát igyunk meg műveink hőseivel, ha már „kiválasztottuk” őket. Nem, ez így egyáltalán nem megy. Énnekem azt mondta anyám: írhatnál rólunk is egy könyvet, fiam. De ő nem olvasta a szocialista realizmus tételeit, ő tudta, mit beszél. Az egész életünkre gondolt és az álmatlan éjszakáira. Arra, amit közösen éltünk át az ötvenes évek nem épp kegyes történelmében. Egy regénynek a hőseit az írás belső napja világítja. Ez a belső nap pedig: a szerző vallomása önmagáról is, nem csupán a kortársairól. Minden regény: a szerző regénye is, annak létérzése.

Mindenikben benne vagyok, önmagamat osztom szét közöttük, a bennem lévő jót és rosszat, a képességeimet és vágyaimat, az álmot és valót, a szerelmet és hűtlenséget, a dogmatikust és a dogmának ellenszegülőt, a humánumot és a kegyetlenséget, mindent, amivel belém költözött az élet.

Egyik könyvem mottójául Jean Pierre megállapítását választottam. Ez így hangzik: „A Szó, amely Isten, redőiben őrzi az emberi nem történetét az első naptól fogva, s minden nép történetét annak nyelvében olyan bizonyossággal s oly cáfolhatatlanul, hogy zavarba ejti a járatlanokat és a tudósokat egyaránt.” Ezt vallom magam is.

A tehetség – mint említettem már: együttérzés másokkal. Minél erősebb ez az együttérzés, annál erősebb a benső parancs a szólásra. Az ember, a nép, a nemzet, az emberiség lelkiismeretének nevében. Jól tudták ezt a mindenkori inkvizítorok, ezért találták föl mint „vitamódszert” a könyvégetést, némelykor magának a szerzőnek a máglyára vitelét is.

A romániai magyar irodalom a hazai magyar nemzetiségnek legerősebb szellemi frontvonulata. Az elmúlt negyven esztendő alatt olyan alkotásokkal gazdagította az ország szellemi életét és emellett az egyetemes magyar irodalmat, amelyek valószínűleg maradandóak. Helyünk nincs most nevek és címek felsorolására. Ezt a fölmérést sokan elvégezték már a hazai irodalmi sajtóban. Ennek az irodalomnak kettős kötöttségét némelyek tagadják, és fölösleges pánikot keltenek ez ügyben, az egyszerű igazság mégis az, hogy helyzeténél fogva hazánk kultúrájának, nyelvénél és hagyományainál fogva pedig az egyetemes magyar irodalomnak is szerves része. Fejlődését, eredményeit, perspektíváit és sajátosságait csak így lehet megítélni.

Kolozsvárt kezdtem írni és publikálni. Ebben a városban éltem át a közlés első, felejthetetlen örömeit. Itt találkoztam azokkal az idősebb írókkal, akik támogatták törekvéseimet. Ez ma már különösen hangzik. Öreg az ifjút? Hogyan lehetséges az, amikor oly nagy divat az idős generációkat leradírozni a szellem térképéről! Amikor minden ifjú zseni hóhérként akarja kezdeni pályáját, vagyis az öregek akasztásával s majd csak azután az alkotással! Bevallom, engem segítettek az akkori „nagy öregek”. Ilyen volt Gaál Gábor, Kós Károly és Emil Isac is. Hálával gondolok rájuk. És ilyenformán Kolozsvárra is természetesen.

A legtöbb, mit az élettől várok, hogy elmondhassam róla a véleményemet. Ez már fölér a boldogsággal.

Karácsonyok fehérben és gyászban^*

Gyermekkorom boldog csatangolásainak idején csupán két hely maradt, ahová küldetés vagy hívás nélkül nemigen tehettük be a lábunkat. Ahol sejtelmek, rejtelmek borzongató falai közt csak a képzeletünk kószált szabadon és szüleink fenyítései nélkül. Báró Kemény Béla tornyos kis kastélya volt az egyik, Géza nevű testvérbátyjának szerény udvarháza volt a másik tilalmas hely – főleg oly módon, hogy a belépési tilalmat a mindenkori cselédek regulázták belénk, nehogy miattunk rajtuk verjék el a port az urak. Anyámat, aki hajadon korában szobalány volt Kemény báróéknál, kastélybeli csodákról faggattam néha, de csak nevetett, vállát vonogatta. – Nem olyan földesurak ezek, mint a Jókai-regényekben!

A román hatalom kiforgatta őket régi birtokaikból. Kemény Annának 1920-ban még 4000 holdja volt, abból csak 800 maradt a két örökösének: Bélának és Gézának. Osztozkodás után 400 holdon gazdálkodott egyik is, másik is: az okleveles gépészmérnök és a hegedűművész. Szőke, kék szemű, jó növésű fiatal férfiú volt Géza báró. Nagy ritkán, késő esti órában szokott hegedülni, nyitott ablaknál, a vadszőlővel futtatott verandán. Énekes természetű lévén, nagy kedvvel hallgattam szomorkás dallamait. Faluszéli pusztaságban, egyszer csillagos ég alatt, máskor ködben, avagy hóhullásban különös hatással volt rám ama titokzatos művésznek a hegedűjátéka. Képzelgés kapott el: láncolt lelkek börtöne az a ház, amelyben Erdély és Magyarország óriási szelleme, Kemény Zsigmond tépdeste valaha a téboly rácsait, utána pedig fényes pályáról eltérített művész, Kemény Géza röpteti bánatát a mezőségi éjszakába.

Egy alkalommal, advent idején anyám kezében megállt a mosószappan, sírás idején is mosolygó szeme kicsit összeszűkült, miközben így szólt hozzám: – Hanem van ott valami, te fiam, abban a kastélyban! Ha te oda beszabadulhatnál, darázsnak mézesbödönbe, kecskének a káposztásba, molynak bundasapkába! Ha oda bevehetnéd magad karácsonykor, húsvétig ki se dugnád az orrodat a neked való gyönyörűségből! Na mi van ott?

– Könyvek! – rikkantottam, mivel éppen Jókaira, Mikszáthra, Gárdonyira vadásztam akkor. – Sok könyv lehet ottan!

– Több, mint magyar – mondta anyám. – Megszámlálhatatlan. Kívül vakolat, belül könyv az egész kastély, már ahol ők laknak, a bárók. Ahol mi háltunk, a lányok, kinek-kinek egy könyve volt: a cselédkönyv.

Ezen kacagtunk, aztán törni kezdtem a fejemet: miként juthatnék el oda, ahol anyám aranyozott könyvekkel szokott tapsolni portörlés közben még annak előtte, hogy én a világra jöttem. Százféle furmányos tervet eszeltem ki, s még azon is eltűnődtem, hogy jó lenne a moldovai Ion Creangă mesebeli malacának lenni, amelyik otthonosan turkálva és röffengetve ténfergett kedve szerint a királyi palotában.

Kedvező alkalom, hogy bejussak a kastélyba, csak azután adódott, hogy befogadtak engem is a betlehemezők tarkabarka, boldog csapatába. Azt mondtam akkor magamban: ahová nem léphettem be mezítlábas olvasóként, könyvmolyként, de még elvarázsolt malacként sem – bevonulok én oda zsidó királyként, Szűz Mária, Jézuska, Szent József, egy futár meg két angyal s két betlehemi pásztor társaságában. Ugyanis engem neveztek ki Heródes királynak. Általa lehettem azzá, ami sose voltam: büszke, kőszívű zsarnok, a szent család és főleg az üdvünkre született gyermek üldözője.

Hajléktalan szálláskeresőknek vérfagyasztó szavakat kellett mondanom. – Már itt bizony szállást nem kapsz, ha a piacon meg is fagysz! – vágtam a bús apa fejéhez olyan klapanciákat, hogy összeroskadt odakint az ajtó előtt. Szöges bakancsommal dobbantottam is a kegyetlenségemhez, a báró kutyáit pedig, a nadrágom szárát ráncigáló, rövid lábú tacskókat leteremtettem, ebadtáztam, sőt nagy bátran letegeztem őket, mit a társaim nem mertek elkövetni: „Jó kis kutya maga, ne tessék félni tőlem!”

Betlehemes játékunkat fürkésző figyelemmel hallgatták a kastélybeliek. Borongós barna arcával Kemény Béla hajolt a szent ládikó fölé, visszarakni a fából faragott Jézuskát a jászolba, ahonnan kiesett bejövetelünk idején, a pásztorok pedig nem vették észre.

– Arcára bukott – mondta, és ez a két szó évek múltán, a háborút követő csahos korszakban tért vissza gyászhírként Pusztakamarásra: „Kolozsvári kényszerlakhelyén meghalt báró Kemény Béla. Arcára bukott a fürdőszobában, szívinfarktus végzett vele.”

Tudtommal a szülőfalumból senki sem lehetett ott a temetésén. Azt sem sikerült tisztáznom, hogy utólagosan bár, harangoztak-e az emlékére.

Szentestén, heródesi kegyetlenkedésem végén újból civilként kezdtem viselkedni a kastélyban. Oly izgatottan bámészkodtam körbe-körbe, hogy a báró fiatal felesége, a tündéri szépségben sugárzó Lola báróné azt kérdezte, miközben szaloncukrot és aprópénzt osztogatott nekünk: vajon mi végett nyújtom és tekergetem a nyakamat?

– Hát a könyvek! – mutogattam a karnyújtásközelbe került polcokra.

– Szereted-é a könyveket?

– Ó, nagyon! – rebegtem.

– A lányoknál is jobban szereted? – kérdezte Béla báró.

Kicsit megzavarodtam, bár Petőfi küldte máris segítségét Koltóról, ahol azt mondja, hogy beszél a fákkal a bús őszi szél, ő pedig pamlagon nyújtózik, de miként? Egyik kezében kis feleségének szelídeden hullámzó kebele, másik kezében imakönyve: a szabadságharcok története. Ilyesmit nem volt bátorságom emlegetni, hanem így szóltam: – Ha könyvet olvasok, megfeledkezem a lányokról, s amikor lányokkal játszom, minden eszembe jut, csak éppen a könyvek nem.

Akkor először és utoljára hallottam kacagni Kemény Béla bárót.

Karácsonyi csodák estéje volt: könyvet is kaptam tőle – kölcsönbe, amely azután megtörte bennem Jókai egyeduralmát. Németh László Bűn című regénye volt annak az évnek legszebb ajándéka. Néhány hét múltán, amikor visszavittem, valamiért nem kerülhettem a báró színe elé. Nem voltam már király, elmúltak az angyali vigasság kalácsillatos napjai.

Vége lett a háborúnak. Az orosz és román csapatok közeledtének hírére a két Kemény család elmenekült a faluból. Katonák, civilek a kastélyt az utolsó cserépkancsóig kifosztották. Senki se tiltotta már, hogy bevegyem magam álmaim könyverdejébe. 1944 októberében toronymagasan gomolygó füst láttán szaladtam föl én is a százesztendős, zúgó fenyvesen át a kastélyhoz. Annak a kertjében sok ezer, máglyahalálra ítélt könyvet égettek román katonák. Őrmesterük egy hosszú karóval igazgatta a hamvasztást. Ha valamely konok millenniumi sorozat megtagadta a lobogást, levelekkel, kéziratokkal serkentette a lángot. Mint később megtudtam: Kemény Zsigmond kéziratait, kortársainak levelét használta gyújtósnak az őrmester, aki megengedte nekem, hogy egyetlen könyvet kimentsek a máglya pereméről. Ma is megvan az a könyv, ereklyeként őrzöm. Irodalmi lexikon, szerkesztette Benedek Marcell, Győző Andor kiadása, Budapest, 1927. Aranyozott barna borítóján Dante látható oldalnézetben rajzolva. Ennek a Szervét Mihály sorsára szánt könyvnek a végleges megőrzését bízta rám özvegy Kemény Béláné, a tündérjóságú Lola asszony 1973 tavaszán – Amerikában. Isten csodájaként szabadult világgá abból a gettóból, amelynek börtönei, munkatáborai és kényszerlakhelyei elnyelték az erdélyi magyar arisztokráciát.

Azt kérdezte tőlem Lola asszony: hogy van édesanyám, apám? Megemlékeznek-e róla a pusztakamarásiak? Kiderült-e vajon: kinek a parancsára verték félholtra Kemény Gézát olyan emberek, akik ellen semmit se vétett? Titkon említjük a titkot, amely örökre elsüllyedt a múltban, és jelek szerint a gyáva vérbosszú elkövetőit a nemzeti hősök közé sorolják.

Akkor nem mondhattam el, mivel csak egy évtized után következett be, hogy nemcsak a fenyveserdő, gyermekkorom Vértes vadona tűnt el örökre tarvágás folytán, hanem a ház is, amelyben meghalt Kemény Zsigmond. S amelyet kegyeleti helyként erdélyi és magyarországi zarándokok ezrei látogattak hosszú éveken át. Látván ezt a nemzeti türelmetlenség helyi Gauleitere, parancsot adott a kúria lerombolására. Emlékháznak és múzeumnak szántuk pedig – álmainkban.

Kemény Zsigmondot 1875 karácsony szombatján temették, allelujás napon tehát, amikor a betlehemi csillag fehér fénye gyászleplek fekete foltjaira hullt Pusztakamaráson. Énekeltek és sírtak az emberek a lét teljességének követelménye szerint. Ünnep első napján, mikor a református atyafiak az úrvacsorát magukhoz vették: az örök életre ítélt Kemény Zsigmond letöltötte már első napját sírjában, édesanyja mellett, aki egyetlen halottja volt húsz éven át a kicsi temetőkertnek. Karácsonyestén ketten voltak immár a havas pusztaságban.

*

Most, hogy néhány karácsonyi emlékemet fölemlegettem, azzal is számot kell vetnem, hogy mesés csoda folytán lehetnék bármi: Jeruzsálem királya, mennyei angyal, betlehemi pásztor; régi hallgatóságomat az időnek romjai alól nem bírnám kiszabadítani.

Meghalt apám, anyám, lakat és vaspánt szigorog zúzmarásan a szülőház ajtaján. Egy pillanatra mégis ahhoz igazítom magam, amit romolhatatlanságban őriz a hűséges emlékezet.

– Szabad-e kántálni? – kérdem játékos hangsúllyal, amit ötéves koromban lestem el idősebb mondikáló társaimtól a várakozás ablakai alatt.

– Szabad, szabad! – hallom az elfogódott választ kánonban, apám, anyám hangján.

Ketten vannak odabent, hárman leszünk, ha énekem végére érek.

Mit is mondok majd nekik karácsonyesti köszöntésképpen?

Jézus üzenetét mondom el, amely úgy szól, mintha szórványmagyarok vigasztalására mondotta volna: Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.

Hol vagytok, ti csillag játszótársak?^*

Gyermekként karácsonyestén anyám kalácsillatú szavain, rejtelmes mosolyán s az égnek csillagain csüggtem. Angyali ígéret volt az egyik – szárnyak suhogása hallik, fiam! –, háromkirályoknak útját mutató égi jel a másik: a Kaszáscsillag. Szénacsináló nevét, kicsi Jézust szolgáló hivatását Tóth Károly kántor-tanító urunk magyarázta el többször is. Az egyház és a megrepedt templomtorony javára kántáló presbitereket, köztük apámat is, imigyen oktatta házunk előtt az udvaron, miközben gumipapucsos sétabotjával a csillagos eget fölparcellázta. „Figyeljünk, atyafiak! Pap gödre iránt a holdról startolva, magyarán nekirugaszkodva, kissé jobbra tartunk, majd föl egyenest ama kiterjedt zúzmaraszín foltig. Látják-e?” „Látjuk, látjuk!” „Akárha óriási sajtárt rúgott volna fel Szent Péter fejőstehene. Úgy hívják, hogy Orion-köd, fölötte pedig, jól nyissák ki a szemüket, három fényes csillag ragyog szép sorjában, az Orion csillagkép, vagyis a Kaszás. Az mutatja az utat Betlehem felé Gáspár, Menyhért, Boldizsárnak. Ők a napkeleti bölcsek, jól jegyezzük meg!” „Bölcsek, királyok és mindhárman magyarok!” – csilingeltem lelkes szavakkal a tornác végéből presbiterinasként, mire jött a helyreigazító válasz: „Heródest ismerjük és emlegetjük. Magyarokat ő nem ismert és nem emlegetett! Ezt jól jegyezd meg, kisöcsém, ott fenn a tornácon!” – mondta kántor urunk, aki mindenkit önzetlenül és szép szóval oktatott.

Nagy hónyiszorgatás közben elmentek a presbiterek. Néhány perc múltán már hallhattam harsány, boldog éneküket szomszédunk ablaka alatt. Kiszaladtam az udvarra. Frissen talpalt bakancs, meleg ruha rajtam, göndör kucsmasapka. Ujjongó kedvem támadt. Nem fázom a gyémántfényű télben, sőt a havon is hempergőzöm egyet, ó, csendes-szentséges éj! Mindenek nyugta mély. Mohr és Gruber énekét azzal folytatták a presbiterek, hogy: Ó, jöjjetek hívek! Ennek a végét, lelkesen sürgető, fokozatosan gyorsuló ritmusa miatt kiváltképp szerettem, mert azt mondja, hogy: „Ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk, ó, jöjjetek, imádjuk királyunkat!” Ez a boldog hívás töltötte be visszhangosan a falut és egész lényemet, és mikor kántáló társaimmal magam is azonnali indulásra serkentettem az áhítatos megkántáltakat: a nagy buzgalom lendületében angyali szárnyak módjára lendült a két karom, akárha gólyamadárként indultam volna hosszú vándorútra. Hívó szavaimat pedig álmomban is tovább szövögettem, fölsorolván a jászolban nyugvó Gyermek születésének csodás jeleit s a fölötte virrasztó lelkeket: a szent szülepárt, bölcseket, bundás pásztorokat, nemkülönben a szelíd barmokat: barikát, bocit, bús csacsit, a sokat bámult betlehemes ládikónak színes kartonlényeit a gyertyalobogásban.

Képzelgéseimből s a hideg ég alól anyám szólított vissza. Kipirult arcomat a két tenyerébe vonva azt kérdezte, vajon merre kószált el a képzeletem, és mivel úgy ismerte a természetemet, akár saját álmait-gondjait, választ nem várva közölte rejtelmes mosollyal a nagy hírt:

– Angyaljárást észleltem az elsőházban.

– Alleluja! – rikoltottam a kántor úrtól ellesett szóval, majd indultam is a ház felé, ám az ajtó előtt egy gondolat megállított.

Kicsi eszem volt a hitre, s valamivel több a hitetlenségre. Azt kérdeztem hát anyámtól:

– Angyalt látott-e vagy csak járást?

Tűnődve nézett rám anyám, aztán megkérdezte:

– A kettő vajon elválasztható-e? Angyal a járásától.

Nagyokosan azt mondtam erre, hogy lent a kertben a kérdésére minden havas reggelen választ kaphatunk. Fehér keresztecskék formájában ott láthatók az éjszakában futkosó fácánok nyomai, de ők maguk, a fácánok hol vannak? Sehol sincsenek!

– Most akkor mondja meg, édesanyám! Hol vannak a madarak, amikor sehol sincsenek? Sehol! Akár az angyalok!

Anyám nem kapta fel a huncutságomat, hanem a tiszteletes úrtól hallott bibliai szavakkal válaszolt:

– Ami látható, a láthatatlanból állott elő! Siessünk!

Kézen fogott engem, és oly fürgén, mintha korombeli játszótársam lett volna, kirántott a hóból, föl a tornác földjére, ahol már kiröppentem a meleg tenyeréből, s vágódtam be ünneprontólag az elsőházba angyalt látni – szempillantásnyira bár, ha többre nem vagyok érdemes. Fuvintásnyi szomorúsággal árnyalt kacagás enyhítette anyám feddő figyelmeztetését:

– Isten angyalának így nekirontani nem lehet!

Úgy volt, ahogy mondta. A látható – ha ott is lett volna – visszamenekült a láthatatlanba.

Megtorpantam indulatosan. Bakancsom sarka fölsebezte az agyagos ház földjét. A hopponmaradottak fancsali képével bámultam föl a mennyezetre. Talán elsírtam volna magam, ha nem érkezik meg idejében anyám vigasztalása.

– Ne búsulj, gyermek! – mondta megborzolva csikófrizurámat. – Talán mégis itt járt az az angyal. Talán hozott is neked valamit. Nézelődjünk!

Öreg ládán az ablaknál amolyan kis karonülő karácsonyfa gyertyái lobogtak. A lámpát anyám már korábban elfújta, hogy több hely maradjon a remegő gyertyafénynek. Szegényes mivoltában is káprázatos fenyőfácska volt az, a báró fenyveséből kiselejtezett csemete, itt-ott göcsörtös, tartása kissé féloldalas, törött szárnyú zöld madár, hattyúnyakával az égnek nyúlánkozva, és lengő tollain ezüstpapírból készült csipkeszalag futott fel körkörösen a csúcságacskáig, és minden kanyarulatában egy-egy piros alma csüngött, meg dió is, aranyszínű, Isten tudja, hol termett, alattok pedig a ládán: ajándékok. „No nézd csak!” – biztatott anyám azzal a rejtelmes mosolyával, amelyből még mindig az oly régóta jövendölt angyal földre szállását vártam meg-megújuló reménnyel. „Most kiderül, jó voltál-e!” Sokat helytelenkedtem én, de nem jártam a gonoszok útját. Kötött kesztyű, piros-fekete karmantyú, szentjánoskenyér és palatábla került elé a zöld madár szárnya alól, miközben jó anyám a szentestének minden örömét rám borította, mondván, kacagván a meglepetését, az angyal jóságát és adakozó kedvét, bumfordi bámulatom láttán a sok ajándékot megillető köszönetét is: „Hála neked, ég angyala! Puha, meleg kesztyű! Jöhetsz, tél! Vadonatúj palatábla, hozzá kis tarisznya, ők visznek el téged majd az iskolába!”

Két karomban az angyalfiával hosszan, kigyúlt fülekkel néztem anyámra, és akárhogyan nyeltem is a könnyem, csak előszivárgott az sűrű pislantásaimból. „Mi dolog ez? Mit látok?” Szinte pillanatok alatt gyújtott lámpát, majd kedves szokása szerint arcomat a két tenyerébe vonva kérdezte:

– Mi baj van, kisfiam?

Könnyekben megszégyenülten, hallgatva próbáltam félrefordulni. Anyám hamar ölbe emelt engem, s leült a karácsonyfácska mellé az öreg ládára. Arcomat a fény felé fordítva kérdezte:

– Az angyal miatt búsulsz, ugye?

Ezzel a bánatomat telibe találta.

– Becsapott engem – hüppögtem, majd kicsit összeszedve magam, módosítottam is a bánatomon. Felét anyámnak adtam. – Becsapott minket az angyal.

– Nem csapott be – mondta anyám; és mint aki magyarázatra készül, igazított rajtam egyet, kerüljön minden szava pontosan fülem ügyébe. – Mondok én teneked valamit, te csillagjáró, égi ösvényeken gyalogló gyermekem! Emlékezz vissza: angyaljárást említettem. Nem angyalt, aki beszáll a mi pici ablakunkon. Hát elférne benne? Félszárnyúlag se! – kacagott a képzelt látványon. – Röpködés nem volt, nem is lehetett, de volt járás, angyaljárás, bárki láthatja, mutasd csak meg ügyesen a játszótársaidnak a kesztyűt, karmantyút, palatáblát, palavesszőt!

– Palavesszőt nem hozott, édesám!

– Jézusom! Azt elfelejtettem! Édelstáin úr a boltban nem kérdezte: palavessző kell-e hozzá? Így hát elfelejtettem.

A bolti vásárlás hallatán úgy kezdtem érezni magam, mint aki az égből nagyot nyekkenve suppant a földre.

– Hát akkor nincs is angyal! Csak Édelstájn úr van! – kiáltottam kétségbeesetten.

Szavaim elé vetette magát anyám:

– Állj meg, állj meg! Ne fusson a nyelved az eszednél gyorsabban! Mert van angyal! Van!

– Hol van? Hol?

– Megmondom neked – szólt csendesen anyám, miközben újból földerengett arcán az a rejtelmes mosoly, amellyel reggel óta a közelében tartott engem. Visszafojtott lélegzettel lestem a szavát. Puha rajzolatú szemöldöke összefutott a fontos mondandó jeleként, s ahogy mindig fényben izzó barna szemével hosszan figyelt engem, abban szelídítésem szándékát sejtettem. Akkori tarka eszemmel ravaszul alá is vetettem magam a nevelésnek, mert így szóltam példás belenyugovással:

– Valamiért nem jöhetett az idén, eljön majd jövőre az angyal, igaz, édesám?

– Igaz, csak nem úgy, ahogy gondolod. Hanem olyanformán s azáltal, hogy az angyalok bennünk lakoznak, itt, ládd-é, gyermek?

A szíve tájára mutatott anyám, és látván, hogy elborulok, gyorsan magához ölelt; szótlanul, a fejemet simogatva vigasztalt, majd azt kérdezte: elhiszem-e, hogy zárt ablakon, falakon átal, óperenciás tengerek fölött s a csillagok alatt csakis úgy röpdöshet – angyal –, ha a szívünkben lakozik, és onnan száll ki, valahányszor megparancsolja neki a szeretet.

– Hiszem, ha muszáj – mondtam újból nekikeseredve –, de miért mesélt édesanyám szárnyas angyalokról?

Azt gondoltam: most aztán sarokba szorítom, de csak felkacagott anyám, s olyan könnyen tisztázta magát, ahogy odébb repül a madár az ágon, ugyanis ezt mondta:

– Mesélek, fiam, mert nekem is mesélt jó anyám, mikor gyermek voltam, aztán elmúlt a gyermekkor, de az a kicsi leányka, aki voltam, soha nem múlik el, mesére késztet, ne haragudj rám, fiacskám, meglásd, veled is így lesz, ha megnősz, ha megöregszel és olyan fehér lesz a hajad, mint a tél.

Úgy lett. Minden úgy lett, ahogy anyám mondta azon a réges-régi karácsonyestén, mikor a rejtelmes mosolyán s az égnek csillagain csüggtem.

Most értem csak igazán őt, mikor örökre letűnt játszótársakat keresve az a kisfiú jár el hozzám, aki voltam; akinek a kedvéért ezt a történetet elmeséltem.

Szabadulás az éjszakából^*

Karácsony a mi legnagyobb és legszebb ünnepünk. Ünnepkörnek is mondjuk, mely advent első vasárnapjával kezdődik, majd újév után vízkeresztkor – január 6-án – ér véget háromkirályok csillagénekével. Ide soroljuk Szent András, Borbála, Mikulás és Luca napját, és megemlékezünk Szent Istvánról, Szent Jánosról is. „Ne pityeregj, gazda! Tégy bort az asztalra, mert velünk van Pista is, meg János a Jánosé!” Köszöntőkben élnek a szentek s közöttünk a druszáik, a helytartóik. Velük és általuk tréfálni lehetett, míg az ünnepkör kellős közepét el nem foglalta Jézus, a betlehemi Gyermek, akinek áldott születésén angyali versekkel és betlehemes játékkal indultunk el – hírét vinni a távoli nagy eseménynek. „Ti honnan kaptátok az üzenetet?” – kérdezte őszinte kíváncsisággal a tudós csizmadia. Az angyalok összenéztek, Heródes a fejét vakarta, majd hozzám fordult, mondván, hogy a pásztorok közt én vagyok a legöregebb pásztor, nekem tudni kell, kitől kaptuk a hírt. „Saját magunktól!” – vágtam ki nagy hangon, hogy több vita ne legyen.

„Mindenről tudomásotok van. Szemfülesek vagytok” – dicsért meg minket a csizmadia, s mi rábólintottunk. Karácsony ünnepköre bennünk élt. Mintha nem is naptári alkalom hozta volna, hanem képzeletünk, érzéseink és lelkünk időjárása. Mintha nem is a külvilág, hanem az időtlen, ószövetségi múltban elhangzott és betelt jövendölés szólított volna örömre, lelki tisztálkodásra, istentiszteletre, a szeretet uralmának kikiáltására. Csöndes tűnődésben, hunyt pilláim alatt ma is szikrázó elevenséggel fénylenek föl ama réges-régi karácsonyok: szülőfalum aprajának és nagyjának emberi színjátékai. Mikor ünnepnapjaink minden részlete az Egésznek drámaiságát, szépségét és végső üzenetét tartalmazta: üdvösségünk ígéretét, a vigaszt a fenyegető halál tudatában.

Betlehemes játékunk, aranyfényben derengő ablakok alatt a kántálás, annak hírül adása, hogy: ím, itt az üdvünkre született Gyermek, ó, jöjjetek, imádjuk királyunkat! – csak kezdete volt a történetnek. A betlehemi örömhírrel az emberiség legcsodálatosabb „isteni színjátékába” kezdtünk, miközben újból átéltük annak folytatását is: húsvét és pünkösd misztériumát; Jézus földi pályafutásának dicsőséges és drámai fordulatait; tanításait, csodatételeit, üldöztetését, kereszthalálát és feltámadását. Az ember-isten sorsa közöttünk, e halandó világban: minden idők legcsodálatosabb története. Az evangéliumok mindenike: epikai remeklés a legtökéletesebb formában: gömbalak. Csillagút formálta; a velünk töltött 33 krisztusi esztendő. Mily parányi részecskéje az időnek! S mily hatalmas ugrás az emberi eszmélet folyamatában! Ugrás, a tudatnak olyan fokára, ahonnan önmagát erkölcsi lényként szemlélheti az ember. Ahol a lelki ősvadon sűrű homályából a fényre kiléphettünk, és szemünk nem tükrözi már a tudatlan állatok szomorúságát.

Ilyenformán meg-megszaladott hát a képzeletünk az örömünnep ujjongásában. Delly Szabó Géza zenetanárunk 1940 decemberében tanított új karácsonyi dalra: „Rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne.” Ezt harsogtuk Pusztakamaráson véges-végig, a csillagok alatt. Akinek báránybőrös ködmönkéje volt, mindahány Jézuskának ajánlotta föl a nagy hidegben. Szívjóságtól pirosló orcával dédelgettük a betlehemi Gyermeket, akinek én már töviskoszorús fejét, kínhalálát is láttam, fájdalmas hangját hallottam: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Akkor elnémultam, kiestem a közös énekből. Mert nincs a világirodalomban ennél drámaibb jajsötét siralom. Nincs félelmetesebb időemlékem, mint ama Golgota-hegyi. Az Isten szomorúságában, könnyében és viharában vonagló, rémes éjszaka. Az Emberfiának utolsó éjszakája. Szánalom és bűntudat tölti el a szívemet, valahányszor újraolvasom Máté evangéliumának ezt a részletét. Mintha Péterrel együtt én is elárultam volna őt a kakasnak hármas szólása előtt. Mintha… De társaim, jerikói ezüstkürtök, fennen harsognak. Ma is hallom őket. Végül a csöndben azt kérdi tőlem a szíves házigazda: „Honnan jöttök, hogy úgy fénylik, ragyog a szemetek?” „Hát onnan – mondom –, a sötétből. Mert kiszabadultunk az éjszakából!”

„Fiaim, csak énekeljetek!”^*

Tudjátok ugye, hogy kitől származik és kinek szól ez a biztatás? Nem tudjuk. Akkor elmagyarázom! Tanító és kántor urunk, néhai Tóth Károly, szülőfalum áldott emlékű lelki gondozója, a gazdálkodás, népnevelés, színjátszás, de főleg a kórusművészet apostola imigyen világosította meg a költői allegóriában járatlan elménket: Tompa Mihály, Petőfi barátja, aki verseiben a levert szabadságharcot siratta, madár képében a költőket serkenti: fiaim, csak énekeljetek! A fölszólítás nekünk is szól, pusztakamarási magyaroknak. Szabadságharcunk után a világháborút is elveszítettük, országunkat feldarabolták, román uralom alá kerültünk, ám a csüggedést ne hagyjuk magunkon eluralkodni. Énekelni fogunk!

Hétéves lehettem, amikor Tóth Károly tanító úr engem is besorozott kóristának a nagyobb fiúk, lányok, asszonyok s férfiak közé. Vadásznia kellett valósággal az énekeseket. Királyi őrmesterünk a juhok bégetésében is a magyar himnuszt gyanította. Bárki bármit kornyikált is a nyelvünkön: elhallgattatta, némelykor pofonokkal, szelídebb óráiban csak fenyegetéssel. Éneklés helyett ekkor kezdett elterjedni vidékünkön a szöveg nélküli dúdolás. Tűrhetetlen állapot! – fakadt ki gyávaságunk ellen Tóth Károly uram. Tán csak nem leszünk lollárdokká! Petőfi versét fogjuk énekelni, a kutya keservit!

A presbiterek kérdésére elmagyarázta, hogy a titokzatos, bársonyos szó – lollárd – német kifejezésből bújt elé. Lollen – azt jelenti: dúdolni, tehát mezőségi riadt magyarok módján szavak nélkül sajogtatni a dallamot. Mi pedig csak azért is vegyes kórusban fogjuk hírül adni a világnak, a győztes nagyhatalmaknak és a kisantantnak – entente cordiale –, hogy hegyen ülünk, búsan nézünk le róla, írta Petőfi Sándor, előadják a pusztakamarási református egyházközség dalárdistái, vezényel Tóth Károly. A kórust Tőkés János lévita atyánkfia alapította 1910 táján. Magyarok 285-en voltunk akkor, nagyrészt szegényparasztok, kis mértékben bárók: összesen ketten, Kemény Anna és a testvérbátyja. Hétszázhuszonkilenc román mellett harmadik nációként tizenöt zsidót számláltak meg a biztosok. Edelstein úr és népes családja nagyapám szomszédságában lakott. Későbben, mikor én is a világra jöttem, felcseperedvén, sábesznapon tüzet gyújthattam nekik, meg vizet mertem a kútból, jóanyámat azután kiagyalt látomásaimmal ijesztgetve. (Pl. Edelstein úrnak tüzet fogott a kaftánja, egész veder vizet kellett öntenem szegényre.)

Családi emlékezet szerint az első világháborút megelőző években Tőkés János uram kórusa harmincfőnyi is lehetett, hiszen annyi volt akkoriban a gyerek, mint a rosta lika. Anyai nagyapám, Székely Gergely, miután szaporító szent szándékkal ismeré vala Máriskót, az ő feleségét, kétévenként jegyezte föl a Bibliába újszülött lányainak és fiainak nevét: Sári, Máriskó, József, Berta, István, Erzsébet, Gergely, Ilona, Eszter, Zsófi, Rebeka.

Az életed helyén életet hagyj magad után, mondogatta nagyapám, és hozzá igazodott apai nagyapám is, Sütő Mihály, aki írástudatlan lévén csak fejben tartotta számon a gyerekeit, ilyenformán: Kati, Máriskó, Gergely, András, Dani, Ágnes, Juliska, Anna, László. Hajdan, tatárdúlások idején borzalmas mészárlás gyérített minket, az akkoron még színmagyar Mezőség településeit. A kiegyezés utáni években káprázatos tavaszi rügyezésben, sarjadásban, magonchajtásban serkent föl a nép, hogy veszteségeit pótolva újból erősnek mondhassa magát. Szándékához nemigen talált a szomorkás Petőfi-vers, ám lehetséges, hogy a múltnak komor emlékei s a jövőnek balsejtelmei is latba kerültek a választáskor. A költemény csöndes, lombhullató hangulata mulandó létünk fájdalmát keltve késztette az atyafiakat képes beszédre. Midőn a harangozó azt kérdezte nagy gonddal apámtól: hogy és mint vagy? – ilyeténképpen kapta a választ: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Hát te, Sándor? Hasonlat formájában a pontos meghatározás röppent föl menten apám füle ügyébe: Mint a boglya tetejéről a gólya. Mondja valaki, hogy emberlétükben s magyar mivoltukban nem értették meg egymást. Két madárjós, ha összefut: egymásra kacagnak. Két magyar annak örül, ha búsulhat. Apámék este már énekelhették az iskola termében a kórusmű második versszakát, miszerint bánattengerben csak sziget az öröm. Petróleumlámpa méla fényében óriásira nőtt a falon Tőkés János urunk vezénylő árnyéka. Lelkes volt a hang is próba végeztével: „Ha így haladunk, dalos versenyen díjat nyerhetünk.” Egyházi följegyzés szerint kilencszáztizenkettőben dalárdistáink a harmadik versszakot is elhagyták, tökéletesen elsajátítva, hamis hang nélkül harsogva, hogy fenn a hegyen, lenn a völgyben zúg a szél. Vihar jöttére senki se gondolt, mezőségi atyámfiai a múltjukat se ismerték, nemhogy a jövőt sejthették volna. Szép lendülettel fordultak be a költemény következő kanyarjába, ahol tarka madár nem fütyörész az ágon, ezért a költő maga is lehullna már a hulló levelekkel.

Nem hullott, akkor még nem!

Más okból akadt el az ének, amelynek az lett volna célja, hogy látva lássanak, hallva halljanak minket a világ dobogóin. Lábáról közel egy évig betegség verte le Tőkés Jánost, kovászemberünket. Kabátos iskolázottak, akik rühellték a népnevelést, sörélesztőnek csúfolták őt. A következő esztendőről későbben így énekeltek a kocsmában: Ezerkilencszáz és tizennégybe’ a Jóisten lenézett a földre! Lepillantott Erdélyország közepébe, szegény magyar fiúk mennek a harctérre.

Kitört a világháború.

Tisza Pista ellenezte, Ferenc Jóska elrendelte.

Küldték aztán egyre-másra az értesítést hősi halottakról, eltűntekről, fogságba esettekről. A kórus fiainak egyharmada odaveszett. Orvosságnak való se maradt az énekből. Akkor értették csak meg a kamarásiak is, milyen szelíd, fuvintásnyi búsulás volt az a versbéli, a képletes boglya tetején, a véres kút kínjaihoz képest, amelynek mélyéről az apokaliptikus borzalom végét lesték az emberek.

Apai nagyapámat, Sütő Mihályt is kivitték a frontra, holott már a negyvennegyedik évét taposta. Apámat se hagyták itthon, pedig még csak tizennyolc éves volt. Egyik az orosz, másik az olasz fronton harcolt, úgymond a hazáért, amelyet nem támadott meg senki, de mindenki föl akart már darabolni, akinek megfájdult volt a foga rá. Apám elcsukló hangja, lagúnakék szemében a könny gyermekkorom emlékeinek mélyéből: „Piavénál sebesülten hanyatt feküdtem a földön, mikor a fellegek is vérpirosak voltak. Égnek álló kerekeikkel az ágyúk, arcukkal földre bukottan a halott katonatársak… Vége volt Magyarországnak.”

Román uralom alá kerültünk.

Más népekkel is megesett, hogy főhatalomváltást kellett elszenvedniök. Ám ahogy minket, erdélyi magyarokat mindenestül hadizsákmánynak tekintve odadobtak a fosztogatóknak: példátlan Európa történetében. Védhetetlen védeni valónk se maradt legutolsó menedékünk, az anyanyelv kivételével. Más irányt vett hát az énekes nyüsletésünk is. Nem jókedvünkben, nem is bánatunkban folytatjuk, amit harmincöt évvel ezelőtt elkezdtünk, mondta új kántorunk és karmesterünk, Tóth Károly. Magyar szavainkat odakint kiverik a szánkból. Idebent, énekbe göngyölten tán megvédhetjük Petőfinek reánk testált hagyatékát.

Kevesebben voltunk persze, mint annak előtte. Nagybátyáim s nénéim hiánya is tetemes volt. Sári Budapesten ragadt cselédlányként. Máriskó, József, István és Gergely Bukarestben keresett menedéket az itthoni nyomorúság elől. Ilona Kolozsvárott jutott be szobalányként a Bánffy-palotába. És mentek mások is, amerre szemük látott; ahol úgy remélték: magyar nevüket nem kell föladniuk, református vallásukat nem kell megtagadniuk. Lassanként gyermekkórussá fogyatkozott a hajdani dalárda. A valamikori basszisták, baritonisták kihaltak közülünk, újakat lasszóval se lehetett fogni. Fújtuk csonkán-bonkán s megint elölről kezdve: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Ifjonti fürgeségünkben alig néhány hónap alatt jutottunk el az ötödik versszakig, ahol is a költő imigyen tűnődik: Holtom után vajjon mi lesz belőlem? Vadfa szeretett volna lenni, amit nemigen értettünk, mivel közülünk egyesek bárók, nyúlvadászok, adószedők szerettek volna lenni. Azt énekeltük mégis, amit a tanító úr diktált. Ilyenformán köszöntött ránk az Úrnak 1940. esztendeje. Nekem boldogságot hozott. Indulhattam Nagyenyedre a tanítóképzőbe. Másoknak frontra szóló behívót kézbesített az őrmester. Lángba borult újból a világ. A gyeplőt az Isten a lovak közé hajította, néztek sokan sötét orcával a sötét egekre. Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. A mi falunk maradt, ahol volt: román uralom alatt. Népvándorlás támadt ebből is. Magyar, ha tehette: átszökött Magyarországra. Ha valaki törődött volna még a kórussal, imigyen vehette volna számba veszteségeinket. Anyám testvérei közül öten hagyták el a szülőfalut. „A legjobb hanganyagom!” – hördült fel a kántor úr, mintha lett volna még értelme a hegyen ülő búsulásnak. Majd nemsokára ő is elmenekült családostul. Kántor és tanító nélkül maradtunk. Aztán pap nélkül is egy darabig. Mire véget ért a második világháború, üres padjaival istenháza mutatta főleg a veszteségeinket. Sokan távoztak el a faluból meg az életből is, a zsidókat pedig mind egy szálig elhurcolták a román hatóságok a tordai gettóba. Többé soha nem tértek vissza. Szüleim Edelstein úr Erzsike nevű lányától kaptak még levelet az ötvenes években. Válaszukban megírták neki, hogy a faluban minden „zsidó házat” lebontottak; hogy ők maguk is kuláklistára kerültek, istállóban laknak. A háborút követő három esztendő idején megújult remények kezdtek pislákolni. Még magyar pártot is adott az új hatalom: Magyar Népi Szövetségnek hívták, báró Kemény Béla volt elnöke, míg föl nem hördültek az osztályharcnak éjjel-nappal üvöltöző dervisei. Kemény Bélát tiszta ártatlanul meghurcolták és kínozták. Osztályának fizikai megsemmisítése közben érte őt is a halál kolozsvári kényszerlakhelyén. Ekkoriban jelent meg szülőfalumban is valaki az új időknek új követelményeivel, mondván-kiabálván: Énekeljétek, testvéreim, a szabadság győzelmét! És meg ne halljuk, hogy valakinek a száját a lemondás reakciós szavai hagyják el! Hadd lám, kinek van mersze azt énekelni, hogy: Hegyen ülök, búsan nézek le róla. Senki se szólt ellene, ám annál többen mondták egymás között, már-már fülbe súgva: legyünk inkább vadfák az erdőben.

Ami rája következett: más alkalommal lészen elmesélve.

Az Ember-Isten földi éjszakái^*

Mikor eljött az én szárnyas szeptemberem is, hogy bevonultasson a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba, jó anyám minden diákholmit összecsomagolt, százféle intelmet a lelkemre kötött, viselkedésbeli kötelezettségeim felől faggatott. Aggodalmas, szerető számbavétel mondatta vele: „Szégyent se magadra, se mireánk ne hozz! És ne feledd, hogy imádkozni tanítottalak!” Már nem tudom, miként válaszoltam e figyelmeztetésre. Csak arra emlékszem, hogy anyám fölkapta zöld kendős fejét és puha rajzolatú szemöldökét, s jobbjának mutatóujjával a szívem tájára bökött:

– Vizsgáztatni fognak, és azt kérdik: hiszel-e Istenben?

– Szárazon és vízen – mondtam volna akkor, ha Tamási Áron Ábelének lelke lobog bennem, de még messze voltam attól, hogy velük megismerkedjem, mármint: a székely királyfiúval és álmainak szikrabeszédű, kalandos hősével.

De nemcsak időbeli távolság választott el tőlük, hanem az én gyermeki lelkemnek egészen másfajta időjárása is. Istenhit dolgában – úgy tízéves koromig tartó, imádságos-nyugodt korszak után – a kételynek valóságos viharzónájába jutottam. Nyáron át, nagy puszta mezőn, éjszakai csillagos ég alatt, nagyapám szolgálatába szegődött bojtárként a magánnyal együtt szakadt rám – ma így mondanám – Ady-fájdalmasan, egész lényemet meggyötörve: az Isten keresése. Hittel, hitetlenül, magamat megadón és vakmerőn tagadva, aztán az Úr büntetésétől rettegve, és újból magamba szállva hányódtam a Holt-tenger ködös kilátástalanságában.

Anyám megismételte kérdését:

– Hiszel-e, fiam?

– Nem tudom! – mondtam nagy elszántsággal, hogy csak igazat szóljak. – Nem tudom, édesanyám! De keresem Őt.

Anyám megdöbbent, összecsapta két kezét, mélyet lélegzett, mint ki jajkiáltást fojt el.

Azt kérdezte, közelgő konfirmációm előtt még csak keresem az Istent? Hát nem volt nekem időm rendbe tenni a lelkemet?

Több mint két esztendő volt ugyan még a beavatásig, ám ettől nem enyhült anyám ijedelme. Mint akit borzasztó csapás ért, könnyével küszködve, sikolyos hangon szólt rám:

– Hazudsz, fiam! A hitetlenség szégyenét nem hozhatod reánk!

Akkor, hogy mindvégig őszinte maradjak, elmondtam fura zavartságomat:

– Nem tudom, hogy van-e vagy nincs! De azt tudom, hogy félem Őt! Félem az Istent!

Vigasztaló öleléssel vont magához anyám. Rosszallva és megértéssel, keserves mosollyal paskolta puhán meleg tenyerével az arcomat.

– Mondtam én, hogy hazudsz! Hiszen, ha féled, akkor már hiszed is az Istent.

– De nem tudom, mit tegyek, amikor nézem az eget, éjjelente bámulom a csillagokat, és úgy kínoznak a rossz gondolatok, hogy hallom a szívem dobogását – vallottam be keveset nyári, mezei magányom kínjaiból.

Anyámnak megkönnyebbült sóhaja, derűs arca jelezte, hogy tudja már az én orvosságomat. És mondta kedvenc vasárnapi iskolai énekem kezdő sorát: – Az áldott orvos közeleg, a drága főpap, Jézus…

Fellobbanó kedvemben a folytatása szárnyakat kapott, ahogy énekelni kezdtem: – Szava szívünk enyhíti meg, egyetlen üdvünk, Jézus!

Így már, oktávnyi röppenéssel el is kaphattam a refrént, amit oly nagyon szerettem: az iskolában, templomkertben, erdőn és mezőn százszor megismételt, álmos völgyeket serkentő, boldog híradást: – Halld, mint zeng az égi kar édes visszhangjaival! Szívemben is zeng e dal! Jézus, Jézus, Jézus!

S mert lehetetlenség, hogy aki tanítóképzőbe indul, ne működjék már karmesterként is: kántor urunk mozdulatai szerint kezdtem a vezénylést, és egyszemélyes kórusként énekeltettem anyámmal is a refrént: – Szívemben is zeng e dal! Jézus, Jézus, Jézus!

Anyám csöndet intett, és lefogta gyöngéden még mindig karmesterkedő jobbomat, mondván, hogy lerongyolódott hitemet egyedül Krisztus fogja megújítani. Ezt oly bizonyossággal ígérte, mint aki égi üzenetet közvetít, s egyúttal a lelkes képmutatás bűneit is számon kéri, mivel úgymond megtévesztő módon csillogó szemekkel és pirosló buzgalommal szoktam énekelni, hogy: Fel, barátaim, drága Jézus zászlaja alatt!

– Hazugságot énekeltél tehát? És úgy gondolod, hogy szép énekkel, jó hangoddal hazug szó eltakarható? – váltott anyám mind élesebb feddésre, de látván szégyenkezésemet, amely őszinteségem bére volt, tán megsajnált engem, és csöndesen, majdnem suttogva mondta harmadszor is: – Jézus. Csak be ne zárd a szívedet előtte.

A szívem túlságosan is nyitott volt; az eszem miatt akadtam fönn pogány kételyek hálóján. Különös ellentmondásként karácsony, húsvét, pünkösd csillagképében mégis mindenkor töretlenül fénylett föl számomra a megváltás misztériuma. Betlehem csillaga alatt, gyémántcsillogású hómezőn egymagamban, semmitől sem félve a Gyermek jászolához gyalogoltam volna; húsvét reggelén mindig ott szerettem volna lenni Mária Magdaléna és a másik Mária mellett, saját szememmel látni az elhengerített követ, a megfeszített Krisztus üres sírját, a Gonosznak végső vereségét; pünkösdkor vissza-visszatérő töprengéseimben kerestem, kutattam titkát a százféle népekhez szóló égi üzenetnek; miként érthette ki-ki saját nyelvén az Istennek nagyságos dolgait? Sebesen zúgó szélnek zendülése… – Tanár úr, kérem, nem égi zene volt az? – kérdeztem később a Kollégiumban, szóba kerülvén a zenei nyelv egyetemessége. Efölött most ne határozzunk, mondta Delly Szabó Géza, hogy okoskodásomat ne érje bántódás.

Ó, a gyermekkor énekei! Egész lényemet betöltő dallamai! Jó helyre nyúlt anyám, hogy az Ember-Isten földi vándorútjához vezessen vissza. Mintha keserves, mert félelemmel teli tűnődésemnek a mélyére látott volna, fölismervén az énekben született boldog pillanatokat.

Édes visszhangjaival szívemben is zeng e dal…

Húsvétillatú tavaszi napokon, mikor anyám évelő kerti virágai kinyíltak már, az ünnep körül rajzó, évelő képzelgéseimmel keltem és feküdtem. Virágvasárnap örömével énekelt, Jézust kiáltó dalunk magányos útjaimon is elkísért. Erdőn, mezőn, labdajátékos réteken zengett föl bennem a refrén, az égi kar világot serkentő hangja. Gyermeki sereg nagy zsinatolásaiban is hallottam – igen! a szívemben! – a meredeken fölszárnyaló, majd csöndesen alászálló dallam hosszan tartó utórezgését.

– Énekelj valamit a református énekeskönyvünkből – mondta Delly Szabó Géza, áldott emlékű tanárom Enyeden, felvételi vizsga közben.

Rázendítettem az Áldott orvosra.

Vadonatúj hangom volt még akkor. Elismerő bólintással hallgattak vizsgáztatóim. Úgy énekeltem, hogy megszomorított anyám is vigasztalódjék a távolban. Később azt álmodtam, hogy ott ült mögöttem a felvételi vizsgán.

Internátusi felügyelőnk szelíd szigorral kérte számon minden hét végén: vajon mit és mennyit olvastunk a Szentírásból? Novemberig az Ótestamentum zordon tájain kalandoztam. Mikor az első hó lehullott, és advent elejébe menvén, énektanárunk Jézuska-dalokat kezdett tanítani, minden esti szilencium végén már az Újtestamentum evangéliumainak csodás világába vettem be magam. Önfeledt bolyongásaimból gyakran éjféli időben térített meg s hajtott lefeküdni korholó szavakkal a szolgálatos felügyelő. Annak az évnek karácsonyán már Jézus csodatetteiről mesélhettem anyámnak; egy csöndes órában a legelsőről, mit a kánai menyegzőn cselekedett volt, borrá változtatván hat kővedernyi vizet, hogy kedvére tegyen az ő tanítványainak. És megmutatá az ő dicsőségét; és hívének benne… Kána! Első hallásra a boldogság színhelye. A párválasztás nászi öröme. Jézus legelső csodatételével mégis drámai mozzanat. Főpapokat megbotránkoztató jel, és követi majd a többi, farizeusokat botránkoztató cselekedetek sorozata. Betánia és Lázár feltámasztása az Ember-Isten utolsó csodatétele és győzelme a kételkedők felett, tökéletes harmóniában Isten akaratával. Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem. A tömeg ámul, csodálkozik, Nikodémus, mintha sejtené a titkos szövetséget, ravaszul faggatódzik, mondván: senki sem teheti e jeleket, hanem ha az Isten van vele. Jézus nem kérkedik, igen és nem helyett az újjászületés, megtisztulás követelményéről beszél, máskor hallgat, csöndesen mosolyog, mintha semmit sem tudna a feléje záporozó kérdések veszedelméről. Gyermeki ésszel valósággal följajdultam a képmutatók gyűrűjében kimondott szavak olvastán: Rontsátok le a templomot, és három nap alatt megépítem azt. Akik őt kínhalálra szánták e szavaiért később: ököllel és korbáccsal válaszoltak az Ember-Istennek.

Nagyenyedi boldog napjaim idején, téli vakáció után is az Újtestamentum olvasásába merültem gyakorta. Ami kezdetben kötelező volt, észrevétlenül lopta be magát szellemi szomjúságomba. Bizonyos, hogy olvasókedvemben csöppnyi hiúság is meghúzódott. Húsvét közeledtével a szüleim, testvéreim utáni vágyakozás is elkapott, karácsonyi emlékeim nyomán pedig az otthoni elismerés jó érzése. „Pap lehetnél már! Úgy ismered a Bibliát.” Pedig töredékes volt az én tudásom: mécseslobogás az írástudatlanságban bővelkedő szórványállapot idején.

*

Az Újtestamentum – amellett, hogy kánoni könyvek gyűjteménye: az Ótestamentummal együtt maga is epikai remekmű. Tematikai, történeti gazdagsága felülmúlhatatlan. Mondandóinak műformái a teremtett világ számbavehetetlen gazdagságát jelzik. Ha elmerülsz benne: gondolati mélységének dimenzióit nem érzékeled; úgy vesznek körül, akár a mindenség. Indulj szellemútra: jelenléted a csepp a tengerben.

Jézus földi létének fordulatai oly módon ejtettek rabul, akárha közönséges halandó hős nyomába szegődtem volna. Szívem, izzó rokonszenvem az övé volt azért is, hogy minden asztalhoz leült, minden kicsi ház küszöbét átlépte, nem kerülvén el a bűnöst, az elesett embert, az erkölcsi szégyenében magányba szomorodott asszonyt. Még hívei is óvták némelykor, távol tartották volna az „alacsony tömegtől”. Nem tudhatták, hogy ahol a bűn bővelkedik, ott van igazán helye a kegyelemnek. Ám ez csak látható és érzékelhető része Krisztus cselekedeteinek. Ami láthatatlan és titokzatos benne és minden megnyilatkozásában: Atya és Fiú kapcsolatának állandósága, hatalmas ereje; az Ember-Isten abszolút bizonyossága arról, aminek el kell jönnie; az én órám, ahogy mondani szokta; az isteni szándék beteljesülésével az Isten-Ember, a Megváltó belépése az emberiség történelmébe.

Csodára szomjas képzeletem az Írás közlésein túlmenőleg színezte és gazdagította Jézus csodatételeit. Néha álmomban is álmatlankodva idéztem föl újra meg újra sose látott tavak és tengerek vészes hullámzását, bárka tatján a búzavirágszemű Mestert, a megriadt tanítványokat. Uram! Elveszünk!

Jézus elcsendesíti a tenger hullámait, elsimítja a tó vizét.

Hét kenyérrel, néhány hallal négyezer embernek éhét csillapítja.

Bélpoklost, bénát gyógyít és szégyenletes hallgatásba roskaszt kétkedő hitetleneket. Kelj föl, vedd ágyadat, és járj!

Megszállottakból disznókba menekült ördögöket űz tovább, míg a tengerbe nem fúlnak.

Feltámasztja Jairus lányát, fák módjára lábukon száradókat gyógyít, és… hogyan is folytassam? Szárnyas szeptember után, amely a Kollégiumba juttatott engem, húsvéti szelek fújtak már, Jézus-olvasmányaim pedig Károli Gáspár óborzamatú nyelvén fészkelték el magukat viaszérzékeny emlékezetemben. Vallástanárunk az orra hegyére csúszott szemüvege fölött nézett meg engem, hallván, hogy mondom: – És nagy sokaság megy vala hozzá, vívén magokkal sántákat, vakokat, bénákat, csonkákat és sok egyebeket lábai elé; és meggyógyítá őket – Máté evangéliuma, 15-ik rész.

És minden csodatételét, fennszóval avagy magában megköszönte a mennyei Csodatevőnek. Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Másodszor idézem szavait, mert egy közelgő véres, jajszavas, szép arcát összeroncsoló éjszakán könyörgését elnyeli majd a viharos ég s a csatornasöpredék-ember vérszomjas üvöltözése.

Ám addig az Ember-Istennek el kell szenvednie a közönséges ember fájdalmát, hogy valósággá váljék az áldozat. A küldetés.

*

Nagypénteken – immár húsvéti vakációban – megesküdtem volna, hogy nem csupán templomi énekünk szerint, hanem valóságosan is búsan szólnak a harangok, mintha velünk sírna hangjok. Boldog tudatlanságom idején, hogy anyám a paphoz futtatott szárított szilváért, almáért, amit puliszkával fogyasztottunk el a gyász napján: öregeket megbotránkoztató módon kacarásztam, fütyörésztem, és hazáig menet alaposan megdézsmáltam a böjtös eledelt.

Bethlen Gábor diákjaként már szégyelltem korábbi magamat. Fakuló és ősi tartalmukban megzápult szokásaink láttán valósággal prédikátori buzgalom kapott el: istentisztelet után is maradjon nagypéntek a péntek. Ó, nem sírás-rívás, középkori óbégatás hiányzott a mi gyülekezetünkből. Hisz régi hazánktól elszakított, kifosztott templomegerei voltunk rossz időknek: fájdalmak Krőzusai. De roppant szegények voltunk ezredévek történeti ismeretében. Nemzetiben és keresztyéniben egyaránt. Semmit se tudtam én akkor ezen segíteni. Egymagamban indultam fáradatlan képzeletem szárnyain Jézus kínszenvedésének színhelyére.

*

Júdás áruló csókja. A mellőzöttség bosszúja. Főpapok, templomszolgák szablyával, fustéllyal rontanak rá, aki nem védekezik, mert tudja: élete, halála nem egymásutáni, hanem egymásból következő események láncolata. Az Egészből, amelynek meg kell történnie, egyetlen Részt sem lehet kiiktatni. Hányszor mondta, jövendölte, sejtette fiatal életének derűs perceiben is, az időnek méhében rejlő iszonyatot! S az már közelivé lett a vészterhes sötétségben: Ez a ti órátok, a sötétség hatalma. Hozzátehette volna: És jóslataimnak is beteljesülése.

Júdás árulása után Pétert is félelem tölti el. Nem ismerem őt. Hajnali kakasszóig három ízben kapja torkon a rettegés. Megrendült volna Krisztus iránti szeretetében? Nem, nem hihető! Ellenkezőleg! A megkínzott ártatlanság láttán a szívét szaggató szánalom is szeretetének része lett. Későbben hosszan tartó zokogása hallatszott. Minden Kínok sötét óráiban. Mesterét és saját bukását siratta Péter. Mások iránti hűségünk aranypróbája: önmagunk erkölcsi teljességének megőrzése.

*

Közismertségének ellenére szólnunk kell Jézus megkínzatásáról, az ő szívén is átsuhanó félelemről; a töretlen lélek törékeny testének vért – a tisztaság arcán alágördülő bíbor cseppeket – verejtékező iszonyatáról. Nem a szánalomkeltés, hanem a hűség és a hűtlen szabadulás örök emberi konfliktusa miatt hívja elő képzeletünk a vallatott rabot, akinek szép, szelíd arcát kőkemény öklök felismerhetetlenné zúzták-roncsolták „az Úr nevében s az ő védelmére”. Tanúk állították, hogy lerontja Isten templomát és harmadnapra felépíti azt. Semmit sem felelsz? A kérdést katonatenyér csattanása követte a szótalan rab arcán.

Ólomgombos korbácsot suhogtató pribékek váltották egymást az ütlegelésben.

Véres hajfürtjein emberi mivoltukból kivetkőzött, vadakká lett lények köpése, undok nyála gyűlt meg.

Homlokán töviskoszorú, lemeztelenített testén a nyílt sebeit borító vérbíborpalást.

Fájdalmak fájdalma pedig: a kegyetlenül megcsúfolttal röhögve csúfolkodók cinikus vastagbőrűsége a vércse szaggatta galambhoz hasonló húscafat láttán: „Ez hát Jézus? Ily formátlan formában? Már csak ezért is megérdemli a halált.”

Ecce homo! – mondja Róma helytartója. – Íme, az ember!

De Pilátus bármit mond is halovány igazságérzete és hatalmi vágyai közt ingadozva: a csőcselék üvöltözése mindegyre fokozódik: Feszítsd meg! Feszítsd meg!

És megfeszítteték!

Az Újtestamentumnak erről szóló fejezeteit újra meg újra végigborzongtam az enyedi éjszakában, villanyoltás után, kicsi zseblámpám fénykörében fejemre húzott takaró alatt az internátusi hálóban.

Lecsapott rám az éber szobafőnök: – Aludj, kiskomám! Holnap beszekundázol! – De hunyt pilláim alatt is vonult, hömpölygött hegynek iramló fekete folyamként Krisztus mögött a tömeg, a halál hordája, a síró asszonyok kicsi serege, katonák komor láncolata. És ott voltam magam is, ott, a Golgotán. És amit láttam, örökre megragadt az emlékezetemben.

Jézus T alakú keresztje, a megkínzott Ember-Isten háromszori földre roskadása. Szomjúságának kínja és az ecetbe mártott szivacs; utolsó íze a földnek, amely 33 éven át táplálta őt és szaporította keresztfájának évgyűrűit.

Cyrenei Simon szánalma és riadtsága a katonák „nagylelkűsége” folytán hátára parancsolt Krisztus-kereszt súlya alatt. Szennyes lelkű férfiak mocskos száján még mindig a gúnyolódás: Tégy csodát! Szabadítsd meg magad! De Jézus már senkit se méltat válaszra. Korbácsütések záporában szólt már; farkasarcú ellenségei fölött emberarcú jövendőnek fiaihoz küldte üzenetét: Azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.

A csodatételek ideje lezárult. Holott ugyanaz ő, aki Kánában volt, és a háborgó tengeren volt, Betániában volt. De minden órájának más-más volt a parancsa. A Golgota parancsa már nem a csodatételé volt, hanem a szenvedésé. Az Ember-Isten nem képletesen, metaforikusan, nem szóval, kinyilatkoztatással, hanem valóságosan, vérbíborpalástban, minden emberi fájdalomnak magáravételével váltotta meg az embert. Az embert, aki úgy küldte őt halálba, ahogyan csak a rabszolgákat és gonosztevőket büntették: megfeszíttetéssel, amelynek iszonyatát ezerháromszáz év múltán is így őrzi ómagyarok Mária-siralma: Világ világa, / Virágnak virága / Keservesen kínzatol, / Vasszegekkel veretel.

E néhány sor, a magyar géniusz általunk ismert legősibb csodája letéteti most velem a pennát a kereszthalál ábrázolásában. Amit fölhozok még az én időmnek mélységéből: a szívemet máig betöltő megrendültség, s ama bethlenista kisdiák Jézust sirató könnyeinek emléke.

Kilenc óra körül pedig nagy fennszóval kiálta Jézus a keresztfán, mondván: Eli, Eli! Lamma sabaktáni! Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?

S azt újból kiáltván, kiadá lelkét.

Aztán meghalt, és minden szenvedése ott maradt Mária szívében. Mindig úgy képzeltem: arcának vonásaiban is. Jézusnak fájdalomtól tán örökre megnémult anyja, síró-jajgató asszonyok között szótalanul és tán mozdulatlanul nézett föl a keresztfán szenvedőre, hogy annak fájdalma csöppenként a szíve közepébe hulljon, teljes földi örökségeként, amely haláláig betölti napjait.

S amikor ugyancsak némán, hosszan átölelte a keresztfát: vajon tudta-e, hogy áldozati kínhalálával az Ember-Isten Isten-Emberré lett, és e metamorfózisnak az volt legfőbb feltétele, hogy földi pályafutásának minden percét és gyötrelmét fölvállalja, megszabott útjáról soha ne térjen le, még akkor sem, ha pillanatokra megriadt szíve a keserű pohárnak elmúlásáért könyörgött.

*

A feltámadás fényét, örömét minden húsvét vasárnapján átéli és énekbe, imába foglalja a keresztyén világ. Világnyi hallelujának szikrányira kicsinyített másaként láttam, ó, hányszor láthattam anyámat, míg élt, harangszóra fölserkenve, kezében ünnepi kaláccsal a szomszédasszonyt házából kiszólítani. – Krisztus feltámadott! – mondta neki a görögkatolikus románok köszöntése szerint, az pedig kedvesen bólogatva válaszolta a maga nyelvén: – Bizony feltámadott!

Voltak, sírba hulltak^*

Harminc évvel ezelőtt írtam ezt a könyvet szüleimről, rokonaimról, a szülőfaluról és egy örökkön szóló mélyhegedűnek a hangjáról, amely eszmélkedésem hajnali órái óta bolyong e holt-tengeri tájon, és szomorítja a szívemet.

Az idő, amely embereken lépdel, népeket támaszt és omlaszt, az én krónikám eleven szereplőivel is kegyetlenül bánt el.

Azóta, hogy naplómat befejeztem, jó részüket elszólította e földi világból.

Rettegett Istenének színe elé hanyatlott Ferenc bátyám, a vidámság embere, és román ajkú felesége, Mária, akit kedves ángyómnak szólíthattam a népes rokonságban.

Farkasordító hidegben, éjszaka ütötték le, verték hóba Jóska öcsémet, mivel magyarul énekelte szerelmes bánatát az égi sóbánya felé, ahonnan vigasztalást remélt. Fektében tüdőgyulladást kapott, majd néhány hét múlva meghalt a mócsi kórházban.

*

Agyvérzés vitte el Gyomai Gyurkát, majd életének virágjában a fiát is, Györgyöt, korai özvegységre jutván szegény Rebeka néném.

Erdőn-mezőn, nyulászatban, rókahajtásban legendás hírűvé lett Gyümölcsoltó Gergely bátyám ugyancsak megözvegyült öregségére. Erzsi ángyóm, a Türelem Asszonya kidőlt mellőle.

Sírba hullt Székely Jóska bátyám és vele a szeretet szigorúsága, melyet nélkülözünk immár az abroncstalanságban.

1989 januárjában meghalt apám, nem várta meg, hogy köréje telepedjünk a kilencvenedik születésnapján.

Öt évvel későbben követte őt anyám. Halott arcán fuvintásnyi, titokzatos mosoly keltett aggodalmat némely gyászolóban. „Hamarosan maga után szólít valakit” – mondták. Kinek szól vajon a törött szárnyú, fagyott kacagása?

Halála előtti estén, amikor fölvertem párnáját, eloltottam ágya fejénél a lámpát, könnyedén ejtett szavakkal, derűsen búcsúzott tőlem: „Álmodj szépeket, fiam.”

Most itt állok a kérése szerint írott könyvemmel, amely, ha kidőlök mellőle, ugyancsak magára marad.

Az lesz létének igazi próbája.

Virágvasárnapi remény^*

Szóval otthon és szülőföld és egyebek. Lelki fülem hallja az ubi bene, ibi patria híveinek lesújtó véleményét: indul hát megint az ősi magyar imamalom! És szakadnak szívből ódon vallomások. Szelíd-szomorkásan sóhajt Mikes Kelemen: Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. Visszhangjaként válaszol rá Tamási Áron egy amerikai néger szavaival: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. S mintha összebeszéltek volna: világhírű színdarabjában Beckett Sámuel úr ezt mondatja szereplőjével: Azért vagyunk a világon, hogy Godot-ra várjunk. Godot persze titokzatosabb a néger álmodta otthonnál, otthoniasságnál. Emberi vágyak szimbólumaként Godot magasabbra, létünk végokai felé röpteti képzeletünket. Semmit nem nevez meg, hogy minden hiánynak hordozójaként próbáljuk őt megfejteni.

Én mégis a négerhez, a mássága miatt szenvedőhöz fordulok mostan. Mert sokféle gondja, vágya, törekvése, álma van az embernek, de olyan otthona, mit szülőföldjének is nevez: csak egyetlenegy van. Az enyémet, az erdélyi Holt-tengert Mezőségnek hívják, kellős közepében pedig a szülőfalumat Pusztakamarásnak. Ott láttam meg a napvilágot, ott éltem gyermekkorom reggeli éveit; ott gyűjtöttem be magamnak virágmézként annyi boldogságot, hogy bajok-bánatok keserű áradataiban is jutott belőle vigasztalásnak. Pedig nem volt ez a táj sem Kánaán, sem Árkádia. Sóhajok világa volt inkább, egy valaha virágzó, honfoglaláskori magyar nagyközség múltittas, romló maradványa. Tatárdúlás, törökvész, gyermekhalandóság és kolerajárványok túlélői mintegy háromszázan számlálgatják magukat minden temetéskor és motyogják maguk elé, földre ejtett szavakkal himnuszunk gondolati roncsalékait: a jövőnket is megbűnhődtük, Uram! Meddig sújtasz minket fogyatkozással, mikor a zsidók után választott népeid, akiknek elnyomó hatalma alá rendeltél, mint fűszál a réten, úgy szaporodnak! Megélhetésbeli és nyelvi szegénység, jogfosztás, szájbaveretés akár egy házon kívüli dalért is: mindahány oka lehetett volna az elvándorlásnak, óceánon túli kitántorgásnak. Nem mentek. Maradtak. Örök álmuk volt a könnyebb élet, mégis az alig-alig viselhetőt választották. Csak ami súlyos, abban a sorsunk. Ezt tanultam én is tőlük. Itthon, Erdélyben. Otthon, a szülőfaluban. Otthontalanítás közben is. Mikor ’90 márciusában jogainkat kiáltó szavaimért anyám fejére próbálták gyújtani a házat. Mikor úgy tűnt: örökre megsemmisül bennem a gyermekkor hajnalragyogása. A benső nap, amelynek fénye beragyogta minden vágyamat és mondandóimat. S amelynek párja életben és reményben tartotta meg apámat azután is, hogy szeme világát végleg elvesztette. Másfél évtizeden át botorkált vakon a világban, lagúnakék szemével csak befelé látva: emléknapok emlékcsillagai közt mélázva. Soha nem feledem a csodát, amelyről világtalan apám tett bizonyságot az otthon, a szülőföld dolgában. Csillagtalan éjszakában indultam vele Kamarásról Marosvásárhelyre autóval, csöndes beszélgetés közben, hírhedetten kanyargós utunkon, az időben megrekedt falvakat, tanyákat hagyva magunk mögött. Akkor azt kérdeztem tőle: sejti-e, merre járunk, hol tartunk? He! – kapta fel apám a fejét (már e földi létben síri sötétségre ítélt szomorú szép fejét) –, és megmondta, hol vagyunk. Az örményesi hegyen, Királyfalva előtt. „Atyaisten! Hogy találta el ilyen pontosan?” Kis göcögő kacagás, vállrándítás, röptető mozdulat a két tenyerével, s mondja: „Szülőhelyét az ember, mint saját magát, úgy ismeri.” Mi vele vagyunk s ő bennünk van, bámultam hosszan az autó fénysugarába, mely csak nekem világított a holt-tengeri sötétségben.

Ilyenformán emlékezvén a múltra, képzeletem mind gyakrabban keresi föl a gyermekkor színhelyeit. Emlékek fényes napja körül kicsi bolygóként keringve jutok egyre közelebb ahhoz a ponthoz, ahol a kör bezárul, pályám véget ér, hogy elmondassék rólam is az ige: harcomat megharcoltam, futásomat elvégeztem.

A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk.

*

Letöltvén e földön a jelöltségi időt, szüleim is elmentek a mindenek útján. Nagyheti gondokkal, virágvasárnapi hangulatban indulok hozzájuk, kis csokor tulipánnal a temetőbe – egymagam. Sok évvel ezelőtt apámmal bandukoltam erre, sírköves magaslatról körülnézelődni a mezőségi magyarok szórványvilágában. Gidres-gödrös, vak embert botlasztó kaptatón így szólt hozzám: „Fogjál karon, fiam. Légy vezetőm a világtalanságban.” Úgy haladtunk biztonságosabban. Fájdalmasan szorult a torkom. Istenem! Apám fehér botja vagyok az ősökhöz vezető úton. Aztán elmondtam neki odafent: milyen a húsvéti ünnepre zsendülő táj. Milyennek látná – ha látna! – Jóska öcsém sírját, kövön a fényképét, mosolyát, mely sírontúli üzenetként próbál vigasztalni minket. Arról is szóltam, hogy és miként domborulnak, zöldellnek, virágoznak hajdani nagy családunk halottainak sírjai. „Sokan mentek el már!” „És kevesen jönnek a helyükbe – folytatta apám. – Maholnap kipusztulunk, fiam.” Ezt úgy mondta, mintha Jézus szavaira emlékezett volna. Aki beszél: a legfontosabbat mondja ki! Mindig azt, aminek elhallgatásával a kövek szólalnak meg! „Hanyatlunk, annyi bizonyos” – mondtam, s apám úgy folytatta, mint aki minden mondatomnak párját őrzi és birtokolja. „Olyan ritka már itt a magyar szó, akár a színarany! Cselekedjetek idejében, amíg nem késő.” „Minden módon próbálkozunk, apám, mégis kicsi a látszatja. Valami hiányzik belőlünk.” Sokáig hallgatott apám s nézett maga elé, majd így szólt: „Több só kell a mi magyar életünkbe, fiam! A só nem romlik és nem romlaszt.”

Így beszélgettünk húsvét előtt szegény apámmal, mikor fehér botja voltam közös barangolásban. Most, hogy nyomában járok a mindenek útján, nagyheti gondokkal és virágvasárnapi hangulatban elmondanám neki, hogy ahhoz tartom magam, amit a lelkemre kötött. A kövek fognak megszólalni, ha nem mondjuk ki most is a legfontosabbat: az a legbátrabb, aki hiszen s reménykedik abban, hogy feltámadunk.

Fájdalmat enyhítő kísérlet^*

Előre kell bocsátanom, hogy itt és most, az Osztrák PEN Klub vendégeként kizárólag önmagamat képviselem; drámai-prózai műveimnek azt a kis csapatát, amely ma még hűséges hozzám, írói mivoltomat próbálja védeni – hol is vajon? A szellemnek azon a frontszakaszán, ahol mindenki mindenki ellen harcol; ahol nemzedékek tagadják egymást, öreg Salierik féltékenysége keseríti meg az új Mozartok diadalmas napjait; ahol merész ifjak, öreg akadémikusok hátán vágnak maguknak lépcsőt az emelkedéshez, fényesen igazolván az értékek és irányzatok harcának törvényét, miszerint egyik tudat a másik tudatot tagadja.

Közlöm tehát önökkel, hogy posztmodern körökben, úgynevezett „sorsproblémás” íróként Budapesten, avagy Transsylvaniában, amely Romániának egyik régiója, engem is többször felakasztottak. Lévén a művelet metaforikus; elviselhető, sőt szórakoztató is. Mi több: valóságos bécsi operett ahhoz képest, hogy mit műveltek Ceauşescu szekuritatés kritikusai mivelünk, amikor nem voltunk hajlandóak magunkra ölteni a diktátor eszméi alapján szabott gondolkodásbeli egyenruhát. Amikor úgy véltük: nem elfogadható, hogy ő nézze helyettünk az eget, és közölje velünk rendeletek formájában az időjárás változásait, valamint a gyereknemzés módozatait.

Nyilván nem óhajtok átcsapni a jelenség másik végletébe. Nem tekintem magam az igazság birtokosának, csupán kutatójának. Az orákulumok fölött eljárt az idő, így tehát nem égő csipkebokorból szólok, hanem személyes tapasztalataim szubjektív sarkából, mondván: az a sajátos világ, az a Nyugat-Európától oly tragikus módon különböző társadalmi-nemzeti valóság, amelyet hazámnak tekintek, már legelső szavaimat, írói vágyaimat és mondandóimat meghatározta. A régió, a provincia tehát otthonom, szabadságom és rabságom akváriuma. Soha nem jutott eszembe onnan eltávozni.

Nem voltam annyira gyáva, hogy elmeneküljek, ám eléggé bátor sem az emigráció kalandjának vállalásához. Egyéb meggondolás is visszatartott. Goethével vallottam, hogy eső elől tóba menekülni – ésszerűtlenség. Ceauşescu zsarnokságának poklát elhagyván csakis Nyugaton kérhettem volna menedékjogot, ahol őt és feleségét a Kárpátok géniuszának járó kitüntetésekkel és királyi akadémiai díszdoktori címekkel díszítették föl a politikai bölcsesség jegyében. A diktátor bosszúja engem Nyugaton is utolért volna.

Nem újdonság, hogy a bolsevik jellegű nemzetiszocialista diktatúra legsúlyosabb öröksége Romániában a rendkívül aktív, paranoiás nacionalizmus és a tökéletes moráldebilitás jegyében gyakorolt közéleti garázdálkodás. Ezzel fordult szembe a demokratikus román ellenzék és vele szövetségben a romániai magyarság. Ehhez a szellemi erőhöz sorolom magamat is. Író számára az ilyen szerepvállalás mindig kockázatos. Művészi hivatás és társadalmi kötelesség között a konfliktus elkerülhetetlen. Transsylvania magyar szellemi örökségében, de ugyanúgy a román kultúrában is több évszázados hagyomány ez. Nem fordulhatok el tőle. Szégyen és gyalázat lenne részemről, ha az esztétika abszolút elsőbbségének kedvéért elszaggatnám morális kötelékeimet; ha könnyű lélekkel választanám életfelfogásom jelszavául a latin tanácsot: Audis, vive, tace – Si vis vivere in pace, azaz: ha békében akarsz élni, legfőbb gondod legyen: csak hallgatni, szemlélni. És ha valaki azt mondja erre: így van, ez legyen a művész életelve, véleményét tisztelettel fogadom. Elvárom azonban, hogy engem se fosszanak meg személyes nézeteimnek jogától. Hiszen ezeket is tapasztalat alakította. Az például, hogy égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani. Hallom persze, és meg is értem a sokirányú ellenvéleményt, meg az ilyenszerű kérdéseket. Hol van már a tavalyi hó, és mivé lettek a költészet társadalmi szerepéről vallott ars poeticák? Hol vannak a népek élén haladó költőlángoszlopok? Hol van már egy Rimbaud látomása arról, hogy a költészet többé nem a cselekvés ütemére fog járni, lépdelni, hanem – horribile dictu! – az emberi cselekvés előtt, a tömeg élén tehát?

Hol van már egy Éluard hite arról, hogy a költészet, akár a szerelem, maga is a boldogságteremtés eszköze? És hol van már az a romantikus ifjú is, aki magam voltam valaha – türelmetlenséggel telten mindazokkal szemben, akik a szabadságharcos Petőfit, a Byron-szerű költőt abszurdumnak, kacsacsőrű emlősnek, komikus vátesznek minősítették. Igaz azonban, hogy idejekorán értettem meg a változatosság törvényét is az ornitológiában ugyanúgy, mint a költészetben: minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Énekét ne dirigálja karmester, párttitkár, esztétikai vámtiszt, szellemileg négykézláb járó cenzor, aki mindig azt követelte a művészektől, hogy egyazon trombitaszó variációit fújják a nép boldogulására. Ezzel a követelménnyel szálltam szembe magam is. A válasz nem intellektuálisan eszmei, hanem brutálisan rendőri volt, tíz évig tartó teljes írói betiltással, anatémával, részleges házifogsággal, 3×3, összesen kilenc lehallgatókészülékkel és lakásunk ablakainak időnkénti betörésével, aztán legutóbb egy, az egész családomat halálos veszélybe sodró mérgezési kísérlettel, cink-foszfid útján etcetera. Ekkor és ilyen körülmények között tapasztalhattam vigaszként és egész életemre szóló hálával telten az osztrák Pen Club tagjainak szolidaritását. Újólag is köszönöm! Ezt a jó érzést végrendeletileg testálom az unokáimra is.

Így tehát nem kell bővebben szólnom a romániai magyar író sajátos helyzetéről. Arról sem, hogy e helyen a múzsák egy adott valóság parancsa szerint – genius loci – egészen mást sugallnak a poéta, a drámaíró fülébe, mint Párizsban vagy Chicagóban. Ezekről a kelet-európai „múzsákról” még azt is tudni kell, hogy manapság nem fuvolás, lantos, játékos nimfák alakjában, hanem a sírjából is vandál eszméket sugalló diktátor pribékjeiként jelentkeznek. Zeneszerszámaikat elhajítva némelykor fegyverrel, vasdoronggal, fejszével hirdetik esztétikai nézeteiket az egy akol, egy pásztor, egy ország, egyetlen homogén nemzet követelménye szerint.

Ilyen körülmények között bármi legyen is vágyam, álmom a művészet abszolút függetlenségéről, le nem vethetem sorsom kötelékeit. Nem tagadhatom meg Idő és Hely követelményét. Szuverén individuumként is egy nemzeti közösségnek, tehát kollektivitásnak vagyok eleven része. S minden művészi felfogás, ars poetica létjogának elismerésével egyetlen határozott tagadó mondatot engednék meg magamnak, mondván: Nem igaz, hogy a művész, akár az Isten, egyedül önmaga által és önmagáért létezik. Nem lehet igaz, mert a magányban született érték mindenkori megbecsülését csakis a nyilvánosság, a Sokaság, az emberek közössége biztosítja. Képzeljék el Mozart művészetét néma kottarengeteg formájában, pincébe zártan. Képzeljék el önök a zsenit az ő hallgatósága nélkül, teljes némaságban!

Engedtessék meg hát azt mondanom: ha szerény munkásságom az írás, a művészet szerepének változásai folytán nem is lehet éluard-i eszköze a boldogságteremtésnek, talán elfogadható egy kis nép tragikus küzdelmében fájdalmat enyhítő kísérletnek. Épp azáltal, hogy jogfosztottságának fájdalmát kimondja. Aki azt hirdeti, hogy ez ma már csakis a politika dolga: nem érti, hisz Nyugatról nézve nem is oly könnyű megérteni a helyzetünket. Az író társadalmi kötöttségeit sem. Mindazoknak tehát, akiknek a művészi és teljes emberi függetlenség kérdésében más a véleményük, többek között ezt mondanám: szubjektív kapcsolódásom azokhoz, akiknek az írásaimat szántam, ma már a gravitáció objektív törvényévé erősödött. Fölismertem ugyanis, hogy az író, a drámaíró, olvasóinak kölcsönidejéből él. Az emberek azt a legdrágább anyagot, amiből az életük elkészül: az idejüket áldozzák föl, hogy irodalmi munkáinkat megismerhessék. Ez a tény olyan viszonyt hoz létre, amely – mutatis mutandis – egy másik régióban a dialektika filozófus előfutárának, Eckhard mesternek a szavaival így határozható meg: „A szem, amellyel Isten lát engem, ugyanaz a szem, mint amellyel én látom az Istent. Az ő szeme és az én szemem egy és ugyanaz a szem. Az Igazságszolgáltatáskor én megmérettetem őbenne és ő megméretik énbennem. Ha Isten nem volna, nem volnék magam sem…” Az abszolutizált emberi magány s a lét teljes értelmetlenségének teoretikusai közt, ilyen kapcsolat nélkül csak az őrület maradna számomra. Mi lennék vajon? Holt faágaktól körülvett szív, amelyet teljesen betölt a szánalom.

Hogy orcánk ne piruljon…^*

Súlyos veszélyekkel teli történelmi hullámvölgyben, újabb nemzeti szégyen és gyalázat nélkül kell kiutat keresnünk, amelyhez Petőfi szavai nyújtanak eligazítást. „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…”

Azok kedvéért, akik Bukarestben annál okosabbak, semhogy megértenék, miről, mifajta járomról beszélünk, én is megismétlem: a romániai magyar nemzeti közösséget létében veszélyeztető jogfosztásról, arról a tanügyi törvényről van szó, melyet immár az ország elnöke is kézjegyével, dicséretével szentesített, mondván: annak vitatható részletei csak azt bizonyítják, hogy semmilyen törvény sem lehet minden tekintetben mindenkinek megfelelő. Holott nem így van ez! Az új román oktatási törvény minden tekintetben megfelelő mindazok számára, akik az ország térképéről a zsidóság és a német lakosság után a magyar nemzeti közösséget is le akarják radírozni. Endlösung-tervét a kivégzett Diktátor nem vitte magával a sírba.

Ezért oly világos, hogy a nemzetiségi politika dolgában nem beszélhetünk visszarendeződésről, hanem inkább Ceauşescu eszméinek továbbfejlesztéséről és gyakorlati alkalmazásáról az ország nemzetközi becsületének árán is. Teljességgel világos, hogy ama véres karácsonynak damaszkuszi útján Paulusokká lett népvezérek újból Saulusokká lettek, üldözőivé mind a román, mind a magyar demokratáknak.

Így fogalmazok, mert nincs kollektív bűn és vétek, Romániában pedig román demokraták nélkül nincs esélye az igazi európai demokráciának.

De minekünk sincs esélyünk a követelt jogokra, ha nem lépünk föl egységesen a jogtiprókkal szemben, ha nem vetünk véget magunk közt is a megalkuvó gyávaságnak, miszerint korai még nekünk a kolozsvári önálló magyar egyetem, még nem vagyunk érettek rá! Így lenne vajon? Báthori István fejedelmünk 1581-ben nyilvánította egyetemmé a jezsuiták kolozsvári kollégiumát, több mint négy évszázadon át érettek voltunk tehát képességeink gyakorlására – ám a félelem sugárfertőzésében szenvedők szerint még várnunk kellene, és meddig vajon? Míg az asszimiláció sötét erői végleg kizavarnak az országból? Míg e mostani tanügyi galádság folytán gyermekeink végleg kibujdosnak az anyanyelvükből?

A kérdés nem szónoki, hiszen tragikus és folyamatos exodus áldozatai vagyunk. Ha viszonylag rövid időn belül nem harcoljuk ki a jogunkat az óvodától az egyetemi oktatásig terjedő, autonóm, magyar iskolai hálózathoz: máris megrendelhetjük síremlékünket s a lassú gyászzenét, Funárjaink és funerátoraink legnagyobb örömére. Mert álmodozók álmokat képtelenek megvalósítani. „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…” – haláláig!

Mi történik hát?

Parlamenti képviseletünk, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a politikai vita, a tiltakozó nyilatkozatok eszközeivel, az Európa Tanács elé terjesztett panaszaival elfogadható tanügyi törvényt próbált megszavaztatni. Törvényszerű kudarcot vallott! Akárha méheket próbált volna rávenni, hogy hatszögletű viaszsejtek helyett négyszögűeket rakjanak.

Egy jól működő szavazógépezet, miköztünk pedig a mind laposabbra nyúló teoretizálás okos embereket is olyan doktriner vitákba sodor, melyek gyakorta semmiben sem különböznek már a középkori skolasztikusok megrendítően fontos kérdésétől, hogy tudniillik hány angyal fér el egy tűnek a hegyén?

Ez idő alatt pedig az állami hatalom illetékesei rendkívüli erőfeszítéseket tesznek azért, hogy:

– a magyar revízió rémképével félrevezessék a román népet,

– hogy orránál fogva vezessék az Európa Tanácsot, az Európai Uniót és más nemzetközi szerveket,

– hogy a nemzetiségeknek járó elemi jogokat előjogoknak minősítsék,

– hogy a szellemileg alultápláltak által is észlelt jogfosztást demokratikus intézkedésnek hazudják,

– hogy nem létező európai normák emlegetésével tagadják a valóban létező és bevált normákat, amilyen például a finn modell, a dél-tiroli, a belga, a spanyol vagy éppenséggel a svájci modell, amelyet tapintatlanság most emlegetni, mivel a nemzetállam fanatikusai gutaütést szenvednek a svájci kantonok hallatán. Ők ugyanis csupán a bantusztán rezervációról hallottak valamit harangozni, és azóta megható módon féltenek minket saját nemzeti nyelvünktől és kultúránktól, magyar iskoláinktól.

Országunk elnöke gyakran hivatkozik a francia példára, miszerint egy Párizsban megtelepedett ugandai törvényszerűleg franciának számít, minekünk pedig érteni kellene a szóból, a célzásból, csakhogy: mi nem vagyunk ugandaiak, és nem telepedtünk meg Párizsban, az elnök úr nem XIV. Lajos, viszont illenék tudnia, hogy az ezeréves magyar állam keretében soha nem hagytuk el szülőföldünket, amelyhez ragaszkodunk nemzeti mivoltunkkal együtt a mai román állam polgáraiként is.

Miként a szentséges individuum: bármely nemzeti közösség is kerüli a kényszerhelyzeteket, szemét le nem veszi az önrendelkezés szabadságának csillagáról. Példát mondok. Országgyűlésen új törvényeket, alkotmányos jogokat tárgyaltak. A nemzetállam és a politikai nemzet fogalmának hallatán a nemzetiségi képviselők erős tiltakozásba kezdtek, majd kivonultak a teremből. Kik voltak a tiltakozók? Nyilván az RMDSZ képviselői az új alkotmány megszavazásakor a román parlamentben. Ez viszont csak részben igaz! Ugyanis nem magyar, hanem román képviselők hagyták el az említett tárgyalás színhelyét; az eset nem Bukarestben, hanem Budapesten történt, és nem mostanság, hanem 1868-ban, mikor is Magyarország nemzetiségeinek jogait tárgyalták, és azok közül a legnagyobb, a román képviselet vonult ki, mivel a nemzetiségi törvényben nem szerepelt két legfőbb követelményük: a román területi autonómia és a nyelvi régiók létrehozatala. És mit hangoztattak ekkor a román képviselők? Petőfi szavait: „Mert aki jármot hágy nyakába tenni, / Méltó reá, hogy azt hurcolja is…”

Azóta joggal büszkék rájuk erdélyi és nem erdélyi politikus utódaik. De közülök sokan rángógörcsös indulatba esnek, mikor 125 évvel későbben magyar képviselők tiltakoznak a román nemzetállam és a politikai nemzet alkotmányos szentesítése ellen, lévén az ország tényszerűleg többnemzetiségű, határozatilag viszont ennek az ellenkezője. Más példa, mely hangzik ekképpen: „Teljes nemzeti szabadság az együtt élő népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének arányában nyer jogot.”

Kik mondták ezt? Hol mondták ezt?

Kossuth is mondta, de már az emigrációban, Károlyi Mihályék, Jászi Oszkárék is mondták egy vesztett háború végén, de hangoztatták főleg román politikusok a Gyulafehérvári Határozatok III. fejezeteként, mikor is 1918. december 1-jén Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak nemzetgyűlése kimondta az egyesülést Romániával.

Akik ma gyarmati sorsot szánnak nekünk, mert hiszen az alávetettség törvényéhez ragaszkodnak az iskolákban is, orcapirulás nélkül bizonygatják, miszerint ők a Gyulafehérvári Határozatokat már régen megvalósították. Nem babonásak, nem félnek attól, hogy elődeik a sírjukban forognak a meggyaláztatástól. Nem félnek, hanem inkább aggódó szeretetükről beszélnek. Követeléseinkkel önmagunknak ártunk, mondják, az elnézés bűn, vallják Rousseau-val – bár nem biztos, hogy tőle tanulták ezt –, önálló magyar egyetemével, magyar iskoláival a nemzetiség vesztébe rohan, gyermekei lemaradnak a román nyelvtudásban, így aztán nem lehetnek ők is miniszterek, mert igaz ugyan, hogy a mai román kormánynak egyetlen magyar minisztere sincsen, ezzel szemben elvileg minden magyarból lehet még miniszter, ha jó konjunktúralovag.

És mit mondanak még e mostani tanügyi törvény megalkotói? Hogy a magyar iskolákkal járó elszigetelődés veszélyét, annak fájdalmas következményeit nem vehetik a lelkükre. Boldogítani fognak tehát minket, ha kell, bottal, szuronnyal kergetnek a Paradicsomba. Régebben viszont akadt férfiú, aki ilyen rendeletet hozott: „Kolozsvárt 1945. június elsejei hatállyal magyar előadási nyelvű tudományegyetem létesül…” Kelt Bukarestben, aláírás: I. Mihály király. Nohát meg is látszik hebehurgya szövegén a felelőtlenség, sőt a rosszindulat is, amellyel bantusztáni rezervátumba hajszolta gyermekeinket, akik tudatlanságukban az anyanyelvükön akarnak tanulni. A királyéhoz hasonló, elvtelen engedményként gyalázzák azt az 1945-beli Nemzetiségi Statútumot is, amely egyebek közt 184 állami magyar középiskola, 68 gimnázium, 29 líceum, 7 tanítóképző, 25 felekezeti gimnázium, 35 líceum és másik 8 tanítóképző működését tette lehetővé, beleértve a csángómagyarság anyanyelvi oktatását is. Mi volt ez? „A magyar nacionalizmusnak tett engedmény” – mondja a tanügyminiszter, azt ugyanis nem vallhatja be, hogy a Nemzetiségi Statútumot a lehető legjobban sikerült porhintésként a győztes nagyhatalmak asztalára kellett letenni az 1947-es párizsi békeszerződések alkalmával. Tanulság? Többek közt, hogy tanulni lehet azoktól, akik 1945-ben készülnek föl arra, amit 1947-ben akarnak elérni. Mi pedig? Minimum négy évvel később kezdtük el azt, amihez öt évvel korábban kellett volna hozzálátni. A többit Ady Endre mondta el rólunk nem éppen hízelgő módon.

És miközben mindig mindenről elkésünk, és amilyen régi az álmunk, oly közeli az általános nyelvi leromlásunk: addig kormánykörökben sosem késlekednek idejében megtagadni az ígéreteiket. Egyik például így hangzott a 89-es fordulat idején: „A Nemzeti Megmentési Front határozottan elítéli az előző diktatórikus rendszernek a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott politikáját, és ünnepélyesen kinyilvánítja: valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív nemzeti jogokat és szabadságjogokat.” Aztán hármat se szólt a kakas, hogy a tautológiával is fölpántlikázott ünnepélyes ígéret hétköznapi hazugsággá váljék. Államelnökünk, miután bársonyszékét magyar szavazatokkal is alápockolta, nem volt rest korrigálni magát, folyvást hangoztatván, hogy amiként boszorkányok, ugyanúgy kollektív jogok sem léteznek. Kiszámítható emigrációs következményeivel és beláthatatlan konfliktusaival e mostani román oktatási törvény az elmúlt hetven esztendő legsúlyosabb támadása nemzeti nyelvünk és kultúránk ellen: kollektív jogaink megtagadásának egyenes következménye. Újabb bizonyítéka a Tőkés László által jelzett etnikai tisztogatási szándéknak és gyakorlatnak, amelyet sajátosan bizantin jellege, vértelen mivolta nem nullifikál. Akik ezt a sorsot szánták nekünk, jól tudják: a gyermekkor az elme álma. Egyéni és közösségi létünk folytatóit ebben az állapotban kell tehát nyelvileg államosítani. Egy sok évtizedes asszimilációs kísérlet fehér egereiként megtanulhattuk: akié az iskola, azé a gyermek is, minket pedig megfosztottak félezer év alatt megteremtett, európai szintű iskolai hálózatunktól is, hogy egyebekről itt most ne beszéljünk.

Próbáljuk mégis reményünket a porból fölemelni! Keserves ügyünkben mintha segítő szándékát mutatná az európai idő.

Sorsa fölött merengő állapotából a politikai cselekvés, a kollektív küzdelem útjára lépett a romániai magyarság. Céltudatos, világos távlati programmal induló szövetségében újra magára talál, és megteremti cselekvő egységét az a nemzeti közösség, amelyet identitászavarban szenvedő teoretikusok, politológiai divatszalonok sápadt széplelkei épp az egységtől és a kollektív cselekvéstől féltenek a mai napig is. Fájdalmas fölismernünk, hogy más alkalomra tartozó bűnök miatt éveket vesztettünk alapvető céljaink stratégiai kidolgozásában.

Vigasztaló eredménye mégis a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, hogy párizsi napilapban – miként az 1947-ben történt – Transsylvaniát már nem tévesztik össze Transzjordániával, minket magyarokat pedig nem tekintenek Attila lovas-nyilas hunjainak, akik nyereg alatt puhított húst és kereszténység előtti keresztényeket fogyasztanak barbár módon. Akkor tehát csöndesen, melldöngető eskütétel nélkül tiltakozzunk a nyakunkba szánt újabb járom ellen, amelyet európai szellemiségű, példásan korszerű oktatásügyi törvénynek hívnak.

És mert csupán szóval semmire se megyünk: úgy cselekedjünk, hogy Petőfinek síron túli tekintete előtt orcánk ne piruljon a szégyentől.

Szókertjeink művelése^*

Mifelénk ritka és jeles alkalomból köszöntöm a nyelvészeti tudományok kiváló személyiségeit, szavaink búvárlóit, nyelvi állapotunk számadóit, a magyar írás mestereit, mindnyájukat, akik bizonyára velem együtt hiszik, hogy nyelvünk, mint minden más nemzeté, az örök feltámadás színtere, élet és szentség, minek a jegyében ily szépen összesereglettünk, én pedig meghatottan mondom: Isten hozta önöket a Székelyföld hajdani és majdani fővárosában, Marosvásárhelyt, Erdélynek ama részén tehát, amelyet fény s homály határán már Csokonai Vitéz Mihály is a világ abroszán a legkritikusabb helynek tartott. A legaggasztóbbnak, így, felsőfokban. Hát akkor mit szóljunk mi, akiket éppen telibe talált ez a megállapítás!

Mindenek ellenére: én most – rövid mondandóm elején – a hely szelleméről mondok egyet-mást. Miért? Okításként önök előtt, akik a magyar kultúrhistóriában nem szorulnak Maros menti eligazítóra? Más okból teszem. Megvallom, annak hallatán, hogy városunkban nemzetközi méretű magyar nyelvészeti tanácskozás lészen, mesés vágyam támadt: bejárni önökkel Erdélyt, a Bánságot, a Királyhágón túli részeket, a csángó magyarok pentaton-szomorkás, kútmélyi világát. Eljátszadoztam a gondolattal: vajon mit mutatnék meg önöknek abból, ami már kisdiákként arra késztetett, hogy bekalandozzam Szavaink Nagyfejedelemségét. És mit meséljek arról, hogy az istenségként is csodált közösségi alkotás, az emberi nyelv, s jelesen a mi magyar nyelvünk, miként múlhat el megteremtőivel együtt, akiket mohó, asszimiláló lélekvadászok vettek üldözőbe. S mert szinte gyermekfővel bizonyossá lett előttem, hogy nyelvkárosult magyarok közt írói álmaimat szegre akaszthatom: erkölcsi törvényemmé lett, hogy sorsomat a sorsukkal egybefonjam, és vitorlás ének helyett létmentő munkába kezdjek magam is, akármi legyen az ára, hiszen a szavaikból kiűzötteket nem bírom követni. Akkoriban csak sejtettem, amit Kosztolányi oly kristályosan megfogalmazott, mondván: önmagammal azonos csak anyanyelvemben lehetek; ott a mélység, ahonnan fölszakad a vers, a sikoly, ahol a fogalmak és azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadtak.

De hát utazzunk is, ha már szóba hoztam. Merre vegyük az irányt? Az igazság úgy kívánja, hogy jót s rosszat vegyesen mutassak föl. Máig érvényesen Medgyes Lajos írta Petőfi Sándornak: „Tiszta szeplőtelen magyarságot egyedül a Székelyföldön s jelesen Maros és Udvarhelyszéken fogsz találni.” Szeplőtelen? A vegyesajkú Dés városkában szolgáló tiszteletes urunk ezt a jelzőt nem a vérmítosz, hanem a nyelvi géniusz csodálatában írta. Szó se róla: a nemes székelyág magasztalására idők folyamán sok szívgyökkentő tósztozás hangzott el, nem csoda tehát a némelykori mellényszakasztó önérzet fölkunkorodása: szóval porból lettünk, porrá leszünk. És uraságod azt mondja, hogy a magyar is porból lett? Mi másból? Megmondom én az úrnak! A magyar székelyből lett. Maradjon máskorra, hogy miként. Most ne sértegessük egymást. Hargita-havasi tréfás leszólás ez inkább – a síksági magyarhoz. A puszták népéhez. Illyés Gyulával szálljunk Farkaslakára. A hiúzszemű dunántúli mosolyba lágyuló tekintetével azt mondta nekem: Ezek még jó módban élnek – nyelvileg. Erdőszentgyörgyön, szeles-zúzmarás napon egy helybéli presbiter szavait hallgatva hosszan eltűnődött, majd Flórához fordult: Hallottad a bundasapkást? Azt mondta: nyers idő szakadt ránk. Ezt érdemes hazavinni. Vitte. Jobban örült neki, mint a korondi taplósapkának. S amire fölkapta még a fejét közös utazásaink boldog idején, azt naplójában olvashatjuk. Ezt például: „Farkaslakán gyümölcsízű, csermelyként fordulatos nyelvet beszélnek. A sertésgondozók oly igényesen és tüzetesen különböztetik meg a folyamatos és befejezett múlt időt, akár Mikes Kelemen vagy Heltai Gáspár. Vagy Tacitus.” Vagy Ady Endre, a hely szellemének legvakítóbb villámlása. Ő még apokaliptikus jóslatai közt is így szólt 1915-ben: „Lesz-e a legpompásabb népnyelvből egy álmagyar, színtelen, alkalmazkodó, pukedlit vető [beszéd]?” Ugyan! Hisz „nincs az a világkatasztrófa s utána a vízözön, amely ezt a drága magyar nyelvet félreszorítsa.”

A többit tudjuk. Félreszorították. Tisza István szavaival összegezhetünk: „Elvásott a fogunk az almától, amit apáink ettek meg.” Ez a történelmi büntetés pedig nyelvi következményeiben is ott a legfájdalmasabb, ott égbekiáltó, ahol „a nyelvi csodát özönével ontó” Székelyföldtől nyugatra eső országrészeken a magyarság nagyobbik fele él – valóságos óceániai szigetvilágban. Létszáma millión felüli. Csupán? S még mindig? Ezt a kérdőjelet most nem tudjuk kiegyenesíteni. Azt kell csak fölemlíteni, aminek ismerete nélkül Marosvásárhelyt nem lehet nyelvészeti tanácskozásba fogni. Az 1910-es népszámlálás szerint Erdély és a kapcsolt részek magyar lakosságának létszáma 1 661 000 volt. Versailles-ban ennyit telekkönyveltek át Romániának. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Hogy túlságosan el ne szaporodjunk, 1977-ben újból megszámláltak minket. Megbízható körülmények között történt, ugyanis maga a pártfőtitkár és egy személyben államelnök irányította az országos fölmérést. Illetékes magyar számadója azt kérdezte: van-e különleges indikációja a magyarokra vonatkozólag? Kettő, mondta Genialissimus. Először: számoljátok meg őket szigorúan, pontosan. Továbbá: vigyázzatok, hogy számuk ne haladja meg az összlakosságon belüli hagyományos százalékarányukat. Így lettünk 1 712 853-an, 7 százalékon felüli, de 8-on aluli arányban. A kérdésre, hogy a főhatalom-változás óta, nyolcvan esztendő alatt miért futotta csak ennyire szaporulatból: nem válaszolni kell, hanem választani: nemzetállami alávetettek maradunk-e, vagy önrendelkezési joggal rendelkező nemzeti közösség?

Olyan gondolat ez, amely nyelvészeti tanácskozásra tartozik? De még mennyire! Adyval együtt máig elmondhatjuk: a magyar nyelv drámája a demokrácia drámája. Románia mai társadalmi vajúdásaiban számunkra közösségi létkérdés az európai mérce szerinti demokrácia megteremtése. Belső vérzésünk, a folyamatos fogyatkozás csak így állítható meg. Menekülő magyarral – mint bárki mással – nyelvi tisztaságról, aggodalmairól nincs mit tárgyalni. Szavaim kezdenek elmordulni. Azt is jelzik tán, hogy képzelt utazásunkat folytatva szűkebb pátriámba, a Mezőségre jutunk. Valaha volt szép magyar szálláshely. Maradék rokonaim ódon szavainak párját Bethlen Gábor leveleiben találom. Árpád-kori templomokban tízen-húszan dicsérik az Istent, kapaszkodnak egymás tekintetébe, hogy végleg el ne csüggedjenek. Szórvány lelkek, árva magyarok, írja róluk némelykor az újság. Java részében kiirtott nép maradékai. Tatárdúlások és felszabadulás emléke mindenütt. A történelem ikerjelenségei. Budapest felé vonuló győztes hadfiak Kemény Zsigmond könyveivel csaptak meleget a Kisjézusnak ájtatosan kolindálva, miként Omár kalifa fűtötte volt Alexandria könyvtárával a fürdőket. Szülőfalum így kapcsolódik Nagy Sándorhoz és csodás városához. Kissé múltittasan, a temetődombon apámmal bolyongva, üldögélve szoktuk átadni magunk a töprengésnek. „Hol füstölt el ez a mi kamarási gyülekezetünk, te, fiam?” Aztán válaszolt is, jobbjával reszketegen a földre mutatva: „Alattunk a lemészárolt gyülekezet. És felettünk is, a másik dombon. Meg azon túl, Novolyban.” Távoli rokonunk él ott, mondtam. „Már nem él!” – mondta apám, s mint aki fontos bejelentést tesz, feltápászkodott a földről: „Novolyban meghalt az utolsó magyar is. A temetőt lezárták. Vége. Végünk – abban a faluban.” Bölcseleti gondolat, hogy saját halálát az ember nem élheti át, de anyanyelvének halálát igen. Átélheti a Mezőségen, Csángóföldön s a magyar diaszpóra földrészein. Átélheti, miközben az agónia fájdalma, riadalmak lenyomata örökre megmarad benne. Szellemi mondandóinak vezérhangját is meghatározhatja. „A Szó, amely Isten…” – írtam régen könyvem homlokára – részint önvédelmi sugallatra. Tudják meg nyelvünk Heródesei, hogy(ha) a más nyelvét, az Istent üldözik, reszkessenek hát! Heródes emberei a világon sehol nem reszketnek, a védtelenségben mécsesként imbolygó nyelvek sorsa pedig a mezőségi abszurd módján is alakul. „Hál’ istennek, a mi temetőnk üzemel még – mondta apám a novolyi utolsó magyar emlékére –, Kamaráson van még magyar, aki meghaljon.” A gyermekhalandóság megszűnt; nincs gyermek hozzá. De vannak öregek, akik semmin se csodálkozva – hogy írta Babits a magyar jellemről? Nil admirari – már nem is számolják az elmenőket. Kezüket tehetetlenül széttárva mondják: Pusztakamaráson is megszűnt a magyar iskola; az anyanyelvi köntös kis szövőműhelye, mely évszázadokon át csattogott, énekelt, zsivajgott az eszmélet lázában. Hasonló gyászhírt küldtek más mezőségi falvakból is, ahol minden Egész eltörött, de még a Rész is részeire szakadt. És nincs magyar finitizmus, befelé fordulás, gyepűszellem, miként a harmincas évek végén szellemi nagyjaink vitatták, de van nyugatra, anyaország felé tartó elszivárgás, elvágyódás onnan, ahol Kós Károlyék idején még hangoztatták: Extra Transsylvaniam non est vita. Lelki fülem azonban figyelmeztetést hall most: koldus él a sebeiből! Jajongást ne szaporítsunk. Illyési gondolattal védekezem: a való helyzet kimondása – tigrisszelídítő cselekedet. S ott kiváltképp, ahol nemrégen még imába kellett fonni: Add meg nekünk, Uram, a mi mindennapi kenyerünket és a kiáltás jogát. A kiáltásért közülünk sokan és keservesen megfizettek, de lám, hatalmas vigasz, hogy itt és most így együtt lehetünk, és nemcsak arról szólunk Arany Jánossal, hogy „a magyar nyelvre minden nyelv hat, kivéve a magyart”, hanem még egészségben élő s eleven szókertjeinket is művelhetjük, a tigrisveszélyt is csökkentve. Remélem, hogy nyelvünkről szólva, mely egyfelől szentség, de másfelől közeg, vezeték, melyben „a magyarság eleven lelki árama tovább lüktet” (Babits) – értékelő figyelmet vetnek önök mai szellemi életünkre is. Hiszem, hogy a mélyből indukálódott kultúra nyelvünk polifonikus fölerősítése ma is, minden romlásaink ellenére.

Megnyitómnak végére érve, és annak szellemében, hogy egymás terhét s egymás nyelvi gondját viseljétek, hadd osszam meg önökkel régebbi ajánlatomat. Így szól: az egészségi állapotunkat firtató köszönés mellé újat, s nagyon időszerűt hozzunk forgalomba: Hogy és mint szolgál, magyar testvérem, az édes anyanyelve?

Hogy és mint vagyunk, feleim?^*

Szállóigénket, miszerint nyelvében él a nemzet, talán Bessenyeivel kezdődőleg sokan csiszolgatták, osztrák elnyomatásban gyakorta riogattak vele, míg „szentséges jelmondatunkká” lett, ha nem is általánosan elfogadott evidenciává. Van, aki rábólint, van, aki szembekacag minket. „Ubi bene, ibi patria!” A magyarnál szerencsésebb népek fiai elfogódottság nélkül szólhatnak nyelvükről, az emberi lét természetes feltételeinek kijáró tárgyilagossággal. Imigyen például: föltéve, de nem megengedve, hogy szentséges dolgok is vannak e világon, a szentséges jelzőt miért épp egy közönséges kommunikációs eszköz nyakába kell(ene) akasztani? Jogos kérdés ez vasútállomáson vagy holdra szállás közben, az emberi cselekvésnek szinte bármely területén; jogos a nyelvhasználat teljes szabadságában, indokolt a nyelvi kannibalizmus állapotából kilábalt társadalmakban; természetes a xenofóbia betegségén átesett népek körében, általában a működő demokráciákban.

Mindenütt tehát – kivéve hárommillió magyarnak a szálláshelyét, ezeréves szülőföldjét, ahol Trianon következményeként közel egy évszázada az etnikai tisztogatás változatos módszereit gyakorolják rajtunk – folyamatosan, nyíltan és titokban, szájbaverő brutalitással és többségi előjogokat ígérő kecsegtetéssel, ám leginkább mégis oly módon, ahogyan a reformátusok énekelni szokták: „Erővel, fegyverrel és sok csalárdsággal, és minden nagy hatalmassággal.” Asszimilációra és exodusra kiszemelt népet pedig mindenekelőtt a nyelvétől kell megfosztani.

A gyakorlati célokat szolgáló jelrendszer így válik szentséggé a veszély árnyékában. Üldözöttségében mélyül el bennünk csodás értelme, erősödik benső ragyogása. Nemzetiből kisebbségi nyelvvé lett Szavaink sorsa jelzi századunk szégyenei közt a nyelvében bujdosó magyar riadtságát is: emberlétünk máig megfejtetlen csodájának, a nyelvnek menekítését pikkelyes bőrű Heródesek elől. Csoda-e tehát, ha százados aggodalmak, féltések szorításában nem találjuk annak módját, hogy jelenünkből kiszökve a jövőnek ígéreteivel erősítsük magunk? Bálványimádás-e őskeresztények módjára titkon ünnepelnünk titkot: az úton-útfélen árokba rugdosott, jogaiban megtiport nyelvünket?! Törzsi felfogás-e, ha nemzeti mivoltunkból kifordítottan szentségek közelében, keresztség, úrvacsora, bérmálás fogalmai között keresünk menedékhelyet nemzeti nyelvünknek? Abszurd jelenség-e újból és megint erről szólni a huszonegyedik század kapujában? Fölösleges kérdés! Mert kinek ahol fáj, ottan tapogatja. Akinek meg nem fáj, annak persze, hogy nem jaj! Nyugodtan fenheti rajtunk és sorsunkon a nyelvét.

Ezek után hadd említsem föl a kérdésben rejlő bizakodás szavait arról, hogy mindenek ellenére, keletnek, nyugatnak ütköző pontján „eddig még eleven” a magyar, őrzi sajátosságait, hagyományait. „Kisebbségben és a szélrózsa minden irányában egyaránt.”

Ez a kérdés kemény dió. Az anyaországtól elszakított magyar régiók megítélésében manapság oly nagyok az eltérések, egymásnak ellentmondó vélekedések, hogy lehetetlenség „a szög fejére ütni”. A határon túli magyar nemzeti közösségek állapotának megítélésében már a puszta létszámuk becslésével kezdődik a homály, a vágynak és statisztikailag igazolt valónak keveredése.

Nyugati magyar újság imigyen vett számba minket jó néhány évvel korábban, még a Szovjetunió összeomlása előtt, a délszláv háború elején: helyi népszámlálásokra vagy becslésekre alapozva voltunk, lehettünk magyarok Európában és a nagyvilágon ezres nagyságrend alapján összegezve: Ausztriában 70, a Benelux államokban 25, Franciaországban 35-50, Németországban 50, Nagy-Britanniában 10-25, Olaszországban 10, Svájcban 10-15, Svédországban 16, egyéb európai országokban 10, Ausztráliában 40-50, Afrikában 20, Brazíliában 70, Argentínában 10, Uruguayban 5 ezeren. Voltunk, vagyunk százezres nagyságrendben, és megosztva Csehország és Szlovákia között 700-840 ezeren, a régi Jugoszlávia területén 650-700 ezeren, a Szovjetunióban 150-200 ezeren, az Amerikai Egyesült Államokban 700-730 ezeren, Kanadában 100-150 ezeren, Dél-Amerika országaiban 100 ezeren. Milliós nagyságrendben gyarapítja a fentieket Románia magyar lakossága, melyet az említett kiadvány 1,8-2 milliónyira becsül.

Ilyenformán a határon túli magyarok létszáma 5 146 000 lenne, nagyjából épp fele Magyarország lakosságának. Abszurd „vigasz”, hogy ezt az arányt csökkenteni kell az anyaországiak javára, ugyanis: a nyolcvanas évekkel újból felfokozódott kivándorlás Romániában kb. 200 ezerrel csökkentette a magyarok létszámát, a legutóbbi becslések alapján pedig a volt Jugoszlávia területén élő magyaroknak még a fele sem maradt meg ősi szülőföldjén. Vészesen csökken a kárpátaljai magyarok közössége, az amerikai 700 ezres létszámról pedig szinte lehetetlen objektív módon vélekedni. Nincs tudomásom olyan fölmérésről, amely kimutatná, hogy e hatalmas tömegből hányan őrzik-élik nyelvünket, kultúránkat, hányan tartják-nyilvánítják már magukat csupán magyar eredetűnek, és hányan vannak, akiknek eredete csak legendaszerűleg homálylik a múlt század(ok) magyar szabadságharcait követő exodusokban.

Erdélyben, új időknek új szószegéseit szenvedve tovább tart és gyöngít belső vérzésünk, a csöndes elszivárgás, a folyamatos fogyatkozás. Mit őriz még ez a nép? Melyek új veszteségei? Meddig állja történelmi megpróbáltatásait? A megmaradás konok elszántsága hol és mikor törik meg, és mikor adja föl velünk kapcsolatos reményét maga az Isten is, mondván, hogy velünk többet nem kísérletezik – ez a jövő titka marad. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy sorsunkat a kezünkbe vehetjük; jövőnket is tehát. Így szólni: önáltató retorika lenne. Törekvéseink sikerének feltételei egyebek között ott rejlenek a román demokrácia kialakulásában, Magyarország külpolitikai, nemzetstratégiai törekvéseiben is. Ehhez képest minden fontossága mellett másodrendű kérdés marad, hogy sajátjával együtt a magyarság „miként beszéli majd egyidejűleg Európa nyelvét”? Törvény, hogy a kicsi igazodik a nagyhoz. Ez pedig, ha nem az elnyomott és megvetett nemzet igazodása, hanem az egyenrangúé: nem okoz nekem fejfájós gondot.

Puszta magyarságból Magyarországon sem lehet megélni, nemhogy a már-már irracionális teljesítménykövetelmények nyugati világában. Fejtegetés helyett névsort mondanék. Magyar és magyar eredetű Nobel-díjasokat: Bárány Róbert, Zsigmondy Richárd, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Polányi János, Oláh György, Harsányi János… A teljesítmény, az emberek, népek javát szolgáló értékteremtés: a legnagyobb erő, mely más-más nyelvet beszélő közösségeket érzelmileg is egymáshoz közelít.

Hogy kész-e már az európai menyegzőhöz a magyar stafírung, azaz a kelengye? Előbbi gondolatomat egészíteném ki egy tapasztalattal. Megfordultam Európa számos országában, Amerikában és Japánban is. Erdélyből és Magyarországról emigrált, szökött, menekült, kitelepült magyar szakemberek, orvosok, mérnökök, humán tudományok művelőinek százaival találkoztam, és majdnem mindahány „választott hazájának” megbecsült, sőt nagyra tartott értelmiségijeként gyarapította jó hírnevét 1956 csodaországának. Jól tudom persze: az Európai Unióba való felvétel vizsgatételei szigorúságban megdöbbentenek majd minket. S mivel nem célom az ijesztgetés, közerkölcsök dolgában csak egyetlen példát említek. A hetvenes évek elején Koppenhágában, Kányádi Sándorral vonatra várva, az állomás „kerékpárparkolóján” akadt meg a szemem, magyarán: legalább ezer biciklin, szép sorjába állítva – hogy ámulatomban megkérdezzem: vajh miként szaporodtak fel ilyen nagymértékben. „Gazdáik elutaztak. Vonattal megtérve legyen mivel hazakarikázni.” „Szép dolog, mondom, de hát itt nincsenek biciklitolvajok?” Kacagás volt a válasz, és eligazítás ilyenformán: „Akinek kedve támadna innen biciklit lopni: jól tudja, hogy egyik sem az övé.” Ezek után azt mondhatjuk a „hozományunkról”, morális kelengyénkről szólva: tudjuk-e már, hogy ami a másé, az nem a mienk? Európának irántunk tanúsított kompromisszumkészsége ezen is múlik.

Üldöztetésnek okok s ürügyek folytán mindenütt s mindenkor „ki vagyunk, lehetünk” téve. Erdély is az a hely, ahol immár megszámlálhatatlanok üldöztetéseink emlékhelyei, kövei; a tömegmészárlásokra emlékeztető kőkeresztek, feliratok, kopjafák, tömegsírhantok. Emlékbolyongásban múltat idéző szüleim, rokonaim gyakorta hajtogatták rossz századok tanulságaképpen: „Sokan elmentek, futottak, menekültek innen. Valakinek maradni is kellett, ne menjen kárrá a sok vér és verejték, mit ez a föld elnyelt, míg Erdélyből Erdélyország lett.” Az én válaszom azonban ennél talán egyszerűbb, és nem is poétikus. Miként hagytam volna magukra öreg szüleimet, hozzám ragaszkodó rokonaim sokaságát? Írói tervekkel, álmokkal verten mit kezdtem volna olyan világban, amelynek nyelvét nem ismerem, nem beszélem? Mikor szerzek én olyan nyelvi köntöst, hogy az eredetinek tökéletes hangulatát is megőrizve ilyet mondhassak, írhassak? „Óh, lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet”? Hadd tegyem még hozzá nyelvi aggodalmaimhoz: nem tekintem gyávának azt, aki elmenekült innen, nem tekintem magam bátornak az itthonmaradásért. Ha igaz, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, az sem tagadható, hogy ahány ember, annyi módja van a megkapaszkodásnak.

Millenniumi gond és remény^*

Hatalmas kontraszt árnyából az Úrnak és délibábos kegyelmének 1896. esztendejére visszatekintve, halhatatlan elődök szellemi jelenléte késztet ilyetén megszólításra is: tekintetes Karok és Rendek! Isten hozta önöket kis Magyarországról és a nagyvilágból – metaforikus országgyűlésünkbe! Rendeken – főrendi nagybirtokosok helyett szíveskedjenek önök is agybirtokosokat érteni, a minőség forradalmának megtestesítőit, azt az új nemességet, amely Németh László jövőképében is a nemzeti megújulás legfőbb zálogát jelentette, történelmi emlékbe tűnt lovasrohamok után a szellem, a tudomány és művészet tartósabb hódításait.

Ebből nem következik, hogy korszerű követelmények folytán meg kellene tagadnunk a múltunkat. Kérték pedig, követelték is, de még vevő is akadna rá, mondván: mi, magyarok múltittas nép vagyunk, az a Millennium pedig, ama felejthetetlen fényes ünnepség, lovas felvonulás a Vérmezőtől az Országházáig, és király és császár, Jókai, mesés gomolygás, vegyesajkú népek, hatalmas építkezés, új évezred reménye, kompországnak végleges horgonyvetése Európában – nem volt az sok? Miért lenne sok, ami tény és való? Nem volt az a magyar feudalizmus bacchanáliája? Nem volt, nem lehetett. A klasszikus értelemben vett hűbéri viszonyokat a jobbágyfelszabadítással 1848-ban megszüntették. Megszüntették, de hát a hírhedett magyar bűnök…! Mifajta hírhedettség! A nemzeti önvizsgálat héroszait, és főleg Adyt félreértve, gyakorta meg is hamisítva némelyek úgy beszélnek-írnak és fincoltatják az eszüket magyar bűnökről, ahogy más nemzetek esetében orosz vodkáról, kínai selyemhernyóról vagy angol hidegvérről értekeznek. A Zrínyi Miklós, Széchenyi nevéhez fűződő szállóigét módosítanunk kell: Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak, tehát bűnösebbek sem.

Koporsóra hajított göröngyök hangján szól mégis a nemzet kollektív emlékezetéből a soha el nem múló döbbenet: az a fényes Millennium, alig huszonöt év múltán haláltáncként költözött be a szívekbe. A tragédiát azonban, amelynek előrevetülő árnyékát utólagosan könnyű magyarázni, akár a mohácsi vészt: senki meg nem jósolhatta, maga Kossuth sem, Kasszandra-levelét ui. már ’49 áprilisában, a detronizáláskor megírhatta volna. Világháború veszélye még nem mutatkozott, Versailles palotáiban szoknyák suhogtak, Clemenceau úrnak fogalma sem lehetett azokról az eszmékről, amelyekkel később megajándékozta Kelet-Európát… ne részletezzük. Az első világháború győztes hatalmai olyan törvényt ültek felettünk, amilyent soha vesztes ország ellen Európában el nem követtek. Nincs példa rá, hogy valamely nép vereségének gyötrelmét a kollektív pusztulás máglyakínjaival tetézték volna meg, hogy képletes értelmén túl statisztikai valósággá váljék a szó: hungarocídium. De lelki fülem szót hall, s megértettem. Ne búsmagyarkodjunk! Olyannyira egyetértek e követelménnyel, hogy fentieket az elemeire szabdalt Osztrák–Magyar Monarchiáról, új háború magvát elhintő békekötésről, mitologikus méretű gyötrelmeinkről el se mertem volna mondani saját szavaimmal. Ezért folyamodtam Sir Winston Churchillhez, Nobel-díjjal kitüntetett művének megállapításait szó szerint idézve, miáltal azt is jelezni kívántam – Illyés Gyula szavaival – hogy ha jövőnk nem is: a múltunk alakul. Ebben vigasz rejlik. Történelmünk tárgyilagos megítélése nélkül mai törekvéseink helyes megítélése nem lehetséges. Vad nacionalizmusok Walpurgis-éjszakáinak rettenetével tapasztaltuk ezt a vén Duna mentén, ahol Csokonai felvilágosultságot, Ady minden néppel közös sorsvállalást, József Attila kölcsönös megértést, Németh László tejtestvériséget álmodott. Ne kérdezzük: hol és miként lobognak felénk akár klasszikus, akár mai válaszálmok? Hanem ismételjük el századszor, ezeregyedikszer: a tejtestvériségnek, hogy társadalmi méretekben érvényesülhessen – feltételei vannak. Emberjogi feltételei. Nem mi szabtuk meg azokat! Az ember természet adta jogainak örök érvényessége, vatikáni szóval: Isten fuvallata az emberi lélekben nem magyar találmány, valamint az sem, hogy megannyi kis nép jól megférhet itt, a Kárpát-medencében, de nem egymás alatt, hanem egymás mellett, nem az emeletes, hanem a földszintes jogi építkezés alapján. Aki pedig azt kérdi: ily közismertségeket mire való fölemlíteni, annak azt mondom: mert mindaddig, amíg a kisebbségi magyarok ügye európai módon meg nem oldódik: újat nem mondhatunk egymásnak. Annál inkább ma is időszerű ódonságot, Eötvös József emlékezetes figyelmeztetésének parafrázisát például, megannyi számbavételünk summázataként, amely így hangzik: a határon túli magyarságnak több mint hárommilliós tömege nem maradhat jelen helyzetében. Autonómiát, belső önrendelkezést biztosító jogainak híján, maholnap kútmélyi lelkiállapotban kérdi: küzdelméhez anyaországától, nyugati testvéreitől remélhet-e nagyobb segítséget? Helyzetének gyökeres javítása késik, homokórái peregnek, létszámában fogyatkozik, kizárólag európai integrációt sürgető körökben a megalkuvók szaporodnak, de még a buddhista szellem hatása is tetten érhető az olyan meggondolásban, miszerint legokosabb cselekvés a cselekvés elkerülése, valamint a folyamatos babrálás olyan gordiuszi csomón, amely egyre titokzatosabbá válik, ugyanis ha államfői kijelentések szerint a kisebbségi kérdések ügye mintaszerűen megoldott, akkor mire való a gordiuszi csomót külön megoldani?

Miért szóltam erről, barátaim? Mert a határon túli közösség tört egység kettős függvényállapotban. Trianon utáni államkereteiben még mindig tagadják kollektív jogait, nemzetének részeként pedig, homlokán a millenniumi haza bélyegével, kétség és remény közt hányódik, hogy nem jut-e megint a bibliai József kalandos sorsára. Képviselői mostanság azt a vágyát jelzik, hogy égetően sürgős követelményei az anyaország külpolitikájában is hasonló követelményekké váljanak. Ehhez kérem mindannyiuk támogatását.

Ünnepi ódához nem illő szavaimat bocsássák meg nekem. Nem azért szóltam így, mert a kudarc a fejembe szállt, hanem hogy meg ne botránkoztassam szívemben, szívükben a reményt, amely boldog költők hangját és az olcsó vigaszt nem viselheti el.

Új magyar égbolt^*

Feladatom, hogy néhány szóval megnyissam a Magyarok Világszövetségének tisztújító küldöttgyűlését: hagyományosan idillikus műfaj, tiszteletbeli elnökök ígéretes öregségéhez szabott megbízatás, módfelett könnyű is, ha arra gondolok, mennyivel nehezebb feladata lesz annak, aki lezárja majd, amit megnyitunk mostan. Ünnepi jelzők mókusparádéját a helyzetünk nem tűri, de nem is követeli, hogy szélbe hajítsuk minden bizalmunkat. Előttem baráti, ismerős vagy ismeretlen arcok. Azt olvasom le róluk, hogy közösségi, azaz nemzeti gondot viselnek – amely nem piros csizmás, pántlikás ihaj-csuhaj, miként a piaci vád hangoztatja, hanem sorsvállalás zord időkben is, reményben és reménytelenségben született felelősségérzet: cselekvés a magyar reneszánszért. Azonos törekvésben egymásnak feszülő politikai-stratégiai nézetek lovagi tornája kezdődik tehát, adja isten, hogy valóban lovagias legyen, mostanság ugyanis ilyennek nemigen lehetünk sem tanúi, sem részesei. Ezért, és csak ezért, egy babitsi meg egy Bethlen Gábor-i metaforát ajánlanék figyelmükbe. Egyik a szentséges individuum jogát, a személyes nézetek szabadságát emeli biblikus fénybe, másik a közügyi cselekvés szabadságának korlátaira figyelmeztet. Minden közös törekvés más-más értelmet kaphat minden egyéni akaratban, vágyban, más-más nyelvet beszélhet minden lélekben, amiként megvallották azt az apostolok a Szentlélek pünkösdi fényzáporában – emlékeztet a költő. És a fejedelem? Minden akaratot, vágyat, cselekvést csakis jó vagy rossz következményeiben mérlegel. Lehetőségnek és kockázatnak alapos megfontolása nélkül sem szultán, sem császár szakállához nem kapdosott.

Mai szakálltépdesők gyanakvását sejtve mondom: Bethlen Gábor-i meggondoltság ürügyén gyakran borítják fejünkre az érzelmi indíttatású politikai cselekvés vádját. Ne tagadjuk: egy nagyhatalmi nemzetgyilkossági kísérlet következményeként személyes és közösségi fájdalmak mélységeiből háromnegyed évszázad múltán is föl-fölhangzik a kiáltás: mit nekünk Hekuba! Nem érdekelnek az ügyünkre gúnyos kacajt vető hatalmi viszonyok! Ráció és gyakorlati politika okkal kapkod ilyenkor levegő után, mondván: a politikai, pláne külpolitikai cselekvés nem igazodhat poétikus szívdobbanáshoz, váteszi látomásokhoz, egyéni vagy közösségi vágyakhoz, jajkiáltáshoz. Józan elme számára ez ma már evidencia, ám az kevésbé világos, hogy követelést mikor és milyen jogon lehet történelmi nosztalgiának nevezni. Egyre súlyosabb aggodalmakból fakadó kérdés továbbá: mihez igazodik az a nemzetstratégiai törekvés, amelynek váratlan fordulataiban a határon túli magyarság számára elfogadhatatlan alapszerződések születnek; olyan kompromisszumok, amelyekre közel hét év alatt romániai érdekvédelmi szövetségünk például soha sem volt képes; olyan egyezségek, amelyekben elemi nemzetiségi jogokat tagadó kormányok dicsőülnek meg, és mondhatják el elégedetten: magyarellenes, nemzetállami koncepciójukból jottányit sem kellett föladniuk. De hiszen kisebb jogok is helyet kaptak a fogadalmaikban! Igen! Érdemet kovácsoltak maguknak abból, amit nem tudtak megakadályozni, nyugat-európai körökben pedig ránk nézve veszedelmes tévhitet sikerült lábra kelteniük, vagyis: hogy a német–francia történelmi kibékülés csodájának kelet-európai párja tűnt föl az öreg kontinens csillagos égboltján. Vajon az örömtől nem repdesnénk-e boldogan szárnyas angyalok módjára, ha ez igaz lenne? Nem tudnók vajon, hogy ez a párhuzam azonos történelmi háttér, históriai tények híján lehetetlenség? Nem következik ebből, hogy tagadnók egy méltányos egyezség létjogát. Nyugati diplomaták, akik azt sem tudják, hogy Erdélyt, Felvidéket, Délvidéket eszik-e vagy isszák, ma még örvendeznek, későbben újból nacionalizmussal, összeférhetetlenséggel fognak vádolni minket, mivel az Európai Unión belül sem fogunk lemondani a határon túli magyarságot megillető területi autonómiáról. Méltánytalanság lenne megfosztani magunkat attól, amit Erdély, Bánság és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári nemzetgyűlésükön nekünk s a győztes hatalmaknak ünnepélyesen megígértek. Ez volt az önrendelkezés, a kollektív jogok elismerése.

Ezért, hogy gondolatsorom reménnyel záruljon, az Ígéretek Földjének keresztelném el Gyulafehérvárt. Ígéretet, ha beváltása késik: visszhangosabban kell szóvá tenni. A szóbahozatal megtörtént, 1990 óta ezeregy esetben, ugyanannyi vértolulásos tiltakozást keltve, s legutóbb alapszerződésben meglábjegyzetelve, nullifikáltatva. Nemzetközi fórumokon is elismert, régiószerte példásan békés eszközökkel folytatunk emberi jogi küzdelmet példátlan eredménytelenséggel. Nem tudjuk tehát hová tenni a washingtoni, párizsi dicséreteket a szőnyeg alá söpört követelményeink dolgában. Hisz elképzelhetetlen, hogy amit idekint föladunk, az odabent, euro-atlanti falak közt automatikusan megoldódna. Az automatizmus dajkameséjét a szocializmusban is hallottuk. „Oh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már…” – már megint, mondá nemrégen egy ellenzéki politikus, firenzei, Dante, Isteni színjátékában, máig érvényesen, a boldogságunkat kivéve.

Szavaim tehát nem sikeredtek ünnepélyes megnyitóvá. Ebben is törvény működik. Ha nem akarjuk is: adott helyzet szól általunk, akik e helyzetnek foglyai vagyunk, s éppen ezért: sorsunk jobbrafordulásának emberi jogi harcosai a Magyarok Világszövetségében is. Ezért kívánok nem csupán deklarált megújulást az idő és helyzet kívánta feladatok programos összegzésében. Ezek közt legdrámaibb kérdés a határon túli magyarok kollektív létveszélyének elhárítása. Nem szónoki, harcias mondás ilyet állítani? Ki az az ostoba magyar, aki örömét lelné a nemzeti paranoiában? Győrffy György történész, tudósunk föltételezése szerint a Kárpát-medencebeli avar birodalom megszűntének legfőbb oka egy háromnegyed évszázados, borzalmas szárazság volt. Konok fennmaradásunk érzékeltetése végett, kissé hősködve mondtam egy alkalommal, hogy lám, az avar dráma cáfolataként Erdélyben hetven szűk esztendő ellenére is vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk, ám azóta, fájdalom, szerényebbre kell fognom a hangomat. Diktatúrák bukása után, az egyszer fölvillant és újból kihunyt remények megcsalatottjai a túlélés erejének aggasztó csökkenését jelzik. Lett légyen csodásan kedvező az időjárás: háromnegyed évszázados emberi jogi szárazság, az elvándorlás mai méretével párosultan végzetes következményekkel fenyeget minket. Ezért hangsúlyozom: arcvonalát az MVSZ-nek a határon túli magyarok Kárpát-medencebeli küzdőterén kell megerősítenie. S mit ajánlanék még szíves figyelmükbe? Egy a kotta, más a hang, mondják mind gyakrabban a világszövetség pártsemleges jellegéről, kinyilvánított szellemi-politikai tártkarúságáról. Ha így van: kik azok, akik nem értik a partitúrát, és ki az, aki nem tudja, milyen dallamot vezényel? Ha nincs így: példás, toleranciás tártkarúság ellenére miért maradnak távol oly sokan, főleg értelmiségiek, a világszövetségnek még a gondolatától is? Jól tudom persze: napjaink hungaroguelf–ghibellin testvérharca sok mindenre magyarázat, arra is, hogy miért csökken folyamatosan a világszövetség konfliktusoldó szerepe, sőt maga termel új konfliktusokat? Némelykor szereptévesztés folytán kerül szembe a pártfelettiség elvével, s épp az egyetemességét számon kérő politikai irányzatokkal. Nem folytatom. Csak jelezni kívántam, hogy: a boszorkányokról, amelyek vannak: essék szó bátran és igazságosan. A parafrázist Könyves Kálmán talán megbocsátja nekem.

Kedves Barátaim! Árnyékos megnyitómat a küldöttgyűlés polifon, hangzavarmentes tanácskozásaiba vetett reménységgel szeretném befejezni. Új szakasz kezdetén, íratlan törvény és illendőség szerint lemondok; visszaadom önöknek a tiszteletbeli elnökséget, amellyel a bizalmukba fogadtak engem. A bizalom, eddigi közös törekvéseink és álmaink jele, amelyet új választottjukra fognak átruházni, romolhatatlan erkölcsi érték marad számomra. Arra fog mindig emlékeztetni, amit az orientalista Germanus Gyula bátyámtól tanultam. E szerint arab nyelven a nemzet fogalmának szótani jelentése azonos a család fogalmával.

Képzeljük el tehát azt a csodát, hogy a 15 millió magyart kifejező szavunk ilyen kettős értelemmel, páros ragyogásban válik most etikai követelményként is az életünk részévé. Köszönöm a közös álomutazás lehetőségét és azt, hogy meghallgattak.

Öt szál ünnepi gyertya^*

Öt szál adventi gyertyát hoztam az ötéves Duna Televízió születésnapi tortájára. Úgy gondoltam: ha fehér metaforák aranyszín fényében mintegy tűnődve szólok itt örömről és gondról, talán elkerülöm a hallelujás örvendezés mindenkori magyar veszedelmét, másfelől pedig az ünnepeltet, e kék szárnyú gyermeket nem borítom el ünneprontólag zord idők zordon követelményeivel. Vagyis nem úgy jöttem, mintha küldtek volna agyagfalvi megbízatással harsány hírnöknek: aztán lobogjál ott nekünk! Nem! Alkalomhoz illő hangszerelésben csupán a magam köszöntését s annak rövid kiegészítését hoztam. Hogy mondta volna a századik évébe fordult Tamási Áron? „Egyedül vagyok, fejem és szívem hivatalában.”

Mit lobog hát első gyertyaszálam? Annak örömét, hogy nem kegyeleti alkalomra hullatja fényét, hanem egy kulturális csatanyerés évfordulóján, amely neveztessék bár kisded jubileumnak – híre-nevénél nagyobb eseménye a magyar életnek. Ritka lobogás ez határon innen és határon túl, tizenötmillió magyar szellemi integrációs törekvéseiben. Áldassék Antall József neve! Vészesen növekvő magyar exodusban, az asszimiláció sárkánytorkában hallhattuk tőle, hogy miniszterelnöki felelősségében elfoglalta helyét a határon túli magyarság is. Sorsunk fölvállalása már elvi szinten is, lélekben is nemzeti stratégiai súlyt kapott, paranoiás vádakat keltve, ám ugyanakkor történelmi váltást hozott Magyarország és a határon túli nemzetrészek roncsolt kapcsolatában. Hiszem, sokan hisszük, hogy olyan kormánynak a fejére, amely a kisebbségi sorsra jutottakat újból magukra hagyná: áldás, jókívánság soha nem fog szállni. Ezzel szemben okkal-joggal mondhatjuk, hogy Erdély, a Felvidék, a Délvidék nagy romlása közepette még idejében szólalt meg és vetette ránk fénypászmáit a Duna Televízió. A magyar média korábbi ránk figyelését le nem becsülve, a képernyő nagyobb hatását viszont tudomásul véve, nemzet és részeinek kapcsolatában gyökeres változás történt, mutatis mutandis: akár a Szabad Európa megszólalásakor, a vasfüggöny idején. Aki túlzást észlel e párhuzamban, gondolja meg, hogy nem ok nélkül mondtuk még kilencvenkettőben is: kútmélyi állapotukban az erdélyi szórványmagyarok, a gyarmati lét nyelvkárosultjai maholnap ugyanúgy kénytelenek újratanulni a szájukból kivert anyanyelvüket, akár Izraelnek a gólesz roppant tereiről megtért fiai – a hébert. Ezért mondta valaki, ha semmit se közöl velünk a Duna Tévé, ha semmit se mutat nekünk a Duna Tévé, csak annyit, hogy Szabó T. Attila: Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár – és azt elkezdi olvasni valaki az elejétől a végéig, mi akkor is, úgy is odatelepszünk örömtől repeső szívvel a képernyő elé, minekünk az fényből szőtt diadalkapu lesz, és a felénk vonuló, áradó szavakat úgy fogadjuk, akár a rabságból kimentő testvéreinket. Velük, nyelvi köntösünkben lerongyolódott mezőségi magyarokkal mondom tehát: nagyra nőjön, szólásban, elmeélben váltig gyarapodjék az ünnepelt gyermek mindazokkal együtt, akik bölcsőjét ringatták, nappalai s éjszakái fölött szolgálatot teljesítenek.

Második gyertyaszálam azt lobogja, hogy vigyázni kell a gyerekre. Meg ne hűljön, el ne kapja azt a náthát, amitől némely politikus nem érzi, mi van körülötte. Így esett meg, hogy indulásakor a Duna Televízióért komoly küzdelmet kellett folytatni, megértetni annak ellenzőivel a kezdemény rendkívüli nemzeti fontosságát; elismervén százszor és immár kétségbeesetten is, hogy az anyaországnak is nevezett magyar állam nem hagyhatja mindinkább fokozódó segítség nélkül a határain túl rekedteket, a nemzeti létükben veszélybe került küszködőket. Mert amiként hippokratészi esküjét orvos meg nem szegheti, azonképpen a szabad nemzeti létben élő magyar a magyarsága miatt üldözöttet nem hagyhatja cserben. Bizony, barátaim, a Duna Televízió létrehozatalának, intézménnyé fejlesztésének idején, mikor a határon túli magyar közösségek a bunkókrácia vad rohamait is elszenvedték, az általános magyarországi szolidaritásban elképesztő politikus-vélekedés is elhangzott ekképpen: amit hallgatásunk fölött pozsonyi, csíkszeredai, szabadkai magyarokkal cselekszenek, az a baráti szomszéd népek belügye. Ódon, kommunista felfogás ez! – háborogtunk –, aztán új, nyugati dicséretre méltó felfogásban részesülhettünk: a határon túli magyarok ügyében a legokosabb cselekvés a cselekvés elkerülése – és ez már valóban nem kommunista, hanem buddhista tanítás, mégpedig a nagy Megvilágosodott eszméinek lényegéhez kapcsolódó, mert az meg így szól: az élet minden baját az élni vágyás okozza. Az ember azt gondolná, hogy ez épp nekünk szól, és hát úgy is van, mert valóban élni akarunk, teljes jogú életet élni – magyarokként, nemzeti sajátosságaink, azaz nyelvünk és kultúránk méltóságában, más szóval tökéletes szabadságában.

Harmadik gyertyaszálam azt lobogja, hogy a Duna Televízió megalapításának legfőbb indoka: az összmagyarság szellemi integrációs törekvése ma sürgetőbb és fontosabb, mint valaha volt, a kisebbségi sorsban küzdő-küszködő nemzeti közösségeink pedig úgy tapasztalják, hogy önrendelkezési jogaik szivárványkapuja nemhogy közeledne, hanem távolodik is, miután rendszerváltás, gyötrelmes koalíciós kormányzás ellenére is mindennapi látvány, ijesztő valóság kontinensünk legsötétebb, sovén erőinek garázdálkodása. Mikor tehát jószomszédi kapcsolatok pozitív mozzanatairól esik szó, ne feledjük, hogy megannyi agresszív nacionalizmusnak csupán a fülét sikerült egy keveset megnyirbálni, ám Ionesco úrnak, demokrata románok jogos büszkeségének Rinocérosza – a Vasgárda-rém, miként a szerző megvallotta – váltig csattogtatja a patáit, felnyársalás végett főleg magyarok után rohangálva. Jól tudván, hogy a nemzeti kérdés csak részben nemzeti, hisz nagyobbára kultúrlelkületi és erkölcsi kérdés, az említetteket nem szeretném leegyszerűsíteni, annyit azonban még elmondanék az ünnepeltnek: mint eddig is, de talán valamivel dinamikusabban, az igazságot igazságosan kutatva soha ne hagyja szó nélkül, amit némelykor a politika hallgatása fölött – hungarocídiumra is képes erők a határon túli magyarokkal cselekednek.

A negyedik gyertyaszálam azt lobogja, hogy fogjam rövidebbre mondanivalómat.

Úgy teszek.

Az ötödik gyertyaszálam azt lobogja, hogy Európának egyetlen olyan állama sincs, amely körös-körül hajdani önmagával lenne határos. Nincs olyan nemzete sem, amelynek egyharmada közvetlen szomszédainak állami keretében élne – ha tudna az őt megillető jogokban élni. Ilyenformán egyetlen igét sem kell annak igazolására pazarolni, hogy a Duna Televízió feladata mindenkori szerves része a magyar államvezetés nemzetstratégiai feladatainak. Ezért sugallom neki már most, hogy készüljön fel idejében helyszíni közvetítésre az eljövendő magyar autonóm területek ünnepségeiről.

Tűnődésem végén az egyes szám első személyes szólás magányából kilépve, hivatalos megbízás nélkül ugyan, de határon túli sorstársaimmal egyetértésben és Illyés Gyula himnikus verssorait parafrazálva mondom: mivelünk, milliós nézőseregével, hallgatóságával együtt a Duna Televízió munkaközössége nem léphet fel oly ünnepi polcra, nem kaphat koszorút oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve nem Magyarország népének vinne, nem annak lába elé tenne, mindannyiunk szívből fakadó köszöneteként a szolidaritásért e hosszadalmas, balsorsot enyhítő, történelmi advent idején.

Magyarok vigasza^*

Minoritates Mundi – a nagyvilág kisebbségei. Annyi van belőlük, hogy főhet a fejük az emberiség boldogítóinak. UNESCO-felmérések szerint a ma élő nyelvek száma meghaladja a háromezret. Európa egyik legnagyobb kisebbsége a magyar, nemzetünk egyharmada, mely a trianoni hungarocídium folytán idegen uralom alá került, s folytat azóta is keserves küzdelmet, hogy nyelvében, kultúrájában, közösségileg fennmaradhasson.

Ami jogfosztottságában nyolcvan év alatt az erdélyi magyarsággal történt: immár könyvtárnyi romlás-történet. Kisebbségi létünk múltja nagyrészt világos, áttekinthető, ám annál homályosabb jelenünk, a ’89-es fordulat utáni kiútkeresés, az új remények és csalatkozások korszaka, amelynek megítéléséhez még nincs kellő távlatunk, bár tapasztalatokban nem szűkölködünk. Ezek alapján annyi már elmondható, hogy ahol idült, sovén eszmék hordozói még hatalmon vannak, ott a történelem zavartalanul ismétli önmagát. A nemzeti kommunizmus, a paroxizmusig szított román nacionalizmus sugárfertőzésének felezési ideje még nem jött el, s új választások előtt újfent kezdődik a bevált maszlagolás, a magyar veszélyt üvöltő néphülyítés.

A román államelnök Koszovó drámája után is ünnepélyes fogadalmi szavakkal nyugtatja nemzetét, mondván: nem lesz itt semmiféle székely területi autonómia, a nemzetiségi jogok tagadásában egységes média pedig szünet nélkül indítja ellenünk vokális tatárjárásait. E kifejezés Szabó Dezső telitalálataiból való. Ma is időszerű lévén, ne álljon itt egymagában; soroljuk mellé, hogy nem szűkölködünk másféle, poraikból feltámadott hajdani jelenségekben sem, amilyen pl. a svihákkurzus, görénykurzus, meg az elsötétített ablakok és lelkek világtalan elvadulása. „Demokráciánk sajátos! Minket senki ne oktasson! A nemzetiségi jogok román modellje minden más példának fölötte áll. Nagylelkűségünk, a másság iránti toleranciánk Krisztus türelmét is meghaladja.” Ilyet hallani az elsötétített ablakok mögött.

A román parlamentben zajló viták magyarellenes főkolomposainak egyik legtudományosabb fejhangsüvöltése így hangzik: SEHOL A VILÁGON! Konklúzióként vágják ezt folyvást „békételenkedő” magyarok fejéhez, „abszurd követelményeik” hallatán, érvelés nélkül ugyan, de minden paranoiás lélekben iszonyatot keltő kérdések jajongó ismétlése közben.

Halljuk hát!

„Önálló egyetem valamely kisebbség nyelvén – a többség nemzeti méltóságának arculcsapásaként?!”

„Területi autonómia az egy és oszthatatlan nemzetállam keretében?”

„Helységnevek felirata magyarul is magyarlakta vidékeken – román hazafiak szíve fájdalmára?!”

„Hivatalos rangra emelni kisebbségi nyelvet az egyetlen és mindenkire kötelező államnyelv mellé?!”

„Ahány magyar követelés, megannyi abszurdum! Ilyesmire nincs példa sehol a világon!”

„Nacionalista igényeikkel önmaguk ellen követnek el merényletet az erdélyi magyarok! Befelé fordulásukkal vesztükbe rohannak: rezervátumba, izolációba, székely gettóba, törzsi elszigeteltségbe!”

„Kollektív jogokat gajdolva önrendelkezni akarnak! Nem, nem tehetik ezt velünk! Nem lehet, hogy befogadókészségünkből, testvérileg ölelő karjainkból kiszakítsák magukat! Ha mégis megtennék, keresztényi kötelességünknek tartjuk erővel is megakadályozni őket centrifugális törekvéseikben!”

Ilyetén módon celebrált magyarmentő szakálltépdesés közben hajította felénk eszmebuzogányát újabb néphülyítő szándékkal és feltűnési vággyal a letűnt államelnök, mondván minekünk nyugat-európai példát. „Midőn egy szenegáli bevándorló elnyeri a francia állampolgárságot, jól jegyezzétek meg, máris franciának vallhatja magát, sőt!” De mi a sőt? Ez esetben nem egyéb, mint az állampolgársággal együtt új etnikummal is megajándékozott négerünk új kötelessége. Tudomásul kell vennie, hogy a nemzetállami gall kondérban franciává főzetik és neveztetik, akár tetszik neki, akár nem, bár nyilván nem lesz bolond a nagy Gloire büszke népének köréből kiszakadni. Boldoggá avatása pedig – sugallja nekünk az említett szónok – lebegjen követendő példaként minden nacionalista-szegregácionista magyar előtt, aki Isten tenyeréből kiesve román, szlovák, ukrán, szerb stb. kézre jutott.

A franciává panírozott szenegáli példáját többször is hallhattuk. Afrika ürügyén azt is fölfoghattuk, hogy a frankomániás maszlagoló ázsiai eredetünkre sercint megvető célzást. A nemzetiségek beolvasztásának e nyíltan megvallott szándéka jórészt visszhangtalan maradt. Publicisták, honatyák, politológusok nemigen tartották érdemesnek a sértést magu(n)kra venni. Unalmassá lett a fejhangsüvöltés is, hogy aztmondjahogy: SEHOL A VILÁGON! Jogaink ellenzői már-már azt remélték, hogy belátjuk: dajkamesékkel próbáltuk áltatni-altatni a nemzetállamiság ócskasága felett éberen őrködő honatyákat és anyákat, s mi több: libériás lojálisai leszünk az eredetiségben bővelkedő nagyromániás-funáros-iliescus demokráciának. Ebben pedig – hála és felicitáció az ősi toleranciának – az erdélyi magyarság is államalkotó tényező lehet – oly módon persze, miként a fegyenc alkotó tényezője a fegyháznak. Mi tagadás, egyben-másban az is növelte az új magyar lojalitásban reménykedő román politikusok mohóságát, hogy az önálló kolozsvári magyar egyetem ügyében csapdába léptünk. Önálló magyar oktatási hálózatunknak minden hájjal megkent, fanatikus ellenzői jeles értelmiségieket ejtettek át múltbeli galádság újrakeresztelésével, mikor is a Bolyai Tudományegyetemet fölfaló „testvérintézményt” multikulturális többségi nagykeblűségnek nevezve kezdték rázni orrunk előtt az andalító csörgőt. Valóságos magyar–magyar szellemi belháború támadt ilyenformán, a multikulturalitás cégtáblája mögött markába röhögő főkolompos pedig miniszteri székbe pottyant, horribile dictu! – tanügyibe, ahol a hatalom kecskéjeként minden káposztánkat fölzabálhatja.

Állami magyar tudományegyetem, területi és más típusú autonómia, elkobzott és vissza nem adott köz- és magánjavaink, nyelvhasználatunk, társnemzeti jogaink dolgában még mindig állóháborúk dúlnak, miközben hősleg folytatja ellenünk vokális tatárjárásait a sovén román politikai maffia s média, melynek idült tájékozatlanság folytán némelykor épp nyugati politikusok adnak sípot a szájába, hogy nemzeti vitustáncot járasson az emberi jogoknak úgymond példaszerű román modellje körül.

Csillapítólag mondjuk ilyenkor: a be nem váltott ígéretek s a balkáni svihákság modelljét legföljebb kormányengedmények reményével és gyógypedagógiai szándékkal dicsérhetik akár Washingtonból is. Aki pedig Európának valóságos, pontosan működő autonómiamintáit akarja látni-megismerni: telepedjék a Duna Televízió képernyője elé, mely évek óta sugározza Cselényi László Minoritates Mundi című filmsorozatát.

Ritka jelenség az ilyen a tévéműfajok sorsában. Nagy, visszhangos hatást keltve indult, s az érdeklődésnek folyamatosan növekvő hullámgyűrűit keltve hódított magának hű közönséget mindenütt, ahol a műholdas sugárzás kékszárnyú sirálymadarai megjelentek a képernyőn.

Magyar határokon túli régiókban, kisebbségben, szórványban, góleszben élő magyarok, nyolcvan éve táplált reményeikben százszor csalódott, álomkaszabolta jogfosztottak; erdélyi, délvidéki, vajdasági, kárpátaljai nyelvkárosultak, ezeréves hazából magyarfaló neonemzet-államocskák olvasztó kohóiba vetett, Illyés Gyula siratta jaj-sötét szívek lobbantak fel új reményben Cselényi László tudósításainak láttán-hallatán.

A szokványos szó: tudósítás – erre s amarra jártam, halljátok, mit láttam – nem pontos, hanem inkább – mellétalálat részemről; képi és szövegi gazdagságában, lebilincselő hatásában a Minoritates Mundi más műfajba sorolandó. Meghatározása nem könnyű, oly polifonikus, mint minden, ami életábrázolás. Egyik sajátossága ugyanis, hogy a kisebbségi-nemzetiségi-társnemzeti jogokról nem értesít, közöl, beszámol, tudósít; tapasztalatait nem énekeli, rikkantja, süvölti figyelmeztetőleg a műholdas éterbe vagy más irányba, mondjuk, örökös átmenetiségben tántorgó, reformimpotens kormányok fülébe. Időszerű képsorait magyarázva nem aktualizál, erdélyi fül számára hihetetlennek tűnő jelenségek, „pozitív diszkriminációk” láttán sosem ámul-bámul, nem poentíroz, nem is didaktikus, mint aki jól tudja – akár maga fejétől, akár Goethe figyelmeztetése nyomán –, hogy a felismert tendencia mindig lehangoló, tehát haszontalan is.

Röpke vallomást jegyzek ide, a Minoritates Mundi alkotójának higgadt hangvétele, mindig izgalmas epikai futamainak hallatán. Ahol ő járt: Helsinkiben én is megfordultam hajdan, több mint negyed évszázada. Kányádi Sándorral csatangoltunk éjszakai órákban is a finn–svéd kétnyelvűség, az eszményi tolerancia, a valós kisebbségi jogok csodás városában. S mindezek bizonyítékait fényképezve hol együtt, hol külön-külön húztuk ki magunk a lencse előtt, önálló svéd intézmények névtáblái alatt – ezt nézzék majd meg otthon magyarfóbiás atyaisteneink! Ezt próbálják meg letagadni, kétségbe vonni, mondtam szenvedéllyel, miközben Sándor a fotómasinát elkattintotta, megörökítvén a kétnyelvű felirat irányába kilökött jobbomat, akárha forradalmi rohamot vezényeltem volna Skandináviából az erdélyi Mezőségre. Elnézvén mostan magamat e képen, és hozzágondolva, hogy erdélyi magyar helységneveinket sakálok éjszakai bátorságában buzgó személyek még mindig feketére mázolják-mocskolják: a kisebbségi retorika Szent Ferencének érzem magam, halaknak, egy idő óta meg éppen sült halaknak prédikálok, egész nemzedékemet és tanító mestereimet is kékarcúvá fojtogató idegfeszültségben.

Ügyünk pedig, kitörésünk a történelmi büntetésnek szánt kisebbségi megaláztatásból túlélte, átvészelte a reménytelenség sötét korszakait. Nem érzelmes túlzás, hogy mikor hivatalosan is magyar eredetű románoknak neveztek minket, ott voltunk már – asszimilációra ítélten – a nemzetiszocialista óriáskígyó torkában. A Boa kimúltával segélykiáltásainkat is higgadt érvelésre váltjuk, s merész víziók után minden bizonnyal fontos fölismernünk, hogy ellenfeleinket meggyőző és lefegyverző erőt, igazságot a részletek hordoznak; a tények, a cáfolhatatlanok, és azok az emberek, akiket Európa boldog kisebbségeinek világában Cselényi László megszólaltat, vallomásra késztet, és teszi ezt oly módon, hogy a mindenütt felbukkanó és mindétig bőven tárgyalható másság, etnikai sajátosság ügye, gondja, törvénykezése, béklyótalansága pillanatokra sem válik unalmassá az idill törvénye szerint (lévén az csak felőlünk nézve oly nyugalmas, oly meghitt).

A Minoritates Mundi sorozat rendkívüli dinamikáját mindenekelőtt a riportalanyait faggató riporter teremti meg oly biztosan működő dramaturgia szerint, ahogyan egy artista késdobáló keríti körbe hajszálpontos találataival eleven célpontját. Rokonszenves nyíltságban kíváncsi, de soha nem kíváncsiskodó kérdéseivel lopja be magát netán gyanakvó lelkek bizalmába is, miáltal újra meg újra kiderül, hogy a Duna Televízió nézőinek bemutatott, tartós élményt jelentő minoritárius világ épp a sajátosság méltóságának tiszteletében forrhatott természetes eggyé mindenütt a többségi nemzettel.

Ilyenformán is kiderül, hogy jón s rosszon túl az oly sok tragédiát okozó nemzeti kérdés végső fokon kultúrlelkületi és erkölcsi probléma. Figyeljétek meg jól, feleim, a Minoritates Mundi alkotói által megszólított embereket. Többségiek és kisebbségiek nyílt arca, soha nem bujkáló tekintete tükrözi azt a nyugalmat – nevezzük lelkinek és intellektuálisnak –, amelyet törvény garantál és emberséges szellem táplál, s nem csupán évezredes kulturáltság, hanem racionálisan fölfogott kölcsönös érdek szerint is, ahogyan azt Cselényi megannyi életteli mozzanatban ábrázolva igazolja.

Skandináviában, Spanyolhonban, Itáliában, Svájcban a megtestesült krisztusi jóság uralma virágzik? A szeretet diktatúrája? „Fennkölt és hamis” lenne ily módon cicomázni a vizsgálat alá vett másság szigeteit, kantonjait, védett körzeteit. Cselényi épp Svájcban tanulta meg, s mondja, hogy: „a tisztességes, demokratikus együttéléshez nem nyájas szeretetre, egymás tenyeréből csipegetésre, hanem tiszteletre van szükség.” Tisztelet és törvénytisztelet az emberséges lét alapvető feltétele. Balkánba hajló kelet-európai tájakon ebben vagyunk a lehető legszegényebbek.

S mivel egy ideje szabad is, meg jóleső is: sírjunk tovább a Kárpátok alatt?

Bizakodjunk inkább bátor és okos cselekvés közben.

Amit a Minoritates Mundi sorozat – intézményes mulasztást pótolva – eddig bemutatott: reményben és reménytelenségben hullámzó magyarok számára mindenképpen vigasztaló. Ordas eszmék Augiász-istállói nálunk is kitakaríthatók. Itt is elképzelhető, hogy ami az emberben isteni, az maga a humánum – a törvény és tisztelet védelmében.

Szent István fehér kövei^*

„Hajtsd meg a fejedet, büszke Sigamber! Égesd el, amit eddig imádtál, és imádd, amit eddig elégettél.” Pogány vadságban, hódításainak zenitjén Klodwig, a frankok nagy királya – magas kíséretének háromezer tagjával együtt – Reims püspöke előtt állva hallgatta az újjászületés követelményét. A híressé lett szavakat Szent Remigius mondta 499 karácsonyán. Ekkor vette föl Klodwig a keresztséget.

Árpád népe térben és időben még messze volt az Európában elkezdődött nagy változásoktól. Apáink valahol Magna Hungariában nem sejthették, hogy a múltjukat elvető nyugati népek a magyarság jövőjét is alakítják.

Aztán eljött az új sorsválasztás ideje s parancsa.

Vándornépeket elnyelő szakadék szélén, félezer év vad vágtatásaiban torpant meg ugyancsak királyi, pontosabban fejedelmi szóra a nyugat felé zúduló magyarság. Ami történt: honfoglalásnak hívjuk. Ázsiai barbár betörésnek, nyershúsevők tartós rablásának nevezik például román és szlovák történészek és főleg paranoiás zsurnaliszták. De mondják igazunkat a történelmi tények. Sámánok és totemek imádói, a földi léten túli örökélet hívői hívták vissza szárnyas tekintetüket az égi magasságba nyúló életfa hegyéről. Mert a magyarság történelmében is bekövetkezett a remigiusi parancs. „Hajtsd meg a fejedet, büszke ungarus! Égesd el, amit eddig imádtál, és imádd, amit eddig elégettél!”

A frank metamorfózisnál a mienk sem volt könnyebb és békésebb. Vért, vakítást, felnégyeltetést is megkövetelt, mint bárhol másutt Európában.

Emlékezünk tehát. De vajon nem oktalan dicsekvés-e Szent István művéről szólva Klodwigot is fölemlíteni? Sokféle megkésettségünkről Ady jajdult föl már-már Széchenyire emlékeztetően, tébolyult nemzetféltésben. Millecentenáris múltunkat két-háromezer éves ősiséggel dicsekvő népek történészei kicsinyelik, fumigálják kétszáz éve folyamatosan. Múltunknál csak jövőnk bizonytalanabb, súgta Herdernek valaki, hogy az megjósolja nyelvünk közeli kihalását. A jeruzsálemi keresztyén egyház ősiségével hencegő ortodoxok ültetnek minket az európai népek utolsó padjába, mondván: az is kétséges, hogy méltóak vagyunk-e Jézus egyházának tagságára. Erdélyi xenofób vélekedés, hogy a magyarok keresztségfelvételének történelmi igazolhatósága és közismertsége valójában szégyenteljes negatívum: annak igazolása, hogy Árpád népe mindent tömegben, nyájban hajtott végre. A faji-nemzeti felsőbbrendűségben fogant állítás szerzőjének népe viszont direkt Jézus tanítványaitól – Péter, András, Jakab, Zebedeus… – vette föl a keresztséget. Oly régen tehát, hogy nem készülhetett az esetről följegyzés, állítja bizonyos I. Lăncrănjan nevű román író.

Ilyen „történészek” mesélései közben nem árt egyetlen pillantást vetni, bár az európai népek keresztény közösségének kialakulására. Az angolok 601 körül, a szászok a 700-as évek végén vették föl a keresztséget. A dánokat 1018–1035 között Nagy Kanut térítette meg uralkodói paranccsal. A svédek körében a keresztény vallás 1100 után lett általánossá IX. Erich uralkodása idején. A norvégokat Szent Olaf térítette meg 1018–1028 között. A szlávok, mint pl. a horvátok, a nyitrai szlovének a nyolcadik és kilencedik század folyamán váltak keresztényekké. A csehek vallásváltása 845-ben kezdődött el. Az első prágai érsekség 973-ban jött létre, a lengyelek első püspöksége 968-ból való. A szerbek megtérése 867 után fejeződött be, az oroszoké 1000 körül Szent Vladimir parancsára.

E körpillantás után lássuk hát magunkat.

Géza fejedelmünk 973-ban fordult I. Ottó német-római császárhoz a keresztség felvételének szándékával. Őt és 5000 főnyi kíséretét a sanktgalleni szerzetesből lett magyarországi térítő püspök: Prunward, alias Bruno keresztelte meg Szent Remigius szavainak szellemében: „Égesd el, amit eddig imádtál…”

Az ifjú Istvánnak Szent Adalbert prágai püspök szolgáltatta ki a bérmálás szentségét.

A koronát és az apostoli áldás levelét Szilveszter pápa követe, Anasztáz (Asrik) apát hozta Rómából 1000 vége felé. István király megkoronázásának ideje: az ezredik év karácsonya, de némely történészek szerint 1001. január elseje.

Ezzel a magyar állam örökre tagja lett az európai keresztény államok s népek közösségének. Becsmérelhető megkésettség ez?

Szent István műve, amelyet az első világháború után győztes hatalmak földaraboltak: tizenötmillió magyar gyászába és reményeibe költözött. Szellemi, erkölcsi öröksége mindmáig élő és ható erőforrásunk. Megtartó és eligazító intelem a harmadik évezred kapujában is. Így szólván vajon nem tévedünk-e? Hiszen Szent István országát nagyrészt épp azok a népek osztották föl maguk között, amelyeknek az Államalapító kegyes befogadója volt, és türelmet, divatos szóval toleranciát parancsolt mindenkori védelmükre. Ezért nemcsak hódolat, hanem átok is száll feléje olyan magyarok szájából, akiknek égig felcsapó keserve érthető, ám igazukat az idők változó törvényei tagadják. Mert népek jelenét, jövőjét meghatározó nagy dolgokban király is szólhat, lángelme is dönthet, jósok jövendölhetnek, ám legerősebb mégis az Időnek szava. Az Idő mondja meg, mikor mit és hogyan cselekedjék az ember, a király, aki maga is ember, korának börtönébe zárva.

Szent Istvánnak az idegenek befogadásáról és megbecsüléséről szóló intelmét ezer év múltán, jelenidejű tragédiák indulatában negatív módon megítélni: értelmetlenség.

Összegezhetünk mégis történelmi tanulságot, tisztes kísérleteket, vágyakat és tört reményeket. Szent István hajdani birodalmának népeiről szólva számos közös vonásuk nem tagadható, de már nem beszélhetünk tejtestvériségről. Egy Romulust és Remust szoptató farkas ösztönei nemigen vegyülnek Emese álmával. Dunának, Oltnak nem egy a hangja, ám ettől a világ még nem dől össze, csupán az Ady reményét túlélő magyar önáltatás. Helyére kerüljön pedig a törvény: ha nincs azonosság, tiszteltessék a másság, az emberi jogok legfontosabbika. És mi mindent kell még fehér lobogóként a végzetünk előtt lengetett reményeink közül újraértelmezni!

Elegendő harc vajon, hogy a múltat – múltunkat – be kell vallani? Nem elegendő! Mert nem az áldozatnak, hanem a hóhérnak kell már vallania. Amit vén Európa István király műve ellen elkövetett: páratlan büntetés, geopolitikai indíttatású böllérkedés a kontinens történetében. Miután még jövendőjét is megbűnhődte már e nép: nyílik-e feléje legalább együttérzést mutató tekintet? S mibennünk van-é mersz valamivel hangosabban is kimondani büntetésünk okát, nevezetesen, hogy éppenséggel európai mivoltunk, erőnk és versenyképességünk miatt sújtott le ránk az ítélet: „darabokra szaggattatol!” Ezért nincs több hamunk, mit a fejünkre szórjunk, s nincs több szaggatni való köntösünk, ám annál több a követelésünk – a Szent István-i gondolat jegyében. Így szólván nyugtassuk meg a rossz lelkiismeret paranoiás, magyarfóbiában kerengő derviseit. Ó-Romániát már régen nem tekintjük a besenyők szálláshelyének; Nándorfehérvárt nem akarjuk elcsatolni; nem jut eszünkbe, hogy Velence újból adót fizessen Magyarországnak; elfelejtettük a morva–magyar határt, s a csodás alliterációt is, miszerint nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.

De nem felejthetjük Szent Istvánnak népeket óvó toleranciáját, elegendő harcnak pedig azt tekintjük, hogy a nagy király népeként ezúttal mi részesüljünk a türelem és megértés emberi jogában.

Szent István hajdani birodalmának színhelyén, a Kárpát-medencében, amelynek országépítő munkával szelídített tájai, székesegyházai, püspökségei, s köztük az 1009-ben alapított gyulafehérvári őrá emlékeztetnek, napjainkban elemi jogokért küzdenek a magyarok milliói.

Ünnepi megemlékezésben szóljunk mégis bizakodólag. Jó sorsom ajándéka volt, hogy láthattam Velencét, „Adria lányát” minden szépségével. Történelmi emlékeit csodálva, a város különös jellegzetességeként láthattam híres fehér köveit, amelyek nem hagyják az utast eltévedni a zegzugos utcákon. Bármerre bolyong az ember: az úttest közepén szabályos távolságban sorakozó fehér márványkockák eligazítják; a Szent Márk tér felé jelzik az irányt, s némelykor oly módon, hogy VISSZAFELÉ IS ELŐRE VEZETNEK.

Máig emlékszem az örömre, amelyet Velence iránymutató kövei keltettek bennem, idegen szavak zsongásában magányomat is oldva. A biztonság öröme volt ez. Annak jó érzése, hogy magányos útjaim megannyi veszedelme között az eltévelyedéstől bár nem kell tartanom.

Velencei éjszakák emlékét metaforaként hoztam haza, múltba merengőn elgondolva néha: valahogy így vagyunk Szent István hagyatékával is. Nagy királyunkhoz az időben visszafelé szálló ragaszkodásunk is előre, a jövő felé vezet.

„Utólszor még Isten nevében…”^*

Templomunk falai között jeles tudósok, irodalmi szakemberek méltatták Kemény Zsigmond regényírói és politikai érdemeit, szellemi nagyságát. Jómagam idekint, sírjánál, szabad ég alatt, ama tájon, ahol a Kemény bárók nemzedékei éltek, ahol 1875 karácsonyán a regényíró meghalt s eltemették: sorsának hátterét, tágabb értelemben vett családjának, az utódoknak drámai történetét vázolom röviden. Néhai atyai barátom, Jékely Zoltánnak Nagyenyed s a Bethlen Kollégium 1849-beli fölégetéséről szóló sorait idézem szabadon, de gondolati hűséggel: Porbasújtott skólánk építését utólszor még Isten nevében kezdjük el. Bizonyos, hogy ily keserű szavak nem először hangzottak el erdélyi történelmünkben. Itt a közelben emeltek őseink kőből emléket az 1658-as borzalmas tatárdúlás folytán, mikor templomunkat fölgyújtották, a hívek benne égtek, majd 100 000 főnyi rabsereget hurcoltak el a tatárok a Mezőségről. Ide nyúlnak vissza mai szórványállapotunk gyökerei. Bizonyos: a keserű fogadkozás akkor is elhangzott, midőn a Kemény báró családja új templomot, aztán iskolát, papi lakot építtetett. Kis református közösségünk fennmaradásának alapvető szellemi, kulturális feltételeit biztosították ekképpen. S akkor újból elmondták presbitereink: Porbasújtott templomunk építését utólszor még Isten nevében kezdjük el.

Nagyot ugorván zord idők felett, Világos tragédiáját említsük, a vérbe fojtott szabadságharcot, aztán Deák Ferencék s Kemény Zsigmond roppant erőfeszítéseit a nemzet újbóli talpraállítása végett, kényszerű kiegyezésben. S elmondhatták: Porbasújtott népünk fölemelését utólszor még Isten nevében kezdjük el. Történelmileg rövid idő múltán következett be Trianon katasztrófája. Jó, ha tudják Pusztakamarás lakói is, nem csupán a magyarok, hanem a románok is, akiknek jogos követelményeit nemzeti nyelvük, intézményeik, vallásuk, művelődésük ügyében Kemény Zsigmond mindig támogatta, fontos tudniuk, hogy 1921-ben az új román hatalom csupán a magyar tulajdonosoktól (történelmi egyházainkat is beleértve) hárommillió holdat sajátított ki a földosztáskor. Ebből 4000 hold volt Kemény-tulajdon s maradt Kemény Zsigmond közvetett ágon számon tartott utódainak kb. 800 hold, amelyen korszerű gazdálkodást igyekeztek bevezetni. Ám ennek is vége szakadt 1945 után, amikor Kemény Béla és Kemény Géza 50-50 hektárt tarthatott meg, mit azután, 1949 márciusában teljesen kisajátított a „proletár hatalom”. Ekkor már nehéz volt – sőt lehetetlen – elmondani: Porbasújtott állapotunkból utólszor még Isten nevében próbálunk fölemelkedni. Oly módon, ahogy azt a legsötétebb látomások pesszimistái sem gondolhatták: ’49 márciusában az egész erdélyi-romániai földbirtokos osztályt, tehát a kamarási két Kemény családot, s az Ugron és Szász famíliát is elhurcolták, kényszerlakhelyre utalták, pincelakásokba költöztették, tisztességes munkalehetőséget sem nyújtottak számukra, egy részüket fizikailag megsemmisítették. Ekkor pusztultak el műemlék értékű kastélyok, udvarházak, s korábban, 1944 őszén semmisültek meg máglyák tüzében az ősi könyvtárak, köztük Kemény Zsigmond rendkívüli értékű hagyatéka, olyan levéltárral, amely az író aktív korszakának nagyjaitól – Kossuth, Széchenyi stb. – származó leveleket is őrzött bizonyára. Magam láttam Kemény Zsigmond könyvtárának máglyahalálát. Kisdiákként egyetlen irodalmi lexikont menthettem ki a tűzből. A katonák elzavartak. Aztán újabb „tatárdúlások” jöttek: a regényíró sírjának többszöri meggyalázása, köveinek elhordása, a Kemény család másik, nagyobb temetőkertjének majdnem teljes elpusztítása. E mostani sírkert újjáteremtésekor mondjuk el újból reménnyel: Porbasújtott emlékhelyét a magyar szellem óriásának utólszor még Isten nevében szenteljük föl. Házát, amelyben meghalt, vandál rombolók a 80-as években földdel egyenlővé tették. Reményem, hogy a sírkert megőrzéséhez megszerezhetjük a helyi román lakosság szolidaritását is. Évtizedek sírgyalázó nyugtalanítása után adjon Isten Kemény Zsigmondnak örök nyugodalmat.

Kalandos kegyelet^*

Segesvárhoz közeledve úgy érzi magát az ember, miként a mohamedán Mekka közelében. Csakhogy ez a mi zarándokhelyünk tiltott hely, az emlékezők gyülekezését a hatóság nem engedélyezi. A költő titokzatos halálának napján, július 31-én karvalytekintetű zsandárok kémlelik a fehéregyházi síkot s az Ispán-kút környékét, ahol egy emléktáblácska körül 1948-ban még nagy sokaság emlékezhetett a költőre. Halálának feltételezett helyén akkor egy Petőfi-kutató román orvos, Alexandru Culcer állíttatott szerény emléket ezzel a kétnyelvű felirattal: „Itt esett el Petőfi Sándor 1849. július 31-én.” Románul: „Aici a căzut Petőfi Sándor la 31. Iulie 1849.”

A Sárpatak – későbbi nevén Ördögpataka – hídja mellé is emléket állított Culcer ezzel a felirattal: „Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi Sándor.” Románul: „De aici a privit Petőfi bătălia la 31. Iulie 1849.” Dan Culcer barátomnak, az orvos író fiának, a ma már Párizsban élő emigránsnak köszönhetőleg idézem föl ezt apja emlékiratából.

Hanem a kövek! A történelmi múltjára titokban emlékező romániai magyarság hányatott sorsú kövei! Amelyek oly beszédesek, mint valami siralmas krónikák. A Culcer doktor állította kövek például a valamikori segesvári Petőfi-szobor alapkövei voltak. Köllő Miklós alkotását ’916-ban, a román katonai betörés idején menekítették Kiskunfélegyházára. Süttői mészkőből készült talapzatát nem vitték el. Így jutott a darabjaiból egy-egy emlékkövecskére való. Ilyenekre rögzítette kétnyelvű tábláit a román orvos, a megszállott Petőfi-kutató. A talapzat maradékának később nyoma veszett. Közel két évtizedig rejtegették Segesvárott. Olyan időben, amikor a pártállam vezető káderei számára erdélyi magyar mágnások fekete márvány sírköveiből állítottak halotti emléket; mikor beolvasztott szobrok talapzatát városatyák villáihoz használták föl építőanyagként: az ilyen rejtegetés „bujdosó köveknek” nyújtott segítség volt. Veszéllyel dacoló szállásadás a sötét éjszakában.

Egy alkalommal, hogy családostul arra jártam: kislányomat, fiamat a frissen javított emlékművecske mellé állítottam, lefényképeztem őket, hogy lenne fotográfiánk is a szívünket sajogtató helyről, ahová képzeletünk mindig visszatér, s ahol szárnyaszegetten hanyatlik alá a költő halálának titkait kutatva. Akkor nem gondoltam, hogy e parányi családi emlék új Petőfi-emlékmű létrehozatalában lesz segítségünkre.

Culcer doktor említett kövei közül én csak az egyiket láttam: amelyik a költő elestének helyét jelezte román és magyar szavakkal. Ezek ott békésen megfértek egymás mellett. Egymás mellett igen, de nem annak a segesvári román vasutasnak a szemében, aki Petőfi nevének láttán rendszerint rángógörcsös idegrohamot kapott. Bizonyos, hogy nem öröklött betegsége volt ez, hanem államilag szervezett hülyítés következménye. Például az a történészvélemény, miszerint az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyetlen és legfőbb célja az erdélyi románság teljes kiirtásának kísérlete volt. Megbukott persze, megtört a hős ellenállók önvédelmi küzdelme folytán. Vasutas emberünk úgy tudja, hogy Petőfi a románok ellen harcolva, román földet hódítva nyomult Fehéregyházáig, ahol megérdemelt sorsára jutott. Elé hát a fejszével! Összetörni, eltüntetni a barbár hódítók trombitás költőjének emlékművét! Alexandru Culcer szép gesztusának szellemi értékét a rombolás csak növelte hívei körében. Segesvárott és Fehéregyházán pedig akadtak bátor férfiak, akik minden fejszés gyalázat után új táblát állítottak az Ispán-kút mellé.

Petőfi halálának 120. évfordulójára készülődve a kegyeleti ünnepség tervei jórészt Marosvásárhelyt születtek. Ezek közt lobogtattuk álmunkat arról, hogy Fehéregyházán a kisded emlékkövecske helyére a költő nagyságához méltó monumentumot kellene állítani. Terveinket, reményeinket viszont már zavaros körülmények között osztottuk-szoroztuk. A Maros Magyar Autonóm Tartományt – az ország új területi beosztásának törvénye révén – 1968 februárjában a Nagy Nemzetgyűlés már megszüntette. Régi vezetőinek kisebb gondja is nagyobb volt Petőfi halálánál. Közös írói javaslatainkat, hogy ezt meg azt kellene tenni, csak kutyafuttában hallgatták meg s eresztették is el a fülük mellett.

Azért csak nyüslettünk minden irányba, s ahogy lehetett.

Jómagam például megpróbáltam „kinyomozni” a folyvást meggyalázott emléktábla történetét, hogy Petőfi kultuszának valamilyen hivatalos védelmet követelhessünk.

Pontos följegyzés híján emlékezetből jegyzem ide, hogy 1968 végén vagy ’69 elején a Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának képviseletében egy szűkebb értelmiségi csoport juthatott Nicolae Ceauşescu magas színe elé nemzetiségi ügyeink „futólagos” megtárgyalása végett. Hánytuk ott a borsót a falra, hajigáltuk horgainkat a megértés reménységvizébe: semmi sem akadt rá. A pártfőtitkárnak legfőbb „vitamódszere” az volt, hogy ami az egyik fülén bement, azt a másikon rezzenéstelenül kieresztette, aztán legvégül, kutyaszemű famulusainak áhítatos figyelme közben „levonta mindeneknek bölcs konklúzióit”; kiértékelt, összegezett, utat mutatott, irányt szabott, mindent a helyére rakott. Személy szerint csak akkor emelt valakit figyelmének magaslatára, ha az neki nagyon tetsző, vagy erősen nem tetsző valamit mondott.

Amit pedig többek között jómagam mondtam el a fehéregyházi Petőfi-emlékkő minden esztendei meggyalázásáról, őkelmét meghökkentette. Ezzel elsőként a mellette ülő Gere Mihályt ugrasztotta ellenem, aki pánikos fölháborodással utasította vissza panaszomat.

– Igen tisztelt Ceauşescu elvtárs! Ez nem igaz! Nem igaz! Petőfi emlékét senki sem bántja!

Gere Mihály, aki nemzetiségi ügyekben a pártfőtitkár legbizalmasabb tanácsadója volt és maradt azóta is, főleg attól ijedt meg, hogy szavaim hallatán az szigorúan ránézett, mint aki azt kérdi a homlokára futó szemöldökével: „Mi ez? Miként kerül a szemem elé olyan alak, aki a sérelmi politika hangjait üti meg?” A bizalmi embert sokféle feladat terhelte, ám legfőbb kötelessége a szűrés volt; a vezér színe elé kerülő pasasok alapos megválogatása, mondandóik előzetes kipuhatolása.

Ez nem történt meg, a magyar nyáj politikai pásztora tehát berezelt. Nem átallotta két ízben is kijelenteni, hogy valótlanságot állítok, magyarán hazudok. Ezt én kikértem magamnak, szóváltásunk egyre indulatosabb lett, s mi tagadás: illetlenség is az ország első emberének jelenlétében, sőt épp az orra előtt, mivel épp szemben ültem vele az asztalnál.

Gere Mihály, akinek zsidó származású felesége miatt sem lehetett könnyű dolga az antiszemita Ceauşescu família fénykörében: valójában önmagát, funkcióját féltette, azt is ecsetelvén, hogy Petőfinek bizony szép és méltó emlékoszlopa van. (Vagyis: ő vigyáz a látszatra! A kirakati politikára.)

– Oszlop? És méltó? Tessék megítélni!

Ekkor vettem elé zsebemből a magam készítette fényképet s nyújtottam oda megtekintés végett a pártfőtitkárnak.

– Ez a kicsi kő, meg ez a tábla, amit ki szoktak dönteni és összetörni.

Bambán meredt rá Ceauşescu, majd kirúgta maga alól a széket, s a hosszú asztal mellett fel és alá rohangálva, göndör hajában turkálva odakiáltotta Gere Mihálynak: „Akkor állítsatok oda olyan követ, amit nem lehet ledönteni!”

Más szóval ez azt jelentette: Gere gondoskodjék arról, hogy olyan költő ügyében, akit a nagyvilág is számon tart, a magyarok ne sírjanak. Ne keltsenek gyanút nemzetközi körökben is, ahol úgy tudják, hogy Romániában „példaszerűen oldották meg a nemzetiségi kérdést”. Szóljon szépen a muzsika, míg rendre s óvatosan megtörik a folyton berzenkedő magyarok gerincét.

Ilyenformán, hogy nem csupán engedélyt, de még utasítást is kapott Marosvásárhely az új Petőfi-emlékmű állítására: mindannyian, akik ezt már évek óta szorgalmaztuk, nagy munkába kezdtünk.

Hunyadi László szobrászművész kapta feladatul a költő arcképének kifaragását – domborműben.

Segesvár és Fehéregyháza lelkes magyarjai kezdték el a talpazat megépítéséhez szükséges anyag összehordását.

S mivel a helyi hatóságok – valószínűleg politikai óvatosságból – erősen szűkmarkúak voltak: az anyagi gondokon egy marosvásárhelyi amatőr Petőfi-kutató segített. Megható önzetlenségével, rendkívüli tájékozottságával Ajtay-Gecse Viktor társult a munkálatokat végző csapathoz.

Úgy emlékszem: neki köszönhetjük, hogy kőgondjaink megoldódtak. A sajátságosak.

Az erdélyi kőgondok!

Amelyekhez hasonló abszurdumok a földgolyónak talán már csak a legsötétebb pontjain tapasztalhatók.

Nézzük csak: 1916-ban a Segesvárt is feldúló román csapatok elől Köllő Miklós Petőfi-szobrát kimenekítik Erdélyből; Kiskunfélegyházán állítják föl.

Köllő Miklós Kossuth-szobrát Marosvásárhelyről később nem sikerült kimenekíteni: a város román hatóságai megsemmisítették.

Beolvasztották. Talán a két római gyereket szoptató anyafarkas lett belőle. Szobor nem vész el, csak átalakul.

A segesvári Petőfi-szobor talapzatának faragott köveit elrejtik.

Kossuth ércalakjának mészkőtömbjeit a Marosba süllyesztik.

A Culcer állította, Ispán-kút melletti emléktábla tartókövei Köllő szobrának talapzatából kerültek elé.

Ezeket a hetvenes évek elején ellopta valaki.

Lakóház? Marhaistálló? Igényes és sovén gazda nem sajnálhatja magától vagy szarvasmarháitól valamely magyar nemzeti költő szobortalapzatának faragott köveit.

Ajtay-Gecse Viktor bátyánk jóvoltából tehát Hunyadi László megmintázhatta Petőfi kőarcát. Az anyag, mely annak előtte a lába alatt teljesített talapzatszolgálatot: a művész vésőjének nyomán a költő arcává lett.

Az új emlékművet 1969. július 31-én avattuk fel ünnepélyesen.

Ama jeles nap jeltelen eseménye volt, hogy az ünnepség színhelyére negyedórás késéssel érkező Hunyadi Lászlót, a dombormű alkotóját a rendőrök nem engedték be Fehéregyháza területére. A paranoiás hatalom fegyveres őreinek hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő lenne a felavatásra kerülő mű alkotója: szembekacagták őt és elzavarták.

Hunyadi Laci megfordult hát és hazament Marosvásárhelyre.

– Ilyen hamar vége lett? – kérdezte Mari, a felesége.

– Nekem igen – mondta Laci olyan hangon, mint aki gyermekének temetéséről jött.

Sem aznap, sem másnap senkinek nem jutott eszébe tőle bocsánatot kérni.

Felavatásának másnapján a költő Hunyadi faragta kőarcát máris sárral dobálták meg.

Népszokás?

Szabadságharcosok, halott lángelmék, világirodalmi nagyságok emlékét Erdély tájain megmocskolni netán kegyeleti gesztus lenne?

A Kölcsey-szobor fejevétele Szatmáron, a ’48-as emlékművek lerombolása megannyi erdélyi városban és csatatéren; Kossuth Lajos, Bem József szobrának, Petőfi emlékoszlopának, Rákóczi mellszobrának ledöntése, megsemmisítése Marosvásárhelyt; az aradi tizenhárom kegyeleti ünnepségeinek szigorú büntetéssel járó betiltása abnormális jelenség ugyan – mégsem írható valamilyen világszemléleti debilitás, avagy politikai epilepszia személyes megtestesítőinek rovására. A lelki kútmérgezés oly régi ezen a tájon, és oly sokirányú, hogy jobb sorsra érdemes emberek józan fővel gyakran okát sem tudják adni a másság, a másajkú nép elleni gyűlöletüknek. A xenofóbia sugárfertőzésének felezési ideje ma még (vagy már?) meghatározhatatlan. Bizonyos, hogy sok éven át fogjuk szenvedni a következményeit. Azt is, hogy Isten csodája folytán megmaradt történelmi emlékeinket meggyalázzák.

Késik halálod^*

Ady százesztendős.

Az Ady-pör pedig még nem ért véget.

Még mindig akadnak ellenzői, fanyalgói, esztétikai ellenlábasai.

Nyelvi határain túl és innen: eszmei opponensek is. Akárcsak Petőfinek, akiről egy nyugaton élő irodalmár azt nyilatkozta nemrégiben, hogy valóságos szerencsétlensége a magyar költészetnek. Mert közügyhöz, nemzeti sorshoz láncolta. Ahelyett, hogy – például – a tudatalatti ideg-ködgomolygásba süllyesztette volna.

Adynak – egy korszerűbbnek vélt szemlélet nevében – publicisztikai hevületét, nyelvi modorát, úgynevezett pózolásait vetik a szemére.

Vékony babérúak lázongása.

Hiszen az ellenkezés indulata éppenséggel Adyból szivárgott beléjük. Jobb sorsra érdemes ellenszegülés a megszelídült vagy a borúlátóvá radikalizálódott utódokban. Vagy a vezérüket elátkozó szegénylegényekben: a nemzet fölött bujdosókban.

Nagy László nemrégiben átokverset vágott hozzájuk, ugyancsak annak jeleként, hogy az Ady-pör nem ért, nem érhet véget. Azzal sem, hogy forradalmas változások művelődéspolitikai eredményeként hatalmas elégtételben részesült. Költészetünk aranyszékébe ültettük őt, és nagy verseit az egekig dobtuk föl a szocializmus kezdeti éveinek mámoros hangulatában. Mintha éppenséggel mi lettünk volna az a nemzedék, amelyet Ady látni vélt az idők horizontján. Hamis messiások után az igaziak; a tűz márciusának serege, apokaliptikus jóslásainak ellenbizonyítékai és föloldói, az Ady látta Mindennek boldog birtokosai, az ő titkos ágyúinak végre hallható hangjai; az őrzők, akik vigyáznak a strázsán; magyarok és nem magyarok, akik süvöltve találkoztak az eszme-barikádokon.

Ez a szemlélet maga is egy újabb Ady-pör forrása lett.

Csakhogy ezúttal: híveinek táborán belül. Az esztétikai fanyalgók zsörtölődése: potomság az Ady műve körül nyíltan-burkoltan föllobbanó ellentétekhez képest. Melyik Adyt koszorúzzuk? A szociális igazságtalanságok ostorozóját csupán, vagy a teljes Adyt? A társadalmi és nemzeti univerzum Prométheuszát.

Mert Ady több, mint amennyit változó korszakok hagyományszűrő gépezetei a köztudatba pumpáltak. Több, mint a feudális ódonságokra szórt átkainak jégesője; több a hőkölés népének, rongy pulyáknak kegyetlen János-apostolánál, aki idejében figyelmeztetett a harag csészéinek városokat, emberiséget pusztító méregborára.

Az iszonyatnál is több, amivel az égre fagyott apokaliptikus valóság láttán a szemét lezárta: „Minden Egész eltörött, minden láng csak részekben lobban…”

Amikor jóslatai rendre beteltek és gyertyatartóink a helyükből mind kimozdultak, a süketek meghallották a költő suttogásának neszét, a vakok látókká lettek, mondván: elvégeztetett. Nem hallgattunk a mi Teiresziászunkra. Majd azután jöttek a kollektívbűntudat-gyártók és Ady vasvesszejét suhogtatva hintettek sót a nyílt sebekre. Jöttek a történelmi predesztináció jehovistái: nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut… Hanem aki a történelmi sorsnak kegyeltje. Láthatták pedig, hogy akármifajta sorsalakításban legfontosabb az igyekezet. Amely túlnéz az időnek kerítésein.

Majd azután a népi demokratikus forradalom korszaka simított el néhány ráncot a homlokán. Dózsa György unokája, a proletársors szirénasikoltású szószólója megvalósult álmokra bólinthatott rá maga is. Hogy azután újra fölvesse sörényes fejét az Időben álmai teljességének nevében. „Ne legyen félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” S elmondta nevünkben, hogy minden miénk, csak a zsibbadtság nem; hogy szüzek voltunk a forradalmak magas, piros, hős nászi ágyán; hogy az áhított holnapnak nem csupán külső, de belső feltétele is van: „Hogyha akarunk, ha merünk.” És úgy tetszik: ezután is szól még sokak helyett az Életmű Teljességével, amelynek még kivilágítatlan ablakaiban homálylik eszményeinek istenarculata, mely törvényszerűleg több – a megvalósultaknál. Az Ady feladta történelmi lecke: nem levéltári munka, hanem inkább önvizsgálat és további igyekezet az ő Teljességének elfogadásával.

Immáron jól ismert utókorok számára a költő mindétig: Hamupipőke. A nagy sorsproblémákat görgető zseni: kiváltképpen. Ha szűk lenne tán a történelmi helyzet szabta cipellő: a királykisasszony lába körülfaricskálható, a kívánt formába kényszeríthető. De táncának nyomában a költői álmok teljességének látói mindig észrevehették a kényszervigalom vércseppjeit. Adyval nem lehet hejehujázni. A küzdelmek embere számvetésre készteti a küzdőket és a csöndbe hullott szíveket is. Ezért én most elvezetném őt hajdani átkainak és kürthangjainak, szerelmeinek és tusakodásainak színhelyeire, az ő fegyvertársainak kérésével: Ady Endre, írj nekünk még egy verset. Egyetlenegyet. Ha azt írnád újra: a Minden horizontján késik az álmod, az őrzők bizakodásával mondjuk: késik halálod is.

Ábel hűségéről^*

Ihlető forrásának, a szülőfalunak rabjaként Tamási Áron élete végéig fogta a kezét ama kucsmás-csizmás legénykének, aki őmaga volt a hajnalos időben: apjának segítő társa és ábeli módon feleselő sziporka-gyermeke, rajongva szeretett anyjának fagyban is rügyes reménysége.

Írói figyelmének sugarában ott találjuk kedvesen és esendőleg Gáspár öccsét is, leánytestvéreit, sógorait, az egész nagy családot, amely Szülőföldem című remekében lett halhatatlanná.

Hogyan is jellemezhetném ezt az írói törődést a farkaslaki Tamási családdal? A leginkább tán azzal a példával, hogy az arab nyelvben a család nemzetet is jelent. E két fogalomnak az értelme azonos.

Tamási életművében is így van ez. Családjának ablakából a nemzet sorsára látni. Öröme, bánata, minden vágya népének érzéseivel azonos. Erre bárki azt mondhatná, hogy igen-igen kézenfekvő általánosítás; bármely íróról el lehet mondani! Valóban így van ez, de Tamási Áron műveiben a családhoz kötöttség: etikai tartásának a tápláló gyökere. Ezzel kapcsolódik a múlthoz; általa telítődik a jelen gondjaival: a székely falu drámáival és tündéri költészetével. Halandó remények és férfiúi bűnök közepette a teremtés első napjának tisztaságával maradt meg benne az örök gyermek, a romlatlan ragaszkodás az őt felnevelő közösséghez.

Csak kollektív árvaságra ítélt emberi közösség növeszthet ilyen írót. A nemzetének karjából kisebbségi sorsba esett székely magyarság ilyen közösség. Ebben pedig óhatatlanul beszűkülnek az élet mozgásterei. Ami másutt tág tereken, intézményekben, a nagy nyilvánosság előtt zajlik: itt sok esetben kis körbe szorul, vagy éppenséggel a család lámpafénye alá. Nincs Kolozsvárott Magyar Akadémia? Tamási Áron székfoglaló beszéd helyett édesanyjához írott levélben rajzolja meg Mikes Kelemen alakját. S mily csodálatos nyelvi remekléssel és lényeglátással! Tudós emberek kutatásainak összegezésével a magyar esszéirodalom lírai hangvételű gyöngyszemét alkotva!

De nézzük Ábelt, miután megtér a rengetegből, hogy újabb vándorútra keljen. Átélte már kacagtató kalandjait csendőrökkel és fakereskedőkkel; átvirrasztotta az erdei magány félelmetes éjszakáit. A suttyó legényke tapasztalatai megszaporodtak. A gyermeki világkép tágulni kezd; a Hargita vonulatán túl föltűnik már az eladdig csak sejtett nagyobb család: a Székelyföld világa, zászlós mozgalmakkal, szegények s gazdagok, elnyomók és elnyomottak küzdelmeinek távoli villámlásaival.

Ábel pedig úgy gondolja, hogy tudja már a helyét e létküzdelemben. Ott van az a szegények között. Olyannyira tudja ezt, hogy fogadást teszen, de hol teszi? Újból a család talpalatnyi kapaszkodóján: édesanyjának sírjánál, mondván, hogy míg él, hű marad a szegények zászlajához.

Fogadalmát betartotta.

Az író életműve bizonyítja.

Napjainkban pedig, amikor a nemzet újból oly nagyon a család megtartó erejére szorult; amikor az Egésznek állapota a Rész erkölcsi, szellemi egészségén is múlik; valóságos megújulás az olvasó számára, ha ismét bejárja Tamási Áron székely világát. Hőseivel – kicsikkel, nagyokkal – találkozva oly módon gyarapszik az ember, ahogyan csak a magasrendű művészet világában képes.

„Emberek! Mind magyarok vagyunk!”^*

Tamási Áron születésének századik évfordulóján, bölcsőjének közelében, sírjának világnevezetes zarándokhelyén, s a szülőház udvarán szeretettel köszöntöm önöket, és kívánom az ő szavaival: érezzék magukat otthon, mint kard a hüvelyében. Ez a hely most a nyugalom völgye. A látogatót, mint hajdan az Amerikából megtérő ábeli hőst, gyanakvó csendőr nem bilincseli meg. Ez a hely, ha szívet dobogtat is, már nem a kisebbségi félelmek sötét erdeje. Hanem világteremtés színhelye. Első magzatmoccanásaiban itt született az az életmű, amely az alkotóját halhatatlanságba öltöztette.

Harmincegy éve, hogy megrendült gyászban és hosszú, hallgatózó füleiket működtető gondolatnyomozók gyűrűjében eltemettük őt, aki tudta, hogy mit ér a ránk hagyott életmű, ám keserves tapasztalata volt arról is, hogy régi, szárnyas mivoltát, páratlan eredetiségét, kontinentális méretekben is újításként ható írói művészetét miként próbálták megtagadtatni vele. Titkolt szomorúságát hordta annak, hogy olyan kollégák is szellemi tévelygőnek bélyegezték, akikkel együtt hirdetett harci programot az erdélyi-romániai magyarság elnyomatása ellen 1937-ben a Vásárhelyi Találkozón. Megtapasztalta hát az önkény kultúrpolitikai kaszárnyamódszerét: írót íróval a leghatásosabb agyonveretni.

Azóta minden életmű legfőbb ítésze: az Időnek uralma és védelme alá került maga is. A kortársak bizonytalankodásaiban egyszer javára, többször kárára kilengő mérlegnyelv mozdulatlanul áll most és jelzi: halhatatlan.

Tamási Áron minden idők legnagyobb magyar íróinak nem túl népes csoportjában foglalta el végleges helyét. Egymás között ők nálunknál jobban tudják, hogy novellisztikájához csak a Krúdyé mérhető: hogy a magyar színpadi művészetet megújító játékait nem csak olyan briliáns elme magasztalta föl, mint Németh László, hanem az utókor is rászavazott végül. Igaz, hogy amivel García Lorca Spanyolországban, Marquez Kolumbiában egyetemes, szellemi hullámzást keltett, annak erdélyi párjáról csak Kolozsvárott rebesgették, hogy varázslatos tündéri realizmus, népi szürrealizmus. Csak Erdélyben mondták ezt, fél évszázaddal a Nobel-díjjal jutalmazott Száz év magány megjelenése előtt. Nem panasz ez. A miszticizmussal, klerikális fertőzöttséggel, nacionalizmussal, 56-os magyar fohásszal vádolt Tamási Áron centenáriumán egy sok évtizedes pörnek lett vége. Ha boldoggá avatná őt a római pápa, csodatételeinek igazolói, az olvasók, jelentkeznének számosan. Ők eskü alatt vallanak hihetetlennek tűnő, ám igaz varázslatairól. Mesélte valaki, hogy súlyos idegi-lelki válságában végezni akart magával, s a világtól búcsúzván, Ábel történetébe is belelapozott, aztán benne ragadt, aztán fel-felkacagva tovább olvasta, és a szikraeszű hargitai legényke derűjében az életkedve megtért, halálvágya, miként a riadt ördög, szállott ki belőle. Egy receptet is őrzött az író. Kedélybetegnek írta volt fel a doktor orvosság gyanánt így valahogy: Tamási-könyvet olvasson rendszeres napi adagokban.

Az ő vidámsága, az emberi lét nagy kérdéseivel küzdő lélek derűje persze nem kabaré. Maga vallja, hogy első, sikeres novellájának megírása után komor, közösségi gondok rabja lett az eladdig vidám diáknapok után Kolozsvárott. Elvesztette szabadságát, hogy megtalálja azt az elnyomott erdélyi magyarság szolgálatában. Nyugalmat nem lelt többé haláláig.

Volna mit beszélni e csodatevő művészetről, ám önök is úgy vélik bizonyára: talponálló akadémiát nem nyithatunk itt, ám az elkerülhetetlen, hogy futólagosan bár a székelyekről és a Székelyföldről szóló néhány gondolatát fölemlítsük. „Soha ne felejtsétek – írta, s mondta ifjú éveiben minden erdélyi magyarnak –, hogy a hátatok megett gondokkal, bajjal megrakódva, árvasághoz hozzászokva, félmillió székely áll, kinek térden állva kéne napestig hálálkodnotok: mert ők sok száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó és rossz időben örökké kezükben tartják a munkát, és félelmetes hittel termésre kényszerítik a sovány földet. Olyan szegényen, számba se véve, a világ jó szándéka nélkül még csodaképpen se élhetne senki.” Így csak a székely élhet.

Nagyon régen írta volt ezt. Korrigáljunk a kifejezésen, hogy számba se véve. Fondorlatosan sötét, rabló szándékkal, kegyetlen módon vette bizony számba székely-magyar alattvalóit ama rosszemlékű diktátor is. Semmilyen utólagos ráfogás nincs abban, hogy ha tervét megvalósíthatta volna, ha dinasztikus tervei is sikerülnek: ismert betelepítő módszereivel a Székelyföldet, a székelységet a többségi nép tengerében elsüllyesztette volna. Ezért, amikor reá emlékeztető mesterkedést láttok, tapasztaltok, jusson eszetekbe: ne akkor gondolja meg magát az ember, amikor a vízben alámerül, mikor már alája nyomják!

Tamási Áron így beszélt erről: „A székely nemzet testvérvonzalommal viseltetik az itt élő népekhez, de megkívánja, hogy a román és szász is hasonló érzelemmel legyen hozzá.” Érzelmét a szász kimutatta: elment, hétszáz év után egy példás nemzeti közösség tűnt el Románia térképéről. Mi maradtunk, bár nem kényeztettek el a szíves marasztalásban. Maradunk ezután is, de véglegesen helyre kell billenteni azt a világot, amely természetes állapotából megannyi galád kísérlet folytán fordult ki sarkából…

Szánjuk hát neki magunk, ez elő ne forduljon többé. – Embert embernek a hátán, a nyakában, soha többé meg ne tűrjön a törvényes igazság!

Ki-ki egymás mellett, egymást támogatva éljen és gyarapodjék, tudomásul véve, hogy a másiknak, pláne kisebbnek a háta nem arra való, hogy fosztogatók mászkáljanak rajta!

Ezt üzeni Tamási Áron!

Mit üzen még? Nem énekelhető el, nem Kossuth-nóta.

Hanem máig időszerű tanítás, olyan, mintha innen figyelhetné, Székelyudvarhelyről avagy Bukarestből sorsunk alakulását.

Szájkosaras idők múltával, a mindenki fejére ráhúzott világnézeti kötelezettségek megszűntével valóságos szellemi Kánaán ideje jött el, és ujjongva választott ki-ki magának prófétát, politikai irányzatot, azonbelül is ún. platformot, vallásban újprotestáns istenimádást, kedvére való szektát, olyat is, amely az egész, eddigi kereszténységet tagadja egy új vallás igézetében. Lett is ebből mára olyan hangzavar az eszmék sátoros ünnepén, olyan tülekedés az emberi hiúságok vásárterein, hogy javunkra lenne jobban odafigyelni Tamásinak a múlt távolából hangzó figyelmeztetésére, mely így szól: emberek, mind magyarok vagyunk! Nézzetek a fejetek fölé! A csillagos ég ezeresztendős magyar boltozat is. Nézzetek a lábatok alá! Minden porszem az előttünk járó nemzedékek földdé lett arcából való rész. A halottaink is mind bennünk és közöttünk vannak! Ne tűrjétek hát, hogy egyik a másiknak az eleven arcát bélyegezze meg hatalmi koncmarakodás közben. „Fogyatékos magyar!” „Neptunista magyar!” „Radikális magyar!” „Megalkuvó magyar!” Marad ilyenformán hely a jelző nélkül is elfogadható magyarnak? Marad persze, mert ellenkező végletből egy nemzeti Krisztus megváltó bocsánatával harsan a költő: Ha bűnös is: magyar! Ha tolvaj is: magyar! Ha gyilkos is: magyar! Igen? Így van ez? A primitív egyszerűsítés, a képletes és aggodalmas értelmezés vitájában eligazítólag szólal meg Tamási Áron, mondván: Aki pedig embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan. Saját erkölcsi követelményeinek summájaként hangzik ez, szerves részeként annak is, amit Németh László a minőségi emberről szólva hangsúlyozott: kultúra, tudás és erkölcs. Kiváltképp fontos ez olyan évtizedek után, mikor a nemzeti kommunizmus garázdálkodásának idején a megannyi boldogítási kísérletben szenvedő népnek erkölcsi alapjait is aláaknázták. Semmi sem olyan alapvető követelmény számukra, mint az erkölcsi megújulás e sokoldalúan balkanizálódott Erdélyben is. Küzdelmi egységünk tehát olyan követelményekkel fonódik egybe, mint: az erkölcsi általában, közéleti cselekvés terén pedig az alkalmasság különösen. Ha mai közügyi férfiak, politikai harcunk vezetői nem figyelnek föl arra, hogy a meggondolatlanul cselekvőket és a cselekvésképtelen meggondoltakat minél előbb pihenésre kell fölkérni: ha sokat késnek ezzel, ügyünk fogja azt súlyosan megsínyleni.

Befejezésként igen fontos Tamási-hagyatékra hívom fel figyelmüket. Közéleti férfiaink jó része, tisztelet a kivételnek, nemigen szaggatja a hámot azért, hogy mai önrendelkezési küzdelmünkben okosan hasznosítsa az erdélyi magyarság hetvenesztendős önvédelmi harcának politikai, szellemi értékeit, tapasztalatait. Ezek pl. arra is figyelmeztetnének, hogy manapság gyakorta elborít minket a doktriner okoskodások áradata, haszontalan hangzavara. Arról a groteszk jelenségről is szó van, barátaim, mikor magukat egyazon célban emésztő magyarok egyik fele a gyakorlati állami politika és parlamenti iszapbirkózás kínjaiban küszködik, a csapat másik fele pedig főleg egyet mond és kiabál a víz partján, hogy gyengén birkóznak, nem jók a fogásaik, csapnivalóan harcolnak, és ez már tűrhetetlen, sőt árulás.

Hosszadalmas lenne megvárnunk, amíg minden igazságtalan ítélet visszaszáll azok fejére, akik azokat szertelövöldözik, arról is megfeledkezvén, hogy amire törekszünk: azt Romániában szövetséges románok nélkül, kitartó és bölcs, ám határozott eszmecsere nélkül soha nem fogjuk elérni. Igazunk nincs letétbe helyezve sehol, semmilyen hatalom páncélszekrényében, hogy csak épp utána kellene utaznia valakinek. Markó Bélának például. Igazunk ott van lankadatlan és egységes küzdelmünk végeredményében! Politikai rózsasándorkodással, Angyal Bandi-féle lovas rohamokkal semmire se megyünk. Azzal sem, ha némelyek döbbenetes megalkuvásait bölcsességnek, higgadtságnak nevezzük az ún. „érzelmi politizálással szemben”. Van, aki még mindig régi történelmi magyar bűnöket emlegetve szólít minket tapintatra, szerénységre jogos követeléseinkben, pl. saját, önálló egyetemünk kapcsán.

Gyakorta hallani, olvasni, hogy még mindig időszerű múltbeli bűnökért közösségünk javára vezeklést vállalni. Nekünk, miután nem csupán a múltat, a jövendőt is megbűnhődtük, nincs több vezekelnivalónk! Pater peccavi, peccavi! – hagyjuk már abba! Vezeklés ürügyén magyarok tízezrei veszítették el az anyanyelvüket is, minekutána roppant türelemmel, csöndes mosollyal kell szánakozólag néznünk olyan botcsinálta történészekre és botot érdemlő politikusokra, akik a székelyekről, mint hajdan elmagyarosított románokról, dákokról beszélnek. Szélhámok és őrültek mindig voltak, lesznek… ám az a baj, hogy vannak is! Épp a mi nyakunkon.

Mit üzen erről is Tamási Áron? Azt üzeni, hogy fel kell küzdenünk magunkat az első osztályú állampolgárok szintjére. Hozzáteszem mai tapasztalatok alapján: másodosztályú helyünkről nem felzülleni kell asszimilánsként, janicsárként – a teljes egyenjogúságba, hanem kemény küzdelemmel kell azt megszerezni.

A tündéri realizmus játékos mesterének hagyatékában ez a szigorú erkölcsi parancs is megtalálható. Ezért mondhatjuk róla, hogy az esztétikai szép s az etikai – a szigorúan erkölcsi – parancs és örökség az életműben elválaszthatatlan.

Jégtörő gondolatok bátor hirdetője^*

A hivatását, azaz művészetét kiteljesítő Tamásiról úgy nem lehet szólni, hogy homályban hagyjuk a társadalmi kötelességét is gyakorló írástudót. Hallgassuk őt: „Soha ne felejtsétek – írta ifjú éveiben –, hogy a hátatok megett gondokkal, bajjal megrakódva, árvasághoz hozzászokva, félmillió székely áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok: mert ők száz esztendeje nap nap után csodát cselekszenek: hőségben, zivatarban, jó és rossz időben, örökké kezükben tartják a munkát, és félelmetes hittel termésre kényszerítik a sovány földet.”

*

Erre csak a székely képes, mondja Tamási, ám anyagi szegénységének ellenére mindenkor félelmetes erőt jelentett gyarmattartóinak paranoiás tudatában. Ábel kalandjai halhatatlan módon örökítik meg a történelmi hódítás karmai közé került Székelyföld és székely nemzeti közösség kálváriáját; egy európai erkölcsi-szellemi értékrend önvédelmi küzdelmét a váratlan rászakadt gyarmati sors sötét erőivel. Így szólni viszont és Tamási sajátos hangsúlyainak alapján csak székely kálváriát mondani: egyoldalúság lenne. Erdély kisebbségi sorsra jutott népeinek életében 1919-cel olyan etnikai tisztogatás kezdődött, amelynek valós történetét csekély részleteiben is részleges munkák jelzik csupán. A nyugati nagyhatalmi érdekek számára kedvező módon fölerősödött nemzetállami felfogás, amely a többszörösére növekedett országot nem boldogító hazának, hanem asszimilációs kohónak szánta, mára már kétségtelenül válságba jutott. De nem végnapjaihoz. Az uralkodó nemzet büszke tudata, a rabtartás gyönyöre, a másság gyűlölete: tartós betegségek, széles körben nyomorítanak kisebbségieket. Tamási empátiáját a félmillió székely iránt ki kell tehát egészítenünk, pl. ilyenformán: Soha ne felejtsétek, hogy a hátatok megett gondokkal, bajokkal megrakódva közel kétmillió magyar áll, kiknek térden állva kéne napestig hálálkodnotok, mert ők sok száz esztendeje viselik terhét az életnek és magyarságuknak is, amely csak énekli, de nem bizonyíthatja, hogy megbűnhődte már a múltat s jövendőt. Ha így lenne, boldogan és megbékélten jelentené a nagyvilágnak: mindenét, amiből kifosztották, visszaszerezhette. Mert hatalmas értéket alkotott ez a nép, ezért oly hatalmas a mindenkori megtörésére, etnikai egységének megbontására fordított erő is. Emlékezzünk a Farkaslakára igyekvő Áronnak szelídségében is leleplező erejű látomására 1939-ben. „Láttam egy szép kertet s benne nagy gyümölcsfát, terméssel megrakódva” – írja Szülőföldem című remekművében. A fa alatt három ember állott, de nem egymás mellett, hanem egymás tetejében. Aki legfölül volt, szorgalmasan szedte a gyümölcsöt: ette s el is tette. A közbelső az egyik szemével sóváran felfelé nézett, de a másikkal bizalmatlanul figyelte az alsót. S ez pedig, ez a legalsó, szétvetett lábakkal és meggörnyedve állott, és mondogatta magában: „Ilyen szamár is csak én lehettem, hogy magamra eresztettem őket.”

Mi történik hát? Félni kell és félni lehet attól, hogy az a legalsó ember, akinek mivoltát, kicsodaságát a bolond is könnyen kitalálja, egy napon összeroskad, életerejét végleg elveszíti.

Kész csoda (meg hogy is mondjam szép perzsa szóval, egy kis baksis a lelkiismeretes kolozsvári cenzornak), hogy 1939-ben ez a könyv megjelent; hogy a román–magyar–szász testvériesülésnek e groteszk példáját a gondolati pecérség mesterei nem irtották ki a remekmű lapjairól. Talán nem árt azt is megjegyeznem, hogy 45 éven át a Szülőföldem című Tamási-könyv ezért a gyümölcsös példázatért nem jelenhetett meg Romániában. Az erdélyi népek sorsát jelző akrobatikus, csoportos produkció miatt, amelynek címe ez is lehetne: egyenjogú talajtorna és ünnepi gála Székelyföldön gyümölcslopással egybekötve. Százával ontja Tamási az ilyen mozzanatokat a két világháború közötti évekből. Mindennapi veszteségünk, hogy miközben prózai és színpadi munkái az időnek aranypróbáját kiállva hatalmas közönséget hódítanak – kisebbségpolitikai cikkei, beszédei, naplójegyzetei jórészt még ismeretlenek a fiatal nemzedék körében. De még hivatásos politikusaink is az emberi jogi és történeti érvelés kiváló szellemfegyvereivel erősödnének – általa. Az ő jégtörő gondolataival fél évszázad távlatából az az erdélyi magyar író szól hozzánk, akinek a mainál szuronyosabb világban volt mersze önrendelkezési jogot, tehát autonómiát követelni, méghozzá kettős indoklással. Egyrészt, mert ez a jog az elemi emberi jogok általánosan elismert része, s Európának jó néhány országában évtizedek óta megvalósultan tanulmányozható, másrészt, mert az önrendelkezés jogát minekünk az erdélyi románok nemzeti gyűlése ígérte meg 1918. december 1-jén, ünnepélyesen, Európa füle hallatára, jeles román történelmi személyiségek fogalmazásában. Sértés lenne részünkről azt mondani, hogy szélhámos ígéret volt ama gyulafehérvári, ne vegyük komolyan. A népek közötti kötelező tisztelet és kölcsönös megbecsülés elve alapján nagyon komolyan kell vennünk s még határozottabban követelnünk ennek az ígéretnek a beváltását, annál is inkább, mert közel egy évszázada, hogy elhangzott.

S ha már így szólunk, hallgassuk csak: mit vet közbe, érveinket gazdagítván Tamási Áron a húszas évekből, mikor az adott szó és annak betartása kapcsán arra figyelt föl, hogy mit mondott ügyünkről Nicolae Iorga nagy román történész és jeles államférfi. 1925-ben, a Népszövetségi Liga párizsi gyűlésén többek közt így szólt hatásos szónoklatában a későbbi román miniszterelnök: „Romániában a magyar nemzet jogalkotó tényezőnek tekintendő, mivel jelenléte történelmi, ősi, az uralkodó román többséggel szemben tehát más jogai vannak, mintha csupán tegnap vándorolt volna be az országba.” Úgy tűnik, hogy N. I. sok mai politikusnál tájékozottabb, őszintébb, vagy éppenséggel őszinte volt ezeréves szülőföldünk, hazánk és jogaink megítélésében. Kiegészítőleg mondanám el neki magunkról és a Trianon óta eltelt évtizedeinkről: Excellenciás uram, jólesik hallani vélekedését, ami pedig jog- és államalkotó szerepünket illeti Romániában, az valamivel szűkebb területen mozgott. Mi, magyarok, oly módon vagyunk az országnak államalkotó tényezői, amiként a fegyenc is alkotó tényezője a fegyháznak. Ön tehát bölcs és megértő szellem, jövőnket viszont még mindig azok a hatalmi tényezők és másságot nem tűrő politikusok próbálják kilátástalanná tenni, akiket az európai emberi jogi szellemáramlatok még bőrvastagságnyira sem jártak át; akik faji előjogok gyakorlásának megszállottaiként elképesztő utóvédharcokra képesek, és jöjjön bár sarki fagyhullám rájuk és posztfasisztoid nézeteikre, hideget bírásban, szívósságban a gleccserbolhával is versenyre kelnek. Ezért lenne áldásos, ha Excellenciád eszméinek javát nem a magyaroknak kellene védekezésül emlegetniök, hanem a többségi nemzet igaz demokratái indítanának velük tisztító hadjáratot önkörükön belül a múltittas és hataloméhes nemzetállami fundamentalisták megfékezésére.

És mit üzen még Áron?

Írónak, irodalmárnak azt üzeni például, hogy bizony rengeteg puskaport lődöznek el olyan elméleti, esztétikai vitákban, mikor az igazi tehetség az életnek úgyszólván minden mozzanatában megtalálja az alkatának megfelelő aranyrögöt, unalmas vicinálison is a maradandó igét, a sorsunkra jellemzőt. Csöppnyi figyelmüket kérem, vaskos szociológiai tény és tükrözés, anyanyelvi jogaiból kitaszított magyar író és tündéri mesélő véletlen találkozása ritkán oly frappáns, mint a következőkben. Két jelenség: két szerző. Az egyik néhai Mikó Imre, az erdélyi magyarság önvédelmi harcának halhatatlanja, a nemzetközi jogtudományok doktora, a másik Tamási Áron, a Szülőföldem című remekmű szerzője, történetesen épp Segesvárott e könyvének indító fejezetét rögzítvén, azaz minden irányba figyelve tehát. Mikó Huszonkét év című kisebbségtörténeti könyvében ez olvasható: „Ionescu tábornok, a vasutak vezérigazgatója körrendeletet bocsátott ki, amelyben megtiltotta a vasúti alkalmazottaknak, hogy bármiféle kérdésre, melyet kisebbségi (pontosabban magyar) nyelven intéznek hozzájuk, feleletet adjanak. Tilos ez akkor is, ha véletlenül a vasutas ismeri az illető nyelvet.” Hogy ez gyakorlatilag mit jelentett olyan államban, amelynek lakossága egyharmadában nem volt román, elképzelhető. Az pedig tény és fikció ritka rezonanciája, hogy 1938-ban épp Segesvárt az állomáson jegyzi föl Tamási Áron a következőket: „Lám, ezen az állomáson is egy csomó vásáros ember nyüzsög most, akiket idáig nem láttam soha. Bornyúbőr tarisnyájuk van, tanakodnak, majd néznek erősen körül. Az egyik kiválik a csoportból s elejébe kerül egy vasúti tisztnek, akitől valami vonatot kérdez magyarul. A vasúti megvonja a vállát és szó nélkül tovább megy. Visszajön a vásáros is a többihez, akiknek azt mondja:

– E nem felele.

Ismét vigyázkodnak, ha valaki jobb és beszédesebb vasutast találnának, de azok valahol, bent a szobákban, a dolgukon ülnek valahányan, mint a téli méhek a lépen.” A dolguk pedig, miként láttuk, főleg az, hogy ama hely közelében, ahol Petőfi Sándor elesett a magyar és a világszabadságért, az anyanyelvi szót belefojtsák a magyarok torkába. Tamási írásaiban rengeteg az ilyen furfangos kedélyben fogant, és váratlan drámaiságba forduló, Janus-arcú replika. Még egyet, ilyet, futólagosan Tündöklő Jeromosából: A széltoló politikus a székely legénykét, Gáspárt faggatja. Ki fia vagy? – Én az apámé. Hát maga kié? Jeromos: És ez a kocsma a tiétek-e? Gáspár: A községé, de mi kormányozzuk. Jeromos: A saját hasznotokra? Gáspár: Nem, mert a jövedelmet a japán császárnak fizetjük. Jeromos: És apád micsoda ember, nem zsidó? Gáspár: Az este még nem volt az. Attólfogvást nem beszéltem vele.

A közügyi gondokat vállaló Tamási arcképéhez próbáltam néhány vonást, viszonylag ismeretlent fölvázolni. Más alkalommal érdemes lenne fölidéznünk bővebben is ama réges-régi jégtörő tevékenységét. Publicisztikai írásait olvasva döbbenten állapítjuk meg, hogy a Kemény Zsigmond idején magyar fátumnak is nevezett közösségi sebeink gyógyulása mily hosszadalmas; a magyar–magyar ellentétek sugárfertőzöttségének felezési ideje, javulásunk is tehát be hosszúra nyúlik az időben. Ha nem így lenne, régóta érvényét vesztette volna Áron figyelmeztetése, mely így hangzott 50 esztendeje: A világnézeti harcoknak el kell némulniok a közös nemzeti érdekek síkján. Magyar hangya- és termesztársadalom? Egyenruhás, kollektivista gondolkodás? – kacag gunyorosan az ellenkező magyar oldal, de puszta tévedésből. Mert nem erről van szó. Hallgassuk újból Tamásit: „Mert ha láttuk… hogy a román kormányzó pártok és az uralkodó osztályok világnézeti különbség nélkül sanyargatnak minket a kisebbségi létben, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.” Igen ám, de ma már… Tudjuk! Tapasztaljuk. Forduljunk Áronhoz: a jogaiért küzdő magyarságnak a lelki szervezésében minden írástudó magyarnak részt kell vennie. Ha nem akar: üljön a babérjain, de legalább hallgasson, tűrje el bár, hogy akinek más a szellemi késztetése, böcsmölés nélkül vallja meg közösségi kötöttségét. Vétessék figyelembe, amit Tamási a roppant karolású Babits Mihályról írt hajdan, megállapítva: elefántcsonttoronyban lakott, de ha kellett, nyíltmezei harcosként küzdött a nemzeti érdekért. S egyebek közt éppen ő figyelmeztette kortársait, mondván: nemzet- és sorstársaival egyetemben az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek. Példát hozzá? Mindahányan, akik itt vagyunk, százat is elésorolhatnánk. Most csak egyet hallgassunk meg, az Áronét, mely így hangzik: „A háború előtt… az a magyar ember volt a nacionalista, aki egy más nemzetiségűnek a fejére ütött; negyvenöt óta pedig az a magyar ember a nacionalista, aki feljajdul, amikor egy más nemzetiségű neki üt a fejére.” S mivel ez éppen így van napjainkban is, keserű sóhajtás helyett, amely minden egyes alkalommal ártatlan gyermekeink arcán is ráncot vet – forduljunk inkább vigaszért ugyancsak Tamási Áronhoz. Ott találjuk őt halhatatlanul a szülőföldről írott könyvében is, annak a végén, az égi-földi fényeket, rögöt és csillagot, életet, halált egyesítő káprázatában. Ott találjuk őt, nagy csokor virággal az ölében, őseinek nyugvóhelyén, a farkaslaki temető fényzuhatagában. Nem olcsó vigasz, amiben a székely herceg részesít bennünket. Bartóki dallamba rendeződő szavai sorsunknak roppant terei fölött szárnyalva kötnek egybe múltat s jövendőt. „Messze bent van az apám sírja – igazít el minket, akik nélküle már nem tudjuk elképzelni a magyar szellem csillagos égboltját –, együtt a nemzetség régi halottaival… Mellette a testvéreim feküsznek, haton. Majd nagyapám és az ő fiai. Tovább dédapám nyugszik és az ősök számosan.

Ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni.”

Ez a gondolat, amelyet végrendeletileg is megfogalmazott, életének egy másik alaptörvényét is eszünkbe juttatja. Így szól az: természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképp porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz. Létének parancsát pedig az ember betölti, hogy jogát senki el ne vitathassa – jussát el ne orozza. Mert „mienk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk”.

Tamási Áron esete Groza Péterrel^*

Az ötvenes évek elején Bukarestben ismerkedtem meg Czikó Nándorral és Lőrincz nevű bátyjával. Munkásmozgalmi érdemeik folytán mindketten fontos állami tisztségek viselői voltak. Nándor, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének is tagjaként a román–magyar kapcsolatok terén működött messianisztikus hittel, a Román Kommunista Párt eszmekörében.

Alacsony, szőke férfiú volt, valóságos perpetuum mobile a párt- és kormánypárti agitációban. Bukaresti születésű lévén, román iskolázottságban a nyelvünket szórványszegényen beszélte, többségi kölcsönszóval azonban a legbonyolultabb helyzetből is kivágta magát. Románnal keresztezett anyanyelvének öszvérállapotában aggodalom és lámpaláz nélkül lépett mindenkor szónoki emelvényre – elmondani-harsogni, mit kíván tőlünk az Idő, a Történelem. A Falvak Népe című hetilap szerkesztőjeként nagy ritkán szót is váltottam vele erdélyi gondokról, főleg a Székelyföldről, amelyet nemigen ismert. Bátyját, Czikó Lőrinczet, aki Nagyváradon viselt fontos tisztséget – pontosan nem tudom, mifélét –, mindössze két-három alkalommal üdvözölhettem a szövetség bukaresti székházában. Az ő beszédjét – jelek szerint – már Bihar formálta, gazdagította és tartotta karban. Mégsem szónokolt. Öccsénél magasabb volt, katonás tartású, bajuszos, barna férfiú. Mintha nem lettek volna testvérek.

1953-ban lemondtam főszerkesztői tisztségemről, majd egy év múltán Bukarestből Marosvásárhelyre költöztünk, feleségem szülővárosába. A Czikó testvérekkel többé nem találkoztam, de Lőrincz 1976 decemberében fontos emlékirattal lepett meg engem. Tamási Áron hazacsalogatási kísérletéről volt szó benne úgy, ahogy azt Czikó Nándor elmesélte vagy papírra vetette. A történet izgalmas újdonság volt számomra, de közzé már nem tehettem. Cenzoraink sem Kolozsvárott, sem Marosvásárhelyt nem engedélyezték. Még hogy magyar író román üldöztetéstől félve nem jöhetett haza a szülőföldjére? Kicsoda az, aki ily módon rágalmazza az országot? Hát az bizony éppen Tamási Áron volt, aki immár tíz éve aludta örök álmát Farkaslakán, ahová 1944 óta fájdalmasan s mindig hazavágyott.

Czikó Nándor emlékezése féltve őrzött irataim közé került. Nagy szerencse, hogy átvészelte azokat az éveket, amikor belügyi hitnyomozók úgy jártak be s kutakodtak a házunkban, ahogy kedvük tartotta. De még nevettek is rajtunk eredménytelen önvédelmi igyekezetünk láttán. „Szegény Sütő – nyilatkozta 1998-ban Péter Ferenc volt szekuritátés lehallgató tiszt – éppen csak azt nem tudta, hogy akárhány lakatot is tesz az ajtajára, a megoldást arra, hogy bejussunk, mi mindig megtaláltuk.” (Romániai Magyar Szó, 1998. december 11.)

Így történt ez Sikaszóban és Marosvásárhelyt is. Távollétünk idején végzett házkutatásaik alkalmával irataimból, külföldi kapcsolataimról árulkodó fényképekből sokat elvittek, egyet-mást hagytak is: lehallgatókészülékeket.

Czikó Nándor emlékirata nem akadt enyves kezük ügyébe.

Szövegét most az eredeti gépirat alapján, értelemzavaró nyelvi hibákat javítva, gubancos mondatokat megfésülve küldöm el Kodolányi Gyulának közlés végett.

Köszönöm érdeklődését.

*

*

Néhány megjegyzés Czikó Nándor emlékiratához

1. A román–magyar kultúrhét megszervezésének idejéről Czikó csak annyit ír, hogy az 1946-ban történt. Személyes emlékem, hogy valamikor ’46 tavaszán Bársony Rózsi és Dénes Oszkár Kolozsvárott vidám-vegyes, pajzán műsort mutatott be a volt magyar Nemzeti Színházban. Bukaresti szereplése után Jávor Pál erdélyi városokban is föllépett.

Katona Szabó Istvánnak Marosvásárhelyi Krónika című, kitűnő könyvében a negyvenes évek sajtószemléje is olvasható. A Marosvásárhelyt megjelenő Szabad Szó című napilap közleményei alapján ezt írja: „A román–magyar kulturális ünnepségekre Bukarestbe népes küldöttség érkezett különvonaton politikai és kulturális vezető személyiségekkel, művészekkel, írókkal. A bukaresti rádió az ünnepségek során külön műsort sugárzott a román–magyar megbékélésről és egyetértésről, melyben a román és magyar írók nyilatkoztak, valamint Keresztury Dezső közoktatásügyi miniszter. Petru Groza pedig megjelent a bukaresti magyarok március 15-i ünnepségén.” (Szabad Szó, 1946. március 15., 18.)

2. Czikó Nándor – Rákosival folytatott beszélgetéseit fölidézve – hol a Kisgazdapárt, hol a Nemzeti Parasztpárt kongresszusát említi. Évtizedek múltán ez nyilván memóriabotlás, akárcsak az is, hogy Ortutay Gyulát miniszterként említi, holott ilyen funkciót csak 1947–1950 között töltött be. Egyébként valószínűleg a Nemzeti Parasztpártról van szó, hiszen 1946. március 11–12-én az tartotta első országos kongresszusát. Czikó csakis ott találkozhatott Darvassal és Illyés Gyulával.

3. Groza Péter és Tamási Áron „baráti kapcsolatáról” tudomásom szerint nem jelent meg nyomtatott szöveg. Lehetséges, hogy a harmincas években, mikor Groza gyakran látogatott el Kolozsvárra, a román körökben is híres író és a művészetkedvelő politikus összeismerkedett. A korszak ismerői még élő tanúk révén, könyvtári búvárlással ezt a kérdést könnyen tisztázhatják.

Okkal támad bennünk enyhe gyanakvás annak olvastán is, hogy Groza terve, vágya szerint Tamásinak végleg haza kellett volna jönnie úgymond „erősíteni a magyar írói gárdát”. Nem tudta volna, hogy miként erősítik azt Kolozsvárott? Hiszen épp az idő tájt – ’45–’46-ban – végeztek nagy tisztogatást az erdélyi magyar írók és újságírók között. Az új kánon szerint tévelygőnek, bűnösnek bizonyultak sokan, akik ’40–’44 között, „magyar világban” működtek, írtak, tisztségeket viseltek. Zord purifikátorok megbüntették már Bözödi Györgyöt, Nagy Eleket, Daday Lorándot. Feketelistára került Nyirő József, Wass Albert, Reményik Sándor… Rettegésben éltek mindazok, akik annak idején sajtóban, rádióban történelmi elégtételként említették a bécsi döntést. Tamási Áron az Ábel könyvéből ismert román csendőrnek, Surgyélánnak Kolozsvárról Dél-Erdélybe üzente, mondván többek között, hogy ne búsuljon: az igazságot is meg lehet szokni.

Bizonyos, hogy Tamási Áron meghívását Groza Péter nem tárgyalta meg a kommunista párt vezéreivel, akik a legkisebb botlásért a leghűbb és legfanatikusabb párttagjaikat is kirugdosták soraikból. De nem maradtak büntetlenül a pártonkívüliek sem, kiváltképp, ha írástudók voltak! Tamási remekművét, a Szülőföldemet 15-20 cenzor üldözte soráért, az Ábel-trilógia első könyvét kezdő mondatáért tiltották be évtizedekre. A nemzeti kisebbséget nyomorgató főhatalom érzékenységét ez a mondat bántotta nagyon. „Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is igen nagy fordulat állott bé.” Az a fordulat pedig: a mi nyolcvanéves kálváriánk, kacagásban is sós könnyekkel öntözötten. Kérdéses tehát, vajon a miniszterelnök gondolt-e arra, hogy személyes hatalma fölött a kommunista párt korlátlan hatalma erősödik és zordul folyamatosan? Eszébe jutott-e, hogy Tamási Áront – ha netán hazatérne – épp magyar kollégái „veszik kézhez”, misztikus, katolikus, nacionalista bőrét lenyúzva, hogy megtisztítsák bűneitől? (Az ötvenes évek elején a kolozsvári Bolyai Egyetemen valósággal Visinszkij-szellemiségű kurzus folyamán „deheroizálták” őt is jó néhány más „helikonistával”.)

Ilyen kérdésekre ma már nehéz válaszolni. Groza Péterrel nemegyszer találkoztam én is. Meggyőződhettem magyar irodalmi-történelmi tájékozottságáról, Arany János iránti rajongásáról, meg arról is, hogy a diktatúra felé törekvő RKP vezérkosaitól idegenkedik, tart is tőlük, tündöklésének bukását sejtve. Az osztályharc embertelen „élezői” Grozát „polgári csökevényekkel megvert” humanistának, sőt bohém léleknek tartották. Hol panaszként, hol „kommunistapukkasztó” kajánsággal mesélte, hogy mi mindenben próbálják őt az elvtársak „intranzigenssé” formálni. Valamikori osztálytársaival is szemben. Amilyen Nagybaczoni Nagy Vilmos volt például, Magyarország honvédelmi minisztere 1942–43-ban, Grozának pedig osztálytársa a századforduló idején a szászvárosi Kuun Kollégiumban. Jubiláris érettségi találkozóra az ötvenes évek elején őt is meghívta a román miniszterelnök. Elfelejtette volna, hogy Nagy Vilmos még mindig börtönéveit tölti Budapesten? Dehogyis! De miként azt nekünk mesélte: ő nem a Horthy miniszterét, hanem az osztálytársát hívta meg jubiláris találkozóra. Mégpedig olyanformán, hogy Moszkvában, Sztálin temetésének alkalmával, a gyászban meglágyult, sőt megtört szívek engedékenységére számítva súgta oda Rákosi Mátyásnak: „Ígérje meg nekem, hogy Vilmost egy osztályfőnöki órára, ünnepi vacsorára s néhány napos erdélyi körútra kiszedeti a börtönből!” A Genialisszimus legjobb magyar tanítványa rábólintott, s két nap múltán máris ugrasztották, borotválták, öltöztették a rab minisztert, hogy siessen Szászvárosba osztályfőnöki órára elmesélni, mettől meddig ballagott el a vén diák.

Az erdélyi magyarság ellen 1948 után elkövetett jogfosztásokért gyakran és súlyosan hibáztatják Groza Pétert is. Másfelől román nacionalisták támadják – bukaresti szobrát is ledöntötték –, mert úgymond nemzeti érdeket sértő engedményeket tett a jogaikkal sosem elégedett, mohó magyaroknak.

Talán eljön egyszer a tények tárgyilagos vizsgálatának ideje is.

4. Czikó Nándor azt írja, hogy jó barátság fűzte Illyés Gyulához. Talán azt akarta mondani: baráti érzéssel gondolt rá, régebbi találkozásukra. Nem biztos, hogy az érzés kölcsönös volt. Ezt sugallja Illyésnek 1945 szeptemberében kelt kolozsvári naplójegyzete.

„Nyolcan, tízen ülünk a tikkasztó levegőjű szobában, amelybe a kinti éjszakából a nyitott ablak is frissesség helyett csak bogarat bocsát be a lámpa köré… Alacsony, szőke fiatalember kezd beszélni, éppoly emelt és tüzes hangon, akár az előtte szóló. [Bányai László volt. S. A.]

Ez még nagyobb élmény, mint az előbbi.

Az ember először azt hiszi, ezt az akadályokkal való küzdelem ingerli ilyen indulatba. Nem beszél tökéletes folyékonysággal magyarul… A figyelmet valóban ez is leköti. Az ember akaratlanul nemcsak a szemét nyitja a beszélőre, hanem a száját is, hogy egy-egy nehezebben található szóval készségesen kisegítse. A fiatalember szerint is a magyarság ellen rengeteg a vád, legalábbis Romániában… A román kormány így a központban, Bukarestben csak üggyel-bajjal tudja a népszerűtlen magyarok jogos dolgát is előresegíteni.

– A román kormány igaz demokrata! A demokrácia a román népen is elterjedt már, el van terjedve… în lărgime.

– Szélességben! – készségeskednek hárman-négyen is.

– Szélességében már elterjedt – kiáltja a fiatalember, karjával is megmutatva a szélességet –, de nincs elterjedve még eléggé – s karja hevesen lefelé lendül –, nincs elterjedve… în adâncime…

– Mélységben! – hangzik rá most már egy egész kórus.

Mi hát a teendő? Az embereket szinte egyenként kell meggyőzni a demokráciáról. Ezt teszi a Groza-kormány. S ebben a magyaroknak is melléje kell állni! Még akkor is, ha sérelmük van! Tűrjünk inkább, hogysem gyengítsük. Frontális felállás helyett a bajokat is esetenként mulasztani!

– Mert mit teszek én is? – kiáltja most még hangosabban a fiatalember. – Szaladni, szaladni! Tegnapelőtt Bukarestben négy minisztériumon, egyik a másikra! Ma itt vagyok! Holnap menjek kell megint Csíkbe! Aztán Háromszék! Tegnap mi volt Marosvásárhelyt? Rossz volt, hogy a diákok tüntettek! Szerencse, hogy ott kaptam épp a minisztert. Ott mondhattam neki, a diákokat ki, az iskolákat nem bezárni. Megértette… domnule ministru…

És egy hosszú román mondatban bukdalja ki, mit mondott domnu Vlădescu Racoasának… Egész gyerekarca van ennek a fiatalembernek… Most látom őt is először. Szavaiból kiderül, hogy bukaresti születésű… és hogy hentes is volt, kovács is… Szomszédom az ő nevét is felírja. Czikó… Lőrinc?… Nem, ez az egyik öccse… Nándor. A Magyar Népi Szövetség bukaresti szervezetének vezetője.”

Végezetül bárki azt kérdezheti: 1946 márciusában – megannyi társadalmi, gazdasági baj, nyomorúság közepette – miért volt oly fontos, sürgős az a román–magyar „kultúrhét”? Mert Párizsban júliusra tervezték a Romániával és Magyarországgal is megkötendő békeszerződés előkészítését. 1946 októberében már elfogadták a magyar békeszerződés szövegét. A következő év februárjában (10-én) a szövetséges nagyhatalmak meghozták a döntésüket. Románia visszanyerte Észak-Erdélyt. Magyarország újból visszaszorult trianoni határai közé!

Ehhez kellett egy kis vidámság és testvériesülés.

A Hitel halhatatlan fővédnöke^*

Ha kedvünk szerint szabadon szállni nem is: átszólni lehet a régi haza közepén húzódó határon, amiként Nagy Gáspár barátom is tette minapában. Dróton üzente meg nekem Budapestről Marosvásárhelyre, hogy tizedik évét tölti a Hitel, és kitelne-é tőlem ez alkalomból néhány jubiláns gondolat?

Röpke beszélgetésünk perceiben Gáspár azt is szóvá tette, hogy az idő tájt, mikor tiltással, tűréssel s némelykor szájpeckeléssel fegyelmező diktatúrában egy új folyóirat álma földerengett, annak szövögetésében magam is részt vettem. Csoóri Sándor kezdeményezésére hol Illyés Gyula, hol az immár özveggyé lett Németh Ella vendégszerető otthonában gyülekeztünk seregestül – mi végett is? Csokonaiasan szólva: földiekkel játszó égi tüneménynek, még nem csalfa, sem vak Reménynek bókolni untalan: talán-talán rávehető a hatalom olyan újság megjelentetésére, amely hangosan szóljon elnémított sorskérdéseinkről.

Nem kell mondanom, hogy reményünk reménye viszont Illyés Gyula volt.

Azt vártuk tőle, hogy a harci kezdeménynek Botondjaként, roppant tekintélyének buzogányával ő törje be „császárnak kapuját”. Ez akkor nem sikerült neki. A nyilvánosság főbérlői az ellent-nem-állás bizantin politikájával elnapolták a Hitel engedélyezését.

Illyés Gyula nem érte meg ama fordulat napjait, mikor az égi tüneményből, ellenzéki reményből új magyar folyóirat nőtt ki, s mikor ajándékát az idő azzal is megtetézte, hogy erdélyi fuldoklásunkban kezdtünk levegőhöz jutni.

– Van-e mondandód? – szólt Csoóri Sándor, jól tudván persze, hogy szónoki a kérdés.

– Ha nem lenne, nem ítéltek volna hallgatásra az írásnak minden műfajában – mondtam.

– Akkor szólj, szóljatok a Hitel hasábjain, az írásnak minden műfajában!

Politikai tárgyú szövegek dolgában a Hitel is módosított a babitsi (nem fegyveres, hanem hallgatásos) ellenálláson: „Azok beszélnek, kik ma némák!”

Némák? Ha van, aki emlékszik megszakított beszédjükre! A némaság csak közösségi hiányérzetben, vágyban és szolidaritásban tér vissza szólásként a megalázottak és megszomorítottak lelkébe. Babits 1916-ban vágta szemközt az Eduárdoknak zengő poétákat, az embertelenség ellen lázadva s remélve mégis az emberség oldalán, hogy „van némaság, mely messze hallik…” Nagy költővel büntetlenül találkozni lehetetlenség. Babits nemcsak vigasztalt: erősített is engem a némaságban a ’80-as évek idején, és feloldott, amikor Erdélyben hallgatás miatt hallgatásra ítélten a Hitel hívását örömmel jegyeztem: „A Hitel szabadságának talpalatnyi földjén azt mondj, amit akarsz!”

És küldtem kiáltványt arról, hogy emberi jogokban be nagyon lekoldusodtunk 1988-nak tavaszára, és törött korsó mivoltunkat vettem leltárba az önkény csizmasarka alatt 1988 szeptemberében, nem sejtvén a hatalom közelgő véres végnapjait.

Fájdalmas volt Illyés nélkül szabadon szólni, miután a koporsójánál is csak nemzetféltő, nemzetiséget védő küzdelmét méltattam inkább, anélkül hogy a lángelme lényegét emeltem volna fénybe, miként pap mutatja föl az oltáriszentséget.

Erőt adó volt Illyés szellemi hagyatékának birtokában szólni és bevallani, hogy mindahányan, akik csalfa ígéretekben csalatkozva számonkérőleg fordultunk szembe önmagunkkal is: tőle kaptunk bátorságot, példát, Bethlen Gábor-i leckét. Tanuljatok meg, fiaim, különbséget tenni a cselekvésképtelen meggondoltak s a meggondolatlan cselekvők között – de csak azért, hogy ne feledjétek: egyik szűrdolmány, a másik dolmányszűr, későn könnyező szemekkel pedig a történelmet meghatni nem lehet.

Irodalmi remekei mellett a szívritmuszavarban soha nem szenvedő ellenzékiség bölcs, mert józan és eredményes örökét hagyta ránk. Többek közt olyan művekben is, amelyeket mások írtak, de azokat Illyés Gyula szolidaritása, költőfejedelmi tekintélye, súlya latba vetése nélkül nemigen lehetett volna kiadni. Akik manapság azt kutatják s írják, hogy a szovjet birodalom vazallus államai közé oly könnyedén áttelekkönyvelt Magyarország szellemi élete miért lehetett viszonylag szabadabb: bővebben foglalkozhatnának Illyés Gyula művészi és politikai szerepével.

Akik valamennyire is el akarnak igazodni a határon túli magyarság kínkeserves, ellentmondásos, testvérharcokban csonkult önvédelmi küzdelmeiben: Illyés „fáklyaláng”-szerepét meg nem kerülhetik. Diktatúrák múltán és kimúltán még egy darabig sok lesz, túl sok a hős ellenálló, az egyenjogúsági kovászember és kitartó sörélesztő. Létszámuk egyenes arányban csökken majd az elmúlt évtizedek dokumentált számbavételével. Azzal is többek között, hogy iskoláinkban megtanulhatják a gyermekek, miszerint az Egy mondat a zsarnokságról – a Nemzeti dal méltó ikerpárja – minden idők leggyújtóbb, mert gondolatilag is leggazdagabb verse, mit a proletárdiktatúrának, népi demokráciának, szocializmusnak is becézett zsarnokság ellen írtak. Aki nem hinné el Németh Lászlónak, hogy „az ember voltaképp egy szót mond ki az egész életével”, az ’56 nemzeti dalát vesse össze a Puszták népével. A totalitárius rendszerek rácsait szaggató poéma s a nemzet alatt sínylődő nép sorsát faggató szociográfia lélegzetvételében csak műfajbeli ritmuskülönbség van. Az életműnek minden darabja egyazon szellemi vércsoportból való. Ez csak azoknak szól persze, akik azért nem olvassák Illyést, a remekírót, hogy boldog tudatlanságban szellemiségének legfőbb jegyeként csácsogják el „nemzeti korlátait”, „populizmusát”, „becsületes alkuinak” szégyenét. De olyat is hallani, hogy boldog szólást megtagadó hallgatásaiban is több volt az óvatosság, mint a vadat hátráltató, kemény szembenézés. Történelmi tapasztalat és ismeret híján való az efféle vélekedés. Tudni kellene valamit arról az időről is, mikor Budapesten hallgatni veszélyesebb volt, mint például San Diegóban, Münchenben ráduplázni Petőfire: „Akasszátok fel a pártfőtitkárokat!” Igaz, hogy hallgatásért is csak nemes nagyvadat üldöztek a költői dicsérethiányban szenvedő rabtartók.

Tapsifüles apróvadként Illyést nyilván nem akarták volna terítéken látni. Szabédi Lászlót sem Kolozsvárott, ahol ekként mordult rá a pártos lelkesedést begyűjtő redaktor: költőnk sokatmondó hallgatása legalábbis korszerűtlen. Pedig ellenállás volt az, akár Illyés Gyuláé.

*

Azt a folyóiratot ünnepeljük tehát, amelynek alapítási tervére elsőként Illyés Gyula adta áldását. Gyorsan, határozottan, mint oly sok ellenzéki kezdeményre, mely az ő támogatása nélkül hamvába holt szándék maradt volna. Példát sokat hozhatnék föl mind a magyarországi reformmozgalmak, mind a határon túli nemzetrészek kisebbségi küzdelmeinek történetéből. Emlékeimben nyilvánosság elé kívánkozva tülekednek valamikori sötét vádak mozzanatai. Köztük – mi tagadás – magyar irodalmárok szégyenletes támadásai is az úgymond „nacionalista” népi író ellen, aki saját bőrén tapasztalhatta a „magánszorgalmú kutyákról” írt sorainak igazságát. És mi mindent még, amikor „bent” és „kint”, Budapesten, Bukarestben, Pozsonyban és Belgrádban folyton-folyvást betiltották, kitiltották, pártállami sajtóhadjáratokat vezettek ellene, és paranoiás pártfőtitkárok kértek róla kémelhárítók útján bizalmas tájékoztatót. A szellemi életet szabályozó támogatás-tűrés-tiltás idején kerek tíz évig feküdt könyvsírjában a Szellem és erőszak című könyve. Nomen est omen! Ám ez potomság volt ahhoz képest, amit a román diktátor parancsára a hetvenes évek végén műveltek Illyés Gyula ellen: a legelsőtől az akkori legutolsó könyvéig a teljes életművét betiltották, bolti-könyvtári forgalomból kivonták az egész ország területén. Hogyan? Bukaresti titkos parancs szerint meghatározott napon, hajnali órában kellett hatalmas – azóta sem tudni, mennyire képletes – autodafét végrehajtani. A könyvárusokat pedig arra kötelezték, hogy „diszkréten” puhatolózva jegyezzék meg és jelentsék „illetékeseknek” az Illyés-művek iránt érdeklődők nevét és címét is. „Nagyon sajnáljuk, az igen keresett Illyés-művek mind egy szálig elkeltek. Tessék talán majd a jövő héten benézni. Szabad a nevét, hogy előjegyezzem?” „És hány év néz ki nekem ezért?” – kérdezte ilyen alkalommal évődésre hajlamos barátom, Bözödi Gyurka.

Így történt, hogy Illyés Gyulának már éltében hatalmas serege támadt Erdélyben is. Nem Dózsa mezítlábasai voltak, hanem kisebbségi sorsot viselő olvasói és hívei – a társadalmi és nemzeti igazságtétel reménységében. Költészetinek vélt találkozás a Szépet kizáró politikumban? Törvény-e vajon a kettőnek szembeállítása? Kosztolányi talán megbocsátja Illyésnek, de még Babitsnak is, hogy Goethe-gazdag szellemiségükben fütyültek a homo aestheticus kontra homo politicus-féle kánonokra. Mert politikus író volt Dante, Voltaire, Ady és Petőfi, és vannak természetesen apolitikus írók is, mint Weöres például, akit azzal sértegetnek, hogy folyton Illyéssel állítják szembe.

Ezt szerintem semmilyen új paradigma nem nullifikálhatja.

Nevezzék bár őket populistáknak, esztétikai antikváriusoknak: minden műfajban alkotó magyar írók vallják magukat Illyés követőinek.

És nem csak írók, költők.

A ’70-es évektől kezdve a diktatórikus önkény és a kisebbségi sorsra jutott nemzetrészek jogfosztása ellen küzdőknek egész serege rajzott ki Illyés Gyula köpenye alól.

Válasz Herdernek és Adynak című politikai vitairata vízválasztó a Trianon-szindróma kezelésében. A „belügyi kérdésként” hóhéraikra bízott kisebbségi magyarok emberjogi küzdelmének új szakasza kezdődött Illyés nemzetközi visszhangot keltő írásával.

Őt akkor ismét elhallgattatták. A vitairat drámai hatását azonban már nem lehetett „betiltani”. A nemzeti létünket sújtó betegségek fölfedésével Illyés azoknak a reformerőknek nyújtott eszmei fegyvert, amelyek tizenhárom esztendő múltán a rendszerváltást vitték véghez Magyarországon. E történelmi fordulat szellemi előkészítői, „enciklopédistái” között nevét, életművét ugyanaz a megbecsülés illeti meg, mint Rousseau-ét, Voltaire-ét a franciák történelmi emlékezetében.

Ha volna az övékéhez hasonló tisztult emlékezetünk.

De nincs még. Sőt ezután zavarodik össze még inkább – megannyi különvélemény kútba hajított kövei folytán. Isten a megmondhatója, hogy sorsproblémáink ügyében hányféle revízió készült a huszadik században, s mennyi még a múltból örökölt, kollektív közérzetet is befolyásoló tanulság, rémület, gáncs és rögeszme! S mind között legtragikusabbak Ady bevált jóslatai.

Súlyos oka van annak, hogy Európa legnagyobb kisebbségének, az elcsatolt területek közel négymilliós magyarságának sorsán töprengve fordult Illyés Adyhoz.

Fülep Lajos megrendítő emlékeiből idézte föl Ady vallomását.

„Az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül. A népben van; de benne nem él, mert nem tudatos, néma. Én látom: érzem benne. Ő nem tudja, nem érzi önmagában, ezért nem látná bennem se. Ez nincsen sehol rajtam kívül. Én vagyok az utolsó élő magyar.”

Az utolsó? Aki népének gyászjelentését borítékolja?

Mielőtt Füleppel együtt már-már klinikai fokon emésztő szorongást mondanék magam is, Ady szavainak holt-tengeri visszhangjaként bejelentem: én az utolsó halott magyart láttam a szülőfalummal szomszédos falucskában. Szegről-végről tán még rokonom is volt. Kihalásával a Bethlen Gábor idején még színmagyar település temetőjének kapuját végleg lelakatolták. Nem üzemel többé, nincs hozzá magyar. Apámnak szíven ütő sóhaját őrzöm ama temetői látogatás idejéből: „Hála Istennek, a mienk még üzemel.”

Tekintetünket az égre emeltük, majd egymásra nézve azt kérdezte bennünk az egész életünket betöltő szorongás: üzemel, de meddig?

*

Jól tudta Illyés, hogy Ady és Herder emlékét idézve a „testvérállamok” vastag bőrű nacionalistáit kell főbe kólintania. Történelmi hátteret vázolva, a végveszély felé sodródó, határon túli magyarokért emelt szót, nem kímélve a hivatalos magyar politika tabuit sem. Az akkori szájkosaras időkben vakmerőnek tartott vitairat ezért keltett riadalmat Bukarestben ugyanúgy, mint Belgrádban, Pozsonyban és Budapesten.

Nincs mit csodálkozni. Hallgassuk: „Tudjuk, hogy a könyvek, cikkek, visszaemlékezések, így nevezte, »diadalmas forradalom« alatt, mely az ő gondolatait is immár győztesnek hirdette, Ady bénulásos szája újra s újra ezt a szót akarta érthetően kimondani: Erdély. Mert olyan sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott. S nemcsak »népe egén«; földjén is.” Szülőföldjén, a Szilágyságban, Bethlen Gábornak két tűz között védett Erdélyében.

Reményeinek foszlányai között Ady ezért vallhatta Fülep Lajosnak, hogy ő az utolsó élő magyar. Mondta a vándormadarak ösztönével, amely nyárnak múltát, ősz közeledtét jelzi. Föltéve, de nem megengedve, hogy magyar eredetű francia költővé lett volna: elképzelhetetlen, hogy ilyen rémlátása támad: „Én vagyok az utolsó élő francia.”

De mivel rólunk és nekünk szólt: tragikai hitele van a jeremiádának.

Nem eszelősség, sem üldözési mánia.

Nem alkati pesszimizmus, sem valami, aminek nincs neve, és főleg nem az, aminek Lukács György maszlagolta bele a szellemtörténeti közvéleménybe. Nem dzsentripanasz, sem hanyatló nemesség siráma.

Hanem akkor mégis minek tekintsük? Ugyanolyan figyelmeztetésnek, mint Ady minden más, rettenetet oldó égre jajdulását.

És Herder? Azóta, hogy ránk ijesztett, több mint kétszáz esztendő múlt el. Vele már nemigen kell szembenéznünk, hanem inkább magyarfaló szláv tanítványaival. Régi feltételezés igazolódik már: nyelvünkkel együtt való kihalásunk jóslatát nem Herder professzor úr látnoki ereje sugallta. Történelmünk tragikus fordulatairól, megannyi hungarocídium következményeiről, nyelvünk társtalanságáról azok tájékoztatták őt, akik nemzeti felemelkedésüket a magyarság aláhanyatlásától remélték. Machiavellista elmeél volt abban, hogy szívüknek hő vágyát – teljes kipusztulásunkat – a Sturm und Drang nagy teoretikusának, Goethe barátjának jövendölő szájára bízták. Miazmás eszméik mai hordozói a Felvidéken, Délvidéken és Erdélyben működnek a herderi jóslat megvalósításán, epitáfiumot is kőbe vésve már – nevünkben: Fuimus Hungari.

*

Húsz esztendeje múlt, hogy Illyés Gyula híres-hírhedetté vált vitairatával vészharangot kondított meg, hogy fölrázza Európa lelkiismeretét, mely akkor is erős volt. Emberi jogaikból kivetkőztetett kisebbségi népcsoportok üldöztetésének láttán-hallatán ez a teherbíró lelkiismeret mindent elviselt a legcsekélyebb furdalás, bűntudat nélkül.

Nem túlzás azt mondani, hogy ha például Zoláról szólva a J’accuse-t elhallgatni nem lehet, ugyancsak méltánytalanság lenne felednünk, hogy 1977-ben, öngőzkörükben tobzódó diktatúrák idején Illyés Gyula mondta ki és bizonyította tényekkel, miszerint: a Kárpát-medencében milliók szenvedik el az újabb magyartalanítás kínját.

Lehetséges ez a párhuzam? Nézzük hát!

Paranoid nacionalizmussal párosult antiszemitizmus volt Dreyfus kapitány kálváriájának okozója.

Fasisztoid mássággyűlölet, nemzeti őrjöngésig vadult asszimilációs erőszak volt a romániai nemzetiségek drámai helyzetének előidézője.

Amott személyi drámából lobbantak föl az emberi jogok máglyatüzei, emitt etnikai közösségek megsemmisítési szándéka folytán hangzott el naponta számtalan justizmord. Amott Zolának köszönhetőleg égig csaptak az igazság és törvénytelenség közti küzdelem lángjai. Emitt óriási hangfogó került menten a magyar J’accuse keltette morajra, hogy azután balkáni bértollnokok – köztük magyarok is – rágalmazzák, nacionalizmussal vádolják Illyést.

*

A tizedik évébe forduló Hitel körül a lelkünket melengetve emlékezünk Illyés Gyulára, aki tizenöt esztendeje hagyott el minket. Határon túli magyarként a koporsójánál szólva nem hagyhattam említetlenül, hogy az esztétikai értékteremtés nagy klasszikusát már éltében támadták közösségi-nemzeti gondjai miatt. Nagy politikai kuvaszok ugatták meg úgymond nacionalistaként; kis magánszorgalmú kuvaszok harapdálták a bokáját, hogy elijesszék a határon túli poklokban vergődő magyarok gondjától. Akik úgy gondolták, hogy költőt költővel a legkönnyebb agyonütni: a „csöppentettméz”-esztétika jegyében más alkotókat próbáltak hozzáverni – Bolond Istók-i módon egy kalap alá véve a két s a még több kalap alá tartozókat.

Akik akkor sem akarták tudomásul venni, hogy ami egyik költőnek erénye, az a másiknak éppenséggel bűne lehet, későbben „paradigmaváltás” címén sorolták őt „hagyományos ódonságok” közé. Kíméletes eljárás volt ez ahhoz képest, mikor a rendszerváltás után a marxista ideológusokat zsurnaliszta akasztológusok váltották fel. Új Zsolt Bélák bélyegezték „kultúrcsatlósnak”, „megalkuvó populistának”.

Vigaszunkra: védelmezői támadtak. Legtehetségesebb szellemi rokonainak egyike, Domokos Mátyás teszi szóvá gondolatgazdag, mélyen elemző irodalmi tanulmányokban is az Illyés életművét sújtó méltánytalanságot. Az „Illyés-felejtés” gyarapodó tüneteiről szólva valóságos közösségi szellemkórtani anamnézist készít, amely Erdélyben is fájdalmasan érvényes minden észrevételével. Általános jelenség, hogy Illyés mellett Németh László s a nemzeti sorsproblematika nagy tudósa, Bibó István is a közöny hideg zónáiban vesztegel – tavaszra várva. Mag hó alatt, szól bennünk a remény és annak tudata, hogy hatalmas életművek hány esetben vészeltek már át törpe teleket.

Domokos Mátyásnak némelykor drámai erejű, vallomásos szövegei a magunk féltése és az önmagunktól való félelem természetrajzáról: elkeserítőek, de biztatók is. Talán cselekvésre serkentik az önvédelmi reflexeiben meggyengült „népieket”, akik valójában már csak azért viselik ezt a jelzőt, mert Babitscsal vallják, hogy az írástudó problémája korunkban erkölcsi probléma is.

Az Illyés-felejtés pedig mindenekelőtt Illyés-feledtetés. Legfőbb módja: az elhallgatás, ám ez ellen nincs mit tenni. A felejtés bűne nem azoké, akik – bármivel indokolják is – nem szeretik Illyést, megvetik szellemi örököseit. Az igazán kóros jelenség: a feledtetők, hamisítók, „áltudományos manipulációban” serénykedők jajveszékkel elegyes agresszivitása, csoportérdeke, és túl a Szépen: álcázott politikai ellentétek kicsapódása. Annak a katasztrofális csapásnak a következménye, ami – Illyés szavával – a nemzeti tudatot érte. Már Ady előtt, különben nem panaszolta volna Fülep Lajosnak: „Az én magyarságom nincs már sehol… A népben van; de benne nem él, mert nem tudatos, néma.”

E némaságból merítünk választ az Illyés-feledtetőknek is. A nép, amelynek legbensőbb vágyaiból és hangtalan fájdalmaiból Illyés szellemi arculata kirajzolódik: még nem ismeri eléggé Őt, nagysága és változatlan időszerűsége nem tudatos benne. De nincs isteni ítélet, amely ezt örökre szóló állapotnak nyilvánította volna.

Ha Illyés Gyula eljut a teljes magyarsághoz: a feledtetők feledve lesznek.

Emlékszilánkok Harag Györgyről^*

Kovács Györgyről, akinek szerzője lehettem^*

Álmom, hogy eljön a nap, amely közös asztalhoz ültet engem mindazokkal, akik színpadi munkáimat előadásra érdemesnek ítélték és megrendezték az elmúlt évtizedekben.

Ahhoz képest, hogy erdélyi magyar szerző meddig nyújtózkodhat, hány singes a takarója: képzelt asztalomnál eléggé sokan ülnének. Elevenek együtt a Sztüxön túliakkal, a holtukban is halhatatlanokkal.

Köztük olyanok is, akikkel soha nem találkozhattam. Hiába hívtak drámám bemutatójára: országfogságra ítélten itthon rostokolva éltem át sok színházi estének szívemig sugárzó izgalmát, siker reményét és bukás aggodalmát.

Rendezőkről kellene szólnom tehát; főleg azokról, akik ma már joggal vethetik szememre, hogy nem élek a szabad utazás jogával. Az elmúlt öt esztendőben bizony sokfelé hívtak színdarabjaim bemutatására, válaszom pedig így szólt a kényszerűségben: a lélek kész lenne rá, a test viszont erőtelen.

Annál fáradatlanabb az emlékezés, amely a hatvanas évekbe száll vissza mostan, s idézi föl Kovács György szellemképét; az erdélyi magyar színjátszás egyik legnagyobbját, aki nagy néha rendezőként is meglepte híveit, rajongóit. Így tehát engem is, mivel azt mondhatom: nem csupán atyai barátom, hanem rendezőm is volt, ugyanis…

Megállás!

Lelki fülemmel számon kérő hangot hallok. Azt kérdi: miként is nevezhetném én őt rendezőmnek? Vajon nem túlzás-e egy birtokos rag kampójával magamhoz rántani a nagy művészt, akinek szerzője lehettem ugyan, ám ettől még nem billent középre a serpenyő mutatója. Most is azt mondom hát: színpadi kísérletemet fölkaroló szellemi mecénásom volt ő. Jótevőm a rokonlelkűségben. Ezt kétely nélkül s nyugodt lélekkel mondhatom. Jó volt vele az iróniában, világcsúfolásban egy húron pendülni.

Akkoron Marosvásárhelyt a Molotov téren laktunk, Gyurka pedig tőlünk kőhajításnyira, a Köteles Sámuel utcában. Ha délután öt óra körül kiléptem a kapun, gyakorta invitált közös sétára a csöndes, bokros-virágos téren, amely zordon neve ellenére is léleknyugtató volt mindkettőnk számára.

Így történt, hogy 1962 elején séta közben megállt, hosszan rám nézett, s azt mondta:

– Légy erős! Szomorú hírt mondok neked!

– Nocsak! – hökkentem hátra, s valahogy úgy meredtem rá, ahogyan gyászkeretes borítékot néz az ember. – Isten neki! Mondjad!

Mondta hát molotovi komorsággal, minek a végére a Tamási Áronéhoz hasonló faunmosolyát aggatta vigasztalásul:

– Úgy döntöttem, hogy megrendezem a darabodat.

– A színdarabomat?

– Azt.

– Hát nincs neked jobb dolgod? – kérdeztem, hogy eltitkoljam a meglepetésemet.

Égi hang volt, amit hallottam. Váratlan és hihetetlen.

Gyurka röviden megindokolta az elhatározását, mondván: munkámban majdnem elegendő hülyeséget, közügyi érdeknek nevezett ostobaságot fedezett föl ahhoz, hogy érdemes legyen azt a városnak fölmutatni.

Tudtam persze: a Tékozló szerelemről van szó. Hiszen annak előtte már elkövettem ugyan egyet-mást Thália ellen, mentséget viszont – valamicskét – csak ennek a javára lehetett felhozni. „Megrendezem a darabodat!” – úgy hangzott ez, mint Illyés Gyula válasza 1945-ben a kérdésre, amelyet Kolozsvárott tettek föl neki:

– Hogyan sikerült idáig eljutnotok Budapestről?

– Az autóval jöttünk – mondta Illyés.

Tudniillik Magyarország akkori egyetlen autójával.

Gyula bátyánk abszurd válaszában persze több volt az igazság, mint amennyi művészi érték az én darabomban, mondom utólag, nehogy a párhuzam komolyan vétessék. Kovács György pedig nem csupán közölte velem, hanem meg is valósította a szándékát. Megrendezte a vidám játéknak nevezett munkát, ő maga alakította benne Golovics Pétert, a hülyeség tanyasi Luciferjét, s azt mondta: üdülés neki ez a játék, és száznál több estére futotta a jókedvéből.

A bemutató előadás napján, 1962. május 31-én este kedves ajándékkal lepett meg engem Gyurka. A színházi plakát kicsinyített mását kereteztette be, s írta rá, hogy barátsággal és szeretettel várja új darabomat, amely „még ismeretlen a nagy mindenségben”. Az idézőjeles utalást színdarabom szövegéből vette át, s fordította felém személyes igényeként valami „újnak, másnak, jobbnak” a reményével.

Talán nem öncsalás azt mondanom, hogy tizenkét év múltán a Csillag a máglyán „másféleségében” folytathattuk volna az együttműködést, ám akkor Kovács György már súlyos betegség foglyaként ajánlotta munkámat a budapesti Madách Színház figyelmébe, lelkesedéssel buzdítva Ádám Ottót annak felkarolására. Egy darabig a kézirat eljuttatását is szervezte-rendezte, míg végül kalandos körülmények között Ablonczy László barátomnak sikerült „kilopnia” Budapestre.

A Tékozló szerelem pedig Gyurka látomásában estéről estére telt házakat vonzott Marosvásárhelyt. Közönségsikere nyilván nagyobb volt a szakmainál. A kritika akkoriban engem ifjonti berzenkedésre késztetett, holott tudhattam volna, hogy szakmai követelményei mindenkor túlnéznek a tapsos közönség feje fölött, új horizontot kémlelvén a művészet örökös megújulásának, megújításának jegyében. Régi idők emlékei között már más szemmel tekintek ama „sikersorozatra”, mikor is Kovács Györgynek köszönhetőleg vidám játékomat – magyarul és románul – az országnak tucatnyi színháza tűzte műsorára.

Felhővonulás volt ez, kacajos mulandóság. Ami tartósnak, későbbi munkáimat segítő tanulságnak bizonyult: érdemes a fölemlegetésre.

Egyik az volt, hogy Kovács György a zsenge munkában észrevette a közügyi érdek mögé húzódó emberi ostobaságot. A zsdanovi sematizmus esztétikai parancsuralmi rendszerében mindkettőnk számára jóleső érzés volt egy kicsit szembekacagni a szarvát növesztő abszurd hatalmat. A fetisizált közérdek demagóg haszonlesőjét szerepként magának szemelte ki Gyurka; neki köszönhettem tehát, hogy a vázlatból, Golovics alakjából eleven, sokszínű, tartuffe-i vonásokkal gazdagított figurát teremtett. Bizonyos, hogy ezért a lehetőségért akadt meg szeme az én darabomon. Mert amit az individuum, a magánélet kisajátítóinak szatirikus ábrázolásával magam eldadogtam: azt Kovács György varázslatos színészi egyénisége úgy fölhangolta, erősítette, hogy ezzel meghatározta az egész előadás dinamikáját. Kiváló partnereitől, erdélyi magyar színjátszásunk jó néhány klasszikusáról nem szólok most, hiszen a rendező Kovács Györgyre emlékezem.

Akinek első mozdulata az aktív dramaturgé volt.

Néhány nap múltán, hogy szándékát elmondta nekem, ugyancsak megjátszott komorsággal invitált magához.

– Gyászhír – mondta aztán. – Váratlan haláleset. – Kitárta két karját, és majdnem könnyezett.

– Csak nem! – szóltam óvatosan, hogy csapdába se lépjek, idétlenné se legyek, ha valóban meghalt valaki.

– De bizony! – folytatta Gyurka. – Színdarabod szereplői közül tegnap éjfélkor az egyik kimúlt. Meghalt a rajoni elvtárs.

– És mibe halt bele? – kaptam föl magam is a játék fonalát, hisz nem mondhattam egyből: Isten nyugtassa.

Gyurka így válaszolt a kérdésemre:

– A mi rajoni elvtársunk abba halt bele, hogy nem is élt. Teljességgel élettelen figura volt, következésképpen fölösleges is. Egy hulla a darab nyakában. Egyetértesz?

Azt kérdeztem: mihez kéri az egyetértésemet? Hogy az elvtárs már holtan született, vagy hogy tegnap éjfélkor múlt ki dramaturgiai beavatkozás következtében? Gyurka vállát vonogatta és kacagott. Közben az elhalálozást én is jóváhagytam magamban, sőt azt is megkérdeztem: szándékában áll-e még újabb kimúlás megállapítása.

Azt mondta, hogy akiket színpadi játékra ítélt: még élnek, éldegélnek, van köztük tetszhalott is, ám azt mesterséges lélegeztetéssel lábra fogja állítani.

Aztán egyebekre térve bejártuk a darab egész cselekményterét, miközben Gyurka meg-megállt, ceruzájával felkiáltó- és kérdőjeleket vetett a margóra, mondván: hol észlelt fölösleges szöveget, letérést a cél irányából, és hova kívánkozik még valami. Valami, aminek hiányát az ő rendkívüli érzéke, színpadi tapasztalata jelezte. Egy ironikus vonás például valamelyik szereplő arculatán. Ilyenek: Adjon Isten! – köszön rá valaki Golovics elvtársra, akinek kufár lelkületét ily módon is érzékelteti a viszonzás: Adjon, adjon! Van neki honnan! Ez már a Gyurka replikája volt, jót nevettünk rajta, miközben megsuhintott minket a színpadi tér szabadsága. Lám, a birtoklás ördögi vigyorát csalhattuk elé a képzelt alakból. Lám, az idétlen szerelmesnek – akit azután mindétig való harsány sikerrel Tarr László alakított – megduplázhatjuk a nevetségességét, Erdős Irmának, Csorba Andrásnak pedig egy kurta édeni álmot lophattunk a szíve közepébe. Ez is szilánkja volt a szabadságnak; harminc év távolából nézve gyönge vigasz, liliputi mozgástér az akkori idők akváriumában, s mégis azt mondom: olyan dramaturgom, amilyen Kovács György volt – akkor, nem akadt Erdélyben.

Rendezőként pedig későbben kialakult felfogásomhoz nyújtott eligazodási lehetőséget.

Kritika és közönség művészi alkatának rabjaként tartotta őt számon. „Már megint önmagát adta, holott…” – hallhattuk vagy olvashattuk néha emlékezetes, nagy sikerű alakításairól. Ez az önmaga pedig oly sokszínű volt s oly képlékeny a változatos szerepkörökben, hogy a kristályoptikai vizsgálódás követelményeit is elbírta. Önáltatás, hibbant arányérzék lenne részemről annak alapján méltatni Kovács György színpadi művészetét, amit zsenge munkám rendezése közben tapasztalhattam, megfigyelhettem a természetéről. Az a színdarab: ma már korhadt, szúette, gyökereiben is kipusztult fává lett, s emlékeimben mégis a lábán áll, mert Gyurka figyelmének, ironikus-játékos kedvének hervadatlan repkénye borította el és tartja függőlegesen, az eleven, virágzó fák látszatában.

A Tékozló szerelem harsány kacagásban és poétikus ellágyulásban fürdetett estéi maguk is odalettek az idő Nagy Szakadékában, a produkciónál viszont tartósabbnak bizonyult színész-rendezőjének jó néhány „darabközelítési szempontja”. Manapság, a rendezőcentrikus színház idején, egymásnak élesen ellentmondó felfogások csatározásai közepette talán érdemes lenne azon is elgondolkodni, amit Kovács György rendkívüli művészete bizonyított.

Mire gondolok?

Arra például, hogy a művészet nem technológia.

De hát mondta valaki, hogy az lenne?

A kérdés folytán könnyen kutyaszorítóba kerülhet az ember, ha normatív kritikai, esztétikai követelmények közt nem hallaná, olvasná oly gyakran a szentenciát: „Ezt ma már nem lehet így csinálni, amúgy színpadra vinni. Ez a téma, az a mondandó ma már nem téma és nem mondandó, aztán meg kit érdekel ma már hivatalnak, hatalomnak ügye, léte, packázása, garázdálkodása, gyilkos működése!”

Hanem ez még hagyján.

Újabb normatív megítélés alapján színpadi művek sokaságát nullifikálták végső fokon technológiai jellegű felülvizsgálat alapján: „Erről ma már nem így kell szólni, ezt a jelenben nem így kell csinálni!” Hiszen repülőgépet sem olyat gyártanak már, mint Blériot Lajos úr korában!

Irodalmon kívüli téma a szentséges individuum és a sátáni természetű hatalom örök emberi véres konfliktusa? De mit kezdünk akkor egy Arisztophanész szatirikus munkáival? Minek nyilvánítjuk őt a zsarnok Kléónt támadó, politikai indíttatású szövegei miatt? S nagyot ugorván az időben: a „közösséginek és publicisztikai jellegűnek” minősített színpadi haszontalanságok közt vajon mit kezdhetünk azzal a Ionescóval, aki legkedvesebb színdarabjának épp azt tartja, amelyik a vasgárdista – azaz román náci jellegű – és a bolsevik totalitárius hatalom ellen szól, mert e sötét erők ellen írta volt ilyen címmel: Az orrszarvú.

Kovács György rendkívüli képességeiről, nagyságáról szólva épp azt hangsúlyoznám, hogy ars poeticája szerint joggal mondhatta magáról: semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Így ragyoghatott a kristály változatosságával a színpadi művészetnek minden műfajában, korok, irányzatok, stílusok szerint, elvetvén minden divatkövetelményt, szemellenzős kizárólagosságot. Azt a felfogást pedig, hogy a színész csupán idomításra termett páriája lenne akármifajta rendezői erőszaknak: az élete árán is megtagadta volna.

Boldog komédiás volt, százarcú és egy fából faragott jellem, akinél ironikusabb s egyben érzelemgazdagabb színpadi művész kevés támadt ezen a tájon.

Aki Madách művében látta őt Luciferként vagy Kossuthként Illyés Fáklyalángjában, elámulhatott ábrázoló eszközeinek rendkívüli gazdagságán.

Istenem! Kossuth!

A Fáklyaláng romantikus hőse! Olyan drámáé, amelyet némelyek populista vezércikknek minősítenek.

A dráma századik marosvásárhelyi előadásán a szerző is jelen volt. Elismeréssel, sőt csodálattal szólt akkor Kovács György alakításáról.

Gyurka pedig, aki nem csupán iróniára, de cinizmusra is hajlamos alkat volt: a száműzetésben megrokkant Kossuth alakítójaként mindig késve igazodott az előadás tapsrendjéhez. Színésztársai mondták el, majd egyszer ő is megvallotta nekem, hogy a játék utolsó perceiben mindig elszorul a torka, sírás fojtogatja. Ihász Dániel szerepében Andrási Márton lép be a színpadra, Kossuth-Kovács György pedig öröm s emlékezés megrendültségében így szól: Ő az! Akire minden érkező kopogtatásánál vártam. Eljött Magyarország!

Függöny. A közel ezerfőnyi nézősereg tapsorkánja kezdődik, Gyurka pedig a zokogását elfojtva siet a színfalak mögé, ahol percekig küszködik hulló könnyeivel. A „Magyarország jöttét” jelző zárómondat végén Kossuth hangja csuklik el, a színfalak mögött vagy az öltözőben pedig a művészi pálya zenitjén sugárzó Kovács György csillapítja a századik estén is, a szerző jelenlétének idején is életveszélyesen fölkorbácsolt idegeit.

Illyés Gyula meghatottan-rendülten ölelte magához Gyurkát, s halmozta el őszinte dicséretével.

Aztán folytatódott a Fáklyaláng sikersorozata, míg egy átkozott napon…

Kovács Györgyöt valamelyik estén, amikor öltözőjébe lépett, hogy könnyes arcát szárazra törölve hajthasson fejet a szűnni nem akaró ünneplésben, anonim banditák levele várta a tükrös asztalkán. Így szólt: „Miért akarsz a mi Kossuthunk lenni, te zsidó?”

Ezután még tizenöt évet élt. Szívinfarktusa miatt nagyobb szerepeket már nem mert elvállalni. „A te drámádban Ádámot szeretném eljátszani, de Káin és Ábel atyja szenvedő, önmagát emésztő férfiú. Féltem tőle a szívemet. A szomorúságtól féltem” – mondta egyszer nekem a Molotov téren, délutáni séta közben. Meg azt is szóba hozta, hogy Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényem néhány fejezetét szeretné színpadról hallani, netán mondani is.

Kolozsvárott rendezést vállalt, újabb szerepálmokat dédelgetett, ám ha titkolta is: a szíve már fagyott volt, lelke szilánkokra törött.

1977. november 8-án halt meg Kolozsvárott, keddi napon, szállodai szobájában. Pirandello IV. Henrikjét rendezte, ám a bemutató előadást rajongóinak hatalmas serege már nélküle ünnepelte tapsos elismeréssel, majd néma rettenetben.

Szomorúságtól és névtelen levelek mocskától féltett szíve a másodperc töredéke alatt szűnt meg dobogni. Esti órában, ágyán feküdve olvasott. Szavaink Nagyfejedelemségéről szóló könyvemet halálának pillanatában a mellére ejtette…

Fegyenclázadás^*

Ó, Szőcs Kálmán, botrányok embere! Már megint egy olyan képlet, ami nem purifikátoroknak való. Vagy éppenséggel nekik való? Azért ebbe már a versei is beleszólnak. Elmondják róla, hogy őt a fasizmus halálra szánta, a kommunizmus életre ítélte, a költő pedig, akit személyében a mindenkori poétateremtő Lehetetlen küldött közibénk, végletek ütközésében semmisült meg, miután a halállal űzött játékait egy napon a cinkos játszótárs elárulta; nem vállalván tovább a mors ludens szerepét, elfordult Kálmántól.

Végzetes mozzanat volt ez a dioszkurok testi-lelki barátságában. Kasztór nyakán megszorult a hurok. Életmentő asszonyi hűségével szegény Szőcs Mari már későn lépett be a házba. Kálmánnak, aki leadta már vészjeleit a szabadság haláláról, sikerült visszaszöknie a halál szabadságába.

Sorsának titkát még senki sem fejtette meg. Barátomnak mondhattam őt; részese voltam nyugalmas tűnődéseinek és ijesztő lelki viharainak, de róla szólván magam is csak sejtelmeket ismételgetek. Például, hogy megannyi fájdalmas ellentét ütközéseiből másként mint holtan, nem szabadulhatott.

Borzalmakban gazdag Krőzus-évek bőkezűleg jártak el vele, költőt megillető módon, egyetlen pokol helyett, amely mindannyiunknak kijár, változatos poklokat zúdítva rá, hogy mondandóit meg ne rontsa a harmónia gyászos unalma.

Apját kommunistaként vetették börtönbe, anyját zsidóként hurcolták Auschwitzba. A deportáló vadak mancsából kimentett gyermeket marosvásárhelyi magyarok rejtegették, olyanok, mint Bözödi György, kit azután, amikor Szőcs Kálmán apjának harcos társai kerültek hatalomra, antiszemitaként vettek üldözőbe. Az ifjú költő elsiratta anyját, megénekelte apjának messianisztikus hitét, reményeit, csalódásait, gyermeki vonzalommal szerette a kommunista rendszer ellenségévé nyilvánított Bözödi Györgyöt, majd amikor rádöbbent, hogy minden, ami kívül tombol, lélekfagyasztó viharként egész benső lényén süvölt keresztül, ő pedig költőként sem alkalmas a szerepjátszásra: elkövette egyszemélyes fegyenclázadását. Földi büntetését nem volt hajlandó már letölteni. Elképzelhető, hogy sorsának rendező pályaudvarán egy végső felismerés villámrándulásaként semmisültek meg az összes lehetséges párhuzamosok. Ha így volt, bizonyos, hogy az apokaliptikus kisiklások végzetes pillanatában gyermekkorának játék mozdonyai is egymásba szaladtak.

Ez az én sejtelmem.

Akinek Szőcs Kálmán válogatott versei mást sugalmaznak: olvasóként a ránk hagyott, torzóban maradt életművet fejleszti tovább.

Hazanéző szomorúság^*

Nem akármilyen elmék állítják, hogy mai költészetet értékelni, magyarázni lehetetlenség. Abszurd kísérlet már a bizonytalanság legelső moccanásában is, hogy ki mit tart versnek, költészeti újdonságnak, ódonságnak, elfogadhatónak.

Meggondolandó hát a vélekedés. Kiváltképp, ha se nem kritikus, se nem versszakértő az ember, hanem csak rajongó vándora a költészet istenföldjének.

Bocsánatos bűnre hajlok tehát: esztétikai eligazítás helyett epikus háttérvázlatot ajánlok az olvasó figyelmébe. Hol támadt, honnan indult e verses tűnődés, amely mindmáig titkolt állapotából szabadultan figyelmet érdemel? Jómagam, ki a költőnek földije, részint sorstársa is vagyok, az időnek mélyéből idézem föl az egyik lehetséges választ. Negyedszázaddal Trianon után, vesztes háború végén Erdélyben is volt egyszer egy káprázatos föltündöklése az emberhez méltó lét ígéretének, a nemzetiségi egyenjogúságnak. Ebből az időből őrzöm atyai barátom, Csőgör Lajos egyetemszervező fáradozásainak emlékét, seregnyi közügyi férfiú rövid tündöklésének és bukásának drámai dokumentumait.

A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, majd a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektorát, aki nem volt hajlandó janicsárrá lenni, a puszta magyarságáért sokévi börtönre ítélték, az ő András fia pedig, mint minden árva lélek az önkény poklában, az apátlanság, a hiány fájdalmának szorításában próbálta önmagának elmondani bár a váratlan veszteséget.

Minden, ami korábban ígéretesnek mutatkozott: sorssá lett számára, a szembenállás legyűrhetetlen kényszerévé olyan időben, mikor a hatalom asztalánál tányérnyalóskodó boldog költők és hitnyomozók a szelíd bánatot is kihágásnak minősítették. Mikor az induló poéta még hírét sem hallhatta annak, hogy mi minden lehet a költészet szikrányival is szabadabb világban. Így például: a gyöngeség heroizmusa, a személyiség és szabadság birtoklása, fehér kagylóhéj pohárnyi vízben, és boldogságteremtés, akár a szerelem, és törékeny lámpás csattogó tehervagonok közt, és félelem nélküli pillantás ordas eszmék veszettül száguldó, Ionesco látta rinocéroszára, és Szó, amely Isten és reménység, a feltámadásnak örök színtere és mi minden, minden! Csak épp az nem, amit Csőgör Andrástól is megkövetelt a frontharcos szerkesztő: variációk egyazon, harsány trombitaszóra. A költészet tehát a már említett hiány fájdalma is lehet, amelyet házkutatások „virágkorának” idején főleg fejben, írószerszámot ritkán használva hangszerelt verssé az apját sirató diákpoéta. Micsoda tévelygés! – dörrent rá közlési kísérletkor a szellemi felügyelőség, helyes irányulást szabva kánon szerint: a fiatalember elméje, sebtelt szíve ne fájduljon permanensen Vajda János, Juhász Gyula kispolgári pesszimizmusának hangján, hanem igazodjék a kor kívánalmaihoz. Énekeljen az idővel azonos módon! Az ordas idővel? Nem tehette!

Nem is énekelt!

Többé nem is közölhetett semmit Erdélyben. Hosszú hallgatása most törik csak meg, verselő kedvének deresedő szakaszában, mikor a pálya hivatásosai életművet összegeznek. Az erdélyi magyarság exodusában nyugatra került orvos mindenkori biztatásaim ellenére nehezen szánta rá magát a nyilvános poétaságra. Amit kis kötetében, bizonyára titkolt szorongással egybegyűjtött: nem újdonság a magyar verstermésben, mégis az egyszeri, a személyes hang varázsával, a szenvedés hitelével hat olvasójára. Tudatunk mélyéig zengő szólama belopja magát az emlékeinkbe.

Titkának megfejtése végett Illyés Gyula-metaforát gyújtok és nyújtok át az olvasónak. Mikoron egy Erdélyben látott lőtt lábú madárról küldtem hírt neki, megírván, hogy vérét csöppenként hullatva leszállhatatlanul kereng és jajgatja fájdalmát az égen, versben válaszolt rá, amelynek rejtett értelmet bontogató sora így hangzott: „Mert lehet szóló száj végül a seb?” És: „az lett lehető, ami lehetetlen?”

Igen, így van! – üzentük vissza Csőgör Andrással közös szülőföldünkről a villámfényű metaforázónak a lőtt lábú madár hangja szerint: szóló száj lesz rendre mifelénk minden seb.

Szóló száj lett Csőgör András hazanéző szomorúsága is.

Hol a biztonság mostanában?^*

Indokolatlannak vélt, ám holtbiztosan indokolt félelmek idején kérdezgettük ezt tréfásan Bajor Andorral, azaz Bandival. Volt úgy, hogy nem kérdeztük, de kerestük inkább a biztonságos helyet, ahol „kényes kérdésekről” lehetett beszélni.

Valamikor a nyolcvanas évek végén, nyári napon toppant be hozzám Bandi az Új Élet szerkesztőségébe.

– Sietek – mondta –, autóval visznek Székelyudvarhelyre. Csak éppen átadok neked egy fontos üzenetet.

Gyanakvólag nézett körül a kopár szobában, majd halkan megkérdezte:

– Mondd, lehet itt nyugodtan beszélni?

– Attól függ – mondtam.

– Mitől függ?

– Hogy odafönt a hegyen, a lehallgatóteremben mikor tartanak szünetet.

– Erre ne számíts! – mondta Bandi. – Az éberség nem szünetel. Fülesek munkájában nem ismeretes a tátottszájúság. Ki innen, barátom!

Kiléptünk az erkélyre, amely a Primăriei (Városháza) utcára nyílik. Bandi jobbra és balra vetett pillantást, majd azt kérdezte:

– A szemközti épületben mit művelnek?

– Az a megyei pártbizottság.

Bandi megdermedt.

– Meg vagy te őrülve? Minden ablakuk ide nyílik! – s úgy rántott vissza az erkélyről, mintha lőttek volna.

A főszerkesztői szobából átmentünk az úgynevezett titkárságra. H. Judith épp fizetésünkért ment el a bankba. Csönd és nyugalom honolt a helyiségben. Épp ez tűnt föl Bandinak. Azt kérdezte, hogy ez mindig így van-e? Mondom, már hogy lenne! Lapzártakor itt mindig nagy a zsivaj, lárma.

– Akkor ez is poloskás! – mondta Bandi, s már lépett is át előttem a következő szobába, kérdezvén, kik dolgoznak ottan, van-e köztük, aki vitathatólag a száját jártatja, gondolati kihágással vádolható?

– Természetesen akad ilyen is köztük – mondtam. – Itt némelykor, ha a munkaszakasz megengedi, sakkozni is szoktak, meg aztán idejárnak a külső munkatársak is. Trécselnek, kommentálnak, vicceket mondanak.

– Vicceket! Jaj! – hördült fel Bandi. – Tudod te, hogy a külső munkatársak politikailag fegyelmezetlenek? Többek közt pártellenes vagy éppenséggel főtitkárellenes vicceket mondanak és terjesztenek, az ilyen viccek begyűjtése pedig fontos belügyi feladat. El innen! Ki innen!

Gondba estem. Ilyenformán ki kell menni a szerkesztőségből. Valahová a folyosóra.

– Csak ott egy kis baj van. Nem a legjobb a levegő.

– Vagyis büdösség van – mondta Bandi, miáltal a szeg fejére ütött.

– Az a helyzet – mondtam sajnálkozva –, hogy a szomszédos épületben vendéglő működik, szemetes konténereit hónapokig nem hordják el… ezenkívül ott található az angolnak nevezett, de már régen balkanizálódott vécé is.

– Nagyszerű, nagyszerű! – lelkesedett Bandi. – A fülesek előszeretettel halásznak a zavarosban, ám annál kevésbé a büdösségben. Oda megyünk!

Mentünk.

A nem éppen édeni illatú helyen Bandi suttogva közölte:

– Amint említettem tehát, fontos üzenetet hozok.

– Mondjad!

S mondta Bandi:

– Czine Miska üdvözöl Budapestről.

Bizonyára bambán meredtem rá, s kérdeztem:

– Csak ennyi?

– Hogyhogy csak ennyi! – kapta föl Bandi a hangját. – Ugyanennyit hoztam két hónapja Kányáditól! Hát Czine Miskától, és a körülmények ismeretében ennyi nem elég? Ellenzékinek, tévelygőnek tartják, mellőzik, gyanítják, rossz hírét keltik – és neked nem elég, amit üzen? Főszerkesztők – az olyanok persze – az utcán elkerülik, a televízió képernyőjéről levakarják, a képét nem állhatják, és te kevesled az üdvözletét? Budapesten Czine Miska feketebárány, Bukarest feketelistán tartja, az országba be nem engedik Ablonczy Lacival együtt persona non grata, és te kevesled az üdvözletét, amiről ugyebár elmondható, hogy nem adekvát…

– Meggyőztél, Bandi! – vágtam közbe. – Tudnom kellett volna, hogy Czine Miska egyetlen igéje azt jelenti, amit felsoroltál. Remélem, te is tudod, hogy…

– Hogyne tudnám! – kacagott Bandi. – Egyek vagytok.

Ezután visszamentünk a főszerkesztői szobába – egyebekről is beszélni. Miről például? Arról, hogy az erdélyi magyar színészek újabb kis csapata távozik végleg Magyarországra. Ez alkalomból Bandi Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárt és államelnököt Frankensteinnek, Drakulának és Miki egérnek nevezte. Minimum 10-15 évre becsülhető epitheton ornans-ait olyan hangerővel sorolta, hogy az utcán sétáló polgárok is hallhatták.

*

Eljött aztán 1989 véres karácsonya. Bandival együtt örültünk a fordulatnak, bár gyorsan kiderült: államcsíny volt az, remekül szervezett puccs. Oly tökéletesen hasonlított egy forradalomhoz, ahogyan a hazugság ölti magára gyakran az igazság álarcát.

1990 januárjában holmi műszerész katonák jöttek az Új Élet szerkesztőségébe leszerelni, fölszedni a lehallgatókészülékeket, összesen hármat. Pontosan ott voltak, azokban a szobákban, ahol Bandi sejtette volt. Fájdalom, akkor nem találkozhattunk, hogy az üres „poloskafészkeket” megmutassam neki. 1990 márciusában, gyógyulás végett, messzire sodródtam Marosvásárhelyről, Bajor Andor pedig 1991 januárjában örökre elhagyott minket.

Zseniális elme volt. Érthető, hogy akik életében irigyelték, holtában hallgatnak róla.

Töredéksorok^*

Nincs fületek hozzá? Először is azt ugatja, hogy nem énekel. Hiábavaló a költő biztatása: fiaim, csak énekeljetek. A szerelem erdőkerülői hiába kínálnák gyöngyharmattal, fenyőmaggal és hasztalan a kérdés: „száraz ágon, hallgató ajakkal / Meddig ültök, csüggedt madarak?” Meddig? Meddig? Az elvágott torkok válaszát várjátok? Avagy nincs szemetek a metszett gégékhez? A mészárláshoz? A bitórengeteghez? Megannyi dicsőséges korszak után e mai …félkorszakban, mikor engem egy asszony térít vissza a halálnak útjáról: nem ugat a madár? És ha kertjeinkben, muskotályfürtök helyett sírbogarak, pondrók csüngenek szőlővesszőként: nem ugat a madár?

És ha elgondoljuk, mivé lett Erdélyország a reánk uszított nemzetiségek gyújtogatásában és fejszés bosszúhadjáratában: Árpád-kori templomaink, Mátyás látta könyvházaink hamuja fölött nem ugat a madár? Széchenyi Kassandra-látomásaiban, amelyek történelmi végzetünket jelzik: nem ugat a madár? Talpra, magyar! – fölegyenesedni a nemzeti függetlenségben! Aztán kiegyenesedtek fiaink ezrei a bitófákon, ti meg azt kérdezitek, miért ugat a madár? Hát nem vagytok idevalósiak? Átutazóban vagytok? – hullabűztől messzi édenkertek felé? Talpig gyászba roskadt országot faggatva kérditek: mit ugat a madár? Vérének ontásával, törött szárnyakkal is ezer évig rakta fészkét, amelyet széjjelvert újból a túlerő – ti meg csak ámultok, s kérdezitek: miért ugat a madár?…

Magyarok három felvonásban^*

Északnak úszó jéghegyen a déli irányba menekülő embert régóta észrevettem már – Erdélyben. Szóltam is róla regényben, úti tűnődésben. Itteni életünk történelmi kényszereit véltem fölismerni benne s mindazokban, akik nagyálmú szándékaikban egyfelé tartottak, de másfelé sodorta őket a személyi törekvéseknél nagyobb hatalom: az ár, a jéghegy iránya. Művészet, tehát hivatás és közügy, nemzeti ügy, tehát kötelesség itt mindig élesebben került egymással szembe, mint másutt. Mikes, a hűség embere a száműzött fejedelem oldalán vajon milyen regényt írt volna, ha nem rodostói levelek megírására kényszerül? Csak abból sejthetjük szívfájdalommal, hogy a levelei miniatűr remekművek. De ilyen tűnődésre késztetik az embert az erdélyi emlékírók, sőt maguk a legutóbbi század szépírói is.

Hivatás és kötelesség konfliktusának hordozóját véltem fölismerni legújabb drámám, Az ugató madár főhősében: Bodor Péterben is.

A folklór régiójába költözött székely ezermester Bécsben tanult főiskolán, aztán Marosvásárhelyt épített egyetlen vasszög használata nélkül fahidat a Maros fölé. Erdélyben készített csodás orgonákat a templomainkba; itt találta föl Bolyai Farkassal együtt Stephensonnál hamarabb a gőzgépet; ide, városom főterére építette csodaszámba menő zenélő kútját, kupolájának hegyén a nap után forgó Vénusz-szoborral.

Mindez elegendő volt ahhoz, hogy lekösse figyelmemet, elindítsa képzeletemet. A művészhajlamú mérnök Bem apónak gyártott orgonaágyút, cselekvő részese volt tehát a szabadságharcnak, amely Erdélyben hunyt ki az utolsó, emberfeletti harcok csataterein.

Drámám hőse tehát Bodor Péter, akinek szelleme házam gyakori vendége. Éjszakai időben sokszor megkérdezi tőlem: „Ecsém, nem főz bennünket egyazon fazékban ez a vészterhes magyar történelem? Nem kellett teneked is gyakorta félretenni sok merész álmot az oly gyakori nemzeti kalamitások miatt?”

S én elmondom neki, hogy életem értelme, hajszolt csodaszarvasa a Szépség, az egyetemes áramlatokban megfürdetett Művészet, de mit tehet az ember, amikor anyjára gyújtják a házat? Amikor művészetének esetleges híveit tömegesen kezdik kiirtani? Azt teszi, hogy a veszélyek elhárításának társadalmi gondjához szegődik. Azt teszi, amit az Idő követel mindenkitől; a történelmi idő és a Helyzet, amely meghatározza a művészi sorsot is.

Bodor Péter hányatott sorsa a mi mai sorsunk is Erdélyben.

Így hát ez a munkám sem történelmi dráma, hanem talán az, aminek jelzem: Az ugató madár – Magyarok három felvonásban.

Vigyorgó búbánat^*

Kedves Barátaim!

Marosvásárhelyi, székelyföldi vendégjátékotok vigasz volt számomra. Köszönöm nektek, hogy száműzött mesejátékomat hazahoztátok Erdélybe. Jóleső érzés volt látnom, hogy szűkebb pátriám színpadjain is létrejött a csodás metamorfózis, ama kettős építkezés, minden színházi produkció feltétele, mikor is a játék mása, tükörképe a nézőtéren is létrejön, megelevenedik a nézősereg tudatában. Ebben része lehetett az itthon sarjadt szónak, bánatnak és reménységnek is, ám a legfőbb elismerés benneteket illet; az együttest és annak rendezőjét.

Örülök, hogy erdélyi előadásaitok után újból elmondhatom: az én mesejátékom ihletett művészek tehetségének köszönheti a sikerét, marosvásárhelyi meleg fogadtatását. De így szólván csak általánosságot mondanék, ha nem tenném hozzá: mifajta ihletettségre gondolok. Nos, arra főleg, hogy Vándorfi Lászlónak rendezői „telitalálata” volt ez a munka; a játék hármas kibontása, szöveg, dal és koreográfia egyesítése. Mesés fogalommal szólva: olyan régióba emelte munkámat, ahol hőseim az élet vizére bukkantak az életfa tövében.

Köszönöm, kedves Barátaim, hogy fölkaroltátok a szülőhelyén betiltott játékot. A kisebbségi létbe zuhant magyarnak egyetlen vigasza a nemzeti szolidaritás.

Baráti köszöntéssel:

Sütő András

Két évtizedes kapcsolat^*

Annak semmi értelme, hogy szerző a darabját magyarázza. Csak afféle kikiáltás lenne. Odaállni portéka és vásári nép közé közfigyelmet óhajtó rikkantással: hiú reménység. A megírt színpadi munka sorsa elválik a szerző vágyaitól. Vagy felszáll, vagy elhasal a deszkákon. Ha benső napja van, fénnyel, erővel élteti: életre kel, ha nincs: hamvába holt kísérlet marad.

Ezért arról szólnék inkább, hogy együttműködésemet a Nemzeti Színházzal új színdarabommal szeretném folytatni. Két évtizede annak, hogy a Káin és Ábellel kezdődött találkozásunk. Ebben a sorban az Advent a Hargitán kevés híján háromszáz előadása jelzi szerzőnek, színészeknek, rendezőnek, igazgatónak rokonlelkiségét, ha e kifejezéssel meg nem sértek valakit a népes együttesből.

Azt remélem: a Balkáni gerle című játékom, egy erdélyi menyegzőnek „színe és fonákja két részben” tovább erősítheti azt a szellemi szövetséget, amely évtizedek múltával is eleven és vigasztaló maradt számomra. Vigaszom az, hogy személyes tapasztalatommal az erőszakban szétvagdalt magyar kultúra újból visszatalál teljes önmagára. Ellenkezője történik annak, amit a határon túli magyarok rabtartói egy évszázadon át reménnyel vártak: önfeladásunkat az asszimilációban. S ha már úgy is viselem a „képes beszéd” vádját, megtetézem azt egy újabb metaforikus német legendával. Úgy szól az, hogy német muzsikusok tévedtek volt Rőtszakállú Frigyes udvarába, ahol szállást kaptak ugyan, de éjjel-nappal zenélniük kellett, míg egy szerencsés napon kiszabadulhattak, hazamehettek elhagyott városkájukba. Nagy örömmel, boldogsággal vonultak be az elhagyott otthonba, de mit kellett szomorúan tapasztalniok? Ők úgy tudták, alig néhány éjszakát töltöttek idegenben, az Idő viszont becsapta őket: mindent, ami valaha kedvesen ismerős és drága volt számukra, elidegenített, felismerhetetlenné módosított.

Legendába öltöztetve, erdélyi magyarokul magunk is így jártunk valahogy, de a történet vége nemhogy szomorú és fájdalmas lenne, hanem inkább reményt adó, fölserkentő, testvéri ölelésben évszázados árvasági érzést oldó. Mert aggodalommal, lelki szorongásban tértünk meg szabadon az oly sokáig tiltott, szögesdrótos Anyaországba, és az Idő, s lelkünk mélyén a remény nem csapott be minket. Mindent, ami valamikor oly kedvesen ismerős és drága volt számunkra: úgy találtuk viszont, ahogyan elhagytuk azt az országdarabolással.

Megtaláltuk hát az emlékeinkben megőrzött Magyarországot. Meglátjuk-e vajon azt is, amely a reményeinkben él? „A legnagyobb bátorság a remény!” (Illyés Gyula)

Tíz év múltán…^*

Csendes éj, szentséges éj.

Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária – aranyból, ezüstből szállást adtam volna…

Ha Kicsi Romlás, Nagy Romlás lakóiként élve-remélve, szép-szomorú, szegény kis hazánkban, valaha volt Tündérkertünk: Erdélyország havas hegyei közt megtudhattuk volna sorsunk irányát, ezeréves országépítő fáradozásaink napszentületét, már-már csupa jóslásból támadt alkonyát – bizony korábban is felkelhettünk volna, magunk mentségére jobban szorgoskodtunk volna.

De milyen a magyar! Még ha vak is, arról áradozik, hogy az apja sólyomszemű volt, messzire látott.

Mindenben a késedelem bűnét gyónhatjuk-bánhatjuk, miközben türelmét veszítvén, haragos elfordultában így szól hozzánk az Úristen: „Veletek többet nem kísérletezem!”

Ha mi tudtuk volna, amit mások, sírásóink már korábban tudtak rólunk – a magunk megőrzésének, gondjának aranyból, ezüstből, szállást adtunk volna, mi pedig a hideg földre lefeküdtünk volna.

Nem csoda hát: múltittas nép vagyunk.

De vajon lehetünk-e mások? Még mindig múltunk csontkezében a jövőnk. Míg az emlékezés helyett kemény igazságtétel békévé nem oldja: teljes kijózanodásra nem számíthatunk.

Adventi játékom szomorúságban született.

Valaha volt Tündérkertünk omlásának és elvadulásának láttán, menekülő magyarok zokogásának hallatán született.

Most tíz esztendeje, hogy szájkosaras időben, üldözött beszédként ez az erdélyi történet szóhoz jutott Budapesten a Nemzeti Színházban.

Azóta megszakítás nélkül, az ősbemutató hangulatának lobogásával, immár a háromszázadik előadás kapujában mondja, amit szerzője – életének személyes vallomásaként is – rábízott, s amivel tragikus módon néhaivá lett rendezője, Sík Ferenc és előadóművészeinek aranycsapata gazdagabbá tette.

Nem üres szólás ez, nem sikervadász, teátrális huncutkodásra gondolok mostan. Hanem arra, hogy az Advent sorsát olyan művészek karolták föl, akik alkalmi játékon túl a játék alkalmában azonosultak mélyen és felejthetetlenül balladás történetem hőseivel, sorsukkal és ilyenformán egy közösség drámájával is.

Ezért köszönetet mondani akaratlan bántás lenne.

Mert nincs szó arra, amivel általunk megajándékozott engem a sors.

Mert nincs szó arra, mit jelent egy színpadi szerzőnek, hogy munkáját mesterséges lélegeztetés nélkül élteti egyazon művészcsapat egyazon színházban – tíz hosszú éven át.

Mi történt hát? Semmi különös, csak annyi, hogy közös szellemi vércsoportba tartozó magyarok összetalálkoztak s együtt érték meg az Advent jubileumát.

Tíz év felhőtlen boldogságban is tetemes idő, hát még a színpad régiójában! Ama drámaiban!

Tíz év nagy idő, és főleg a szerzőnek s Erdélyben élő sorstársainak.

Mert ordas történelmüket szenvedő honukban három nap egy esztendő.

Ami másnak – szerencsésebb népnek – egyévi baj és bánat, azt minekünk hetente kétszer utalja ki a Fennvaló. Ehhez igazodnak arcunkon a ráncok, ilyen törvény koptatja szívünket.

Hadd valljam meg hát ezen az estén, mikor Bódi Vencel újból elmondja, hogy az idő embereken lépdel: a szarvasiramlású öregedés mesés éveiben Advent-játékom az én szívembe is belopott valamit a halhatatlan ifjúság hargitai csodájából. Azzal, hogy annak idején a Nemzeti Színházban és hatalmas közönségének ragaszkodó szeretetében menedékjogot kapott: életre szóló vigaszommá lett megannyi vigasztalanságban.

Tízesztendős múltja reményt is, kételyt is jelent a szerzőnek, aki jól tudja, hogy irodalmunkban legnagyobb a színpadi művek gyermekhalandósága. Ha pedig az én színjátékom úgy fog szeretni engem, hogy velem együtt maga is sírba száll: halandóságát megbocsátom neki, hiszen annak egyedül én voltam és leszek okozója.

Ám addig még együtt vagyunk. S mindkettőnk mulandóságánál nagyobb bánatom, hogy karácsonyi történetem ihletője, Hargita homlokán a szomorúság örökkévalónak látszik. Semmit sem kívánok magamnak és munkám nézőseregének, csak ennyit e mai estén is: szemembe kacagva cáfoljon meg a jövendő.

Ködök országában fölfénylő remekmű^*

Nyelvek és fülek! Egy kis csendet kérek, hozzá figyelmet remélek!

Maradék mivoltunkban mulatós eleink szavait használva: cigánymuzsikának szűnjön meg zengése! Némuljon el minden sarkantyú pengése, mivel mondandómnak most lészen kezdése.

Ilyenformán! Tisztelve szeretett, reménnyel rettegett ezerfejű ítészünk, kegyes-kegyetlen Cézárunk, akinek kedvéért némely irigyeink szerint anyánk haló porát is a szélbe hajítanók, drága Nagyérdemű!

Hagyományteremtő szándékkal megjegyzett napon Thalia papjainak és papnőinek nevében fontos események lesznek szertekürtölendők helyben, Magyarországon, valamint körbe-körbe kifelé, a határokat túlélő magyarok s ha érdekel még valakit, nem magyarok irányába.

Adassék tudtára mindenkinek, amit mindenki tud, nevezetesen, hogy: forog a kerék a talpán, múlnak az évek s évadok sok változásban, például itt van az ősz, itt van újra, miként hajdan Petőfi Sándor is észlelé csöndes, méla dalt is költve közben, kedvesének csókjában vigasztalódva, mert ő is vala komédiás, Melpoméné rajongó gyermeke. Menjünk tovább! Adassék tudtára mindenkinek, amit kopott deszkáinkon túl szinte senki se tud, jelesül: szeptember huszonnegyedikével újból beköszöntött a Magyar Dráma Napja, jól mondom, remélem: beköszöntött, naptárilag reánk fordult, szó sincs arról, hogy felragyogott volna, ez más ige és ígéret, más alkalomra, távolabbira. E mostani stáció: a Magyar Dráma Napja, ne mondja senki rá, hogy már csak ez hiányzott, ugyanis éppenséggel nemzeti önismereti hiányt kell, kellene pótolnia.

Igaz ugyan, magyar művelődési hagyománynak még zsenge palánta, nem olimpia, nem a szent jobbnak felmutatása, még csak Szent Iván napja sem, hogy varázslatos shakespeare-i éjszakát álmodnánk hozzá, ó, nem áltatjuk magunk! Emlékezésre méltó napot választva csodát nem míveltünk, ám tagadhatatlan, hogy Madách remekművének föltündöklése 1883 őszén a Nemzeti színpadán: napjainkig sugárzó eseményként melegíti a szívünket.

No persze, Barátaim: holmiját a szegény könnyen számba veszi. Egyetlen interkontinentális drámánk van, annak is egyetlen napja, többre nem futja, de rugaszkodjunk el, ha lehet szegénységünk siratófalától! Szánjuk meg kulturális flagellánsainkat, próbáljunk a lelkükre beszélni: pihentessék egy kicsit a korbácsot és a hátukat, ne szenvedjenek oly nagyon azért, amit nemzeti csapásban ránk mértek a századok, éppen akkor ütve ki bennünket a nyeregből, mikor Európában úgy voltunk már európaiak, ahogy a madár érzi otthonosan magát a két szárnya között. Fájdalmas merengéseinkben eljátszik velünk a káprázat. Bornemisza Péter Shakespeare kortársaként álmodta színpadra magyar Elektráját. Csodásan ígéretes kezdés!

Milyen lehetett volna folytatása, ha legjobbjainknak nem egy feldarabolt hazát kellett volna siratniok s ájult állapotában a nemzetet vigasztalniok!

Egy vak lóért nem adnók ugye magunkat, ha Pepys Sámuel úr híres-hírhedett naplójában valamely magyar színpadi szerzőnkről is úgy fanyalgott volna, mint avoni honfitársáról. Halljuk csak! 1661. szeptember 29., William Shakespeare: „Szentivánéji álom. Életemben ilyen ostoba, ízetlen darabot még nem láttam!” Más alkalommal! 1663. január 6. „Vízkereszt. Együgyű színdarab, és se a naphoz, se a címéhez semmi köze nincsen.” Hanem ez még semmi! 1662. március 1. „Az Operában a Rómeó és Júliát láttuk, most adták először; hanem életemben ilyen rossz darabot nem láttam.” Szegény Sámuel élete csupa kalamitás. 1663. szeptember 22-én nem is egy, hanem két súlyos gond emészti őt. Egyik hogy: „Magyarország pedig szőröstül-bőröstül török kézre jutott.” A másik meg így szól a hagyományos nyugati empátia jegyében: „Azon töröm a fejemet, hogy át kellene rendezni a feleségem szobáját… és jó volna csináltatni neki egy bársonykabátot.”

Ehhez még csak annyit, hogy mi nemigen írhattuk s játszhattuk: elszenvedtük inkább a drámáinkat. Ezért is vigasz a Magyar Dráma Napján, hogy az emlékezés csodája révén meglophatjuk a múltunkat, és újból részesei lehetünk az örömnek, amely közel száznegyven éve Arany Jánost is elborította a Tragédia olvasásakor.

A „ködök országában” váratlan felfénylő remekmű valósággal személyes válaszként jutott el a megkésettség gyötrelmei közt mélázó költőhöz. „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!” Íme, értelme van e fájdalmas konokságnak! Íme, közeli és távoli visszhangja támad a mégis-mégis keserű konokságának: „Ember, küzdj és bízva bízzál!”

Ódonságok? A nemzeti romantika megszáradt babérleveleinek zörgése lenne csupán a madáchi biztatás? Esztétikai antikváriusok poros polcairól szökött gondolatok?

Hát ne röstelljük a nehéz munkát, az önvizsgálatot!

Ne mondjuk, hogy náthásak vagyunk, s nem érezzük, mi van körülöttünk.

Itt van tán az a Kánaán, melyben társadalmi-nemzeti gondoktól mentesen, boldog-szabadultan élheti tapsos világát az etikának utolsó porszemétől is megszabadult esztétika? Vajon elmondhatjuk a túlzott becsvágyban immár dölyfössé lett akármifajta tehetségről, hogy szabadságával él, mikor azt mondja: nemzeti-közösségi gondokban mit nekem Hekuba? Mit neki Hekuba, mert önmaga által és pusztán önmagáért létezik, és fütyül a Nagyérdeműre és minden ódonságra, mint nemzet, haza stb.

Megvallom, Barátaim, istenkísértés manapság ilyet kérdezni fényes nappal Pozsonyban, Kolozsvárott és Szabadkán, ahol nyelvünk létjogát vitatják. Kellő bátorság híján a kérdés el is maradt volna, ha olyan szellemóriás, mint Németh László nem szól bele idejében a mára már népi-nemzeti és urbánus harc Csokonai látta béka-egér harccá silányult komédiába, írván és mondván, hogy aki csak szép: szajha. Emlékezetes szavait azonban akárkire rá nem bízhatjuk. Tehetségtelenek általuk menlevelet nem kaphatnak, de minek a magyarázkodás? A Magyar Dráma Napján épp az a remekmű szólal meg perdöntőleg minden esztétikai hitvita közben, amelynek egyetemes emberi mondandóiban egy lemészárolt nemzeti álom árnya komorlik. És megszólal a 100 éve született Tamási Áron, akinek színpadán ha másként nem, csodák folytán győz az igazság, és helyére billen a világ. Illyési gondolat, és tán egyetértésünkkel is megerősítve, hogy épp ott a remény, ahol a valónak kimondása, a rettenetnek művészi, tehát legigazibb közlése és föloldása kap hangot megannyi kuplédal ricsajában.

Szónoki kérdés, hogy sorsunk kimondásának és föloldásának színpadi varázslatára számíthatunk-e még? Reményünket az a tapasztalat is táplálja, hogy művészi eszmék, áramlatok, gyakorta pusztán divatfodrozások változásaiban változatlan magyar drámai értékek szenvedélyes védelmezőit is szabad cselekvéshez juttatja mindenkor az idő. Hullámzó jelenség a magunk becsülése és lebecsülése is. Napjainkban mintha ez utóbbi vetné grimaszait felénk új felfogások és becsvágyak libikókájából. Hallani még visszatérő, ódon könyörgéseket is: a magyarok nyilaitól és drámáitól ments meg, Uram, minket, ám ez semmiképpen sem ars poeticája a Magyar Dráma Napján ünnepelt seregnek.

Fogadják hát a Nagyérdemű hódolatát Thalia papjai, papnői, valamint az ő csalhatatlan, nagyhatalmú pápáik, a rendező szentatyák, akiknek némelykori rabságában keserű a kenyér, ám édes a siker, valósággal testi gyönyör a tapsvihar, az öröklétnek minden esti előlegeként fölsugárzó, aztán tovatűnő, csodás káprázata.

Végszó: Távol-Keleten a sintóisták tapsolva küldik imáikat az ég felé. Az ilyen szokásból és rajongásból kívánok minél többet, a bibliai mannahulláshoz hasonló tapsáldást minden színházi ember fejére igaz szeretettel.

Taps, fényváltás, rendszerváltás^*

Itt van az ősz, itt van újra – és a magyar dráma napja. Idén is odabólintunk neki, elhangzik egy és más, taps, fényváltás, folytatódik minden, megy tovább a magyar élet, a színházakban csupa nyugati szerző, főleg angolszászok, rendszerváltás után gyökeres szellemi rendszerváltás az erdélyi műsorpolitikában. Talán így van ez minden magyar régióban, de nem szeretnék sarokba szoríttatni bizonyításában. Tehát magyar dráma napja. Annyit ér, mint annak idején a nők napja, gyermekek, tűzoltók, tengerészek, rokkantak napja. Ez a nap ugyanis annyiba veszi a dráma, színház, színjátszás, szellemi háborúskodás napját, mint macska a vasárnapot. Ha ennek a napnak a szónokai odafigyelnének a Thalia körüli súlyos gondokra, vitákra, abszurd, közönségriasztó, megvető, kergető kísérletekre; ha elgondolkoznának olyan állításokon, miszerint: nincs magyar dráma, nincs magyar vígjáték; ha fölkapnák a fejüket annak hallatán, hogy az erdélyi-romániai magyar színházak az elmúlt évtizedekben leginkább népműveltek, népszolgáltak, nyelvszolgálati kurzusokat siránkoztak bús transzszilvanista magyarkodásban; ha valaki felfigyelne arra, hogy az öncélúnak rágalmazott nemzeti szellemiség, valamint a lábszagú mucsaiságnak mocskolt közösségi gond diadalmas lábbal tiprói mit nyújtanak a nagyérdeműnek (az olvasónak is) paradigmaváltásnak hívott svihákságban, tohuvabohu szövegelésben és a Nyugatnak oly mérvű imádatában, mitől annak hányingere támad… egyszóval: ha ez a nap a magyar drámáé, akkor javunkra lenne a bátrabb szólás, szembenézés a szellemi életben is garázdálkodó „Al Capone-szolidaritások” következményeivel.

Lohinszky-régió^*

Lohinszky Loránd ötvenéves színészi pályafutását – szárnyalását – ünnepli most nézők, hívek, rajongók hatalmas serege. Elismerés, ragaszkodás, jókívánság száll feléje Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Két országban tehát. Mert ő is azok közül való, akik ma már határsorompók fölött adnak fényjeleket művészetükkel egy új magyar integrációban.

De miért e prológus, amely nagy művészünk jubileumán kifelé nyit először ablakot, nem pedig a meghittség belső körében hangol húrt az alkalomhoz méltó lantpengetés végett?

Miért vajon? Egyszerű ennek az oka. Az idők változása. Mikor is a magyartalanításban őrjöngő hatalom megdöntésével egyben-másban új és biztató távlatok nyíltak meg előttünk. Nemzeti önazonosságunk megvallásának szájkosaras évtizedei után ma már fennen mondhatjuk, hogy az összmagyarságnak szerves része vagyunk, következésképpen ad hominem szólva: Lohinszky Loránd volt kisebbségi segédszínész, nemzetiségi teátrista, ma határon innen és határon túl nagyra becsült színművészünk: a nemzet színésze. Bocsánatos fogalmi elegyítésben szólva: Thalia megtehetné, hogy papjai közül bíborossá léptesse elő. Ha netán helikoni körökben a címét nem tudnák, Csokonai Vitéz Mihály megmondja, hogy fény s homály közt, a világ abroszának legkritikusabb helyén merre van Marosvásárhely. A város, amely szeretetébe és reményeibe fogadta – ma büszkén vallja őt fiának, fényes szellemének. A város, amely szegénységében is összébb húzódott annak idején, hogy a Székely Színház merész álmainak röpteret biztosítson: az erdélyi színi művészet legendás korszakával ajándékozta meg a magyar művelődést. Rendkívüli tehetségek ritka nagy találkozása volt ez ötvennégy évvel ezelőtt. Lohinszky Loránd az együttes Benjaminjaként lépett az örök deszkákra és keltett visszhangos elismerést. Aztán ámulatot. „Az induló tehetség tökéletes készenléte! De kik voltak mesterei? A nagyok közül melyiknek hatását mutatja – hű tanítványként? Efféle hűséggel nem vádolható. Ösztönáldotta komédiás tehát! Csak nem natúrhegedűs! Kár lesz érte, ha önmagát fogja majd utánozni!”

Füstbe ment aggodalmak voltak ezek! Lohinszky Loránd rendkívüli tehetsége nem szorult gyámkodásra. Szigorú felügyelet alatt volt az. Önvizsgálatnak hívják. A töretlen pályakép, az örök megújulás képessége valószínűleg a remek ösztönnel párosult tudatos építkezés eredménye. A poeta doctus mintájára próbálták némelykor actor doctusként eldobozolni. Hűvösen szikrázó intellektusa tévesztette meg a besorolókat. A faunkedvű varázsló kifogyhatatlannak bizonyult a játékban, az ábrázolás eszközváltásaiban. Finoman gunyoros szerepek után olyan őserővel robbanó és szociografikus kontroll szerint is hiteles dáridót csapott, mintha Rózsa Sándor mellett tanult volna mulatérozni.

Olyan időben, mikor a színpadi művészet dogmái a szocialista realizmus követelményeivel párosultan nyomorítottak meg nem egy tehetséget: Lohinszky Loránd száraz lábbal ment át a vízen, széllel szemben is. Erős realista-naturalista követelmények ellenében valósággal szürrealista szellemiségű, talajmenti araszolás fölött vibráló, megejtő egyszerűségében is rendkívül komplex játékstílust alakított ki magának. De ami sajátja volt emlékezetes, nagy alakításokban, soha nem kacsintott vissza hatásvadászatként a pálya következő fordulójában. Lohinszky Lorándnak mindig volt ereje túllépni sikeres önmagán – szembenézve mindig az új kihívás kockázatával. A tehetség: bátorság is. A mindenkori megújulás merészsége. Így gondolja ezt az ünnepelt híve és szerzőként valamikori közös gondot viselő társa a világot jelentő deszkákon. A köszöntés oda száll most, ama szellemi magaslat felé, ahol egy rendkívüli művészi pálya zenitjét látjuk, és úgy hívjuk: Lohinszky-régió.

Jó estét, Nemzeti!^*

Nagyérdemű hallgatóság!

Örömre nyíló hálával vallom meg újból e fényes alkalommal: én úgy jöhettem ide mindig, mint a búcsújáró székely-magyar Csíksomlyóra. Mindenkori zarándoklásban sanyarú erdélyi sorsot hoztam adventi szavakba rejtve; nyílt panaszt, anyaországhoz, nagyvilághoz intézett kiáltványt hoztam Sinkovits Imrének hírüladás végett az ő harang-hangján és testvéri szolidaritásának szenvedélyével.

Miután minden Egész eltörött, a Résznek részeként jöhettem ide színpadi munkáimmal, hírt adni magunkról, üzenetet kiáltani a hallgatás tornyairól. Táblás házak felejthetetlen estéin láttam, tapasztalhattam, hogy az önkény ionescói rinocéroszainak öklelő veszedelméből segélykiáltásaimat jó helyre hoztam. Fogadtatásom megható mozzanatait egyetlen szóval próbálom érzékeltetni: családi volt, amelynek fénye megszokott értelménél messzebbre világlik. Miért mondom ezt? Neves orientalistánk, Germanus Gyula tudatja velünk, hogy arab nyelven a nemzet fogalma, szótani jelentése azonos a család fogalmával. Így hát a kettő együtt, itt és most kiváltképp szívem szerinti köszöntésre késztet:

– Jó estét, Nemzeti!

S mivel e helyről a szavak nem csupán áldozati füstként szállnak ég felé, hanem történelmi időkre is emlékeztetnek: a magyar szót, nyelvünket csinosító, védő intézmény bölcsőringatói, egy Széchenyi, egy Bajza direktor úr emlékére fejet hajtva, létrejöttének 163. esztendejében ugyancsak örömre nyíló szóval mondom és fennen ismétlem:

– Köszöntünk, Nemzeti Színház!

Határon innen és azon is túl… Vagy nem jól beszélek?

Helytelenül szólítalak? Nem hinném. Hisz máig érvényes nemzeti gondban fogant léted, viharos múltad és művészi értékteremtésben gazdag jelened alapján minek nevezzelek? Zsurnalisztikai lovasrohamokkal ostromolt szellemvárnak? Tíz éve folyvást megújuló svihákkurzusok áldozatának? A magyar színházi művészet gazdag, mozgalmas világában a tudatos elhallgatás kiszemeltjének? Rágalmak, hamisítások, nemzeti averzióban pácolt indulatok örökös céltáblájának? Mi tagadás, a Nemzeti igazgatásának kopott bársonyszékére sokan váltottak már vadászjegyet, könnyű zsákmányra számítva. Sík Ferenc tragikus halálakor még cinikusan röhincsélő kritikus gyalázkodásait is olvashatták a gyászolók. A társulat joggal parafrazálhatta Babits keserű szavait: „Ifjú tatárok rajtunk gyakorolják a nyíllövést.”

Gyakorta kellett hát önvigasztalásként is hangoztatni: potomság!

Támadóink nagysága, hogy lekicsinyelik mindazt, ami nem tőlük való. Támadóink tévedése, hogy kultúrhatalmi vágyaikat titkolva a művészethez méltatlan politizálással is megvádolták a Nemzetit.

Úgy vélik ugyanis, hogy minden, ami nemzeti sorsprobléma, már a Bánk bánnal kezdődőleg kiűzendő az esztétikum kertjeiből.

Manapság, hogy nincs már egy József Attilánk, aki új Marinettiknek odakiálthatná: Önök árulók! – a Nemzeti Színházat politikummal vádoló anacionális kozmofiakat meg kell nyugtatnunk: míg olyan politikus írók vannak, lesznek, mint Arisztophanész, Dante, Voltaire, Rousseau, Pázmány, Zrínyi Miklós, Ady, Petőfi, József Attila, Németh László, Illyés Gyula, addig Thalia papjait sem lehet beoltani a nemzeti-közösségi problémák iránti érzékenység ellen. Nem lehetünk egyoldalúak sem, hiszen voltak, vannak apolitikus írók, drámaszerzők, színházak is, amiként Szabó Dezső észleletei szerint vannak apolitikus kéményseprők, kutyaütők és politikusok is. Ostobaság tehát azt kérdezni: politizálhat-e a Nemzeti Színház? Az efféle kíváncsiság újabb kérdéseket fial: „Csókolózhat-e a pék? Hordhat tyúkszemvédőt a főtanácsos? Írhat-e verseket a fülgyógyász?” Ezek csak félrehallás által sorolhatók kabaréműsorba. Esztétikai divatszalonokban és közösségi, nemzeti elkötelezettséget firtató szellemi doppingvizsgáló körökben hányszor „dekanonizálták” a Nemzeti Színházat?

Hányszor vetették szemére, hogy szakmai elismerés helyett tömegsikert arat, de még „manipulál” is, pusztulásra ítélt nemzetrészek fájdalmának hangot adva.

Áldott legyen a művészi tehetség, amely – ha választott irányát egyszer megtalálta – küldetését föl nem adja, a gúnykacajos kérdés pedig: ó, szentséges küldetés, de hát ki a küldő? – már Petőfi válaszán is orra bukott, hiszen ki más, mi más, ha nem a művészi becsvágy és annak tudata, hogy: „Mienk a hatalom / az emberszív felett: / Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.” Vakarjátok meg a küldetést ócsárlókat, s menten kiderül: fanatikus ars poeticájuk, miszerint kizárólag önmaguk által és önmagukért léteznek, akár az Isten – valójában csak negatív párja a folyvást hont ordító sámánmagyarkodásnak, miként azt már Arany János is észlelte.

Áldom jó sorsomat, hogy cenzor üldözte, házkutató kereste színdarabjaimat az anyaország színházai fogadták be s karolták föl Budapesten és vidéken. Szakadatlan kapcsolatom a Nemzeti Színházzal nem épült vízre, nem volt szélkergetés. Negyedszázados együttműködés volt az és marad mai napig, többek közt annak cáfolataként is, hogy nemzeti gondban elpusztul a művészi gondolat.

Minek nevezzem hát ezt a mi találkozásunkat? Életem egyik legnagyobb ajándékának és vigaszának tartom, olyannyira, hogy engedelmükkel a színtársulat örökös pártoló tagjának tekintem magam. Ilyenformán többes elsőben, Mikes Kelemen szavajárása szerint zárom soraimat: forog a kerék a talpán, évadok múlnak sok változásban, mi pedig vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk: a Nemzeti Színház művészei.

Fel barátim, új sikerekre!

Képzelt asztal és koccintás^*

A színműveim, a drámáim. Attól kezdve, hogy a hatvanas évek elején a Pompás Gedeonnal mindenféle szocialista-realista követelményt felrúgtam, majd minden munkám, főleg drámám végére odaírhattam: véget ért a dráma, kezdődik a komédiája. A hivatali engedélyeztetés. Vitatkozások a cenzorral, némely szerkesztővel, kulturális aktivistákkal. Ezeknek tömény kivonata – és legjellemzőbbje, valóságos abszurd remeklés egy szó szerinti jegyzőkönyv, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban vettek föl 1984-ben. (Egy vidám játék komédiája.)

Akkori hű szövetségeseim főleg a rendezők voltak. A színházigazgatók is persze, de most a játékmesterekre emlékezem. Megannyi tapsifüles „kultúrfelügyelő” közt ők voltak a bátrak, akik munkáim színreviteli engedélyeztetését – igazgatóikkal, irodalmi titkárokkal együtt – kínkeserves módon mindig kivívták. A küzdelem itthon, Erdélyben volt keményebb, kutyakomédiásabb, de támadt drámáim körül színház és hatalom közt konfliktus nemegyszer Magyarországon is, Csehszlovákiában is. Budapesten konok harcot kellett vívnia például Sík Ferencnek. Másoknak is bizonyára, de neki kétfrontos küzdelemben múltak napjai. Advent a Hargitán című színdarabomat bukaresti belügyiek, külügyiek és írószövetségiek támadták, s késztettek megalkuvásra budapesti művészeti felügyelőket is.

Rég volt, igaz volt. Mai gondomat osztom meg az olvasóval. Ordas évtizedekben, utazási lehetőségtől gyakran megfosztottan, drámáim külföldi előadásain csak nagyritkán lehettem jelen. Néha eltűnődöm: az elmúlt idők büntetései közé tartozik, hogy darabjaimnak voltak rendezőik, akikkel – mintha nem is éltem volna – még csak kezet sem foghattam. Premier utáni fehér asztal, derűs koccintás, boldog csevegés színészekkel, rendezővel, igazgatóval, műszakiakkal: be sokszor szomorodott bennem vágyálommá azokban a sorompós években. Jól tudom: mit akkor kényszerűleg elmulasztottam, pótolhatatlan már. Az öregségnek és betegségnek e mai régiójából hosszabb utazásra már nehezen mozdulok ki. Nehezen hagyom el a várost, amelyben életem nagy része múlttá lett, de a hálának, ragaszkodásnak könnyedén röppenő szavait küldöm e kis emlékezéssel azokhoz a barátaimhoz, eszmetársaimhoz, akik színpadi munkáimat évtizedek folyamán itthon és külországokban megrendezték, színrevitték.

Meghatottan és képzelt ölelésben írom ide a nevüket, bocsánatot kérve azoktól, akik most nem jutnak eszembe.

Múlhatatlan hálával itt e földön és majdan odatúlról is:

Sütő András

Ideje van az újjászületésnek

Óceáni följegyzések^*

Álmomban föltűnt egy temetés Pusztakamaráson. Különös volt, hogy mondogattam folyvást: „Én ezt már megírtam.” Édes Néném feküdt ott a ravatalon, élettelen kezében egy szál fekete szegfűvel. A koporsó oldalán felirat hirdette: A Magyar Nyelv. Élt ezer esztendőket. Elhunyt hosszan tartó üldöztetés, véres erőszak következtében. Koszorúk lila papírszalagjain felirat minden nyelveken: utolsó üdvözlet a magyar nyelvnek. Nyugodjék békében.

*

Mai olvasmányaimból kihalófélben lévő kék bálnáról jegyeztem föl tanulságul a következőket: „Óceáni halászok tapasztalták, hogy a kardszárnyú delfinek a kék bálnák nyelvét mint kedvenc falatjukat darabonként szokták kitépni a lomha mozgású víziemlősök szájából. Ilyenkor a támadók megosztják egymás közt a feladatokat: a nőstény delfin a bálna fejére ugrik, és annak orrnyílását összeszorítva arra kényszeríti, hogy védekezésül összeszorított száját kinyissa. Ekkor a hím delfin a szétnyílt állkapcsok közé furakodik, és rettenetes tépőfogait fűrészként használva a puha bálnanyelvet levágja, vagy jókora darabot harap ki belőle. A bálna legtöbbször védtelen a túlerővel támadó ragadozókkal szemben. Ijedtében annyira megbénul, hogy tehetetlenül tűri halálos megcsonkítását.” (Tomaselli: Der Kampf mit dem Wal – Küzdelem a bálnákkal, Zürich–Leipzig, 1938.)

Egy másik följegyzés: „Sokszor hallottam, hogy a kardszárnyú delfin az élő bálnának főleg a nyelvét szereti kitépni. Ezt magam is mesének tartottam. Egyszer azonban a koreai partoknál bálnákra vadásztunk, mikor is azt vettük észre, hogy a kardszárnyú delfinek nagy csoportba verődve ugyancsak a kék bálnák után vetették magukat. A vizek óriásai annyira rettegnek tőlük, hogy a delfinek közeledtére teljesen megbénulnak, szétterített uszonyokkal a hátukon fekszenek, mintegy megadva magukat végzetüknek. (…) Az általam elejtett 35 szürke, azaz kék bálna közül hétnek nagyrészt kitépték, egynek pedig teljesen, csonkig kiharapták és fölzabálták a nyelvét az óceán gyilkos ragadozói.” (R. C. Andrews: Mit Harpune und Büchse – Szigonnyal és fegyverrel, Leipzig, 1931.)

Ha igaz, hogy a játékos delfinek módjára a kék bálnák is titkos jeleket váltanak egymással: haldoklásuk közben a megcsonkítottak segélykérő üzeneteket küldenek a végtelen vizek sötétségébe. Ők is, miként az emberek. Jómagunk például. Erdélyi magyarok. Nyelvünkben bujdosók, iskolák híján mezőségi nyelvkárosultak. Jogaikat követelő csángók, nemzeti nyelvük utolsó maradékait suttogó asszimiláltak a keserves kényszerűségben. Nyelvháború, mondjuk néha, mikor nyilvánosságra merészkedő magyar szavainkat fejszével verik le, szurokkal mocskolják feketére a többségi nemzet epilepsziás rohamcsapatai.

Kék bálnák, emberi drámáknak is fájdalmas metaforái! A tőből kiszakított, véres cafatokban fölzabált nyelv látványa soha nem lesz emberi vadságot, gyűlöletet szelídítő tanulsággá? Az állati létből kiemelkedett ember viselkedésének legfőbb parancsa nem az emberség? Nem a Pál apostoli szeretet, amely türelmes, jóságos, nem gőgösködik, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal, amely minden népek igazsága? Ősi kérdés, ódon sóhaj, időtlen reménység! Önvédelmi cselekvéssel kell mindezeket életre kelteni és javunkra fordítani. Testvéreim, ne bénuljatok meg a nyelvünkre éhes, vicsorgó fogsorok láttán! A végzet komorságában fennhéjázó veszedelem nem a mi végzetünk, hanem – végső soron az embertelenségé! A történelmileg végnapjait élő, vérmítoszban garázdálkodó nacionalizmusé! Alkonyát már Ady Endre is meghirdette. A késedelmet senki ne vesse szemére! Nem tévedett ő! Nem hagyott ránk áltató szavakat. A lángelme magaslatáról nálunknál messzebbre látott az időben. Reménykedjünk hát! Édes Néném csodák csodájaként föltámad holtából. Hűségünk életvizében fürdik, lankadatlan szerelmünkben erősödik. Mert csak velünk, életünkkel és minden maradékainkkal fog lehanyatlani. Úgy bánjék velünk az Úr most és ezután is!

Szolgák felelőssége és a humánum parancsa^*

Illyés Gyula megírta már egyik drámájában: a zsarnok éltető eleme a szolga; a szolgahad; a szolgaszellem; a magánszorgalmú kutyák ugató kórusa és annak minden változata; a zsarnokról és feleségéről ódát zengő udvari költő; a Gauleiter-magonc, akit nálunk mindközönségesen megyei első titkárnak, tov. primnek is hívtak; az éljeneket szemguvadásig üvöltő tapsonc, a szélhámos hurrázó, s az emberi vesét, májat rendőrcsizmával rugdosó szadista, a zsarnok meghosszabbított lába; az ellenzéki gondolatok inkvizítora és mi minden és hány meg hány változata a zsarnokot fönntartó erőnek. A rendszernek, amelyet most iszonyatos véráldozattal megdöntött a forradalom, mindezek csak részelemei. De nem jelentéktelenek. Érthető tehát, hogy Zsarnok és Zsarnokné kivégzése után szolgáik felé fordult a népharag, a fölkelt nép indulata, melyet mérhetetlen szenvedés lobbantott lángra, hogy tisztítótűz által pusztuljon minden, ami embertelenség volt az „aranykorszaknak”, „emberarcúnak” megénekelt diktatúrában.

Ám ami érthető, nem feltétlenül megengedhető. A zsarnoki rendszert porba döntő kollektív önbíráskodás után új rendnek kell jönnie. Ebben pedig nincs, nem lehet helye az egyéni önbíráskodásnak, a személyes bosszúnak, az anarchia késvillanásainak, a bunkónak. Az új rend, melyet fel kell építenünk, nem tűrheti meg a szemet szemért, fogat fogért középkori szellemiségét. Az új rend, amelyet a Zsarnok kozmikus méretű demagógiája után valóban a humánum alapján kell megteremtenünk, az igazi demokrácia eszközeivel fog bíráskodni és büntetni.

Embertársaim! Bízzatok a lehetséges új rend európai szellemiségében! Ne engedjétek meg a vérbosszúnak semmilyen formáját, az önbíráskodás jogszerűtlenségét. Jogtalanságból kitörve ne kerülhessünk szembe saját eszményeinkkel! Megannyi vérfürdő gyermekgyilkosait, a Zsarnok Heródes hadának maradványait az igazi törvényesség törvénye büntesse, nem személyi indulat ökle, fejszefoka. Most, hogy visszakerültünk Európába, igazoljuk egyenként is, hogy emberi tartásunk, erkölcsünk, jogérzékünk valóban a humánum földjén termett; hogy Herderrel szólva: ami az emberben isteni, az épp maga az emberség. Ne mondjátok, hogy mindez pusztán keresztényi, istenes türelem. A kővel dobálót nem fogjuk kenyérrel visszadobálni. A gyilkost nem fogjuk homlokon csókolni. De büntetését bízzuk a törvényre – mindannyiunkra tehát. A közösség demokratikus rendjére. A törvényre, amelyet kiegészít majd az emberi közösség ítélkezése a bűnösök fölött: a megvetés, az erkölcsi ítélet Káin-bélyege.

Ez minden egyén joga. Kegyes és kegyetlen, némelykor szigorúbb a bitónál is. Ez legyen a mi erkölcsünk e vérzivataros napokban is.

Maradunk, ahol voltunk és leszünk, ahol vagyunk^*

Ceauşescu félanalfabéta volt, de zseniális hatalombitorló és a dezinformáció rendkívüli képességű szélhámosa. Elhitette a nagyvilággal, hogy a szovjet imperializmus vakmerő ellensége. Sokan szégyellik most magukat a Nyugat vezető köreiben, amiért e balkáni diktátor áldozatául estek a hiszékenységükben, de sokan gondolják ma is itthon az országban, annak vezető köreiben, hogy titokban még mindig istenített mesterük és atyjuk dezinformációs manővereivel az ország hírnevét újból fényessé tehetik. Tragikus öncsalás. A nyugati demokráciákat megtévesztő trükkök, amelyeknek tanúi lehettünk, ama cirkuszi bohócokra emlékeztetnek, kik a sikeres nagy számokat és bűvészmutatványokat komikusan utánozva pályáznak a publikum tapsára.

Értsük most ezen – a gyengébbek kedvéért mondom – a nyugati hatalmak vezető köreit, a pénzes köröket is beleértve. Más szóval, az 1989. esztendő véres karácsonyának idején bekövetkezett hatalmi fordulat nem hozta el azt az áhított rendszerváltást, nem juttatott el bennünket közelebb Európához, a demokráciához, a félelem nélküli élethez. Mi több, a tegnapi diktátor náci értelemben vett nemzetiszocialista neveltjei a büntetés legcsekélyebb kockázata nélkül szitkozódhatnak a televízióban, uszíthatnak minden tekintetben fasiszta szellemiségű lapokban az igazi román demokraták ellen, a nemzetiségek ellen, mindenekelőtt pedig a magyarok és a zsidók ellen. Uszíthatnak reggeltől estig, miként az idén október 17-én is történt a parlamentben. Szervezhetik ilyenformán televíziós közvetítéssel az újabb véres pogromot országszerte az európai mérce szerinti jogait követelő erdélyi magyarság ellen. Mert Ceauşescu másod- és harmadgarnitúrájának uralma számára – így kell ezt fogalmazni – nincs félelmetesebb veszély, mint Európa emberjogi törvényeinek érvényesítése ebben az országban. Valószínű tehát, hogy az új román kormány mindent el fog követni most a piacorientált gazdasági élet érdekében, ám az előző kabinet örökségeként semmit sem fog engedélyezni az önrendelkezés valóban emberi jogának gyakorlásából, s ennek azzal is tanújelét adja, hogy máris elzárkózott a több mint kétmilliós magyarság és a többi nemzeti kisebbség sajátos ügyeit intéző Nemzetiségi Minisztérium létrehozásától.

Zenészek jellemzik e magatartást legjobban, amikor azt mondják, egy a kotta és más a hang. Míg tehát a kotta és a hang nem lesz azonossá az új kormány deklarációiban is, addig nyilvánvaló, hogy ezeket fenntartással kell fogadnunk. Fenntartással, illúziók nélkül, ám abban a tudatban, hogy a demokrácia látszatának bűvészmutatványaival, Ceauşescu neveltjeinek másodgarnitúrájával, valamint olyan képviselőkkel és szenátorokkal, akik minden képzeletet felülmúló magyarellenes gyűlölettel és antiszemitizmussal töltik ki a parlament munkanapjait, ilyen körülmények között rohamosan fokozódik az ország elszigeteltsége. Ez pedig nem csupán politikai züllést, hanem növekvő gazdasági nyomort is jelent. Az is tény, hogy az ország nemzeti kisebbségeinek alkotmányosan biztosított, az önrendelkezés, tehát az autonóm változatok elve alapján kiépített jogrendszere nélkül sem juthatunk közelebb Európához. Ilyen lépésre pedig, sajnos, ma még nem hajlandó az ország vezetése.

Ezzel szemben nacionalista körök mindent elkövetnek, hogy a nemzetiségeket megtörjék, emigrálásra kényszerítsék, avagy erőszakkal asszimilálják, a Székelyföld közel egymilliós kompakt magyar lakosságának városait pedig folytatólagos, masszív betelepítéssel etnikailag megbontsák. Éppen napjainkban folyik különben a romániai magyarság gerincének, a székelységnek, a székelység gerincének is a megtörési kísérlete. Ez a kivégzett diktátor befejezetlen művének a folytatását jelenti. Szinte végrendeletének teljesítését. De rá kell ébredniük majd, hogy ezzel magát a román nemzetet is megnyomorítják. Reményünket nem csupán saját küzdelmünkbe és a nagyvilág szolidaritásába vetjük tehát, hanem a nemzeti demagógiával félrevezetett román tömegek ama józan felismerésébe is, hogy javát, jólétét nem azok akarják, akik halált, pogromot, börtönt, akasztófát kiáltanak naponként a sajtóban és minden más módon a magyarságra.

Elképzelhetetlen, hogy az a nép, amely valóságos egységben az összes nemzetiségekkel képes volt megdönteni minden idők egyik legjobban megszervezett diktatúráját, hogy ez a nép hosszan tűrje még egy neototalitarizmus katasztrófapolitikáját. A gyalázatban megboldogult diktátor a közelgő kommunizmus és az Erdélyből kényszerűleg távozó magyarok és szászok hátrahagyott javainak örömével kecsegtette népét. A hatalom mai fanatikusai a közeli kommunizmusról lemondva a távozó magyarok üres helyén vélik megtalálni az áhított történelmi boldogságot. Újabb vákuumra lesnek. Ez pedig nem fog menni, mert nem fogunk menni. Maradunk, ahol eddig voltunk, és leszünk, ahol vagyunk – ezerszáz éves szülőföldünkön.

Mindennek rendelt ideje van^*

Sorsunk fölé hajolni összegyűltünk tehát, mert a prédikátor könyve szerint is: mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak… Ideje van a megölésnek, és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak, és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhagyásának, és ideje a kövek egybegyűjtésének. Ideje van a keresésnek, és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak… Ideje a hadakozásnak, és ideje a békességnek.

És ideje van… de ne soroltassék, mi mindennek van itt az ideje, vagy nincs itt az ideje. Múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójának szorításában ordas veszedelmek közepette épp az a dolgunk, hogy egy történelmileg adott időben a cselekvés irányát és módozatát megtaláljuk, hogy az utánunk jövők elmondhassák majd: az RMDSZ második, marosvásárhelyi kongresszusának küldöttei racionálisan ítélkező politikusok voltak, nem pedig a modern művészetek gyakorlói, akik kedvük, sajátos esztétikájuk szerint keverhetik az idősíkokat s a tér dimenzióit. Ezt reményként könnyű megfogalmazni, ám az út- és cselekvésimódozat-keresés annál nehezebb lesz. Bizonyára nem mentes konfliktusoktól sem.

Ne feledjük azonban, hogy minél szabadabbak vagyunk az ellenvélekedésben, annál terheltebbek is a felelősségben, minden kimondott szavunkért. Mert ahányan vagyunk itt, annyiféleképpen vélhetjük, a rendelt időnek – hisz rendelt idő a miénk, nem házilag készített, nem jó anyánk sütötte, főzte, familiáris eledel –, a korparancsnak tehát melyike fontosabb, és így ki-ki onnan szólhat, ahol a legokosabbnak gondolja magát. Sorsunk fölé hajolva e változatosság jegyében kezdjük el tanácskozásunkat. Az egymásnak feszülő elvek, nézetek, egyéni és csoportfelfogások, hit- és világnézetbeli változatok, taktikai és stratégiai különbözőségek polifonikus jellege remélhetőleg a közös cselekvés irányába serkent majd bennünket. Lelki fülem hallja, persze: lesz itt hangzavar is, de kívánom, Illyés Gyulával szólva – jaj-sötét szívek fájdalma kéri –, az a hangzavar bartóki legyen: a létnek zord igaza! A kimondás vigasza. S hajdani könyörgések helyén a nyílt követelés: „rendet, igazit, vagy belevész a világ; belevész a világ, ha nem a nép szólal újra – fölségesen!”

És hadd mondjuk el újból: mi is nép vagyunk! Sötét erők másnak szántak a nagy olvasztókemencében, avagy, a zsidóságéhoz hasonló a diaszpóra, vándorútjain. De nép vagyunk! Helyben maradásra elszánt nép az ősi szülőföldön. Ha ugyan ezt így ki lehet még mondani. Ily egyértelműen a naponta menekülők, a végleg távozók siralmas látványa fölött.

Kérem, bocsássanak meg, hogy reményemet a teljes valónak véltem, és azt mondtam könnyedén: elszánt nép! Elszánt, megosztottan. Maradásra és távozásra készen. Reményeiben, részint összetörten, de sok hajlandósággal is a folyamatos küzdelemre, talpra állásra. Ezért szükséges önvédelmi céllal is meghúznunk az exodus vészharangjait. Vétkesek közt cinkos, aki nem harangoz.

De vissza most újból, ha csak érintőleg is a számbavétel gondolatához. Szinte hallom megannyi kemény mondandó zúgását, feszültségterhes agyakban, akár egy transzformátorházban. Önelégültség és hozsannák helyett súlyos gondok szikláit fogják felgörgetni felelős férfiak, nők, aggok, mint jómagam, s fiatalok, mint egész szövetségünk. Ki fog derülni nyilván, hogy közügyi, politikai munkára választott férfiaink, megbízottaink miként sáfárkodtak az erdélyi magyarság bizalmával. Bizonyos, sok-sok elismerést, ám ugyanannyi számonkérést érdemelnek. Ez részemről nem az egyrészt-másrészt lagymatagsága, csupán az indokolt félelem az indulati eredetű, sommás, egyoldalú értékeléstől. Mert ugyan ki az közöttünk, aki egyszemélyes tridenti zsinatként nyilatkozhat kegyelemről, bűnről, erényről és purgatóriumról! A kérdés persze szónoki, itt senki sem képzeli magát zsinatnak, még kevésbé tridentinek, hanem inkább s joggal székelyföldinek, kalotaszeginek avagy bánságinak és a többi. Ha pedig ebből támadnának mozzanatok, csak egyetlenegy okozhatna jogos aggodalmat: a mi közösségi cselekvésünk, kisebbségjogi küzdelmünk sokszínűségből támadt egységének, viszonylagos egyöntetűségének tagadása. Az individuum szuverenitásának olyasféle értelmezése, amely véglegesen kompromittálódott fogalomként neveti szembe például a sorskérdéseinkben tanúsítandó szükséges egységet, a közös veszedelemben a közös fellépést.

Én úgy gondolom, barátaim, Ionesco úr híres-tanulságos abszurd játékára emlékezve: kisebbségi létben, annak mindétig omlásra kész ege alatt nem minden totalitárius veszedelmet jelző rinocérosz, ami kollektív eszme és közösségi magatartás. Avagy individuális tulajdonunk-e mindaz, aminek védelme végett kollektív jogot is követelünk? Azt a világszerte immár természetes emberi jogot, amit minapában magas helyről szóló szájak újból megtagadtak tőlünk. Megtagadták, s nem szeszélyből, nem tudatlanságból, hanem éppen annak tudatában, hogy valamely nemzeti kisebbség kollektív joga egész jogrendszerének az alapját jelenti. Szerves kapcsolatát is az európai demokráciákkal, amelyek – tetszik, nem tetszik – mércéi maradnak az emberi jogoknak.

Az emberi jog ugyanis nem lehet folklorisztikus, helyi, regionális sajátosságok szerint alakított. Az emberi jogok korszerű értelmezése már-már matematikai: nem alku tárgya. Hegelnek igaza lehetett abban, hogy egyik tudat a másik tudatot tagadja, és e tagadás az emberi fejlődés dinamikája. A heidelbergi mester azonban maga is rábólintana arra, amit megismételve zárom szavaimat: egyéni és kollektív jogaink rendszere – nem alku tárgya. Ha ebben egységre jutunk, az nem a mennyei harmónia szörnyűsége lesz, hanem ittlétünk legfőbb értelme. Mert mindennek rendelt ideje van. A széthúzásnak soha!

Egységes küzdelmet az ártatlanul elítéltekért!^*

Cseresznyés Pált, aki Marosvásárhely magyar lakosságának önvédelmi küzdelmében 1990. március 20-án maga is részt vett, tízévi börtönre és közel egymillió lejes kártérítésre ítélték.

Hányadik immár az ártatlanul börtönbe vetett magyar és cigány áldozatok között? Közel félszázadik.

És mi a bűne?

Nem tudni, milyen módszerekkel kicsikart beismerése, valamint egy – sehol a világon el nem fogadható – homályos videofelvétel alapján: belerúgott a magyarellenes pogrom egyik görgényvölgyi román sebesültjébe. A felperes korábban ország-világ előtt bevallotta, hogy a véres támadás szervezőinek késztetésére, azok irányításával jött „küzdeni” Marosvásárhelyre, ám ezt a beismerést áthamisították saját ellentétébe. A támadóból áldozat lett, a megtámadottak egyik tagja, Cseresznyés Pál pedig vandál bűnöző. A pogromnak jórészt közismert szervezői azóta is büntetlenül garázdálkodnak, propagandisztikus előkészítői televíziós műsort és lapot szerkesztenek, új s új változatait gyakorolják a faji uszításnak, az írott betű történetében páratlan zsurnalisztikai terrorizmusnak.

Cseresznyés Pál elítéltetése a cinikus igazságtalanság és a sovén bosszú nyílt szándéka folytán jöhetett létre.

Hinnünk, remélnünk kell, hogy ez az újabb súlyos törvénytiprás az utolsó, amely városunkban megtörténhetett. Az utolsó lesz, ha nem várjuk, hogy Romániában valamilyen jogi mannahullás elégítse ki a joghiányban szenvedőket!

Ha mindenki megérti, hogy Cseresznyés Pál személyében nem csupán egy ártatlan embert gyaláztak meg újból, hanem a város egész magyar lakosságát.

A törvénytelen és abszurditásában egyedülálló ítélet: a romániai összmagyarság arculköpése: cinikus és szemérmetlen megcsúfolása mindannak, amit a jogalkotás terén Európa humanista gondolkodói egy ezredév alatt megteremtettek.

Éppen ezért: Cseresznyés Pál ügye mindannyiunké, akik az igazság híveiként a letűnt bolsevik nacionalista diktatúra konstrukciós pereire is emlékezhetünk.

Ha Cseresznyés Pál tragédiája nem válik közös ügyünkké; ha egyéni és kollektív tiltakozásunkat elnémítaná a közöny, a félelem, a ne szólj szám, nem fáj fejem bölcsességének vélt meghunyászkodása; ha nem kíséreljük meg végét vetni a hatalmi visszaélés marosvásárhelyi taláros bacchanáliájának: passzivitásunk újabb szenvedéseit vonjuk a fejünkre.

Tízévi börtönnel Cseresznyés Pált valójában halálra ítélték.

Az ártatlanság tudata, bizonyossága ilyen embertelen bosszút nem viselhet el.

Mentsük meg Cseresznyés Pál életét, és vele együtt mindazokét, akik a forradalomnak nevezett események idején korábbi szekus kínzóikra támadtak, aminek következtében egyesek a temesvári tömeggyilkosoknál is súlyosabb büntetést kaptak. Mentsük meg azok életét, akik a márciusi pogrom után önvédelmi jellegű cselekményeik miatt kerültek börtönbe – támadóik helyett.

Indítsunk küzdelmet értük a törvényes módozatok minden területén, összekovácsoltan, közösségileg, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség több mint félmilliós tagságának cselekvő részvételével.

Az eddigiekhez képest új módon, radikális módon, világra szóló hangerővel, s az emberi jogok szellemét tisztelő román ellenzéki barátainktól is erkölcsi támogatást kérve.

Indítsunk új küzdelmet a magyarságunkért szenvedők érdekében – a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Küldötteinek Országos Tanácsa, az Elnökség, az operatív vezetőség alaposan kidolgozott és következetesen megvalósított terve alapján!

Országos szinten is tehát!

Egy nem csupán deklarált, de jogvédelmi téren is működő nemzetiségpolitikai tömegszervezet bel- és külkapcsolatainak útján, minden nemzetközi emberjogi fórum azonnali segítségét kérve!

Vajon kell-e bárkinek is magyarázni, hogy a magyarüldözés szóban forgó áldozatai tagadhatatlanul politikai elítéltek?! A koncepciós perek megrendezői vajon számíthatnak-e még bárhol a világon olyan cinkosokra, akik Visinszkij és Drăghici szellemének utóvédharcát, ártatlanok bebörtönzését európai joggyakorlatnak minősítenék? Vajon akad-e gyermekded hiszékenység a nemzetközi fórumokon, amely hitelt adna annak a szánalmasan hazug állításnak, miszerint a közel félszáznyi erdélyi magyar elítélt Cseresznyés Pálig bezárólag: közbűntényes személy?!

S vajon a román kormány, a parlament mikor fog rádöbbenni arra, hogy ilyen csausiszta-nacionalista ítéletekkel vajmi nehéz, sőt lehetetlen akár az Európa Tanácsban, akár az amerikai vezetés köreiben is komolyabb támogatásra számítani az ország javára?

Részünkről tehát nem szónoki fogás azt állítani, hogy minden jogtiprás elleni fellépésünk egyúttal az egész ország, a román nemzet demokratikus érdekeit is szolgálja.

Cseresznyés Pál ügyében joggal került szóba sajtónkban, hogy e balkáni jellegű Dreyfus-pörben vajon akad-e Zoláéhoz hasonló írói lelkiismeret, amely fölemeli szavát az ártatlanok védelmében?

Jogos kérdés!

Kivált, ha arra gondolunk: mily kiváló koponyák fecsérelik néha szellemi energiáikat doktriner vitákra, csoportküzdelmekre, nemzedéki ellentétekre!

A börtönben sínylődők egyetlen, közös, minden kiagyalt másságtól mentes létformája pedig: a mérhetetlen szenvedés. Eladdig, hogy magyar anyjukkal, testvérükkel nem válthatnak szót magyar nyelven a börtönben.

A fenti jogos kérdésre pedig így válaszolhatunk: egyéni tiltakozással, írói szolidaritással neototalitárius viszonyok között semmire sem megyünk. Ezek csupán vasárnapi iskolai istenes dalocskák a törvénytelenség, a sovén bosszúállás folyamatos Maros menti dúlásai közepette.

Itt kollektív küzdelem szükségeltetik!

Megnyugtató lenne tudnunk, hogy az emberi fájdalom iránti személyes empátia szövetségünk kollektív vezetésének lelkiismeretében fog voltaire-i módon megnyilatkozni.

A sötét gyűlölet hiénáitól üldözött Calas család megmentőjét minden évnek Szent Bertalan napján lázas fejfájás kínozta. Rendkívüli érzékenysége minden igazságtalansággal szemben haláláig táplálta küzdő és halhatatlanná lett szellemét.

Talán nem vétek és nem merénylet a személyes szabadság elve ellen, mikor azt kívánom, hogy Cseresznyés Pál és rabtársainak szenvedése nemzetiségi szövetségünk minden vezető tagjának voltaire-iánusan lázas főfájást okozzon.

Bocsánatot kérek mindazoktól, akikről köztudott, hogy már-már foglalkozásuk a szolidaritás az elesettekkel, az üldözöttekkel. De vannak elegen csak saját ügyükben sietős léviták, akik a rablóktól leütött és kifosztott embert Jerikóban magára hagyják.

Sem fejük, sem szívük nem fáj a szenvedőért.

Életmentő szolidaritás^*

Tíz esztendő jubileumi forduló, remélem tehát most nagyobb a ’90. márciusi magyarellenes pogrom iránti közfigyelem – itthon ugyanúgy, mint Magyarországon, külföldi magyar körökben. Épp ezért minden eddiginél hangsúlyosabban küldöm a Népújság útján is szívmeleg köszönetemet mindazoknak, akik a baltás-husángos támadás tragikus óráiban – mikor 79 személy élete forgott végveszélyben az RMDSZ Maros megyei székházában – minden lehetséges módon próbáltak a védelmünkre kelni, a pogrom veszélyéről hazai és nemzetközi fórumokat értesíteni. Személy szerint én kerültem akkor a pogromszervezők gyilkos szándékának középpontjába, nem túlzás azt mondanom, hogy egyéni és közösségi szolidaritás, önzetlen segítség folytán maradtam életben.

Az ellenem elkövetett gyilkossági kísérlet után mind a sajtó, televízió útján, mind levélben, táviratilag oly sokan szólaltak meg, annyian jelezték együttérzésüket, hogy személyi válaszadásra, köszönetem, hálám, meghatottságom jelzésére képtelen voltam. Bocsánatát, megértését kérem mindazoknak, akikhez csak most – s ezúttal is újabb műtét utáni bajokkal küszködve – küldöm el köszönetemet.

Megértést kérek azért is, hogy mivel az áldozatos szolidaritásnak igen nagy közösségéről van szó: név szerint lehetetlenség fölsorolnom mindazokat, akiknek őszinte hálával tartozom.

Köszöntöm kezdetként mindazokat, akikkel együtt védtük – míg lehetett – szövetségünk székházát a vandál rombolók és gyújtogatók ellen. Jórészük szerteszóródott a nagyvilágban, egyharmaduk tán itthon van, és – emlékezik. Üzenem mindannyiuknak, hogy – bár néhányan Isten csodájaként maradtunk életben – döntésem, hogy kimegyek a vérszomjas tömeg elé, az egyetlen lehetséges módja volt mindannyiunk tűzhalálának elkerülésére. Üzenem nekik, hogy sem gyermekded hiszékenység, sem félelem szülte meggondolatlanság nem játszott közre döntésemben, amelynek következtében a mindenre képes ostromlók elvonultak a tetthelyről. Köszönöm bátorságát, áldozatkészségét annak a magyar katonának, aki épp, mert védeni próbált engem gyilkos szándékú merénylők ellen, maga is orvosi kezelésre szorult azon az estén. Köszönöm orvosaim gyors, életmentő segítségét, azokét is, akik Bukarestbe szállításom ügyében fáradoztak. Köszönöm a fővárosi román orvosok kísérletét sérült szemem megmentésére. Köszönöm bukaresti barátaim látogatását és segítségét abban, hogy Budapestre juthassak el a Központi Katonai Kórházba. Köszönöm az ottani magyar orvosok rendkívüli figyelmét, eredményes gyógyító munkáját; köszönöm a magyar sajtó és televízió szolidaritását, s a megható fogadtatást, melyben a magyar főváros ifjúsága részesített engem. Köszönöm a magyar kormány akkori és későbbi erkölcsi és anyagi támogatását szemem világának megmentése végett. Nemzettestvéreim segítsége volt: közösségi áldozat. Köszönöm az amerikai magyarok anyagi hozzájárulását az ottani műtéthez: köszönöm ennek párját Németország magyarjai részéről, mikor Kölnben került sor újabb szemműtétre. Köszönöm a budapesti, szegedi, debreceni és veszprémi orvosok, barátaim és nagyrabecsült tudós gyógyítóim régtől tartó, folyamatos fáradozását azért, hogy megrokkant egészségemet jóra, munkaképes állapotomra fordítsák vissza.

Hálával említem itt a Segítő Jobb Egészségügyi-humanitárius Alapítvány vitális szerepét évekig tartó gyógykezelésemben. Súlyos napokon is erőt, reményt jelentett számomra, hogy sürgősségi esetekben is bizton fordulhatok a marosvásárhelyi Caritsan orvosaihoz.

Soha nem felejtem azokat, akik otthonukban otthont, családjukban szerető gondoskodást nyújtottak számomra a lábadozás amerikai hónapjaiban, majd kölni műtétem idején Németországban.

Köszönöm azok rendkívüli áldozatát – hiszen a puszta szándék már önmagában is cselekedet volt –, azok jelentkezését, akik családtagjaimmal egyidejűleg teljes látásom visszaszerzése érdekében önnön szemük fényének donoraiként kerestek meg engem. A tény, hogy ilyen szervi átültetés csak a távoli jövő kétes lehetősége, semmit sem csökkent az áldozatkészségen, melyre méltó igét, jelzőt milliós szóbőségünkben sem találok.

S végül egy különálló és személyre szóló köszönettel zárom mondandómat. Köszönöm B. Iuon barátomnak, szülőfalumban közvetlen szomszédunknak, hogy ama véres március életet mentő hősei között maga is föltűnt, bátran és eredménnyel szállt szembe gyújtogató szándékot kiáltó személyekkel. Édesanyám házát akarták felgyújtani – miattam, akiről úgy hallották, hogy Marosvásárhelyt országdarabolást akarok véghezvinni. Köszönöm neked is, Iuon, amit cselekedtél. Soha el nem fakuló hálámat küldöm Pusztakamarásra.

Segélykiáltás iskoláinkért^*

A magyar nemzet európai keresztény államiságának millecentenáris évfordulóján.

75 évvel azután, hogy a trianoni békediktátum következtében a magyar nemzet egyharmada (3,5 millió) került idegen uralom alá, s vált a szomszédos utódállamok asszimilációs politikájának tragikus áldozatává.

50 évvel a második világháború befejezése után, mikor az egész földkerekségen az emberi jogok térhódításának, a faji, nyelvi, kulturális diszkrimináció alkonyának lehetünk tanúi, a III. évezred kapujában mély aggodalommal tapasztaljuk többek közt a kelet-európai agresszív, többségi nacionalizmusok föltámadását.

Ennek egyik jele, hogy a Romániában élő kétmilliónyi magyarság a végveszélybe jutott etnikai közösségek segélykiáltását küldi a világ valamennyi népéhez és kormányához:

– S. O. S.! – save our souls! – mentsétek meg lelkeinket!

Nemzettestvéreink, akik a Romániához tartozó Erdély (Transsylvania) őslakosai, a borzalmas délszláv etnocídium árnyékában a kulturális genocídium, exodus kiszemelt áldozatai lettek.

A román kormány előterjesztésére a Parlament olyan tanügyi törvényt hagyott jóvá és léptetett életbe, amelynek agresszív, nacionalista jellege, nyílt asszimilációs törekvése meghaladja a ’89 karácsonyán kivégzett román diktátor neohitlerista politikáját, amely a vér mítoszával fertőzte meg hosszú időre a román társadalmat. E sugárfertőzés felezési idejét meghosszabbítja az a tény is, hogy a Ion Iliescu államelnök védnöksége alatt működő Vacaroiu-kormányban egyre nagyobb szerephez jutnak olyan fasiszta jellegű, antiszemita politikai erők, amilyen például a Nagyrománia Párt és a Román Nemzeti Egységpárt, élükön nemzetközileg is ismert fasisztoid, antiszemita politikusokkal.

Az államelnök által is kézjegyével szentesített új román oktatási törvény legfőbb jellemzője, hogy a 75 esztendő óta követelt autonóm anyanyelvi oktatás biztosítása helyett a mai román kormány valójában Nicolae Ceauşescu politikai végrendeletét valósítja meg az új tanügyi törvénnyel is. Ez a magyarellenes intézkedés

– nem engedélyezi az Erdélyben közel 500 éven át működő magyar főiskolák visszaállítását;

– nem engedélyezi a kommunista diktatúrában államosítás útján elkobzott felekezeti és magániskolák, valamint a hozzájuk tartozó ősi, magyar, polgári vagyonok visszaszolgáltatását.

Ezzel szemben a nemzeti türelmetlenség, az erőszakolt asszimiláció nyílt bevallásának jeleként, román tanítási nyelvű iskolák létrehozatalát teszi kötelezővé olyan településeken is, ahol a lakosság teljes egészében magyar anyanyelvű.

Mindezek közeli és távlati következménye a 70 éve fogyatkozó romániai magyarság újabb kivándorlása, menekülése Magyarországra, nyugati államokba, Amerikába, Ausztráliába. Főiskolai tanulmányaik folytatása végett fiatalok nagy tömegben hagyják el szülőföldjüket, hogy magyarországi egyetemeken próbálják meg tanulmányaik anyanyelvi befejezését.

Így valósul meg Romániában „vértelen eszközökkel” a Ceauşescu által elindított homogenizálás, a nemzetállam mihamarabbi létrehozatalát célzó etnikai tisztogatás.

A délszláv vérengzés árnyékában, az etnikai konfliktusok láttán elborzadó nyugati kormányok bizonytalankodását kihasználva, Románia szélsőséges politikai erői egy kétmilliós nemzeti közösséget taszítanak végveszélybe.

– S. O. S.! – save our souls! – mentsétek meg lelkeinket!

Közelítő messzeségek^*

Titkos és nyílt vágyunk, óhajunk, hogy látva lássanak bennünket.

És halljanak is persze!

Főleg, mikor az egyetemes emberi gondolkodás nagy tülekedésében valami újat, fontosat sikerül mondanunk az emberi létről, bármiről, ami titkot, homályt oszlat a végokokat feszegető Tudat tragikus küzdelmében.

Az Igazságnak, avagy a Szépnek, mely maga is igazság: nem kritériuma, hogy ki hirdeti, melyik náció közelítette meg leginkább a szellem teljesítményeivel. Így tehát – horribile dictu! – még magyarral is előfordulhat, hogy a Szépségnek és Igazságnak bajnokaként vívjon ki magának s népének is egyetemes elismerést.

Amikor velünk, magyarokkal az efféle csoda nagy ritkán megesik: az évszázados Rágalom vigyori képe egy pillanatra megszeppen, Versailles-ban országdarabolással szentesített hazugságai csuklani kezdenek a riadtságtól: Úristen! Ázsia magyarjairól azonkívül, amit Nyugaton sikerült elhitetni róluk, valami más is kiderülhet?

No! Csak semmi aggodalom! Az újabb rágalmak újból megteszik majd hatásukat, vélik sok helyütt Magyarország közvetlen szomszédságában, ahol kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek milliói elemi emberi jogaikat követelik a gyarmati rabságra emlékeztető jogfosztottságban.

Azóta, hogy a romániai magyarság például önrendelkezési jogait nyíltan és nemzetközi fórumokon is hangoztatni meri: minden eddiginél vadabb, epilepsziás rohamokban meg-megújuló rágalomhadjáratnak került az útjába. Ázsiai horda, nyereg alatt puhított húst zabáló rablóbanda, látszólagos keresztény, ám valójában mégis kegyetlen népség vagyunk – hirdetik mindazok, akik anyanyelvi oktatást, ezeréves helységneveink magyar feliratát követelő szavainkra csak rágalommal válaszolnak. Teszik ezt a csendőrszuronyok önérzetével, meg annak reményében is, hogy böllér gyámatyjuk, Clemenceau úr a sírjából kikelve újból rábólint az állításaikra: „A magyarok valóban ázsiai barbárok Dácia latin tengerében.”

Az én reményem más.

Az én reményem a szót értésé, jól tudván tapasztalatból, hogy mindazokkal, akik bennünk az ellenség képét látják vagy láttatni próbálják, veszélyes közelebbről is megismerkednünk. Kiderülhet ugyanis, hogy sok mindenben egyetérthetnénk. Közös véleményre jutnánk – például barbár mivoltunk dolgában, stop! Ez röpke magyarázat.

Képzelt vetélkedés Balkániában televíziós közvetítéssel, egymás történelmi bűneit, nemzeti ocsmányságait üvöltő népek között, ahol is hatalmi törekvést igazoló mítoszok hazugságain hizlalt kikiáltók szólnak az ő népükhöz ekképpen: „Lássátok, véreim saját szemetekkel, milyenek eleven mivoltukban a fekete magyarok, a hun ivadékok, a nyugati kultúrákat pusztító barbár magyarok, akiket Transsylvaniában a románok térítettek kereszténységre tökéletes eredménytelenséggel. A Kárpát-medencébe tolakodók föltűnnek mindjárt a képernyőn, miután ez a Madárcsontú Valaki befejezi zongoradarabnak nevezett klimpírozásait.”

Akinek füle van: hallja, akinek szíve sincs, a Madárcsontú Valaki törékenységén feni a nyelvét, miközben a földmély-sötét zongorahangok vágtató ménesdobaja, hirtelen-váratlan feldübörgése a múltunkká zordult idő Hádész-homályából menekülve hoz riasztó üzenetet, koporsófödelet döngető serkentést a tetszhalottaknak, az önimádóknak és magyar átokba zuhant kékarcúaknak. Feszesen ismétlődő ritmusban robognak tova hollósötét szólamseregek, majd megtérve és körkörös rohamok fokozódó ritmusában káprázatos dinamikával ismétlik, variálják, vissza-visszafogják, s újból felerősítik ugyanazt a feltámadás-napi riadót, amelynek ismerős hangjait egy Berzsenyi, egy Ady Endre küldte már mifelénk, de nem külső és távoli, hanem belső és önvizsgálati célok felé serkentve romlásnak indult hajdan erős magyart, bukolikusan édeshangú aranytrombiták szavára vágyó merengőket. A vésznek vészterhesen ismétlődő katasztrófahangjai szinte nem is egyeznek a Madárcsontú Valaki finom metszésű, Jézus tanítvány-arcával, virágvasárnapi tekintetével. Tán épp ezért, az ellentmondás feloldásaként, meg törvény szerint is, amely magasság nélkül nem ismer mélységet, a sötét hangok serege úgy szárnyal föl és oly váratlanul, hogy iménti komor döbbenetünkből szinte képtelenek vagyunk kiszabadulni, fölkészülni a csoda befogadására, a csillagrégiókból zuhanó fénydallamok meghallására.

A Madárcsontú Valaki viszont varázslatos erővel bír, pillanatok alatt emel magához bennünket a Teljességbe, az ítélet és kegyelem égi-földi metamorfózisának fénykörébe. Vad viharzásban, hegyek vajúdásában, ménesdobajban és csillagözön fényjátékában alig három perc múlt el, s a végtelen Időnek e buborékjában a Mindenség dimenzióit érzékelhettük.

„Hát jönnek-e már a barbár magyarok?” – türelmetlenkednek Balkániában, míg valaki meg nem szólal, mondván: „A magyarok: Ő volt! A klimpírozó Madárcsontú Valaki. Becsületes nevén Bartók Béla. Amit pedig eljátszott nekünk, úgy hívják, hogy: Allegro barbaro.”

Titkos és nyílt vágyunk, óhajunk, hogy látva lássanak és nyílt lélekkel, értő szívvel halljanak is bennünket, magyarokat.

Nem a szavak szépségversenye^*

Sorstársaim a kisebbségi létben, amelyet hetven évig tartó gyarmati alávetettség után a magyar nemzeti közösséget megillető önrendelkezési jogokkal akarunk kiteljesíteni – testvéreim a közös gondban, kérlek benneteket, hogy kényszerű távolmaradásom ellenére is, hallgassátok meg néhány gondolatomat.

Mint köztudomású: olyan okok miatt, amelyek számomra drámai súlyú okok voltak és maradtak, kénytelen voltam lemondani az RMDSZ Maros megyei szervezetének tiszteletbeli elnöki funkciójáról. Bevallom, fájdalmas mozzanata volt ez annak a helyi közügyi cselekvésnek, amelyet szervezetünk egyik alapítója és elnökeként 1989. december végén elkezdtem, hogy 1990. március 19-én este fél tízkor magyarellenes pogrom vessen véget átmenetileg megannyi személyes és közösségi álomnak, békés törekvésnek a városban.

Fájdalmas volt ez a döntés azért is, mert lényeg és látszat versengésében ezúttal is a látszat kerekedett felül, keltett aggodalmat, rosszallást, jóhiszemű tagtársaim között is. Megértem őket, de magam is megértést kérek tőlük. A szervezeti korlátok lehetetlenné tették közvetlen kapcsolatomat azzal a közösséggel, amely testületként, közgyűlésként engem tiszteletbeli elnökké választott. Ezért hangsúlyozom itt és most: lemondásommal a legcsekélyebb bántalmat sem akartam okozni a város és a megye RMDSZ-tagságának; soha nem volt, hitem szerint soha nem lesz okom szembekerülni azzal a magyar közösséggel, amelynek egész életművemet szenteltem; amely a történelem súlyos csapásait szenvedve ifjonti, romantikus képzelgésekből és tévedésekből engem is kirántott; sorsához kapcsolt, amely sorsommá lett az írói munkában. Aki 1990. február 10-én részt vett a marosvásárhelyi gyertyás-könyves tüntetésünkön: soha nem felejtheti százezer magyar méltóságteljes, némán is jogot követelő vonulását, mikor Babits Mihállyal mondhattuk: van némaság, amely messze hallik, időben is messze sugárzik, engem pedig arra kötelez, hogy megvalljam: köztem és szűk testületi csoportok, személyek között támadhat olyan mély ellentét, akár a Tordai-hasadék: én azt a közösséget, amelynek itt küldöttei vannak, és amelynek a nevével egyesek visszaélnek: soha nem hagyhatom cserben. Akkor sem, ha netalán nem a marosvásárhelyi, hanem a pusztakamarási szervezet tagja leszek.

Az elkötelezettség gondolatát le is zárom ezzel. Magamat ismételve mondom: e mostani tanácskozás nem lehet a szavak szépségversenye, de kívánom: ne legyen a politikai rózsasándorkodás alkalma sem, hiszen az eszköz, amelyet szövetségünk a küzdelmeihez választ: épp olyan tartozéka az igazságnak, mint az áhított végeredmény. Ez nem pusztán módszerbeli, hanem kultúrlelkületi és erkölcsi kérdés is. E kettő együtt szövetségünk megújulásában döntő szerephez juthat, ha egységünket nem dogmaként értelmezzük. Ha a szellemi pluralizmus elevenségében a minőségi és erkölcsi követelmény kerül mindenek fölé, megszüntetve bármilyen személyi és csoportérdek-dominanciát.

Mivel a tisztújítás nem cél, csak eszköz alapvető törekvéseink érdekében, engedtessék meg a következők futólagos fölemlítése.

Először: alapelveink, amelyeket szövetségünk legutóbbi kongresszusa dolgozott ki: olyan fegyverek, amelyeket senki ki nem verhet a kezünkből. Ezek legfontosabbja az autonómia. Ehhez kapcsolódó gondolatom, hogy: a román népet, mindenkori érdekeinek hordozóit nem szabad lebecsülnünk azáltal, hogy megfeledkezünk történelmi ígéretükről, amelyet 1918-ban kaptunk volt az önrendelkezés ügyében Gyulafehérvárott.

Másodszor: amikor halljuk a figyelmeztetést, hogy olyat követeljünk, amivel nem sértjük a többségi nemzet érzékenységét! – tegyük hozzá magunk is a kiegészítést, miszerint: a kisebbséginek is van érzékenysége!

Harmadszor és végezetül: a romániai magyar nemzeti közösség emberi jogi küzdelmének még mindig olyan történelmi szakaszát éli, amikor parlamenti, kormányzati eszközei gyöngék; igazi ereje tömegében rejlik. És nem csupán választások idején, hanem állandólag, a törvényes politikai harc minden formájában. A tömegerőt nem pótolja semmilyen nyilatkozat, állásfoglalás; nem mindegy tehát, hogy megyei szövetségünk cselekvő közösségét tízezrekben mérhetjük-e, vagy százalékban: emberi tömörülésekre nem érvényes a fizika törvénye, miszerint a cseppben a tenger tükröződik. Ezért kívánom a tisztújító közgyűlésnek a munka számbavételében a tárgyszerűséget, amely az eredményes tanácskozás legfőbb feltétele, mert követelményei így hangzanak:

Érzelmi kompozíciók helyett a fölvállalt és elvégzett munka tényei beszéljenek.

A romániai magyarság mostani, drámai helyzetében, mikor sem elkobzott földjeit, székelyföldi hatalmas erdeit, sem egyházi és világi javait teljesen vissza nem kapta; mikor a korrupcióval terhelt, sok esetben titkos privatizálás folytán ősi magyar javakat vesztünk el örökre – ilyen időben, barátaim, a szövetségi munka mindenekelőtt azon mérhető: mire mentünk ilyen tekintetben? Kisebbségi létben, államosításokkal sújtottan, érdekvédelmi küzdelmet a visszaszerzett javak mennyisége szerint lehet csak megítélni. Itt és most erre legilletékesebb fórumnak tekinthető a küldöttközgyűlés. Ha erre összpontosít és eszerint ítéli meg a tisztségviselők kétéves ténykedését: sorskérdéseinkkel szembesül, amelyeket megkerülni nem lehet.

Jól tudjuk persze: évtizedeken át elorozott közösségi és magánjavaink visszaszerzését nemzetállami és többségi érdekek teszik ma még szinte lehetetlenné. A francia diákmozgalmak óta közhelyszámba menő jelszó azonban ránk is érvényes: legyetek realisták, ostromoljátok a lehetetlent! Mert jól tudjuk, barátaim: minden, ami ma már lehetséges, kezdetben lehetetlen volt.

Magyarok Transzjordániában^*

Kis pletykafészek a nagyvilág. Egyik magyart a másik szerint ítéli meg: kettejük után, sokadalomban a magyarságot, Magyarországot is. E kontinentális megítélésben és főleg szapulásban manapság elismerő szavak is elhangzanak rólunk. Mit ad isten! – még onnan is, ahol trianoni döntésként épp hetvenhét esztendeje kimondatott a ránk mért büntetés: hungarocídium…

Ami azóta megmaradt belőlünk: roppant geopolitikai módosulások folytán – és valljuk meg, ezúttal okos alkalmazkodással – minden jel szerint újból Európának szerves részévé lesz –, tehát nem csupán térkép szerint. Itt-amott, remények ügetőversenyén Petőfi jóslata száll lobogókra: „A magyar név megint szép lesz.” Szép lehet, kivéve minket, erdélyi magyarokat meg a többi kisebbségit Felvidéken, Délvidéken. Nekünk most még így szól a regula: a türelem rózsát terem, követelményeinkben pedig hátrább az agarakkal! Többek közt egy francia úrtól is hallom ezt. Szavai Illyés Gyula följegyzését juttatják eszembe. A második világháborút lezáró békekötések idején ő tapasztalta: kelet-európai érdekeik vásznán akármerre tévedt a győztesek ollója, vagdalt országrészek számára nem volt apelláta. Transzszilvániai magyarokról szólva ekkor adta hírül egy párizsi napilap: Transzjordániát újból Romániának ítélték a győztes hatalmak.

Reméljük: ma már többet tudnak rólunk és Erdélyről. Reméljük: Magyarország is bepótolja mindazt, amitől népét fél évszázadon át megfosztották a határon túli magyarok sorsát illetően. Reméljük, tudja, hogy a nemzet legerősebb és nyelvében leggazdagabb ága a székelység is magyarul beszél, s a legszebben beszél magyarul.

Románia viszont – Magyarországgal szemben – egyelőre kimarad az európai integráció kereteiből. Ha nem is a régi módon: újabb vasfüggöny ereszkedik a két ország közé. Nagy gondja, aggodalma lesz ez Romániának ugyanúgy, mint Magyarországnak. Súlyos aggodalmunk lesz nekünk is, erdélyi magyaroknak. Feltámadásunk átmeneti reményének megtöretése következhet abból, ha ügyünket Magyarország nem viszi magával Európába. Ezért várjuk el tőle, hogy belépése előtt, „átvilágításakor” nemzeti problémáinak poggyászkontrolljakor nyíltan bevallja: maga mögött hárommillió magyarnak aggasztó emberjogi állapota, konfliktusos helyzete marad, amitől nem szabad megijedniök azoknak, akik régen rendezett állapotukban ijedeznek megoldatlan konfliktusoktól.

Európa népeinek közösségében, ahol svájci kantonok, finn, olasz, spanyol autonómiák bizonyítják a nemzeti paranoia végleges kimúlását, mi magunkról csak az igazat mondhatjuk. Magyarországtól azt várjuk, hogy Európa példáját lehetőségei szerint kötelezővé tétesse a kelet-európai, magyarfóbiában szenvedő országok számára is. Mert mindenekfelett való az emberi jogok biztosítása mindenütt, ahol azok százszor megígért és ezeregyszer megszegett, elárult ígéretek maradtak.

Hírünk és hamvunk^*

Egyiket rontják, ha egyáltalán rontani lehet még, a másikat áhítják, vízbe szórnák, szélnek eresztenék sokan sokfelől mindazok, akik a kisebbségi sorsra jutott magyar nemzeti közösségek etnikai megsemmisítésén fáradoznak immár több mint hetven esztendeje. Létünk, múltunk, másságunk és emberi jogokat követelő természetünk folytán kilógunk e sorból: az egységes, egynyelvű nemzetállam zászlaja alatt menetelők hadából.

Egy viszonylag békés, de nem békességes etnikai tisztogatás végrehajtói jól tudják: miként közelítsék meg céljukat. A kiszemelt áldozatnak először nevét és hírnevét kell gyanússá, majd gyűlöltté hazudni, végül teljes kifosztásának útján lehet ismeretlenségbe taszítani.

Magyarok Erdélyben? Kik voltak és mikor éltek, hiszen ma már se hírük, se hamvuk ezen a tájon. A nemzetállami becsvágy, még ha utópisztikus is, ilyen mondatokat fogalmaz már egy régen megálmodott, vértiszta ünnep alkalmára.

Kisebbségi sorsunk tragikus fordulatait közelebbről szemlélve azt kell mondanunk, hogy Erdély magyartalanításának kitervelői nem éppen ködevők, nem fellegjárók. Létezik felfogás, miszerint a szocializmusnak nevezett korszak idején végrehajtott államosítások egyszer s mindenkorra megtörték a romániai magyarság erejét, valaha is remélhető újbóli felemelkedésének lehetőségét. Ha Moszkva és a marxizmus–leninizmus ezt nem teszi kötelezővé: Romániában ki kellett volna találni. Hiszen a magántulajdon polgári viszonyai között, proletárdiktatúrának nevezett rablási lehetőségek nélkül minden javainkból száz év alatt sem tudtak volna ily tökéletesen kiforgatni. Földbirtok, székelyföldi erdőrengeteg, ipar, szövetkezet, kulturális intézményhálózat, minden odalett, mi pedig napjainkban így-amúgy visszanyerhető: majdnem a semmivel egyenlő. Amit hordószám vittek el, egy pohárnak az alján is elfér a kártalanításnak nevezett komédiában.

Ilyen volt természetesen a szellemi kisajátításunk is. Könyvtáraink ’44 őszén sok helyütt máglyára, későbben állami kézre jutottak, klasszikus művek ezrei anatéma alá estek; levéltárainkat belügyi tisztek vigyázzák mai napig is, múzeumainkból ellopták majdnem minden történelmi ereklyénket, elhordták templomi kincseinket, zár alá helyezték egyházi anyakönyveinket. Isten a megmondhatója, hogy szellemi hagyományainknak, európai ritkaságú értékeinknek hányad része lett lángok martalékává, hogy mi minden pusztult el az általános magyartalanításban ott, ahol csupán a mezőségi kúriák, kastélyok könyvtárszobáiban Kemény Zsigmond- és Kossuth-kéziratokra bukkant a kutató.

E röpke háttérvázlat közepébe szeretném állítani most azt az erdélyi asszonyt, aki a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola rendezői szakának végzettjeként a színpad tereiről tágabb, történelmi terekre lépve figyelt föl múltunk halálra ítélt értékeire, nemzeti máglyamesterek hóhérműködésére mindenütt, ahol ezeréves történelmi jelenlétünk kulturális bizonyítékai fölbukkantak.

Ezt az asszonyt Marosi Ildikónak hívják. Évtizedeken át gyakorolt mestersége szerint színikritikus, riporter, kultúrhistorikus, cenzor üldözte védelmezője az erdélyi magyar művelődésnek, ám könyveinek sorsát nézve azt is mondhatnám: erdélyi, irodalmi és művészeti múltunk búvárlója, elveszettnek hitt értékeink megmentője. Munkásságát, életművét ilyen címek jelzik vaskos kötetek homlokán: A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája közel ezer oldalon. Dsida Jenő kiadatlan prózai munkái és levelezése. Beszélgetések Teleki Mihály gróffal. – Az erdélyi magyar arisztokrácia útja Trianontól napjainkig. Televíziós dokumentumfilmjei közül most csak kettőt említek. A Nagycsütörtök címűt, amely az Erdélyi Helikon íróit mutatja be, és a Darabokra szaggattatol címűt, amely nagy hírű erdélyi személyiségek arcképsorozata.

Marosi Ildikó Kemény János koporsójánál, a gyász és a veszteség perceiben azon is eltűnődött: vajon a vécsi kastély valamikori urának vandál módon szétszórt hagyatékából, a helikoni szellem várának debilis betegeket őrző falai közül mit lehetne megmenteni jelenünk és jövőnk számára? Tán az is eszébe jutott, hogy miközben a történelem önmagát ismétli: az értékrombolás régi példái az új napok kazánfűtőit is hazafias lelkesedéssel töltik el a paranoiás félelmet keltő mindenkori másság megsemmisítésében. Omár kalifa idején a híres Alexandriában a hellén kultúra jegyében született régi könyvekkel fűtötték a közfürdőket. De fűtöttek nálunk is Jókai-regénnyel, Móricz-trilógiával olyan szobákat, ahol államosított könyvtáraink felügyelői fontoskodtak.

Látván Erdélyben az új kalifák uralmának siralmas következményeit, Marosi Ildikó valósággal személyes intézményként, magánhasznot, könnyű sikert, hivatalos elismerést megvetve hozta föl a mélyből múltunk szellemi kincseit. Jó tudni: ez nem az a múlt, amely miatt némelykor szakállát tépdesve meakulpázik a magyar. Ez a múlt: nem az Isten haragja folytán elsüllyedt Atlantisz, amelyet az örökös alámerülésben kékké fagyott orcával hajszol a nosztalgia. Ez a múlt, amelyet fegyver és erőszak vert széjjel: az erdélyi magyar jövendő sine qua nonja. Védelmezőnk is a létünket célzó támadásokban. Mikor egyik magyart a másik magyar miatt verik főbe, vagy ölelik át megbecsüléssel: nem mindegy, hogy köztünk él-e Mikes Kelemen, Bethlen Gábor vagy Tamási Áron.

Amikor tehát ez a konok munkában és üldöztetésben megőszült erdélyi asszony, Marosi Ildikó asztalunkra helyezi a könyveit: amikor az időnek omladékai alól újabb szellemi értékeinket menti ki, úgy illik fogadnunk őt, miként a vízi mélységekből felbukkanó gyöngyhalászokat. Ne az legyen az első kérdésünk hozzá: hány kagylót hoztál minekünk, hanem a kezünket nyújtsuk mindenekelőtt, megsegítvén őt a partra jutásban. Majd ezután, az együttérzés hatalmának tudatában kérdezzük meg tőle: fáj-e még a szemed, a szíved attól, amit odalent láttál?

Mosolyával fogja eltitkolni fájdalmát.

Nem panaszkodásra: mentő munkálatokra termett.

Syn-dromos^*

A magyar esszéirodalom remekművének címével a homlokán – Magyarság és Európa – az új folyóirat régi, de szó szerint is véresen időszerű nemzeti sorskérdéseink felé próbálja terelni az olvasó figyelmét. A keresztapaságra kiválasztott Németh Lászlónak 1935-ben közölt tanulmányából idézhetjük az aggodalmat, amely napjainknak is meghirdetett aggodalma, de ugyanúgy a bizalmat is, amely engem szólásra késztet.

Az aggodalom így szól: „Magyarország kicsiny ország; mint a szegény ember, imádkozzék a mindennapiért, s ne érdekelje a világ holnaputánja… Az ilyen messze látó s messziről néző gondolatok csak elráncigálják attól, ami az orra alatt van, fel az álmokba. Illuzionizmus ez, ahogy mondani szokás, felhőjárás, földön járás helyett.”

A bizalom pedig ezt mondja: „A közvetlen bajban az egész sorsnyomást számon tartani, a közvetlen feladat mögött üdvösségünk nagy ügyét hajszolni nem illuzionizmus.”

Hanem történelmi kötelesség!

Igaz ugyan, hogy Németh László a Trianon után szétszóródott magyarság új szellemi-művelődési küldetéséről szőtt merész álmokat, miközben megfeledkezett azok emberi jogi feltételeiről; s igaz ugyan, hogy a közép-európai eszme apostolátusát vélte fölvállalhatónak, miközben a Miatyánkot mormoló papjaink szájából is kiverték a fogat: merész gondolatfutamai mégsem vesztették érvényüket, csak kiegészítésre szorulnak.

Lényeges kiegészítésre.

Ismételjük el hát csöndes tűnődésben egyik kulcsszavát: sorsnyomás. E fogalmat Németh László történelmünk egészének diagnózisaként hagyatkozta ránk. De rossz századok súlyos csapásai közül csak azt említsük föl most, amelynek következményét minden kertelés, mellébeszélés, jajveszékelő aggodalmaskodás, eufemisztikus öncsalás nélkül a nevén kell nevezni.

Mert úgy hívják: Trianon-szindróma. Álljon meg, uram! Ne fusson el kényes szavaknak hallatán! Szedje össze magát, hadd kerüljön füle ügyébe még a következő is: súlyos tünetegyüttes, symptomacomplexus.

Nem holmi rossz beidegződés tehát, mit fölszednek a népek hosszú vándorútjuk során pusztában és paradicsomi tájakon, boldog napokon és boldogtalan századok idején.

Nem káros szenvedély! Nem pálinka, pipa, pucc és magyar átok.

Nem papi prédikációval gyógyítható lelki sajogás, még kevésbé tömeges hipochondria, minek ellenszereként anacionális kuruzslást, önostorozást, bűnbánatot és amerikánus anyagelvűséget ajánlanak újból, ám éppoly haszontalanul, mint az elmúlt idők kavicskorszakában, mikor is minden nemzeti kérdésünkre a proletár nemzetköziség kavicskupacaival etettek bennünket.

Attól tartok: az elkövetkező időkben sokaknak bele kell majd nyugodniuk abba, hogy a Trianon-szindrómát Trianon-szindrómának hívják, a tünetegyüttes eredeti görög értelme szerint pedig útkereszteződésnek, körkörös irányból eredő utak találkozási pontjának, más szóval: az elmúlt hetven évben ezeregyféleképpen megnyomorított magyarok, anyaországiak és kisebbségi létbe taszítottak menekülttáborának, egy térkép mögé szorult ország kísérteties zarándokhelyének, a fájdalom viharzónájának.

Itt kapcsolódom újból Németh László szépséges álmához a Duna-táj népeinek tejtestvériségéről. A magyar sorsnyomás enyhülésének reménye szunnyad e békességes, galambszárnyú fogalomban. Elvetni, a jövőnek távoli horizontjáról pislákoló üzenetét káromkodással fogadni bűn lenne. De hasonló bűn és botor balekség volna elhallgatni, tétlenül szemlélni az ország határain kívül sínylődő magyarok millióinak fokozatos eltűnését az erőszakolt asszimiláció kígyótorkában s a világgá futásban. Ötvenkilenc évvel ezelőtt e borzalomnak Németh László még nem lehetett közvetlen tanúja. Még csak közvetett értesülései sem igen voltak például az államilag szervezett és végrehajtott nagynemzeti homogenizálás borzalmáról.

Bizonyos, hogy ma már ő is másként vélekedne a közép-európai eszmék balkáni viszonyok közt fölvállalható apostolátusáról, de még a magyar diaszpórában hiányzó Bibliáról is; a szent könyvről olyan értelemben, ahogyan az a zsidóság fennmaradásának lett szellemi életvizévé.

Kell a Biblia! De ember is kell hozzá, aki azt az anyanyelvén elolvassa! Jog szükségeltetik hozzá, emberi jog, amelyet nem lehet jogtiprók hadára bízni, hanem csak mélyen demokratikus emberek és nemzetközi fórumok szigorú felügyeletére! Kell a Biblia, de törvényes védelem, jogállam szükségeltetik hozzá! S a szent könyv lapjaiból vécépapírt gyártók szigorú bebörtönzése még akkor is, ha manapság a szentségtörés csak szavakban esik meg. A más vallásúnak, másajkúnak sovén mocskolásában.

Németh László talán abban is egyetértene velem, amit tűnődésem végén röptetnék el az ő álomországába, a Kárpát-medence álomtérségébe. Kissé könnyed volt a szólás, midőn azt írta volt, hogy történelmi terhektől szabadultan a megcsonkult Magyarországnak jobb esélyei támadtak a minőségi bizonyításra.

A Trianon-szindróma a magyar nép egészét sújtja.

Akik ezt közel fél évszázadon át elhallgatták, a vétkesek cinkosaivá lettek a kisebbségi Endlösungban.

A bűnös nép, az utolsó csatlós cinikus meséjét ki kellett találni s indokul odavetni a győztes garázdálkodóknak.

A Trianon-szindrómát nem kellett kitalálni, mert volt, van és megmarad. Így hát „csak” tagadni kellett, vagy átkeresztelni magyar nacionalizmusnak, revíziós szándéknak, horthysta-fasiszta veszedelemnek.

Egyszerűbb lett volna pedig megállapítani, hogy a szigorúan belügyi kérdésként kezelt magyar nemzeti közösségek sorsa tragikussá vált a Trianon szülte nemzetállamokban. Drámai helyzetükön nem módosított a kelet-európai diktatúrák bukása sem. Remény és újabb kiábrándulás közepette a Trianon-szindróma elmélyült; súlyosbodását nem csupán a romániai és délvidéki magyarok fokozódó menekülése jelzi, hanem a tüneti és kóroki kezelés híveinek elharapódzó testvérháborúja is a megváltó zsinatolásban. Még szerencse, hogy eszmék, vágyak kaotikus kavargásában is fölismerhető a józan és az abszurd törekvések vonulata. Nem nehéz fölismerni a romantikus elvakultságtól mentes követelményt s a valósággal számot nem vető ámokfutást. Remélhetőleg végleges takarodót fújnak a nemzet sorsában osztozkodni nem kívánó kucséberhadak, majd velük távoznak a kommunista testvérpártiság jegyében gyakorolt megalkuvás kísértetei is.

Ezért szükséges a Trianon-syndrológia intézményes kifejlesztése.

Ezért fontos kiteljesíteni Antall József szellemi-politikai hagyatékát. A tizenötmillió magyar sorsáért viselt nemzeti felelősséget soha többé elhárítani nem lehet.

„…szikrányi vigasz…”^*

A kesernyés szavakat Illyés Gyulától kölcsönözve most is elmondhatjuk, hogy ha jövőnk nem is: múltunk alakul. S megannyi galád hamisítás után: ezúttal és kicsi részében jó irányba, szikrányi vigaszt, csöppnyi reménységet oltva szívünkbe, amely szinte kiszikkadt már a várakozásban.

De mi ne panaszkodjunk, hiszen Misztótfalusi Kis Miklós háromszáz esztendős néma várakozása a mienknél hosszadalmasabb volt e mai elégtételért, amely nem busás, nem pompás, ám annál gazdagabb a szív és lélek érzelmeiben. Más szóval: a maradék nemzedékek örömében, az önbecsülés gerincegyenesítő tudatában.

Hát ezek már igazán nagy szavak, öblös és kongó szavak, vidékies ujjongások! – mondhatná a hűvös ráció nevében a polgári szabadság fejlett világából való vendég.

Igaza lenne. De csak Nyugatról nézve. Onnan tehát, ahol a mi kelet-európai nyomorúságunk nagyrészt ismeretlen, sőt mesésen komikus – lévén a komikum egyik forrása az időszerűtlenség.

Nehéz bizony, szinte lehetetlenség bennünket kívülről nézve érteni és megérteni. Ahhoz ugyanis legalább azt kell tudni róluk, hogy kisebbségi mivoltunkban épp hetven éve, hogy nyelvi-tudati-kulturális halálra ítéltek bennünket; az erőszakos asszimiláció siralomházában fokozatosan végrehajtandó etnocídiumra. Az ítélet végrehajtásával megbízott hóhér-diktátortól ’89 véres karácsonya megszabadított bennünket.

Lélegzethez jutottunk hát újból, de tudnia kell a világnak: teljes kifosztottságban.

Hetven év kulturális rablásairól szólni igen hosszadalmas lenne. Összegezőleg csupán azt hoztuk föl közelmúltunk sírkertjéből, hogy nemzedékek állanak itt az új idők kapujában történelmi ismeretek nélkül, pontosabban: a nemzeti önismeret dolgában teljesen levetkőztetve, lemeztelenítve, kopaszra nyírtan, megalázottan, siratnivaló tudatlanságban. Önnön történelmünkből kiforgatott, ezeréves múltjuk megismerésének lehetőségétől megfosztott erdélyi-romániai magyar nemzedékek ünneplik tehát, hogy kultúrhistóriánk halhatatlan nagyja, Misztótfalusi Kis Miklós jut most kegyeletes emlékhelyhez, holnapi zarándokokhoz, s válik igazán, valóságosan élő-eleven szellemi hagyományunkká. Kifosztottságunkban ezért vigasz az ő visszatérése a köztudatba, büszkeségeink sorába.

S véle jön még egy ember, egy tiszteletünkre méltó, magányos, nagyszívű férfiú; e mostani kegyhely megálmodója, kezdeményezője, nagyrészt létrehozója; maga is könyves ember, tékateremtő míves mester, száműzetésbe kényszerült szellemek alkotásainak magyar „elbővítője”, mecénása, sorsában és konok küzdelmeiben Misztótfalusi Kis Miklósnak huszadik századi ikertársa, őszinte hálánkra méltó szellemtestvére: Molnár József. Köszönjük, hogy száműzetésből megtérten száműzött hagyományt örökített muzeális létbe minekünk, az otthonukban még mindig űzötteknek.

Gond és üdvözlet a Múzsának^*

Új napok, új lapok korszakát is éljük a Fordulat után, amelynek egyetlen, legkevésbé vitatott, pozitív hozadéka a sajtószabadság, a cenzúramentes szólás lehetősége; szájkosaras idők után a félelem nélküli véleménymondás öröme, némelykor éppenséggel bacchanáliája.

Van tehát mivel élni s visszaélni.

Cselekszik hál’ istennek sokan az egyiket, elkövetik gyakran, számosan a másikat. Akad, aki mindkettőt egyszerre ragadja meg, mint betyár az alkalmat: ahol mulatni, ott verekedni is lehet. Ha butykos van: bunkót is hozzá!

Így esik meg, hogy érdem visszaél az érdemével, butaság a butaságával, alacsony szellem az alacsonyságával, meg mi minden mi mindennel!

Egyszer tán statisztikailag is fölméri valaki, hogy 1990–93 között honi magyar sajtónkban miként alakult az egy főre eső tényhamisítás, becsületsértés, lejáratási szándék aránya.

Vannak gyanúsan gyanútlannak mutatkozók, akik a jelenség láttán-olvastán ily módon csillapítják a háborgó tisztességet: „Mindezek a demokrácia kezdeti szakaszának velejárói.” Az „új születésének kínjai”, miként azt Kalinyin elvtárs is mondani szokta.

Csakhogy ez nem igaz!

Demokratikus sajtó fejlődési fokozatai között semmi helye nincs a galádságnak, boszorkányüldözésnek, értékrombolásnak. Felszabadult sajtó nem követheti el a tegnapi, rabságban működő sajtó bűneit – ellenkező előjelű intolerancia jegyében.

Vannak sajnos szerkesztőink, akik mai napig is a félelem áldozatai.

Negatívban – amiként fotósaink mondanák ezt. Azokra gondolok, akik tegnap éppúgy nem mertek valamit leadni, amiként manapság nincs merszük valamit nem leadni. Tegnap a cenzortól, a párttól rettegtek; ma meg attól félnek, nehogy az istenért valaki véleményelfojtással vádolhassa őket.

A jelenség sajnos irodalmi-művészeti életünkben is szedi áldozatait. Öreg „újdemokraták” és fiatal, neobolsevista fejvadászok együtt szerkesztenek olyan lapokat, amelyeknek egyik oldalán Illyés Gyula – hogy nemzeti méretekben is kirívó példát idézzek –, klasszikusaink egyike, a másik oldalon: gátlástalan megalkuvó.

Egy mondat a zsarnokságról? Potomság! Hogy Illyésnek ez a verse: Petőfi Nemzeti dalának ikerpárja? Semmiség ahhoz a „bűnhöz” képest, hogy új Libényi Jánosként nem szúrta nyakon Kádár Jánost, Aczél Györggyel pedig tegező viszonyba keveredett, miután ez utóbbit is kiengedték Rákosi börtöneiből.

Ne folytassuk! A politológusnak mutatkozó akasztológusokat, a történelmi alkalom szülte lélekmérgezőket nem nyilvános vitákban kell emberséges emberré nevelni; ez anyukájuk dolga lett volna. Ezeket egy valóban demokratikus, tehát tisztességes lapszerkesztés válogató, mocsokszűrő, értéktisztelő szempontjai alapján lehet csak elhallgattatni. Akinek pedig azt kellene most elmagyaráznom, hogy mi különbség a tisztességtelen sajtóközlemény és a mindenkori gondolkodásbeli másság között: ahhoz racionális érvekkel hiába is közelednék.

Amit föntebb jeleztem: arról jutott eszembe, hogy marosvásárhelyi napilapunk, a Népújság Múzsa nevű heti irodalmi-művészeti melléklete ünnepi fordulóra készül, századik számának megjelenésére.

Lelki fülem hallja máris a jogos ellenkezést: micsoda beszéd ez? Mivel keltett önben a Múzsa efféle töprengést egy főre eső rágalomról, tisztességtelenségről?

Hisz éppen ez az! Hogy a Múzsa – ha nem tévedek, egyetlen aggasztó példáját sem nyújtotta eddig az említett jelenségnek. Azért szóltam sajtónk általánosan tapasztalható közetikai vétségeiről, hogy annál nagyobb elismeréssel ünnepeljem magam is a Múzsa századik számát, meg az előző kilencvenkilencet.

Azért említettem aggodalmaimat, hogy elmondhassam vigaszomat is a Múzsa java részének olvastán. Megkedveltem ezt a hiánypótló, esztétikai-erkölcsi normák alapján szerkesztett kiadványt két okból is: azért amit eddig közölt, meg azért is, amit nem közölt.

Bizonyára úgy történt ez, hogy a Múzsa szerkesztője, Nagy Miklós Kund egyúttal jó ornitológus is.

Énekesmadarak tojásait meg tudja különböztetni a kígyótojástól.

Marosvásárhely szellemképe^*

Íme, a város, amelyet évszázadokon át a Székelyföld szellemi központjaként tartottak számon, bár nem annak közepén, katonai virtus, nyelvi lobogás szerint sem a szíve táján, hanem a nyugati peremén található.

Íme a város, amelyet székely-magyar mivoltában, a két Bolyai világhírnevének ellenére, és felrúgva történelmi hagyományokat, megsemmisített a félelem, a paroxizmusig fokozódott nemzeti paranoia – nehogy valaha is újból egy Magyar Autonóm Tartomány székhelye lehessen.

Íme a város, amelyet Nagyvárad, Szatmár és Kolozsvár után kiszemelt a Mítosz, hogy itt is elégtételt vehessen magának egy légből kapott történelmi sérelem okán, mely hangzik ekképpen: Marosvásárhely a kilencedik század végén virágzó dák, tehát román város volt, amelyet földig romboltak az Ázsiából Boldog Dáciába zúduló barbár magyarok.

S mivel a Mítoszt alkotó mesefüzér úgy hat igazán, ha fordulatos, műfaji követelményt is teljesítettek azok a román történészek, akik kidolgozták a székelyek román eredetének elméletét is.

De vissza Dák-Vásárhely lerombolásának mesedrámájához! Miként lehet azt egy évezred után megtorolni? A város magyar lakóinak burkolt módon véghezvitt elűzetésével, szétszóratásával, míg az emberi jogokra kényes demokráciák szunyókálnak; tömeges betelepítéssel, amely csak akkor jogtiprás, ha Izrael cselekszi újólag megszerzett területeken egy másik Mítosz nevében-jegyében, amelyről az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy nem légből kapott.

Íme tehát a város, amelyet a századforduló éveiben Bernády György kivételes képessége, tervező merészsége és kivitelező energiája emelt ki szorgos, áldozatkész polgárokkal az elmaradottságból.

A legendás polgármester poliszában helyet kaptak már korábban a nemzet nagyjainak szobrai, mártírjainak bronzalakjai. Nem bántottak azok senkit a rossz lelkiismereten és a Mítosz tanításán kívül, ám ez épp elegendő volt megsemmisítésük indoklásához.

A mitológiák nem pragmatikusak. Azt hallván, hogy Finnországot a Kalevala teremtette, csakis a népeket megtartó szellemre s a nemzeti génállomány titkos működésére gondolunk – semmiképpen sem politikai küzdelmek ilyen-amolyan katekizmusára. A helyi érdekű Mítoszok azonban épp gyakorlatias mivoltukban hasznosíthatók. Szerencsés történelmi körülmények között csodaszámba menőleg is. A népvándorlás szennyes hullámzásába sorolt magyar honfoglalást és Boldog Dácia barbár földúlását a román kontinuitás meghirdetői ott és akkor tudták szinte friss vérnyomokkal elfogadtatni, ahol hajlam és erő állott a pártjukra. Így támadt az a világtörténelmi ritkaság is, hogy a Mítosz Kelet-Európa harmadfélezer éves múltjából szinte napi hadászati aktualitással bíró követelményeket hívott elő. Az első világháború győztes hatalmai korábbi titkos szerződések alapján épp ott húzták meg Románia új államhatárait, ahol a mitikus Boldog Dácia az akkori dákológus külügyérek szerint kimúlt a magyarok nyílzáporában.

Így tehát Bernády György városának szobrait: Kossuth Lajos, Bem József, Rákóczi Ferenc kegyeleti emlékeit, Petőfi Sándor emlékoszlopát nem személyi indulat semmisítette meg, hanem a Mítosz, amely minden gyermekre kiterjedő tanításaival szabott és szab irányt a magyarellenességnek. Ez a Mítosz, akár a mohamedánnak a Korán: tabu. Jobb sorsra érdemes román elmék lettek áldozataivá. A Mítosz ugyanis épp történelmi sikerei révén emelkedett irracionális régióba. Aki szembekerül vele: a nemzetárulás bűnét vonja magára. Valószínű, hogy így is marad ez mindaddig, míg a magyarok „történelmi bűneinek” megtorlása után a románság köztudatából el nem párolog a fenyegetettség rossz érzése is.

Kedves olvasó! Az egykori Marosvásárhelyről készült, mohás felvételek szíven ütnek majd téged is. Olvasmányod – Marosi Barna kitűnően megírt, izgalmas krónikája – alámerülés a múltba.

Mondandóin eltűnődve rémlátó képzelet nélkül is úgy fogod érezni magad, mintha roppant méretű kriptában indultál volna bolyongó nézelődésre. Betiltott múltunkba, konkvisztádorok uralmának rágalmazott történelmünkbe. Utadon szívedre telepszik majd a százados szomorúság és tehetetlenség gyötrő érzése. Kossuth és Petőfi száműzött szellemképével találkozva hűvös, gyémántosan ésszerű magyarázat sem fog megnyugtatni. Arra, hogy miért kellett ennek így történnie: nincs elfogadható magyarázat.

De ha százszor elveszítjük is, újból és újból meg kell találnunk magunkban a reményt: a város, amelyet apáink emeltek, az erdélyi tolerancia s a más-más ajkú népek békességében visszafogadja egy napon száműzött fiait.

Rendőri álomfeladat^*

A kezdetek idején álom volt a mai Ünnepelt is: a marosvásárhelyi rádió magyar adása. Álom volt – már-már ikaroszi szárnyalású – mindannyiunk vágya, hogy dalaink, szavaink, gondolataink, eszméink maguk is jogot, helyet kapjanak az égi magasság bábeli zűrzavarában; hogy elemi emberi jogot gyakorolva az anyanyelvünkön szólhassunk magunkról, magunknak, nemzeti közösségünknek és mindazoknak, akik más népek, nemzetek szavai hallatán nem kapnak rángógörcsös, epilepsziás, xenofóbiás rohamot.

Igen, ez is álom; annak természetes, ma még álomszerű vágya, hogy megérjük végre-valahára a büntető paragrafusokkal védelmezett Tolerancia uralmát. Amikor is a rend és nyugalom fegyveres őrei nem lovas szobrot kézzel megérintő játékos gyermekeket vettetnek börtönbe, hanem ennél emberibb és természetesebb feladatot kapnak: nevezetesen, hogy a nemzeti gyűlölködés szítóit, a másajkúak üldözőit, a faji felsőbbrendűség megszállottjait, miként a dühöngő elmebajosokat, szeméremsértőket, miként a leprásokat és kábítószer-fogyasztókat lefogják, kényszerzubbonyt vessenek rájuk, és elmegyógyászati intézetek rácsos alagsoraiba szállítsák őket.

Ez lenne manapság is időszerű rendőri álomfeladat!

Kívánom az ünnepeltnek, városunk magyar rádióállomásának: indítson tanfolyamot egy ilyen álom megvalósítása végett.

Napi huszonnégy órás adás keretében persze, amely – országos szinten – nem lenne sem csoda, sem abszurdum; csupán annak a meghirdetett elvnek gyakorlati igazolása, hogy ebben az országban nemzet és nemzetiség között semmi megkülönböztetés nincsen.

Hogy ebben az országban, amiként elnökünk gyakran hangoztatja: az emberi jogok európai normái érvényesülnek. Mire vártok hát ilyenformán, kedves rádiós barátaim? Vessétek el a diktatúrából örökölt „arányosan” szűk kereteket! Valahogy úgy kell fölfognunk e dolgot, hogy ilyen-amolyan százalékarányok hangoztatása az emberi jogok elosztásában: politikai szélhámosság, hogy ne mondjunk egyebet. Mert például: mit szólna bármely többséginek nevezett személy, ha az örök arányosítások félnótásai a kisebbségieket sújtó hatalmukkal így szólnának: uram, önnek 5-7-10 százalékos levegővételhez van joga, tekintettel, hogy ezt az arányt képviseli a társadalomban.

Ugye, tréfás dolgok ezek? Pedig siratnivaló jelei a nemzeti szűkkeblűségnek. Hiszen az emberi jognak, egyenlőségnek semmi, de semmi köze nincs a matematikához; sem kisebb-nagyobb arányokhoz, sem valós vagy vélt ősiséghez, sem államvallássá lett mitológiához, csupán az európai princípiumhoz, amelyet úgy hívunk: humánum.

Amelynek trónra ültetése még maga is álom. Álom?

Akkor tehát nem hiú reménység. Példát mondok rá, kissé fantasztikusat, ám tanulságában elgondolkoztatót.

Gustav Jung svájci elmegyógyász, Freudnak méltó társa a pszichoanalízisben, álmokról és álmairól írván, akaratnak s vágynak összefüggéseit is keresve, egyik tanulmányában ezzel a történettel lepett meg engem: Valakitől, akit életében ismert ugyan, de lakásán, otthonában sohasem fordult meg, számára fontos könyv maradt hátra: Jung úrnak arra lett volna szüksége, de még csak azt sem tudta, merre kutasson a városban az elhunyt lakása után.

A többit, a folytatást talán már el se kellene mondanom. Folytassa bárki önök közül, ám a mesés történet kezdése jogán hadd fussak el én a végével, amely ekképpen hangzik: Gustav Jung úr álmot látott, miszerint elindult egy bizonyos utcán, elért egy lakáshoz, amelynek helyét, fekvését alaposan megjegyezte, majd belépett annak ajtaján, végiglépdelt egy piros szőnyegen, el a könyvespolcig, amelynek már nem emlékszem, hányadik sorában kézbe vehette a keresett könyvet.

Fölébredvén másnap reggel, elindult a látomás nyomán, és mindent úgy talált, ahogyan az álomkép mutatta. Olvastam pedig ezt a nagy tudós tollából személyes vallomásként. Senki másnak nem hinném el. A freudizmust továbbfejlesztő, világhírű tudósnak elhiszem. Higgyék el önök is. Nem egyébért: lelkünk erősítése végett. Annak tudatában, hogy jövőnket nemcsak aggodalommal, hanem álmokkal is be kell népesítenünk. De vigyázzunk: nem hiú ábrándokkal! Az álmok nem kedvelik, sőt cserben is hagyják az ellágyult álmodozókat, az esőleső társaságok sápatag ábrándosait.

Ezekkel a gondolatokkal köszöntöm szeretettel, bizodalommal a marosvásárhelyi magyar rádióadás egész munkaközösségét.

Volt egyszer egy magyar egyetem^*

Örömhír 1945 májusában.

Gyászhír 1959 nyarán.

Kegyeleti emlékezés 1995-ben.

Anyanyelvi oktatásunk háború utáni történetének három fordulata szabja meg e könyv mondandóját.

Fél évszázad múlt el azóta, hogy királyi rendelet virágvasárnapi hangulatú örömujjongást keltett az erdélyi magyarság körében. Boldogságunk leírhatatlan volt, amikor a 407-es számú törvényrendelet szövegét olvastuk, miszerint: „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami tudományegyetem létesül…” A fölsorolt diszciplínák közt pedig ott szerepelt a természettudomány és az orvostudomány is.

A párizsi békeszerződés aláírására készülődő román kormány az ország nemzetiségei iránt nagykeblű volt és előrelátó. Jól tudta, hogy a szövetséges nagyhatalmak a romániai magyarság jogainak biztosítását is számon kérik majd: vitt is aztán magával olyan nemzetiségi statútumot, hogy általános elégedettséget keltett vele.

Így jött létre a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet is – magyar előadási nyelvű főiskolaként.

Híre-neve a Groza-kormány nemzetközi becsületét növelte, míg úgy kívánták azt nemzeti fogantatású államérdekek. Napja később lehanyatlott, s vele a romániai magyarok reménysége is, amelyet újból Saulusokká lett köpönyegforgató Paulusok törtek meg fokozatosan.

A kedvező békekötéshez szükséges eredmények visszavonásának gyásznapjává lett 1959. július 2-a, mikor az önálló Bolyai-egyetemet egyesítették a román tanítási nyelvű Babeş-egyetemmel. Tragikus fordulat volt ez, ugyanis a testvéri, tudományos összefogás, egyesülés cégére alatt ekkor vette kezdetét a magyar főiskolai oktatás fölszámolása Romániában. Rövid időre szabott jogaink végveszélybe kerültek – és hiába vetette vonat elé magát Szabédi László; hiába szenvedtek börtönéveket diákok, papok, tanárok és nemzetiségi politikusok.

Mérges pók násza volt az az egyesülés.

Társát a „fekete özvegy” köztudomásúlag fölfalja.

A véres fordulat karácsonyán már csak maradványai voltak a hajdani magyar intézetnek Marosvásárhelyt is.

Ám újabb virágvasárnapi ujjongásban ígéretes jövendő elé vonult bátran a város egyetemi ifjúsága. Az önkény omlásának idején voltak hetek, napok, órák, mikor álomkaszabolta gyermekeinket a szabadságharcosok hitével és erejével töltötte el az anyanyelvi oktatás reménye, új lehetősége.

És kapták megfélemlítő válaszként ’90 márciusának magyarellenes pogromját.

Fél évszázad múlt el azóta, hogy a Hivatalos Közlöny útján örömhírt trombitált világgá egy kérészéletű politikai tolerancia.

Élet és halál kapuin által jutottunk el most a kegyeleti emlékezés jubileumához. Súlyos veszteségek számbavételével fordulunk újból a jövendő felé, amelyről bizonyosan csak azt tudjuk, hogy nem tűri a lakatlanságot. Be kell tehát népesítenünk azt megvalósítható álmainkkal.

Ezért született s várja olvasóit ez a könyv is.

Önismeret – honismeret^*

Önismeret – honismeret, mondjuk, de lehetséges-e a két fogalomnak ilyetén való párosítása? Nemzeti aggodalmaktól mentes elmék vethetik máris a gunyoros sziporkát, hogy hiszen bölcseleti követelményével – ismerd meg tenmagadat! – Thálész mester nem a turisztikát óhajtotta fölvirágoztatni, hanem az individuum… s a többi. Siessünk hát megjegyezni, hogy Váradi Péter Pál és Gaál Anikó új, szöveges-képes krónikája kapcsán a nemzeti önismeret gondjáról van szó, a hon pedig apáink hazája, történelmi múltunk színtere; egy emlékbe költözött Magyarország, amelyet ismernünk kell Trianon áldozataiként is. Miért kell ismernünk? Azért, mert tiltják. Múltunkat tiltják, hamisítják. Megtanulhattuk hát: ahol a tiltás, ott az igazság, amelyet rabtartóink minden lehetséges módon meghamisítanak.

Hetven esztendő alatt az erdélyi-romániai magyarság emlékezetéből a történelmi önismeret maradványait is megpróbálták kiirtani. Akik nemzeti létünkre törnek, jól tudják: egy asszimilációra kiszemelt közösséget először nyelvéből és történelmi emlékezetéből kell kiforgatni. Aki nem tudja, honnan jön: oda vezetik, ahová akarják. A múltjától megfosztott ember jövőjét a merénylői alakítják.

A bölcseleti indíttatású követelmény mellett ezért említjük a történelmit is, múltunk megismerésének rendkívüli fontosságát. Ebben segít ez a kiadvány is. A szétvert Egésznek mai Részeiben újra meg kell találnunk önmagunkat, éltető hagyományainkat. Sorompós határok fölött és etnikai mivoltunkra törő viharok alatt ilyen könyvekkel is arra törekszünk, hogy egymástól elszakított testvérek közös múltban, kultúrában s a jövőnek együttes reményében találkozhassanak.

Szeretettel ajánlom e honismereti albumot minden magyar olvasó figyelmébe.

Az emlékezés is küzdelem^*

Barátaim üzenik a Király-hágón túlról, hogy kétszáz éves a nagyváradi magyar színház. Tetemes életkor! Torony- és jövőiránt rohanva meg kellene állni, örömünnepet ülni: hálával hozsannázni, hogy tökéletes balsorsunk ellenére, rossz századok magyartalanító csapásainak dacára vagyunk még, itt vagyunk Szent László és Ady városában, jelenünket azzal bizonyítva, hogy múltunkra emlékezünk.

Ez így helyénvalónak látszik, tanulságot is kínál, hiszen: rohantunk mi már álmaink egén fénylő szabadságba, rohantunk a forradalomba, majd azután követ kövön nem hagyó békébe, sorsunkat megváltó hazug ígéretek helyén pedig teljes kifosztottságunk állapotába.

Emlékezés végett nem kell hát megállnunk, mert amúgy is állunk, bénultan vesztegelünk – azóta, hogy egy forradalomnak nevezett, álcázott államcsíny delikvensei packáznak velünk, magyarokkal ugyanúgy, mint saját nemzetüknek européer gondolkodóival.

Úgy tűnik föl tehát, hogy a történelmi idő nem a legalkalmasabb ünneplésre, annál inkább régi vádak felújítására.

Nézzétek csak! Ezek már megint jubilálnak! Nem múlik el esztendő, hónap, hét, keddi nap, hogy ne lennének nyelvileg sok ezer, államilag ezerszáz évesek, kollégiumaikkal, egyetemi oktatásukban félezer évesek.

Ezek múltittasok!

Úgy van, mondjuk csöndesen, még mindig túl higgadtan: minden nép múltittas, ha azt tapasztalja, hogy a jövőjétől akarják megfosztani.

Az időnek hármas dimenziójában: önrendelkezési jogaink mai siralmas állapotában történelmi emlékké foszlott, múltbeli nemzeti létünk bizonyítékaival ostromoljuk a jövőt. Ezért: az emlékezés is küzdelem.

Kétszáz éves színházunkról szólva ne várja senki tőlünk örömünnepnek önfeledt hangjait. Sírás-rívásnak se adjuk a fejünk, ám éppoly méltatlan lenne komor sorsunkhoz, Ady Endre alvadtvér-szín látomásaihoz az olcsó vigaszt keltő kuplédal, az operett és Bartókot tagadó verklis ihaj-csuhaj.

Az ünnepen is történelmi létgondot viselő magyar nemzeti közösség nem mutathat más arcot, csak mi sorsának lényege. Kétszáz éves színházát is úgy veszi számba, miként azt a léte megkívánja. Boldogabb népek állapotát nem mondhatja sajátjának. Kultúrája, művészete önvérében áztatott Nesszusz-inge; túladni rajta, elcserélnie lehetetlenség. Önáltatás lenne azt képzelnünk, hogy diktatúrák bukásával a nemzeti létében földarabolt magyarság máris a nyugati népek kulturális viszonyai közé került. Önáltatás lenne csupán? Hisz hallhattuk és halljuk egyre sűrűbben az újnak vélt színházi ars poeticákat: mindent, bármit a színpadra, nemzeti ügyet, gondot kivéve! Mindent a világot jelentő deszkákra, bármit, ami színtiszta, cseppentett, mézédes esztétikum, de kötőszónyit sem, ami politikum, legyen az akár egy Arisztophanész is, aki Athén zsarnokával hadakozik.

A nagyváradi magyar színház közönsége is kollektív sorsával bizonyítja, hogy Thalia papjai új reformkorban réges-régi nemzeti gondok súlya alatt kénytelenek kigyöngyözni az esztétikai értéket.

A kétszáz éves templom jubileumi ünnepén joggal ismételjük hát Németh László figyelmeztetését. Legyen szó bármely alkotó művészről: aki csak Szép: szajha. Mai és itteni nemzeti állapotunkat, emberlétünket tükröző bánatok „égi másából” közösségi gondot tudatosan száműzni, politikusok gondjává hazudni: szajhaság.

A szentséges individuum és a tiszta esztétikum jogát meg nem sértve, abban a színházban, amelynek hajdani, tapsos estéiben Ady lánglelke lobogott: a nemzeti gond a 201. év kezdetével sem kaphat obsitot.

Ünnepi köszöntés – szelíd füstölgéssel^*

Jubiláris alkalommal – mikor is a Romániai Magyar Szó háromezredik száma jelenik meg – az illendőség úgy kívánja, hogy az ünnepeltről csak szépet s jót mondjon az ember, az előfizető, amilyen magam is vagyok, fővárosi napilapunk közleményeinek szorgalmas szemelgetője.

Mindenekelőtt szóljunk elismeréssel az RMSZ évtizedes fennállásáról. Olyan időben, mikor tavasszal induló újságcsibék seregéből őszire alig-alig marad meg kettő-három, és abból is egyetlenegy ha életrevaló: a csődveszélyek puszta túlélése is nagy érdem, ünneplésre méltó. Ki miként vélekedik róla: összegezőleg nehéz lenne megállapítani. Mikor egy újság sorsában nem csupán az olvasó értékítélete, hanem a zsebe is döntő tényező: elfogulatlanságot nehéz garantálni, kivált ha még az is latba esik, miszerint egyetlen országos magyar napilapunkról van szó. Tessék választani! Tizenévesként bizonyára nagykorúságát is megéri majd, hogy két világháború közti legendás erdélyi elődeivel váljék összevethetővé.

Addig sokan sokféleképpen fogják még dicsérni és szidalmazni, éppenséggel gazdiként ebadtázni, mint saját agarukat a politika vadászterületein. Bevallom: gyakorta kerülök közös gyékényre az RMSZ idősebb olvasóival, kik rosszabb napokat, de jobb lapokat is láttak már Romániában, így van némi fogalmuk arról, hogy mikor olvasnak jól szerkesztett lapot, és mikor ömlesztett újságot. Velük füstölgöm én is, hogy megszokott lapjában az olvasó úgy szeretne tájékozódni, akár az otthonában, ahol mindent mindig a rendes helyén talál. Az ebédlőasztalt az ebédlőben, a fürdőkádat a fürdőszobában, és nem fordítva!

Konzervatív szokásaimban ennél is bosszantóbb, ha saját pénzemen, saját rövid életem idejét fogyasztva közönséges tényhamisítást, rágalmat, goromba hazudozást olvasok publicisztika ürügyén, jól tudván, hogy szerző sértett hiúságában áll bosszút ellenfelén, a szerkesztő pedig – Isten tudja, minő meggondolásból – a szabadosság rinocéroszi vágtatásait, ökleléseit a szólásszabadsággal azonosítja. A szabadság dzsungelében a dzsungel szabadsága szerint folyik az öldöklés. Az áldozatokon mit sem segít, hogy impresszumban itt-ott imigyen vigasztalják delikvenseiket a szerkesztők: „A szerkesztőség véleménye nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.” Csakhogy ez a némelykori nézetkülönbség a legtöbbször titkosított. Még a legnyilvánvalóbb hazudozás, személyi sértés vagy kollektív hülyítés esetén is. Ilyenkor sóhajtunk föl a szakállszárítón: ha régen ahhoz kellett a mersz, hogy valamit leadjon a szerkesztő, manapság az ellenkezőjéhez kell a polgári kurázsi: legyen bátorsága valamit nem leadni!

Elmondtam én ezt sok évvel ezelőtt is, annak tudatában persze, hogy okoskodásom falra hányt borsó, meg aztán könnyű a víz partjáról a vízben úszóknak tanácsokat adni. De talán mégis… Ünnepi füstölgésemet reménnyel párosítom. Annak reményével, hogy második évtizedében az RMSZ ne legyen kénytelen igazságtalan sértegetést, kioktatást, újabb megbélyegzést elviselni azoktól az intranzigens magyaroktól, akiknek ez a lap csak akkor jó, hasznos, nemzeti és demokratikus, mikor az ő dörgedelmeiket, „labancokat leleplező” szövegeiket közli, ám azonnal csausiszta-bolsevik-mensevik szennyirattá válik, mihelyt a trockista árulókkal rokonított „neptunisták” és más megbélyegzettek ellenvéleményét is közzéteszi.

Jeles évfordulóján azt kívánom az RMSZ munkaközösségének, hogy az audi alteram partem követelményéhez tartsa magát minden körülmények között. Az elhallgattatás hívei netán megértik egyszer az elemi követelményt: hallgattassék meg a másik fél is!

Befejezésül Mikszáth szavaival búcsúzom a szolgálatos szerkesztőtől. Kedves atyámfia, öcsém Uram! Mikor mások gáncsoltak, dicsértelek, hogy a közönyben meg ne fagyj. Mikor mások dicsértek, korholtalak, hogy a tömjénben meg ne fúlj.

Utóbbi még nem közeli veszély, de jobb idejében félni, mint késve megijedni.

A sajtószabadság mindenekelőtt törvényes felelősségviselés mindazok életéért, akiket a sajtószabadosság zsoldosai naponta ledöfnek.

Ünnepi éjszakák^*

A karácsonyi éjszakát betöltik a szeretet és a gyűlölet hangjai. Mert ez nem a hajdani karácsony már, s még nem a jövendő ünnepe! Óesztendő éjszakáit betöltik a szeretet és a gyűlölet, az emberek közötti béke s az uszítás hangjai. Mert ez már nem a hajdani, s még nem a remélt szilveszter. Nem az a békés éjszaka, midőn éjfélkor a reformátusok eléneklik a templomban: Tebenned bíztunk eleitől fogva…

Nem, ezek az ünnepek már nem a régiek s még nem a békés megállapodottság kalácsillatú órái. Rendkívüli ez a mostani állapot, amikor átlépünk az új esztendőbe. Ha színjátéknak vélem, azt kell mondanom: a díszlet a régi, a hajdani, a régmúlté. A dráma új keletű: arculatán meg sem száradt a vér, a nemzeti gyűlölet ütötte sebei be sem gyógyultak még. A díszlet betlehemi csillagot mutat, Jézuskához imádkozó békés pásztorokat, a szelíd arcú Józsefet mutatja, s a sugárzó Máriát. A dráma – ez a mi mai életünk – kegyelemért sikong a jövendő felé. Megértést könyörög a sorstól: az emberi beszéd, a párbeszéd lehetőségét.

Mert száműzni kell a gyűlölet hangjait, amelyek mesterséges uszítás folytán betöltik az ünnepi éjszakákat is! Remény és kétely váltakozik a szívünkben; vajon sikerül-e lecsillapítani a faji gyűlölet részegségében garázdálkodó fejszés embereket? Van-e mód elnémítani a pennás uszítókat, a gyilkosságra bujtogató, magyarfaló firkászokat; a kivégzett diktátor hullájából elémászó féreglényeket? Vajon karácsony és szilveszter megerősíti-e lélekben, küzdőképességben a humánum hordozóit: az európai szellem bajnokait, legyenek azok magyarok, románok, avagy másajkúak ebben az országban, amely épp eleget szenvedett ahhoz, hogy békére virradjon; alkotómunkára és boldogságra?

Ez a kívánságunk, amelynek beteljesüléséhez nem magunk szabjuk a feltételeket. Hanem Európa, sőt a nagyvilág. A demokrácia egyetemes követelményei. Mert vége a totalitárius rendszerek gyalázatos módszerlehetőségének: a kiszemelt áldozat – például nemzeti kisebbség, politikai ellenzék – titokban való megfojtásának. Vége a kizárólagosan belügyként elkövethető genocídiumnak.

Minden az emberiség szeme előtt zajlik. Életünk is, halálunk is. Ez pedig az életünk reménye. A gyűlölködés „tűzmestereinek” legnagyobb bánatára.

Szentséges éj^*

Szent karácsony éjszakája! A szeretet és a békességbe öltözött remény csillagos órái! Megindultan, az imádságos beszéd puha szavaival írtam róluk hajdan. A szenvedésből fogant írás különös metamorfózisának örömét, könnyedségét éreztem akkor, a kolozsvári Világosság munkatársaként.

Mindez a múlté.

Megindultság helyett idén felindultan, fájdalmas aggodalommal szólhatok csak szent karácsony éjszakájáról, amelynek betlehemi csillagát felhők borítják Erdélyben. Tavaly bizony, ama forradalmas karácsonyi napok idején bizodalom és reménység töltötte el a szívünket. Rövid időre! Néhány napig csudalátó székelyekké lettünk valamennyien. Virágos mezőknek örvendeztünk a havas tájakon, és rügyfakadást kiáltottunk az erdélyi kék hegyeken.

Aztán jött február, lefagyasztotta a reménység virágos mezőit s a hegyek között elnémultak az örömkiáltások.

A jogainak tudatára ébredt, szavát hallató romániai magyarság a megdöntött diktatúra fasisztoid örökségével találta szemközt magát. Véres napok zúdultak rá mindenütt, ahol emberi jogait kezdte követelni. Pogromok, halálos áldozatok árán jutott ama felismeréshez, hogy kemény küzdelem nélkül a lélegzethez való jogát sem nyerheti el.

Így tekintünk most szent karácsony éjszakájába. Így kénytelen a krónikás följegyezni 1990 decemberében: a háborús évek riadalmához hasonló rettegést hozott ránk ez a karácsony. Advent heteiben is vérontások sorozata jelezte Erdély-szerte fasisztoid csoportok magyarellenes garázdálkodását. A diktatúra pribékjei titokban gyilkoltak. A kivégzett diktátor szellemi fattyai a demokráciának nevezett felfordulás közepette nyíltan szedik áldozataikat. S egyelőre semmi jele annak, hogy karhatalmi erővel bárkinek is szándékában állna végét vetni az uszításban, félrevezetésben, hazugságban fogant garázdálkodásnak.

Ilyen körülmények között borul ránk karácsonynak szent estéje. S még nem tudni, hogy békés magyar kántálók, betlehemesek közül hányan buknak majd véresen a hóra; hogy hol és miként lobban fel újból a mesterségesen szított gyűlölet. Adja az ég, hogy ez az éjszaka bár csöndes maradjon és szentséges, miként a zsoltár hirdeti. Romániában az idei szent karácsony éjszakáján a szeretet óráiban békességért, csöppnyi nyugalomért imádkozik Istenhez a március óta pogromrettegésben élő magyarság.

Békességet kíván magának és másnak; a román népnek is, amely istenfélő fiainak hangján ugyancsak a betlehemi csillag felé küldi karácsonyi imáját a krisztusi szeretet uralmának eljövetele végett.

Az aggodalom, amelynek sötét párját nem találjuk a század vérzivataros történetében, még önáltatólag is csodát remél az idei karácsonytól: a megnyugvás vigaszát az általános vigasztalanságban.

Hogy három napra bár, beköltözhessünk Európába.

Ál-pálfordulás^*

Damaszkusznak útján itt is megtörtént az újabb pálfordulás. Eredeti módon persze: ál-pálfordulás.

Megannyi szép szót, szelíd szándékot hirdető Paulus visszavedlett Saulussá, keresztényüldöző farizeussá.

Az idei nagy tél a havasokról újból lejött a völgyekbe, és beköltözött az emberi házakba. Farkasüvöltéssel együtt, amelynek hallatán elnémult, vérefagyottan hallgat a Szeretet. A szeretet, vagyis az emberség, melyet a történelminek vélt damaszkuszi események ál-apostolai mindössze tizenhárom napig hangoztattak.

Hogy a keresztény világ együttérzését elnyerjék.

Hogy Európa valóságos változásainak hitvány utánzataként országnyi színpadon zajló színjátékot mímelve elhitessék a csodavárókkal: egy istentelen félszázad után íme, új paulinizmus idejét hoztuk el, a Krisztus áldozatában megvalósult szeretet korszakát.

És tartott ez a színjáték pontosan tizenhárom napig, amikor is megannyi hamis próféta álorcáját elhajítva vedlett újból Saulussá.

Szólj hozzá, Herder, aki úgy vélted, hogy ami az emberben isteni, az épp a humanizmus: vagyis a szeretet.

Nézz miránk, Herder, és szörnyülködjél: ami az emberben állati, miként testesül meg a nemzeti mítoszok fanatizmusában, faji gyűlölködés irracionális tombolásában!

Ó, Herder! Ó, Damaszkusz! Valamikori metaforák, szeretet-himnuszok színeváltozása a gyűlölet viharaiban.

Ama valóságos Damaszkusz óta mily csodálatos katedrálisokban zengett az igazi emberség hangján a szeretet. E mostani karácsony idején Rómának ezer harangja hirdeti: szeretet. A szeretet, amely minálunk vérefagyottan hallgat, nem mer megszólalni. És mégis, mégis… Nem bírom folytatni, csak ez a szó dobolja bennem a jövőt: mégis…

Alvadtvér-színű a táj^*

Karácsony misztériumjátéka legszebb ünnepünk, így hát az idén is kalácsillatúnak, szelíd gyertyafényben rebbenő, csodás szentestének, hajnalig zengő betlehemes énektől hangosnak ígérkezik. Nagyon szépnek ígérkezik. Ahogy szoktuk évtizedeken át, hazamegyünk a szülőfaluba, Pusztakamarásra. Ajándékcsomagolásban megkésetten, rendszerint csak naphaladás után indulhatunk, most is így lesz, valószínű. Amikor a hold- és csillagfényben a frissen hullott hónak fehér hullámzásába – hadd legyek poétikus most is, mert ugye, karácsony előtt állunk – enyhén kékes árnyalat is keveredik. Megyünk, szaporán igyekszünk a meghitt, boldog órák színhelyére, a szülőfaluba, ahol is apám a kapuban fogad majd bennünket, nagy ceremóniával. Láttán, hallatán most is azt mondom majd magamban, tisztára, mint valami mezőségi püspök, vagy éppen maga András pápa, hegyes, fekete kucsmáját az öreg a Betlehem irányából zuhogó fénybe emeli. Így fogom őt nézni, és aztán odabent, a házban, a bükkfa melegében a gyertyás fenyőfácska körül újból megesik az ezeréves csoda: vagyis az együttlét boldogságában szívünk eltelik a megváltás misztériumával… A Mezőségen akad egy-egy árva fenyő, onnan szoktunk lopni néha egy-egy ágat. A Hargita nagyon messze van. Éjfél után fogadjuk a szelíden lelkes kántálókat, az ablak alatt megjelenő mondókájukkal. A mi szórványmagyar állapotunkban hatalmasnak vélt, harminc-negyven főnyi rokonságot kell majd fogadni, a szomszédokat, magyart, románt, cigány kántálót, majd legvégül a betlehemeseket, akik a kicsi ládikóban Betlehem fényes városkáját hozzák, és a jászol melegében magát a kis Jézust.

Valahogy így lesz, igen, így lesz – akarom mondani: így volt.

Így éltem, égi és földi adventi napokat. Ilyen volt Pusztakamarás adventi álmomban, ilyenek voltak a régi karácsonyesték. Mert amiről most szóltam, szinte minden mozzanatában, minden szereplőjével együtt, megsemmisült. Püspöki süvegével, világló meleg várakozásával apám a temetőben nyugszik. Anyám Marosvásárhelyt betegágyban, a szülői ház ablakai bedeszkázva, a hatalmas rokonság a kisebbségi üldöztetés folytán jórészt világgá szóródott, s a betlehemes csapat a szent ládikóval nem mer majd kilépni a többségi gyűlölet veszedelmeitől terhes éjszakába. Nem fognak elindulni a szent ládikóval. Mintha kifogytunk volna a szikrázó téli fehérségből is, mert ha körbenézek, azt látom, alvadtvér-színű a táj, és benne nyilván a kedvünk is. Ne mondja senki, hogy képzelet festette, betlehemi csillagot vigyázó szemünk valami csodát lát. Ez a mi égre vetülő szemünk alvadt vérbe fulladt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is értve. Az égi és a földi fénynek maradékát hunyt pilláink alatt, a maradék reménység őrzi. Ilyen a mi karácsonyunk.

Üzenet Erdélyből^*

Szenteste, karácsonyfa, arcunkon gyertyalobogás.

Új vágy a szívben a megtisztulásra.

A betlehemi csillag alatt született Gyermek nem puszta metafora.

Jézus szeretete, áldozata élő és ható erkölcs, szellemiség az emberben, akiről Herder hitte még, hogy ami isteni benne: az maga a humánum.

Most csend van, szeretetvágy, javulásra, békére hajló szelídség az emberek között.

Most kellene úgy szólni, hogy az ige kisarjadjon, sziklevelet hajtson a lelkekben.

Erdély, Farkaslaka felé fordulva kérdem tehát a holtában is élő Tamási Árontól: miként szólna hozzánk, mai magyarokhoz?

Lelki fülem hallja máris odatúlról a figyelmeztetést: úgy szóljunk és cselekedjünk, hogy el ne veszítsük végleg a megváltás reményét.

Mert aki köztetek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.

Úgy legyen!

Boldog felvirradást!

Szenteste a lövészárokban^*

Karácsony szentestjén boldog játék és aggodalmas élet havas színterein, csillagok alatt és kalácsillatú mezőségi otthonokban réges-régi ünnepek emlékei is megszólaltak. Apám, a vaskemence mellett ülve, ősz fejét kissé előreejtve, jobbágykék szemével föl-fölnézve reánk szinte minden évben elmondta, hogyan is volt az, mikor 1917 karácsonyán, valahol az orosz fronton – Galíciában? – szentestét ünnepeltek a lövészárkokban.

– Csend volt, hallgattak az ágyúk, a puskák, a gépfegyverek. Az oroszok is a dekungban kántálgattak, mi a magunkét fújtuk: csendes éj, szentséges éj, meg hogy imittazüdvünkreszületett gyermek, ó, jöjjetekimádjuk királyunkat! Egyikünk kántált, másikunk sírt, a harmadik csak jajgatott sebesülten, a közeli oroszok miatt nem merték hátravinni, hogy megorvosolják. Hát egyszer úgy éjfél előtt, mit hallok, hallunk, uramisten! Jönnek felénk az oroszok, de nem roham volt az, nem lövöldöztek, hanem énekeltek, kántáltak, ők is hírelték a maguk nyelvén, hogy megszületett Jézus, jászolban fekszik, barmok közt nyugszik, és valamelyikük magyarul kiabálta: ne lőj, ne lőj, magyarok! Dekungból mászni ki, megszületett Jézus, hozni nektek kalácsot, hozni nektek vodkát! Tizennyolc éves voltam, hogyne hittem volna nekik, az öreg bakák némelyike pedig azt mondta: ünnepi csalás, ámítás, le fognak gépfegyverezni minket. Mégis kimásztunk néhányan a lövészárokból, aztán megbátorodtak még sokan, és karácsony csodát mívelt akkor: elvegyültünk egy darabig az oroszokkal, rumot itattunk velük, ők vodkával kínáltak, összeölelkeztünk, sírtunk, kántáltunk, mintha béke lett volna. Soha nem felejtem el azt a karácsonyt.

Én sem felejtem, aki annyiszor hallottam ezt apámtól szentestén, mikor mindenek nyugta mély. S valahányszor eszembe jut, elgondolom. Lövészárkokból jobbról is, balról is magyarok futnak egymás felé, kezükben kalács, szívükben a betlehemi Gyermek szeretete: ne lőj, magyar! Én is magyar, te is magyar! Kifelé a dekungokból! Megszületett Jézus!

Levél Bernből^*

Kedves Barátaim!

Az idei konferencia meghívottjaként, aki csak lélekben lehet veletek a szabadegyetem 20. évfordulóján, indokolnom illenék a távolmaradásomat.

Illenék, de nem szükséges.

Jól ismeritek az okokat, amelyek erdélyi magyar író számára az utazást Pusztakamarástól Felsőőrig lehetetlenné teszik. Különös mégis, hogy e sorokat most épp Bernben írom, amely tudvalevőleg nem esik Pusztakamarás, az erdélyi Holt-tenger kies körzetébe. Így tehát el kell mondanom, hogy utazásom súlyos szembetegség és orvosi kezelés indokával engedélyeztetett. Hasonló útlevél-hivatali engedélyre viszont semmiképpen sem lehet számítani, ha a kérelmező netán szellemi természetű indokokkal hozakodna elő, ha ne adj’ isten! – ily különös fogalmakat említene, mint: európai, protestáns és horribile dictu: magyar. Még magyar is!

Ám ezt nem folytatom. Szavaimat az a puszta tény egészíti ki, hogy e jubileumi ülésen nem lehetek jelen, nem mondhatom el élőszóval is kívánságaimat.

Ezek így hangzanának:

Olyan időben, midőn a magyar diaszpóra nem csökken, hanem növekszik; amikor a zsidóság történelmi sorsát jellemző gólesz a magyarságot is sújtja változatlanul; amikor az erdélyi magyarság kivándorlásának harmadik hulláma sodorja el testvéreink tízezreit az ezeréves szülőföldről, kívánom, hogy a protestáns szabadegyetem legyen segítségünkre e tragikus népmozgás csillapításában.

Nem túlzás ez a kívánság? Ez az elvárás? Ha arra gondolok, hogy egész eddigi tevékenysége az összmagyarság lelki-szellemi, önismereti gyarapodását szolgálta: kívánságomat nem tekinthetem túlzásnak. Egy nép kollektív önismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy magára találjon. Ha magára talál: legjobb képességeinek kifejtéséhez kerül közelebb; az okos cselekvés útjára léphet; így megmaradásának és helybenmaradásának módozatait fogja keresni, nem a világgá szóródás csábos ösvényeit.

Kívánom tehát, hogy a jubileumát ünneplő protestáns szabadegyetem, amely magyar és európai, olyanformán legyen segítségünkre, hogy ki-ki a maga ősi szülőföldjén lehessen magyar és európai. Jól tudom persze: hatalmas külső erők kezében vagyunk. Ahogy voltunk is immár Mohács óta. Ki tagadná mégis, hogy legbensőbb erőnk: a megmaradás szándéka potomság lenne e létküzdelemben. A szándékerősítésben pedig szerepe, súlya, haszna lehet minden elhangzott lélekmelegítő szónak, a szellem minden emberének, bárhol a magyar diaszpórában. Retorika lenne, amit hangoztatok? Hinnünk kell az egymástól messzire szakadt magyar szellemi erőkben, amiként tudjuk, hogy az óceánok fölött kerekedett felhők a Hargitára vihetnek termékenyítő esőt. A gondolatok vámmentesek voltak és maradnak – a szellem mindenkori magzatgyilkosainak ellenére is.

Kívánom továbbá…

De hadd ne folytassam, bár még lenne mit elésorolni.

E helyett engedtessék meg azt mondanom: Maradjon fenn és működjék javunkra változatlanul a jubileumát ünneplő testület, legyen változatlanul példás emberség az embertelenségben, szellemi abroncs az abroncstalanságban. Maradjon meg zászlaján a herderi igazság, miszerint ami az emberben igazán isteni: az maga a humánum.

Levél Szász Jánosnak^*

Kedves Barátom!

Messzi utazásra készen, újabb műtét előtt, vészterhes hajnali órában – mert ilyenkor szokták az ablakainkat beverni – sietve írom neked e néhány sort szívbeli jó érzéssel és hálával, hogy újból eszedbe jutottam, s a Romániai Magyar Szó szeptember 17-i számában szóvá tetted: „Olyan sok Sütő Andrásunk van, hogy arról az egyről is lemondhatunk?” Közéleti, sajtóbeli hiányomat említed föl tehát. Az igazság pedig úgy kívánja, hogy az éremnek mindkét oldaláról szóljak röviden és ilyenformán: kisebbségi közügyeinkben keservesen forgolódó, küszködő barátaim súlyos betegségem miatt kénytelenek voltak lemondani rólam. Az elmúlt időben sokan sokszor fölkerestek engem, és nem csupán kéréssel, de fölkéréssel is: vállalnék szenátorságot (jelölést persze!), miniszterhelyettesi megbízatást, miegyebeket: nem tehettem. Írói meggondolásból is, de főleg az ellenem elkövetett vatrás gyilkossági kísérlet súlyos következményei miatt. Mert bizony megrokkant a munkaképességem. Fejszével roncsolt fél szemem – amelynek kiverésén a România Mare mellett legutóbb egy Magyar Narancs című ifjúsági lap is négykézlábjáró szellemeskedéssel próbált a rovásomra olvasót szórakoztatni – még mindig folyamatos orvosi kezelést igényel. Nem írásnak való állapot ez.

De talán ez is elmúlik.

S akkor, kedves János, megpróbálom én is kivenni részem abból a közírói munkából, amely téged mostanság kisebbségjogi küzdelmeink élére állított. Jó tudni, olvasni, hogy megannyi abszurd ellentmondás közepette megszólalásaid minden esetben a valóban lehetséges kiút felé mutatnak – higgadtan, világnézeti, nemzedéki és csoportelfogultság nélkül. (Aminek ugyancsak aggasztó jeleit olvashatjuk neofanatikusok, a régieknél semmivel sem különb újpurifikátorok és irodalmi akasztológusok tollából.)

Megvallom, János: sajogó lelkiismerettel figyelem folyamatos – gyakorta magányosnak látszó – szellemi csatározásaidat kisebbségi közéletünk „normalizálása” végett s a fasisztoid, vasgárdista támadások ellen. Segíteni szeretnék neked is. Együtt hangoztatni veled mindazt, amivel erősíteni lehet a romániai magyarság küzdőképességét.

Az egységet is tehát.

Aminek alapvető feltétele, hogy céljainkat végre-valahára legalább viszonylagosan egységes, áttekinthető, minden romániai magyar számára felfogható koncepció szerint összegezzük.

Mert tisztulás helyett növekvő zűrzavar támad köztünk minden tekintetben. Kollektív sorsunk alakításának dolgában oly mértékben szaporodnak elméleti-politológiai ellentmondásaink, amilyen ütemben szaporodnak parlamenti és megyei szintű kudarcaink a román nacionalizmussal szemben. Ez utóbbi minden tekintetben megengedi magának a „pluralista változatokat”, ám velünk szemben „monolitikusan egységes” önrendelkezésünk jogának tagadásában.

Valószínű, hogy ebből tanulnunk kellene.

Nemigen tesszük.

Hanem ehelyett kritikátlanul hagyjuk azokat az emigráns körökből áramló „csodarecepteket” is, amelyeknek szerzői a kibicek könnyedségével okítanak bennünket „liberálisan korszerű”, avagy „csontvelőig magyar” magatartásra.

S mivel, kedves János, te sosem adtad jelét annak, hogy mások szavait kiforgatnád valós értelmükből, nem kell attól tartanom, hogy fentiek miatt valamilyen szellemi autarkiával vádolnál meg a mindig szükséges nemzetközi nyitottság nevében. Hanem – úgy gondolom – azt mondod inkább: van és lesz miről tevéled s mindenki mással eszmét, tervet, útkereső elgondolást cserélni, ha éltet az Isten.

Addig is baráti szeretettel ölel:

Sütő András

Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének^*

Kedves Sándor!

Örömmel értesültem arról, hogy a világszövetség legutóbbi közgyűlésén Téged választottak meg annak elnökévé. Úgy vélem, ez önmagában is jelentős fordulat a világszövetség történetében, gyökeres megújulásában.

Kívánom, hogy munkád, munkátok szép eredményeket hozzon az új esztendőben. Leveledre pedig, amelyben a közgyűlés egyöntetű véleményét is tolmácsolva arra kérsz, hogy vállaljam el újra a világszövetség tiszteletbeli elnöki tisztségét, sajnálattal közlöm: nem tehetem. Legalábbis egyelőre nem. Indokom az, hogy a közgyűlés alkalmából megfogalmazott aggodalmaim teljesen beigazolódtak, mi több, az elhangzott viták intoleráns szellemiségét tekintve újabbakkal gyarapodtak. Remélem mégis, hogy a III. kongresszusig számos konfliktus elcsitul, ám ez rendkívüli erőfeszítést igénylő munka a világ minden táján, ahol magyarok élnek, s ahol ma még a világnézeti, politikai megosztottság „magyar betegsége” pusztít.

Megértésedet remélve, kedves Sándor, biztosítani szeretnélek arról, hogy erőmhöz mérten elnöki munkádban, céljaimmal közös törekvéseitekben támogatásomra számíthattok.

Baráti köszöntéssel –

Sütő András

Levél Csoóri Sándornak^*

Kedves Sándor!

Legutóbbi telefonbeszélgetésünk tárgyára visszatérve, ígéretem szerint a következőket mondhatom:

1. Jó lenne részt vennem a Magyarok III. Világkongresszusán, amely 54 év után, oly hosszadalmas és keserves advent végén bizonyára fölemelő lesz, és nemzeti ügyünk közös érdekeinek ellenére is szellemi vagy érzelmi csatározásoktól hangos. Ez utóbbiak miatt maradék látásom zsengén kapaszkodó retináját féltve szemorvosom a frontra vonulást nem engedélyezi. Egyelőre ideghártyát is kímélő, nyugalmas helyre parancsol engem, ki az effélét sohasem szerette, mivel a konfliktustalan csönd a temetők bánata s a holtak jutalma.

Így van! Tudomásul veszem.

2. Kérdésedre, hogy közóhaj esetén elvállalnám-e az MVSZ tiszteletbeli elnöki tisztségét, válaszom a következő: ha azok az aggasztó jelek, amelyek engem tavaly a mostanihoz hasonló kérdésben nemleges válaszra kényszerítettek, e mostani világkongresszuson lecsillapodnak: bizonyos, hogy a személyemet megtisztelő közösségi bizalomra csakis bizalommal válaszolhatok. Mondom ezt azzal a reménnyel, hogy e mostani világkongresszus uralkodó eszmeiségében a magam személyes emberi-írói hitvallása is megfér békében és cselekvő szolidaritásban az egyetemes magyarság javára.

3. Válaszom velejét pedig így fogalmaznám meg: előzetes baráti kérdésedre választ csak utólagosan adhatok; azzal, hogy ezt mondom, nem feltételt szabok, hanem törvényt veszek figyelembe, mégpedig azt, hogy minden kongresszus folyamat, eszmét, tervet, politikai meggyőződéseket ütköztet, majd összegez, s a végeredmény követelményei szerint választ magának vezetőséget, és nyilván tiszteletbeli elnököt is. Nem tudhatom tehát, hogy jómagam helyt kaphatok-e a végeredményben. Amiként a végeredmény sem tudhatja, hogy egymásnak teremtett-e minket az Isten, a sors és a közös álom.

Kérlek tehát, kedves Sándor, gondolataimnak ilyen összefüggésében értelmezd, és ha szükségesnek látod, közöld másokkal is a kérdésedre adott válaszomat. S tedd még hozzá, amit neked már többször is elmondtam: minden fáradozástokban veletek vagyok, abban is tehát, hogy a törvényszerű gondolati változatosság soha ne kerüljön szembe a nemzet érdekeit szolgáló kötelező egységgel a cselekvésben. E nélkül még esőre sem számíthatunk, nemhogy jobb jövendőre.

Baráti öleléssel:

Sütő András

Születésnapi sorok Agárdy Gáborhoz^*

Miután ennek az évnek tavaszán elbúcsúztam az Advent-játék aranycsapatától, híre jött Budapestről egy újabb csínyednek; úgy hallom itt, nemrégen változott cellámban, a hatvanötösben, hogy te sem nyughattál ama hatvankilencesben. Ezért augusztussal kezdődőleg a hetvenesbe költöztettek át a párkák, akiktől híveidnek nagy seregével együtt én is azt kérem: sorsod fonalát akkor se vágják el, ha valamikoron füstös-mohás matuzsálemként egyenesen rájuk parancsolnál.

Kívánom s mondom ezt, Gábor, önző módon is, a magam földi rabságának könnyebb elviselése végett. Jobban, otthonosabban érzem magam ezen a földön, ha Téged is magam mellett tudlak; akivel oly sokszor elmondtuk már ebben a keserves erdélyi új exodusban: „Akik maradtunk, üres csigaházakká lettünk.” Hogy ezt teveled, a te ragyogó színészi alakításod erejével mondhatom és mondjuk: vigasz, reménygyarapodás az ismeretlen holnap kapujában. Mert nincs ott semmilyen nyereség, semmi javulás, ahol a veszteség és a nyomorúságos állapot erős hangon ki nem mondatik.

Születésnapodon, földi vándorutunk közös kötöttségeiben jóleső érzéssel köszönöm neked, hogy művészként, emberként érted és érzed sorsunkat; hogy egy történelmi advent végét velünk együtt várod a Nagy Romlás hótornyai alatt.

Öleléssel:

Sütő András

Tapsos áldás a belépőre^*

Aki tudja, hogy Agárdy Gábor, a Nemzeti Színház örökös tagja, színészek nagyja augusztusi gyermekként jött e világra, azt kérdezheti most: vajon mely alkalomból, minek az okán köszöntjük őt? Névnapja is februárban lészen, vagy ha jobban tetszik neki: márciusban, így hát miért a kalaplengetés? Megmondom. Ami szóra késztet engem, különleges alkalom a művész életében. Sem névnapi, sem születésnapi, hanem újjászületési öröm – és bizony mondom, semmi túlzás benne. Agárdy Gábor a lét és nemlét határát járta meg súlyos betegségének idején, amely váratlanul és gyorsan jött, de lassan távozott, miközben virrasztott bennünk a remény, riadozott a szív minden aggasztó hírnek hallatán.

Most, hogy e betegség polipkarjaiból szabadult művész gyógyultan tér meg a színpadra, híveinek, rajongóinak, hatalmas közönségének azt is bevallom: a személye körül támadt, hosszú ideig tartó hallgatás oka nem a közöny volt, hanem a végzetével küzdő beteg iránti tapintat; annak hiedelme, hogy jajsötét szívben csak csüggedést kelt a külvilág jajongása. Mi tagadás, ilyenkor szembekötősdit játszik az ember, hogy ne lássa maga sem az ordas veszedelmet.

Jó, hogy ez már a múlté, s én, aki közös színpadi álmokban Agárdy Gábornak lehetek szellemtestvére, örömmel hírelem, hogy a Nemzeti Színháznak az a művésze, aki mindig nyertesen játszott a szívekkel: nyertesen tér meg abból a viaskodásból is, amelyben élete volt a tét. Hosszú hónapokig tartó virrasztásunkból énekes vigaszra kapjuk föl a fejünk: feketeszárnyú angyalát a Jóisten másfelé rendelte. Ez akkor történhetett, midőn az Úr, közelebb hajolván Gábor szenvedő arcához, fölismerte benne a homo ludibundust meg az ikonográfust is, aki drágakövek, igazgyöngyök ragyogásával mond Ave Mariát és karácsonyi evangéliumot a betlehemi Gyermek születéséről. Minden embernek élni kell, s az ilyennek kiváltképp – sokáig, lévén a művész maga is világteremtő: a humánum, az emberség isteni princípiumának gyarapítója. Megtér hát közibénk – közönségéhez – Agárdy Gábor. Tapsos áldás a belépőre!

Tévedett-e Tőkés László?^*

Kedves János!

Örülök, hogy közügyi-nemzetiségi dolgainkban gondolatgazdagon, szellemesen, írói szinten mondod a magadét folyamatosan. Nem örülök annak a politikai vastagbőrűségnek, amelyről nyilaid rendszerint visszapattannak. Még jó, hogy ilyenkor nem fúródnak a hasadba.

Örülök, hogy szájkosaras idők szűntével s a nemzetiségi panaszok kimondásának nagyböjtje után boldog-boldogtalan közzéteszi, ami a bögyét nyomja, gyomrát megfeküdte. Aggodalommal tapasztalom viszont, hogy az odamondások, boszorkányüldöző csatakiáltások, kocsmai jellegű személyeskedések alvilági hangzavarában oly gyakran elenyésznek a te fontos mondandóid: egy rendkívüli élettapasztalat s egy kivételesen művelt elme és történelmi sorsunkat dobogó szív mondandói az útkeresésben. Azt is mondhatnám: az erdélyi magyarságnak e mostani sivatagi bolyongásában.

Lelki szemem látja: most fölveted a fejed, és azt kérded szelíd gyanakvással: mi ez a személyes célzatú captatio benevolentiae?

Megmondom: semmi más, csupán adósságtörlesztés. Nyilvánosan is szóvá szeretném tenni azt a reményemet, hogy jőnie kell olyan időnek, amikor közösségi fórumaink állandó szellemi tanácsadójuknak fognak tekinteni téged.

Ezek után megfordítom a beszédet, hogy eredeti célom szerint elmondjam neked: azt hiszem, tévedtél, mikor azt írtad legutóbb (RMSZ, III. 24.), hogy Tőkés László tévedett oly nagy vihart kavart nyilatkozatával.

Mit is mondott? Külföldi sajtófogadáson azt nyilatkozta, hogy a példás demokrácia földjeként emlegetett hazánkban egyfajta etnikai tisztogatás folyik. Mondta ezt, amiként te is értelmezed: önvédelmi céllal és nem ok nélkül, nem a nagyotmondás kedvéért. Hisz minden szavunk, tiltakozásunk, követelésünk, autonómiaigényünk mélyén a létmentés, kollektív önvédelmünk erős szándéka munkál. Amikor ez kihal bennünk, vehetjük föl máris az utolsó kenetet, kérhetjük az úrvacsorát. Ha esőleső társaságok módjára mindent az égtől várunk, béküljünk meg a Vörösmarty látta nemzethalállal, amikor is a sírunkat körülvevő népek szemében nem éppen „gyászkönny” fog ülni és rezegni – tisztelet a síró kivételnek.

Így értem én Tőkés László szavait: súlyos közösségi fenyegetettségünkben súlyosan és lényegretörően kell szólni. Látható és tapintható sebeinknél végzetesebb lehet számunkra ama láthatatlan belső vérzés, amely hetven esztendeje gyöngíti az erdélyi magyarságot. Mit szólsz ahhoz, kedves János, ha föltételezem, hogy az a lelki omlás, a reménynek az az elvérzése, amely annak idején Makkai Sándort, kétségbeesett kiáltásával – Nem lehet! – elvitte közülünk, lassan általánossá válik, százezrek kitántorgásában fog megismétlődni? Holott amire a harmincas években ő mondta: nem lehet, elviselhetőbb volt a rángógörcsös nemzeti paranoia mostani rinocérosz-dühöngéseinél.

Mondandóinkat tehát objektív és szubjektív helyzetünk szabja meg, nem a sovén román sajtó, avagy parlamenti és kormánykörök teherbíró képessége az igazságaink hallatán.

„Mindazonáltal úgy gondolom – mondod továbbá Tőkés László nyilatkozatáról –, hogy nem a pontos kifejezést használta és ez félreértésre ad okot.”

Én azt hiszem, kedves János, hogy az RMDSZ tiszteletbeli elnöke a lehető legpontosabb kifejezést használta. A szög fejére ütött. Megannyi, lényeget kerülgető, óvatosan taktikázó eufemizmus meg doktriner okoskodás közepette kimondta azt, ami rész szerint és egészben is igaz.

Ebből támadt bukaresti politikai körökben a pánikkal vegyes fölháborodás. A berezeltség érthető. Rövidesen újból tárgyalni fogják Románia fölvételi kérését az Európa Tanácsba. Bizonyos, hogy Tőkés László véleménye nincs és nem lesz összhangban államelnökünknek ama kedvenc, háryjánoskodó állításával, miszerint Románia példaszerűen oldotta meg a nemzetiségi kérdést.

Hiszen a püspök úr szenzációsan pozitív megoldás helyett elűzetést említ, egyfajta etnikai tisztogatást, ami ép elme számára nem azonos a másfajtával, és kiváltképp nem azonos azzal, amit a volt Jugoszlávia területén iszonyattal tapasztalhat a nagyvilág.

Parlamentünk goebbelsei maguk is jól tudják, hogy Tőkés László nem középkori kegyetlenséggel elkövetett tömegmészárlások és ártatlan embermilliók elűzése útján megvalósított etnikai tisztogatásról beszélt. Bánják is, hogy nem mondott ilyesmit. Hiszen akkor a katonai bíróságot, akasztófát ordibálóknak vérmesebb reményeik támadhatnának.

Így pedig újból hazugságra, ferdítésre, hamisításra kényszerülnek. (Ha ugyan egy Caragiale óta oly jól ismert klasszikus létformát kényszerűségnek lehet nevezni.) Kényszerülnek, de nem félreértésből! Hadd kérdezzem meg tőled, János, aki jobban ismered a fővárosi magyarfalókat: elképzelhető, hogy ezeregy ránk zúdított átokból, vatrás, nagyromániás rágalomból és fenyegetésből egyetlenegy is félreértésből származott volna? Nem hiszem.

De hagyjuk ezt és a moráldebilitásban szenvedők Tőkés-ellenes üvöltéseit. Valószínű, hogy szájukat csak a föld fogja elhallgattatni.

Azt kérdem inkább tőled: képtelen állításnak, túlzásnak, valósághamisításnak minősíthető-e az a megállapítás, hogy a romániai magyarságnak régóta tartó, tömeges kivándorlása, menekülése, disszidálása végső soron nem egyéb, mint egyfajta etnikai tisztogatás következménye?

Nem, véleményem szerint nem túlzás ez, nem is pontatlan kifejezés. Bármivel helyettesítenők: a milliónyi ténnyel bizonyítható igazságra vetnénk újból homályt. A tisztogatók örömére!

Elővehetjük persze a kifejezés szinonimáit is. Ha azt mondom, hogy amit mostani állapotunkban velünk mívelnek, az nem tisztogatás, hanem egyfajta eltávolítás, eltakarítás, kizárás, eltanácsolás, hivatalos mellőzés, numerus clausus, numerus nullus, vagyis a latin gyöngyszemnemzet megtisztítása minden idegen, és főleg ázsiai elemtől; ha azt mondom, hogy mindez „csupán” az egységes nemzeti állam s a fajtiszta nemzeti közösség kipucolása-fényesítése, folttalanítása, az eredeti demokrácia cégtáblája mögött működő puceráj jótékony igazságtevése a történelmi jóvátétel követelménye szerint – ha tehát így szólok, és ezt mondotta volna Tőkés László, akkor az már nem lenne „elvétett szóösszetétel”? Ettől magukba szállnának a diktátor fattyai? Ne haragudj, János: ez csak szónoki kérdés. Hisz minden kétséget kizáróan tőle, Ceauşescutól vették át, befejezés végett a kisebbségekre vonatkozó Endlösung-tervet. Gázkamrák nélkül persze! Tehát okosan, sőt sátáni ravaszsággal. Egy elhamvasztott zsidó pénzbe került Auschwitz halálgyárában. Egy Izraelnek eladott zsidó dollárezreket hozott a nemzeti konyhára. Az erdélyi szász, a bánáti sváb hasonlóképpen. A magyarért senki egy fityinget sem adott volna, de önkéntes távozásnak álcázott kikergetésével minden másajkú mellett a legnagyobb örömöt okozta volna – okozta máris – a nemzetiszocialista honfiaknak és örököseiknek az államhatalomban.

Lényegében erről van szó, János! Önrendelkezési vágyainak teljes lehetetlenségére rádöbbenve, Ceauşescu megsemmisítő terveit a bőrén tapasztalva a romániai magyarság már a nyolcvanas évek elején elkezdett az országból kivándorolni. A folyamat rövid időre megtorpant a ’89-es fordulat időszakában. Reményeink azonban a márciusi pogrommal újból vérbe fúltak. Már amelyek a mostani vezetés kisebbségjogi koncepciójához fűződtek. Te, aki az államelnökkel briliáns cikksorozatban szálltál vitába, nálamnál jobban tudod, hogy Ceauşescu íratlan végrendeletét mindaddig érvényesnek fogják tekinteni, amíg annak alkalmazása közben nem ütköznek keményebb ellenállásba.

Amikor tehát egy világvisszhangot keltő nyilatkozatot hallva égszakadást-földindulást, országdarabolást, nemzetárulást vinnyognak, akkor ez zavaruknak is jele. A félelemé, hogy dollárpapáék netán közelebbről is megvizsgáltatják a kisebbségek romániai édenkertjét.

Ha pedig azt mondod nekem, hogy az etnikai tisztogatás fogalma boszniai, hercegovinai karóbahúzottakra és megerőszakolt nők tízezreire emlékeztet, én is azt mondom: a kisebbségek elűzésének vagy megsemmisítésének szerb módszere, a bestialitásnak az a tombolása, amelyre még nem volt példa Európa történetében, csak eufemisztikusan nevezhető etnikai tisztogatásnak. Különben szerb ellenzéki személyiség hívta föl a figyelmet arra, hogy ez a világszerte fölkapott kifejezés minden képzeletet felülmúló borzalmakat takar és titkol is. Megtévesztő, félrevezető!

Így hát én sem vegyíteném el mai kisebbségi nyomorúságunkat a délszláv háború áldozatainak sorsával, tragédiájával. Amiként Tőkés László sem tette. Nem? „Hiszen maga is elismerte nyilvánosan” – mondod cikkedben. Meglehet. Előfordulhat, hogy aknatűzben, golyózáporban úgy vélte: valahol szót vétett. Ám a dolog lényegét tekintve nem tévedett. Egy kisebbségellenes állampolitika potenciális végeredményét úgy kell a hóhérok képébe vágni, önáltató magyarok fülébe trombitálni, az égre fölkiáltani, ahogyan ő tette. Nem csupán a félreértés, hanem a tudatos, cinikus, rossz lelkiismeretű félremagyarázás veszélyével is.

Mert ami a szemünk előtt zajlik, növekszik: az erdélyi magyarság folyamatos kivándorlása, nem csupán érzelmi, hanem matematikai kérdés is. Amiből mindig csak elvesznek, de hozzá nem tesznek, kifogy az egyszer, megszűnik törvényszerűleg. A mi atyánkfiait nem kergetik ágyútűzzel, gránátvetővel, puskatussal, hasfelmetszéssel, mégis elhagyják ezeréves szülőföldjüket. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom alkalmával nem rombolták le, csak megmocskolták a várost, legyilkoltak féltucatnyi embert, megsebesítettek százakat, ez tehát nem boszniai méretű vérengzés, mégis sok ezren menekültek el végleg a szülővárosból.

S miért disszidálnak immár évek óta a Székelyföldről is?

Szeszélyből vajon?

Kalandvágyból?

Ezer esztendő után most ütött be közéjük ez a betegség?

Kényszerből mentek és mennek, János! Három szociológus három hét alatt matematikai érvénnyel kimutathatná, melyek ezek a kényszerkörülmények. Mert lám, az RMDSZ SZKT-je ezúttal is mással van elfoglalva. Annak idején a KOT-ja volt egyébbel lekötve. Holnap? Meglátjuk.

A kényszer fogalmába sok minden belefér. Így a jövőbe vetett hit lehanyatlása is. Köznapi események is. Például az a cinikusan galád intézkedés, amellyel Kovászna és Hargita megyében újból román főispánokat neveztek ki – jórészt színmagyar lakosság felügyeletére.

Így hát a kisebbségi sorsnak potenciális végállomását nézve magunk is elmondhatjuk: baglyot a kőhöz, vagy követ a bagolyhoz vágni, nem mindegy az? Teljesen mindegy. Ezért kell elébe mennünk a reánk leselkedő veszélyeknek.

Ezt tette Tőkés László az etnikai tisztogatás fölemlítésével.

Te azt mondod: tévedett.

Jól mondod: valóban tévedett.

De nem abban, amit mondott. Azzal sem, ahogyan véleményét, véleményemet is a nemzeti fanatizmus szeme közé vágta.

Más az ő tévedése. Én ezt abban látom, hogy közvetlen munkatársainak csapatából kiválva, látszólag személyes vélekedésként szólt olyan ügyben, amelynek politikai súlya rendkívüli. Minél nagyobb galádsággal szállunk szembe, annál gondosabb körültekintésre van szükségünk.

Ezért a tisztogatás közismert „államtitkának” felfedése előzetes egyeztetést kívánt volna az RMDSZ elnökségében. Oly módon, hogy az egyes szám első személy használata mellett a többes első adjon még nagyobb súlyt a megállapításnak.

Tévedést említve nem erre gondoltál, János? A rögtönzésnek tűnő fogalmazás veszedelmeire?

Éppen ezért: hisztériás állapotában is örülhet most az ellenfél. Ha ugyan a hadbíróság után kiabálót ellenfélnek lehet nevezni. Tőkés László nyilatkozata nemzetközi méretekben is nagyobb visszhangot keltett volna, ha azt az RMDSZ elnökségének egyöntetű véleményeként vele egyidejűleg mások is, másutt is elmondják.

Annak is örülhet a román parlament, hogy szövetségünk képviselőit és szenátorait a tiszteletbeli elnök sajtónyilatkozata váratlanul, fölkészületlenül érte, és meg is zavarta.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Tőkés László második tévedése, amely nem lényegi, hanem módszerbeli, abban áll, hogy nyilván úgy gondolta: harmadik kongresszusa után, létrehozatalának negyedik esztendejében az RMDSZ országos vezetősége működőképesen áll mögötte. Mit kellett volna működnie? A világ elé tárni menten az etnikai tisztogatást igazoló, országosan összegezett tények, bizonyítékok ezreit. Sajnos, lett volna miből válogatni. Lett volna miből „fölszerelni” a képviselőket is, a szenátorokat is. Sajtónkat is. Nem történt meg. Nem is lesz rá példa, míg a most alakuló új vezetés, Markó Béla, a higgadtság és következetesség, a racionális radikalizmus ígéretével induló új elnökünk véget nem vet annak az állapotnak, amelyet kíméletesen abszurdnak lehet nevezni. Szeretem az abszurdot, ha Ionesco írja. A mi jobb sorsra hivatott szövetségünkben viszont épp oly szánalmas, amennyire káros és fölháborító is. Reméljünk!

A régi barátsággal ölel:

Sütő András

Kék szárnyú sirálymadarak^*

Tisztelt elnök úr, és engedelmeddel nékem továbbra is kedves barátom, Sándor! Csodára készülj most föl: levélkémet nem fájdalmas, nem is komor gondolatokkal kezdem, hanem az örömnek, a köszönetnek meleg szavaival. Teszem ezt a magam nevében, ám annak krónikás tanújaként is, hogy az öröm és a hála érzése az erdélyi-romániai magyarság egészének mindennapi megnyilatkozása. Történelmi reménytelenségben, nemzeti nyelvünk sok évtizedes üldöztetésében meggyötört lelkek lobbannak örömre, valahányszor kék szárnyú sirályok kezdenek immár sok ezer képernyőn feltűnni, valahányszor családi körökben fölhangzik a boldog kiáltás: DUNA TÉVÉ! Igen, a budapesti műholdas televíziós adás kezdete: a nemzeti paranoia s a megosztó szándék ólomketreces korszakának vége; diktatúrák omlása után az egységes magyar szellemi égbolt fölhuzatalának minden eddiginél eredményesebb folytatása; kiteljesítése határok, sorompók, irracionális nemzeti konfliktusok fölött, égi magasságoknál is magasabban, Illyés Gyula álmainak csillagos régiójában, ahol csituló fájdalommal idézhetjük őt: Haza, a magasban. S mivel Illyés szellemi hagyatékának jegyében és szuverén törekvéseid alapján az összmagyarságra felfogás-bábeli változatosságban alakuló egységét gyakorlatilag is ilyen szép eredménnyel szolgálod: kérlek, kedves Sándor, vedd, és oszd meg hálánkat mindazokkal, akik a nemzet mindennapi üzenetét, a Duna-táj békéjét szolgáló szavait, képsorait hozzánk eljuttatják. Hogy nem a nagy múltú és anyagiakban dúskáló intézmények tökéletességével? Hogy nem a bőségből válogatók lehetőségeivel? Szellemileg erősen alultápláltnak vagy nemzetutálatban túltápláltnak kell lenni ahhoz, hogy emiatt bárki orrát fintorítsa, kétágú nyelvét a kezdet fogyatékosságain élvezettel fenegesse.

Mostan pedig, kedves Sándor, aggodalomra váltom az örömöt, mondván: hallom, halljuk, olvassuk a Duna Televízió létrehozatala, működése, puszta léte elleni folyamatos berzenkedést, kifogásemelést, rágalmat és gyalázkodást – főleg személyed alpári, balkáni mocskolását. Az irracionális gyűlölet hangjai mindannyiunkat elképesztenek, fölháborítanak. Olvassuk, halljuk a Duna Televízió állítólagos törvénytelen mivoltáról szóló politikai és fiskális dörgedelmeket, s azt kérdezzük: kik ezek a dühös emberek? Kik lehetnek azok, akiknek ennyit ér, ennyit jelent a kisebbségi létbe szakadt magyar nemzeti közösségek ügye?

Tudjuk, nem tudjuk: más lapra tartozik. Most legyen annyi eszünk, hogy ne értsük: miről van szó. E mostani együttlétünk tiszta és indulatmentes békessége végett. Azt azonban ki kell jelentenem, és kérlek, Sándor, a Duna Televízió itteni magyar nézőinek tömeges véleményeként is mondd el mindenütt, ahol csak lehet: ha ez a műholdas adás törvénytelen, akkor mi is, apjastul-fiastul, törvénytelenek vagyunk. Ha nemzeti kultúránk sugárzása, egy fél évszázados szellemi nagyböjt félbehagyatása törvényszegés: akkor magunk is törvényszegőkké lettünk. Adjon Isten mind csak efféléket! Azt ugyanis mi tudjuk a legjobban: mitől kell félteni bennünket. Mert voltunk mi már, vagyunk is néha magyar eredetű románok, román eredetű székelyek és semmilyen eredetű nullifikáltak, mégis vagyunk és leszünk minden népekkel békességre vágyó európai kultúrnemzet, mégpedig valóságosan és nem bokrétaként csárdás kiskalapon. Leszünk, ismétlem, ha élni tudunk az idők új lehetőségeivel, és leszámolunk önnön lehetetlenségeinkkel, amelyek ugyancsak nem ide tartoznak.

Még egy kérdés, aztán abbahagyom közismert ügyeknek a firtatását: miféle emberek azok, te Sándor, akik választások előtt úgy szeretnek bennünket is, hogy majd átvesznek, átcsatolnak, voksolás után pedig, ha más irányt veszen az érdek: úgy szeretnek, mint a hideglelést?

Kik azok, akik egyazon minek nevezzem-szájból hideget s meleget fújva úgymond határokon kívüli testvéreik érdekében próbálják lehetetlenné tenni a kisebbségi létre jutott magyarságért létrehozott Duna Televíziót? Miért próbálják hévvel s nem egy ízben irracionális gyűlölettel lejáratni megteremtőinek emberi és politikai becsületét, el egészen a bíróságért kiáltó gyalázkodásig? És mifajta nemzetfelfogás az, amely az ország határain kívül élő magyarok ellen próbálja uszítani a magyar társadalom szegény embereit, mondván: a Duna Televízióra „pazarolt” összegekből a kisnyugdíjasokat kellett volna inkább megsegíteni. Valóban segítő szándék ez? Vagy félelem a másságtól, egy másik intézmény sajátos vonásaitól, netán a lélekbegyűjtő konkurenciától? Azt hiszem: félelem, de öngerjesztés útján. Vannak, akik macskát rajzolnak a falra, aztán egérnek képzelvén magukat, elkezdenek rettegni tőle. Ám ez még a jobbik eset. A rosszabbik az, amikor magas szellemiségű értelmiségiek alacsony ösztönök elszabadulását remélve sohasem röstek bevetni a szociális demagógia bombáit és pattantyúit. S miért gondolják vajon, hogy anyanemzetünk fiai, módosak avagy szegények, visszavennék tőlünk a Duna Televíziót?

Mondd meg, Sándor, ha tudod: Széchenyi komor felismerésén túl, miszerint magyar nem vész el, csak magyar által: e mai, nemzetmegosztó, de magyar nemzetiségeket is sújtó viszályok fátumból támadtak-e, vagy politikai, hatalmi érdekből? Én mindkettőnek a következményét látom, de bizonyítása most hosszadalmas lenne. Hanem azt hoznám föl, ami leginkább aggaszt bennünket Erdélyben: hogy a Duna Televízió keltette botrány csak része egy még botrányosabb politikai kísértetjárásnak. Magyar sajtóban olvasható olyan célozgató, burkolt vélemény, miszerint: a magyar kisebbségi ügyekben érintett szomszédos országokkal megromlott viszonyért a magyar kormány a felelős. Mi több: a belügyekbe való be nem avatkozás elvének ürügyén maholnap újra időszerűvé „liberalizálhatják” Illyés emlékezetes telitalálatát Ceauşescuról: a hóhér egyedül akar maradni áldozatával.

Nacionalista román politikusok ezért tiltakoznak ma is a Duna Televízió „légitámadása” ellen. Akik tehát Budapesten ellenzik azt: akaratlanul is őket segítik. Ismétlem: akaratlanul. Az okozatok azonban, mint tudjuk: fütyülnek szüleikre, az okokra. Ezért kérlek téged, Sándor: a Magyarok Világszövetségének elnökeként is légy segítségünkre a Duna Televízió körül támadt erdélyi aggodalmak eloszlatásában. Tudom, hogy nem csupán a korán szólásért szenvedtél meg annak idején. Ellep a fejed búbjáig ma is a rágalom; ama réginek fölerősített, gátlástalan folytatása. Mit mondjak erről? Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja.

Baráti öleléssel:

Sütő András

Ideje van az újjászületésnek^*

Kedves Barátaim!

Ha azt kérdik Önök, miért levélben szólok, és miért nem dobogóról: íme a válaszom. Engem is tájékoztattak arról, hogy az országos elnökség határozata szerint 38, azaz harmincnyolc küldöttünk összesen 20, azaz húszpercnyi felszólalási időre jogosult az RMDSZ kongresszusán. Életünk része a matematika és az abszurd is: a határozatot tehát nem vitatom. Kongresszusi küldött lévén, személy szerint a húsz percnek 38-ad része illet meg engem is. Ennyi idő alatt kellene mondandóimat Önök elé tárnom. Megvallom, hosszú, sőt túl hosszú életem folyamán rengeteget fáradoztam a tömör fogalmazás elsajátítása végett. Dicsekvés nélkül mondhatom: értem el eredményeket is, de nem akkorákat, hogy 0,52 másodperc alatt most elmondhatnám néhány gondolatomat szövetségünkről, feladatainkról.

Ezért küldöm magam helyett e levélbe foglalt néhány gondolatomat.

1. Annak idején az a megtiszteltetés ért, hogy én nyithattam meg Marosvásárhelyt az RMDSZ II. kongresszusát. Mondandómat azzal fejeztem be, hogy szabott ideje van mindennek, a széthúzást kivéve. Nos, helyben vagyunk, hallja lelki fülem a lefumigálást: „Húzzák már újból az egység, a kollektivizmus ócska nótáját.” Álljunk meg! Ne ítélkezzünk elhamarkodottan! Egységóhajunkat határoljuk el minden gondolkodásbeli uniformizmustól, bolsevik egyöntetűségtől, kaszárnyaszellemtől, a totalitárius rendszerek jól ismert, személyiségnyomorító követelményeitől. Továbbá: próbáljunk megszabadulni a félelemtől, tegnapi és mai félelmeinktől. Bátorítsuk egymást Tőkés László szavaival: Ne féljetek! Egyebek közt: ne féljetek attól, hogy politikai küzdelmünk egységében súlyos károkat szenvedhet az egyén, a szuverén személyiség, az emberi lét örömteli és tragikus érzékelésének csodája, földi vándorutunk elviselhetőségének sine qua nonja, az örök Én, vagy amiként oly találóan mondja Havel: „A transzcendencia nyugtalansága.” Ne féljetek tehát a többes első követelményétől, a Mi-nek, a társas lényként csodákat mívelő ember természetes megnyilatkozási formájától. Vajon ki az, aki ilyenformán lenne képes módosítani az Én és a Mi dialektikus kapcsolatát: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszek!” Vagy pedig: „Milyen volt szőkesége, nem tudjuk már…”

Ne féljetek! Nem kell aggódnunk amiatt, hogy a jogaink kivívásához szükséges egység elsorvasztaná az individuumot, ám annál indokoltabb, hogy ennek értelmezését ne zavarják múltbeli rossz tapasztalatok, és az esztétika követelményei sem, amelyeknek semmi közük a kisebbségjogi harcokhoz.

Úgy tűnik: szövetségünkben ez az ellentmondás liberális politikai áramlatok következménye. Nem hiszem, hogy ez az európai eszmeáramlat szembekerülhetne a romániai magyarság drámai küzdelmének követelményeivel. Még akkor sem lehetséges ez, ha annak egyik kozmopolita jelszavát értelmezzük: „Nincs más haza, csak az élet!” Föltéve, de nem megengedve, hogy valóban nincs más haza: akkor is, az összes elképzelhető platformideológiák közepette is: az életünkről van szó! Egy kétmilliós nemzeti közösség létéről, az emberileg elfogadható létéről, hiszen gyarmati páriák módjára, csángó-szintre sorvasztott nyelvi állapotban, identitászavarban, kacsacsőrű emlős állapotban vagy teljesen asszimiláltan még hosszú ideig el lehet kínlódni Bethlen Gábor tündérkertjében, Ion Lăncrănjan kizárólagosan román Erdélyében, és odébb, ahol száműzöttjeink tengődnek: Moldovában.

Ha pedig az életünkről van szó, e mostani kongresszusnak nem lehetne fontosabb feladata, mint ezt tudomásul venni, és eszerint cselekedni.

2. De ez vajon lehetséges-e? Ha a II. kongresszus eredményeit nézzük: nehéz bizakodásra hangolni magunkat. Egységről szóltunk akkor, és azon belül platformváltozatokról is, persze. Mégis mit kellett később tapasztalnunk? Széthúzást, csoportharcokat, elnökségi szinten is képtelenséget az együttműködésre, súlyos mulasztásokat a szövetség országos kereteinek kiépítésében, működésében, stratégiai programjának napjainkig halasztott kidolgozatlanságában, de minek soroljam? Ezt önök jobban tudják. Ha pedig eltekintünk parlamenti csapatunk hősies, ám nagyrészt Don Quijote-i küzdelmétől, a szövetség ábráján minden elképzelhető betegséget jelezni lehet. Nehéz lenne persze a végére járni, hogy miként követik egymást abszurd, politikainak vélt csatározások – olyan vádakkal, amelyek immár harmadik esztendeje ismétlődnek, tényszerűleg ellenőrizhetetlen módon, sokszor pletykaszinten, minden elvi alapot nélkülözve. Így történt, hogy a tagság ma már értetlenül a fejét kapkodja, kérdezvén: valójában kik, miben, miként követtek el megalkuvást, és ezzel szemben kik, mi által, milyen politikai törekvésükben bizonyultak úgymond radikálisoknak? És ha így van, miként lehetséges, hogy akik kezdetben pl. Domokos Gézát kormánypártiságban marasztalták el, most az óvatosságnak, a fontolva haladásnak, a kis lépések politikájának, az engedmények gyakorlatának híveiként jelentkeznek csoportosan, Tőkés Lászlót is voluntarizmussal vádolva.

Szövetségünk most leköszönő elnökét sok mindennel megvádolták, miközben tulajdonképpeni mulasztásai fölött a legtöbben elnéztek. Holott a szövetség minimális és maximális programjának kidolgozásában, szervezeti mechanizmusainak létrehozatalában, információs hálózatának kiépítésében, a belső autonómia meghirdetésének alapos előkészítésében elsőként az elnök bírálható. Vele együtt természetesen az egész vezetőség. A mérsékelteknek, a – horribile dictu! – kormánypártiaknak nevezettek éppúgy, mint a radikálisok, akik viszont kockázatos politikai rögtönzések miatt bírálhatók.

De hadd tegyem hozzá: a rögtönzés bűne még mindig bocsánatosabb, mint az a súlyos mulasztás, minek következményeként három kerek esztendő nem volt elég az önrendelkezés, belső autonómiánk részletes, minden lehetséges nemzetközi modellre paragrafus szerint hivatkozó, a román néphez megfelelő magyarázatokkal forduló programjának kidolgozásához.

E rendkívül bonyolult kérdés szűkszavú és lelkesen félremagyarázható szövegének közzétételét sokakkal együtt magam is bíráltam. Kritikai megjegyzéseimnek azonban semmi közük azokhoz a mélyen aggodalmas szövegekhez, amelyek szerzői – részint tegnapi RMDSZ-vezetők – elfogadhatatlan pálfordulást igényelnek az RMDSZ-től; akik némelykor az úgynevezett voluntarizmus veszélyéről szólva a romániai valóságon elkövetett történelmi erőszakról beszélnek, és valójában rég lejáratott tételeket ismételnek. Amikor céljaink, követelményeink „mítosz jellegét” említik, ugyanolyan dogmatikusan kötik azokat a román demokrácia lassú és általános fejlődéséhez, mint régebben tették a fejlett szocializmus „teljes egyenjogúság”-elméletének hirdetői. Osztrigás Micivel szólva: ezt a tésztát egyszer már megetették a nemzetiségi politikusainkkal. Reméljük, többet nem fogják!

Ami pedig az RMDSZ radikálisabb csoportjainak történelmet megerőszakoló voluntarizmusát illeti, mondjuk ki újból és határozottan: mi, kisebbségbe került magyarok vagyunk a megerőszakoltak! A totalitárius erőszak minden gyalázatos, gondolatelfojtó, szólást elnémító, személyiséget roncsoló, lebénító támadásának mi vagyunk az áldozatai. És nemcsak mi. A románok is, a németek, a zsidók is! Népek sora az egész volt-nincs szocialista táborban.

3. A diktatúra következményeit pedig nem azzal számoljuk föl, hogy halált megvető óvatossággal, a várakozás jegyében úgy véljük: a radikálisan józan politikai küzdelemnél kedvezőbbnek mutatkozik a gazdasági ténykedés, nosza helyezzük minden gondunk közepébe Pétert és Pált, lássuk el élelemmel, ruházattal őket. Aki tagadja, hogy ez is életbevágó feladat, a tagság haragját zúdítja magára. Ám, aki indokolt vagy túlzott félelmek sugallatára az egyszerű önfenntartás, a már-már kizárólagosan haszonelvű ténykedésben látja cselekvési lehetőségeinket, az politikai célkitűzéseinket becsüli le akaratlanul is. Az is aggasztó, hogy a haszonelvűséget végső fokon az önrendelkezés ellenében, korainak vélt belső autonómiánk meghirdetésével szemben hangsúlyozták legutóbb is. Azt nem mondták ugyan, hogy törekvésünk a jugoszláviai mikrománia változata, ám erre is sor kerülhet. Magyarországi politikai körök népnemzeti tévelygésről, mucsaiságról, múlt századi nacionalizmusról, kollektivizmusról, populizmusról nekünk is készítenek sablonokat, van is, aki ezeket itthon miránk alkalmazza. Szalonméretekben ugyan, mert az istenadta nép fontosabb ügyeivel van elfoglalva, de többek szerint ez is erő.

4. Most pedig hadd adjak hangot ama reményemnek, hogy az RMDSZ harmadik kongresszusa még csak nem is fog emlékeztetni a másodikra. Az ugyanis lesújtó volt. Ágyúszó sem tudta volna elnyomni akkor a hatalmi versengés, a pozícióharc ügyünkhöz méltatlan hangjait. Vajon hiú remény-e azt várni a romániai magyarság itt jelenlévő képviselőitől, hogy szavazati jogával, válogatási kötelezettségével élve, olyan férfiakat és nőket válasszon drámai küzdelmünk élére, akik egész lényükkel, energiájuk minden cseppjével az önrendelkezés, a belső autonómia kiküzdését segítik elő, akik ismerik ugyan a politikai divathullámokat, de jobban ismerik az erdélyi, a romániai magyar valóságot; akik rosszízű vetélkedések helyett szellemi-politikai összjátékra lesznek képesek, élükön egy olyan elnökkel, aki szövetségünk központi székházában, legyen az bárhol a jövőben, munkaképességének javát, idejének legnagyobb részét az RMDSZ központi szerveinek létrehozatalára és folyamatos működtetésére fordítja.

Akit rendszeresen ott láthatunk majd a hatalmas létszámú tagság körében; aki közvetlen munkatársaival, tehát az elnökséggel együtt megpróbálja szövetségünket kivezetni mostani megrekedt állapotából. Aki tudja, mik a feltételei Nyugaton akármely közügyi funkció betöltésének, és ha tudja: szót emel a névtelenségben, politikai kotériákban tétlenkedők értelmetlen „fölfuttatása” ellen; aki tehát véget fog vetni a társadalmi forgolódásként, félidőben végzett félmunka, sőt negyed, nyolcad, tizenhatod munka kényszerűleg kialakult állapotának.

Kezdő szavaimhoz visszatérve, hadd kívánjak szívemből eredményes munkát szövetségünk III. kongresszusának, mondván még: ideje van az útkeresésnek, de leginkább a határozott irányvételnek, a gyökeres megújulásnak, sőt a teljes újjászületésnek!

Köszönettel

Sütő András

Domokos Gézának, a Kriterion volt igazgatójának, sors- és bajtársamnak a kisebbségi küzdelemben^*

Kedves Géza! A Kriterion-ünnepség alkalmából köszönöm a hívást, válaszként, sajnos, nem küldök csak írást, lehetőleg panaszmenteset, hiszen panaszainkkal le lehetne dönteni minden panasz- és siratófalat. Hadd mondom el tehát: veled és veletek vagyok a negyedszázadra visszatekintő emlékezésben, bár jó szívvel és egyetértéssel a huszonöt évből én csak húszat becsülök személyesen is becsülhetőnek, a mai Kriterion ugyanis közel öt esztendeje annyit se szólt hozzám: bikk-makk! Miután 1980-tól kezdődőleg a téged is folyamatos gyanakvással figyelő cenzúra minden munkámat betiltotta, kerek évtizeden át csak nosztalgiával gondolhattam a Kriterionra. 1990-ben föltehetőleg a Te jóvoltadból még megjelenhetett egy könyvem, ám azután lásd, mint fent: az Anyám könnyű álmot ígér című krónikám volt a Kriterion legelső könyve. A lőtt lábú madár című prózai munkám pedig az én utolsó megjelenésem a 25. esztendejét most ünneplő kiadónál. Könnyű szívvel mondom tehát, minden jó, ha a vége rossz – és ez csak engem és nemzedékemnek egy részét érinti. Mi, öregek is megélünk valamiképpen, hogy elmondhassuk unokáinknak: bizony, gyermekek, a Kriterion, amely 1970-ben indult, kerek évtizeden át a romániai magyar szellemi ellenállás egyik központja volt. Hogy ez mit jelent – ma már mindenkinek illik tudnia, nem magyarázom tehát, csak hozzáteszem: ennek pedig Te voltál a lelke, jórészt megálmodója és következetes megvalósítója – mindazokkal természetesen, akik az óceánon túl is legendássá lett hazai magyar intézményünk munkaközösségét alkották.

Azt kérdezhetné valaki: vajon nem túlzás-e szellemi ellenállásról beszélni oly szigorúan cenzúrás időben? Nem tartom túlzásnak, ugyanis: mord időben, farkasok közt éltünk és dolgoztunk, szellemi vámtisztek, dorongos karmesterek azt követelték tőlünk, hogy magunk is úgy szóljunk, amiként ők: a farkastorkúak. Mi pedig – no nem éppen mindenki – a farkastorkúak közt megtanultunk klarinétül szólni, és csodák csodája: magyarok tíz- és százezrei hallgatták szív- és elmebéli egyetértéssel a mi dallamainkat. Ezekre mondják manapság, hogy: áthallásos irodalmárkodás, összekacsintás az olvasóval, színházban a nézők hatalmas seregével. Magyarán szólva: mivel a kibicnek semmi sem drága, némelyek a Kriterion szellemi ellenállását, a nemzeti kultúránk védelmét szolgáló erőfeszítéseit is olyanformán ítélik meg, mint az ökör fülében zümmögő legyek a fül tulajdonosát: „Nem húzza rendesen, uram, az ekét, a terüvel megrakott szekeret!” A kibic ugyanis nem arra fizetett be, hogy a Kriterion igazgatója például ép bőrrel ússza meg azt a negyedszázadot. A kibic arra fizetett be, hogy apolitikus, anacionális, esztétikai divatszalonok rendelésére készült páholyból nézze végig Domokos Géza megnyúzatását, fölakasztatását, netán épp a fölnégyeltetését. A kibic szerint ez lett volna az igazi magyar virtus, a radikális ellenállás olyan időben, mikor a lehallgatók lehallgatóit is lehallgatták, és amikor a meg- és fennmaradás, úgy értem: a romániai magyar nemzeti közösség önvédelmi küzdelmének parancsa szerint józanul, okosan, történelmi Szküllák és Kharübdiszek között hajózva kellett cselekedni. Ma már más a helyzet. Miután a szekér kereke eltörött, mindenki tudott volna jobb utat is, csakhogy minden emberi cselekvés meghatározott: történelmi körülmények között, egy adott helyzet vasmarkában szolgálhat megálmodott, ám cilinderkalapból elő nem varázsolható jövőt. Ennyit csupán arról, hogy miért nem lehetett Domokos Géza is cilinderkalapos bűvész a Kriterion nehéz, ám tartós értékeket teremtő éveiben.

Azt hiszem, ma még a negyedszázad közelsége zavar. Az alkotást, amelyet Kriterionnak nevezünk, akár a festményeket, kissé távolabbról, az időnek megfelelő pontjáról kell majd megítélni. Meggyőződésem, hogy akkor derül ki igazán: a mai napig is csak álmainkban létező szabadságunkat szolgálta, mikor farkastorkú időben klarinétül szólaltatta meg az íróit, költőit, a reménység magyar szellemeit. No lám, kedves Géza, mondandóm végére érkezve, egyes szám harmadik személyben szólva rólad is, akaratlanul jelzem, ami történt. Hajdani kézfogásközelben lezajlott napjaink történelmi idők mélyébe zuhantak. Hiszem, hogy nem haszontalanul, hanem a szellem megmaradásának törvénye szerint, a jövőt készítő magyar sorsnyomások részeként. Ezért hát számomra, a Kriterion és Domokos Géza olyannyira egyet jelent, hogy ezennel előterjesztem a tisztelt hallgatóság jóváhagyása végett: nevezzük őt ezután KRITERION GÉZÁ-nak.

Baráti köszöntéssel

Sütő András

Levél Kabós Évához^*

Kedves Éva!

Ma hajnalban, hogy megint Kamaráson, szülőfalumban hordozott meg a nosztalgiámmal mindinkább együttérző álom: Kabós Évával, verseivel és emlékező prózájával szöktem vissza a Mezőségre, közös világunkba. Jobb útitársat, igazabbat, szókimondóbbat, az erdélyi sorsot vállalók közt hűségesebb lelket aligha találtam volna. Mindig izgatott engem, mohó érdeklődéssel figyeltem: ki mit ír a Mezőségről, rólunk, szórványmagyarokról, uradalmakról, bárókról, zsidókról, a történelem folyamán többségi nemzetté lett románokról. Akadtak helyi krónikásaink (pl. Wass Albert), papi szolgálatban átmenetileg megragadt mesélők (pl. Nyirő), és adtunk persze hiteles, kényes ízlésű költőt is a mócsiak közül, Kiss Jenőt. (’45-ben őt is megtörte az új szellemi diktatúra.)

Nem szembeállításként mondom, hiszen a jelenség bonyolult, tragikusan kuszált, meg nem is személyi, hanem inkább nemzedéki, többrendbéli nemzedéki kérdés, de mégis, mégis itt van köztünk „talpig nehéz” bánatban, szenvedésben átélt évtizedeivel a 30-as, 40-es évek legendás alakja, a verset író, közlő (nem asztalfióknak gyónó) földbirtokos lány, aki egyetlen kötőszót sem áldozott a „költői túlélés” érdekében. Osztályát fölszámolták, tehát őt magát is fegyveres útonállók kergették ki otthonából és hurcolták kényszerlakhelyre. Ezzel vége lett az ígéretes költői pályának is. Kabós Éva nem könyörögte be magát a forradalmi romantikába.

Most pedig, hogy régebbi és újabb verseinek kis csokrát vehettük kézbe: öröm és bánat hullámzásában csodálkozom rá magam is a különös metamorfózisra. Mintegy jégtakaró alól szabadultan, fél évszázados versek moccannak életre, váltanak színt és szólalnak meg, és mondják tisztán, hitelesen azt az időt, órát, percet, amelyben megszülettek.

Milyen rég volt az, mégis be nagyon időszerűek! Nem hinném, hogy személyes érzékcsalódás meg a közös gyermekkori élmény, a „földiség” mondatná ezt velem. Azt hiszem: objektív való, hogy erdélyi sorsunk, sorsunk erdélyisége, ez a soha véget nem érő dráma: valójában MA is ugyanaz, mint TEGNAP volt. Ez a provinciálisnak vélt, sajátos állapotunk: minden bizonnyal az „örök emberinek” része, amelyet csak hitvány szellemi kucséberek, divatmajmok és anacionális kékharisnyák tartanak avas, „sorsproblematikás”, beszűkült vidékiségnek. Kedves Éva! Ezek a versek annak a történelmi omlásnak a jajszavai, amely Reményiket, Dsidát, Tompa Lászlót is megszólaltatta, s amely az én egész sorsomat is meghatározta. Ezért érzem magam oly otthonosan a maga írásaiban, miként a kamarási szülőházban. Egyként mondhatom ezt a versekről és a prózai részekről. Nincs terem kitérni most a részletekre: közös ismerősökre, együtt (csak más-más időben) látott tájakra, falvakra, mára már földig rombolt kúriákra. Sorait olvasva Arany követelménye jut eszembe: az epikai hitel, mutatis mutandis: Kabós Éva írásainak szenvedés-hitele, hallgatásban és gyászban töltött évtizedek hitele, hányatott sorsának hitele. Ez a hitelesség telíti drámai feszültséggel a verses emlékezést, s a dél-erdélyi krónikát, amelynek részletei után nagyon várom a folytatást, a teljes könyvet – egyik legilletékesebb emlékező tollából.

Igen, kedves Éva, legalább könyvben lehetne-kellene újból átkarolni, egybefogni azt, ami szétesett, mert széjjelveretett. Édesapja szavaival zárom soraimat és gratulációmat: „és meglátja, ha én nem leszek, itt minden szétesik!” És megrendítően példás választ adott erre Erdély nagyasszonyainak méltó párja, Kabós Éva, életének ars poeticájával: „És meglátjátok: ha minden szétesik is, én itt maradok, veletek maradok.” Ezt is köszönöm neki, miközben sajgó lelkiismerettel vizsgálom önmagamat is az ő emlékeinek tükrében.

Szívből köszöntöm, kedves Éva!

Sütő András

Hatalmas, virrasztó szellemünk^*

Bizony mondom nektek, barátaim: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat, kiváltképp Sinkovits Imrével, és pláne ha még elmennek Illyés Gyulához is. Igen! Mentek ők: akkori magam és Mózes-Macbeth-Dózsa-Kent, alias – becézve – Imbrus, Imris, Imrécske, ballagtak Budán őszi fák alatt, tavasszal is néha, igyekeztek titkolt ünnepi érzéssel a nemzeti és nemzetiségi gondok Nagyfejedelméhez.

Ilyen találkozások alkalmával sorsunkat megtanácskozva, a szabadító cselekvésnek lehetséges módozatait keresve mindig azt éreztem: az ő szolidaritásuk nemhogy oldaná, de szigorítja kötelességeimet a jogfosztottságnak kimondásában.

A hetvenéves Sinkovits Imréről szólva: a magyar színművészet hatalmas alakját köszöntöm Maros-parti magányomban, ahol azt is elgondolom, hunyt pilláim alatt látom: egész Magyarország ünnepli őt, s nézőinek nagy serege a határokon túl is, mindenütt, ahol magyarok élnek.

Művészetének méltatását Thalia papjainak ítészei is elvégzik majd bizonyára. Számba veszik netán, hogy miként, s mily varázslatosan működik benne a homo aestheticus. Megeshet: lesz, aki meginti őt, mondván: alkotóképességeinek rovására ne hagyja szóhoz jutni magában a homo moralis-politicus követelményeit. Hiszen Kosztolányi is megmondta: ez a kétféle ember viaskodik egymással a világtörténelemben.

Szerintem oly módon is, hogy egy emberben két ember jut egyezségre, miként a magyar költészet nagyjai közül sokan bizonyítják. Az esztétikus Petőfi megírta a Szeptember végént, az erkölcsi/politikus pedig a Nemzeti dalt, záró szakaszként hozzáadva az életét a fejéregyházi csatatéren.

Nem esik bántódás, amiért Sinkovits Imrét, a nagy művészt egymással mindig megosztott közösségi gondjaink emlékeiben láttatom. Mint valami hegységnek, az ő pályafutásának is vonulatai vannak; egyik mindenképpen a közügyi, a homo moralis/politicus cselekedeteinek vonulata.

Hiszen ő sem találkozhatott büntetlenül Illyés Gyulával például.

Az Egy mondat a zsarnokságról szellemisége törvényszerűleg rántotta magához a költő rokonlelkét; az erkölcsi kötelességben is hozzá hasonlót. 1956-ban személyesen mi még nem ismertük egymást, de főztek már minket közös kondérban politikai hitnyomozók; rakták alánk a tüzet a váddal, miszerint: a kötélre való Nagy Imrének, meg egy „kisebb” ellenforradalmár Imrének, ama Sinkovitsnak lennék megtévesztett pártfogója. A színész bűne? Szavalt! Azt kérdeztem: mit adott elő? „Nacionalizmust – szovjetellenes indulatokban pácolva!” – kaptam a választ.

Később a hírt is, hogy Imrét meghurcolták, rabvallatók ebadtázták, Erdélyben pedig éber cenzorok kivakartatták a nevét az újságokból.

Kálváriás napjait csak távolról figyelhettem. Sorsunk, mint a gémeskút ostora váltott lennebb-fennebb. Rossz politikai magaviseletért hol ő volt Erdélyből kitiltva, hol én íróként betiltva, és színdarabjaim sorsában is osztozott Imre. Kritikai gáncsban és az Adventnek közel háromszáz tapsos estjén mélyült, erősödött a mi barátságunk, amelynek legfőbb értelmét egy „színházon kívüli” közös cselekvés teljesítette ki.

Éppen tíz esztendeje, hogy sikaszói szeptemberi borongásban születésnapi levelet kezdtem el írni: „Kedves Imre! A várakozás, mint a fehér torony, messzire látszik, a te hangod pedig, akár a nagyharangoké, messzire hallatszik. Így figyelhettem föl ma reggel is a rádióban elhangzott vallomásos szavaid kondulására. Kiderült belőlük, hogy te is betöltötted immár a hatvanadik esztendődet. Hát akkor Isten éltessen.”

Képzeletbeli koccintás után lelki fülemmel Imre szavait hallottam.

– Én úgy vagyok, hogy már hatvanéves vagyok. Hát ti miként éltek a háromszínű sorompókon túl?

Azt mondtam neki:

– Köszönöm kérdésed, ki vagyunk hegyezve.

Ezzel már gellert is kapott az én születésnapi levelem.

Imre érdemei helyett a mi kisebbségi nyomorúságunkra irányult minden gondolatom, érzésem, panaszom is, hiszen a tréfás szóval, hogy ki vagyunk hegyezve: csak mély keserűségemet próbáltam leplezni.

Imre ünnepnapjára az erdélyi magyarság panaszáradatát borítottam.

Úgy fogadta, mint aki nem is várt egyebet. Fél szóból értettük egymást, de időbe telt, míg az én levelem az ő hangján és a Kossuth rádió hullámain a nagyvilág füle ügyébe juthatott.

1989. május 7-én jegyeztem föl: „Sinkovits Imréhez írott levelem a Vasárnapi Újság műsorában. Imre úgy olvasta be, olyan szenvedéllyel, mint aki maga is szenved mindattól, amit megírtam ebben a levélben. Ez így is van.” Azóta is osztozik velünk bajban és reményben.

Aznap, s még a rája következőkben is sűrűn csengett a telefon. „Hallottad Sinkovitsot?” Dallamos basszusát ezer közül is megismeri, aki csak egyszer is hallotta őt akár színpadon, akár rádióban, televízióban. Megható lelkesedéssel bízták rám neki szóló elismerésüket az emberek. Aggodalmukat is sokan, akik nem tudták, hogy abban az esztendőben milyen politikai változások történtek Magyarországon.

Megszólaltak a telefonpatkányok is. „El fogunk ütni! Meg fogsz dögleni!” Mindent nem jegyeztem föl akkor. Máig eleven az emlékezetemben ilyen fenyegetés is: „Majd elintézünk mi téged! A barátoddal együtt!” Imre volt az a barát. Kisebbségi panasz és annak világgá kiáltója, kotta és hang együtt szerepelt mind az egyetértésben, mind a hatalmi fenyegetésben.

Május 12-i följegyzés: „közel háromórás kemény vita B. belügyi ezredessel. Sinkovitshoz írt nyílt levelem úgymond fölháborította, »kétségbeejtette«, elképesztette őt. Táskájában a levél gondos román fordítása.”

Május 22-i följegyzés: „A Szabad Európa rádió hírül adta, miszerint lakáskiutalásunkat – merthogy a régit ledózerolják – a Sinkovitshoz írott levelem miatt visszavonták. Elámultunk azon, hogy alig néhány nap alatt ez a hír miként jutott el Münchenbe.”

Május 25. „Idősebb asszonyt fölkerestek lakásán a belügyérek. Arról faggatták, miért telefonált nekem a Sinkovitshoz írt levelem ügyében. Miért gratulált hozzá?” Szegény asszony! Bocsánatát kérem az elszenvedett rémületért. Mentségem csak az, hogy Sinkovits Imre hangján itthoni közös jogfosztottságunkról szóltam. Tartós visszhangja támadt a levélnek, s az utána következőnek is.

1989. november 1. „Ma reggel 8 óra körül öklömnyi kővel valaki betörte az ablakainkat. Nagy erővel hajíthatta, ugyanis mind a külső, mind a belső üvegen lyukat ütött, szinte szabályosat, akár egy lövedék. Halántékon találva bármelyikünket: halálos lehetett volna… Menten felhívom B. ezredest, mondom, hogy mi történt. Az életünkre törnek, ahogyan meg is ígérték. A rövid és határozott válasz így hangzik:

– Én figyelmeztettem önt a népharag lehetőségére.

Valóban így történt. Még azt is mondta, hogy ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Kőzáporban. Szegény nép! Mi mindent képesek ráfogni. Valaki át akar szökni a határon, a nép elkapja, gumibottal félig agyonveri, veséjét, máját szétroncsolja. A nép nagyon haragszik ilyenkor.”

Röpke születésnapi emlékezésem, amely köszönet is a hetvenéves Sinkovits Imrének: remélem, nem tévesztett irányt. Remélem: írásom nem szorul magyarázatra, miszerint ama kőhajigáló bérgyilkosokat is munkába szólító levél, amely kettőnk nevével röppent világgá: nélküle, az ő bátor szolidaritása nélkül nem keltett volna akkora visszhangot. Szavaimat az ő nevének, művészetének ismertsége, erkölcsi hitele erősítette föl – hogy mondta volt Illyés? – jaj-sötét szívekben.

Tíz esztendő múltán jó sorsomat áldva mondhatom: Sinkovits Imrével – és társaival, akikről más alkalommal szóltam – talán sikerült becsületet szerezni, híveket toborozni annak az igazságnak, amit személyében maga is képvisel, nevezetesen, hogy: homo aestheticus és homo moralis nem egymást kizáró alkati jegyek, tűz-víz adottságok. Szépen megférnek ők egyazon testben és lélekben, művészi remeklésben és közösségi-nemzeti gond hű viselésében. Bizonyítékom: Sinkovits Imre.

Levél a Pusztakamarásra látogató magyartanárokhoz^*

Drága Barátaim, Sorstársaim a Holt-tengernek nevezett Mezőség mai gondjában és reményeiben!

Isten hozta Önöket Pusztakamaráson! Sajnálom, hogy nem lehetek itt kézfogásközelben, ölelés szívmelegében! Jól tudom, hogy szavaim csak részlegesen képviselnek engem! Felszíni rezdülései csupán annak, amit el szerettem volna mondani Önöknek. Jelzése mindössze annak, amit jelenlétük szívemben és elmémben keltett, s a hálának is, mit el nem hallgathatok.

Hol is vagyunk hát? – kérdem réges-régen született könyvem szavaival. Ott vagyunk, Barátaim, ahol alliterációval szólva: török, tatár s tudatlanság nyomorított meg nagyreményű, európai horizontok felé nyíló magyar életet; ahol rossz századok s miránk nézve szerencsétlen geopolitikai adottságok ősi székely közösséget juttattak a pusztulásnak már-már végső határára. Az említett veszedelmek közül most csupán a harmadikat, a tudatlanságot említem föl tanulságul. 1848–49 polgárháborús viszonyai között a bécsi kamarilla, az osztrák szoldateszka sátáni módon ugrasztotta egymásnak Erdély nemzetiségeit. E vérzivataros időkben magyar és román jobbágyok együttes fölszabadításának közös reménységét, örömét fojtotta vérbe a mesterségesen szított magyargyűlölet, a cinikus hazugságok elhitetése tudatlan tömegekkel, amelyek ártatlan emberek tömeges lemészárlásában, kastélyok, templomok, könyvtárak fölégetésében, asszonyok, gyermekek meggyilkolásában vélték fölismerni a Petőfi álmodta forradalmiságot, a nemzeti szabadság eljövetelét. E tényszerű megállapítást Egyed Ákos történészünk legújabb könyve, a ’48-as Erdély krónikája igazolja tudományosan, levéltári adatok, tények cáfolhatatlan tárgyilagosságával. Mondom ezt e helyen, történelmi háttérjelzésként, azzal a reménnyel, hogy ittlétük, röpke tájékozódásuk legfőbb gondja lenne mégis: a jövő, a holnap ígéreteinek felelős számbavétele. Úgy hiszem, hogy nem csupán a reménység fanatikusa, nem a hurrá-optimista szórványmagyar szól belőlem, mikor azt mondom: annak ellenére, hogy veszteségeink iszonyatosak, a mezőségi magyar élet megmentése, kiteljesítése, lelki sebeinek gyógyítása, igenis, lehetséges. Új történelmi, európai viszonyok között az összmagyarság szellemi, tehát kulturális, nyelvi egységének létrehozatala már nem ködevés, nem fellegjárás, nem hiú reménység. Nem Arany János szivárványkapuja, amely annál inkább távolodik a gyermektől, minél nagyobb sietséggel reméli a megközelítését. Ma már, Barátaim, világtörténelmi áramlatok, az emberi jogok korszakának hatalmas erői kedveznek törekvéseinknek. Nem következik ebből, hogy javunkra lészen, ha elvárjuk, hogy más nézze helyettünk az eget; ha mindig mások csodatételeit várva áltatjuk magunk; ha az éjszaka neszeit figyelve, képzeletünk régmúlt dallamokat szűr ki a történelmi ködből: „Édes Erdély, itt vagyunk!” Holott valóban erőnk, hogy itt vagyunk, voltunk és leszünk! De csak bátor és okos cselekvés árán, csak oly módon, hogy újból és újból megtanuljuk a Bethlen Gábor-i leckét, mely szól ekképpen: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk: erdélyi magyarokul, ősi nyelvünkben és vallásunkban, gyermekeink fényes tekintetében, a szülőföld iránti ragaszkodásban.

Mondom ezt alázattal és reménnyel Önöknek! Mondom sok-sok tanulsággal, remények, csalódások, sebek, csonkulások tapasztalatával. Mondom annak a mezőségi léleknek a hangján, aki létének értelmét a szülőföld sugallatában találta meg. Aki épp ezért a szülőföld sírhant-jelöltjének tekinti magát, jól tudván, hogy múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójában magányunk oldódik, közös reménységünk pedig újból föllobog majd a huszonegyedik században. Kedves vendégeink! Őrizzék meg Pusztakamarást és annak gyülekezetét jó emlékezetükben.

Sütő András

Születésnapi levél Dobos Lászlónak^*

Ünnepelt Barátom!

Engem, mint tudod, három esztendeje vett kézhez a biblikus életkor. A hetvenedik évforduló téged most ér utol.

Jubiláns lettél hát magad is.

Gyanútlanul ballag az ember, aztán – fogyó napjait számlálva – eszébe jut, hogy Pozsonyban is megfordult egyszer, és komáromi magyarokkal zsúfolt istenházában szólt nemzeti gondról, fogyó reményben fuldokló Erdélyről. Szólt akkor Csoóri Sándor is, mint mindig, szárnyaló gondolatisággal, és hitvitázók szenvedélyével közösségi létünk új szakaszát hirdetted magad is a Szentírás szerint mondván: Ideje van a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Őrizzük meg ragaszkodásunkat az emberi szabadsághoz! Dobjuk el a rabság láncait, míg el nem száll felettünk a történelmi idő!

A történelmi és a személyes, amelynek naptár szerinti fordulóján kaptam föl a fejem.

Ballag még a vén diák. Napjai pedig vészesen peregnek.

Mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik, László!

Metaforázó hajlam szerint transzszilvánkodva nézek utána: menekülő gímszarvas, havas hegyek felé, epilógus hangulatban derengő téli világba, ahol – Tamási szerint – valaha zengett, de már nem zeng a magosság, és te is tudod, jubiláns barátom: Messze voltak a csillagok.

Vajon közelebb vannak-e?

Jól tudom: a csillagok állása kinek-kinek saját benső Napja szerint változik, ezért kellene most hozzád Pozsonyba menni, egészségedre poharat emelni, jövőt kémlelni, hajdani dalokra is emlékezni. Énekeink utolsó cseppjeit még Czine Miskával kortyoltuk föl a rá leselkedő nagy csönd kapujában.

Bocsásd meg nekem, hogy az utazást csak vágyként sóhajtom el itt magamban. Székelyföld lábánál, világvégi messzeségben még attól a vonattól is, mely Ady Endrét a nagy magyar posványon át Nagyváradtól Párizsba vitte. Mikor az Ides főzte szilveszteri töltött káposztát cserépfazékban még melegen vehette át a Gare de L’Est-en a sugaras fejű poétagyermek. Mikor Érmindszent egynapi járóföldre volt Párizstól, s ebéd utáni álomnyira Budapesttől.

Elindulnék hozzád Pozsonyba, László. De hol vannak azok a vonatok!

Egyetlen – és talán utolsó – utazásomat Felvidékre Jókai Magyarországának területén három határállomás cerberusai hat pecséttel engedélyezték, a hiányzó hetedikért te kezeskedtél. Jól mondod most, ha jót akarsz nekem: „Ülj meg otthon, barátom, a szakállszárítón! Lélekben együtt vagyunk!”

Az efféle beszédet és önvigasztalást mi, mai határon túliak értjük igazán: egyetlen hazából nyolc szomszéd országhoz áttelekkönyvelt „kisebbségiek”. Mert ugyebár… De miért kapod föl Tiborc-ősz fejedet? Kérdésedet is hallom:

– Mi ez, Domine? Születésnapi köszöntés vagy kihantolás?! Ódon bánatok, tragédiák, hungarocídiumok fölemlegetése?

Sajátos oka van ennek, László.

Íróembert – kivált ha közügyiségben is neves személyiség – nem csupán műveivel mérik, hanem sorsával, szellemi arculatának hátterével is. Most, hogy e sokat vitatott kérdést szóba hoztam, röstellve látom, mit hordok elé. Dunába vizet! Nem elég, amivel ez ügyben már-már naponta nyakon öntenek minket? S mindegy, hogy minek az okán vagy minek ürügyén. Jubileumi alkalommal nem kritikai kérdőjeleket akarok kiegyenesíteni, hanem elismeréssel szólni rólad, László.

Közelmúltunk a kötelező világnézet és életszemlélet, az udvari költészet és szocialista-realista cukrászművészet korszaka volt. A szellem embereinek becsületét azok mentették meg, akiknek volt merszük a „harmónia poklával” szembeszállni.

Közéjük tartozol.

Írói, művészi rezonanciát, lelkes azonosulást követelő korban disszonanciát keltő műveket írtál, és lettél közügyi küzdelmekben is hatalmat bőszítő, disszonáns ember. Minden gondolati kihágást büntető hatalom idejét élted, éltük valamennyien, akik Németh László szellemében választottunk értelmiségi hivatást. Közös kisebbségi sorsunk azonban Felvidéken az erdélyinél zordabbra fordult a kitelepítések idején, az elhurcolások véres éjszakáin.

Menekülhettél volna! Dante poklává lett, amit hazádnak hazudott a cinikus demagógia. Maradtál mégis. Jellempróbáló helyzet volt, amely írói mondandóidat érlelte: ábrázolataid sötét színeit az idegeidbe égette. Nevezzük ezt alkati predesztinációnak? Talán igen, miként az ellenkezőjét is: a nemzeti nihilizmusban panírozott poéták tökéletes közönyét balsorsunk dolgában. Égő házban tükör előtt fésülködő múzsák is vannak. Minden lehetséges. Mikor az abszurd művészet román származású francia mesterét, Ionesco Jenőt megkérdezték, milyen tapasztalat sugallatára írta Rhinocéros (Az orrszarvú) című színművét, röviden és határozottan válaszolta: a román vasgárdisták fasiszta vérengzései ellen tiltakozott. A homo aestheticus antifasiszta politikusként nyújtott oda fegyvert bizonytalanul eszmélő főhősének a mű zárójelenetében.

Mintha Hemingway konok életelvét vallotta volna: „Il faut d’abord durer!” – Mindenekelőtt fennmaradni! (Istenhez közelebb kerülni? „És Te megmaradsz minden időben.”)

Utána minden lehetséges. Tisztázni például: hány angyal fér meg egy gombostű hegyén. Abszolút-e vagy viszonylagos az írás öntörvényűsége? Stb.

Jubiláns Barátom!

A magyar élet történelmi kényszerűségeiből való az írótól mindenkor elvárt, megkövetelt közösségi szolgálat is. Az Illyés nevezte mindenest nem csupán benső késztetés, hanem hagyományos társadalmi szemlélet is szuronyrohamra küldi nemegyszer. Ha Balassi pennát ragadva kardot is rántott a magyar szabadságért: zongora helyett ágyút szólaltasson meg Liszt Ferenc is! – szólt a botfülű fáklyamagyar, és gyűlölettel kontrázott neki Heinrich Heine, gyávasággal vádolván a „hírhedett” zenészt, mert úgymond sértetten, kardja szekrényben rozsdállik. Más kérdés, hogy Petőfit Bem apó hiába próbálta elzavarni a fehéregyházi halál útjából. Ady életművében a napi politikai publicisztika égmagas költészetének pontos földi mása. Írástudóinkat a kezdet kezdetén is irodalmon kívüli gondok terhelték. Kisebbségi sorsunkban a szellemi közteherviselés valósággal categoricus imperativusa lett minden alkotónak.

Közülük való vagy, László! A prófétaságot rühellő Jónással kellett mondanod megtiport nemzeti közösségednek Babits halhatatlan hangján: „Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahová te küldtél.” Nota bene: ezt a küldetést ócsárolják sokan ma is, nyelvüket fenik rajta. Rajtad is tehát, tudják pedig, hogy irodalmi divatáramlatoknak nem vagy tihanyi visszhangja.

Sors és jellem követelménye szerint magad is lutheri hűséggel nézel az Idő szeme közé: Itt állok, másként nem tehetek.

Politikai küzdelmekben múlt el sok számos éved. Élj sokáig, és pótolj, amit lehet a kényszerű mulasztásból. Születésnapodon magamnak is kívánom ezt. Zaklatott életünk a termékenységnek bizony nem kedvezett. Arany János panasza életművének töredékvoltáról reá nem érvényes, annál inkább reánk és egész nemzedékünkre.

Munkánk: töredék, de életünk egész. Egész és egyirányú az eszmélés pillanatától máig, mikor mindkettőnk ideje célegyenesbe fordulva gyorsul, iramlik. Remélem, gyakorta hiszem is, hogy futtában még megajándékoz minket a hajnali írás örömével. Kívánom neked: múljanak el tőled a politika éjszakáinak keserű poharai. Lepjen meg téged ez az évforduló az írás, a poézis víg esztendejével.

Igaz barátod:

Sütő András

Üzenet Galló Árpádnak^*

Istenem, be váratlan fordulatokkal sújt bennünket a sors, te Árpád! Istenem, be könnyen kacag szembe mindannyiunkat, akik emberi módon tervezünk, hogy a Végzésnek már ne legyünk urai. Árpád, Galló Árpád: emlékszel, miben egyeztünk meg, amikor ama hűvös tavaszi hajnalon a kórházban, betegágyadban meglátogattalak?

De hadd kezdjem előbbről a mi egyezségünk történetét. Már hetek óta voltunk vendége a házadnak, családodnak az actoni otthon falai között. Már hetek óta tudtuk drága Katicáddal, s Marcsikával együtt, hogy végzetes betegség támadt Rád, és nem, nem jöhetsz még haza – tovább építeni mindazt, amit ragyogó képességeiddel megteremtettél.

S akkor elhatároztam, hogy magam is meglátogatlak. Egy erdélyi halálra keresett, nyelvében bujdosó magyar – a halálos kórral vívódó amerikai magyart!

És kiléptem egyedül az actoni házból, és erdős vidéken bolyongva, majd azután az idegen világváros ismeretlen utcáin tévelyegve eljutottam hozzád, betegágyad mellé. Ismerős volt a kórterem, ahhoz hasonlatos, amelyet napokkal előbb magam is elhagytam; ismerős volt a mozdulatlanul s némán merengő férfiú, aki voltál, kedves Galló Árpád; sajátunk a mozdulat, amellyel köszöntöttük egymást; ismerős volt szemedben a felvillanó fény s a megrebbent szemöldök, amely azt kérdezte: Te is? Hát te is elhagytad az ősi hazát, András? Elhagytam, mondtam, de csak annyi időre, hogy egy csöpp reménnyel, kiszúrt szemem gyógyulásával térjek meg oda, ahonnan eljöttem. Te pedig azt mondtad: bárhová vessen is bennünket a sors: gondunk, reményünk és aggodalmunk soha el nem fordul a nemzet, nemzetünk keserves állapotának gondjától. Soha, de soha, sem jó, sem rossz dolgunkban. Így van ez, mondtam teneked és búcsúképpen hosszan kezet szorítottunk. És most elgondolom: egyezség volt ez? Határozottan! A nép, melynek fiai vagyunk, amely történelme folyamán sokszor megbűnhődte már a múltat s jövendőt, most újból meghordoztatja véres kardjait: segítségre szorul. Nincs már Hunyadi Jánosa, Mátyás királya, sem Nagy Lajosa; ám vannak hű fiai, akik megértik szavát és hívását.

Ilyen fia voltál Te – magyar népednek, kedves Galló Árpád, de honnan tudom én ezt?

Hiszen az elmondott látogatás, amire lélekben oly sokat készültem, csak álmomban történt meg. S álmomból ébredve gyászhír fogadott engem is; ama hajnali, vészes telefoncsörrenés, amelyet szeretteid körében elsőnek hallottam meg, s amely végleg tudatta velem, hogy mindketten elkéstünk immár a személyes ismeretséggel; csak képzeletem fogja arcodat elhozni nekem, aki hálával és köszönettel tartozom neked is azért, hogy örökre elhagyott otthonod – téged sirató, gyászoló szeretteid révén, ideiglenes otthonom lehetett hosszú heteken át; otthonom és családi köröm az emberi szeretet meleg fénykörében.

Nyugodj békében, drága, sosem látott barátom, kedves Galló Árpád! Téged sirató szeretteidnek adjon Isten, adjon a jó sors vigasztalódást!

Antall József koporsója előtt^*

Végtisztességtevő Nemzeti Gyülekezet! Gyászoló barátaim!

Magyarország miniszterelnökének tragikusan korai halála gyászunkat és emlékező gondolatainkat törvényszerűleg tereli a nemzetsors problémáinak irányába. Oda tehát, ahol Antall József élete kiteljesedett, ahol fénybe lobbanva örökre eggyé fonódott a magyarság létküzdelmével. Létküzdelmet mondok és nem retorizálás végett, hanem a Trianon után kisebbségi létre jutott magyarok millióinak drámai helyzete miatt. Hiszen, mikor egy szervesen, ezer év alatt kiteljesedett egésznek, egy honnak a részei milliószám fuldokolnak jogok hiányában, akkor nyilván egy egész nemzet történelmi nyomorúságáról kell beszélnünk, Antall József, a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke ezt világosan látta, politikai munkásságának legfőbb gondjai közé iktatta.

Micsoda veszteség, hogy távlati terveinek úgyszólván a kapujában terítette le őt a halál, éjt is nappallá tevő munka közben, mitikus méretű küzdelem után, a végzet fölött aratott győzelem föl-föllobbanó reménysugarában.

Korai halála, az ország nemzetközi megítélésében szerzett nagy érdeme, karizmatikus egyénisége és szívemben a megrendültség most az elismerés jelzőit röptetné a nagyvilág felé, de Voltaire szavai figyelmeztetnek: a melléknév ellensége a főnévnek, mert egyedül a főnév az, ami biztos, mert az önmagában való és az általunk elképzelt, a szubjektív ítélet folytán szembekerülhet némelykor egymással. Jelzőt és főnevet azonban tények és érdemek mindenkor kibékítenek. Antall József munkásságát és személyét világszerte elismert tények dicsérik. Halhatatlanságát nem óhajok, hanem tények fogják megítélés végett előterjeszteni a kegyes és szigorú történelmi jövendőnek. Ezekről kimerítőleg szólni itt és most lehetetlenség. Feszültségekkel terhes, drámai fordulatokban bővelkedő pályafutásának legalább két vonását mégis ki kell hangsúlyoznunk: egyik a türelemé, a bölcs mérsékleté, ahogyan kormánya hajóját a magyar belpolitikai élet Szküllái és Kharübdiszei között a nemzetközi elismerés nyílt vizeire kivezette. Másik a sokféle kockázattal járó új politikai koncepció meghirdetése volt az ország mai határain kívül élő magyarok millióinak ügyében.

Aki tudja, hogy miután az első világháború győztes hatalmai Magyarországot földarabolták, aki tudja, hogy ilyenformán ezeréves nemzeti lét után a magyarságnak közel egyharmada jutott kisebbségi sorsra szomszédos országokban, annak koporsó előtt nem kell történelmet tanítani. Hanem a kegyelet és elismerés hangján azt kell felidézni, hogy Antall József egyik vezérelve így szólt: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Mondta ezt higgadtan, politikai felelősséggel, hátsó szándékok nélkül, a világos szavak értelmében bízva. Mások értelmében is bízva tehát. Mondta ezt, annak reményében, hogy a lélek fogalmát senki sem tévesztheti össze tankhadosztályokkal. Mondta ezt, közel fél évszázaddal egy letűnt magyar politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt kisebbségi sorsban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. Mondta ezt alapvető emberi jogokra gondolva, az államilag erőszakolt asszimiláció kígyótorkában vergődő milliók segélykiáltását hallva, megértve, amiként más népek, európai nemzetek kormányai is mindig szót emeltek vértestvéreik védelmében bárhol a világon, és az természetes joguk is volt. Antall József keserű tapasztalatai között szerepelt az összmagyarság érdekeit fölvállaló szándékának tudatos félremagyarázása. Újból kiderült ugyanis, hogy kelet-európai politikai körökben némelykor a legvilágosabb szavaknak sincs értelmük, csak érdek szerinti értelmezésük. Így van ez ma még. Ám tudatos félreértések veszedelme nem kényszeríthet bennünket immár sohasem kényesnek tartott kérdéseink elhallgatására.

Az egyetemes magyarság szellemi égboltozatának kiépítésében biztató jelekről szólhatunk ma már, de elismerésünk javát Antall József érdemei közé kell sorolnunk. Megannyi politikai áramlat közepette ő volt az a magyar államférfi, aki a mai világ politikai realitásainak figyelembevételével alakította ki stratégiáját. Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett. Senki sem tekinthet el attól, hogy ez ügyben Antall József etiológiai, vagyis kóroki és nem csupán szimptómás, tüneti kezelést, megoldást ajánlott. A napjainkban föllángolt etnikai kérdések valójában rendkívüli veszélyeket hordoznak. Nemzetközi megalkuvás, cserbenhagyás, minden emberi szenvedés fölé emelt jóléti önérdek és gyávaság jelzi, hogy véres etnikai konfliktusokat csakis Antall József békés koncepciójának szellemében, de csakis etiológiai módon lehet föloldani.

Drága barátunk egyik legfőbb érdeme volt, hogy szélsőséges tendenciák közepette a nemzeti színű korlátok fölé tudott emelkedni, hogy szembeszállt mindig az intolerancia megnyilatkozásaival, és szigorú bírálat alá vette a meggondolatlanul cselekvőket s a cselekvésképtelen meggondoltakat. Jól tudta, hogy a magyart sok mindenért érheti gáncs vagy megvetés, de főleg és mindig egy másik magyarért. Jóleső büszkeséggel mondhatjuk viszont, hogy általa, rendkívüli emberi értékeinek, mélyen demokratikus gondolkodásának viszonzásaként mindenütt minden magyar gazdagabb lett a megbecsülésben.

Meg kell állnom itt az elismerés szavaival. Lelki fülemmel figyelmeztető szavait hallom. Mintha azt mondaná most: „Ne dicsérjetek engem! Magatokat sirassátok inkább, ha nemzeti sorskérdéseinkben nem fogtok egyetértésre jutni!” Az emlékeimben örökre megőrzött tekintete most is szomorú, oly nagyon szomorú, amilyen csak Európa legtragikusabb sorsú nemzetének a fiáé lehet, amilyet csak a közelítő halál biztos tudata színezhet folyamatosan borongós búcsúvá, valamikori szárnyas remények, merész tervek napfényes terein. Emlékké vált szavaival most is ama toleranciára figyelmeztet, amelyről Babits Mihály szólt hajdanán, máig érvényes szavakkal: minden forradalom más-más képet ölt minden akaratban, más-más nyelvet beszél minden lélekben, miként a pünkösdi apostolok példája mutatja.

A pünkösdi metafora szépsége ma még csak ígéret. Antall József pedig úgy ment el közülünk, hogy nem érhette meg a félelem, a végletes indulatok eltűnésének napját a magyar közéletből. Nem adatott meg neki ez az elégtétel, de konok bizakodás, a mégis-mégis parancsának madáchi követelménye éltette utolsó szívdobbanásáig. Vajon kell-e mondani, mily tanulságos lehet ez a bizodalom, ez a hit a magyar nép képességeiben a hivatásos pesszimisták számára is? Antall József sugárzó alakja lelkierőt, bizodalmat növeszt ma és ezután is minden magyar otthonában.

Most, hogy egy tizenötmilliós nemzet gyászának szomorúságával utolsó búcsút veszek magam is tőle, erős megrendültség akadályoz, hogy a legtalálóbb szavak harmatos csokrát helyezzem el a koporsójára. Antall József, akinek rendkívüli képességeiben valóságérzék, s a jövőnek merész álma oly tökéletesen eggyéfonódott, Bethlen Gábor-i bölcsességgel hagyakoz ránk okos cselekvési módot, amelyről egy másik világos elme így vélekedett hajdan: „Nemcsak ahhoz kell, feleim, képzelet, hogy egy pohár vízben meglássuk a tengert, hanem ahhoz is, hogy a pohár vizet meglássuk a pohár vízben.” A pohárnyi vizet távoli tengernek híján, nagy álmaink valóraváltásának lehetőségét kis Magyarországon. Kicsi nép nagy fia remények törékeny poharával távozik most végleg közülünk, s marad meg örökre népének emlékezetében. És mert rendkívüliségében egyedül magához volt hasonló: személye pótolhatatlan. Öntőformáit a természet elhajítja, nem szokta önmagát ismételni.

Isten nyugtassa meg őt, és elárvult családjára hozzon vigasztalást. Hozzon vigaszt, enyhületet minden magyarok szívébe, akik újból könyörgő szavakat küldenek az ég magasságába, szólván: Urunk, Istenünk, fogadd el hű fiad, Antall József áldozatát, vedd füledbe az ő népéért szóló könyörgéseit. Százszor elszenvedett bűnhődésünk rossz századai után hozd el mireánk a Himnusz imájába foglalt, reménytelenül is remélt víg esztendőt!

E víg esztendő eljövetelével bizonyosan megenyhül majd, és tán örömre változik néhai Antall József miniszterelnökünk végtelen szomorúsága is.

Gyilkos perc áldozatáról^*

Sík Ferenc halott, s az eleven képzelet, személyes emlékek szárnyas csapata riadtan csapong a veszteség színhelyén. Madársereg erdőtűzben. Nem pirofóbia mondatja ezt velem, hanem másfél évtizedes tapasztalat.

Amikor hungarocídiumra ítélten, a kommunista nemzetköziség jegyében elárultan anyanemzetünk hivatalosainak szolidaritásáról álmodoztunk: Budapestről Sík Ferenc tiltakozó hangját is hallhattuk. „Erdőtűzből menekülnek az erdélyi magyarok! Hallgatni róluk: az üldözőikkel vállalt cinkosság!”

Nem a szólásszabadság és szabadosság idején mondta ezt.

Szájkosaras időkben szólt a bukaresti sovén paranoiának kedvében járó magyar hatalom ellen.

Amikor sokan szántak, de kevesen álltak mellénk a nyilvánosság terein: Sík Ferenc büntetőfórumok sújtó haragját volt képes a fejére vonni, hogy velünk, a Nagy Romlás tövében élőkkel szólhasson művészként a színpadról is.

Idén, december 20-án emlékeztünk volna ama jeles – minekünk gyászjeles – napra, amikor tíz évvel ezelőtt Budapesten betiltották az Advent ősbemutatóját.

Ezzel kezdődött együttműködésünk, kísérletek, sikerek, kudarcok izgalmas története, amelynek most váratlan halála vetett véget.

Váratlan? Önemésztőleg lobogó nyugtalanságának láttán el-elkapta szívünket az aggodalom. A személyét nem kímélő gyűlölet, miként az óra: minden percével sebez, az utolsóval öl.

Megtörtént!

A szellemi tolerancia szelíd lelkületű művészemberét, egymás ellen vicsorgó ideológiák, irányzatok mindennapi zsurnalisztikai szuronyrohamaiban a békés értékversengés hívét, a nyitottság ars poeticáját gyakorló főrendezőt szívaorta-repesztő gyilkos perc ölte meg. A villámcsapás tanúi elmondják majd, hogy a benne lakozó halál, mindannyiunk törvényes végzete a külvilágnak milyen hírére, szavaira, fenyegetésére serkent föl nagy művészt hóhérló munkára.

Sík Ferenc halála a gyászban enyhülő szívek és elszabadult indulatok hordozóinak önvizsgálati alkalma lehetne.

Nem lesz az!

A kizárólagosság, az intolerancia számára a halál nem dráma, hanem szövetséges erő. Újabb hódítás lehetősége egy véget nem érő szellemi belháborúban.

Emberi szelídségével, minden esztétikai-etikai érték fölkarolásában példateremtő, európai szellemiségével Sík Ferenc pótolhatatlan nagyjaink sorát szaporítja a Styx vizének túlsó partján, ahol az utókor igazságos megítélése vár rá.

Repülő madarat fagyasztó erdélyi télben, a hajdaninál is nagyobb Romlás tövében rostokolva kérdem tőle:

– Miért hagytad magad letiporni, Feri? Miért hagytál el minket?

Játékos szóra, öniróniára mindig hajlamosan így válaszol nekem:

– Mert híre jött odatúlról, hogy a magyar szellem óriásai közt sokan vannak, akik jó szóval, fáradozásaimat elismerő kézfogással várnak ott engem.

Véges létünk drámájában a halálnak soha nem lehet igazat adni.

Sík Ferenc képzelt válasza mégis torkon szorít engem.

Szívének titkolt bánatát nem lehet olcsó vigasszal enyhíteni.

Egy színész halálára^*

A hihetetlennek mintegy bizonyítékaként, a gyászhír alatt Héjja Sándor özvegyének szavait, kézjegyét olvasom: Sebők Klára. Istenem! A kolozsvári színész házaspár mintha csak tegnap hagyta volna el Erdélyt, a vámpír Drakula garázdaságainak színhelyét. Mintha csak tegnap olvastam volna bizakodást, új reményt sugárzó szavaik végén a páros aláírást: Sunci és Klári. Férje és örökös színpadi partnere nélkül olyan árvának látom most Klára asszonyt, akár a törött ágat, miként a félszárnyúvá lett reménységet.

Nem gyászretorikai túlzás, hogy az erdélyi magyar színjátszásnak egyik legnagyobb alakja távozik örökre Héjja Sándor halálával.

Iszonyatos szenvedésben semmisült meg, időnap előtt, alkotóképességének zenitjén, szerepálmok közt, megannyi nagy visszhangot keltő, máig emlékezetes kolozsvári alakításai után. Az erdélyi halhatatlanok csillagképében találjuk ezután. Mert van ilyen csillagkép, lesz is a tárgyilagos kultúrhistóriában. Idők, szellemirányzatok változásaiban ablak- és égmosó emberek tűnnek föl, tisztogatnak, söprögetnek is, új csillagképeket jeleznek, köszöntenek és dicsőítenek okkal, joggal, ok nélkül és divatszerűleg is, e mindenkori tülekedésben pedig Héjja Sándor alakja változatlanul tündökletes marad.

A halál a bűn zsoldja, figyelmeztet a Szentírás az eredendő bűn felé mutatva. A korai halál nehéz idők, ideget, velőt, szívet roncsoló napok ezreinek következménye is lehet. Héjja Sándor alkatának törvénye szerint, képtelen volt komédiás könnyedséggel élni és játszani. Jogfosztott állapotunk súlyos korszakaiban alakított drámai hősöket, s adta önmagát rajongó közönségének. A gondolat magzatgyilkosainak uralma idején sugárzott rendkívüli játékdinamikával olyan gondolatiságot, amely személyes vallomás is volt: a szenvedő és gondolkodó ember szabadságharca.

Lehetett volna jobb dolga és könnyebb élete, ha csöppet is enged a szellemi hetéraság kísértéseinek.

Valahányszor a halál öléből ragadott ki eleven szépséget; valahányszor újból igazolta, hogy a Szó, a színészi erővel formált gondolat a feltámadás örök színtere – az életét megrövidítő veszélyeket is magára vonta. Színész a világ deszkáin nem titkos nyúzókamrába kerül, hanem a bőrét viszi vásárra estéről estére.

Hivatásának veszedelmei közé rontott elvadultan, tébolyult végzetként a betegség, a halál hóhéra. Mindegy most már, hogy kettejük közül melyik volt kegyetlenebb a tisztaság és lelki szelídség emberével, aki Héjja Sándor volt.

Nyugodjék békében.

Páll Árpád halálára^*

Páll Árpáddal orvul és gyorsan végzett a korai halál. Súlyos betegségének hírét alig váltottuk át önáltató reménységbe, csodavárásba: családja küldte máris Kolozsvárról gyászjelentését. Minekünk, más városokban élő barátainak még csak elegendő idő se adatott a végzet tudomásulvételére. Halálra ítélt sorstársával az ember megosztja lélekben a siralomház borzalmait. Ha csak távoli virrasztásban is. Figyelmünket azonban Páll Árpád önnön kapaszkodó reményei felé fordította. Munkaterveiben osztoztunk vele – utolsó napjaiban is.

Utolsó könyvén dolgozott. Úgy valahogy, miként a lőtt madár szárnya repdes még a földön, a megszakadt szárnyalás utánzataként. Megannyi futkosó igyekezetünk ellenére füstbe ment terv maradt a neki szánt születésnapi ajándék. Hetvenedik évét töltötte februárban. Reméltük, hogy ha megkésetten is, asztalára tehetjük a könyvét, utolsó munkáját; egy búcsúzó lélek visszaintő vallomását torzóban maradt életművének történelmi idejéről.

Terveit magával vitte. Kálváriás küszködéseinek hasznos java, bizonyítéka, könyveinek kis csapata ránk és velünk marad, eltagadhatatlanul.

Páll Árpád munkáiban nem csupán színháztörténeti, nemzetiségpolitikai dokumentumra találnak az utónemzedékek, hanem egy szuverén intellektus eleven szellemiségére is. Németh László tanítványaként indult, szőtt álmokat írói tervek megvalósításáról. Szellemi hagyatékának java vigasz a vigasztalanságban. Ordas időkben, kultúrböllérek közt, a közügyi karrier szirénhangjainak ellenállva, üldöztetés áldozataként is hű maradt önmagához: a kolozsvári Református Kollégium maturándusához, aki a magyar szellem óriásainak bűvöletében alakította vágyait és hangvételét.

A kor kívánalma és biztatása szerint világmegváltó szándékkal indult Páll Árpád is. Áldott legyen a fölismerés, aztán a szándék, amely őt is arra késztette, hogy önmagát váltsa meg.

Nem dogmatikai szándék volt ez, hanem az igazsággal kötött szövetség parancsa, amelyet sohasem tudtak elhallgattatni benne a népboldogítás farizeusai.

Dühöngő diktatúra veszedelmei közt így lett maga is a szellemi ellenállás részese; nemzeti eszméletünk kovászembere. Nem volt oratórius erényekben tündöklő természet. Csöndes, tárgyias szava elenyészett napjainkban is a pátosz wagneri kürthangjai között. Egyik könyvének címe őt magát is jellemzi: Harangszó a mélyből. Történelmi fordulat előtt, a végveszély napjaiban szólt így Páll Árpád, akinek napjai elfogytak, maga is alászáll a földnek mélyébe. Oda tér meg, ahonnan metafora-harangjainak pünkösdi hangjait hallotta.

Vele és általa hallottuk mi is, akik fájdalommal és ragaszkodó emlékezéssel veszünk végső búcsút tőle.

Búcsúlevél Vita Zsigmondhoz^*

Szeretve tisztelt, drága Tanár Úr!

– szól szívemből, az időnek hat évtizednyi távolából a Bethlen Kollégium kisdiákja. A mezőségi tanítójelölt, aki voltam és vagyok némelykor álmaimban is: Vita Zsigmond tanítványa, irodalmi körökben már akkor jól ismert nevének csodálója, hirdetője. Lássátok, feleim, Nagyenyed szülöttét! A távozók, a menekülők közt lássatok újból egy velük szembejövő embert és magyart. Budapesten és Párizsban, a Sorbonne-on végezte tanulmányait, de nem oda igyekszik, ahol jólét és európai fény kecsegteti, hanem hazafelé vette útját, ahol az övéit, Erdély magyarságát balkáni sötétség, kisebbségi üldöztetés, őt magát is rabság fenyegeti.

Amit Vita Zsigmond a készülődés éveiben tán szerencsének is köszönhetőleg a sorstól megkapott, valóságos lehetősége volt ez nyugati jólétnek, tudós karriernek, sovén gyűlölettől mentes polgári demokráciának. De mit tehet ilyenkor a hűség, amely földi változata az eleveelrendeltetésnek, s amelyet egy Apáczai Csere János, egy Tótfalusi Kis Miklós avatott az erdélyi írástudók tizenegyedik parancsolatává.

Vita Zsigmond tanár úr erdélyi jobbágyivadékok tanítója, nevelője maradt. Szívem, elmém tán tőle kapta a sugárzást, hogy Bethlen Gábor szobra előtt későbben így szólhassak magányos tűnődés közben: nem fölfele, hanem inkább lefelé török, Uram, ki voltál a mi Nagyságos Fejedelmünk. Visszaigyekszem azok közé, akik a szegénység világából ideküldtek engem; akik a könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének.

Régi fogadalom ez: Vita Zsigmond másodéves tanítójelölt rajongójának szárnyrebbenése a hivatáskeresés lobogásában. Több mint fél évszázad suhant el azóta, mégis lázadozik a szív a mulandóság szorításában. Mert alig volt reggel az örökkévalóság harmatos káprázatában; és alig volt dél a zenitről sugárzó napfényben, és rám borult máris az alkony, tanár és tanítvány azonos időzónában foghatott kezet, osztozott magánéleti és közösségi gondban, s mi tagadás: leginkább nemzeti jogaink felett borongó fájdalomban. „Megőszültél, fiam!” „Ebben is hozzád igazodom, Zsiga bátyám.” Évtizedek omlattak egymásba mögöttünk, miközben vad és riadalmas esztendők sepertek félre Erdély magyarjai között nemzedéki, vallási és világnézeti különbségeket. Minden erdélyi idők jogtiprásának és -fosztottságának legsötétebb korszakait éltük át együtt, veled is, a te üldöztetéseidben, tífuszos levegőt párálló gyűjtőtáborban, brutális házkutatásokban is; írásaidnak betiltásában is, anatéma alá vetetten is, egész közösségünk szájkosaras idejében, önmagunk, nemzeti nyelvünk, kultúránk, múltunk föladására ítélten.

Emlékeimben panaszos szavaid élnek, drága Zsiga bátyám: „kiforgatnak a múltunkból, történelmünkből!” Makkai Sándor szavai szerint: elvégeztük pedig a magunk revízióját. Mint nyilat a sebből téptük ki magunkat rossz századok illúzióiból, és lám, mire jutottunk mégis! A vérszagtól a cápa őrjöngésbe vadul – a vérmítosz nagynemzeti fanatizmusában erejét és reményét veszti az emberi jogokat, humánumot követelő kisebbségi lélek. Hunyt pilláim alatt az eleven kép, a sántáló, testi mivoltában megrokkant Vita Zsigmond szomorú, kérdő tekintete: „Tehetünk-e még magunkért valamit, fiam?” „Te mindent megtettél, ami tőled tellett, erődön felül is!” – mondtam, és mit a szemérem a torkomból megtérített, így szólt bennem: Veled, Zsiga bátyám, ebben a mi erdélyi létünkben, sorsunkban, nagy elszánásainkban és a lankadás kísértéseiben, teveled, Vita Zsigmond, mindétig a hűség volt jelen miköztünk. Csupa magánérdeket üvöltő sarki mártírok, mai napig is önjelölt héroszok közt a te csöndes, önzetlen szorgalmad, szerénységed nőtt példás közösségi szolgálattá. Olyan időben, mikor az írás értelmét százan százféleképpen vitatják; mikor kollektív jogaink híján épp közösségileg juthatunk végveszélybe, míg az individuum már azt is alapelvként említi, miszerint egyedül önmaga által és kizárólag önmagáért létezik, akár az egekben az Isten; mikor magyar mitológiánk ezer év óta űzött csodaszarvasa immár nem lehet egyéb, csakis a magyar összefogás – itt és napjainkban a te írástudói és emberi példád, drága Zsiga bátyám, oda emelt föl téged a Bethlen Kollégium s az erdélyi szellem nagyjai közé, akiknek halhatatlanságát a könyveidben megörökítetted.

Ők, a múltbeliek fogadnak odatúl most téged: a közülök valót. S mivel önarcképed aranyozása helyett az ő szellemüket, ránk maradott örökségüket fényesítetted mai és holnapi nemzedékeknek: a Te jutalmad, Erdély hálája és elismerése, ezer kollégistának emlékedre szóló gyászában ott sejlik, rejlik, ott zeng méltóképpen a jövendőben, amely nem fog elfordulni tőled.

A holnap tudni fogja, ki voltál minekünk tegnap, Zsiga bátyám. A holnap tudni fogja, hogy jól ismerted és cselekvőleg tisztelted a törvényt, amely Tamási Áron szellemében váltig figyelmeztet minket: amiként porból lettünk s porrá lészünk, azonképpen magyarokból lettünk és magyarokká leszünk! Leszünk, míg Bethlen Gábor vára áll, míg fennmaradásunk szellemőrségében olyan férfiak, harcosok lesznek, amilyen Te voltál, szívünkben és emlékezetünkben örökkön megmaradó Vita Zsigmond bátyám!

Isten nyugosztaljon!

Könyörgés Czine Mihályért^*

*

Sinkovits Imre halálára^*

Tegnap, január 18-án, csütörtökön déli időben Budapesten tartózkodó barátom hívott föl telefonon, mondván a médiák előtt meg nem erősített hírként, hogy meghalt Sinkovits Imre. Fél óra múltán rádió és televízió tudatta velünk a gyászhírt: 73 éves korában elhunyt Sinkovits Imre, a Nemzet Színésze, és fölsorolták magas kitüntetéseit, elmondták, hogy ötven éven át játszott a Nemzeti Színházban, amelynek sztárja, magyarán: csillaga volt, de mondhatnék királyt is, ahogyan Illyés Gyula nevezte búcsúversében Latinovits Zoltánt: színészkirálynak. E fényes fogalmat semmiképpen sem osztjuk meg most – két halhatatlan között –, hiszen a hatalom, amely megadatott nekik, nem társul trónhoz, koronához. Annál inkább ama titokzatos szellemerőhöz, amelyre büszke volt Petőfi Sándor is, dalba örökítvén a színészet lényegét: „Miénk a hatalom az emberszív felett; / Idézni egyaránt mosolyt vagy könnyeket.”

Ilyen hatalommal ruházta föl Sinkovits Imrét roppant tehetsége, rendkívüli sorsa, erős jelleme és szívjóságban páratlan embersége. E három fogalom csillagképében csodálhattuk fényét, szellemsugarát, s voltam magam is megajándékozottja sok évtizedes barátságunk idején. Nehéz, sőt lehetetlen most, halálhírének szívet szakasztó döbbenetében kellő igét, pontos szavakat találni arra, mit jelentett ő számomra. Nehéz csak érzékeltetnem is, mi volt személyes – nem csupán közösségi – értelme annak a mondatnak, amely Advent a Hargitán című színjátékomnak háromszáz előadásában hangzott el Imre ajakán Istenhez, majd emberhez szólva: „Add meg, Uram, nekünk a kiáltás jogát!” És ne felejtsétek, megtiport, erdélyi határontúli magyarok! „Segítenünk is kell azt, minek a jövetelét várjuk.” Sinkovits Imre eljátszotta a világirodalom legnagyobb drámáinak sok-sok főszerepét. Tudta, hol várnak rá a műfaj magaslatai, de szünetlen gondja, vágya, akarata volt: fénybe emelni az itthon, otthonunk, mostoha sorsunk, félszárnyú reményeink drámai, színpadi híradásait is. Némelyek nagysága: lekicsinyelni a mi nemzeti gondjainkban született műveket. Sinkovits a leghatalmasabb védelmezője, fölpártolója volt az erdélyi magyar irodalomnak is. Idén, január 5-én keltezett levelében többek közt ezt írta, a Csongor és Tünde előadásának szünetében, az öltözőben: „Veletek vagyok, rátok gondolok, mert: Hitünk, küzdőterünk: azonos! Mert küzdelmünk célja: azonos! Mert örökségünk, jussunk, kincsünk s érte vívott konok viaskodásunk azonos!!! Mert vágyott jövőnk: azonos! Mert utolsó lélegzetvételünk is azonos!”

„Bocsánat – írja folytatólag. – Megszaladt a tollam. Ma este Vörösmarty szavait mondom a színpadon, Tudósként.

Úgy vélem, mindketten tudjuk a helyes választ.”

Talán tudjuk, talán csak homályos sejtelem súghat igazat vagy tévedést a költői kérdésre. Imrétől már nem kérdezhetem meg: a két szó közül melyik az erősebb. Mert egy harmadik szó sújtott le rá: a Halál.

A bűn zsoldja a halál, tanítja Pál apostol. De mit szóljunk, mikor nem a bűn, hanem az erény; mikor nem a Rossz, hanem a szívjóság; mikor nem a megbotránkoztatás, hanem a keresztyén hit és az Istennek félelme, a hűség és áldozatkészség lobban el örökre a korán és orvul jött halálban. Ne szóljunk! A lázongás hiábavaló. Legfőbb kötelességünk most, hogy élete művét és példáját magunknak megőrizzük.

Sorsával szembe szaladó^*

Sinkovits Imre halálával zseniális művészi pálya törik meg. Növeli veszteségünket, hogy szenvedéllyel gyakorolt hivatásán felül nemzeti sorsproblémáink fölött is virrasztó lélek volt. Hogy ki volt ő Thalia papjaként, és mit jelentett nekünk a rivalda fénykörén túl is: csak magyar századok s a jelenkor legjobbjai felől közelítve mondható el igazán.

Neve után a birtokos jelző – a nemzet színésze – nem volt pántlikás díszelgés, nyakas kivagyiság, hanem annak tudomásulvétele, hogy minden szentséges individuumnak is nevezett egyéniség mögött ott van az örökkévaló közösség. Mondjuk ezt nemzetnek, mondjuk kényszerűleg határon túli magyarok sokaságának, Sinkovits Imre seregének is öt kontinensen. Személyes fájdalom foglalatában az ő gyászukat hozom, s ugyanúgy a Magyar Művészeti Akadémia testületének gyászát is. Tartós ragaszkodásunkkal s megtört lélekkel nevezzük őt a művészi hivatás és a nemzeti gond virrasztó szellemének.

Rég elomlott évek, esték, éjszakák töprengéseiből ki-kiröppent az ősi, nyugtalanító kérdés: vajon az esztétikai szépnek gondjai közé tartozik-e bármilyen morális parancs? S mondtuk válaszként, ha csak magunknak is: azt kell néznünk, ami velünk történt. És történik. Mert elsődleges az élet, amelynek szolgálólánya a művészet. Erről megfeledkezve hányszor kínozhatott meg az önvád, elmulasztott cselekvések miatt. Mikor történelmünk nagycsütörtöki éjszakáin már hiába vádoltuk magunk, mondván: Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és bármi volt is a szándék, a magyar Golgota terhét nem lehetett mások vállára hagyni. Hétköznapok a keresztfán! – üzentük közel 30 éve Imrének erdélyi nyomorúságunkat. Egyazon szellemi vércsoportba tartozván kértük őt, legyen kiáltó szavunk Magyarországon! Akkor székesegyházak haranghangján válaszolt Imre – éktelen dühöt, bosszúszomjat és félelmet keltve törvénytiprókban, magyarüldöző, fasisztoid zsarnokokban. Egyszer majd számba vétetik elismeréssel: ki volt az a magyar művész, aki vészterhes években az éter hullámain harsogta világgá az elszakított magyar nemzetrészek segélykiáltását és nem csupán közvetítőként, hanem a teljes azonosulás művészi erejével. Isten tudja, mikor hallhatunk még olyan baritont, érces zengésben, pentaton-szomorúságban, erőben és gyöngédségben oly csodálatos hangot, amelyen ő szólt hatalmas közönségéhez, erőt adva, személyes példát is mutatva a szellemi közteherviselésben.

A magyar színészek legendás nagyjaként gyakran fordult meg Erdélyben, ahol hitének aranypróbáját is tapasztalhatta. Hála, tapsorkán és rajongó ragaszkodás, romantikus remény jelezte, hogy mai állapotunkban a színpadi szó még mindig egyenértékű a cselekvéssel. Boldog volt Imre, és jövőben bízó, mert sok-sok hanyatló szándék egyenesedett föl s kiáltotta vele együtt az erdélyi magyar eszmélés bizonyosságát. Elszántabbak lettünk magunk is, hogy Imre segítségével történelmi hősök példáját válthattuk át jelen időbe – új hitvallással, amely categoricus imperativusként így hangzik ma is: ott kezdődik az ember – így hát a magyar is –, ahol összetéveszti magát mindazzal, amitől megfosztották…

Hallgattuk Imrét és mondtuk katartikus pillanatokban: ideje volt megszegni a hallgatás parancsát, ideje volt kilépni az éjszakából. Vigasz volt akkor s maradt azután is, hogy Sinkovits Imre úgy jött hozzánk, végváriakhoz, akár egy Balassi, verssel is, karddal is. Úgy jött hozzánk, akár egy Petőfi. Mint aki soha nem menekül, hanem szembeszalad a sorsával, mint aki élet és művészet egységében mindenek fölé emeli a magyar- és a világszabadságot.

Pályafutásának tragikus fordulatában villámrándulásként ért bennünket a döbbenet. Sinkovits Imrét elragadta közülünk a váratlan halál, amely nyílt és néma lázongások, idegemésztő munkák, betegségek, messze világló sikere évtizedei után orvul sújtott le rá. Mindannyiunk életéből kiszakadt egy darabka, és vele megy el mindörökre. Roppant hiányát nem tudjuk betölteni. Vigaszt egyedül a történelmi időtől várhatunk. Hosszan tartó gyász és virrasztás végén hozzá hasonló óriást küld majd a magyar Géniusz.

Sorsunk és jellemünk

Sors és írás^*

– Hogyan tovább?

– Úgy, mint eddig. Vagy talán irányt, mondandót, stílust meg miegyebet kellene váltani?

– Van, aki ezt hangoztatja.

– Akkor annak oka lehet rá.

– Önnek nincs?

– Bizonyos fokú megújulásra mindig szüksége van az embernek. Az íróembernek is. Így tehát – ha szabad ezt mondanom – nekem is. De nem olyanformán, hogy megtagadnám, amit eddig műveltem. Vagy elvetném régen tervbe vett, de még meg nem írt mondandóimat.

– És nem fél attól, hogy…

– Dehogynem! Hogyne félnék.

– S akkor?

– A félelem arra való, hogy az ember a háta mögé vesse, s a maga útján menjen tovább, nem pedig azon, amelyet mások szabnának neki.

– Ez így rendben is lenne. De mostanság többen is kifogást emelnek az úgynevezett sorsproblémás meg etikai fogantatású irodalom ellen.

– Etika és esztétika az én felfogásomban sohasem került szembe egymással. Az persze más kérdés, ha valamely írói produktumnak nincs esztétikai értéke. Az ún. sorsprobléma pedig… hát értelmezés dolga. Ki állítaná, hogy az antik görög dráma nem csupa „sorsproblematika”? Vajon mifajta szempont szerint lehetne ide-amoda csoportosítani az emberi lét mozzanatait? Ha semmi sem idegen tőlem, ami emberi, akkor írói szabadságom ott ér véget, ahol megszűnik az esztétikai értékteremtés.

– Változatlanul vallja ön, hogy a kisebbségi sorsnak, esetünkben a romániai magyar sorsnak valamiképpen jelen kell lennie az irodalmunkban?

– Igen. Ha rólunk szól valaki, akkor az a mi sorsunk, nemde? Az más kérdés persze, hogy a rólunk szólót másnak is értenie kell. Például a spanyol vagy japán olvasónak is.

– Hogyan ítéli meg ön a transzszilvanizmussal kapcsolatos mai vélekedéseket?

– Mint régen is. Nem hiszem, hogy „önálló transzszilván irodalomról” lehetne beszélni. Magyar irodalom csak egy van: az összmagyar literatúra, legyen az akár sokágú síp is. Hiszen ha azt mondom: ötágú, hatágú, akkor is egyetlen sípról beszélek. Az önálló Erdély történelmi gondolatához kapcsolódó önálló, transzszilván irodalom eszméjét már régen kivonták a forgalomból a történelmi változások.

– Vannak, akik ezt vitatják.

– Tudom. Meg is értem valamiképpen. Ha az emberben megáll az idő, egész lényét betölti a nosztalgia fájdalma. Drámát írtam erről a fájdalomról.

– Befejezésül térjünk vissza beszélgetésünk kezdetéhez. Tehát ott folytatja, ahol most egy esztendeje, az ön ellen elkövetett gyilkossági kísérlet miatt abbahagyta?

– Igen. Hiszen életünk a kisebbségi lét alapkérdéseiben alig változott valamit. A diktátor titokban verette agyon az ellene lázongókat. Ma nyíltan, az egész világ füle hallatára uszítanak ellenünk sajtóban és parlamentben, s a nagyvilág szeme láttára ütnek a hátadba kést, csupán azért, mert magyarul mertél szólni. Ilyen esetben gyenge vigasz a puszta esztétikum. Ilyen helyzetben újra meg újra Németh Lászlót kell idézni: az író, ha csak szép akar lenni: szajha.

– Nem túl sarkított fogalmazás ez?

– Éppen ezért nem szabad szó szerint értelmezni. Azok számára pedig, akik erre mégis hajlamosak lennének, hadd egészítsem ki Németh Lászlót a mondással, mely így jelzi egy adott helyzet abszurditását: ég az ország s az öregasszony fésülködik. Holott neki is víz és vödör után kellene körülnézelődnie. Erről van szó, adott helyzetek adott követelményeiről, amelyek nyilván nem töltik be a világmindenséget. Akad mellettük hely más egyébnek is.

Ugrás a semmibe^*

(Rip.: Kiss Zsuzsa, 1991)

Hétköznapi beszélgetés – a megmaradásról^*

Azt hiszem, Kelet-Európában egyre jobban fölértékelődik az otthon fogalma: egy gyorsvonatsebességgel átváltozó, mozgalmas világban, ahol vagyonok, gazdasági és politikai rendszerek és struktúrák rendeződnek át, világnézetek és hitek földcsuszamlásszerűen devalválódnak, egyszóval a jelenlegi helyzetből következik, hogy a hétköznapi életben fölértékelődik, egyre fontosabb a fix pont, az otthon.

Már jó esztendeje elmúlt, hogy Sütő András klinikáról klinikára vándorol, műtőből műtőbe, hotelekben, ideiglenes „szállásokon” él, így aztán egészen más a régi és örök otthon érzelmi háttere. Marosvásárhely, Pusztakamarás, Sikaszó…

Kint a kertben, fönt a Hargitán tündököl a május, ahogy Áprily nevezte, a tündér-hónap. Bent a középső nagy szobában barátságos kávéillat… Ez a tágas helyiség nem divatos living-room, amerikanizált nappali, hanem a régifajta erdélyi lakások kényelmes társalgója, közös szobája, ez a biztonságos belső ház. Ahol néha megáll az idő, béke van és beszélgetni lehet.

– Kint voltatok Sikaszón, hogy vészelte át a telet a ház?

– Most éppen csak kiszaladtunk körülnézni, számba venni, megnézni a házat, a ház környékét, találkozni a barátainkkal. Bevallom, nem a legnagyobb örömmel tapasztaltam, hogy olyan jelenségek, amelyek szinte országos jellegűek, Sikaszót is elérték.

– Biztos, kérik vissza, veszik vissza a földet, az erdőt az emberek, ugye?

– Másról van szó… Nekem nem volt módom tájékozódni ilyesmi felől. De arról volt módom tájékozódni, hogy ismeretlen tettesek egyelőre lehetetlenné tették az ottani munkámat és tartózkodásomat, azon egyszerű oknál fogva, hogy ellopták a villanydrótomat. Több száz méter vezetéket vittek el, ellopták a villanyhuzalt, amelyen a fény eljött az asztalomig, hogy tudjak olvasni, vagy éppen írni, dolgozni. Sajnos, akad már ott is olyan személy, aki egyszerűen levágja, fogja és ellopja az embernek a villanydrótját!

– Lopásnak gazdája sosincs.

– Nincsen persze és nem is lesz, hiszen tavaly és tavalyelőtt sem csípték el nagyon azokat, akik garázdálkodtak a házam környékén! A szomorú az, hogy ez a hely eddig szinte édenien tiszta erkölcsűnek tűnt, ahol nem bukkantak föl helybeli rablók és tolvajok, akik tessék, a munkámat egyelőre lehetetlenné tették… Valahogy úgy ítéltem meg eddig ezt a helyet, mint Finnországot. Egyszer valaki Finnországban beszélt nekem erről, mutatván, hogy a pályaudvar előtt ezer és ezer kerékpárt látni őrizetlenül, látszólag gazdátlanul, néha hónapokig várakoznak ezek a biciklik. És mégsem lopnak el egyetlenegyet sem, gondolkoztam el hangosan a dolgon. Hogy tűnne el egy bicikli, magyarázta finn vendéglátóm, hát akinek eszébe jutna, hogy ellophatná, az jól tudja, hogy nem az övé!

– Hát ezt Sikaszón a te villanydrótodról nem tudták.

– Ilyen a tudat, a finn köztudat. Na, ez a tudat nálunk súlyosan megsérült. Persze nemcsak Sikaszón okoz gondot és szomorúságot az élet, hanem idehaza Vásárhelyen, itt a lakásunkban is. Mivel nem vagyunk folyamatosan itthon, meglepetések érnek némelykor. Éppen mint régebben. Újabban is leszaggatják ismeretlen tettesek a padlásra vezető ajtó lakatját, és megint ugyanolyan nyomokat észlelünk, mint amikor kiderült, hogy a lehallgatókészülékek szerelői is bejártak a házamba meg a padlásomra.

– Ezt úgy kell értsem, hogy Sikaszón és Vásárhelyen a lakásodat most is éppen úgy lehallgatják, mint régebb?

– Sikaszóról ezt most nem mondhatnám. De a vásárhelyi lakásról határozottan állíthatom, hogy a gyanús jelek ugyanolyan természetűek, mint amikor a lehallgatókészülékeket tették-vették, szerelték. Meggyőződésem, hogy a régi elgondolások és célok szellemében járnak el most is.

– Keveset változott a mi biztonságunk.

– Nem mondhatnám, hogy ilyen tekintetben lényegi változás történt volna. Én azonban határozottan el vagyok szánva arra, hogy ha szükséges, megfelelő műszaki vizsgálatot fogok végeztetni, hogy az esetleges lehallgatókészülékeket újra fölfedezzük! Most nem fogom tűrni, hogy újabb húsz éven keresztül lehallgassanak!

– Remélem, húsz esztendő már nem áll rendelkezésére ezeknek a lehallgató uraknak!

– De hat hónapig se fogom eltűrni ezt!

– Minden interjú legbanálisabb kérdése következzék: hogyan szolgál az egészséged? Hogyan fungál a történtek után? Kölnben mit végeztek az orvosok?

– Kölnben újabb műtétre került sor. Ezúttal nem a bal szememet operálták, hanem jobb szemem került javításra. Tegyem hozzá, hogy a súlyosan sérült bal szemem újabb műtétje lehetetlenné, értelmetlenné vált, mivel nem tudják megmenteni az orvosok. A jobb szemen szürkehályog-operációt hajtottak végre, ez a szürke hályog minden jel szerint a másik szem végzetes sérülése miatt fejlődött ki szinte hónapok alatt. Azzal barátkozom, hogy a maradék látással tudjak dolgozni, tájékozódni térben.

– Olvasni tudsz-e már a beültetett lencsével?

– Nagyon lecsökkent az olvasási lehetőségem, de ezzel kell beérjem ezután, meg kell békéljek a helyzettel. Tudok olvasni, de nem úgy, mint régebb, amikor havonta 2000 oldalt is elolvastam rendszeresen. Most immár ez lehetetlenné vált.

– Az egészségről térjünk a munkádra. Ebben a zaklatottságban, műtétek, utazások közepette, Boston, Köln, Pest, Marosvásárhely, ilyen körülmények között egyáltalán lehet tervezni, lehet gondolni arra, hogy írjál? Próbálod már rögzíteni a közvetlen élményeket naplóban, jegyzetekben, akármilyen formában? Vajon már megnyugodott az ember körül annyira az idő, hogy ez lehetséges lenne? Rengeteg író nem tud írni ilyenkor, csak csodálom azt, aki ma le tud ülni regényt írni.

– Nem lehet írni… Nem lehet írni. 1989 decembere óta egyáltalán nem lehet írásra gondolni, hol ezért, hol azért, és a műveket hiába kéri számon a kritika, valamelyik türelmetlen kritikus, egyszerűen lehetetlenség… Nekem kétféle tervem van, az egyik az, hogy a régebbi befejezetlen munkáim egy részét szeretném befejezni.

– Melyek ezek?

– Ezek között megemlítem most Az ugató madár című drámámat, az utolsó részek átírása szakadt félbe ’90 márciusában… Annak idején Az ugató madarat még Harag György vállalta volna, a dráma első változatát akarta ő megrendezni. Na, most én ezt az első változatot annyi idő után szigorúbban ítélem meg, ezért át kell dolgoznom, erre készülök… 1990 márciusában, már éppen befejeztem, az utolsó fejezeteknél tartottam egy kisebbségpolitikai kötet megszerkesztésében. Régebbi és mai ilyen tárgyú írásaim és cikkeim, jegyzeteim, megnyilatkozásaim gyűjteménye lesz ez a kötet. A kéziratot nagyon régóta várja a szerkesztő és a nyomda Debrecenben. Mostanság, május végén jelenik meg egy másik kötetem Pesten, a Szépirodalmi Könyvkiadónál, erről különben már beszéltünk decemberben. Június elején, a könyvnapon kerül piacra a kötet, Sárkány alszik veled a címe. Beszélgetések könyve az alcíme, ami jelzi is, hogy milyen jellegű.

– További könyvekről, regényről, drámáról, új, nagyobb vállalkozásról még korai beszélni.

– Persze.

– Inkább arról kérdeznélek, hogyan látod a közeljövőnket? Most már megmerültél az erdélyi, az itthoni valóságban, tájékozódtál, beszélgettél sok mindenkivel, sokféle emberrel, hogyan látod a mi itthoni dolgainkat, az erdélyi magyarság holnapját?… Jobban szeretek erdélyi magyarságról beszélni, mint romániai magyarságról, mert szerintem rendre, egy évtized alatt, ahogy lehet, haza kell hozni a magyarokat a regátból. Meg kell teremteni a lehetőséget arra, hogy aki akar, költözhessen vissza Erdélybe. Akkor is romániai magyarok leszünk, de elsősorban mégiscsak erdélyiek voltunk és leszünk ismét. Ez egyfajta kisebbségi program is számomra. Ugyanis a romániaiság fogalma szinte sugallta azt a tévhitet, hogy nekünk éppen olyan helyünk van Iaşi-ban vagy Konstancán, mint a Székelyföldön vagy Kolozsváron. A romániai magyarság helye, történelmi helye Erdély. Nekünk itt élni és halni kell, Illyés Gyula szerint inkább élni kell…

– Valójában ez a megnevezés fedi a helyzetünket… A kirajzás mindig ideiglenes, akik elszóródtak keletre-nyugatra, akik elkényszerültek erre-arra, azok mind jöhessenek vissza. A cél mégiscsak az, hogy mindenki költözhessen haza a szülőföldjére, ha akar, és remélhetőleg ez most részben, fokozatosan megtörténik. Következetesen erdélyi magyarságról kell beszéljünk, hiszen ez tükrözi a valóságot, ebben a dologban nem dönthetnek ideológiák, nem dönthet hatalom, erőszak. Csak a szétszóratást könnyítette meg, amikor az erdélyiség helyett állandóan a romániaiságot kellett hangsúlyozni. Holott ebben az esetben mi egy etnikum meghatározását akarjuk tisztázni… Persze, nyilvánvaló, a romániaiság egy érvényes fogalom, az állami élet realitását jelenti.

– Azért kérdezlek a közeljövőnkről, az erdélyi magyarság jövőképéről, mert egy hét múlva ül össze Marosvásárhelyen az RMDSZ második kongresszusa. Ez a kongresszus nagyon fontos, szinte sorskérdéseket kell megvitasson.

– Tekintve, hogy én egy kerek évet hiányoztam az erdélyi közéletből, nem mernék arra vállalkozni, hogy megfogalmazzam az RMDSZ mostani lényegi tennivalóit. Nem merném értékelni az elvégzett munkát, vagy hogy melyek azok a legfontosabb feladatok, amelyek ezután kerülnek előtérbe.

– Az RMDSZ Maros megyei szervezete pár napja egyhangúlag, minden ellenszavazat nélkül küldöttnek, első, legelső küldöttnek választott a kongresszusra.

– Igen, ott is leszek a kongresszuson. De azt is meg kell mondjam, hogy valamelyes aggodalommal veszem számba az eddigi küzdelmek eredményeit. Ez az aggodalom egyáltalán nem nevezhető sötét pesszimizmusnak, de jelezni kívánom, hogy sok tekintetben árnyékosabb helyzetben vagyunk, mint ahogy azt sokan vélik. Azt tartom a mi legnagyobb betegségünknek, hogy még mindig nem hevertük ki az elmúlt hetven esztendő következményét, a kisebbségi állapotból adódó túlzott óvatosságot! Minden tekintetben nagyon lassan és bizonytalanul bontakozik ki az egyenjogúságot követelő politikánk. Most még nem tudom megítélni, mennyire világos és határozott az RMDSZ politikai stratégiája. Ezt majd a kongresszuson fogom megismerni… A napi csatározásokat tiszteletre méltó módon folytatják az RMDSZ vezetői, képviselők, szenátorok, de ez nem elég. Valahogy érthetővé, követhetőbbé kell tenni az erdélyi magyarság stratégiáját. Azt várom ettől a vásárhelyi kongresszustól, hogy világosabban fogalmazza meg, fogalmazza újra a programot, a célokat. Lehet az is, hogy a küzdelmünkben megtorpanás következett be, ezt elemezni kell, hogy minden tekintetben radikalizálhassuk az RMDSZ tevékenységét.

– Az RMDSZ programtervezete szinte maximalista rövid távon. Az alkotmánytervezettel kapcsolatban is határozott a parlamenti csoport álláspontja. Minden szóbeszéd ellenére a realitásokat ostromolják az embereink.

– Nagyon örülnék, ha a kongresszus számomra is megnyugtató módon értékelné a helyzetet, a tevékenységet és elsősorban a további tennivalókat. Az az érzésem, hogy egy útkereső korszakot kell lezárjunk ezen a tavaszon! Az egész romániai társadalom tovább kell lépjen, és az agresszív retrográd erők akarata ellenére is tovább fog lépni. Ez a továbblépés, előrelépés diktálja a mi tempónkat is!

– Sok évtizedes kisebbségi tapasztalattal hátad mögött, hogyan ítéled meg a kétmillió erdélyi magyar további létét? A megmaradásnak milyen esélyt adsz?

– Az esélyeket csak feltételes módban lehet megfogalmazni. Amíg a menekülési, a kivándorlási hullám nem áll meg, amíg nem teremtődnek meg a jobb feltételek az itthonmaradásra, addig nem lehet távlatilag biztosítottnak, garantáltnak tekinteni megmaradásunk esélyeit! Én lennék a legboldogabb, ha megcáfolna engem bárki statisztikus. Azt hiszem, nincsenek is egyelőre megbízható, hitelt érdemlő adataink az elvándorlásról, csak személyes tapasztalatok és értesülések alapján beszélhetek tehát. Talán a tendencia, az emigrálás tendenciája csökken valamennyire, nem vagyok ebben egészen biztos, azonban még jelenleg is sokan ítélik reménytelennek a jövőjüket itthon. Mindennek az lesz az alapja, hogy reális eredményeket tudjunk elérni a politikai és gazdasági berendezkedésünk terén, akkor aztán azonnal lecsökken vagy le is áll az emigrálás. De ha a jelenlegi áldatlan állapotok fennmaradnak hosszabb távon, akkor tragikusan fog alakulni a holnap. Tragikus lesz a fogyatkozás, amit hosszú idő alatt se lehet majd helyrehozni, bepótolni. Szerintem tehát van remény a megmaradásra, a kollektív megmaradásunkra, de ezt a reményt ahhoz a feltételhez kötöm, hogy az egyenjogúságért vívott küzdelmet jobban meg kell tudni szervezni, és föl kell tudni építeni a konstruktív kisebbségpolitikánkat! Fontosnak érzem, hogy megismételjem, amit már többször leírtam, nevezetesen azt, hogy a Ceauşescu által megtervezett homogenizálásra, a teljes asszimilálás folytatására ma is megvan a leplezetlen szándék!

– Mi a véleményed a Tőkés László ellen a napokban elkezdődött újabb támadássorozatról?

– Nyilván az Egerben szervezett tanácskozás itthoni értékelésére gondolsz. Nos: megdöbbentő az a gátlástalan hamisítás, ahogyan a parlamentben és a televízióban Tőkés László egri szereplését kommentálták és gyalázták, elképesztően pánikszerű hangulatban. Tőkés László éppen az ellenkezőjét mondta annak, amivel vádolják, ugyanis azokkal szemben, akik a független Erdély történelmi lehetőségét latolgatták e tanácskozáson, határozottan kinyilvánította, hogy a romániai magyarság minden politikai-egyenjogúsági törekvését a román állam keretein belül látja lehetségesnek. Érthetetlen, hogy bizonyos bukaresti politikai köröknek miért volt szükségük egy újabb kiagyalt veszedelemmel nyugtalanítani a román közvéleményt. Hinni szeretném, hogy Domokos Géza, az RMDSZ országos elnökének parlamenti felszólalása nyomán csökkenni fog a Tőkés László püspök elleni újabb hajsza politikai veszedelme.

– Megköszönöm a beszélgetést, azt hiszem, a Romániai Magyar Szó valahány olvasója nevében mondhatom ezt neked.

(Marosi Barna, 1991)

Hatszázharminc álmatlan éjszaka után^*

– Az Anyám könnyű álmot ígérből tudjuk, mégis szívesen venném, ha most a Családi Tükör olvasóinak is elmondaná, milyen hátteret és ihletforrást jelent az író számára a család, hogyan „szól bele”, mennyire van jelen (és hogyan) munkáiban meg mindabban, amit művészi-emberi magatartásnak szoktunk nevezni?

– A család – az irodalmi álmokkal megvert gyermek számára is – életre szólóan döntő tényező. Létével éppúgy, mint a hiányával. Ami persze közhely. Arról azonban már kevesebb szó esett, hogy egy letepert, kifosztott és minden elképzelhető módon megalázott nemzet fájdalma miként húzódik meg és válik életérzéssé a családban. A nemzet védettebb sejtrendszerében. Amelyet a győztes hatalom, az országtrancsírozó erő képtelen betiltani, fölosztani, érvényteleníteni, szétlopkodni. Ahá! Tehát életérzés! – hallom hajdani nemzetiségi politikusaink némelyikének „leleplező” hangját. Magyar életérzés, méghozzá: nosztalgikusan nacionalista. Le vele! Ki vele! Szétverni, megsemmisíteni a győztesek igazának oldaláról meg a kíméletlen önvizsgálat, a történelmi bűntudat s a kollektív bűnösség követelménye szerint.

A család pedig becsukja ablaktábláit, kiosztja jelzőit a politikusoknak, és – emlékezik. Apám, aki az olasz fronton vesztette el az első világháborút, még 88 éves korában is azt fejtegette – istenem, hányadszor! –, amit tudtommal a párizsi Fejtő Ferenc igazolt eddig a leghatározottabban, vagyis: hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem „szétesett”, nem „összeomlott”, hanem: a győztes nagyhatalmak egyszerűen földarabolták.

De most vissza kell térnem a család emlékezetében, mindennapi küzdelmeiben születő létérzésre. A kisebbségire. Kegyetlen üldözések közepette a nemzeti megmaradás gondjára. Nyelvünk sorsának alakulására. Szellemi értékeink titkos megőrzésére. (Hiszen például a Petőfi fejére kitűzött osztrák vérdíj időnként még mindig érvényesnek mutatkozik.)

Így pótolt számomra is a család sok mindent, amit odakint a hatóságok betiltottak.

A két világháború közötti korszakban erdélyi nemzeti létünk folyamatosságát elsőként a család, azután az egyház, harmadsorban pedig a kisebbségi jogokért küszködő pártok biztosították. Itt szólni kellene az irodalomról is. Azért nem említem egymagában, mert a fölsorolt társadalmi keretek mindenikében jelen volt. Ahol Tamási Áron Ábelét olvasták, onnan menten másfelé somfordált az asszimilációs hajlam. Az én családom asztalán is ott voltak az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai (a Bethlen-kollégium könyvtárából, tiszteletes urainktól.) Apám testvéreinek családjában, ahol a Bibliát sem igen olvasták, a puszta történelmi emlékezés romjain ugyancsak megsemmisült a magyarságtudat is. Régi vágyam egybehívni közös asztalhoz ama rokonaimat – lehetnek már harmincan is –, akik egyetlen szót sem beszélnek magyarul. Ha életútjukat, változásaikat kutatom: mindenekelőtt a család – viharokba került családjuk – sérüléseit kell számba vennem.

Ha kisebbségi létben válságba jut a család: igen sok esetben veszélybe kerülnek a nemzeti identitás megőrzésének törékeny lehetőségei is.

A család azonban nem csak védő-oltalmazó „sziget”, nem csupán befelé szólító, vigasztaló hívás, hanem a nyitottságnak, a külső világgal kötött kapcsolatrendszernek is őrzője, fejlesztője lehet. Napjaink egyik legvéresebb drámáját: a román–magyar szóértés, együttműködés összeomlását valószínűleg hosszú ideig szenvedni fogjuk. Enyhülést ebben is az évszázados magyar–román együttélés családi kapcsolatai hozhatnak. A személyes közelség embersége, empátiája újból fölerősítheti a népi szolidaritás érzését a hivatalos politika pokoltüzeinek körein kívül: a magánéletnek erkölcsileg védettebb szféráiban. Hogy államelnök, miniszterelnök a dák mitológián kívül valami egyebet, lényegeset is tudna rólunk, s azt hangoztatná is román tömegek előtt: ma még elképzelhetetlen. Az viszont realitás, hogy igazi román humanisták történelmünk, kultúránk ismeretének alapján képesek empátiával figyelni törekvéseinket. Részükről a puszta együttérzés is vakmerőség. A fasisztoid sajtó elképesztően barbár, a nyomtatott betű történetében eddig ismeretlen méretű és intenzitású pogromkampányai őket sem kímélik. Ugyanúgy fejüket követelik, miként a magyarokét. Annál indokoltabb, hogy igaz tisztelettel, elismeréssel szóljunk róluk. Bár ez is veszélyes. Magyarbérenceknek nyilvánítják őket, és beverik az ablakaikat. Ez a „jobbik” eset. Életük is veszélybe kerül. Az a sajtóhadjárat, amelyet Smaranda Enache ellen indítottak csupán azért, mert nem volt hajlandó a náci-vasgárdisták hiénafalkájába zülleni, oly elképesztőleg fog hatni a jövőben, akár a kannibalizmus avagy az emberkínzás középkori módszereinek története.

Nos, vissza a magánszférába, s ilyenformán a család emberjavító lehetőségeihez. Intézményes kapcsolatok romjai s a képmutató, sanda hivatalok cinikus hazudozásainak láttán folyvást erősödik bennünk a vágy a magánemberi kapcsolatok európai – ha úgy tetszik, keresztény – szellemiségének megteremtése végett. Hivatalos „testvériség kurzusra” nincs mit számítani. A közélet, a sajtó és a televízió szellemi mocskától csak a lélektől lélekig sugárzó kisközösségi humanitás védelmezheti valamennyire a súlyosan beteg román társadalmat.

– Az író felelőssége ezen a tájon, jól tudjuk, mindig több és nagyobb, mint a csöndesebb-jobb körülmények közé született pályatársaké, hiszen olyan többletfeladatokat is magára kell vállalnia, amelyek alig vagy egyáltalán nincsenek kapcsolatban művészi törekvéseivel. Tehát a „nagy” családi háttérről is megkérdezném, az író tágabb értelmű felelősségéről, a közösség iránti hűségről és példamutatásról.

– Erről is sokat lehetne beszélni. Az író (és az irodalom) közösségi jegyeiről, szellemiségéről sokféle vélekedés létezik. Az író népben és nemzetben gondolkodik. Az író nem gondolkodik népben és nemzetben! Az író alanyban és állítmányban gondolkozik. A költő pedig? Egyáltalán nem is gondolkozik. A vers ugyanis nem gondolatokból, hanem szavakból jön létre. Szavakból? Dehogyis. Képekből! Hangtöredékekből. Sóhajokból, sikolyokból. Mindezek láttán-hallatán most is azt mondom: a kizárólagosság alapján ítélkező normatív esztétizálás az igazi tehetség hangvételét nemigen érinti. Az író látásmódja, közösségi kötöttsége és szabadsága, soha föl nem oldódó kettős kötöttsége az Én és a Mi örök konfliktusában nem szabályozható semmilyen esztétikai irányzat tételes követelményeivel. Ettől függetlenül persze: a leckét mindennap föladják nekünk. Nevelnek. Oktatnak. Átértékelnek. Purifikálnak. Kit fennebb, kit lennebb taszigálnak. Megsemmisítenek és megdicsőítenek. Rámákat aranyoznak és ódon képeket hajítanak félre. Legutóbb azt is láthattuk, miként köpdösik le Szabédi László mártírarcát, múlhatatlan áldozatának emlékét. Istenem! Nekik is élni kell.

– Naplójegyzeteiből tudjuk, hogyan élte meg, mint vészelte át családjával együtt a decemberi fordulatot megelőző időket. Miért írt/ír Sütő András naplót?

– Ez írói műhelykérdés. Aki olvasta füzetben is megjelent naplórészleteimet, észlelhette, hogy nem „szabályos” naplóról van szó. Ugyanis főleg veszélybe jutott nemzetiségi létünk mozzanatait jegyeztem föl, nem hagyván szó nélkül azt sem, hogy belügyiek, cenzorok, párt- és állami szervek miként keserítették meg hosszú éveken át az életünket.

– Írói munkásságát is lehetetlenné tették.

– Összes drámámat betiltották. Csupán a Vidám sirató… című színjátékom kapott kegyelmet. Utolsó könyvem a Kriterionnál 1980-ban jelent meg. (Évek – hazajáró lelkek.) Ettől kezdve minden munkám budapesti kiadóknál jelent meg, összesen – ha nem tévedek – hét vagy nyolc kötet. Itthon, persze, betiltották régi munkáim új kiadását is. Arra az abszurd intézkedésre utaltak, mely szerint valamely irodalmi munka új kiadására csakis a minisztertanács adhatott engedélyt. Sok-sok évvel ezelőtt kérvényeztem tehát, hogy engedélyezzék az Engedjétek hozzám jönni a szavakat! című könyvemnek egy újabb kiadását a Kriterionnál. Mit mondjak: szemberöhögtek. Ama kérdésemre, hogy valójában mi bajuk ezzel a könyvvel, a miniszterhelyettes így válaszolt: „Miket kérdez! Én önt okosabb embernek gondoltam.” Így hát azóta is Budapesten jelennek meg a könyveim. Egy tíz kötetre tervezett válogatott sorozatnak tavaly nyáron jelent meg a harmadik darabja.

– És itthon?

– Semmi mozgás.

– Egy prózai kötete mégis megjelent 1990-ben a Kriterionnál.

– Úgy van. A lőtt lábú madár nyomában.

– S újabb kilátás?

– Nincs tudomásom arról, hogy évtizedes tiltás után valamelyik itthoni magyar kiadói tervben szerepelnék. Rengeteg levelet kapok olyan olvasóktól, akik még emlékeznek rám a hetvenes évekből. Amikor még kéziratot is kért tőlem egyik-másik főszerkesztő. Mert későbben, a nyolcvanas évek közepével kezdődőleg befellegzett a ritka fölkéréseknek is. Azt mondhatná bárki: az író nem fölkérésre mondja a magáét. Így van. De másként is. Mert ha magam is jól ismerem a cenzorok, a szellemi vámtisztek Visinszkij-szellemiségű szigorát, gondolat-hóhérló kegyetlenségét, akkor mi értelme a másiktól, a szerkesztő kollégától lehetetlent követelni? Miért küldenék neki olyan kéziratot, amit már helyben, a postán „fülelnek le” a levélelcsípők? E kifejezés Kálvin idejéből való. Ősrégi gyakorlat a gyanús levél elcsípése. Avagy a könyveké. Mert annak idején sokan keveredtek bajba, mikor Budapesten megjelent munkáimat megpróbálták becsempészni az országba. Ezek a könyvek itthon ma sem találhatók a könyvesboltokban. Azon gondolkodom, hogy – ha majd bankkölcsönhöz lehet jutni – magánkiadásban próbálom valamennyire bepótolni itthoni tizenkét esztendős hiányzásomat a könyves kirakatokból.

– Az 1990-es marosvásárhelyi események, az ön súlyos sebesülése mindannyiunkat megrázott. A fizikai, lelki traumán túl, milyen nyomot hagytak ezek az események az íróban?

– Nagyon nehéz erre válaszolnom. Pedig 1990 márciusa óta hatszázharminc álmatlan éjszakán tűnődhettem azon: milyen világ az, amelyben elemi emberi jogok hangoztatása miatt bárkit legyilkolhatnak, és tehetik ezt büntetlenül, mi több: az ország – azóta leváltott – miniszterelnökének erkölcsi védelmére is számítva. Milyen jogállam az, amelyben név- és lakcím szerint ismert személyek szabályos pogromot szerveznek egy város magyar lakossága ellen, majd azután tömegesen vetik börtönbe a vandál támadók ellen védekező magyarokat és cigányokat?

És miként vélekedjem ama román költő barátomról, akit évtizedeken át a testvériség híveként tartottunk számon, most pedig parlamenti képviselőként a legocsmányabb magyarellenes támadások idején is hallgat, mint a csuka? Sorolhatnám persze az ellenpéldákat is. A bátrakat, a talpig emberséges román írástudókat és ellenzéki politikusokat. Ők megbocsátják nekem, ha ezúttal nem említem a nevüket. Hisz ők is terror alatt élnek. Szolidaritásukért, humanista magatartásukért – nem túlzás – sok esetben az életüket kockáztatják. Fénypontok a sötétségben. Reményeink a reménytelenségben. A ma még lehetetlenségnek látszó román–magyar dialógus hírnökei. Hely hiányában erről most csak ennyit.

– Végre itthon, tehát Marosvásárhelyen is bemutatták az Álomkommandót. A darabnak rendhagyó módon – vagy abban az ántivilágban éppen ez volt a nagyon is természetes az ilyen szókimondó művekkel szemben – külföldön volt az ősbemutatója. Méghozzá sikeres ősbemutatója. Hogyan látja most, annyi év után, a darabját? Veszített időszerűségéből?

– Ez meg milyen kérdés? Kint az utcán kiverik a fogad, mert magyarul beszéltél, bent a színpadon – drámában – nemzeti gárdisták aláznak meg és köpnek szembe valakit zsidó mivolta miatt. S ezzel egyidejűleg fasisztoid román újságok fogalmazzák újra a nácizmus eszméit. Erre jön ez a kérdés, hogy zsúfolt házak előtt játszott drámám veszített-e időszerűségéből? Mondjam, hogy igen? Mondjam, hogy nem? Álljak oda kikiáltónak a darabom elé? Nem tehetem, ugyanis az elkészült munka elválik szerzőjétől, hogy önálló életét élhesse, ha életrevaló. Ha meg nem, hát isten nyugtassa meg. Semmilyen művet szerzői vagy kritikusi vélekedés meg nem menthet a kimúlástól vagy a fennmaradástól. E két lehetőség latolgatása helyett én most új drámámat szeretném befejezni.

(Kiss János, 1992)

Rémképünk a romániai magyarság megsemmisülése^*

– Ön két nappal a díjátadás előtt még nem kapott hivatalos értesítést. Miért?

– A nem magyar állampolgárok díjazásának bizonyára külügyi jellegű szabálya is van. Gondolom, valamiféle bürokratikus késedelem folytán támadt átmeneti bizonytalanság: lesz-e jóváhagyás, pontosabban: tudomásulvétel? Így már-már az utolsó napon indulhattam el Budapestre.

– A Herder-díj után mit jelent most a Kossuth-díj?

– A Herder-díjat 1979-ben kaptam. Díjazásom nem választható el a hetvenes évek elejétől folyamatosan végzett népszerűsítő munkától, melyet a Bécsben élő és alkotó Szépfalusi István és felesége, Márta, valamint a Bázelben tevékenykedő Szőllősy Árpád és barátaik végeztek az erdélyi magyar irodalom nyugati népszerűsítése érdekében. A román belügy személyemmel foglalkozó tisztjei akkor azt mondták: a Herder-díjat a CIA adatta nekem, hogy viszonzásul kémkedjem majd nekik. Hogy segítségére legyek Szépfalusi Istvánnak, akit ugyancsak ilyen-amolyan, veszedelmes ügynöknek neveztek. Bizonyíték? Hát az, hogy minden valamirevaló erdélyi írót, költőt meg más műfajban alkotó magyart rendre meghívott bécsi vendégszereplésre. Nos, a Herder-díj ügyében az illetékesek ugyancsak értesítették a román külügyminisztériumot. A válasz így szólt: boldogan fogadják a hírt, de aprócska módosító javaslatuk van: adják másnak, például X. jeles bukaresti román írónak. A Herder-kuratórium azonban kitartott szándéka mellett. A román külügy is. Ősrégi módszerüket alkalmazták: a halogatás taktikáját.

Ennek lényege, hogy a mindenkori kényes ügyek olyanok, mint a szamaragoló török. Ha föltűnik a láthatáron, várni kell a vélekedéssel. Nem szabad sietni, mivel egy idő után törvényszerű a változás. „Kimúlhat a török, vagy kimúlik a szamár.” Így néztek rám is. Nem történt kimúlás. Ezzel szemben Szépfalusi Pista fölhívott s közölte: „A döntés megtörtént, ülj vonatra mihamarabb, ne törődj a felsőbb jóváhagyókkal!” Így vettem át Bécsben román hatósági engedély nélkül a Herder-díjat. Ehhez képest a Kossuth-díj históriája már nem galibás történet. Örülök, hogy mindinkább tapasztalhatjuk egy határozott szemléletváltás jeleit. Annak bizonyítékait, miszerint a romániai magyar irodalom az összmagyar irodalom szerves részeként kerülhet egységes kritikai mérce alá. Föl kell számolnunk a Trianon után bekövetkezett szétesettség szellemi következményeit.

– Tőkés László veszélyeztetettségéről tudunk. Ön most mennyire él veszélyeztetettségben?

– Tőkés László ellen a legsötétebb balkáni jellegű román sajtóhadjárat és parlamenti uszítás zajlik. Az is tény, hogy titkosan működő terroristák vérdíjat tűztek ki fejére. Az illetékes román hatóságok ezt komolytalannak, alaptalannak minősítették. Mi mást várhattunk volna részükről. Azok, akik pánikszerű, országos körözést rendelnek el, valahányszor egy-egy óvodás gyermek lepisikálja Avram Iancu lovas szobrának talapzatát, nyilván hidegvérrel és „kulturáltan” legyintenek, ha Tőkés Lászlót fenyegetik meg halállal, és gyermekeinek megfojtását ígérik – írásos közleményekben. Ami pedig engem illet: ugyanazok fenekednek ellenem is, akik Tőkés ellen. Azok, akik 1990 márciusában a marosvásárhelyi magyarellenes pogromot megszervezték, legyilkolásomat fejszés banditáknak feladatul szabták meg, mai napig is személyem ellen uszító cikkeket közölnek a helyi román napilapban s a fasiszta román sajtó más kiadványaiban. Kérdés, hogy a szóbeli uszítást mikor kapcsolják majd össze a fejszés tettlegességgel. A mindennapi fenyegetettségben osztozom persze mindazokkal, akik ma szembeszegülnek a Ceauşescu-diktatúrából örökölt paranoid román nacionalizmussal. Köztük található már jó néhány román demokrata is. Két nevet említek most, a legismertebbeket: Mircea Dinescu és Smaranda Enache.

– Milyen veszély fenyegeti az Erdélyben élő magyarságot?

– A diktatúra ólomketrecében az a veszély fenyegetett, hogy elveszítjük a nyelvünket. Az államilag szervezett erőszakos asszimiláció malmai eredményesen működtek. A fő-fő Beolvasztó Mester időnként fölmérést készíttetett Erdély metamorfózisáról. Írnokai ilyen mondatokban lelkesedtek a jelenség láttán: „A román nemzet újból bizonyítja – közismert nagylelkűségét és rendkívüli kulturáltságát azzal, hogy magába fogadja a nemzeti kisebbségeket, nyelvét, hagyományait megosztja velük.” 1989-ben a romániai magyarság diákifjúságának kb. 80 százaléka már egyetlen tantárgyat sem tanulhatott az anyanyelvén. E katasztrofális helyzet azóta csak részben javult. Kolozsvár új vatrás (sovén és paranoiás) polgármestere máris elkezdte a város tanügyi „korrigálását” Ceauşescu szellemében.

Ám nem ez a legfőbb veszély. Fenyegető rémünk nem az asszimiláció, hanem a romániai magyarság teljes megsemmisülése.

Az elvándorlás.

A kimenekülés. A zsidóság és német lakosság tragikus példájának beteljesülése mirajtunk is. Aki ezt pesszimizmusnak tartja: nem tudja, mi történik ma Romániában. Nem is igen tudhatja. A kivándorlás nem látványos folyamat. Olyan, mint a belső vérzés. Statisztikát róla senki sem tesz közzé a sajtóban. Az RMDSZ országos vezető köreiben pedig doktriner jellegű platformok és személyi ambíciók vitatásával jelzi, hogy számos tagja a magyarországi politikai körökből ihletődik, nem pedig az itthoni valóság követelményeiből.

Föltűntek már Erdélyben is az egységtől az ún. populizmustól, a szervezett cselekvéstől rettegő szalonpolitológusok arrogáns csoportjai. A blabla és a tohuvabohu hangzavarával igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy újat képviselnek a közéletben. Holott csak azt próbálják rejtegetni, hogy nem mernek szembeszállni a fokozódó román nacionalizmussal. Némelykor Kádár idejéből való politikai jelszavakat hangoztatnak, mint pl.: „A nacionalizmus dolgában ki-ki seperjen a maga háza előtt.” Ezzel ugyanis minden ellenállás nélkül adjuk föl hadállásainkat. És természetesen elismerjük, hogy pl. az önálló Bolyai-egyetem követelése: nacionalista jellegű szeparatizmus. De hadd ne soroljam. Hanem inkább azt hangsúlyoznám, hogy amennyiben az RMDSZ III. kongresszusa a másodikhoz fog hasonlítani, akkor elmondhatjuk: újabb kudarcot szenvedtünk. Adja Isten, hogy ez ne következzék be!

Abban reménykedem, hogy az RMDSZ félmilliós tagsága rendre fölfigyel arra, hogy nélküle, a tömegek küzdelme nélkül kisebbségi jogokat nem lehet kivívni. Arra is rájön, hogy az egységes fellépéstől divatosan rettegő kávéházi teoretikusok fecsegéseivel Romániában, konkrét társadalmi-politikai viszonyaink között nem lehet semmire sem jutni. És ha rájön: jobban megnézi, kik lesznek küldöttei az RMDSZ III. kongresszusán.

– Tud-e dolgozni ebben a drámai helyzetben?

– Igyekszem befejezni egyet és mást. Erről azonban nem óhajtok most beszélni. Az elkészült munkák majd beszélnek helyettem is. Ha mostani állapotomban egyáltalán képes leszek valamit is befejezni.

(Frigyesy Ágnes, 1992)

Új advent költözött Erdélybe^*

Bármikor szólal meg, nyomdakész minden mondata. Így csak azok tudnak beszélni, akikben az élettapasztalat, a történelem és a napi sodródások zűrzavara másodpercek alatt tiszta, áttekinthető képpé alakul. A szünetek is fontosak. A megtorpanó fogalmazás nem tétovaság, nem bizonytalanság, hanem alázat és méltóság. Az a lefegyverző emberség, amely egyetlen szóval is szembe tud szegülni évtizedes sunyiságoknak vagy a felhevült tömeg kiélesített baltáinak. Sorsvállalás ez. Az egyén és a hozzá tartozó közösség tragédiáinak, megpróbáltatásainak és reménységeinek ötvözése. A mezőségi Pusztakamarás szülötte Európában és az óceánon túl ezzel a magatartással igazolta a világ színe előtt, hogy nem az a fontos, mennyire fogyatkozik meg egy nemzet, egy közösség, hanem hogy mennyire tartja ősei szavát és gesztusait.

Marosvásárhelyi háza kertjében találkoztunk a közeljövőben 65. születésnapját ünneplő íróval.

Beszélgetésünk napján győzött az RMDSZ jelöltje a polgármester-választáson.

Kicsi remény, hogy az összetűzések és verekedések városa végre megbékél. Remény, hogy Marosvásárhely példát adhat Erdélyben az együttélő nemzeteknek. Remény, hogy végre nem félelemmel kell együttélni a városokban, falvakban. Remény, hogy legyen bármilyen bárkinek az anyanyelve, szót tudnak érteni egymással. Nem tudni, mikor köszönt be ez a nap, és éppen ezért még mindig kérdés: milyen sorsa van ma az erdélyi magyarságnak? Honnan kell újraépítenie ostromlott identitását? Maradt-e ereje visszaoltani szétzilált közösségeibe a harmóniát?

(Szendrei Lőrinc, 1992)

A lehetetlen ostroma^*

1970-ben jelent meg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című „mezőségi zsoltároskönyv”-e, ekkor kezdtünk mi, kisebbségi sorban élő magyarok teljes lélekkel felé fordulni. Ekkor ismerkedhettünk meg vele személyesen is: frissen megjelent csodálatos könyvéből olvasott fel Újvidéken és Szabadkán.

„Olyannyira visszaszoktam e parányi világba”, emlékszem, „mint az akváriumba ültetett hal; kicsi hal, korsónyi víz, néhány csillámló kavics, sziklautánzat, tengerutánzat; fönt valahol kétarasznyira, ahol a nagy égnek kell lennie, sárgán világol az óriási nap: egy mogyorónyi villanykörte… Ha megtagadnám is azzal, hogy elmegyek, a lehetetlenséget kísérelném meg, miként a hal sem tudja megfosztani magát attól a kevés víztől, amely rabsága, de szabadsága is egyben: az élete.”

És nem ment el, mint ahogy oly sokan elmentek erdélyi társai közül: maradt az őrhelyen. Sorra jelennek meg feledhetetlen könyvei: prózai remeklései és veretes drámái, amelyek odaszegődtek fegyvertársnak a megmaradásért küzdő romániai magyarsághoz. De nemcsak az írásai által cselekedett: mesélték róla, hogy amikor Kemény Zsigmond meggyalázott síremlékét kellett újból felállítani, ő is nekivetette vállát apjával, rokonaival együtt a ledöntött márványtömbnek. Azóta is ott van az erdélyi magyarság minden jelentős vállalkozásában. […]

„Fölkurjanthatunk időnként”, idéztem Sütő Andrást hatvanadik születésnapján, „hogy betörünk Európába – miközben az öreg földrész a füle botját sem mozgatja –, attól még nem leszünk korszerűek. Saját földünkbe kell markolnunk, ha beletörik is a körmünk.” Mert könnyen beletörhet, tettem még hozzá. Nemcsak a körmünk: a bicskánk is, sőt a fogunk; Sütő András ezt mindannyiunknál jobban tudja. A magángondokat szellőztetőknek nem, a saját kis lelki sebeiket nyalogatóknak nem, az algebrai tételeket megverselőknek sem, a „tiszta esztétikai élvezetet” nyújtóknak sem, de aki egy közösség sorsa mellé szegődött tűzfelelősnek, annak nemcsak beletörhet, de annak könnyen ki is verhetik a fogát.

Mi, akik visszafojtott lélegzettel figyeltük sorsának alakulását, tudjuk: ha a fogát nem is, a bal szemét kiverték a nacionalista martalócok. Csillagszemét, amellyel sokáig helyettünk is látott. Jeges döbbenetünk csak akkor oldódott valamicskét, amikor jött a jó hír, hogy jobb szeme látását sikerült megmenteni, s aztán örömmé változott, amikor megkapta a Kossuth-díjat, s elvállalta a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöki tisztjét.

Most itt ülünk a marosvásárhelyi házban, könyvek, szőttesek, varrottasok és erdélyi tájakat ábrázoló festmények között, s beszélgetünk. Arról, „ami éppen a lábunk alatt ég”, ahogyan ismét csak Illyés Gyula fogalmazott.

(Dudás Károly, 1992)

Megszentségtelenítik a székelység szent hegyét^*

– Hunyadi Mátyás évszázadokig mentsvár volt a nép számára a bajban. A róla keringő történetek és mondák bizonyosan önnek is kedves olvasmányai voltak gyermekkorában. Lehetséges-e, hogy az elmúlt napokban történt kolozsvári szoborgyalázás célja nem egyszerűen a történelem hamisítása, hanem az is, hogy elrabolják a megnyomorított erdélyi magyarságtól az utolsó szalmaszálat is?

– Mátyás – a magyar király! Még azon a Mezőségen is ő az igazságos, a nagy király, ahol a magyarok történelmi ismeretek tekintetében és talán más szempontból is a legtudatlanabbak. Róla ott is minden gyermek tudja, hogy a magyarság históriájának, hajdani dicsőségének, erejének – és ugyanakkor jövőbeli lehetőségeinek is a metaforája. Hosszadalmas beszélgetés során talán mesélhetnék a magam gyermekkori Mátyás-élményeiről. Most azonban csak arra utalnék, hogy ha valaki panaszkodott a környezetemben, mindig azzal fejezte be, hogy „…meghalt Mátyás király, oda az igazság!”

– Az idei romániai helyhatósági és parlamenti választásokon, ha nem is diadalmaskodott, de előretört a demokratikus ellenzék és meggyengült a posztkommunista-nacionalista hatalom. Kolozsváron most mégis megtörtént, ami megtörtént… Valódi-e ez az ellentmondás, vagy csak látszólagos?

– A parlamenti választások eredményei valóban azt igazolják, hogy az ellenzék megerősödött. De a szenátusba és a képviselőházba bejutottak azok a fasisztoid jellegű pártok is, amelyek jócskán módosították a viszonyokat abban az értelemben, hogy a magyarság elleni támadások gyakoribbak és élesebbek lettek. A Ceauşescu „másodgarnitúrájában” nevelkedett személyek is számosan jutottak be a parlamentbe. Olyanok, akikről még álmunkban sem tételeztük volna fel, hogy visszakerülhetnek a közéletbe. Gondolok például a fasisztoid Nagy-Románia Párt elnökére, aki már-már irracionális megszállottsággal, az elmebaj határát súroló megnyilatkozásokkal kel ki minden lehetséges alkalommal a magyarság jogos követelései ellen. A román politikai életben még mindig erős a törekvés arra, hogy Ceauşescu örökségét, ha úgy tetszik, szóbeli végrendeletét végrehajtsák, azaz egyszerűen ki- és beteljesítsék az etnikai tisztogatást. És mivel a jugoszláviai módszerek meghonosítása Romániában ma még lehetetlen, folytatják például a kulturális genocídiumot. Ennek a törekvésnek a része a Mátyás-szobor meggyalázása Kolozsvárott.

– Gheorghe Funar, a rettegett kolozsvári polgármester szombaton este a bukaresti rádióban kijelentette, hogy az észak-erdélyi nagyvárosban valójában nem élnek magyarok, csak elmagyarosodott cigányok, zsidók, örmények, svábok és románok. Vajon ez a „verdikt” a román sovinizmus újabb hullámát indíthatja-e el?

– Természetesen. A kijelentésben potenciálisan ott rejlik bármely magyarellenes lépés lehetősége. Funar semmi újat sem mondott ugyan ezzel a kijelentésével – ilyen megnyilvánulásai korábban is jócskán előfordultak –, és nem is ő az egyetlen paranoiás román nacionalista, aki már a létét is kétségbe vonja az erdélyi magyarságnak. Ide tartoznak azok is, akik a székelységet igyekeznek lépten-nyomon megalázni.

– Domokos Géza és az erdélyi magyarság több más vezetője nyilvánosan is utalt arra, hogy a romániai magyarság helyzete ma feltétlenül jobb, mint a Ceauşescu-korszakban volt. Egyetért-e ön ezzel?

– Találhatunk olyan jelenségeket, amelyek arra utalnak, hogy a helyzetünk javult, hogy léteznek olyan jogaink, amelyek a Ceauşescu-korszakban elképzelhetetlenek voltak. Ilyen például a szabad megnyilatkozás lehetősége a sajtóban. Élhetünk a panasz, a követelés jogával nyilvánosan is. De a pozitívumokat és a negatívumokat összevetni a Ceauşescu-korszak jelenségeivel – nos, ez bonyolult kérdés…

– Feltámadhat-e Kolozsvár után újra a román nacionalizmus?

– Ez könnyen lehetséges. Bár Funar betiltotta a tüntetést, nem elképzelhetetlen, hogy legközelebb a magyar polgárok mégis tüntetnek, s lehetséges, hogy a mozgalom kiszélesedik, nagyobb méreteket ölt az erdélyi területeken. Ugyanis nemcsak arról van szó, hogy Kolozsváron meggyalázták Mátyás király szobrát, Fadrusz János remekét. Hanem arról is, hogy a Székelyföldön ugyancsak folytatódik a kulturális genocídium… A Ceauşescu-féle koncepció „szellemében” megpróbálják megbontani ennek a területnek az etnikai állapotát. A módszer: a hadsereg bizonyos egységeit távlati elképzelésekkel telepítik be. Így került veszélybe a székelyek Mekkájának is nevezhető madarasi Hargita. A székelység szent hegye egy kormányrendelet értelmében a hadügyminisztérium tulajdonába kerül, ami a gyakorlatban azt jelenti: a székelyeket ezer esztendő után kiszorítják, kitiltják arról a területről, ahol évszázadokig közösségi jelleggel találkoztak, ahová gyógyászati reményekkel utazhattak, a szórakozás, az ének, a tánc fénykörében boldognak érezhették magukat. A kormányrendelet megszületett, végrehajtása egyelőre ismeretlen ok miatt meghatározhatatlan időre elmaradt. Hogy a konfliktus miként oldódik fel, nem tudhatjuk. De tartok tőle, hogy a következmények nagyon súlyosak lehetnek.

– Ez az intézkedés is bizonyítja, hogy az új kormányzati hatalom és Funar még mindig politikai édestestvérek?

– Ezt ilyen határozottan nem állíthatom. A lényeg szerintem az: a mai romániai vezetőség a jelek szerint a korábbinál szélesebbre tárta a kaput a fasisztoid tömörülések számára, bizonyos értelemben törvényes úton is, mind a parlamentben, mind általában a közéletben, mind a sajtóban.

– Romániai magyar vezetők sajtónyilatkozatai odahaza és a magyarországi sajtóban azt az érzetet keltik, mintha tovább folytatódna az „osztódás” az erdélyi magyarság politikai életében. Ön is így látja?

– Sajnálatos tény, hogy a romániai magyarság egysége legfontosabb céljaink megvalósítása érdekében még nem jött létre. Én úgy ítélem meg, hogy bármilyen vallású, bármilyen meggyőződésű erdélyi magyarnak elemi kötelessége a mi kisebbségjogi küzdelmünkben az egység pártján állva őrizni kollektív létünket. És óvni közösségünket a szétdarabolódástól.

– Minden magyarországi politikai tényező az egységre igyekszik ösztönözni az erdélyi magyarságot?

– Ezt nem tudom, ebben nem vagyok bizonyos. Ellenkezőleg. Olyan tapasztalataim is vannak, amelyek nem ezt igazolják…

(Lengyel András György, 1992)

Meg kell maradni!^*

– Amikor Csoóri Sándort először megválasztották az MVSZ elnökévé, ő/ők azt szerették volna, hogy ön legyen a szövetség díszelnöke. Akkor ezt visszautasította nyílt levélben is. Nyáron, a világszövetség III. kongresszusa után, Amerikából jövet elvállalta ezt a megtisztelő funkciót mindannyiunk örömére és büszkeségére. Kérem, részletezze a két döntése hátteréből azt, ami a nyilvánosságra tartozik/tartozhat.

– Először 1990 tavaszán vállaltam el a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöki tisztségét. Erre az akkor megválasztott új elnökség nevében Dobos László pozsonyi író barátom kért föl. Őt én sokra és nagyra becsülöm, akár az erdélyi magyar irodalom régi, bátor és tudós krónikását, Czine Mihályt is. Ha valaki azt kérdezné: miért kell őt megdicsérni íróként, mint valami végvári huszárt bátorság dolgában is, azt mondanám: azért, mert Czine Mihály akkor írt remek és igaz tanulmányt Kós Károlyról, és akkor dobolta bele a magyarországi köztudatba az erdélyi magyar irodalom értékeit, amikor ezért Budapesten sem járt dicséret, hanem inkább rosszallás, mellőztetés, sőt üldöztetés is. 1990-ben őt is beválasztották az MVSZ új elnökségébe. De mi történt azután? Egy radikálisabb, gyökeresebb megújítás végett valóságos sajtóhadjárat indult az MVSZ ellen, a kollaboráns nyulakat pedig bokrostul kezdték lőni, majd amikor újabb tisztújító közgyűlést hívtak egybe, elfogadhatatlanul szélsőséges törekvések, célok, indulatok, programok hangzottak el. Csoóri Sándort ugyan megválasztották elnöknek, de jó néhány ártatlan és általam nagyrabecsült személyt elképesztő módon rágalmaztak meg, ami nyilván engem is lesújtott. (Az említetteken kívül Komlós Attilára és Pomogáts Bélára gondolok például.) Ilyen körülmények között döntöttem úgy, hogy nem vállalhatom el a nekem fölkínált tisztséget. Csoóri Sándor levelére azt válaszoltam: „Ha majd lecsillapodnak a szélsőséges indulatok.” Cserbenhagytam tehát az új elnököt? Kénytelen voltam átmenetileg viszonylagos nyugalomba vonulni. Igen gyenge egészségi állapotom kényszerített erre.

Nos, köztudomású, hogy azóta megtartották a Magyarok III. Világtalálkozóját, amelyen engem újból fölkértek a tiszteletbeli elnöki tisztség elvállalására. Csoóri Sándor arról tájékoztatott engem Clevelandben, hogy valóban jelentős változás történt. A világtalálkozó tanácskozásait, egész jellegét a higgadtabb, józanabb, konstruktív szellemiség képviselői határozták meg. Köszönettel vállaltam el tehát a fölkínált tisztséget; erőm, képességem szerint segíteni szeretném munkájában a Magyarok Világszövetségét. Ennek célkitűzései között szerepel az is, hogy minden lehetséges módon elősegítse a Duna menti népek, nemzetek megbékélését.

– Milyen politikai és írói tapasztalatokkal tért haza Amerikából, szem előtt tartva, hogy ottléte ideje alatt kezdett itthon éhségsztrájkba Tőkés László?

– Utazásom célja kettős volt. Egyrészt régi meghívásnak tettem eleget, az Amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott-kör) vendégeként. Másrészt orvosi vizsgálatok „tárgyát képeztem”. Irodalmunk tegnapi és mai állapotáról tartottam előadást több helyen is. Tapasztalatom? Hogy Élet és Irodalom páros viszonylatában az embereket főleg az életünk érdekli. Jól tudják ugyanis, hogy ha nincs elfogadható emberi élet, azt megsínyli az irodalom és általában a művészet is. Nem kellett hát nagyon megerőltetnem magam, hogy újból és újból fölhívjam hallgatóságom figyelmét egy olyan követelményre, amelyet például Hemingway így fogalmazott meg: „Il faut d’abord durer”. Elsősorban fenn kell maradni! Meg kell maradni! A létünket biztosítsuk először! Hát nem bolond, aki ezt napjainkban elutasítja? És nem volt igaza Németh Lászlónak? Miben? Amikor e szavakat papírra vetette: „Én nem vagyok tiszta művész, s nem akarok csak művész lenni… Egy író, aki csak szép: szajha…” Megvallom, számtalan nagyműveltségű amerikai magyar hallgatta a Németh László-i ars poeticát: mai érvényét senki sem vitatta.

És mit tapasztaltam még? Hogy Iliescu elnök urunk sajnos tévedett, amikor a nyugati magyar emigrációt, diaszpórát példaként állította oda a román emigráció elé, mondván: a magyarok egységesek a nemzeti célokban. Sajnos, ez így nem igaz. A nyugati szórványmagyarságot is számtalan ellentét bomlasztja. Csak Amerikában 300 magyar egyesület, szövetség, kultúrközösség stb. működik. Ezek persze nem húznak 301-fele, de egységes föllépésük még messzi álom a holnap horizontján. Jóleső volt mégis tapasztalni, hogy kisebbségjogi küzdelmeink iránt az érdeklődés lankadatlan, sőt fokozódó. Ez persze nem új jelenség. Ismeretes, hogy az első nemzetközi visszhangot keltő erkölcsi-politikai megszégyenítés Ceauşescut épp New Yorkban érte a hetvenes évek végén. A világszenzációt keltő tüntetést az amerikai magyar közösség szervezte ellene.

Tőkés László éhségsztrájkjáról megemlékeztek az amerikai sajtóban is. Amerikai, angolszász közéleti személyiségek ez alkalommal több helyen is kifejtették előttem: Románia megítélésében egyik legfőbb szempont mostantól kezdve a kisebbségek jogainak állapota is. Az emberi jogok általános, felületes, formális megítélése helyett egyre szigorúbban, tárgyszerűbben ítélik meg a nemzetiségek, kisebbségi népcsoportok kollektív jogainak biztosítását.

– Legutóbbi beszélgetésünkkor – egy villáminterjúban – említette, hogy Sikaszóban szeretné befejezni a budapesti Nemzeti Színháznak szánt drámáját. Ez miről szól, mi a címe, mikor láthatják a pestiek, és mikor mi, idehaza?

– Régi tervem, hogy a budapesti Nemzeti Színháznak tett ígéretem, szerződésem alapján újraírjam, s a rendező kezébe adjam Az ugató madár című drámámat. Talán nem kell bővebben szólnom arról, mi minden akadályozott eddig a munkámban. És mi minden akadályoz ezután is. De mindenképpen eleget akarok tenni ígéretemnek. Aztán, hogy idehaza is eljátsszák-e majd? Nem tudhatom. Mert lám, az Advent a Hargitán című játékom a budapesti Nemzetiben immár a 250. előadás felé tart, itthon pedig kicsi a valószínűsége, hogy a közeljövőben színpadra kerül. Miért? Azt hiszem, ennek oka a megfélemlítettség. Akik műsorra tűznék ezt a darabot, attól félnek, hogy a modern irányzatok szélsőségesei elverik majd rajtuk a port. Akik pedig eleve provinciális nép-nemzeti és ideologikus valaminek tartják a darabot, azok nyilván más szerzők után néznek. De hát majd csak lesz valahogy. Divatok jönnek, divatok múlnak, az életünk pedig marad a küzdés terein, a lenni vagy nem lenni drámai állapotában. Így sajnos az én említett munkám semmit sem vesztett időszerűségéből. Ha pedig túljutunk a kisebbségi lét drámáin, még mindig szembe kell néznünk az objektív és szubjektív idő emberi dimenzióinak fájdalmas ellentmondásaival.

– A most következő kérdést Csoóri Sándornak is feltettem. Az Édes Anyanyelvünk című folyóiratban olvastam, hogy az anyanyelvi vetélkedőkön a legtöbbször idézett élő szerző Csoóri Sándor és Sütő András. Mondja, kérem, mit jelent az ön számára az anyanyelv?

– Az anyanyelv? Csak ismétlem magam, azt mondván: az anyanyelvünk a hazánk is, Illyés Gyulával szólva: Haza a magasban. Hozzá való ragaszkodásunk nem öncélú, nem holmi nacionalizmus, hanem adott közösségi – és nyilván egyéni – létünk tudomásulvétele. Hogy magyar vagyok: lehet választás dolga is, amit ugyancsak tiszteletben kell tartania mindenkinek. De nemcsak a választás joga, hanem az elrendeltség állapotából adódó kötelesség is, mélyen és természetesen emberi. Így tehát, ha beleszületünk egy nyelvbe, ez az eleve elrendeltségnek egyik változata, része, sajátossága. Ezt ugyanolyan tisztelet illeti meg, mint minden egyebet, ami az ember jogait alkotja. Ezek egyike: a másság kötelező elismerése.

Higgyünk abban – bár későre jön el az ideje –, hogy egyszer elmúlik a paranoid nacionalizmus garázdálkodásának korszaka is. Hinnünk kell abban a társadalomban, amelynek rendőrei, pszichiáterei a másság ellen lázadó paranoiásokat akár egy sértő szóért is helyben lefülelik, kényszerzubbonyt vetnek rájuk és elmekórtani intézetekbe szállítják őket, avagy járványkórházakba, mint a leprásokat, kolerásokat és nemi betegeket. Azért kell ebben hinnünk, mert valószínű, hogy másként nehéz lesz megérnünk a paranoid nacionalizmus kimúlásának idejét.

– Köszönöm a beszélgetést.

(Komoróczy György, 1992)

Földközelben – beszélgetés faluról, megmaradásról^*

– Több mint két évtizede jelent meg Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című önéletrajzi vallomása. A kötet ráébreszthette mind az olvasót, mind a falu jelenével, jövőjével foglalkozó magyar szakembereket, hogy az immár szórványvidékként számon tartott Mezőség magyarságának napja leáldozóban van. Az akkor megfogalmazott tények ismeretében hogyan látja az író: napjainkra mennyiben változott meg a helyzet?

– Az erdélyi szórványmagyarság helyzete ma tragikusabb, mint valaha volt. Létszáma az utóbbi időkben tovább csökkent, közösségi keretei sok helyütt teljesen szétestek. Például püspökségi hivatali szinten bizonyára számon tartják, hogy a Mezőségen hány faluban kénytelen a lelkész immár azt mondani: sokáig nem maradhat helyben, a gyülekezet valósággal megsemmisült, nincs kinek igét hirdetni, nincs miből a templomot megjavíttatni, az omló parókiákat megmenteni. Attól tartok, szülőfalum is, pontosabban annak református gyülekezete, rövidesen a lét és a nemlét peremére jut, a létszámbeli fogyatkozás következtében. Könyvem – az Anyám könnyű álmot ígér című krónika – szereplőinek serege jórészt kihalt, vagy elvándorolt, szétszóródott az országban és Magyarországon. Családom – a Sütő és Székely família – hajdani kamarási otthonainak hűlt helye már. Ha némelykor hazalátogatok eltűnődni a szülőházban, próbálom számba venni a már valóságosan is eltűnt, régi házakat. Itt lakott nagyapám, amott anyám testvérei: Erzsi, Ilona, Gergely, Jóska… Odébb apám testvérei: Katalin, László, Anikó… Ahány név, megannyi mikrokozmosz az emlékeimben. Valamikori otthonok, kicsi parasztházak, telve gyermekzsivajjal, reménnyel, panasszal, de mesével, kacagással is. Ezek a házak jórészt megsemmisültek. Helyükön az új lakók szép, korszerű házai láthatók. Új gazdáik helyi vagy távolabbról hozzánk került román iparosok, gépkocsivezetők, állami gazdasági tisztviselők, traktoristák, kereskedők. Megsemmisítették azt az épületet is, amelyben 1875 karácsonyán Kemény Zsigmond ravatala állott; amelynek emlékházként kellett volna megmaradnia, hogy a magyar szellem egyik óriásáról tanúskodjék az utókornak. Földdel egyenlővé tették. A barbár művelet elkövetői az állami gazdaság régi vezetői voltak.

De vissza a kérdéshez: mennyit változott a helyzet? Sokat változott. És gyökeresen. Hiszen teljességgel felszámolták a termelőszövetkezetet, vagyis a kolhozt. Ki-ki visszakapta a közösbe kényszerített földjét, ám épp ez a bökkenő. Az ütközés, a konfliktus.

– Vajon ez a konfliktushelyzet törvényszerű velejárója az átmenetnek?

– Az elmúlt közel fél évszázadnyi idő szubjektív megélése és annak objektív változása teremti a konfliktushelyzetet. Félfeudális világból kilépve, rövid ideig tartó magánparaszti álmodozás után bekényszerítették a falut a kollektív gazdaságba. Sok évtized után pedig – újból a magántulajdon körülményei között – a földművesek ott próbálják folytatni az életet, ahol annak idején abbahagyták. De már csak a puszta föld ígérete tartja bennük a lelket. Annak műveléséhez semmivel nem rendelkeznek már. A meghagyott állami gépi felszerelés részint még létezik, ám annak igénybevétele olyan sokba kerül, hogy az új „nadrágszíjföldek” egész termését elviszi. Ha meg az a földecske műveletlen marad, rövid idő után – pontosan nem tudom most a törvényt idézni – az állam elkobozza. Személyes tapasztalatokról is szólhatok. Anyám két hold földet és fél holdnyi kaszálót kapott vissza. Ennyit „vitt be” megboldogult apám hajdan a közösbe. A mienk tehát újból a családi „birtok”. De nincs, aki művelje. Testvéreim is régen elkerültek a szülőfaluból, nemcsak jómagam. Már-már ott tartunk, hogy még fizetünk is annak, aki a teljes termés fejében elvállalja a szántót, kaszálót. Gergely öcsém hetekig kutatott a faluban azok után, akik most a maguk nyomorúsága mellé a mi földünket is gondjukba vették.

– Milyen kötődése van a mai Mezőséghez, szűkebb pátriájához, Pusztakamarás népéhez?

– Nehéz azt elmondani. Miként lehetne röviden, csak halványan is érzékeltetni, mit jelent számomra a szülőfalu, a szülőföld, vagyis az erdélyi Mezőség, a Makkai Sándor által regényben megörökített Holt-tenger, a székelység Árpád-kori szálláshelye és a tömeges pusztulás véres színhelye a tatárdúlások idején. Ahol többek között éppen ezért tragikusan megfogyatkozott a magyarság. Már száz évvel ezelőtt is szórvány volt a román többségben. Elképzelhető, mennyit csökkent azóta is a létszáma.

Milyen hát a kötődésem? Akár az apámé volt. Vele szólok én is a szülőföldről. Sok évvel ezelőtt apám teljesen megvakult. Életének utolsó évtizedét így élte le. De világtalanul is dolgozott. Tavasszal felásta a kertet. Spárgát húzott ki maga előtt, két fácskával rögzítette, s ahhoz igazodva ásott. Fát vágott, deszkát fűrészelt, sőt mesterkedett is. Pléhből valamilyen parázsbölcsőt, melegítőt tajkolt anyámnak. Valahányszor elnéztem őt, mindig szorongás támadt bennem, aggodalom és riadtság. Arra gondoltam: vajon az ő sorsára jutva lenne-e ennyi erőm a csapás elviselésére? Hozzá hasonlóan tudnék-e élni és dolgozni? A kérdésre azóta sem tudok határozottan felelni.

Egy alkalommal Marosvásárhelyre indultunk ketten, autóval, estéli időben. Elhagytuk már Kissármást, Szilvást, a százvalahány országúti kanyart, mikor azt kérdeztem tőle:

– Mit gondol, apám, merre járunk?

Így válaszolt derűsen:

– Megmondom én, te, fiam! Azt hiszem, most hagytuk el az örményesi kaptatót, s ereszkedünk alá Királyfalva felé.

– Hát ezt honnan tudja? – kérdeztem nagy csodálkozással, mert valóban eltalálta, hogy merre tartunk a sötét éjszakában.

Akkor így szólt tűnődve és bólogatva:

– Mert az ember a földet, ahol született, nemcsak tudja, de érzékeli is minden porcikájával.

Hát így vagyok én is a Mezőséggel. Meg úgy, persze, hogy mindig azt nézem, mivel, miként segíthetném.

– A romániai magyarság érdekképviseleti szervezete, az RMDSZ a megmaradásunkért folytatott politikai csatározások közepette a politikumra összpontosít, ezért is maradnak háttérben közösségünk gazdasági gondjai. Érvényes ez leginkább a romániai magyar falvakra, amelyekről gyakorta elfeledkezik minden illetékes erdélyi magyar fórum. Milyen esélyt lát arra, hogy falvaink súlyos gazdasági nehézségei – ha részlegesen is, de – valami formában megoldást találjanak?

– A falvak lakossága elöregedett. A városba menekült vagy csábított fiatalok nem hajlandók a föld kedvéért visszatérni. Közben úgy tűnik, senki sem figyel fel arra, hogy a visszakapott földeket sokan kezdik már eladogatni, elkótyavetyélni. Kiknek? Román bankok által támogatott, élelmes vállalkozóknak. A jelenség ismerős. A kiegyezés utáni évtizedekben Bukarest anyagi támogatásával hatalmas földterületek kerültek román tulajdonba. Hogy ez megismétlődik, azon nincs mit csodálkozni. Sőt kifogásunk sem lehet ellene. Szemesé a világ. Találjuk meg mi is az anyagi gyarapodás módozatait.

Mármost: valamit a részleges megoldásokról. Igen komoly segítséget jelenthetne a mezőgazdaság számára, ha minden falu hozzájuthatna legalább egy traktorhoz s a vele járó gépi felszereléshez.

– Gazdasági gondjainkat természetesen nem lehet kiragadni a romániai össztársadalmi gondok közül, mégis nyilvánvaló, hogy e téren is háttérbe szorul a magyar gazdaember. Vajon elsősorban ez a kétszeres gazdasági hátrány az oka, hogy magyar falvaink egyre inkább elnéptelenednek, kevés a remény a hosszabb távú helybenmaradásra? Társul-e ehhez fenyegetettségi érzés is?

– Sajnos, az erdélyi magyarság kivándorlása tovább tart, permanens, fogyatkozásunk tagadhatatlan. Én ezt többször is szóvá tettem. Jól tudom persze, hogy a kivándorlást nem lehet kiáltványokkal, rábeszéléssel, verssel megoldani. Ám ebből nem következik, hogy életünkből kivetjük a gondolatcserét, a közösségi létünket fenyegető veszélyek kimondását; nem következik az sem, hogy e mai kétmilliós romániai magyarság létét vagy nem létét, maradását vagy távozását, a szászok, svábok példájára, úgy kell megítélnünk, mint a szabad költözködés jogának megnyilatkozását. Ugyanis, ami történik, az nem a szabad költözködés, hanem fájdalmas, tragikus történelmi kényszer következménye. Ezért tartom megdöbbentőnek erdélyi magyar értelmiségiek ilyetén viselkedését: „Már megint marasztalnak, akkor tehát megyünk.” Vagy: „Sütő azt akarja hisztériásan velünk elhitetni, hogy mind egy szálig elveszünk.” Ostobaságok! Hiszen még a szellemileg alultáplált is tudja, hogy ha valamiből folyton elvesznek, ám hozzá nem tesznek: az előbb-utóbb elfogy, megszűnik létezni. Márpedig egy vészes folyamatról hallgatni: felelőtlenség. A harangokat nem azért verjük félre, hogy azok értesüljenek a veszedelemről, akik annak szenvedő alanyai, hanem azért, hogy a hatalom s a nagyvilág lelkiismeretére hassunk. Bármennyire fontos is, hisz nagyon fontos, a belső, demokratikus román erők, politikai tényezők szerepe kisebbségi jogaink, önrendelkezésünk, vagyis autonómiánk megteremtésének ügyében, a nagyvilág politikai, erkölcsi és jogi támogatása nélkül nem jutunk előbbre.

– Gondolom, nem igazán helyénvaló, hogy irodalommal, kultúrkérdésekkel foglalkozó íróembert főleg gazdasági gondjaink megoldása felől kérdezzen az újságíró. Jómagam azonban úgy látom: kulturális fölemelkedésről, művelt magyar faluról, művelt magyar kisebbségről gazdasági háttér nélkül nem beszélhetünk: kulturális fölemelkedésünket gazdasági háttérnek kell megelőznie…

– Nem vagyok biztos abban, hogy szigorú sorrendi törvényekről beszélhetnénk, vagyis hogy a kulturális fölemelkedést gazdasági stabilitásnak kell megelőznie. Kultúra és anyagi termelés kölcsönhatása létezik. Olyan szegények voltunk, mint Móricz hétkrajcáros elesettjei. Ám ennek ellenére Kodály és Bartók dalait énekeltük és énekeltettük a mezei, tanyasi gyerekekkel is; alig pislákoló lámpafényben végigolvastuk Jókait, Mikszáthot és Arany Jánost, és karácsonykor betlehemes játékot adtunk elő. Ez vajon nem kultúra? A néphagyományok persze most is veszélyben vannak. Többek között azáltal is, hogy éltetőik, hordozóik egyszerűen kivándorolnak, el egészen Nagykanizsáig.

– Az emlékezetes marosvásárhelyi eseményeket követően a világ megdöbbenve észlelhette, hogy Romániában a nemzeti kisebbségek léte, biztonsága bizonyos csoportosulásoktól, hatalmi erőktől megkérdőjelezhető. Meglátása szerint az utóbbi két esztendőben milyen mértékben változott a hazai belpolitika kisebbségekhez való viszonyulása?

– Határozottan kijelenthetem, hogy a nemzetiségi jogokkal kapcsolatos alapvető koncepciójában a mai román kormány semmiben sem különbözik a tegnapiaktól, azoktól, amelyeket Ceauşescu nevezett ki leghűségesebb embereiből. Ez a kormány egyrészt váltig hangoztatja, hogy ügyünket az „európai normák” szerint hajlandó kezelni, másrészt következetesen tagadja mindazt, ami e normák alapján Európában gyakorlatilag megvalósult. Államelnökünk változatlanul Ceauşescu tételeit vallja a nemzetiségi kérdésben. Vallani fogja mindaddig, amíg az ország kisebbségi tömegei, a román ellenzék és a nemzetközi fórumok rá nem kényszerítik felfogásának módosítására.

– Milyennek tartja az erdélyi magyarság és az anyaország közötti kapcsolatokat? Milyen irányba kellene ezeknek fejlődniük?

– Ezek a kapcsolatok egyre bővülnek, hasznuk máris tapasztalható. Véleményem szerint az utóbbi évtizedek legfontosabb eseménye a kapcsolatépítésben a Duna Televízió létrehozatala volt. A román televízió sovány kosztjára fogott honi magyarság rövidesen egész napos magyar nyelvű műsort nézhet. Ezzel kilépett egy szűkkeblű és megalázó, szigorúan cenzúrázott, mennyiségileg nevetséges román tévéadás szégyenketrecéből. Hála és köszönet érte mindazoknak, akik a Duna Televízió-műholdadást lehetővé tették. És tetszik tudni, mi az abszurd és nevetséges? Hogy máris kifogást, fanyalgást, aggodalmat nyivákolnak olyan erdélyi tollforgató magyarok, akik a küzdelmünkben nélkülözhetetlen összefogást, egységet populizmusnak, totalitárius jellegűnek, antiliberálisnak tartják. Akik maholnap a janicsármagyarokra emlékeztetnek. Ebben persze vigasztaló tény, hogy az ilyen szalonpolitikusok kevesen vannak, nem lehetne velük egy iskolai tantermet megtölteni.

– Külföldi útjai során milyen tapasztalatai voltak a hivatalos fórumok viszonyulásmódjáról: megértik-e az erdélyi magyarság törekvéseit, elvárásait a többségi nemzettel, a hatalommal szemben?

– Megértés? Külföldön? Van is, nincs is. Vegyes vitézek a nyugati politikusok is. Azt azonban örömmel állapíthattam meg, hogy a Ceauşescu-féle hazudozásnak, félrevezetésnek már nincs helye Nyugaton. Az amerikai, a kanadai képviselők között egyre többen vannak, akik Románia megítélésében alapvetőnek tartják a nemzetiségi jogok biztosítását elvi és gyakorlati szinten egyaránt. Ez kétségbe ejti a román nacionalistákat. Nincs mit csodálkozni rajta. Ők megszokták, hogy hetven éven át egyet mondanak kifelé, mást cselekednek befelé. Cinikus hazugságaiknál csak kegyetlenségük volt nagyobb, amivel megpróbálták eltüntetni az ország nemzetiségi népcsoportjait. Azt hiszem, kifutottak az időből, de roppant nehezükre esik ezt tudomásul venni. Ez is érthető. Tessék elképzelni a gyarmattartó lelkiállapotát, amikor annak le kell mondania minden előjogáról, a törvényesített rablás, fosztogatás és munkátlanság boldogságáról. Sajnos, a legvadabb román nacionalisták önnön nemzetüknek is képesek borzalmas károkat okozni, csak hogy megtarthassák uralmukat a nemzetiségek fölött. Reményük az, hogy a magyarság minden anyagi értékét ugyanúgy megkaparinthatják, miként a kilencven százalékban emigrált 800 000 főnyi német lakosságét. Ha van Isten, ha van bennünk önvédelmi készség, erő az áldozathoz is, ez nem fog bekövetkezni.

– Miként szolgál egészsége? Hogyan viselte el az emlékezetes megrázkódtatásokat?

– Erre a kérdésre válaszolva föl kellene sorolnom mindazt, ami személyi és családi létemben a márciusi pogrom alkalmával ellenem elkövetett gyilkossági kísérlet súlyos következménye. Nem teszem. Fejszés támadóim, azok felbujtói, a pogromszervezők és mai cinkosaik csak örülnének, ha panaszomat olvashatnák.

(Makkay József, 1992)

„A romániai magyar oktatás követelményeit a román államnak kell megoldania”^*

Sütő Andrásnak édesanyja könnyű álmot ígért, ám az író álmai ma rövidek, nehezek, gyötrők. Tudjuk, hogy iskolaügy – a marosvásárhelyi Bolyai-líceum visszaigénylése – indította el azt a döbbenetes eseménysorozatot, amely végül véres pogromhoz vezetett. Ekkor veszítette el egyik szeme világát Sütő András, a másikra szürkehályog ereszkedett, nemrég műtötték Kölnben. Sütő Andrással történelmi távlatból igyekszünk megközelíteni az erdélyi magyarság mostani legaktuálisabb létkérdését, az oktatás ügyét.

– Honnan kellene elindulnunk?

– Elindulhatnánk onnan, hogy az elmúlt hetven esztendő egyik legtragikusabb jelensége az a folyamat, amelyben az új román uralom fokozatosan próbálta teljességgel megszüntetni a magyar anyanyelvű oktatást. Ennek a hetven esztendőnek az egyik legizgalmasabb, legdrámaibb eseménysorozata többek közt az, ami a magyar államtól szinte hadizsákmányként átvett romániai, azaz erdélyi iskolahálózattal történt. Ez nem csupán tragikus, hanem mélyen felháborító is. Az elnyomatásnak minden körülmények között a lehető legbarbárabb eljárása, amikor egy győztes állam a kebelébe került nemzetiségi területeket úgy kezeli, mint hadizsákmányt. Ezeknek a területeknek minden anyagi, emberi értékét zsákmányként kezeli, államosítja, meglopja, ellopja, átalakítja, megsemmisíti, rendelkezik vele, miként a rabszolgakorszakok idején rendelkeztek a győztesek mindennel, amit megszereztek, fegyverrel. Ez a legfölháborítóbb embertelenség, ami csak előfordulhatott Európában: az, hogy egy hatszáz éves iskolai hálózat a román állam keretében, a román állam tulajdonaként semmisült meg jórészt. A Népszövetség, Európa kultúrnemzetei felháborító közönnyel, egyszerűen nem is voltak hajlandók odafigyelni, hogy mi történik Romániában, mi történik Erdélyben.

– Az elsorvasztásnak, a megszüntetésnek nyilván voltak fokozatai.

– Az a cinizmus, az a sanda asszimilációs törekvés, az a gátlástalan mohóság, a rablásnak az a zabolátlansága, amellyel az új román hatalom rávetette magát 1920 után az erdélyi magyar iskolákra és általában a kultúrintézményeinkre, és ahogyan ez csak fokozódott az 1945 után kialakult kommunista rendszerben, az példátlan a maga nemében. Ugyanis ősi kultúrának ősi hálózatáról, félezer éves kollégiumok sorsáról, több száz éves tudományos és művészeti intézmények megsemmisítéséről van szó. A két világháború között – az állami oktatás lehetőségeitől megfosztva – jórészt csak egyházi keretekben zajlott az erdélyi magyar kisebbségnek az oktatása. Még nagyobb csapás ért bennünket 1948-ban, amikor a román kormány rendelete folytán államosították az összes iskolát. Így az egyház elveszítette minden ilyen intézményét (a teológiát kivéve). Majd aztán folytatódott azzal, hogy 1958-ban egy szigorú rendelettel egyesítették az eladdig önállóan működő magyar és román tanítási nyelvű iskolákat. Egyesítették azért, hogy a kitűzött célt, az anyanyelvi oktatás megsemmisítését könnyebben tudják megvalósítani. Ez pedig szerves része volt és maradt mai napig is annak a nagy-román nemzeti törekvésnek, hogy egyetlen homogén nagy nemzetnek van helye Románia mai területén, az pedig a román. Az így-úgy, félszájjal elismert kisebbségek pedig akkor remélhetnek valamiféle enyhe toleranciát, ha fokozatosan beolvadnak a román nemzetbe. Erről a törekvéséről nem mondott le a legvadabb román jobboldal 1920 után, nem mondott le a fasiszta román korszak politikai hatalma a harmincas években. És rövid ideig tartó képmutatás után nyilvánvalóan nem mondott le a Ceauşescu-diktatúra sem. Itt tartunk most, 1992-ben.

– A fordulattal sem változott a helyzet?

– Lényegében a helyzet nem változott. Ugyanis az új hatalom, amely paranoiás, nacionalista, fasisztoid elemekkel kevert, kényszerdemokratikus intézkedéseket is hozó, vegyes, zűrzavaros hatalom – ami a kisebbségeket illeti – egy jottányit sem változtatott Ceauşescu koncepcióján. Ceauşescu koncepciója világos, amiképp az uralkodásának, illetve garázdálkodásának az utolsó esztendeiben kiderült: megsemmisíteni főleg a romániai magyarságot, minekutána a német lakosságot – a német illetékesek ostobasága és képmutatása révén – jó pénzért eladta. Ilyenformán egy nyolcszáz éves néptöredéket, egy közel egymilliós szász-német lakosságot tüntetett el Románia térképéről. És tünteti el most már folyamatosan ennek a lakosságnak a kultúrhagyatékát is: a közintézményeit, a templomait, a könyvtárait, az iskoláit, a lakásait, amelyeket jórészt már az új tulajdonosok szétvertek, bemocskoltak, és amelyeknek az anyagát – hajdani emberi lakhelyekét – széthordják disznóólnak, tyúkólnak.

– Tehát?

– Tehát a kisebbség és a romániai magyar kisebbség etnikai megsemmisítéséről valójában – mindenfajta mellébeszélő, áldemokratikus és sunyi kormányszintű fogalmazások ellenére – az új hatalom sem mondott le. Azért tesz meg mindent, hogy amit Ceauşescu elkezdett, befejezze. Ezért vonta vissza Iliescu elnök néhány hónap múltán a fordulat után tett kijelentését, miszerint az RMDSZ, a frissen létrejött Romániai Magyar Demokrata Szövetség célkitűzéseivel egyetért. Ezért akadályozták meg és akadályozzák mai napig is az önálló magyar iskolai hálózatnak a kiépítését. Ezért kapnak epilepsziás rohamot attól a követelésünktől, hogy vissza akarjuk állítani az önálló Bolyai-egyetemet Kolozsvárott, a magyar anyanyelvű orvosképzést, ennek részlegét Marosvásárhelyt. A mi kezdeti követelésünk az volt, hogy universitas jellegű intézményt teremtsünk, amelyben a felsőoktatásnak minden műfaja megtalálja a helyét.

– Valóban, az 1989-es decemberi fordulat utáni első hetekben az iskolákért indított küzdelem jelent meg a leglátványosabb módon a romániai magyarság életében.

– Mert ettől reméltük a legtöbbet. Remélték a magyar főiskolások, remélte a középiskolások hatalmas tömege, remélte a szakmai iskolák majdhogynem félanalfabéta magyar munkásifjúság serege. A félanalfabéta fogalmán azt értem, hogy azok a gyerekek, akik zsenge tizenkét éves korukban színromán oktatású ipari szakiskolákba kerültek, kerülnek, úgy lépnek ki ezekből az iskolákból, hogy valójában nem tudnak helyesen írni, s küszködnek a magyar szöveg olvasásával, szívesebben olvasnak román regényt, mint magyart.

– Pontosan mi történt 1990-ben Marosvásárhelyen?

– A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom egyik legfőbb konfliktusforrása is éppen az iskolaügy volt, többek között a Bolyai-líceum kérdése. Ugyanis azzal kezdődött, hogy maguk a román tanárok, a román tanügy értelmes képviselői már kilencven elején elfogadták, hogy ezt a négyszáz éves volt református kollégiumot, az erdélyi magyar kultúrának ezt a rendkívül jelentős bizonyítékát a magyarság visszanyerje. Gyakorlatilag semmiféle hátrány nem érte, nem érhette volna a néhány román osztálynyi román diákot, ugyanis ezek a fiatalok megfelelő módon, elfogadható körülmények között egy másik – valamikor ugyancsak magyar intézményként működő, de ma már román – iskola keretében folytathatták volna tanulmányaikat. A román tanárok tekintélyes része is megértette ezt. Valójában a diákok sem ítélték tragédiának, hogy az érettségit nem a volt református kollégiumban, hanem a volt magyar katolikus iskolában kell letenniük.

– Hogyan vett ez a békés és természetes igény véresen tragikus fordulatot?

– Úgy, hogy közbelépett mindaz, amit a Ceauşescu-rendszertől örököltünk: a városba betelepített román réteg előjogrendszere, az előjogokból adódó anyagi veszteségek félelme; a nagy román nacionalista törekvések veszélyeztetettsége; az iskolaigazgatói székek féltése; félelem attól, hogy a magyar értelmiség helyét újra megfelelő magyar szakemberek töltik be, tekintettel arra, hogy Ceauşescu uralkodásának utóbbi esztendejében a város sem gazdasági, sem kulturális életében valójában egyetlen valamirevaló magyar személyiség nem maradhatott meg. Beleszólt ebbe nyilvánvalóan a volt pártaktíva, beleszólt a Securitate minden aktív maradványa, beleszólt a frissen létrehozott Vatra Românească, amely nem kevesebbet tűzött céljai közé, mint például a magyarság kiűzését Erdélyből. Beleszóltak tehát ezek a szélsőséges fasisztoid erők is, amelyek az iskolaügyre hivatkozva arra a „veszélyre”, hogy a román tanulóifjúság tanulási lehetőségeiből szorul ki, igen komoly román tömegeket tudtak félrevezetni. Arról nem beszélve, hogy pálinkával, pénzzel és a primitív ijesztgetésnek minden eszközével félrevezetett görgényvölgyi román parasztokat is sikerült teherautóra ültetve villástól, fejszéstől beszállítani Marosvásárhelyre. Ahol többen is közülük azt vallották be, miszerint a faluban őket azzal riasztották harangszóval, szirénával, dobolással, hogy a marosvásárhelyi iskolákban tanuló gyermekeiket a magyarok gyilkolják, hasba szúrják, kihajigálják őket az ablakon, elzavarják őket a város területéről. A lehető legocsmányabb rágalmakat sikerült, sajnos, elhitetniök primitív tömegekkel. Olyanokkal, akik – végül is érthető módon – jöttek kétségbeesetten minden magyart hasba szúrni, főbe verni, mert hiszen ebben a magyarban a gyermekük gyilkosát vagy potenciális gyilkosát látták. Azoknak a cinikus pogromszervezőknek köszönhetően, akikhez viszont nem nyúlt a hatalom, akiket soha nem vont senki felelősségre, ugyanis ezek az erők komoly támaszai a jelenlegi kormányzatnak, komoly támaszai a jelenlegi államhatalom legfőbb csúcsainak.

– Hogyan alakult az 1958-as rendelettel egyesített iskolák magyar és román tanulóinak aránya?

– Azok az iskolák, amelyek kezdetben nyolcvan százalékban magyar osztályokkal működtek, húsz százalékban román osztályokkal, azok az iskolák tíz esztendő alatt éppen a fordított arányt mutatták már: nyolcvanszázaléknyi román osztályt és húszszázaléknyi magyar osztályt. Még abban az esetben is, amikor az úgynevezett román osztályok tanulói hatvan-hetven százalékban magyar gyermekek voltak. Eleve megszabták ugyanis a magyar és a román keretet, és nyilvánvaló, hogy a magyar diákok kényszerűleg felvételiztek, juthattak be úgynevezett román osztályokba, ahol semmit nem tanultak magyar nyelven, csupán fakultatív módon biztosítottak itt-amott és némelykor irodalmi, nyelvtani tanulási lehetőséget. Ez azonban nyomorúságos, szegényes és eredménytelen engedmény volt valójában.

– Székelyföldön is ugyanez ment végbe? Kérdem, hiszen itt a magyarság egy tömbben túlnyomó többséget képez.

– A Székelyföldön mutatkozott meg valójában és a legkirívóbban ennek az abszurd és galád állampolitikai törekvésnek a következménye. Ugyanis érdemes megjegyezni, hogy a 99,9 százalékban magyar lakosságú Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az iskolai osztályok aránya a következő volt: a város diákjainak 60 százaléka román tanítási nyelvű osztályban volt kénytelen tanulni. Ehhez az arányhoz kezdte szállítani nagy mértékben a román kormány a román tanárokat, tanítókat, egyáltalán oktatói hálózatot. Ehhez a célhoz igazította a betelepítésnek minden formáját. Ennek jegyében lett közprédává még a maradék magyar nyelvű oktatás is olyan értelemben, hogy a magyar osztályokban magyar nyelven előadott tantárgyak új gazdái – román nemzetiségű tanítók, tanárok – átváltották a nyelvet. Magyar nyelven engedélyezett tantárgyakat kizárólag román nyelven voltak hajlandók előadni azzal az egyszerű indokkal, hogy ők ezt a nyelvet nem értik. S nem az ő kötelességük Székelyudvarhelyt magyar nyelven oktatni, hanem Székelyudvarhely lakossága, ifjúsága tanulja meg a román nyelvet, amelyen ők a tudományukat előadják.

– Úgy tudom, a fordulat pozitív változásokat is hozott.

– Kétségtelenül pozitív eredményeket hozott már 1990-nel kezdődően. Ezeknek jó részét sikerült is megőrizni. Viszont ne felejtsük el, hogy a Székelyföld lakossága alig valamivel több, mint a romániai magyarság egyharmada! Tehát a magyarság kétharmada nem tömbben, hanem szórványban él. Ennek az iskolahálózata pedig alig-alig módosult valamit a javunkra. Sőt, ahol javunkra módosult, ott most össztűz alá vették a már létrehozott magyar tanítási nyelvű intézményeket Szatmáron, Nagyváradon, Kolozsvárott, Brassóban. Köztudott, hogy kormánykörökben, megyei szinten miként próbálják folytatni a Diktátor terveit, a magyar oktatás teljes fölszámolását.

– Hallottam olyan véleményt, hogy az egyházak menthetik meg, szervezhetik újjá a romániai magyar iskolahálózatot.

– Aki ebben reménykedik, nyilván a két világháború közötti tapasztalatokra gondol. Ugyanis a két világháború közötti magyar oktatásban halhatatlanok az egyházak – mindenekelőtt a református és a katolikus egyház – érdemei. Ehhez viszont hozzá kell tennünk: sajnos, az egyház ma már nem rendelkezik azokkal a javakkal, amelyek a két világháború között lehetővé tették egy Bethlen-kollégiumhoz hasonló ősi, ragyogó magyar oktatási intézménynek a fenntartását, működtetését. Ne felejtsük el, hogy a Bethlen-kollégiumnak tízezer holdnyi földterülete volt, erdő és szántó vegyesen. Ne feledjük el, hogy a Bethlen-kollégiumnak sok száz hektárnyi szőleje volt, és az igen komoly jövedelmet hozott számára. Ma már semmije nincs. Csak a mocsok és a bokáig érő fécesz a valamikori angol vécékben. Igaz viszont, hogy ez a néhány esztendővel ezelőtti állapot. Az enyedi kollégiumot azóta külföldi segítséggel szépen rendbe hozzák.

– Tehát változatlanul politikai színtéren kell megvívni a harcot.

– Természetesen. Nekünk változatlanul és szigorúan azt kell követelnünk, amivel kezdtük 1989. december végén: a román állam biztosítsa a kétmilliós magyarság teljes, tökéletes, önálló, autonóm oktatási hálózatát az óvodától fel egészen az egyetemig! Amennyiben ezt nem biztosítja, nem teljesíti a nemzetközileg vállalt kötelezettségeit. Akkor azzal vádolható, hogy nem tesz eleget az elemi demokrácia követelményeinek; mást mond a nemzetközi fórumok irányába és mást befelé. Amennyiben a román állam ezt nem teljesíti: nem garantálható a romániai magyarság elvárt lojalitása ezzel a román állammal szemben. Nem lehet lojális egy állammal, egy kormánnyal szemben az olyan tömeg, amelyet elemi jogaitól fosztanak meg, és amelyet minden módon és meg-megújuló periódusokban megpróbálnak az országból tömegesen elűzni. Ilyen elűzetési jelenség napjainkban – többek között – az, hogy a romániai magyar ifjúság hatvan százaléka valójában nem tanulhat az anyanyelvén.

– Egységes-e a romániai magyarság az oktatásügy megítélésében?

– Sajnos, akadnak tanáraink, akadnak művelődéspolitikusaink, akadnak egyetemi professzoraink is, akik vagy tájékozatlanságból, vagy más, számomra érthetetlen okokból idillikus képet próbálnak festeni a mi mostani állapotunkról. Azt olvasom az egyik kolozsvári egyetemi tanárnő szövegében, hogy magyar iskolai ügyünk nagyrészt „megoldott”. Elképesztő! Elképesztő két okból: ha ennyire tájékozatlan, honnan szedi magának a bátorságot, hogy nyilatkozzék. Ha pedig tudja, hogy mi a való, akkor mi a háttere, mi az oka ennek a cinikus félrevezetésnek, amely nem lehetett jellemző, csak a Ceauşescu-diktatúra talpnyalóira és kiszolgálóira, akik olyan idillikus képet festettek kisebbségi létünkről, hogy még Washington is elhitte: itt egy magyar paradicsom jött létre. Érthetetlen számomra az is, hogy amikor oly kemény eréllyel követeltük a Bolyai-egyetem visszaállítását, ez egy idő után hamvába hullott követelés lett. Ez mindenképpen megalkuvás, lemondás arról a jogos követelésünkről, hogy a román államnak kötelessége a magyar tömegek anyagi termelésének hasznából, adójából, munkájából, verejtékéből a magyar nyelvű Bolyai-egyetemet visszaállítani.

– Miben tud az anyaország, közelebbről a magyar kultuszkormányzat segíteni?

– Én azt hiszem, a kultuszkormányzat segítsége folyamatos, meghatóan sokoldalú, emberileg tiszta szándékú. Egy szegény ország részéről a szakadatlan gesztusok valóban személy szerint engem is meghatnak. S nehéz megfogalmazni, hogy lelkileg, erkölcsileg mennyire jó hatással van ez az erdélyi magyar ifjúságra. Biztatást, reményt ad.

Viszont itt egy pillanatra megállva, határozottan meg kell fogalmaznunk azt: a romániai magyar oktatás követelményeit a román államnak kell megoldania! A magyar állam segítsége nagyon fontos, a magyar minisztérium segítsége nagyon fontos, minden magyar művelődési fórum segítsége fontos – szellemi, erkölcsi és anyagi támogatás formájában is –, de csak része ennek a felemelkedésnek, ennek a folyamatnak, amely ebben a pillanatban itthon megtorpant, sőt új veszélyek fenyegetik. Amely viszont – reményem szerint – új küzdelmet fog megérni, amennyiben az RMDSZ mint a romániai magyarság legfőbb érdekvédelmi szövetsége megújul, kellőképpen radikalizálódik, az élére felelős, tájékozott, következetesen küzdő emberek kerülnek. Ha ebből az eddig laza és képlékeny tömörülésnek minősült szövetségből dinamikusan működő, egységesen föllépő, határozott tömegpárt lesz, akkor valószínű, hogy a tanügy területén is előrelépünk. Bár ehhez hozzá kell számítani azt, hogy az RMDSZ-re is hatással van a romániai viszonyok általános alakulása. Pontosabban: a demokratikus román ellenzéki erők felerősödése.

Tisztában vagyok azzal, hogy itt hosszadalmas, bonyodalmas folyamatokról van szó. Megértem azokat is, akik figyelmeztetnek, hogy itt nem máról holnapra tudjuk mindezt megvalósítani. Nem értem meg viszont azokat, akik látván nem csupán a nehézségeket, de tapasztalván a véres veszedelmeket is – amivel az iskolai hálózatért folytatott küzdelmünk jár –, egyszerűen megijedtek, egyszerűen koncepciót váltottak. És most már van, aki úgy fogalmaz a közéletünkben, hogy „mi sem voltunk tiszták, hófehérek; mi is hosszadalmasan és kitartóan elnyomtuk román testvéreinket; akkor ne csodálkozzunk, ha még eltart egy darabig az ő részükről is a mi elnyomatásunk; várjuk ki türelemmel, amíg ez a mai román társadalom az európai demokráciák szintjére fejlődik” – ami legalább kétszáz esztendő. Hát, köszönöm szépen az ilyen kétszáz esztendőre szóló megértő magyar figyelmeztetést. Ez ugyanis nem egyéb, mint a Ceauşescu idején tapasztalt mérhetetlen megalkuvásnak a visszatérése.

(Miksa Lajos, 1992)

A kényszerűségnek kínja és gyakorisága^*

A Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepelik a napokban. Sütő András új színművét, Az ugató madár címűt mutatják be Sík Ferenc rendezésében július nyolcadikán este. A legelső olvasópróbára maguk közé várják az írót is, akit a könyvhét alkalmából oly határtalan szeretettel fogadtak az emberek Debrecentől Budapestig, amilyet rideggé vált világunkban régóta nem tapasztaltunk. Sütő András késve érkezik – egyenesen a szemészeti klinika műtőjéből. A jobbik szemét operálták meg. („Úgy jártam, mint a nagybátyám – mondja –, aki egy reggelen kiment, hogy megetesse az állatokat, és csak hét év múlva tért vissza. Lefogták és elvitték Szibériába. Én is bementem egy vizsgálatra, s azonnal a műtőben találtam magam.”) Mintha mi sem történt volna, kedélyes beszélgetésbe fog a művészekkel, akik elsősorban Az ugató madár történelmi hitelére kíváncsiak. A szabadságharc után, a székely összeesküvés idején játszódó darab alcíme: Kegyelem és ítélet három felvonásban. Akinek a kegyelem is, az ítélet is kijár, valóban élt személy, a székely ezermester, Bodor Péter. Technikai találékonyságát Budapesten a margitszigeti zenélő kút hirdeti ennek az ellentmondásos egyéniségnek, odaát, Sütő András szülőföldjén mondák sora idézi és őrzi talentumosságát, sokarcúságát.

– Nem történelmi drámát írtam – hangoztatja a színészeknek az író, frissen műtött szemét lopva törölgetvén. Ezt mondja a hírlapírónak is másnap, amikor a friss fájdalmakon kicsinykét túljutván, csöndes beszélgetésre ülnek össze egy budapesti kertben, muskátlikkal határolt csöppnyi azilumban.

– Nem történelmi drámát akartam írni, nem a székely összeesküvés történetét és annak drámaiságát kívántam színpadra vinni. Egy történelmileg ismert személyiséget, a híres vagy hírhedett mérnököt, a már-már lángelmének is nevezhető jelenséget akartam bemutatni, hogy arról beszélhessek, ami az egész magyar történelemben tapasztalható. Nevezetesen: a történelmi kényszerűségről. A kényszerűségnek kínja és gyakorisága foglalkoztatott, és ehhez megfelelő drámai színteret és cselekménylehetőséget találtam 1849 és 1854 között. Vagyis a fegyverletétel és újrakezdés korában. A megalkuvások és az új lázadások idején. Bodor Péter folklorizálódott alakját dolgoztam fel, ugyanúgy, ahogyan Móricz Zsigmond Rózsa Sándor legendássá nőtt alakját tette meg műve központi alakjává. Bodor Péter népi mitológiába emelt alakjára azért volt szükségem, hogy kedvem szerint mozgathassam, anélkül persze, hogy sorsának lényegét elejtettem volna. Adva van tehát egy magyar lángelme, aki több műfajban is halhatatlant alkothatott volna. Műszaki feltalálóként is, szobrászként is világhírű lehetett volna, matematikusként ott állt valahol egy Bolyai mellett. A történelmi kényszerűségek azonban nem arra viszik, amerre az evezőivel irányítani szeretné magát, hanem amerre az ár sodorja. Közép-európai s magyar sors az övé, nem a boldog népek lángelméinek a sorsa. Bodor Péter „játékból” bankóprést is tökéletest alkot, és pénzt hamisít, noha ezeket a képességeit a nagy összeesküvés idején a nemzet ügyének a szolgálatába állítja. Művészi álmait kénytelen alárendelni egy közösségi, történelmi feladatnak. Ez az örök konfliktus – mi előbbre való, a művészi adottságok érvényre juttatása vagy a közösség szolgálata – napjainkig nyúlik, és Erdélyben éppen olyan időszerű, mint Magyarországon.

– Mint minden huszadik században írt, történelmi fogantatású dráma bemutatója után, Az ugató madár színre kerülésekor is elindul majd a párhuzamkeresés a jelen nagy formátumú emberei és a darab hősei közt. Elindulnak a találgatások, ki kit formáz.

– Ezek a találgatások egyrészt elkerülhetetlenek, másrészt fölöslegesek. Nem kulcsdrámát írtam, amelynek keresni lehet a mai megfelelőit. Nem is tandrámát írtam, amelyben a múltat valamiféle időszerű mondandó érdekében a jelenhez igazítom. Egy örök magyar jelenséget akartam színre vinni, amely játszódhatna 2000-ben is, 1993-ban is. Engem az a kényszerűség foglalkoztatott, amely a székely összeesküvés 1854-ben lebukott vezetőit fogva tartotta. Ezek a férfiak a hatalom felé hűséges arcukat voltak kénytelenek mutatni, ugyanakkor az életüket kockáztatták azáltal, hogy a Kossuth Lajos üzeneteivel külföldről elindított összeesküvésben részt vállaltak. Ami ezen túlmegy a darabban: a szerelem, a remény és a reménytelenség, az élet és a halál sokarcúsága, a lét és a pusztulás örök konfliktusa, végképp nem korhoz kötött. Ez már az általános emberi lét felhőalakzatait kirajzoló régió, amely túlmutat a koron és a történelmileg is ellenőrizhető hősök életén.

– Különös, hogy Sütő András éppen akkor ír új színművet, amikor mások – sokan – azt tartják, a dráma, a színház halott, az élet a televízióé, a videóé.

– Időről időre megjelennek társadalmilag kialakított és tömegesen elterjesztett rémhírek. Egyszer a dráma hal meg, másszor a könyv, azután meg az Isten. Miközben – elnézést, hogy személyes példát kapok hirtelen elő – a kétszázötvenedik előadásánál tart az Advent a Hargitán. Nyugaton meg az egyik Ionesco-darab éppen a huszadik évébe lépett.

– Valamilyen személyes oknak mégis léteznie kell, amiért Sütő András az utóbbi időben inkább drámaszerző, mint prózaíró! Hatásosabban lehet szólni az emberekhez színpadról, mint – mondjuk – egy regény lapjairól?

– Színháza, regénye válogatja. Sorrendet nem lehet fölállítani. Az, hogy én darabot írok mostanában, alkati adottságaimból következik. Nevezetesen: a regényíráshoz szükséges kitartás hiányából, lustaságból, sietségből, nyugtalanságból. Zaklatottságból, amely mindig valamilyen ügynek a vállalásával és annak tűzön-vízen át való végbevitelével jár. Ezt egy darabbal könnyebb teljesíteni, mint regénnyel, amelyen esetleg tíz éven át kell kotolni.

– Az ugató madár miféle nyugtalanságok és zaklatottságok következménye?

– 1986-ban két hónap alatt írtam meg a dráma első változatát. Harag György igen nagy lelkesedéssel fogadta, elő is akarta adni Kolozsváron, de a cenzúra hallani sem akart erről. Amint az Advent a Hargitán című darabomról se. A kettő ugyanis nagyjából együtt készült el. Az Adventet akkor áthoztam Magyarországra. Mivel itt csak a Nemzeti Színház kért tőlem darabot, kettőt nem ajánlhattam föl. Ez mohóság lett volna. Felajánlottam tehát egyet, a másikat eltettem a fiókba. Mostanáig pihentettem. Amikor újra elővettem, nem tetszett abban a formájában, ahogyan ’86-ban megírtam. Félretettem az egészet, majd április 26-án reggel nekiláttam, és május 26-án éppen éjfélkor befejeztem a drámát. Egy óra kondul meg időnként a darabban, amely a zavarodott időt úgy mutatja, hogy hatot üt, kilencet mutat, de a rendes idő hét óra. Ám ez az óra is rendbe jön, önmagához és a tökéletességhez igazodik, amikor bizonyossá válik a halál pillanata. Bodor Péter halálakor az óra kondulásai pontosan tizenkettőt jeleznek. Ez az utolsó órája hősömnek. Amikor leírtam, hogy az óra tizenkettőt üt, fölálltam az asztaltól, és mentem jelenteni a feleségemnek, hogy a drámát befejeztem. Nézem az órát: tizenkettőt mutat. Lehet, hogy ez véletlen, de az is lehet, hogy jelt adott valaki ezzel az egybeeséssel. Majd megtudom egyszer… Legközelebb.

– Várjunk, ha lehet, azzal a legközelebbel! Prózai írásokon lehetne s kellene még éveken, évtizedeken át – ahogyan ön mondta – kotolni.

– Annál is inkább, mert még több kötettel vagyok adós. A debreceni Csokonai Kiadónál jelent meg az idei könyvhéten a Szemet szóért című dokumentumkötetem, ennek folytatásaként karácsonyra ugyanők kiadják a naplóim egy részét. Két további naplókötettel is készen vagyok, emellett folytatnom kell a Harang a szélben című regényemet. Sok évvel ezelőtt kezdtem el, de sok minden kiütött ebből a munkámból. Főleg a ’89-es fordulat. De remélhetőleg hozzá tudok fogni megint ehhez a regényhez, amely mondandóim összegzése lenne.

– Azt reméli, nyugodtabb idők jönnek most már az életében?

– Tíz körömmel küzdök azért, hogy nyugodt munkaidőt harcoljak ki magamnak. De semmi nem kedvez az írásnak, mert közben állandóan védekezni kell. Állandó támadások közepette élünk, halálos veszedelmek között. Most teszem közzé éppen azokat a hivatalos, törvényszéki érvényű okmányokat, amelyekkel azt szeretném elérni, hogy az állampolgárok létbiztonságát garantálják. Közéjük tartozom magam is. Nemrégiben olyan orvtámadásnak voltunk kitéve, amelynek csak Isten csodája folytán nem esett áldozatául az egész családom, a feleségem, a fiam és az ő családja meg jómagam. Sikaszói házunkban nagy mennyiségű cink-foszfiddal próbáltak megmérgezni – ismeretlen tettesek.

– Hatalmas ereje van az írott szónak, ha ennyire félnek tőle!

– Borzalmasan félnek a szótól azok az erők, amelyek ’90 tavaszán is megpróbáltak engem meggyilkolni. Félnek a nemzetközi közvéleménytől, a nemzetközi fórumoktól, a nyíltan kimondott igazságoktól. Megszokták a homályban bujkálók erkölcsét, a hiéna éjszakai vérengzéseit és félnek a világosságtól. Kockázatos ez a mi létünk! Szemet szóért, aztán életet szóért, gyermeket szóért. Nemrégiben körülbelül két mázsa követ zúdítottak egy hétemeletes toronyházból az otthonom tetejére. Zuhantak a kilónyi, nagy kövek, tönkretették a tetőzetet. Ha éppen arra cselleng az unokám, ha bélyegek után kutat a padláson a gyermek, agyonverik.

– Máig emlékezetes a számomra, hogy ’89 karácsonyán, amikor mindnyájan végtelen boldogsággal néztük a romániai változásokat a képernyő előtt, kíváncsiak voltunk, mit mond minderről Sütő András. Egy amatőr felvételen azután (nem is tudom, miért nem a hivatalos televízió készítette azt a legelső beszélgetést) ön igen visszafogottan, sőt kételkedve nyilatkozott. Mint aki a mámor perceiben is tudja, nem igazi forradalom, ami körülötte zajlik.

– Az események hátterének alapos ismerete alapján nyilatkoztam így. Ismertem a hatalmat, amit egy új garnitúra támadott meg, kisöpörve a régieket, és egymás között felosztva a szerepeket. Szinte azonnal világos volt számomra, de sokunk számára, hogy nem történt más, csak a „második” nemzeti-kommunista garnitúra lépett az „első” helyére. Ugyanabból a bolyból való politikusok képmutató módon próbáltak meg demokráciát játszani. Világossá vált, figyelmeztetnem kell magunkat, micsoda iszonyatos örökséget vett át a társadalom. Amíg azt a lelki kútmérgezést át nem vészeljük, amit az előző, paranoid uralom „teremtett”, jogos minden borúlátás.

– Az ember azonban nem borúra, hanem derűre, bizakodásra született. Mi reménykeltőt tud mondani az író az otthonmaradottaknak, s nekünk, magyarországiaknak, akik, ha nem is élünk olyan fenyegetettségben, mint az erdélyi magyarok, mégis tele vagyunk szorongással!?

– Az embereknek évtizedeken át nem volt szabad megmondani az igazat, azt, amit egyébként jól tudtak, hogy milyen nyomorba taszította őket a totalitárius rendszer! Milyen szellemi, lelki, erkölcsi nyomorúságba! A vigaszt azzal nyújthatja olvasóinak az író, ha segít az eszmélés folyamatában. Segít abban, hogy az emberek felismerjék saját tragikus helyzetüket. Ha ugyanis nem ismerik fel, nem tudnak küzdeni ellene. Tehát nem áltatni kell az embereket, hanem rá kell döbbenteni őket, milyen iszonyatos veszedelmek közé sodorta őket a történelem. Az igazat kell nyíltan és általánosan kimondani. A lét veszélyeire kell felhívni a figyelmet. Arra, hogy rövidesen elfogy a magyarság, ha tovább folyik a nagyméretű kivándorlás Erdélyből. Arra kell figyelmeztetni, ha nem harcolja ki magának az iskoláztatás jogát, a teljes magyar iskolarendszer hálózatát, akkor az asszimiláció áldozata lesz. Nem idillikus képet kell az égboltra rajzolni, hanem a saját drámai helyzetére kell a népet ráébreszteni. Ezt próbálom én most cselekedni. Remény csak abból támadhat, ha felismerjük a saját helyzetünket. Minden más hiú, olcsó ábránd…

(Lőcsei Gabriella, 1993)

A közös asztal reménye^*

Ha elviselhetetlennek érezzük az életet, az álmainkba szökhetünk. De „ki mondja meg, hová meneküljünk az álmainkból?” – teszi föl a kérdést Éanna, Sütő András drámahőse. Hová bujdokolhatunk, ha már az álmaink is lakhatatlanok? Bármerre tekintünk, mindenütt: gyűlölködés, széthúzás.

A „szájzáras” évtizedek néma fegyelme után kérdezhetnénk: nem törvényszerű-e ez a bábeli zűrzavar. „Ha rajtam múlna, máris létrehoznám a »szellemi kéksisakosoknak« azt a munkacsapatát, amely a konstruktív eszmecsere reményével szállna ki rendre a magyar–magyar háborúskodásnak minden válságos területére” – vallja Sütő András, a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke. Vajon elegen lennének-e a „szellemi kéksisakosok”? Minden esetben győz-e a tiszta szándék? Valóban megújul-e a Magyarok Világszövetsége? Létezhet-e összmagyar érdek? – kérdezzük az erdélyi írót, aki nemcsak drámáival, de drámai sorsával is legnagyobbjaink között foglal helyet.

– A Magyarok III. Világkongresszusán – 1992 augusztusában – Csoóri Sándor elnök bejelentette, hogy ön a tiszteletbeli elnöki megbízást egy feltétellel vállalta: ha a világszövetségben megszűnik az acsarkodás. A hírt tapsvihar fogadta. Miért vonult vissza az ezt megelőző időszakban?

– Hogy miért nem vállaltam a tiszteletbeli elnöki tisztséget a tisztújító közgyűlés alkalmával? Erről már bőven szó esett a sajtóban. Annak idején közzétett levelemet ilyen-olyan módon magyarázták, kommentálták, hamisították is, aztán helyesbítések hangzottak el. Volt, aki ez ügyben gyávának nevezett, mások baráti szóval unszoltak elhatározásom föladására. Frissen megválasztott elnökként Csoóri Sándor is nyílt levélben kérte ezt. Neki is csak azt válaszolhattam: olyan szélsőséges csoportok hangoskodnak a világszövetségben, amelyekkel nem vállalok szellemi közösséget.

– A világtalálkozó után mégis másképp döntött. Megtörtént tehát az áhított változás?

– Igen, a Magyarok III. Világtalálkozója után vállaltam a tiszteletbeli elnöki tisztséget. Föladtam volna korábbi nézeteimet? Nem adtam föl semmit abból, amit egy évvel korábban Komlós Attilának, a világszövetség akkori főtitkárának címzett levelemben megfogalmaztam. Természetesen nincs szó arról, hogy egy korábbi állapot ily rövid idő alatt átcsapott volna önnön ellentétébe. A világszövetség sem az a mesebeli béka, amely bukfencet vetve, gyönyörűséges királyfiúvá avagy tündérlánykává szépülten ámíthatná el a jószívű szegényembert. A világszövetség megújulása is folyamat. Kedvező irányú folyamat.

A találkozó idején Amerikában voltam. A tanácskozás és a tisztújító választások végeztével Csoóri Sándor telefonált nekem Clevelandbe, mondván: meggyőződése, hogy azok a súlyos ellentétek, szélsőséges nézetekből adódó konfliktusok, amelyek ellen korábban joggal tiltakoztam, nagymértékben csökkentek, háttérbe szorultak a józan vita, higgadt eszmecsere, a kölcsönös megértés javára. Véleménye szerint a Magyarok Világszövetsége kijutott a súlyos válság korszakából. Reménnyel hirdetheti meg tehát az összmagyarság viszonylagos, de cselekvő egységének létrehozatalát. S mivel magam is ezért fáradozom, ahol csak lehetséges, újból vállaltam a tiszteletbeli elnöki megbízatást.

– Megítélése szerint, melyek a Magyarok Világszövetségének legfőbb feladatai?

– A feladatok közül kettőt említek most. Az egyik a nyugati magyar diaszpórával kapcsolatos, a másik a kisebbségi magyarság sorsát érinti.

Csoóri Sándor több ízben is beszélt, írt arról, hogy milyen nagyra becsüli a nyugati magyar diaszpóra szerepét a rendszerváltásban, a demokratikus eszmék magyarországi megerősödésében és sok egyébben is. Ezt az elismerést az elmúlt negyven esztendő tényeivel lehet igazolni. A magyar politikai emigráció java – amely nyilván szerves része a nyugati diaszpóraként számon tartott magyar közösségnek – joggal hivatkozhat arra, hogy igenis komoly szerepe volt a diktatúraellenes belső otthoni mozgalom fölerősödésében; hogy szájkosaras évtizedeken át helyettünk s nevünkben is szabadon szólhatott keserves állapotunkról, az elnyomók gaztetteiről. Romániai magyarként még hozzáteszem: az amerikai magyar diaszpórának tagadhatatlan érdemei vannak Ceauşescu „nyugati tekintélyének” megsemmisítésében is. Mert volt ilyen tekintélye, hiszen a román diktátor mestere volt a félrevezetésnek! Nyugati kormánykörökben el tudta hitetni, hogy szovjetellenes, hogy az emberi jogok védelmezője, s még mi minden! Az a tüntetés, amelyet a magyar diaszpóra politikai körei szerveztek ellene New Yorkban, súlyos erkölcsi-politikai csapást mért a „Kárpátok Géniuszára”. Igaz, mirajtunk, a romániai magyar kisebbségen bosszulta meg magát. Amerikából hazatérve, az elszenvedett szégyen és gyalázat dührohamával vetette magát ránk, módosítván egyúttal taktikai és stratégiai terveit is a nemzetiségek fölszámolásának dolgában. Amit nagyjából 2000-re tervezett, azt már a kilencvenes évek elején akarta befejezni. Amit annak előtte a tökéletes képmutatás, a bölcs nyugalom s a biztos eredmény jegyében cselekedett a „békés” Endlösung reményével: a New York-i szégyen után már-már őrjöngve folytatta. Fölhagyott rendkívüli óvatosságával is, aztán egyik baklövést a másik után elkövetve, ő maga gyorsította föl Románia elszigetelésének folyamatát. Jó lenne persze, ha a nyugati magyarság Ceauşescu-ellenes megmozdulásait a demokratikusan gondolkodó román ellenzék is ismerné. Sajnos, nem ismeri.

De vissza a világszövetség ügyeihez. Ama feladatához tehát, hogy a nyugati magyar diaszpóra világában konfliktusoldó szerepet kellene betöltenie. A megújulás fölgyorsult folyamatában én ezt a konfliktusoldó cselekvést lehetségesnek látom. Remélem, a világszövetség mai vezetőségét már senki sem vádolhatja „pártos érdekek” szolgálatával, múltbeli bűnökkel… Csoóri álma, reménye tehát – az összmagyarság összefogása olyan nemzeti célok érdekében, amelyek egy igazi demokrácia értékeivel az európai népek közössége felé mutatnak – mindannyiunk vágya, s talán ez nem nyilvánítható utópisztikusnak. Hiszen csupán a magam tapasztalataira alapozva is elmondhatom: a ma még annyi kárt okozó széthúzás, csoportküzdelem, nemzedéki ellentét, világnézetbeli megosztottság ellenére is a nyugati magyar diaszpóra változatlanul fontos tényező az összmagyar nemzeti érdekek szolgálatában.

– De vajon létezhet-e összmagyar nemzeti érdek?

– A játszi reménység fénykörében képzeljük el, hogy a demokrácia kiteljesítésében európai rangra emelkedett Magyarország nem csupán békében, de sokoldalú együttműködésben is a lehető legjobb viszonyt alakította ki minden szomszédjával. Képzeljük el, hogy a felvidéki, délvidéki és erdélyi magyarság elnyerte belső autonómiáját, a nyugati magyar diaszpórának pedig már nem kell a kisebbségi jogokért is küzdenie. Képzeljük el, hogy a Trianon okozta iszonyatos trauma enyhítésében, a nemzeti létnek ilyen új, tisztultabb régiójában már csak történelmi emlékként szólnánk minden mai magyar konfliktusunkról! Nem összmagyar érdek, nem össznemzeti cél tehát az ilyen állapot megteremtése?

De visszahívom képzeletemet a holnap, a jövendő szivárványkapujából, vissza a jelenbe, a már említett második kérdéshez: a kisebbségi sorsot élő magyarság millióinak ügyéhez. A világszövetség tennivalóit ez határozza meg leginkább. A szomszédos országokban élő magyarság jogainak kiküzdése. Félreértés ne essék: nem a világszövetség által, de annak segítségével is. Annak tudatában, hogy vége egy nemzetáruló politikai gyakorlatnak; megbukott az a teória, miszerint a kisebbségi ügy minden országnak kizárólagos belügye; hogy az emberi jogok annyiféleképpen értelmezhetők, ahány nemzetállam, államnemzet s ahány asszimilációs célzatú kormánypolitika létezik. Vége tehát annak a korszaknak, amelyben a hóhér boldog lehetett, hogy magára hagyják az áldozatával. Kisebbségjogi küzdelmünkben azon túl, hogy részlegesen már a román ellenzéki erők szolidaritását is tapasztalhatjuk, reményünket erősíti az a tény, hogy jogaink létére vagy lábbal tiprására immár a nagyvilág figyel; nemzetközi fórumok tartják számon többek közt a kelet-európai országok változásait. Nos, egy ilyen kollektív erők által meghatározott folyamatban szerintem igen fontos szerepet kell vállalnia a Magyarok Világszövetségének.

– Azoknak lenne hát igazuk, akik a világszövetség ténykedését leginkább a kisebbségi kérdésekben irányítanák?

– Nem akarok ebben igazságot osztogatni – másban sem –, de úgy gondolom: fölösleges fő- és mellékhangsúlyokat vetni erre és amarra. Szándéka szerint a világszövetség az összmagyarság érdekeinek képviselője. Konfliktusoldó szerepe – például a turáni átok dolgában – ugyanolyan fontos Magyarország határain belül, mint bárhol másutt a világon, ahol magyarok élnek. Lelki fülem hallja, persze, máris a keserű kifakadást: bennünket már az Isten maga sem képes egybegyűjteni, közös akaratra szelídíteni. Mégis azt mondom: amiként vérmes reményekben, ugyanúgy a reménytelenségben se vessük el a sulykot. Fájdalmas persze azt olvasni, hallani például, hogy a magyar diaszpóra „testvérharcainak” nem akar vége szakadni. Fájdalmas tapasztalni, hogy az a bizonyos „emigráns magyar egység”, amely a román államelnököt, Ion Iliescut is irigységgel tölti el, s amelyet példaként állít a szerinte nem egységesen hazafias román emigráció elé, valójában nem létezik. Holott a már említett lényegi kérdésekben ez az egység megteremthető. Ezt tapasztalatok alapján állítom.

– Mondana példát is erre?

– Elképesztő, hogy úgynevezett ellentáborok irányából milyen súlyos, elmarasztaló jelzőkkel illették például az Amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott-kör) vezetőit, tagjait, támogatóit. Azt a magyar közösséget, amely évtizedek óta nem csupán szóval, hanem tettekkel is az összmagyarság érdekeit szolgálja. A kizárólagosság, a morbus hungaricus aggasztó tüneteinek láttán a világszövetség legsürgősebb teendői közé sorolnám azt a helyzetfölmérést, amely első lépés lehetne a konfliktusoldó, a szóértő magatartás, a változatosságában is élő egység megközelítésében. Ha rajtam múlna, máris létrehoznám a „szellemi kéksisakosoknak” azt a munkacsapatát, amely a konstruktív eszmecsere reményével szállna ki rendre a magyar–magyar háborúskodásnak minden válságos területére. Az ilyen nagyszabású vállalkozáshoz Lamartine bölcs megfigyelését ajánlom kinek-kinek szíves figyelmébe. E szerint: veszélyes dolog közelebbről is megismerni az ellenfeleinket. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy sok mindenben lehetséges velük az egyetértés. A girondiak történetének szerzőjét ifjúkori olvasmányemlékem alapján idézem. Amire figyelmeztet: időszerűbb, mint valaha volt az elfogultságok örök harcmezején.

– Elérkezett az idő arra, hogy a Magyarok Világszövetsége kiépítse kapcsolatait a romániai magyarsággal. Ám a kapcsolatteremtés nehézségekbe is ütközhet…

– Igen, a világszövetség valójában csak most kerül kapcsolatba a romániai magyarsággal is. Közismert, hogy létrehozatalának idején, a királyi Románia viszonyai között részünkről a kapcsolattartásra nem nyílt lehetőség. De ma sem könnyű. A világszövetség céljainak tudatos meghamisítása, ilyenformán a román nép félrevezetése manapság a paranoid nacionalizmusnak minden elképzelhető mértékét túlhaladja. 1990 tavaszán, amikor a tiszteletbeli elnöki tisztséget első ízben vállaltam, fasisztoid román lapok menten hazaárulást, összeesküvést kezdtek nyivákolni, álmából riasztották az országos főügyészt is, rettentő veszélyt, irredenta támadást emlegetve. Ezt tették 1990 tavaszán a Transsylvania Nemzetközi Alapítvány létrehozatalának ürügyén is. Ehhez hasonló módon csaptak hisztérikus sajtólármát a Magyarok III. Világkongresszusának napjaiban. Akkor újból azt követelték: mindenkit bíróság elé kell állítani, aki Romániából elment, részt vett a világtalálkozón.

Miért említem föl ezt? Annak érzékeltetésére, hogy a világszövetség külső kapcsolatrendszerében a vajdasági mellett az erdélyi-romániai magyarság mai helyzete, a romániai változások mai állapota hordozza a legélesebb konfliktusok veszélyét. Ezzel nem valamilyen túl óvatos félszájúságra, nem is riadt passzivitásra, hanem inkább a mindenkor kötelező okos, higgadt cselekvésre szeretnék hangsúlyt vetni. Arra tehát, hogy a világszövetség kisebbségvédelmi ténykedése a politika, az európai és nemzetközi erőviszonyok terén zajlik, következésképpen írott és íratlan törvényeket kell figyelembe vennie minden lépésével. A világszövetség nyilván nem politikai jellegű testület, de olyan szellemi rohamcsapat sem, amely a jelen objektív tényeit figyelmen kívül hagyva megvalósítható célként hirdethetne meg vágyálmokat. Egyszerűbben szólva: munkaprogramjában nincs, nem lehet helye semmilyen politikai kalandorkodásnak. Azért említem ezt, mert sajnos van. Igaz, nem testületi, hanem személyi jellegű.

– Mi lehet ennek az oka?

– Rendszerint tájékozatlanság. Mert sokfelé daraboltak bennünket, hát sok irányból közelítjük meg a nemzet sorskérdéseit, más-más elgondolás, tapasztalat szerint. E változatosságban az is kiderül: az egyiknek 1940-ben, a másiknak 1944-ben állt meg az órája. Kioktatott már engem olyan csupaszív-lélek magyar is, akinek Bethlen Gábor fénykorában állt meg az időmérője. Ezért még mindig úgy tudja, hogy Erdélyben is, meg általában a Kárpát-medencében a magyarok vannak többségben. Felelőtlenségről, kalandorkodásról kell tehát szólni minden esetben, amikor ámokfutók rikkantanak közibénk olyan harci programokat, hogy ügyünk attól koldul.

Ezzel nem szeretném megerősíteni azt a gyakorta hallható felfogást, miszerint: „Csakis ők tudják, a kisebbségiek, hogy mire van szükségük.” Ez így nem igaz. Mert köztünk is ellentétek dúlnak. Van már újból erdélyi magyar „politikus”, aki úgy véli, hogy nincs szükségünk önálló magyar egyetemre, és van persze olyan közönséges nemzetárulónk is a parlamentben (egy román nacionalista párt képviselője), aki a romániai magyarság nevében lepcsel a megvalósult egyenjogúságról, kisebbségi boldogságunkról. Fontos tehát, hogy a magunk sorsának tapasztalatai alapján megfogalmazott törekvéseinket a nyugati demokráciákban élő magyarok – vagy nem magyarok – tapasztalataival is egybevessük. Példának okáért a „finn modell” mibenlétéről a finnek, svédek és a finnországi magyarok szólhatnak a legérvényesebben. A svájci modellről nyilván a svájci magyarok. Ehhez pedig a józan eszmecsere, a közös kiútkeresés jó kereteit adhatja a világszövetség. Elviekben, persze, amit épp azért nem szabad lebecsülni, mert kisebbségjogi mozgalmaink legfőbb fogyatékosságát éppen az elvi tisztázatlanságok jelzik.

Ami bennünket, romániai magyarokat illet, nem első ízben hangsúlyozom, hogy kisebbségjogi küzdelmünk kimenetele elválaszthatatlan a román nép demokratikus – ma még ellenzéki – erőinek gyarapodásától. De hadd tegyem újból hozzá: ebből nem következik, hogy esőleső társaságként, a küzdelem veszedelmeitől megriadva a várakozás passzivitásában hagyjuk hamvába hullni minden radikális követelésünket. Radikálisat mondok, mert az óvatosan szemérmetes, verébléptű kisebbségi törekvések fölött már kimondta ítéletét az elmúlt hetven esztendő.

– Ön szerint hol tart a Magyarok Világszövetsége a megújulás folyamatában?

– A világszövetség megújulásának korszaka nem fejeződött be. Gyakorta emlegetett vágyam például, hogy az összmagyarság gondjaiban közös asztalnál láthassuk mind a népi-nemzetinek, mind az urbánus-kozmopolitának nevezett eszmeiség legjobb képviselőit. Igaz, a mai magyar szellemi belháborúban ez szinte elképzelhetetlennek látszik. Én azonban hiszem, hogy eljön az ilyen összefogás ideje is.

– Megérjük?

– Bizonyos, hogy az indulatok, sőt a gyűlölet hullámainak elcsendesedése hosszú folyamat lesz. Azt is tudom, hogy e mai helyzetben a csillapító fölhívások éppoly eredménytelenek, mint például annak bizonygatása részünkről Romániában, hogy egy magyar egyetem, a belső autonómia nem jelenti az ország földarabolását.

Ennek az árvíznek minden jel szerint le kell zúdulnia. Ezt vitával megállítani nem lehet.

– Marosvásárhelyről szemlélve a magyarországi eseményeket: mi a véleménye a Magyarok Világszövetsége ellen indított sajtóhadjáratról, illetve a médiaháborúról?

– Marosvásárhelyről és jórészt elszigeteltségben élve nehéz a jelenségről a tévedés veszélye nélkül szólni. Aminek viszont személyes tapasztalati háttere van, arról elmondhatom, amit gondolok. Csoóri Sándor akkor vitte a bőrét vásárra az elnyomott kisebbségek ügyében, amikor az egyáltalán nem volt veszélytelen. Aztán egy vitatható – tehát jóindulattal megvitatható! – eszmefuttatása miatt elszenvedett egy sajtóhadjáratot. Amikor közzétette megrendítő önvizsgálatának végeredményét, az ember föllélegzett: hál’ istennek, földereng a megértés szelleme. Sajnos, nem így történt. A harci zaj rövid időre csitult el. Mert lám – látszólag minden ok nélkül – számosan ismét nekirontottak. Emberi és költői mivoltában próbálják megsemmisíteni. Mit vétett már megint? Hiszen, ha tisztességes különvéleményekről lenne szó… De látszólagos esztétikai fejtegetésekből akkora lólábakat láttunk kilógni, hogy már a gyerek is megértette: nem igényes értékelésről, hanem közönséges lejáratásról van szó.

Egy másik eset: országnyi nép, s az egész romániai magyarság tudja, Tőkés László püspök úr is tanúsította, mit jelentett számunkra Chrudinák Alajos bátor szolidaritása a Panoráma kisebbségi tematikájú műsoraival. Jómagam tapasztalhattam, mily gyorsan, határozottan szállt szembe minden galád hamisító szándékkal és hivatalos román tévé-hazudozással a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején. Ám ugyancsak én hallom azt is eszmei ellenfeleinek szájából, hogy Chrudinák „téves, félrevezető módon mutatta be a márciusi eseményeket”. Elképesztő, mi mindent össze lehet hordani botorul, ha indokolni kell egy ellene hozott abszurd intézkedést. Hasonló eset Pálfy G. Istváné, akiben ugyancsak bátor, következetes szószólójára lelt annak idején is a Ceauşescu-korszak elnyomott magyarsága. Szerkesztőként, újságíróként, tévériporterként akkor vállalkozott a némaságra ítéltek helyett is szólni, mikor ez igencsak veszélyes volt. Nem hiszem, hogy amikor állásából menesztették, ezt valaki is fölemlegette volna. Azt ellenben naponta megkérdezik Erdélyben százak és ezrek: miként lehetséges az, hogy akik a diktatúrák idején ügyünkben kiálltak mellettünk, rendre mind „feketelistára” kerülnek? A kérdezők nyomban választ is adnak önmaguknak. Erről majd máskor…

(Frigyesy Ágnes, 1993)

Könyvek – hazajáró lelkek^*

– Egy egész évtized munkájáról, terméséről beszélgetünk Sütő Andrással, kötetekről, naplójegyzetekről, esszékről, színművekről, színházi bemutatókról. A fordulat előtt, ’89 decembere előtt mikor jelent meg Sütő-kötet Romániában?

– Az utolsó könyvem itthon 1980-ban jelent meg, az Évek – hazajáró lelkek. Valamivel később, 1982-ben még kiadták a Szuzai menyegzőt, de azt korábban játszották, és csak megkésett a kötet.^* Ezért jelenhetett még meg.

– Attól kezdve hosszú kiadói csönd következett. A pártállam letiltotta a szerzőt, az ilyen döntést akkoriban a 2-es kabinetiroda, Ceauşescu hitvese hajtotta végre.

– 1980 után hiába kísérleteztem a Kriterionnál, nem sikerült kiadáshoz jutni. Domokos Gézával megállapodtunk abban, hogy egy novelláskötetet hoznak ki, összeválogattam az írásokat, de a kötet évekig várakozott a tulajdonképpen cenzúrának nevezhető illetékesek asztalán. Végül nem lett belőle semmi. Újrakiadásokkal is kísérleteztünk Domokos Gézával. Akkoriban a hatalom abszurd intézkedése volt, hogy a minisztertanácsnak kellett engedélyeznie egy könyv újrakiadását. Nos, én a minisztertanácshoz fordultam azzal a kéréssel, hogy mivel az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvem első kiadása hetek alatt elfogyott, engedélyezzék annak második kiadását. Szemberöhögtek. Megpróbáltam az Anyám könnyű álmot ígér könyvemet is újra kiadatni, a korábbi kiadások mind elfogytak. Ez sem sikerült. Így alakult ki az a helyzet, hogy 1980 és 1993 között könyveimet csak Magyarországon adták ki.

– Érdemes és érdekes lenne fölsorolni a magyarországi kiadásokat, hiszen ezeket alig ismerik itthon, Erdélyben. A fordulat előtt csak néhány példány került be hozzánk, a határon rendre elkobozták a köteteket, ’89 után is csak alkalomadtán hoztak be egy-egy csomagot. Tíz év alatt egy új olvasói réteg jelentkezett, a fiatalok nem olvashatták ezt a termést.

– Aki a könyvpiacon nincs jelen, azt nem olvassák… Lássuk a címeket. 1980-ban sikerült Budapesten újra megjelentetni az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvemet. Ezt utasította vissza itthon a minisztertanács. Egy évvel korábban megjelent Pesten a Nagyenyedi fügevirág esszékötetem, amely ugyancsak nem jutott el az itthoni könyvesboltokba. Folytassam: 1982-ben egy prózai válogatást adtak ki Budapesten, Gyermekkorom tükörcserepei címmel. Ebből nagyon kevés példányt, valamicskét behoztak az országba is. 1984-ben jelent meg Az Idő markában című könyvem a Szépirodalmi Kiadónál, esszék, útinaplók. Ebből semmit nem rendelhetett az erdélyi könyvterjesztés, 1986-ban jelent meg könyv alakban egy mesejátékom. Kalandozások Ihajcsuhajdiában. 1987-ben két könyvemet adták ki Pesten, egy színdarabgyűjteményt, Advent a Hargitán címmel és egy újabb kis esszékötetet, naplójegyzetet, a Sikaszói fenyőforgácsokat. Egyikből se hozhattak be egyetlen példányt se az országba. 1988-ban a Lőtt lábú madár nyomában címmel egy prózai kötetemet adták ki, nevezetesen egy esszéregényemet, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat és az azokban az években írott elbeszéléseimnek egy csokrát. 1989-ben megkezdték válogatott munkáimnak megjelentetését a pesti Szépirodalmi Könyvkiadónál. A sorozatot tizenegy vagy tizenkét kötetre tervezték. 1989 és 1993 között a sorozatból öt kötet jelent meg. A kötetek prózát, esszét, útinaplót és színdarabokat tartalmaznak. Alig került be valami, az újabb kötetekből éppen semmi.

– Tizenhárom kötet! Ekkora hiátus azt jelentheti, hogy az erdélyiek egész olvasónemzedéke nem ismeri egy évtized írói termését.

– Legfeljebb a szüleiktől, amit hallottak az íróról… De folytassam és fejezzem be a listát. Az idei magyarországi könyvnapon két kötetem szerepelt. A válogatott munkák ötödik kötete, a címe Csipkerózsika ébresztése, ebbe arcképvázlatok és újabb úti tűnődések kerültek bele. Debrecenben pedig a Csokonainál kiadták a Szemet szóért című könyvemet. Dokumentumokat és naplóm részleteit válogattam össze, együttesen beillenek történelmi jajkiáltásnak. Az 1990-es vásárhelyi pogrom előzményeiről és lezajlásáról tettem közre a magam tanúságát. De arról is próbáltam hírt adni, hogy immár van történelmi esélyünk a megmenekülésre! Ez a lehetőség persze nem úgy jön elibénk, mint valamilyen lakodalmas menet. Azon gondolkozom, hogyan lehetne a Szemet szóért kötetet hazahozni, a romániai magyar olvasó asztalára letenni, hiszen annak itt a helye!

– Milyen új könyv jelenik meg legközelebb?

– Pesten az életműsorozatban az idén kerül piacra a hatodik kötet, és Debrecenben, a Csokonainál a Naplójegyzeteim egy kötetben.^* Ez lesz a napló teljes szövege, a karácsonyi könyvnapra jelenik meg.

– A ’89-es fordulat után az első itthoni Sütő-kiadás a lap nevéhez fűződik, a Romániai Magyar Szó zsebkönyvsorozatában látott napvilágot a Naplójegyzetek egy drámai részlete.

– Igen, ez így van. Mégpedig nagy, tömegpéldányszámban jelent meg, és el is fogyott egykettőre. Új könyvemben, a Szemet szóért-ban megírtam a naplórészlet közlésének történetét is.

– A romániai színpadokon is letiltottak annak idején minden Sütő-színdarabot.

– Az a színpadi sorozat, amely a hetvenes évek közepén kezdődött az Egy lócsiszár virágvasárnapja premierjével, a Szuzai menyegzővel teljesen megszakadt. A nyolcvanas évek elején drámáim itthoni bemutatása lezárult… Harag György rendezte a kolozsvári sorozatot, egymás után kerültek színpadra darabjaim… A bekövetkező kényszerű szünet alatt még három új drámát írtam, ezek egyike se jutott itthon színpadra. 1985-ben készültem el Az ugató madárral. Ezt is Harag György szerette volna színpadra vinni, de még az ő életében letiltották a darabot. Röviddel azután ő maga is elhagyott minket. Meghalt. Az ugató madár című drámát csak az idén, ’93 májusában vettem elő újra… 1986-ban még két színdarabot tettem le néhány színházunk asztalára, egyik az Advent a Hargitán, másik az Álomkommandó volt. Mindkét darabot visszautasították az illetékes megyei kontrollszervek. 1986-ban különben megjelent egy harmadik színpadi munkám is Budapesten, a Kalandozások Ihajcsuhajdiában. Persze ezt sem játszhatták itthon. Miközben odakint Pesten az Advent a Hargitán 1987 óta már a 250. előadásához közeledik. Az Álomkommandót nemcsak Pesten mutatták be, hanem lefordították németre, és Aachenben is játszották. A Kalandozások Ihajcsuhajdiában két anyaországi színházban is műsorra került, Egerben és Veszprémben. A veszprémiek ősszel turnéra jönnek Erdélybe… Minden színdarabnak is megvan a maga sorsa.

– Ezek a színdarabok lassanként mind hazatérnek.

– Az máris biztató, hogy az Álomkommandó 1991-ben Marosvásárhelyen is színpadra került, a színház magyar társulata játszotta.

– Várható újabb színházi bemutató itthon?

– Igen. Az ugató madarat műsorra tűzte a vásárhelyi színház is az 1993/94-es évadban. Kincses Elemér fogja rendezni. Az ősbemutató joga a pesti Nemzetié, július 8-án a Gyulai Várszínházban játszották és az ősszel Budapesten, a Nemzeti Színházban játsszák tovább.

– Mi lehet az oka annak, hogy a kiadókat itthon nem nagyon érdekli a kézirat?

– Többféle oka van annak. A legfőbb ok az, bár tévednék, amikor azt állítom, hogy a mi könyvkiadásunk valójában abszolút mértékben összeomlott. Minden régi kiadónk anyagi válságba jutott, nehezen tudják túlélni az átváltást. Néhány új próbálkozásról is tudok, de ezek az új vállalkozások még csak tájékozódnak… A tájékozódásnak is több akadálya van. Például az eddig fölsorolt könyveket valószínű, nemcsak az olvasóim nem ismerik, de a kiadók szerkesztői sem. A szerkesztők java része nem ismeri. A pesti kiadások nem jutottak haza, az itthoni kritika nem írhatott ezekről, visszhangtalan maradt minden… A másik ok, hogy sok az eszkimó és kevés a fóka. Vagyis, sok a fiatal szerző, aki teljes joggal óhajtaná, hogy megjelenjen, de a kiadás lehetősége nagyon lecsökkent.

– Az itthoni könyvpiacon egyelőre még nem érvényesül az eladhatóság szigorú szempontja. A Sütő-kötetek nem maradnának raktáron.

– Könyveim itthoni sorsának mostohaságában szerepe van egy bizonyos új esztétikai hullámnak. Egy új ízlés sorozza jobbra vagy balra a könyveket, a kéziratokat.

– Nem a közönség ízlése.

– Persze, hogy nem, sokkal inkább a szerkesztők ízlése működik, ez az ízlés a népi-nemzetinek nevezett, jobban mondva, annak bélyegzett írást nem karolja föl. Vannak, akik ideologikusnak minősítik munkáimat. Remélem, mindezek a jelenségek a fordulattal járó elkerülhetetlen zavarok, tájékozódási zavarok.

– Érdekes, az anyagi válságot betetőzi egy szellemi válság, sokszor ez okozza a teljesebb bénultságot. Nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal. A kiadót, a kiadást nem dirigálja többet senki és semmi. Senki nem szól bele „felülről” a dolgokba, nincs cenzúra, csak ízlés és a piac számít, és mégis paralizálódott a könyvkiadás.

– Azt hiszem, hogy a Magyarországon dúló szellemi belháború igen komolyan érezteti közvetlen hatását az erdélyi szellemi életben. Ahogy Magyarországon felerősödtek olyan irányzatok, amelyek türelmetlenek a tőlük különböző, más irányzatokkal szemben, ez a türelmetlenség itthon is jelentkezett. Ennek gyakorlati következményeit lépten-nyomon lehet tapasztalni. Van egy szemlélet, amely nem óhajtja figyelembe venni a közönség igényét, az olvasó elvárásait, vagy pedig csak egy sokkal szűkebb közönség igényét vállalja fel. Holott a sokszínűség lesz szerintem az, amely tovább lendíti a kiadás újraindulását. Hogy minden irányzat a maga által keltett érdeklődés arányában kapjon teret. Azt látom aggasztónak, hogy egyelőre a közönség nélkül zajlik ez az esztétikai csatározás, az olvasók, mint a felhőjárást, úgy tekintik ezeknek az irányzatoknak a feltűnését és tovavonulását… Ez a türelmetlenség ugyanis az egész táblát le akarja törölni, és minden eddigit semmisnek óhajt nyilvánítani. Ez valójában önpusztítás, és főleg nálunk az! A mi körülményeink között az! Ahol nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mi ezután se egyfajta nyugati demokráciában folytatjuk életünket. A szellemi élet megújulásának előfeltétele, azt hiszem, egyetlen előfeltétele: a tolerancia! A különféle ízlések és szellemi irányzatok egymás mellett élése. Sokat veszítenénk ellenkezőleg. Új értékrendet semmiféle új értékrendcsinálók nem hozhatnak létre. Új értékrendet csak új értékek hozhatnak létre. Meg kell várni, hogy ezek az új értékek megmutatkozzanak és életképességüket bizonyítsák. Nem lehet erőszakkal és minden eddigi tagadásával továbblépni.

– Normálisnak nevezhető az a helyzet, hogy megszakadt mindenfajta kapcsolat a román írók és az erdélyi magyarok között?

– Egy évtizede a nevemet csak átkok kíséretében írták le Bukarestben. Pedig valaha Creangăt fordítottam, és valaha játszotta darabomat a Bulandra Színház, engem rengeteg emlék, konstruktív tapasztalat, kedves emlék fűz a román kollégákhoz… Hihetetlen, mi történt a román írótársadalommal. Remélem, egyszer újjászületik a román irodalom is, a román szellemi élet, remélem, egyszer majd fölerősödik a hangja olyan embereknek is, mint amilyen Mircea Dinescu… De olyan helyzet, olyan alávetettség, ami évtizedekig uralkodott, még egyszer nem lehet. A közeledés csak kölcsönös lehet!

(Marosi Barna, 1993)

Állapotunk: Csáky szalmája^*

– Kedves Sütő András! Az Erdélyi Napló olvasói nevében is kívánok békés, boldog, írói sikerekben gazdag új esztendőt! Hadd kérdezzem meg: milyen volt 1993 az írói életmű szempontjából? Mit vár Sütő András 1994-től?

– 1993-ban megjelent néhány könyvem, bemutatták néhány színdarabomat, ám ezekről a szerzőnek nem kell bőven beszélnie. A megírt munkák önmagukért beszélnek. Akik olvasták ezeket a könyveket, vagy Marosvásárhelyt, Budapesten, Veszprémben és Debrecenben megnézték a színdarabjaimat (Az ugató madár, Vigyorgó búbánat, Pompás Gedeon), azoknak újat nem mondhatok. Akiket nem érdekelnek: nyilván más auktorok vallomásaira kíváncsiak. Így hát kívánjunk mindenkinek boldog új esztendőt.

Hogy mit várok az új esztendőtől? Hadd fogjam vissza repdeső reményeimet. Hadd mondjam el inkább azt a sejtelmemet, hogy az előttünk álló esztendő az elmúlthoz hasonló módon vonszolja magát a következő decemberig. Fontos, döntő fordulatra nem számítok, sőt olyan jelek is mutatkoznak, amelyek új veszélyeket hordoznak. Mégis lehetséges, hogy a román társadalom robbanásainak mindenkori késleltető eszköze: a túlfűtött nacionalizmus, a kisebbségekre mutogató bűnbakkeresés, a Nagy-Románia álmát lobogtató birodalmi becsvágy 1994-ben is bevethető fegyver marad Ceauşescu szellemi-politikai utódainak, örököseinek kezében.

Hogy ezzel szemben mire lesz képes az RMDSZ? Véleményem szerint minden azon múlik, hogy megannyi botrányos és szégyenteljes, ügyünknek iszonyatos károkat okozó hatalmi koncmarakodás után 1994-ben befejezheti-e lényegi törekvéseink, minden jogos követelésünk elvi-gyakorlati programjának megismertetését és elfogadtatását az emberi jogok dolgában illetékes nemzetközi fórumokkal is. Világos, hogy a mai román vezetés, amely holnapi vezetésnek is elképzelhető, lényegében semmit, jottányit sem hajlandó módosítani azon a koncepción, amelyet az ország nemzeti kisebbségeinek jogait illetően Ceauşescutól örökölt. Pontosabban szólva: amelyet Ceauşescu diktatúrájának utolsó fél évtizedéből örökölt, mikor a gyermek is láthatta már, hogy a falurombolási terv valójában a romániai magyar és német lakosság etnikai megsemmisítésének, Endlösungjának a terve. Ceauşescut és híveit nem az nyugtalanította, hogy régi falvakban árnyas paraszti udvarok, gémeskutak és vadszőlős erkélyek maradtak meg, hanem attól félt, hogy a magyaroknak, szászoknak, sváboknak egyszer újból eszükbe jut önrendelkezést, autonómiát követelni. A mai román vezetést pedig nyilván nem Magyarország rendkívüli katonai ereje nyugtalanítja, hanem attól fél, hogy a kétmilliós magyarság helyben marad. Attól tart, hogy ez a nép nem fog kivándorolni. Sajnos, a romániai magyarság kivándorlása nem csökken, hanem inkább növekszik. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy mire megnyugszik az egységtől rettegő divatpolitológusaink lelke, már nemigen lesz kinek jogokat találni a megüresedett asztalnál. Hangsúlyozni kívánom, hogy amikor egységet mondok, nem a gondolkodás szabadsága ellen, hanem a céljaink eléréséhez szükséges közösségi cselekvés, együttes fellépés, közös küzdelem érdekében szólok.

Velünk minden megtörténhet, mirajtunk minden átok beteljesedhet; egyedül az a csoda nem eshet meg, hogy egységes küzdelem nélkül sokáig fennmaradhatunk ezeréves szülőföldünkön. De hadd zárjuk reménnyel e röpke beszélgetést. Biztató jelenségnek tartom, hogy SZKT-szinten az RMDSZ új vezetősége, Markó Béla szövetségi elnökkel az élen, következetes munkával kezdi rendbe rakni a szövetség szénáját, amely azelőtt Csáky szalmája volt.

(Tófalvi Zoltán, 1994)

Nyári beszélgetés – a Heródes napjai okán is^*

A naplóműfaj, túl a kívánatos és természetes dokumentatív hűségen, a tárgyalt időszelet többé-kevésbé precíz megidézésén, a tárgyszerűségen, a bizonyos fajta lelki kiengedettségen, ellazuláson mint írói alapállapoton, amely különös kontrasztként a tárgyszerűséget érzelmekkel-indulatokkal színezi-lazítja, a napló tehát túl az informatív funkcióján mindig valamiféle szerzői önvizsgálat is. Esetenként ez a lelkiismereti mustra csak vagy főképpen a személyes sors, életút stációit pásztázza, az élet egyéni mikroköreit figyeli, megmarad a legszűkebben vett magánéleti szinteken: s a magánéleti szféra a szerző művészi-alkotói nagyságának, avagy jelentéktelenségének függvényében válik közüggyé vagy éppenséggel a köz számára érdektelenné. Itt és most nem kívánunk a naplóról mint műfajról elmélkedni, példát tehát csupán egyet említünk, egy frisset és nyilvánvalót: Nagy László mostanság megjelent, a magánélet napi menetét, lassú araszolgatását tüntető szikársággal, mégis oldottan, lazán följegyző Naplóját. Amely – egyfelől – épp a leleplezett, nem titkolt mindennapi cselekvés, a szellem és az érzelmek naponként kimerevített mozgása, játéka révén arra a lelkiismereti kérdésre is cáfolhatatlan választ ad, hogy miképpen élte életét a homo moralis. Másfelől a hajmosás, a déli rántottasütés, a szunyókálás, a test és a szellem darvadozásai is érdekfeszítőek, izgalmasak az olvasó számára: mert ami megesett, az épp Nagy Lászlóval esett meg.

Másik példánk, az ellenpélda értelemszerűen a sütői napló: a magánsors roppant szelektív bemutatásával.

Sütő András két naplókötete, a tavalyi könyvhétre kiadott Szemet szóért s az idein megjelent Heródes napjai a személyes lelkiismeret-vizsgálat mellett mindenekelőtt a romániai, erdélyi magyarság több évtizedes létének, felszámolásának és önfelszámolásának tükre. Mit tett, mit tehetett az író a körülmények szorításában, azok ellenére nemzetiségi sorstársaiért: a homo moralis megítélése, megítéltetése csak a közösségért való cselekvés mikéntjében történhet. A két napló egy nép drámai fogyatkozásáról tudósít, s közben keresi a választ a legszemélyesebb erkölcsi kérdésre is: mi volt az örökös kisebbségi létre kárhoztatott író életében az erősebb motiváció: a nemegyszer önpusztító cselekvési bátorság vagy a szüntelen cselekvési korlátozottságból szinte természetszerűleg kifejlődő, amannál félelmetesebb és riasztóbb önkorlátozás?

Sütő András naplói tehát a magánélet sokéves alakulásáról csak annyiban közölnek informatív elemeket, amennyiben a közösség szempontjából ezek értékelhető mozzanatok.

– Sütő András a naplót, a létező legszemélyesebb műfajt minden ízében közösségi érdekűvé-érvényűvé tette.

– Valamiféle kényszerűségből választottam a naplófeljegyzésnek ezt a módját. Az idei kötetben, annak előszavában röviden megpróbáltam megmagyarázni, hogy miképpen jutottam én a följegyzéseknek ilyen formájához. Akkor történt ez, amikor Sikaszóban megjelentek a gyergyószentmiklósi barátaink, és hírül adták, hogy egy olyan tanárembert, aki éveken át memorandumokkal, panaszlevelekkel, beadványokkal, tiltakozásokkal bombázta – ugye, ez kissé erős kifejezés – a hatalmat, annak képviseletét, a bukaresti Központi Bizottságot, ezért a ténykedéséért sokévi nehéz börtönre ítélték. Az volt az egyik vádpont, hogy valójában amikor ezeket a panaszait megfogalmazta, nem csupán a Központi Bizottsághoz juttatta el, hanem kiszolgáltatta ezáltal haszontalan és hazug véleményét a társadalomnak is. A postán, ugye, lopnak, elolvashatja más is a levelét. Akkor jutott eszembe, hogy a magam hasonló beadványaihoz, tiltakozásaihoz nem ártana – hátvédnek – följegyezni, az én általánosító jellegű állításaimhoz mindazokat a konkrét élettényeket, amelyeket én adott esetben, ha ne adj’ isten bíró elé kerülök, százával sorolhatnék, és vághatnám a szemébe a bizonyítékaimat arról, amit általánosságban elmondtam. Ez itt egyoldalú tehát, ennek a könyvnek a szövege, illetve tematikája, mert azokról a sérelmekről szóló, konkrét névhez, esethez, drámához kapcsolódó mozzanatok kerültek bele, amelyekről én úgy gondoltam, hogy eleven bizonyítékai egy általánosító megítélésnek.

– A Heródes napjai bibliai utalású címe szerint a napló tragikus hőse a romániai magyar közösség gyermeke. Mindenekelőtt a gyermek van végveszélyben Erdélyben. A nyelvüktől, kultúrájuktól, identitástudatuktól, esetenként és végül szülőföldjüktől megfosztott magyar gyerekek. A szülők szinte elűzik maguk mellől fiaikat, lányaikat.

– Igen. Évtizedek óta legfájdalmasabb kérdésem az iskola állapota Erdélyben. Az iskola állapota jelezte mindenkor az üldöztetésnek a jellegét, mértékét, enyhülését vagy eldurvulásait. Az iskolai hálózattól fosztott meg mindenekelőtt a hatalom, jól tudván, hogy ha a gyermeket, egy nemzeti közösség gyermekeit a maga kénye-kedve szerint, a maga nyelvén, ebben az esetben az államnyelvnek minősített román nyelven, a saját mítoszaival tömi tele, öli a fejébe, a saját történelemszemléletét kényszeríti rá, akkor könnyebb dolga lesz a kényszerű, illetve erőszakos asszimilálásban.

Így kerültem már diákkoromban szembe ezzel a mi örökös tragikus jelenségünkkel, ami az iskoláink folyamatos megszüntetését, fölszámolását, betiltását, átalakítását, romanizálását, egyesítését illeti, és így jut el a figyelmes szemlélődő oda, hogy ebben a folyamatban a legtöbbet szenvednek a mi gyermekeink. Szakadt meg a szívem Bözödön, amikor azt kellett látnom, hogy hat-hét éves székely gyermek, kinek elegendő ideje lett volna húszéves koráig, a hadseregben is megtanulni a román nyelvet, a hatéves gyermek térdre roskadva, a könyvére hasalva, a szoba egyik sarkából a másikba vánszorogva, az ég felé, az ablak felé, befelé, kifelé ordibálja, mondja a maga törött nyelvével a számára tökéletesen érthetetlen román nyelvű történelemleckét, melynek bizonyos fogalmait egy román családba született román gyermek sem érti apja, anyja segítsége nélkül. A gyermekeknek ez a szenvedése meg a lányomnak az a kérdése, hogy édesapám, miként eredeztetjük mi magunk két hatalmas római férfiú, Traianus és Decebal nászából? Amikor tehát a tudatnak ilyen rombolása folyik, akkor lehet érzékelni valamiképpen az iskola irányát. Ezt jelzi a címe is ennek a könyvnek. Heródes napjai valójában a gyermekért, a gyermeki tudatért indított hajtóvadászatnak a napjai.

– Sütő András személyes élete is kínál erre példát. Gyermektől, unokától megfosztottan élnek Éva asszonnyal a marosvásárhelyi házban.

– Igen, mert az évek során mind a lányom, mind a fiam esetében külön négy-öt esztendőt küszködtünk, kínlódtunk, veszekedtünk, tiltakoztunk, könyörögtünk, sírtunk, imádkoztunk, kérvényeztünk, talpaltunk, megalázkodtunk azért, hogy valamiképpen Erdélyben helyezkedhessenek el, a szülőföldjükön jussanak munkalehetőséghez. A fiamat ezzel szemben orvosként az ország északkeleti részébe vetették, közel a szovjet határhoz, a feleségét, aki fogorvos, a Keleti-érchegység irányába dobták, azt se tudták, hogy a gyermeküket merre vigyék, az egyik hegyi román faluba vagy a másik havasi román faluba. Miután ez éveken át így zajlott, ezt a könyvemben így megírtam, s miután teljesen kilátástalan lett az életük, még az a lehetőség is, hogy fizikai munkára alkalmazzák Erdélyben a fiamat (mert hiszen diplomás fiatalt törvénnyel tiltottak attól, hogy nem diplomájának megfelelő munkát végezzen, megbüntették mindazokat, akik diplomás fiatalt alkalmaztak például gépkocsivezetőként vagy akár lapátoló munkásként), ilyen kínos esztendők után vesztettük el azt a lehetőségünket, hogy együtt lehessünk a gyermekeinkkel. A reményünk az, hogy a határok átjárhatósága talán növekszik, és ezt a távolságot, Pest és Vásárhely, Veszprém és Vásárhely között talán lerövidíti.

– 1989 tele után sokan úgy hitték, úgy hittük, hogy a kisebbségi lét drámai kényszerűségei legalábbis megfogyatkoznak. Kétségkívül tapinthatóbb, érzékelhetőbb a szabadság. Ennek ellenére a nyolcvanas évek szörnyű kivonulása, exodusa – erről szól a könyvében – valójában nem csökkent.

– Nem. Mert a szabadságot úgy kell érteni, hogy eljött annak a szabadsága, hogy a szabadságunkért próbáljunk cselekedni valamit. Szabad lett a sajtó, ahol elmondhatjuk minden bánatunkat, panaszunkat, de mi változatlanul ugyanannak a hatalomnak a markában vergődünk, amit Ceauşescu megteremtett. Nem először mondom, sajnos, bizonyára nem is utoljára, hogy ami a romániai magyar közösség megítélését illeti, ami a nemzetiségi jogok értelmezését általában illeti, az új román hatalom jottányit sem változtatott, semmit nem módosított azon a politikai, nemzeti, szocialista koncepción, amit Ceauşescu kidolgozott. Ennek a koncepciónak a következményeként mindazokat a törekvéseket gyakorolja és végrehajtja minden lehetséges módon ez az új hatalom is. Ennek a célja pedig az egységes román nemzet megteremtése oly módon, hogy ezen belül magyar eredetű románokká legyenek mindazok, akik a ma csaknem kétmilliós magyar nemzeti közösséghez tartoznak, és akik mindezek ellenére konokul ragaszkodnak a maguk nemzeti mivoltához.

– A napló tervezett harmadik kötete az 1990-es marosvásárhelyi pogrom utáni időket dolgozná fel. Van remény arra, hogy ebből a kötetből már nem hiányoznak a vigasz, az oldódás, a „békességes derű dallamai”?

– Talán a negyedikben lesz, miután ezt a harmadikat tető alá hoztam. Ahogy én vizsgálom ezeket az éveket, ezeknek az éveknek a történéseit, derűre nem nagyon mutatkozik lehetőség. Mert hiszen a marosvásárhelyi pogromot követő időszak annak a pogromnak a jegyében, annak szellemében folytatódott. Nem szűnt meg semmiféle olyan próbálkozás, amely a romániai magyarságot megkísérli elrettenteni – még a délszláv tragédia folytonos emlegetésével is – attól, hogy a jogainak alapvető követelményeit hangoztassa. Gondolok itt mindenekelőtt a romániai magyarság kulturális és területi autonómiájára. Ez pedig a Székelyföldre vonatkozó megállapítás.

– A két megjelent napló alkotáslélektani szempontból is érdekes. Kitetszik belőlük, hogy az író nem elégszik meg azzal, hogy csak íróként szolgáljon. Sütő András szinte kényszeresen kereste, kutatta a cselekvés közéleti lehetőségeit is. Amíg az Új Élet szerkesztőségében dolgozott, az irodája, utóbb a lakása lett olyan, mint egy kisebbségjogi panasziroda, ügyintéző hivatal. Kevés a toll, az irodalom ereje a bajokkal szemben?

– Hát persze, hogy kevés. Pontosabban maga az élet módosít bármifajta felfogáson. S az élet maga teszi lehetetlenné az elvonulást, elszigetelődést egy hullámzó, kínokkal küszködő társadalomban. Énnekem már semmiféle közéleti funkcióm nincsen, semmilyen hivatalt nem vállaltam a fordulat után. A fölkínált kultuszminiszter-helyettesi funkciót, a szenátori, képviselői mandátumot, mindezeket, azt hiszem, indokoltan hárítottam át a nálam fiatalabb, cselekvőképesebb, kiváló erdélyi magyar férfiakra. Íróként viszont nem kerülhetem el az emberek tanácsadói kérelmeit, tájékoztató látogatásait. Panaszaikat és tragédiáikat meg kell hallgatnom, és így kerekedik ki az a helyzet, mintha panasziroda lenne a lakásom. Ez a helyzet nem változott semmit a múlthoz képest abban sem, hogy mindazt, ami nálunk lezajlik, ugyanúgy lehallgatják az illetékesek, mint annak előtte. Ugyanúgy szövik a megfigyelésnek vagy az ijesztgetésnek azt a hálóját, melyről úgy gondolják, hogy megrettenve azután mozdulatlanná válik az ember alatta. Megkísérlik azt is, hogy életveszélyes módon fenyegetik meg az embert, de még mérget is beloptak a sikaszói házamba, melyet Isten csodája folytán elkerülhettünk. De mindenfajta más próbálkozás is tapasztalható annak érdekében, hogy elnémítsák az embert, aki a maga pörös száját nem foghatja be, mert lelkiismereti parancsa végeredményben, hogy ebből a nehéz szakaszból, az olvasóival együtt, akik egyúttal a romániai magyarság részét is jelentik, mondjuk így, napfényesebb tájakra jusson ki. De hát ez messze van még.

– Nem fásult bele az erdélyi magyarság a több évtizedes létharcba?

– Tapasztalhatók a fásultságnak, a fáradtságnak, az újabb megalkuvásoknak, az ijedelemnek, a riadalomnak a jelei is. Sajnos, éppen értelmiségi körökben mindenekelőtt. Mert hiszen pontosan onnan éri az embert mélységesen mély csalódás, ahonnan nem is várta volna. Radikális értelmiségi körök ’89-ig szinte az életüket áldozták volna az önálló magyar egyetemért, melytől megfosztott bennünket a Ceauşescu-diktatúra, most pedig ugyanezen körökből hallja, olvassa az ember a megalkuvásnak ilyen szíven ütő mondatait, hogy mi, romániai magyarok nem vagyunk még eléggé érettek egy önálló magyar egyetemnek a létrehozására. Félezer évvel azután, hogy egyetemmel rendelkező erdélyi nép vagyunk, eszébe jut értelmiségi köröknek, hogy nem vagyunk elég érettek, vagyis a román demokrácia fog megérlelni bennünket arra, hogy részben visszakapjuk, visszaszerezzük, amitől kíméletlenül, barbár módon megfosztottak bennünket.

Ezek volnának például azok a jelek, melyek fásultságra, megalkuvásra mutatnak, viszont ugyanakkor az ellenkezőjét is tapasztaljuk. Főleg a Székelyföld művelődési mozgalmaiban, közéleti, közösségi cselekvéseiben, a hagyományai ápolásában, melyektől megfosztották, illetve eltiltották. Gazdasági vállalkozásaiban olyan dinamikussá lett, olyan bátran vág neki új s új kezdeményeknek, hogy az viszont vigasztaló. És újból igazolja azt a reményünket, hogy a magyarság megmaradásának legfőbb biztosítéka a Székelyföld, a székelység.

– Több jel szerint is megosztott az erdélyi magyarság: irodalomban, politikában, közéletben. Tragikus megosztottság ez?

– Egyelőre nem mondanám, hogy tragikus, de mindenképpen aggodalommal tölti el az embert azoknak a megosztottságoknak a tapasztalata, amelyek valójában a magyarországi konfliktusoknak az erdélyi kivetülései. Szinte szó szerint hallani nemzeti ügyben, nemzeti kultúra kérdéseiben, avagy az úgynevezett népi-nemzeti és az úgynevezett urbánus konfliktusban, szinte szó szerint ugyanazokat a képtelenségeket lehet hallani, olvasni.

A sorsproblematikát kigúnyoló körök ugyanolyan jellegűek, mint a magyarországiak, művészeti, főleg az utóbbi időben, színházművészeti kérdésekben ugyanazon aggasztó jelek tapasztalhatók, mint a budapesti szellemi csatározásokban. De én azt hiszem, hogy ezek azért minálunk talán könnyebben feloldható konfliktusok és eltérések, gondolkodásbeli ütközések. Azért számíthatunk erre, mert az erdélyi sors, ez a kisebbségi sors valahol, valamiképpen azért a másságra alapozott csoportokat is a közös kényszerűségek tetőzete alá hozza lassanként. Tehát van egy olyan közös érdek, amely egy idő után, mindenképpen egységbe kovácsolja ezt a kis közösséget.

– Sütő András most új könyvét dedikálni jött Magyarországra. Mi készül az írói műhelyben?

– Naplóm harmadik kötetének összeállítását említeném. Egyébről, más elgondolásaimról majd akkor, ha egy új színdarabnak a megírásában előbbre haladok.

– Köszönöm a beszélgetést.

(Cs. Nagy Ibolya, 1994)

Sérülések^*

– Az utóbbi időben ritkán hallatta hangját a hazai szellemi-politikai élet fontos kérdéseiben. Mi ennek az oka?

– Ritkán? A hazai életben? Melyik hazai? Itteni? Ottani? Nem firtatom, ugyanis akárhonnan nézem: hetvenhét okot hozhatok föl a ritkuló megnyilatkozások ügyében. Befejezendő munkáimat említem legelőször. Aztán az ellenem irányuló, de egész családomat veszélyeztető merényleteket. Hogyan? Hát valószínűleg az 1989 nyarán kiadott Ceauşescu-parancs változatlan érvényének a jegyében. Levegővel való keveredésre alkalmasan elhelyezve a sikaszói házban: egy kiló cink-foszfid 1992-ben, másik kiló 1994 áprilisában. Isten csodája, hogy szülők, gyerekek, unokák, összesen tízen, életben maradtunk. Erről bővebben máskor. Most csak azért említem, mivel a merényletek az én szerény tapasztalatom szerint nem kedveznek sem az írói munkának, sem a közügyi szereplésnek. Lótás-futás, toxikológia, törvényszéki orvostan, rendőrség, bíróság, tökéletes eredménytelenség, a tettesek kiderítésének teljes lehetetlensége és mi minden emészt el alkotó energiákat!

Üldözöttek ügyében azért magam is megszólaltam több esetben. Olyan műfaj ez, amely Voltaire óta minden írástudóra nézve kötelező, bocsánat, hogy magamat is közéjük számítom. Mit tehet az ember! Napjainkban több az üldözött Calas család, mint volt a Candide szerzőjének éveiben.

– Legújabb művében, a Heródes napjaiban fölkavaróan drámai képet fest az erdélyi magyarság sorsáról, a meghasonlottság szaporodó eseteiről. Naplójegyzetei 1987-tel zárulnak. Hogyan élte meg az ezt követően lezajlott rendszerváltozást, milyen reményei voltak?

– Erről részletesen írtam Szemet szóért című könyvemben, amelynek megjelentetését a Heródes napjai cíművel együtt a debreceni Csokonai Kiadónak köszönhetem.

– Módosította-e a rendszerváltás – az ottani és az itteni – az ön írói, valamint értelmiségi szerepét, feladatkörét? Változott-e a magyarországi szellemi élettel való kapcsolata?

– A romániai változások sem írói, sem közösségi jellegű feladataimat nem módosították. Magyarországi szellemi kapcsolataim sem igen módosultak, legföljebb újakkal gyarapodtak a rágalom s a tényhamisítás műfajában. Támadóimat személyesen nem ismerem; annál ismerősebb az indulat, mely a tollukat vezeti. Valaki legutóbb az Élet és Irodalom hasábjain fente rajtam a nyelvét, mivel a Nemzeti Színház igazgatói és főrendezői álláshelyére meghirdetett pályázat bíráló bizottságának tagjaként Ablonczy Lászlóra szavaztam. Horribile dictu! – színházi ügyben színházi szakemberre, az összmagyar szellemi életben ismert és becsült színikritikusra. Ám az, hogy engem „dicséretekkel” korrumpálható szavazónak minősít valaki: imádságos szelídlelkűség ahhoz a már-már irracionális gyűlölethez képest, amivel egyesek már kinevezése óta gyalázzák Ablonczyt és a Nemzeti Színházat is, úgymond a szakma nevében. Holott szerintem a szakma nem ott van, ahonnan lőnek, ott sem, ahová lőnek mindenféle kotériák gyorstüzelői, hanem mindkét oldalon, jónak és rossznak, sikernek, kudarcnak törvényszerű keveredése folytán. Így jutunk el tehát az irányzatok kérdéséhez, meg az abszolútumok jól ismert kinyilatkoztatásaihoz. „A kutya ugat, a karaván halad!” – vágta valaki vitafelének képébe a mondást egy színházi eszmecserében. De honnan tudja, milyen istenség pecsétes okmányával igazolja, hogy ő a karaván, a másik meg a kutya? Fordítva nem lehetséges? Itt abbahagyom, ne kalandozzunk el.

– Mi a véleménye a magyarországi kulturális-művészeti közélet megosztottságáról? Vannak-e ennek jelei és következményei szűkebb pátriájában?

– Ami lezajlott és zajlik még: eufemizmus megosztottságnak nevezni. A népi-urbánus ellentét ürügyén indult, aztán médiaháborúvá fajult hatalmi harcban, megannyi fejvadász ténykedése folytán a magyar társadalom értelmiségi rétege olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy hosszú évek kellenek a felgyógyuláshoz. Kihatásai természetesen a romániai magyarság körében is tapasztalhatók. Ideológiák omlása közben minálunk is föltűnt hordozóinak megnyilatkozásaiban az alapítvány-világnézet. Ezen belül van dolláros, meg forintos elkötelezettség is. Rubelesről, złotysról nincs tudomásom.

– A mai – egyetemes értelemben vett – magyar kultúra mely értékeivel, vonulataival érez szellemi rokonságot; mely törekvések inspirálják a leginkább?

– Ötven évvel ezelőtt az enyedi Bethlen-kollégium diákjaként azt mondtam volna: Móricz, Tamási, Veres Péter. 1945 nyarán Kolozsvárott elsőnek már Babitsot említettem volna, meg Illyést és Jékely Zoltánt, atyai barátomat. Még későbben, látván, hogy írót leginkább íróval szoktak agyoncsapni, meg azt is hallván a szellemi kalandozásokban, hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll: marxista barátaim figyelmeztetése – „borzalom! eklektikus leszel!” – már nem fogott rajtam. Ebből nem következik, hogy átalugorhattam volna saját árnyékomat. Szellemi erőfeszítéseim nagy részét az önkény természetrajza és kisebbségi sorsunk tragikus rosszabbodásának krónikája emésztette föl. Adjon isten jobb termést önfeledt játékból is a magyar irodalom ifjú nemzedékeinek.

– Naponta tapasztalhatjuk, hogy a világ végül is képtelen kezelni – pláne megoldani – az etnikai konfliktusokat. Van-e kiút? Reménykedhetünk-e egyáltalán valamiben?

– E kérdéskomplexumból hadd említsem most csak a legdrámaibbat, a vértiszta nemzetállam kelet-európai fanatikusainak háborús bűntettét: a véres és vértelen etnikai tisztogatást. Egy Ceauşescu nevű rabszolga-kereskedő még dollármilliárdokat is nyert azon, hogy Romániát megtisztította a zsidóságtól és közel egymilliónyi német lakosságától. A falurombolással mindenekelőtt a székelységet, a jórészt színmagyar Székelyföldet robbantotta volna föl, hogy diribdarabjait a Mezőség szórványmagyarságának sorsára juttassa. A nemzetinek nevezett cél változatlan. Ma már nem lehet falut rombolni, de lehet építkezni: kaszárnyák hálózatát a Székelyföld kellős közepében, ortodox püspöki palotát, teológiát néhány ezer görögkeletinek Csíkszeredában, a római katolikus székelyek búcsújáró központjában. Beszélgetésünk befejezéseként pedig hadd mondom el: a tartuffe-i kegyes képmutatás, amellyel a Jugoszláviát egyberagasztó győztes hatalmak végigcöcögték a náci időkre emlékeztető tömegmészárlásokat: napjainkban ugyanolyan árulás, amilyen Anglia és Amerika kormányainak árulása volt 1936 táján a hitleri Németország megsemmisítésre ítélt zsidóságának ügyében. Mert barbár erőszakot csak erővel lehet megfékezni. Minden egyéb: falra hányt borsó, szenteltvíz és demagógia.

(B. E.– K. D., 1994)

Skandalum-e, ha egy magyarországi író hazavágyódik Romániába?^*

Kedves Öcsém!

Jó két esztendeje, hogy hozzám írott leveled végén azt kérdezted: „Skandalum-e, ha egy magyarországi író hazavágyódik Romániába?” Haza a megmaradt hazából! Elvegyülni azok közé, akik csak annyiban különböznek magyarországi nemzettestvéreiktől, hogy valamivel nagyobb bajban vannak. Rosszabbul áll a szénájuk, de jobban forgatják az önvédelem fegyvereit. A szellemieket persze, hisz nem Bem Józsefként vágyol a székelyek közé, pattantyút rejtegetvén a hátizsákodban. Megannyi diáktársaddal együtt tiltott könyvet, rejtett kamerát hoztál ide magad is régen. Láttukon, szavaitok hallatán a kollektív magányra ítéltek szívén enyhült a szorítás. Örömre nyílt a lélek és panaszra bátorodtak a bevarrt-szájúak. Véres göngyölegben szakadt ki torkukból a titkos üzenet: bírjuk még, de nem sokáig! A román nemzetállam kíméletlen megteremtői etnikai halálra ítéltek bennünket. Olyanformán persze, hogy kötelező ujjongások hangzavarából ki ne hallatszódjék a segélykiáltás. Ez volt erdélyi létünknek az a korszaka, mikor kebelünkből kebledzett janicsárok soha nem tapasztalt boldogságunkról zengedeztek a diktátor magas színe előtt. Őket hallván, horribile dictu! – így vigasztaltuk magunk: nemzetáruló csak ott van, hol nemzet is létezik, akkor tehát vagyunk még, leszünk is, csak el ne borítson minket a hallgatás.

Csak azon legyünk, hogy a szellem emberei, az írók, a költők be ne falaztassák magukat a hallgatás tornyába. Az arabok nyelvén a költő tudót jelent; titkolt vagy tagadott dolgok ismerőjét, személyes szólásban is a sokaság hangját vélték fölfedezni benne. Sorsunknak egyedül Isten a tudója, mondták egyfelől, de hozzá is tehették: másfelől utána csak költő a tudója, hogy mennyit szenvedünk. De jaj nekem! Már megint rosszul szóltam költőnek és népnek viszonyáról. Lelki fülem hallja, hogy a csíksomlyói passióból való ördögöknél is hangosabban nyivákolnak kunkori irodalmárok: Vátesz, Vátesz! Tatárdúlás a szellem kápolnáiban! Petőfi- és Ady-dúlás! Nyakunkon a kriptaszökevények!

Kedves Zoltán! Közösségi szenvedéllyel megvert erdélyi magyarokról szóltál, mestereimről is: Mikes Kelemenről és Tamási Áronról, ám ennek nincs most jelentősége. Ennél fontosabb a szellemi örökség, amit oly nagyra tartasz, legyen szó régiekről vagy transzszilván helikoniakról. Utóbbiakért megkapod majd a magadét azoktól, akik ideologikus macskát rajzolnak a falra, aztán egereknek képzelvén magukat, úgy rettegnek és cincognak, hogy Petőfinek is megesik a szíve rajtuk, szánja-bánja máris a nép nevében elkövetett populista-nacionalista vétkeit, Farkas Árpád pedig hóba fúrt alagutakba vonul inkább, semhogy őt is transzszilván bakmacskának nézzék.

Amint veszed észre, kedves Öcsém: néhány sötétebb vonással máris módosítom a benned kialakult képet erdélyi viszonyainkról. Részletezni nem akarom, nincs terem hozzá, így hát csak a lényeget mondom: volt itt, van is, tán lesz is valós indítéka a téged közénk vezető hazavágyódásnak. Hisz nem lehetséges, hogy kisebbségi elnyomatásban, vészes exodusban vonagló közösségi létünk föl ne nyitná a szemét mindazoknak az írástudóknak, de még színművészeknek is, akik közösségi-nemzeti fogalmak hallatán a senkihez, semmihez sem kapcsolódó szentséges individualista individuum nevében rendőrt kiáltanak.

Jer, siess hát, barátom, julianusi, magyarok után kutató barangolásaid hajdani színhelyeire, hogy lásd: mivé lett köztünk is a híres erdélyi tolerancia. Teológusokból lett akasztológusok kezdeményezik egy Tamási Áron nevének kisbetűs kinyomtatását.

Mindez csak részben füstölög az erdélyi büdös gödrökből.

Mindez jórészt a magyarországi szellemi belháború egyenes következménye, visszhangja, utánzata, meg travesztiája is. S amennyire természetes, nem skandalum a Te hazavágyódásod közibénk, éppoly valószínű, hogy eső elől tóba menekülnél, cseberből vederbe esnél.

Mert láttad ugyan, hogy az olvasóknak hatalmas tömege áll az erdélyi magyar írók mellett, de odatúl én is tapasztaltam: mit jelent egy új könyvet Budapesten a Vörösmarty téren nyolc órán át dedikálni.

Téged szívenkaptak Erdély valóságos és metaforikus forrásai, bástyái; lélekben megerősített az elnyomatással szembeforduló mondatok „erkölcsi ólmozottsága”.

De ne feledjük, hogy ügyünkben a hallgatás tornyának harangjait elsőként Illyés Gyula szólaltatta meg, egyes-egyedül magára vállalván a „szocialista egységbontás” a „horthysta revizionizmus” vádját Bukarestben, Belgrádban, Pozsonyban és Budapesten.

Az erdélyi szellemi ellenállás hangadói Illyés Gyula köpönyegéből bújtak ki. A tieddel rokon sóhajtás volt hát az enyém is: „Skandalum-e, ha egy erdélyi író hazavágyódik Illyés Gyula mellé, kézfogásközelbe?” Internacionalista kőzápor? Ugyanaz Budapesten is, Erdélyben is, legföljebb más-más a mögöttes indulat s a hajigálók szóhasználata.

E mostani helyzetünkben ugyanis, történelmi fordulatok után, ódon gyalázatok és új szégyenek közepette határon inneni és túloldali írástudók kritikai hullámzásában a közlekedőedények törvénye érvényesül. Ilyenformán, hogy régi elszigeteltségünk megszűnt: jóban és rosszban, alant és alantas dolgokban, de fönt is, az Illyés látta, magasságbeli hazában is közösen viseljük már az írástudók felelősségét.

Örülök, kedves Zoltán, hogy könyved elején mindezt elmondhattam Neked és olvasóidnak.

A bizantin képmutatás bajnokai kiszorulnak az európai emberi jogi fórumokról^*

A budapesti román követség előtt százak készülnek tüntetni az új román oktatási törvény ellen. Kolozsvárról biciklisták indultak útnak Strasbourgba, hogy az Európa Tanácsot tájékoztassák a romániai magyar ifjúság kilátástalan helyzetéről. E látványos megmozdulások ellenére sincs alighanem mindenki tisztában idehaza azzal, mi a tétje az új törvénynek. Ezért Sütő Andráshoz fordultunk, mondaná el a Magyar Nemzet olvasóinak, milyen következményei lehetnek annak, ha e törvény a gyakorlatban is működni kezd. A debreceni Nagytemplomban július 27-én elmondott beszédében ugyanis Sütő András már igen erőteljesen vázolta e paragrafus lényegét, mondván: „Endlösung-tervét a kivégzett diktátor nem vitte magával a sírba…”

– A kivégzett diktátor „Endlösung-tervének” az volt a lényege, hogy Románia térképéről el kell tüntetni a nem román nemzetiségű etnikai tömegeket, főleg a magyarokat, németeket, zsidókat. A német lakosság százezreit eladta Nyugat-Németországnak, a zsidóságot Izraelnek. A magyarságért senki egy fityinget se adott volna, őket tehát emigrálásra kellett kényszeríteni. Mivel? Főleg az anyanyelvi oktatás fokozatos megszüntetésével. A romániai magyarságnak e századbeli harmadik, nagyméretű exodusa Ceauşescu „Endlösung-tervének” következményeként a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején öltött aggasztó méreteket. Ebben döntő szerepe volt annak a nacionalista, asszimilációs célokat szolgáló román iskolaügynek, amelyet Ceauşescu politikai végrendeletének egyik fejezeteként folytat a mai román vezetés. A „végső megoldásban”, vagyis abban, hogy az erdélyi, romániai magyarság kivándorlása újból felerősödik, az új román oktatási törvény lesz az egyik döntő tényező.

– Hogyan akadályozhatja meg a magyar értelmiségi – az anyaországban vagy a határokon túl – e törvény pusztításait? Ha csoportokba – pártokba – tömörül, vagy ha egymaga emeli fel a szavát ellene?

– Ennek a törvénynek a pusztításait sem értelmiségi csoportok, platformok, egyesületek, sem képviselők, szenátorok meg nem állíthatják. A romániai magyarság egészének kell szembeszállnia az etnikai-közösségi létét, helyben maradását veszélyeztető erőkkel. A politikai küzdelemnek minden lehetséges, törvényes eszközével arra kell törekednie, hogy az RMDSZ stratégiai programjában szereplő autonómia formáit megteremtse, hogy gyarmati jellegű sorsának véget vetve az önrendelkezés elemi jogát kiharcolja. Ebben a küzdelemben döntő tényező volt és marad az anyaország, az anyanemzet, a mindenkori magyar állami-politikai vezetés cselekvő – és nem deklaratív – szolidaritása, valamint a nyugati demokráciák, a nemzetközi politikai és emberi jogi fórumok támogatása, határozott föllépése a nyílt és burkolt etnikai tisztogatások ellen. A határon túli magyarok létküzdelmének sikere elképzelhetetlen a magyar állam keretei között élő nemzet sokirányú segítsége nélkül. (Félreértések elkerülése végett: ebben az anyagi segítséget a legutolsó helyre sorolom, ugyanis jól tudjuk, a szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek csak saját országuk gazdasági fejlődésének függvényében remélhetik életszínvonaluk javítását. Magyarország nem azonos a volt NDK lakosságát „saját szintjére emelő” Német Szövetségi Köztársasággal.) Minden eddiginél érvényesebb marad azonban az a politikai-művelődési segítség, amit a – nevezzük így – magyar média nyújthat a határokon túli magyarság küzdelmeihez. Ma már közhely, hogy a Duna Televízió az utóbbi évtizedek legjelentősebb, leghatásosabb létesítménye az anyaország segítő szándékának. Semmiképpen nem szeretném lebecsülni a Magyar Televízió és a Kossuth rádió mindenkori igyekezetét, tagadhatatlan részvételét a kisebbségi sorban élő magyarok küzdelmében. Más kérdés, hogy az igyekezet miként módosult, gyengült vagy erősödött a mindenkori belpolitikai erőviszonyok, kiváltképpen a „médiaháború” idején, amely – a jelek szerint – a mai napig tart. Hol tömegesen, hol egy-egy fontosabb szellemi tisztségviselő félreállításával szedi áldozatait. Legutóbb például arról értesültünk, hogy a Magyar Rádiónak minálunk, Erdélyben a leghallgatottabb műsorát, a Vasárnapi Újságot szerkesztő Lakatos Pált mentették föl tisztségéből. Mivel ennek a műsornak – ha ritkán jelentkezem is – régi munkatársa vagyok, és mivel egy interjú keretében nemrégen beszélgettem Lakatos Pállal, annak előtte pedig komoly eszmecserét folytattam vele a határokon túli magyarok küzdelmeiről, nemzet és nemzeti közösségek időszerű kérdéseiről, úgy érzem, joggal tehetem föl a kérdést: mivel indokolható e kiváló szerkesztő lefokozása? Talán nem abszurd követelmény tárgyszerű érvelést kérni ezúttal is a Magyar Rádió illetékeseitől: mi volt az a bűn, amiért így kell bűnhődnie?

– Milyen erősnek tartja – az oktatási törvény ügyében és másokban – a romániai magyar politikai szervezeteket?

– Önkörükön belül akármilyen erősek is a romániai magyar politikai szervezetek, a mai román vezetéssel szemben tehetetlenek maradnak. A fasisztoid román pártok támogatását is élvező kormány minden gond nélkül alkalmazhatja a nemzetiségeket sújtó határozatait. Mostani erőviszonyaink közepette a szenátusban és a képviselőházban bármilyen antidemokratikus törvény megszavazható.

– Mit gondol, milyen fogadtatásra talál Strasbourgban a Kolozsvárról kerékpáron elindult csapat? 1991-ben ön is járt Strasbourgban, tárgyalt az Európa Tanács nagyasszonyával. Akkor rokonszenvet tanúsítottak a romániai magyarság iránt? Vagy közömbösnek mutatkoztak az Európa Tanács tagjai?

– Tapasztalatom szerint az Európa Tanács az utóbbi években fokozódó érzékenységgel fogja föl a kisebbségi sorban élő magyar és nem magyar néptömegek követelményeinek jogosságát. Ezért hangsúlyoznám, hogy igen sok múlik azon, hogy ezeket a közösségeket kik és milyen módon képviselik az Európa Tanácsban. Talán nem tévedek, ha azt mondom, biztató jelek mutatják, hogy a bizantin képmutatás, a cinikus hazudozás, a tényhamisítás, a demagógia bajnokai mindinkább kiszorulnak az európai emberi jogi fórumokról, Iliescunak nem hiszik el immár, hogy Románia a világ legpéldaszerűbb nemzetiségi politikáját gyakorolja.

– A kolozsvári biciklistákat, amikor Budapestre értek, maga az Országgyűlés elnöke fogadta, így jelezvén, a magyar parlament jelentősnek tekinti vállalkozásukat. De vajon elég-e ennyi a nagyvilágban ahhoz, hogy anyanyelvének, identitásának megőrzésében reménykedhessen a romániai magyar ifjúság?

– Az RMDSZ „biciklis” akciójának ifjú csapatát őszintén csodálom, vállalkozását, amely otthon nem veszélytelen, nagyra becsülöm. Bizonyára nem bántó rájuk nézve, ha folytatólag azt mondom, az ügyünk iránti nyugati érdeklődés valamelyes fokozásán túlmenőleg az ilyen túránál jelentősebb, átfogóbb, koncepciózusabb akciósorozatot kell indítania az RMDSZ-nek. Ma még, sajnos, kezdő sakkjátékosok módjára lépegetünk tiszttel, paraszttal; ötletszerűleg, pontosabban anélkül, hogy halvány fogalmunk lenne a játszma hetedik, vagy – ó, merész álom! – tizenhetedik, megtervezett lépéséről. Idelépek, odalép. Odalépek, idelép. Kényszerűleg ezt, amazt cselekedjük, ahogy lehet. Ezzel szemben ezt a mostani, magyartalanító oktatási törvényt a maga idejében már Ceauşescu vázolta föl, mondván: „Ne siessünk! Az idő, ha jó stratégiánk van, nekünk dolgozik!” Ez tehát többek között a diktátor szellemi hagyatéka. Ha nem találjuk meg az ellenszerét, újabb és tragikusabb vereségekre vagyunk ítélve.

(Lőcsei Gabriella, 1995)

Visszája helyett nézzük a színét!^*

– Mérhető-e valamiképp az írói szép magyar szó ereje Erdélyben?

– Azt hiszem, nem mérhető. Nincs hozzá sem mértékegység, sem mérőműszer. Különben is: mi az, hogy írói szép magyar szó? Vagy magyar, vagy magyartalan, vagy pontos, világos, hatalmas örökséget és mai követelményt ötvöző megnyilatkozás, vagy pedig zagyvalék, blabla, üres pátosz, avagy a sznobéria nyáladzó fontoskodása. Azt hiszem, jó lenne lehagynunk már az olyan párhuzamot, hogy erdélyi szép magyar szó, meg budapesti magyartalanság. Maradjunk inkább nyelvi kérdésekben is a követelménynél: világosnak lenni. Ha nem vagyok világos: minden jó szándékom ellenem fordulhat.

– Mindennapjaiban mit tapasztal: az Erdélyben is megosztott magyarság ma hogyan tekint önre?

– Nem az én dolgom ezt megítélni. Ha önt ez a jelenség mégis érdekelné: csakis életem, munkásságom színhelyén, olvasói, színházi közönségem körében, Erdély városaiban és falvaiban érdeklődjék. Megfordulhat azok között, akik ars poetica dolgában velem egyazon szellemi vércsoportba tartoznak. Nota bene! Sem vérség, sem vérmítosz!

– E kép különbözik-e attól, mint amit önről másfelé – így Magyarországon is – kialakítottak?

– Válaszom ugyanaz, mint az előző kérdésre.

– A változó korok változó igényeket támasztanak az íróval szemben. Szabad-e megfelelni az időszerű várakozásoknak?

– Kérdésére kérdéssel is válaszolhatok. Megfelelt-e Petőfi, Ady, József Attila, Kemény Zsigmond, Móricz, Babits az időszerű várakozásoknak? Vagy: megfelelt-e Illyés, Ottlik, avagy Erdélyben Kós Károly, Dsida, Bánffy Miklós? Szerintem mindahányan megfeleltek, ám ez ügyben meg kell határoznunk a szavainkat: ki mit ért azon, hogy időszerű követelmény meg elvárás? Mert szólhat erről egy Szerb Antal, Németh László, ám ugyanúgy Zsdanov is, avagy esztétikai divatszalonok egyik-másik nagyasszonya. Ugyanúgy szólhat persze a nagyvilág, egy nemzet, nemzeti közösség, szólhat némán maga az Idő is. Szól pedig mindenekelőtt az író szándéka, lelkiismerete, alkatának engedelmeskedő mondandója.

– Melyek lehetnek manapság a kisebbségi létben élő magyar író legveszedelmesebb tévedései?

– Szerintem egyik az lehet, ha azt gondolja magáról, hogy ő nem embertársainak társa, hanem akár az Isten, önmaga által és csupán önmagáért létezik. Másik: ha úgy véli, hogy őneki, kisebbségi létben élő magyar írónak semmi köze kisebbségi létben élő olvasóihoz. Harmadik: ha azt gondolja, hogy bármely kisebbségi, emberjogi panasz, elnyomatásban hordott szenvedés publicisztikai földolgozása már azonos a művészi alkotással. Végül: a kisebbségi vagy többségi létben élő magyar és nem magyar író legveszedelmesebb tévedése abból támadhat, ha folyton arra hegyezi a fülét, hogy kicsodák-micsodák figyelmeztetik őt állandóan a tévedés veszedelmeire. Ugyan bizony ki határozza meg csalhatatlanul tévedéseinket, ki jelöl számunkra esztétikai és másfajta normákat?

– Viszonya hogyan változik a romániai magyar politikai szervezetekkel, politikai személyiségekkel?

– Vegyesen, konfliktusban és egyetértésben, vitában, szövetségben és elhatárolódásban, nagy ritkán politikai szélkakasok és széltyúkok kioktatásait hallgatva, olykor kisebb csatanyerés felett örvendezve, az RMDSZ milliós tagságának tömegeivel pedig folyamatos, tartalmas együttműködésben, cselekvő kapcsolatban. Így valahogy.

– A mára kialakult helyzetben a romániai magyarság milyen elérhető célokat választhat magának?

– Rövid távon egy nemrégen életbe léptetett kisebbségellenes tanügyi törvény részleges módosítása meg néhány kulturális eredmény mutatkozik lehetségesnek. Távlati célként nem mondhatunk le az autonómia meghirdetett formáinak megvalósításáról. Igaz ugyan, hogy a román államelnök véleménye szerint ez abszolút lehetetlenség. Erre azt válaszolhatjuk, hogy a kivégzett diktátor is azt mondta már-már végrendeletileg: a kapitalista rend Romániában akkor fog visszatérni, mikor a kökénybokor almát fog teremni. A többit tudjuk.

– Vannak-e elegen, akik teljesítik e feladatokat?

– Kétmilliós nemzeti közösség esetén ilyen kérdésen nem kell fönnakadni. A történelmi súlyú vállalás folyamatában felszínre kerülnek a legjobb képességű személyiségek is.

– Megszerzik-e, megszerezhetik-e a tudást mindehhez?

– A kérdés indokolt. Mátyás és Bethlen Gábor után kétbalkezes külpolitikánk végzetes vereségeket okozott. A politizálás tudományát magyar képviselőink szorgalmasan tanulják Romániában, mindennapi parlamenti iszapbirkózásban és nem mindig cselekvő egységben. Vegyes vitézek ők – mindazok, akik közéleti ügyeinkben küszködnek –, úgynevezett népi-nemzetiek, liberálisok, szociáldemokraták, voluntarizmussal avagy kormánypártisággal vádoltak, és olyanok is persze, akik időnként a követ a kútba dobják, aztán száz okos kínlódik a kiszedésével.

– Kialakulhat-e még egy magyar elit, amely szerephez jut Romániában a politikában, a gazdaságban, a kultúrában?

– Ilyen elit kialakulóban is van már, de fejlődését tragikus tény nehezíti: a negyvenes évek végén bekövetkezett államosítással, iskoláink, egyházi javaink, könyvtáraink, múzeumaink, iparunk, a székelység hatalmas erdőségeinek elvesztésével pótolhatatlan veszteséget szenvedtünk el. A magyarságot létalapjától fosztották meg, amelyet a mostani privatizációs folyamatban nem szerezhet vissza. Van, aki úgy véli, hogy ez a veszteségünk Trianonnál is súlyosabb csapást jelent a romániai magyarságra nézve. Bizonyos, hogy ha Romániában 1948-ban nincs államosítás, akkor azt a román nacionalizmusnak ki kellett volna találnia.

– Köthető-e eseményekhez, folyamatokhoz, hogy éppen növekedik avagy csökken a távolság Erdélyben magyarok és románok között?

– Természetesen. Gondoljon csak az 1990 márciusában lezajlott magyarellenes pogromra. Az is igaz persze, hogy amiként nem beszélhetünk kollektív magyar bűnösségről, ugyanúgy tagadom ezt bármely más nép esetében is. Az említett marosvásárhelyi konfliktust román nacionalisták szervezték, kormánykörökből is irányított katonatisztek, volt pártaktivisták, szekusok, akik ilyenformán is igazolni próbálták a mostani román hírszerző szolgálat azonnali megszervezésének szükségességét. A véres tragédiáról igazi román demokraták is őszinte döbbenettel és fölháborodással nyilatkoztak, elítélő módon. Ők is világosan látták, hogy nem kölcsönös bűnök okoztak etnikai konfliktust, hanem az említett szélsőségesek szerveztek magyarellenes pogromot.

– Ön hogyan fogadta a bukaresti politikai vezetés elképzeléseit a román–magyar történelmi megbékélésről?

– Véleményem nélkülözheti a diplomáciai reagálások óvatos megfogalmazásait, tehát: a román–magyar történelmi megbékélés bukaresti javaslatában semmi újdonság nincsen. A gondolat már Kossuth idején is közismertté vált Kelet-Európában. Ion Iliescu elnök ajánlatát hiszékeny nyugati politikusok igen pozitív román lépésként értékelték. Arra már nem futotta figyelmükből, hogy mit ért szavain az elnök. Így ma már az egész világ tudhatja, hogy nem sokkal szép szavai után ugyanaz az elnök írta alá, hagyta jóvá dicsérő szavakkal az elmúlt hetven esztendő legmagyarellenesebb tanügyi törvényét. A megbékélés kapcsán pedig a francia–német példát emlegetni enyhén szólva történelmi tudatlanságra vall. A két kérdés távolról sem azonos. A két ország múltbeli és mai kapcsolata nem említhető egy napon Németország és Franciaország múltbeli és jelenlegi kapcsolatával. Nem kell zseniális elmének lenni, hogy bárki megkérdezze: milyen formát öltött volna a német–francia történelmi megbékélés, ha 1920-ban, majd 1947-ben Franciaország lakosságának húsz százaléka, területének pedig több mint a fele kerül német uralom alá – és fordítva. De vajon szükséges-e tovább vitatni a francia–német példa modellszerűségét, amelynek leutánzása állítólag csupán politikai akarat kérdése lenne részünkről? Ezt magyarázgatni az olvasó szellemi képességeinek lebecsülése lenne.

– Hiszi-e, hogy egy magyar–román alapszerződés változtathat a mai viszonyokon?

– Nem hiszem. Nem azért nem hiszem, mert előítéletek rabja lennék, hanem mert tények, történelmi tapasztalatok kényszerítenek rá. Erről az alapszerződésről Horn Gyula miniszterelnök úrnak a kormányprogram kapcsán többek között azt írtam, hogy véleményem egyáltalán nem egyezik a program szövegezésével, amely így hangzik: „a szomszédainkhoz fűződő viszony normalizálása, javítása nélkül nincs esély az ott élő magyar kisebbség helyzetének javulására.” Megítélésem szerint a szőnyeget meg kell fordítani, visszája helyett nézzük a színét, hogy aztán elmondhassuk: a szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzetének javulása nélkül nincs esély a hozzájuk fűződő viszony normalizálására. Levelem megírásának dátuma: 1994. július 12. Azóta sajnálatosnak is mondott, ám valójában fasisztoid jellegű nyelvtörvényt szavaztak meg Pozsonyban, Bukarestben pedig olyan tanügyi törvényt, amelynek szellemi ihletője a kivégzett diktátor, annak ma is érvényes koncepciója a vértiszta nemzetállamról.

– Az 1990 óta alakult magyar kormányok mennyire következetesek a romániai magyarok érdekeinek képviseletében?

– A határon túli magyarok érdekképviseletének ügyében az igazság kedvéért el kell mondanunk, hogy az nem az Antall-kormánnyal kezdődött. Olyan módon, ahogyan korábban az MSZMP belső erőviszonyai, Magyarország külpolitikai kötöttségei engedték, ügyünket – kifelé nem tételesen megfogalmazva – a Németh-kormány is fölvállalta. Egyszer majd közelebbről is érdemes lesz a jelenséget kiértékelni. Tagadhatatlan persze, hogy a határon túli magyarok ügyének támogatásában gyökeres fordulatot az Antall-kormány hozott. Annak politikai örökségét, amint programjában is olvashatjuk, a Horn-kormány ugyancsak fölvállalta. Kisebbségjogi törekvéseink képviselete tehát változó intenzitással, módosított taktikai módszerekkel folytatódik a magyar külpolitikában. Ennek ellenére aggodalmak támadnak a romániai magyarság körében. A jelenség legfőbb oka az, hogy a magyarellenes intézkedések Szlovákiában és Romániában tovább folytatódnak, a délszláv térségben élő magyarokat pedig a kollektív pusztulás réme fenyegeti. Az említett régiókban élő magyarok úgy vélik, hogy a magyar kormánynak minden esetben határozottabban, erélyesebben kellene fellépnie. Jól tudom, hogy végletek között a racionális utat megtalálni nem könnyű feladat, de hát ki bizonyíthatná be, hogy a mai eljárásoknak nincs alternatívája?!

– Milyen a kapcsolata a magyarországi politikával?

– Mivel az nem titkos kapcsolat, csak annyit mondhatok róla, hogy nyilvános megnyilatkozásaim alapján lehet megítélni.

– Európának manapság értéket vagy nyűgöt jelentenek-e a nemzeti kisebbségek?

– Aki megsütötte már korábban a maga pecsenyéjét, most azt tanácsolja nekünk, mindenben hoppon maradt magyaroknak: elégedjünk meg azzal, amit nem vettek el tőlünk, és örüljünk, hogy lyuk van a fülünkön. Figyelembe véve, hogy honnan, milyen irányból jön az efféle figyelmeztetés, nincs mit csodálkoznunk. Érdek, nyugalomféltés erősebb az empátiánál. Annál szomorúbb és megdöbbentőbb viszont, hogy fokozatosan romló kisebbségi állapotunkat bizonyos körökben Magyarországon is közönnyel nézik, sőt arra is hajlamosak, hogy azt Románia, Szlovákia stb. belügyének tekintsék.

– Milyen értelemben létezik ma egyetemes magyarság?

– Olyan értelemben, hogy öt kontinens állampolgárai közt ötmillión felüli létszámban élnek magyarok, akik ragaszkodnak anyanemzetükhöz, nyelvükhöz, nemzeti kultúrájukhoz, azok pedig, akik már nem beszélik a nyelvünket, származásuk folytán képviselik mindenütt Magyarország érdekeit, a határon túli magyarok önrendelkezési követeléseit. Az ember nyilván nem azért magyar, mert másnak nem érdemes lenni, hanem mert történetesen annak született, így hát vállalja sorsát is. Ezért lehet és kell egyetemes magyarságról beszélni.

(Pintér Dezső, 1995)

Adventi beszélgetés – a várakozásról^*

– Különös karácsonyelő ez a mostani: tíz évvel ezelőtt, december 20-án kellett volna felgördülnie a Nemzeti Színház függönyének Sütő András Advent a Hargitán című drámája premierjén. Ma este már a kettőszázhetvenedik alkalommal játssza a társulat a művet, de az évtizeddel ezelőtti estén nem ment fel a függöny. Ellenben megjelent a plakáton a felirat: Az előadást más időpontban tartják meg. Hogyan élte meg, hogyan élte át Sütő András Marosvásárhelyen azt az újabb kudarcot?

– Erről a darabomról is elmondhatom, hogy amikor pontot tettem a végére, akkor a sóhajt is lejegyeztem magamnak: kész a dráma, kezdődhet a komédia. Ugyanis az mindenkor komédiába illő volt, ami az elkészült darabjaink kapcsán kialakult az otthoni cenzúra nyomása alatt és az otthoni színházi viszonyok között. Rögtön, ahogy készen lettem, három színház is kapott a mű után: a marosvásárhelyi, a sepsiszentgyörgyi és a kolozsvári. Természetesen olyan barátaim, akik mindig remélték, hogy többet mutathatnak be a hazai magyar színpadi termésből, mint amennyit a minisztérium, a hatóság, a cenzor, a megyei pártbizottság, a politikai instruktor engedélyez. Így gyorsan elnyargaltam ezekbe a színházakba, az igazgatókhoz, s ők mindhárman nagy örömmel fogadtak. Azután felhívtak telefonon, gratuláltak, lelkesedtek és sóhajtottak egyet: miután a darab ismeretében már nem lehettek olyan biztosak a bemutató lehetőségében. Ez természetesen be is következett. Nem voltak paranoiások, nem képzelték, hogy üldözi a valamirevaló drámát a hivatal, mert az úgy is volt. Így kaptam azután a negatív válaszokat sorra: Sepsiszentgyörgy, sajnos, nem, Marosvásárhely, sajnos, nem, Kolozsvár, nem. Egyidejűleg eljuttattam a darabot – titokban – a Nemzeti Színházhoz is.

(Cs. Nagy Ibolya, 1995)

Beszélgetés a Káin és Ábelről^*

A jubiláló Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar társulatának ünnepi bemutatóján megelevenedik Sütő András drámája, a Káin és Ábel. A darab több nagy hírű színrevitele után a mű másodszor kerül színpadra az író városában. Először 1979-ben adták elő hangzatos sikerrel a színiakadémisták Kovács Levente rendezésében. A színmű elsőként Budapesten szólalt meg a Nemzetiben, aztán ugyanabban az évben, 1978-ban Kolozsvárott is megrendezhette Harag György. Kecskemét, Veszprém, Sepsiszentgyörgy, New York, Nagyvárad, Kőszeg, Komárom következett, s a felsorolás bizonyára nem teljes. De talán nem is ez a fontos. A lényeg, hogy közel két évtizeddel azután, hogy a dráma megszületett, újra találkozhatunk Sütő András hőseivel. Ma másak a társadalmi körülmények, rendszerváltozás is bekövetkezett, de érdemes felidézni a dráma születésének mozzanatait. Íme, miként emlékezik erre a szerző, miközben a Káin és Ábel kéziratát lapozgatja.

– A drámát Marosvásárhelyt kezdtem el írni 1977. február 15-én. Ez a feljegyzés áll a kézzel írott lap felső jobb sarkában. Mintegy felét írtam meg itthon. A második felét pedig augusztusban a tengerparton, Neptunon. 1977. augusztus 14-i a följegyzés, miszerint ott folytattam ezt a munkát. Akkori nagy örömömre éppen olyan helyen és olyan hangulatban, amely a darab cselekményterének és szellemének megfelelt. A darabom hősei is az óceán partján élnek és küszködnek a létükkel. Amikor befejeztem a darabot, ezt jegyeztem föl, itt áll a régi kéziraton: „Szenvedés, boldog napom voltál a tengeren, a tengerparton, a vízben és a homokon. Milyen kár, hogy a végére jutottam ezzel az írással. Mi értelme van most már ezután a fájdalomnak? Valószínű, hogy új célt kell mutatnom neki, hogy új módon szólhassak újból róla.” Hát nagyjából ilyen hangulatban fejeztem én be, mert szomorú volt a történet is, szomorúságos a befejezése, amivel mégis bizakodást szerettem volna támasztani.

– És szomorú volt megválni a fájdalomtól?

– Igen. Olyan otthonossá vált a drámának az a világa, ahol ezek az emberek a szomorúság napjaiban fájdalomsújtottan küszködtek egymással, hogy amikor kibújtam ebből a „hullámból”, és a tengerparton nyüzsgő boldog embereket láttam, szinte fizikai fájdalmat éreztem az idegen közeggel való találkozásom óráiban. Na, de ez csak egy röpke vallomás egy hangulati állapotomról, a darab írásának idejéből. Rátérhetünk a drámára.

– Akkor úgy írtad, hogy hitted, a darabot elő is fogják adni? Nem gondoltál cenzúrára, ilyesmikre?

– Nem. A cenzúrára egyáltalán nem gondoltam. Meg se fordult a fejemben, hogy lehetséges lenne a darab mihamarabbi színpadra vitele, hiszen ez már az a periódus volt, amikor a cenzúra abba is belekötött, ha egy novellában adjon Istennel köszönt a hős. Ilyen körülmények között biblikus témához nyúlni, azt feldolgozni, kiváltképpen, hogy még Isten is egyik szereplője ennek a történetnek, reménytelennek mutatkozott. Ezért egyszerűen kivetettem ezt a reményeim közül, és a darabot úgy írtam, hogy valószínűleg hosszú ideig a fiókomban marad.

– Persze, ha lehetségessé vált volna a színrevitele, úgy lett volna a legszebb, ha az ősbemutatóra Marosvásárhelyen kerül sor.

– Ide is szántam, de előadását hatalmi szóval nem engedélyezték. Így lett az ősbemutató színhelye Budapest 1978-ban. Aztán Harag György Kolozsvárott is megrendezhette.

– Ismerve az akkori és a mostani körülményeket, az ember eljátszhat a gondolattal: ha ma írnád meg ezt a történetet, ugyanúgy írnád?

– Igen, igen. Talán néhány mondat élét csiszolnám le. Ezzel a kérdéseddel különben egy olyan fontos probléma merül föl, amelyről az új előadás alkalmából a vásárhelyi bemutató kapcsán feltétlenül beszélni kell. Amikor annak idején csodák csodájaként a darabot mégis bemutathattuk Harag Gyuri rendezésében, a drámának többféle értelmezése támadt, és nem erőszakolt módon, hiszen a szellemiségéből adódott a más-más fajta megközelítés és értelmezés lehetősége. Az egyik, ami bennem mindig viszolygást keltett, az úgy szólt, hogy az én hőseim egy földi zsarnok égi másával kerülnek konfliktusba. Ilyenformán adódott az az aktualizálási lehetőség, amit a kritikában is tapasztalhattam, miszerint ez a történet csak ürügy lenne – vélték némelyek – arra, hogy én az éppen aktuális hazai zsarnokság ellen beszéljek. Ez abból adódik, hogy rezonancia mindig támad konfliktusok kapcsán, legyenek bibliai időből való, avagy aktuális konfliktusok. Kérdés az, hogy az értelmezés miként erősíti föl vagy miként próbál más módon is közelebb kerülni egy darab mondanivalójához. Ilyenformán a ’978-as, ’79-es előadások folytán szerintem túlságosan erős hangsúlyt kapott az a gondolat, hogy Káin valójában egy diktatúraellenes harcos, egy aktuális lázadási lehetőségnek lehet a típusa. Holott végső fokon egész másról van szó. Arról, ami az én kezdeti szándékaimban is szerepelt, és amit valójában maga a történet is hordoz: a dráma hősei egymással kerülnek folyamatos, változatos konfliktusba. Emberek küszködnek, verekednek emberekkel, emberi szenvedélyek hullámaiban vergődve, örökkön visszatérő emberi szenvedélyek miatt kerülnek egymással szembe. Ilyen többek közt a szerelem, a féltékenység, fura módon – nevezzük így most – a házasságtörés, a kibékülés, az örökös rossz emlékezet, a szomorúság, az emlékezés és a felejtés örök ütközése. Tehát olyan emberi konfliktusok zajlanak ebben a drámában, amelyek elegendőek ahhoz, hogy megfelelő színpadi feszültség teremtődjék. Ugyanis én már kezdettől fogva világosan érthettem és láthattam, tudhattam, hogy ember és Isten közötti konfliktust nem lehet oly módon ábrázolni, hogy az színpadi konfliktusként a maga erejét bizonyítani tudja. A gyöngeség heroizmusának megvolt és megvan a maga értelme, ezt különben rengeteg dráma igazolja. Viszont az ember és az Isten konfliktusa nem az a konfliktus, amely erős színpadi atmoszférát lenne képes teremteni. Éppen ezért remélem, hogy egy mostani, mai marosvásárhelyi előadás éppen ezt, az emberek közötti, a szereplőim közötti ellentmondásokat erősíti fel oly módon, hogy a dráma drámaként működjék a színpadon. Hogy a drámai erő, atmoszféra, a konfliktus ereje az ember és ember közötti kapcsolat és konfliktus drámai következményeit tudja a közönség értelmi, érzelmi világába átvinni.

– A mai társadalmat ismerve nehezen képzelem el, hogy ne lennének majd az előadásnak ettől különböző, politikai felhangjai is.

– Mindig értelmezés kérdése, hogy milyen rezonancia támad ilyen esetben. Engem ez nem aggaszt, én a politikai felhangot nem úgy ítélem meg, mint sokan mások, valamiféle kikacsintásnak egy dráma keretéből vagy valamilyen ráerőszakolt gondolatnak egy másfajta gondolatiságra. A politikai felhang semmiben sem különbözik akármilyen fajta más felhangtól. És különben is, aminek hangja van, annak felhangja is van. Egy darabnak értelme és értelmezési lehetősége van. Ez nem matematika, hogy egyfajta törvény alapján lehessen ezt megítélni. A művészet természetében hordja a többféle értelmezési lehetőséget. Az más kérdés, hogy rendezője válogatja, hogy egy darabnak milyen gondolatait erősíti föl, melyeket tompítja. De ettől függetlenül is lehetséges mind a közönség, mind a kritika részéről a többfajta értelmezés, ami engem azért nem aggaszt, mert egy politikai felhang ugyanúgy emberi problematikához kapcsolódó értelmezés, nevezetesen az ember állapotához kapcsolódó megítélés. A szolgaság, a szabadság, a gondolkodás és cselekvés lehetősége avagy lehetetlensége, az ember porszem mivolta vagy ekként való kezelése, a lázadó ember, a belenyugvó, a szolgalelkűség és a lázadás szelleme nem olyan kategóriasor, amely miatt – akár ide, akár oda beskatulyázva – félnünk kellene a politikai felhangtól, vagy hajszolnunk kellene a fölerősítését.

– Rövidesen kiderül, hogy a mostani előadás rendezője, Kincses Elemér mit tart különösebben fontosnak kiemelni. A bemutató ünnepi jellegétől eltekintve, természetesen.

– Megtisztelő rám nézve, hogy a Székely Színház jubileumi emlékünnepségei alkalmából az én drámámat választották előadás végett, másrészt valamifajta elégtétel is, az idő zsarnokváltás utáni elégtétele, ugyanis köztudott, hogy a hatalmi körök talán a Csillag a máglyán esetében döntöttek úgy, hogy Marosvásárhelyen nem játszhatják az én ilyen jellegű darabjaimat. Emlékszem, hogy amikor a Csillag a máglyán került szóba, akkor a határozott hatalmi vélemény úgy szólt itt helyben, Marosvásárhelyt, hogy először írjon a szerző a kollektivistákról, s majd azután a Biblia figuráiról. Ezzel aztán meg is szakadt az a lehetőségem, hogy Marosvásárhelyt a drámáimat bemutassák, kivéve a Vidám siratót, amely vidám játékként színpadra kerülhetett. Örülök annak is, hogy ez a marosvásárhelyi színház egy olyan remek kis csapattal készíti elő a bemutatót, amelynek mindenik tagját nagyra becsülöm. Ez az együttes számomra megnyugtató módon ígéri egy jó előadás lehetőségét. Annak is örülök, hogy Kincses Elemér vállalta a rendezést. Ő az az író kollégám is egyúttal, akivel az együttműködésünk több évtizedes. A szemlélete igen közel áll hozzám, és ha nem támad belőle félreértés, azt is elmondom, hogy szellemi rokonomnak tekintem őt. Úgy tapasztaltam, hogy világosan tudja: a szerzővel, annak munkájával foglalkozva mit óhajt ő maga is személyes mondanivalójaként beépíteni az előadásba. Remélem, mindannyiunknak örömet szerez majd ez a bemutató.

(Nagy Miklós Kund, 1996)

Irodalomról, gyarmati sorsról, létünk csodáiról, remélt rendes feltámadásunkról^*

– Június 17-én ünnepled hetvenedik születésnapod. Ez alkalomból a Szabad Újság olvasói nevében is köszöntelek, jó egészséget, boldogságot, töretlen alkotókedvet kívánva, s köszönöm, hogy válaszolsz kérdéseinkre. Alkalom-e ez a születésnap valamiféle számvetésre, vagy az író egész életében folyamatosan számvetést készít?

– A számvetés folyamatos az ember életében. Nem hetvenedik születésnapi kalamitáshoz alkalmazott vizsgálódás. Ám ha kérded: elmondom néhány önvizsgálati számvetésemet. Egyik az volt, mikor tucatnyi novella, karcolat és elbeszélés után az ötvenes évek közepe táján abbahagytam az olyan tematikájú és hangvételű történetek írását, amelyek a kollektivizálás drámai folyamatáról szóltak kedélyesen, idillikusan, sematikusan. 1955-ben megírtam Félrejáró Salamon tragikomikus történetét. Akkori megítélés szerint siker volt, vagyis nagy visszhangot keltett a megnyomorított parasztok világában. Több kiadást nyomtak belőle, közel százezer példányban, Turcu György bukaresti rendező filmet készített belőle, a Román Kommunista Párt központi napilapja pedig a forgatókönyvet is, a filmet is revizionistának minősítette. A filmet betiltották, a kisregényt sok ideig anatéma alá vették.

Egy másik számvetésem az volt, amikor a fiktív történetek mellőzésével a dokumentumregény műfajában véltem fölismerni a továbblépés lehetőségét. Az igazmondás fájdalmas igénye fordította figyelmemet a szülőfalu, a család, a mezőségi szórványmagyar közösségek élete felé. Az indulás romantikus kerülője után úgy jutottam vissza oda, ahonnan a szegénység móriczi, Veres Péter-i jellegű ábrázolásával elindultam: a szülőföld, a szülőfalu kisebbségi gondjaihoz.

Harmadik számvetésem volt, amikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a „világ megváltásának” ifjonti szándékát a „világmegváltók” és „boldogságtervezők” nevetségessé tételének szándéka váltotta föl bennem. Ennek összegző műve talán a Pompás Gedeon, amely a Tékozló szerelem című vidám játékomnak volt a tagadása, és az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényemnek volt színpadi nyitánya.

Negyedik önvizsgálati számbavételem volt a nemzetiségi létünk sorskérdéseit feszegető úti tűnődések sorozata (Rigó és apostol, majd Istenek és falovacskák). Ezek már a hatalom természetét vizsgáló drámák felé vezettek engem (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán). Önvizsgálati állomás volt az is, amikor a hagyományos elbeszélő mód föladásával az esszéregény műfaját próbáltam ki új mondandóimhoz.

Nos, kedves barátom, így sorolhatnám tovább azokat a fordulatokat, amelyek az én munkámat meghatározták, mígnem a mostani kalamitás: a hetvenedik esztendő be nem következett.

– Emlékezetes a hajdani erdélyi „nem lehet”-vita arról, hogy mennyire vállalható a kisebbségi lét. A magad hetven évének távlatából, visszatekintve életutadra, miként vélekedsz erről a lehet-nem lehet dilemmáról? Hogyan lehetett magyar írónak lenni Romániában az elmúlt évtizedekben?

– Ez a lehet, nem lehet-vita engem különösebben soha nem foglalkoztatott akként, ahogyan nemegyszer vitatták azt írók, közírók, politikusok. Engem mindig az érdekelt, serkentett, nyugtalanított, hogy mi módon juthatnánk természetes emberi jogaink birtokába; hogyan szabadulhatnánk meg a gyarmati sorstól, amely Trianonnal szakadt ránk, és miként lehetne megnyerni ügyünknek az emberségükben, demokratikus gondolkodásukban velünk egyetértő román gondolkodókat is. Ez soha nem volt számomra divat kérdése, konjunktúra dolga, hanem az erdélyi valóság követelménye. Ma is úgy látom ezt, hiszen az etnikai arányok tényét az idő nem módosította. Mármost: hogyan lehetett és lehet Romániában magyar írónak lenni? Azt hiszem, erre nincs szabadalom, nincs minden koponyára érvényes szabály. Magam – ha voltam, ha vagyok – úgy lettem íróvá, ahogyan munkáim mutatják. Hogy ezektől maholnap elváló személyes sorsomban mit kellett elszenvednem: nem irodalmi kérdés. Ám annyi bizonyos, hogy a romániai magyar író élete, akár a felvidékié, délvidékié: nehezebb az anyaországiakénál. Magam ennek ellenére sem tudtam rászánni magam arra, hogy budapestivé legyek. Vigyázat! Ez nem afféle hűségrikkantás, hiszen a magyar írók mindenkori Budapestre vándorlása, megragadása a szellemi centrumban irodalmi korszakok, nagy fellendülések eredője volt. Talán most is hozhat minőségi fordulatot, legalábbis gyarapodást a határokon túliak budapesti megtelepedése. Én azonban öreg vagyok már az ilyesmihez.

– Erdélyben, különösen Trianon óta a magyar irodalom szorosan összefonódott a közélettel, az írói alkotás a közéleti szerepvállalással. Hogyan békíthető össze az irodalom és a közügyek? Összeférnek-e a közösségi gondok az esztétikai elvekkel? Egyáltalán: elzárkózhat-e a magyar író a közösségének gondjai elől?

– Azt hiszem, újból fölerősödött a babona, miszerint az „esztétikai lény” és a „közösségi lény” tűz és víz, egyik a másikat kizárja. Erre az ostobaságra annyi szót és tintát fecséreltek már, hogy elképesztő! Etika és esztétika összeférhetetlenségét meggyőző módon senki sem bizonyította, legföljebb oly módon, hogy az előbbit homályos, misztikus régióba emelték, az utóbbit pedig elkeverték a mulandó társadalmi szokásokkal, de még a politikával is. Különben az efféle doktrinerkedés hívei úgy tesznek, mintha sosem hallottak volna Petőfiről, Adyról, Móriczról avagy a politika megszállottaiként is ismeretes francia írók nagy csapatáról.

Különben ez is értelmetlenség, ez a példakeresés részemről. Az igazolás szándéka, hogy lám, micsoda értékek a tagadott értékek is! Az általad említett, s valóban sokat vitatott kérdés abszurditása menten kiderül, ha József Attilát például „közügyi” feljajdulásai nélkül képzeled el, vagy pedig Weöres Sándor költészetében hiányolnád nemzeti sorskérdéseinket. Innen már csak egy rikkantás az átkozott népi-urbánus vitáig, pontosabban annak napjainkban oly szégyenletesen elindult, mocskolódássá züllött változatáig. Ha ennek a szellemi maffiának a szájára kerül az ember: reggeltől estig ordibálhatja, hogy ne lőjetek! „Kettős lelkületű vagyok! Népi urbánus és urbánus népi vagyok!” „Dögölj meg! – hangzik a válasz. – Kacsacsőrű emlős vagy!”

– Már ötödik gimnazistaként közöltél a kolozsvári Világosságban. Milyen élmények fordítottak a közösségi gondok vállalása felé? Milyen hatással volt rád e tekintetben szülőfölded, a Mezőség sajátos világa?

– 1945–46–47-ben újságíróként dolgoztam Kolozsvárott, politikai napilapnál. Az erdélyi magyarság drámai sorsfordulóját élte, újból román hatalom alá került Észak-Erdély. Nos, ilyen időben az égig csapnak a nemzeti, közösségi gondok. Tedd hozzá, hogy dél-erdélyi magyarként éltem át ezt az időszakot.

– Kántor Lajosnak egy interjúban igen hevesen beszéltél az „égzengésben harisnyát, sálat kötögető irodalmárokról”, akik egy „nemzetiségi kollektivitás gondjain kívül esetten bámulják saját köldöküket. Mindig voltak és lesznek is. Szerencsétlenségükre: nincs, aki számukra külön valóságot teremtene.” Változott-e e tekintetben ítéleted? Sokan eleve provincializmusra ítéltnek tekintik a nemzeti kisebbségi irodalmat. Valóban az-e? Mit tud adni egy nemzetiségi-kisebbségi irodalom az egyetemességnek?

– Ítéletem változott. Bár harisnyát kötögető irodalmárokról, és nem alanyi költőkről szóltam, egyesek úgy vélték, hogy válogatás nélkül minden alkotó erdélyi magyartól Ady nemzetféltő szenvedélyét, váteszi szavait várom, alkatától függetlenül. A homályos „irodalmár” kifejezéssel sem kerültem el a bántás veszélyét. Későbben pontosabban fejeztem ki az írás művelőinek változatosságát. „Minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll.” Megrovást így is kaptam eleget, aminek az oka az, hogy aminek létjogát elismertem, azt nem dicsértem is egyúttal. Ami meg azt illeti, hogy mit tud adni egy kisebbségi népcsoport irodalma az egyetemességnek, talán azt felelhetném a kérdésedre: itt megint összekeverünk valamit valamivel; kisebbrendűségi érzést tematikai kérdéssel; nagy becsvágyat kicsi képességgel; divatoktól remélt világsikert a csöndben is tagadhatatlan értékkel. Megvallom neked őszintén, és kérlek, ne vedd kérdésed lebecsülésének, ha azt mondom: engem ez az erdélyi egyetemesség-komplexus soha nem érdekelt, nekem soha gondot nem okozott. Az ember úgy ír, ahogyan a képességei engedik, lehetővé teszik. Akkor az vagy részévé lesz az egyetemes szellemi értékeknek, vagy nem lesz része. Teljesen mindegy, hogy e fölött virraszt-e, vagy sem az ember. Mindegy, milyen okosat, vagy mekkora szamárságot mond az ő egyetemességi igényéről. Munkájának kisugárzása, ereje, maradandósága immár nem rajta múlik. Senkit sem akarok bántani, mondván: hogy egyetemes értéket alkot-e valaki, nem elhatározás dolga, és pláne nem a normatív kritikai oktatás kérdése. Hanem… de hiszen köztudott ez, hagyjuk abba.

– Sokan manapság a rendszerváltozást követő átmeneti években a társadalom morális értékválságáról, az irodalom csökkenő népszerűségéről beszélnek. Miként ítéled meg a magyar és ezen belül az erdélyi magyar irodalom mai helyzetét, kilátásait? Egy válságos időszakban mi lehet az irodalom, különösen a kisebbségi irodalom szerepe, feladata?

– Bizonyos, hogy irodalom és közösség eltávolodott egymástól. Farkas Árpád még ezerfőnyi hallgatóságnak mondta az erdélyi zord időkről szóló, ma már klasszikus értékeink közt számon tartott poémáit. A mai fiatal költő csak álmában szól ilyen nagy hallgatósághoz. Közösségi gondjaink politikusok vállára kerültek, ám ebből nem következik, hogy a többes elsőt az idő kiverte volna a költő szájából. Nem hiszem, hogy a szentséges individuum varázsköréből tilos kilépnie a költőnek. Csak arról vagyok meggyőződve, hogy képességeinek határát nem szabad elhagynia. A totalitárius évek legtöbb író-költő áldozata azokból került ki, akik – a tehetségesek persze! – saját alkatuk ellen cselekedve árulták el önnön legjobb képességeiket. Ó, azok a „forradalmi fordulatok” 1946 után!

Azt mondod, a kisebbségi magyar irodalom szerepe és feladata. Hát igen! De bizonyosan egyetértesz velem, ha szavaidat így értelmezem: kisebbségi és magyar, ahogyan például Tamási Áron életműve hordozza erdélyi létünk csodáit, halálunkat és remélt rendes feltámadásunkat. A szerep és feladat pedig égi magasságba száll. A teremtés örök emberi feladataként válik a költészet részévé.

– Visszatérve a közösségi gondokra: korábban gyakrabban hallottuk intő szavad közös ügyekben. Újabban hiányoljuk szavad, vajon miért? Hogyan látod a határon túli magyarság jövőjét? Miként ítéled meg a romániai magyarság megmaradásának esélyeit a bukaresti fordulat óta? Valós lehetőségek nyíltak-e meg, vagy újabb illúziók áldozatai vagyunk?

– A romániai magyarság politikai küzdőterén két irányzat hívei csatáznak egymással. Egyik – önmagát radikálisnak nevezve – azt állítja a másikról, hogy megalkuvó, „neptuni árulókat” dédelget, és együtt fog bukni a mostani kormánnyal. Ebben a hatalmi vetélkedésben, amelynek fanatikusai a személyemnek szóló, halálos fenyegetésektől sem riadnak vissza, egyelőre nem látom lehetségesnek régi publicisztikai munkásságom folytatását. Ez viszont szépirodalmi terveimnek válik hasznára. Nem biztos tehát, hogy közügyi gondjaim pihentetésével haszontalanságra adtam a fejemet. Illúziók fenyegetnének? Nem hiszem! Az RMDSZ kormánycsapata a józan cselekvés híveként próbál megragadni olyan történelmi lehetőséget, amely – mint minden cselekvés – ugyancsak kockázatos. Jobb lehetőség viszont nem mutatkozik.

– Felelős magyar értelmiségiek mind jobban sürgetik egy átfogó nemzetstratégia kidolgozását. Véleményed szerint melyek lehetnek e kidolgozandó magyar nemzeti stratégia legfőbb alapelvei? Melyek a legfőbb magyar nemzeti gondok és teendők?

– Olyan nemzeti stratégiára van szükség, amelynek fokozatos megvalósításával a határon túli magyar nemzeti közösségek elnyerik autonómiájukat. Azok a példák, amelyekre hivatkozni szoktunk, modell értékűek. Ilyen a katalán, a dél-tiroli, a finnországi példa: az európai megoldás lehetősége, amelyet gyarmattartóink eszelősen tagadnak.

Maradna még egy számvetés: a közéleti kalandok összegzése mostan, hogy minden tiszteletbeli „funkcióról” lemondtam. Ez is hosszadalmas történet, fordulatairól bőven írtam Szemet szóért című könyvemben.

(Beke Mihály András, 1997)

Be nem gyógyuló seb…^*

Louis Hémon Maria Chapdelaine című regényében (1910), melyet a québeciek szinte vallásos tisztelettel öveznek, a címbeli hősnő kezéért három legény vetélkedik: egy erdőket járó, vadászó, indiánokkal kereskedő, vonzó külsejű „szabad ember”, egy amerikai nagyvárosba, Bostonba áttelepült, gondtalan életet élő emigrált kanadai és egy otthon, a faluban maradt, dolgos, becsületes, de kissé együgyű parasztfiú. Miután az első, akit Maria igazán szeretett, egy útja alkalmával halálát leli a kanadai télben, Maria – a kivándorlás szirénhangjai dacára és mintegy önfeláldozásképpen – a harmadikat választja, otthon marad. Ebben az elhatározásában nagy szerepet játszik az a misztikus hang, amelyet döntése előtt hall, és amely a többi között ezt mondja: „Háromszáz éve, hogy idejöttünk, és itt maradtunk… Azok, akik e földre vezettek bennünket, nem éreznének sem keserűséget, sem csalódottságot, ha visszajönnének közénk, mert igaz ugyan, hogy sokat nem tanultunk, de felejteni sem felejtettünk el semmit. […] Itt minden, amit magunkkal hoztunk, hitünk, nyelvünk, erényeink, és ha tetszik, hibáink is szent, sérthetetlen dolgokká váltak, s azoknak is kell maradniuk mindörökké.”

– Mi jut eszébe minderről egy olyan erdélyi magyar írónak, aki egyik drámájában, az Advent a Hargitán címűben egyebek közt egy boldogulásáért szülőfalujából messzi földre, talán éppen Amerikába kivándorolt lányt sirat, és aki 1991-ben egyik hitvallását így fejezte be: „Maradunk, ahol eddig voltunk, és leszünk, ahol vagyunk – ezerszáz éves szülőföldünkön.”

– Louis Hémonnak, sajnos, egyetlen művét sem ismerem. Irodalmi lexikonból tudom, hogy Maria Chapdelaine című regénye magyar fordításban is megjelent 1957-ben Budapesten. Kanadai olvasó nehezen értené meg bővebb magyarázat nélkül, hogy mi, romániai magyarok miért nem vásárolhattunk Erdély könyvesboltjaiban Magyarországon kiadott könyveket. Kulturális egyezmény alapján, paranoiás cenzorok válogatásában és kis mennyiségben importált ugyan könyvet az állam, ám ez is csak szépségtapasz volt a diktatúra ábrázatán. 1958 tragikus esztendeje volt az erdélyi magyarságnak. Kolozsvárott ekkor mondták ki az önálló, magyar oktatási nyelvű Bolyai Tudományegyetem halálos ítéletét. 1948, az iskolák államosításának esztendeje után ez volt a második szőnyegbombázás, amely a kétmilliós erdélyi magyarság ősi kulturális intézményrendszerét földig rombolta. Így tehát Románia és Magyarország kapcsolata fokozatosan és újból megromlott. A hetvenes években Nicolae Ceauşescu már felépítette azt a „berlini falat”, amely fölött a madár sem szállhatott el nyugat felé, a „revizionistagyanús Budapest” irányába. A falon túl maradt hát Hémon regénye is – a Bibliával együtt, amelyet leginkább üldöztek Bukarest szellemi vámtisztjei. Annak idején az egész keresztény világban megdöbbenést és fölháborodást keltett a hír, miszerint az erdélyi református híveknek nyugati adományként küldött ötvenezer Bibliát – valószínűleg Elena Ceauşescu asszony utasítására – papírgyárba szállították, bezúzták, majd vécépapírt gyártottak belőle. Történelmi súlyú, emlékezetes galádság. Kultúra és szentséggyalázásban meghaladja Omár kalifa cinizmusát, mikor is Alexandriában a híres-nevezetes könyvtár (muszeion) ősi irataival, papirusztekercseivel fűtötték a város közfürdőit.

Az ortodoxiát, Románia államvallását sem a diktátor, sem a felesége nem merte volna bibliaégetéssel fölháborítani. Az említett szent könyv azonban magyar nyelven hirdette Isten üzenetét, Jézus tanításait a szeretetről, a gyűlölet sátáni eredetéről. A fanatikus ateistákban dühöngő xenofóbia ezúttal is Kálvin János reformált erdélyi magyar lelkeit alázta-gyalázta meg. Mire számítva? Trianon óta, vagyis háromnegyed évszázada minden gyerek tudja végső célját a román nacionalizmusnak: a más nyelvet beszélők, kisebbségi népcsoportok, főleg magyarok, németek és zsidók asszimilálása vagy elűzése az országból. Nem oly nyíltan persze, ahogyan Isten űzte ki Ádámot és Évát a paradicsomból. De nem ám! Hanem ördögi leleménnyel, luciferi módon, álnokul, képmutatással, oly módon, hogy százezrek kiűzetését a „szabad költözködési jog” nagylelkű adományaként üdvözölték s jutalmazták nyugati körökben. Egyes nyugati politikusok, sajnos a mai napig is elismeréssel nyugtázzák kelet-európai kriptokommunisták, sovén államférfiak nyilatkozatait arról, hogy országaik nemzeti kisebbségeinek „az európai normákat meghaladó” jogokat adnak.

Nos, ilyen körülmények között szoktuk hangoztatni a jogfosztás mindenkori következményeit. Klasszikus, forradalmár költőnket, Petőfit idézzük például, 1847-ben írt versét, amely így kezdődik: „Még kér a nép, most adjatok neki! / Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, / Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?” Annak idején Bécs megrettent a költő szavaitól. A mai román vezetés már csak mosolyog rajtuk. Jól tudja, hogy ha következetesen elutasítja önrendelkezési követeléseinket, akkor a nép, a magyar kisebbség valóban „fölkel és nem kér, de vesz, ragad” – mit vesz, mit ragad? Botot, vándorbotot! És emigrál, disszidál, kivándorol Magyarországra, Svédországba, Amerikába, Ausztráliába, Kanadába…

A magyar exodus mindinkább az ősi zsidó exodus kései párjaként döbbenti meg azokat, akik még adnak valamit az emberiség erkölcsi értékrendjére, és szívükben él még az empátia, a szánalom és a szolidaritás érzése.

Így jutunk vissza, kedves barátom, az ön québeci példájához, Maria Chapdelaine hangokkal teli éjszakáihoz. Ezek valóban a mi erdélyi sorsunkra emlékeztető éjszakák. Mikor az Advent a Hargitán című drámámat írtam, nem gondoltam, hogy éppen Québecből jön visszhang a mi történelmi aggodalmainkra. Persze, tévedés lenne a québeciek és az erdélyi-romániai magyarok helyzetét azonosnak tekinteni. Mert úgy tudom, Québec francia ajkú lakossága önálló államiságának megteremtésére törekszik évtizedek óta. Az erdélyi-romániai magyarság mai politikai törekvései között nem szerepel ilyen cél. A mi kétmilliós nemzeti közösségünk olyan autonómiát követel, amilyen például a dél-tiroli – tehát Olaszországban élő – osztrákok, valamint a finnországi svédek autonómiája. Mondanom sem kell, hogy ez a mi követelésünk ma még paranoid indulatokat kelt román kormánykörökben.

– „Utolsó, védő köntösünk a nyelv!” – olvashattuk az egykori kolozsvári magyar nyelvű folyóiratnak, a Falvak Népének a jelszavát egyik emlékező vallomásában, Az én egyetememben. Valóban elegendő védelmet nyújt egy nemzeti kisebbségnek egy más nyelvű nemzetállamban identitása megőrzéséhez az anyanyelv pajzsa, s mit kell tennie az embernek, kiváltképp, ha író, hogy ez a védőköntös vagy -pajzs megmaradhasson neki?

– Történelmi példák mutatják, hogy valamely nemzeti nyelv a legrosszabb körülmények között is, a legsúlyosabb etnikai üldöztetés idején is megtartó erőnek bizonyul, de nem a végtelenségig. Metaforák születtek nemzeti jogaiktól megfosztott közösségek költőinek ajkán: nyelvédesanyánk, erős várunk a nyelv, hazánk a nyelv. A nemzeti nyelv valóban mentőövként tartja felszínen a vészes hullámok közé lökött embert, de – ismétlem – csak időlegesen. Keserves évtizedek után a jogtalanságban egyén is, közösség is kimerül, fokozatosan megtörik, aláveti magát az asszimiláció erőinek, vagy pedig örökre elhagyja a szülőföldjét. Különben mi mással magyarázható, hogy több mint hetvenöt év alatt a romániai magyarság létszáma alig tizenöt százalékos növekedést mutat, míg az erdélyi románok létszáma ebben a periódusban a négyszeresére növekedett?

Ön pedig azt kérdi: mit kell cselekednie ilyen helyzetben az írónak? Fiatalkoromban azt válaszoltam volna, hogy „minden magyarnak legfőbb kötelessége” s a többi. Most azonban, a hetvenedik évem küszöbén, az általánosítások veszélyének tudatában azt mondom: akinek írói-művészi alkata engedi, cselekedjék Voltaire halhatatlan példája szerint. A nagy francia humanista az üldözöttek védelmezőjeként is erkölcsi mércét állít az írástudóknak. Hogyan is emlékezett ő minden esztendő augusztusának 24. napján Szent Bertalan éjszakájára? Lázasan. Azaz betegen. Ez a följegyzése nem lehetett metaforikus jellegű. Elhiszem neki, hogy az üldözöttek Don Quijotéjaként a fanatizmus borzalmainak emlékét soha be nem gyógyuló sebként viselte. Voltaire nagy hatással volt rám, és vele vallom ma is, hogy a nacionalizmus szörnyének csak a füleit sikerült megnyirbálni, holott a fejét kellene levágni.

– Kanadában a parlamentáris demokrácia – az angoloknak a franciák fölött aratott 1759-es győzelme és azóta tartó egyre nyomasztóbb számbeli, gazdasági, politikai fölénye ellenére – a legnagyobb (Erdélynek majd a tizenötszörösét kitevő) francia nyelvű tartományban, Québecben lehetővé tette, hogy a hivatalosan kétnyelvű országban ennek a tartománynak 1974 óta csupán egy hivatalos nyelve legyen, a francia. A híres 101-es törvény megtiltotta angol nyelvű feliratok, cégérek, reklámok elhelyezését Montreal utcáin, üzleteiben, munkahelyein. Képzelje el (álmodjunk egy kicsit), hogy Kovászna megye parlamentje, miután az RMDSZ megnyerte a választásokat, törvényt hoz a magyar nyelv kizárólagos használatáról: az iskolákban csak magyarul folyik az oktatás, a munkahelyeken csak magyarul juthat valaki álláshoz, s a román nyelvű kisebbségnek csak azon tagjai iratkozhatnak be román nyelvű tanintézetbe, akik igazoltan legalább két-három generáció erejéig ottani őslakosok! Kiállna egy ilyen törvény mellett?

– Említettem már, hogy objektív okok, sajátos körülmények miatt helyzetünk nem azonos a québeciekével. Romániát nem lehet oly módon megítélni, mint Kanadát, amely szövetségi állam. Történelmi háttér, etnikai viszonyok, nyelvileg kompakt és vegyes települések, nemzetiségi szórványvidékek, gazdasági követelmények határozzák meg ezt az európai régiót, amelyben a romániai magyarság területi autonómiát követel magának, s az önrendelkezés adekvát formáit igényli az ország azon területein, ahol abszolút létszámbeli kisebbségben él. Ami pedig az álmokat illeti: az erdélyi magyart visszaröpíthetik Szent István, avagy Mátyás korába is. Az álmodozás, a képzelet játékának tere viszont nem a politikáé, hanem a poetica licentiáé. A politika a reális lehetőségek tudománya, miként azt már Széchenyitől is megtanulhattuk. Magam tehát olyan törvény mellett állok ki, amely a nyugati demokráciákban kikristályosodott emberi jogok birtokosává avat mindenkit Romániában.

De hadd térjek vissza néhány mondatára! Itthon, Romániában, számos emberi jog betiltásának földjén, megannyi kisebbségellenes, magyarellenes, abszurd, sőt paranoid tiltás közepette már nem csodálkozom, legföljebb fölháborodom azon, hogy Kolozsvár polgármestere epilepsziás rohamot kap egy Bartók-évforduló zenei műsorát magyarul is hirdető plakát láttán. Mint tudja, az 1990 márciusában kirobbant marosvásárhelyi magyarellenes pogrom „nyitányára” nyelvi konfliktus adott okot március 16–17-én. Mi történt? Horribile dictu! – a város 28-as számú gyógyszertárának kirakati üvegére a Farmacie (Pharmacie) szó mellé magyarul is kiírták a város százharmincezer magyar lakójának kedvéért: Gyógyszertár. Ebből támadt a véres konfliktus. Több ezer román nemzetiségű polgár futott össze a „borzalom”, a „nemzeti gyalázat” színhelyére, hogy csaknem két napon át törve-zúzva, ártatlan magyar járókelőket bántalmazva, külföldi újságírókat rugdosva, technikai fölszerelésüket – nagy értékű kamerákat – összetörve tiltakozzon a „nemzetállamot” ért támadás ellen. A „támadó”, mint azt egész Európa tudja már, egyetlen magyar szó volt! „Mondo cane!”

Ezek után talán nem kell bővebben magyaráznom, hogy nem értem az említett 101-es „híres törvény” racionális indokoltságát. Attól függetlenül, hogy valamely országnak, régiónak, autonóm területnek hány hivatalos nyelve van, a civil társadalom számára nyelvi tiltásokat, kötelező normákat általános érvénnyel megszabni nem lehet. Fönnakadni például egy fogpasztareklám angol szavain, és épp Kanadában? Ezt nem értem. Viszont ily roppant távolságból vitatni québeci jelenségeket: kockázatos okoskodás.

– Ha ez sem volna elég a magyar nyelv s egyáltalán magyar mivoltának életben tartásához, híve lenne-e annak, hogy Kovászna megye – több száz kilométerre attól az országtól, amelynek a magyar a hivatalos nyelve, tehát a közös határ minden reménye nélkül, meg egyébként is: a maga partikuláris identitása biztos tudatában – népszavazást írjon ki függetlenségének – állami szuverenitásának – kikiáltása érdekében?

– Akkor tehát újabb álmodozás? A fölkérés önmagában nem tekinthető abszurdnak. Szárnyacskákkal bíbelődő, gyermeki álom jelezte az embernek azt a vágyát is, hogy elszakadjon a földtől, magasba szálljon. És lett belőle repülőgép, holdrakéta.

A vágyak első moccanásában tehát semmi sem bizonyos, ám az abszolúte biztos, hogy az erdélyi Kovászna megyéből a maga kétszázharmincháromezer lakosával, amelyből százhetvenötezer magyar nemzetiségű, ötvennyolcezer pedig román, tehát hogy ebből a kis gyülekezetből éppúgy nem lehet magyar államocskát létrehozni, miként hóból nem lehet tartós szobrot alkotni, melyet az ifjú Michelangelo kudarca is bizonyított. Istenem, feljött a nap!

De hát ezen most ne múljék a mi beszélgetésünk haszna, amit főleg attól várok, hogy a québeciek is megtudhatják, legalább részben: mit jelent Erdélyben az a szó, hogy Trianon-szindróma.

– Elkötelezett írónak tartja magát? Mit jelent az ön számára ma az adott körülmények között elkötelezett írónak lenni?

– Olyan időben, mikor bizonyos körökben mélyen megvetik, megbélyegzik azt a művészt, akinek nemzeti gondjai is vannak; mikor mind gyakrabban olvasható olyan fejtegetés, miszerint az író, a költő, akár az Isten, egyedül önmaga által és csakis önmagáért létezik, nincs kedvem e kérdésbe belebonyolódni. Hanem inkább megkérném: tegye lehetővé, hogy mintegy beszélgetésünk részeként megjelenjék francia nyelven is egyik beszédem, amelyet Debrecenben mondtam el az erdélyi magyar iskolák megmentésének ügyében! Köszönöm.

(Vígh Árpád, 1997)

Ki vagy te, Sütő András?^*

– Mikor érintett meg az irodalom?

– Nem érintett. Valójában foglyul ejtett. Oly módon, hogy tízéves korom idején beszabadultam a szülőfalu iskolájának könyvszekrényébe. Volt benne összesen száz könyv, a magyar irodalom kis gyűjteménye, még abból az időből, mikor Magyarországot még nem darabolták volt fel. Isten csodája és román tanfelügyelők figyelmetlensége folytán e kis könyvtárat nem purifikálták; nagy részét elolvashattam. Aztán egy napon azon kaptam magam, hogy Jókai modorában szülőfalumban megesett dolgokról kezdek írogatni.

– Mikor kezdtél bizonyos lenni abban, hogy író leszel?

– Remélni sokszor reméltem, bizonyosságot nemigen éreztem. Még akkor sem, ha kritikai elismerés fogadta munkáimat. Azt hiszem, ha írásra adja a fejét az ember: az Arany János-i kételytől soha nem szabadul.

– Mi a legszebb s mi a legkeservesebb az író életében?

– Egyik az álmodozásban fogant tervezés, a készülődés. Másik a megvalósított mű egybevetése megálmodott változatával.

– Hát általában az ember életében?

– Ami legszebb, az egyúttal a legkeservesebb is. Például a tiszta lelkiismeret tudata némelykor éppenséggel az életedet kéri. Ha szerencséd van – mint nekem is volt –, csak életed fényének felét, fél szemed világát ragadja el tőled ez a követelmény. Te pedig megmaradsz.

– Hány otthonod volt – van?

– Valójában egyetlenegy: ahol beköthetik a szemem és körbehordozhatnak hegyen-völgyön, utcákon, erdőkön, füves tereken, poros ösvényeken – mindig tudom, hol vagyok, talpam alatt a helyet hogy hívják. Ez a szülőfalu és környéke.

– Van-e káros – és mi a jó szenvedélyed?

– Ami káros, már csak volt, aztán elhagyott az ifjúságommal együtt. Nyugodjék békében. Ami maradt: természetesen példás szenvedély, már-már Szent Ferenc-i. Az ember a halakat, a sült halakat is csak jóra intené.

– Mi hiányzik az életedből?

– Az a világ, annak az országnak az ismerete, amelyet egy Mikszáth, Krúdy és Ady láthatott még, s amely őket eleven mivoltukban láthatta.

– Mik a hibáid?

– Engedtessék meg közülük csak a legnagyobbat megemlítenem: azt, amelyik az összes többit, a kisebbeket, erényeimként igyekszik elfogadtatni.

– Türelmes vagy, vagy hirtelen?

– Leginkább türelmes, csakhogy ez nálam lassan gyülemlő gyúanyag, amely robbanásszerűen csap türelmetlenségbe.

– Magányos vagy, vagy társaságos?

– Némelykor éppenséggel kínzó magányérzet következtében jobb sorsra érdemes napokat töltöttem el társaságban, baráti körben.

– Melyik művedet szereted a legjobban?

– Csillag a máglyán, Advent a Hargitán.

– Volt-e nehéz sorsú írásod?

– Attól kezdve, hogy szembefordultam az irodalompolitika idillikus követelményeivel: minden írásom elfogadtatása, megjelentetése gyötrelmet jelentett. 1980–90 között minden munkámat Budapestre csempésztem át, amiért Bukarestben börtönnel is megfenyegettek.

– Mit szeretnél még megírni?

– Azt a könyvet, amelyet valószínűleg soha nem fogok megírni. Ehhez ugyanis több a kedvem, mint a földi vándorútra kiszabott időm.

– Mi keserít, mi vigasztal?

– Az keserít, hogy Erdélyben ugyanazt a magyar sorsot hagyom magam mögött, mint amelyikbe beleszülettem. Az vigasztal, hogy néhány évtized múltán mindaz, ami balkáni: európai lehet Erdélyben is.

– Mire gondolsz szilveszter éjszaka a Himnusz hallgatása közben?

– Hogy a balsorsot, mely régen tép, nem lehetne már egyszer üstökön ragadni?

(Farkas László, 1997)

Őrszem a Hargitán^*

Budapesten is erdélyi ember: szelíd tekintettel, kemény és tiszta tartással jön-megy. Kézfogásában nagy elődök melegsége bujkál, szavaiból örök magyarságféltés csendül ki. Formálta, égette Isten: szegénységet, megpróbáltatást, a mindennapok küzdelmét adta neki, hogy szóljon a megfélemlítettek nevében.

Születésnapján a Nemzeti Színház művészei köszöntötték családias légkörben, a szeretet számtalan megnyilvánulásával kiegészítve. A mostani beszélgetés is akkortájt készült, nehezen, szinte mondatonként, ahogy zsúfolt programja engedte.

– Kezdjük a jelennel: néhány nap és 70 éves leszel. Ha visszatekintesz az életedre, elmondhatod-e, hogy elégedett vagy? Ha újrakezdhetnéd, ugyanúgy élnéd-e végig?

– Tartok tőle, hogy pályafutásom megismétlésének csodája közben is régi bőrömben maradnék. Hogyan tanultuk Mikestől? Vagyok, aki voltam, s leszek, aki vagyok. Nem valamilyen „törhetetlen hősiesség” folytán, hanem az ember sorsát meghatározó külső és belső törvények következtében.

– Édesapád földműves volt: mit kaptál tőle? Édesanyád is „hőse” a mostani születésnapnak, félve kérdezem: él-e még? Mit tenne az ünnepi asztalra?

– Anyám könnyű álmot ígér című könyvem alakjai 1970-ben valamennyien éltek. Azóta nagy részük meghalt. Apám 1989 januárjában, anyám hat évvel későbben hagyott el minket. A legendásan népes Székely és Sütő család majdnem teljesen kihalt már Pusztakamaráson. Fiatalabb hajtásaik jórészt elszóródtak a nagyvilágban. Negyedszázaddal korábban még együtt lehettünk a szülőfaluban és az említett könyvemben. Az elmúlt ordas idők szerteriasztották a seregélycsapatot. Félszáznyi unokatestvéremből egyesek Amerikáig menekültek, mások Magyarország polgárai lettek. Nézek utánuk öregen és csodálkozva. Félezer évig e két család folyamatosan pusztakamarási volt. Egy váratlan vihar jórészt tovasodorta a Mezőségről. Egybegyűjteni többé nem lehet… Anyám kedvesen évelődő szavait hallom húsz esztendő távolából: „Lehetséges, fiam, hogy már ötvenéves vagy?” „Tény és való, mama.” „Ó, jaj! Hát én már olyan öreg vagyok?” – röppentett felém játékos ijedelmet, hogy aztán átöleljen engem. Rég volt. Nyugoszik apám és Jóska öcsém mellett, Kemény Zsigmond szomszédságában és Isten kegyelmében.

– Hová gyökereztethetjük vissza az irodalom szeretetét? Az írást?

– Író teremti az írót. Gyermekként, enyedi tanítóképzősként Jókait, Mikszáthot, Móricz Zsigmondot, Tamási Áront olvasva kaptam kedvet, sugallatot az íráshoz. Ők vittek engem kísértésbe a teremtés boldogságával, amelyet általuk én is megkívántam. Rám sugárzott hatásuk például az volt, hogy amíg meséltek, képzeletbeli világokat teremtettek, paradicsomi boldogságban fürödtek. Velük és általuk kezdtem megvilágosodni az örök kérdés előtt: Mi végre vagyunk a világon? Azért, hogy meséljünk! Magányunk oldásaként beköltözzünk embertársaink szívébe.

– Németh László mondja valahol: „Az írás nemcsak önéletrajz, gyónás is.” Meg akarunk szabadulni valamitől, ami teher a számunkra; ez lehet öröm és fájdalom is.

– Azt hiszem, Németh László önnön alkatának megfelelő ars poeticát fogalmazott meg. Jómagam, talán a harmadik drámám megírásakor, így próbáltam válaszolni az indítékaimat firtató kérdésre: nem azért írtam, hogy eggyel több legyen színpadi munkáim száma, hanem hogy eggyel kevesebb csomó nyomja a torkomat. Az ember hiszi, hogy így van ez. A néző, a kritikus azután vagy hiszi maga is, vagy nem, és ez ellen nincs apelláta.

– Hogyan „tévedtél” a színpadra?

– Színpadra téved az ember csalogatás folytán, tévedésből, ám ha megmarad ott: természetének, benső késztetéseinek enged. A novella-műfaj rokonságban van a színjátékkal, én pedig a rövid műfajokban kezdtem kísérletezni diákként Kolozsvárott. Későbben Erdély nagy magyar színészei és rendezői kértek új s új színpadi munkát. Ilyen volt Kovács György, Harag György, Héjja Sándor, hogy csak azokat említsem, akik elmentek Kháron ladikján…

– Milyen emlékeket őrzöl Tamási Áronról s a többi nagyokról?

– Tamási Áront mesteremnek tartom, de nem a dramaturgiában. Drámát, azaz tragédiát ő nem írt, én pedig főleg ezekkel kísérleteztem. Vidám játékot is írtam persze, amelyekben a replika novellisztikus villanásai rá is emlékeztetnek. Tamásiról Németh Lászlóval vallom, hogy nem csupán a prózában, hanem színpadi művészetében is korszakos jelentőségű. Szürrealista és abszurd vonásai révén messze meghaladta korának magyar drámairodalmát. Boldog voltam, amikor 1956-ban megismerkedtem vele, azután pedig közös székelyföldi gondokban lett atyai barátommá… Ugyanezt mondhatom Kós Károlyról, Asztalos Istvánról és Zsögödi Nagy Imréről is. Sokkal fiatalabb voltam náluknál, mostan pedig ott barangolok magam is az ő elmenetelük magaslati régiójában, ahol az örök hó fehérlik, a fagyos tájnak ragadozója pedig a leselkedő halál. Nem azért mondom, hogy pap után kiáltson valaki, hanem tapasztalatból. Nemzedékemet kegyetlenül gyéríti az elmúlás. Az ember csak nézelődik: Hová lett hajnali időknek megannyi énekes csapata?

– Milyen volt a te 70 éved?

– Történelmünket nézve nem a legrosszabb. Anyám könnyű álmot ígért, de könnyű álom az övéké, a holtaké, az enyém nehéz volt.

– Készülnek-e újabb művek?

– Regény, esszé, dráma van készülőben, de az íráshoz nyugalmas magány kell.

– Milyennek látod ma az erdélyi magyarság sorsát? Hiszel-e abban, hogy a régi sebek begyógyulnak és új, értelmes életet élhettek?

– Jókor jön a kérdés. Létvégi, komor gondokat oszlatva az erdélyi magyarság megmaradásának ügyére figyelmeztet. Milyen tehát a sorsunk? Nem könnyű, de a jövőnek biztató jeleit mutatja. Drámai küzdelemben alakul, de közelebb kerültünk Európához, a kisebbségi kérdés demokratikus megoldásának lehetőségéhez. Messze vagyunk még attól, amit a spanyolok, az olaszok, a finnek emberi jogokban megadtak másajkú nemzeti közösségeiknek. A példák azonban a románok szeme elé kerültek, így nemigen mondható már, hogy Európa nem ismeri a kollektív jogok gyakorlatát, az autonómiát, amely megillet minket is Romániában. A sebek csak akkor fognak begyógyulni, ha a háromnegyed évszázada fenyegető asszimilációs veszedelmek a balkáni lét múltjává lesznek. Lám, csupa feltételes módban említett reménység, amelynek éltetője a bátor cselekvés. Erre van szükségünk.

(Fenyvesi Félix Lajos, 1997)

„Uram, maradj velünk, mert esteledik”^*

– Karácsonyi ünnepeidet gyakran felidézted az Anyám könnyű álmot ígérben, s látomásos nagy költői játékodban, az Advent a Hargitán-ban. De hogy teltek a kamarási húsvétok? Erről nemigen írtál. Egyik húsvéti ámulatodnak tréfás beszámolóját ismerjük csupán: vándor pópák kézi hajtású mozivetítését mesélted régen, egy beszélgetésünk alkalmával.

– Úgy emlékszem, görög katolikus szerzetesekről meséltem, hogy valamikor a harmincas évek elején az én falumba is ellátogattak húsvét táján, Jézusról szóló filmet vetíteni. Villany nem lévén, kézi hajtású masinát működtettek, kurbliztak, verejtékeztek szegények. Isten tudja, miért: számomra, aki 5-6 éves lehettem akkoron, a jót akaró szerzetesek igyekezetének komikuma vált emlékezetesebbé. Hiszen a közelgő húsvét, a feltámadás ünnepe – talán nem túlzok, mondván – áhítatos tűnődésre késztetett engem. A keresztyén mitológia legszebb mozzanatait, kivált az Újszövetségből valókat már vasárnapi iskolában hallhattam papunktól, kántorunktól, tündérlelkű tanító nénitől. Ünnepeink első helyén ragyogott, lobogott, szikrázott nyilván: karácsony. A betlehemi Gyermek születésének örömét, csillagos misztériumát mintha másként, azaz közvetlenebbül, változatos epikai fordulatokban éltük volna át; a húsvéti ünnepkörhöz képest karácsony kicsit és nagyot, valamennyiünket szorgosabb, áhítatosabb cselekvésre serkentett. Elég, ha csupán a betlehemes játékunkat említem föl. Advent második vasárnapján kezdtük el a próbákat, a díszletkészítést, szövegmondást, énekgyakorlatokat. Kettős öröm volt ez: részint a csapatos együttlét vidámsága és izgalma töltött el, másrészt a közelgő szenteste és karácsonyunk éjszakája küldte felénk, sugározta szívünkbe, lelkünkbe csodás ígéreteit. Képzeletem szárnya fáradatlan volt. Ennek úgy is kellett lenni, mivel betlehemes angyalként a két vállamon fehér papírszárnyaimat rebbentve allelujáztam gyalogos társaim élén a kivilágított ablakok felé. Akkor egy alkalommal – magaslati helyről a názáreti Gyermek fölött virrasztó falut elnézve – különös, máig felejthetetlen érzés kerített hatalmába. Mi volt ez? Illő Igét nehezen találok rá. Varázslat? A csillagos éjszakával tovatűnő káprázat? Mezei Robinsonként elszenvedett napjaim magányának vége és szertefoszlása a közösségi szeretet fénykörében? Öröm, csodálat és valóságos, bár néma ujjongás töltött el annak tudatában, hogy odalent a völgyben világló ablakok értünk virrasztanak; minket várnak, betlehemeseket. Íratlan törvénye volt annak, hogy érkezésünk előtt lámpát oltani nem szabad, kaput zárni, reteszelni, lefeküdni: szentségtörés. Emberlétünk bűnei, fájdalmas ütközései, szégyenletes titkai fölé emelt akkor engem a szárnyas pillanat, amelyről eszem tudja, hogy mulandó, de szívem minden advent kezdetével visszavárta, és meg is érkezett törvényszerűleg, a csillagjárás pontosságával. Jött, mert vártuk, és elébe mentünk, mert hívott bennünket, és akár tudtuk, akár nem: minden alkalommal szelídített valamit rajtunk, vadságra hajlamos lelkeken.

– De talán ugyancsak emlékezetes lehetett az enyedi, majd kolozsvári diák számára a húsvét is, az ünnep, a vakáció, a Mezőségen is eleven húsvéti szokások alkalma…

– Az volt és maradt persze. A diáknak is, aki voltam, az öreg pusztakamarásinak, akivé lettem, mert ugyebár az Idő embereken lépdel, és erről leszoktatni lehetetlenség. Nos! Epikai emlékeim gyakrabban leptek meg hajdani karácsonyok irányából, s ritkábban a húsvéti ünnepkör fényes napjaiból. Mennyire találó pedig Ady Endre megállapítása, hogy virágvasárnaptól húsvétig a keresztyén mitológia legfelségesebb strófáit éljük át. Azt az emberi és isteni színjátékot, amelynél csodálatosabbat, megrendítőbbet és fölemelőbbet kétezer esztendő géniusza, Istent kereső szellem szárnyalása, embert megváltó szándéka, üdvtana nem alkotott. Az Újszövetség: írásműként is csillagremeklés, a legtökéletesebb formai zártság a gömbnek alakzatában. Nem csodában tapasztalván a mezőségi kálvinista rokon, avagy bibliás nagyapám emlékbe költözött szavainak máig eleven visszhangját a szülőfaluban: emberi létünkről minden elmondatott az Evangéliumban. A többi hitünk és hitetlenségünk vigasza vagy reménytelensége. „Mondd, fiam! Hiszed-e még Istent?” – kérdezte jóanyám, hallván, hogy Kolozsvárott ateisták közé keveredtem. „Azt hiszem, hogy mindhiába keresem; nem hiszem, de félem Őt!” – mondtam keserves őszintén, miközben feddőleg és megbocsátóan átölelt anyám. „Ha féled Őt, és aszerint cselekszel, meg is találod majd, fiam” – mondta saját hitével, amelyet soha nem szavakkal, hanem mindig cselekedetekkel bizonyított.

Hanem a húsvét – karácsonnyal ellentétben – leginkább népi szokások vidámságába kevert el minket: hajnalfát tűztünk ki lányos házak kapujára; tojásfestés, locsolás, azaz öntözködés, szoknyás tündérek nyakon öntése kútvízzel, mondókás köszöntése, preckelése szagos vízzel kalácsillatú, áhítatos otthonokban, ám ezenkívül istentiszteleten prédikációt hallgatva leginkább befogadói, meghallgatói voltunk csupán az ünnepkör eseményeinek. „Elveszne a hit, öngyilkos lenne a lélek, ha az első istenember keresztje nem volna!” – olvastam később Ady sorait nagypéntek drámaiságáról, amelyet magányosan éltem át inkább, s nem annyira közösségileg, mint a katolikusok például. A nagyheti templomi énekek legfájdalmasabbja volt a 114., a megfeszített Jézus elsiratása. Virágvasárnap és húsvét között, két fényes nap közé telepedve: a borzalom, az emberi iszonyat megtestesüléseként sötétlett nagypéntek, sírásba fulladtan, gyászba öltözötten a megtöretett remény; a Gonosznak győzelme, röhögve tomboló latrok seregének istencsúfolása; a bosszú győztes üvöltése a pálmás-babéros, virágesős vasárnap miatt.

Mint a szélben földre kényszerített füst, úgy vánszorgott énekünk ezen a napon a templomban: „Óh, Úr Jézus mennyi bánat, / Mennyi sóhaj száll utánad.” Más alkalomnál nagyobb lévén szívünkben a fájdalmas emlékezés vágya: az éneknek három versszakán szomorkodtunk átal, könyörgő szavakkal esdve Krisztushoz: „Nézd bánatos szíveinket! / Keresztednél áldj meg minket!”

– A Csíksomlyói passióhoz hasonló egyházi hagyomány bizonyára nem létezett a református Pusztakamaráson.

– Jól sejted: ilyet nem ismertünk. Iménti nagypénteki emlékemmel épp oda akartam eljutni, hogy a puritán reformációval a krisztusi szenvedéstörténetek is feledésbe merültek a századok folyamán. Nem tudjuk például, mikor kényszerült némaságra a karácsonyi betlehemes játék is, amelyet valamikor a század első évtizedében támasztott föl újból papunk vagy kántorunk. „De hiszen ez katolikus szokás!” – hallottam még a harmincas években is a felekezeti elfogultság enyhe rosszallását, amire ragaszkodó szenvedéllyel szoktunk válaszolni: „Betlehemes játék nélkül el se tudnók képzelni karácsonyt!” Ennek testvéreként, húsvét alkalmára passiót is megszólaltattunk volna, ám ilyen játéknak csupán a híre jutott el hozzánk Székelyföldről.

– Lehetséges, hogy dogmatikai gyökere lenne a krisztusi szenvedéstörténet kihalásának a nagyobbrészt református Mezőségen?

– Úgy sejtem, így lehet. Holott a Nemzeti Színház Csíksomlyói passiója a gyönyörű példa rá: milyen felejthetetlen, körkörös, azaz ökumenikus kisugárzása, esztétikai-erkölcsi katartikus hatása volt annak a Marosvásárhelyt is látott előadásnak! Ez a színpadi produkció a biblikus ihletettségű remekművek sorából való. Ha még egyszer az a diák lehetnék, aki a szülőfaluban karácsonyt köszöntő énekek, játékok ügyében szorgoskodtam, mindent megtennék egy húsvéti passióért is. De hát az én koromban az ember szavai törvényszerűleg hasonlítanak Jézus tanítványainak aggodalmához: „Uram, maradj velünk, mert esteledik.” Szép és jó munkát a hajnalok, a harmatos reggelek ígérnek.

– A szórvánnyá lett Pusztakamarás új magyar nemzedékei sok mulasztást bepótolhatnak.

– Ebben reménykedem. Hanem a szenvedéstörténetről régi olvasmányemlék jut eszembe. Egy óriás szellem különös, meghökkentő véleménye, amellyel évtizedek óta vitatkozom, csak magamban persze, és oly módon, ahogy az esendő, gyarló ember lázong a villámterhes, felleges ég ellen. Miről is van szó? Tolsztojnak egy naplójegyzetéről, amelyet 1895 szeptemberében vetett papírra. Többek közt ezt írja: „Eszembe jutott, azelőtt milyen gyakran vitatkoztam vallási dogmatikusokkal: pravoszlávokkal, evangélikusokkal és másokkal. Micsoda badarság. Vajon lehet komolyan érvelni olyan emberrel, aki csupán azt a világképet és magatartást ismeri el helyénvalónak, amelyet ezerötszáz évvel ezelőtt a Konstantin által Niceában összehívott püspökök fogalmaztak meg, amely szerint az Isten egyenlő a Szentháromsággal, s 1890 esztendővel ezelőtt Fiát egy szűz által küldte el, hogy megváltsa a világot… Ilyen emberekkel nem szabad okoskodni. Kímélni, sajnálni, lehetőség szerint gyógyítani kell őket…”

Ne ijedj meg, nem óhajtok elmerülni e bozontos ügyben. Teljesen illetéktelen vagyok rá. Tudjuk ugye: Tolsztojt a pravoszláv egyház kiközösítette magából, s épp dogmatikai „tévelygések” miatt. A niceai zsinat rovására Bernard Shaw is csípős megjegyzéseket tett, mondván, hogy az nem bizonyította, hanem elhatározta, miszerint a Bibliának igaza van, így tehát a feltámadás vitathatatlan.

A tizenhatodik században Szervét Mihállyal együtt ítélték volna máglyára Lev Nyikolajevics Tolsztojt – antitrinitáriusként. „Eretnekségét” a világirodalom szerencséjére kiközösítéssel úszta meg, az utókor előtt pedig mindörökre titok marad e titáni elme megütközése a keresztyén mitológia csodálatos egységén, az emberi szellemnek semmilyen alkotásához nem mérhető tökéletességén. Bizonyos, hogy a szeretet íróapostola a hit teljességének tudatában vetette kritikai vizsgálat alá a feltámadás misztériumát. A lángelme árnyékában mindhiába szerénykedik az elme: Az Újszövetség fényköréből ki nem szakíthatja magát a lélek és a ragaszkodás. A krisztusi áldozat és vigasz teljességéből szikrányit sem lehet zsinati tévedésként elvetni. Mutatis mutandis: nem lenne-é torzó Goethe Faustja annak záró fejezete nélkül? Vajon e remekműnek nem oda igyekszik-e minden mozzanata, hol az angyalok Faust lényének halhatatlan részét a megváltás égi magasába viszik? S vajon Dante Isteni Színjátéka nem lenne-é siralmasan csonka A pokol és A purgatórium iszonyatait feloldó paradicsomi látomás nélkül?

No lám, kedves László! Húsvéti kérdéseid sugallatára kissé elkalandoztam a szülőfalu emlékeitől; abból a világból, amely az időnek beomlott tárnáiban nyugszik, és nem támasztja föl immár csak az emlékezet…

– 1997 őszén Pusztakamaráson a református templomban falunap keretében köszöntöttek téged az otthoniak, kolozsvári, marosvásárhelyi barátaid, írókollégák. Ez alkalommal, az immár hagyományossá lett falunapon szülőfalud református gyülekezetének főtiszteletű Csiha Kálmán püspök úr hirdette az Igét és szolgáltatott úrvacsorát lelkésztársakkal együtt. A megfogyatkozott kamarásiak között milyen érzéssel ültél abban a templomban, ahol egykoron gyermekként hallgattad Jenei Sándor tiszteletes úr prédikációit?

– Ez úgy történt, hogy a falunap, amelynek egyik célja a községből eltávozottak évenkénti egybegyűjtése, engem is magához ölelt, és ha már az is megesett, hogy épp betöltöttem volt a hetvenedik életévemet: említett barátaim, rokonaim, falumbeli atyámfiai erről is megemlékeztek. Először azonban hadd mondjak arról valamit, amire mai napig is lelkesen fölkapott hangsúllyal emlékeznek a kamarási magyarok: „Maga a püspök úr prédikált nekünk!” Nem csodálkozom a büszkeséggel vegyes örömükön. Én sem emlékszem arra, hogy templomunk szószékéről mikor hallhattunk püspöki igehirdetést. Nem panasz ez, nem is rangot leső lelkendezés. Hanem egy vigasztaló fordulatnak jelzése az erdélyi magyar életben. Új közösségi dimenzió épül ki megannyi súlyos omlás-romlás után. Szellemi-lelki talpraállás idejét éljük, mikor az egyházi élet s az emberi jogi küzdelem terein kolozsvári püspök és kamarási presbiter egyazon nemzeti törekvésben vallja a keresztyén tanítás egyetemességét. Csiha Kálmán püspök úr pedig úgy szólt hozzánk Pusztakamaráson, mint akinek hitét, reményét, személyes sorsának, közösségi kötöttségének fájdalmait és vigaszát éppenséggel a mi földünk, édes és keserű, szelíd borongós Mezőségünk táplálta, akár az én életem hitét és reményét is. Onnan hallgattam őt, ahonnan gyermekkoromban az Ige kamarási hirdetőit, és lélekerősítő érzés volt hallanom, hogy a bibliai textus szavai, az evangéliumi üzenet örök tartalmai miként fonódnak egybe nemzetiségi létünk, sorsunk alapigéivel: évszázados megtiportságunkban a fölemelkedés parancsával, reményfosztogatók között a virrasztás kötelességével. Pusztakamaráson, ahol az éjféli szellő mai napig is a nemzetféltésben megtébolyodott Kemény Zsigmond jajszavait hordozza holt-tengeri dombok felett: történelmi tanulságot és mai erkölcsi kötelességet foglalt kristályos gondolatiságba Csiha Kálmán püspök úr. Szavainak aranyfedezete nem csupán a hite, hanem sorsának drámaisága is; az egyházért és magyarságért vállalt szenvedés. A gyötrelmes, a néma, amely enyhén szomorkás moll hangzatot égetett zománcosan a hangjába.

Az érzés pedig, amely felől érdeklődöl s amely egész lényemet betöltötte ez alkalommal: régmúlt ifjúságom zsoltáros emlékeit rebbentette föl a szülőfalu templomában. A magánynak és közösségi létnek páros törvényszerűségben zajló változását, amely egész életre szólóan határozta meg a gondolkodásomat: közösségi kötöttségemet egyfelől, a magánynak örökös szomjúságát másfelől. Gyermekkoromban is úgy éreztem: zavartalan magányom örömei, olvasmányai, tűnődései, merengései nélkül elpusztulnék ugyanúgy, amiként halálos ítéletemet jelentené a közösségen kívüliség, az örökös egyedüllét. A szórványlét szegénységében tehát, művelődési ház híján, egyesületek nélkül, de még magyar táncból is tiltottan, mindenkori legtartalmasabb együttlétünk az istentisztelet volt; vasárnapi, húsvéti, karácsonyi templomozás, aztán – szerencsésebb esztendőben – színjátszás, dalkör és mindenkor persze az iskolában, csapatos játék a réten, erdőn, mezőn és a Kemény bárók mesés hangulatú fenyvesében… A fenyvest forradalom ürügyén kiirtották a tulajdonosaival együtt, a gyülekezet pedig vészesen megfogyatkozott. Néztem szomorúan az istenházát, a mintegy csoda folytán kétszeresére gyarapodott, zsoltárt éneklő kamarási magyarokat… Szomorúságot mondok, mert jól tudtam, hogy a püspöki prédikációt hallgatók fele csak vendégként látogatott a szülőfaluba. A falunap vége úgy viszi el őket is Kolozsvárra meg Isten tudja hová, ahogyan engem is Marosvásárhelyre, az árván maradt szülői ház pedig hályogos ablakszemekkel bámul a változó világba. E változásban pedig a legzordabb hang a matematikáé: valamikori hatvan-hetven gyermek helyett ma mindössze öt-hat elemista küszködik a magyar írás-olvasás tanulásával. No lám, panaszba fúlt a válaszom. Sokaknak nem tetszik ez, főleg, hogy matematika, tehát semmi köze a „magyar búsongáshoz”. Annál több köze van ahhoz, hogy mire vagyunk és leszünk képesek a magunk megőrzésének dolgában.

– Kemény Zsigmond megcsonkult emlékművéről többször is írtál. Sírjának – sírgyalázók kapcsán – elhanyagoltságát, szellemi hagyatékának erdélyi gondozását már a hatvanas években is szóvá tetted nem egy írásodban. Van-e remény arra, hogy e mai helyzet jóra forduljon?

– Remény mindig van. Eredmény a reméltekben: csak nagy ritkán. Erről még csak annyit, hogy tapasztalatom szerint kastélypusztításban, temetőgyalázásban, kegyhelyek rongálásában, magyar múzeumok megsemmisítésében, műemlékek eltüntetésében sehol oly mérvű tatárkodás nem dúlt a diktatúra idején, mint Romániában, pontosabban Erdélyben és az országnak más, magyarlakta területein. Ennek részeként szólok arról, hogy az ódon kúriát, amelyben Kemény Zsigmond életének utolsó három esztendejét töltötte, s amelyben meghalt: a nyolcvanas évek elején vandál módon lerombolták, földdel egyenlővé tették. Csekély áldozattal tatarozható, felújítható udvarház volt, ám helyi, magyar történelmi emléket gyűlölő állami funkcionáriusok büntetlenül garázdálkodhattak buldózereikkel. A Kemény család sírkertjéből elhordták, feldarabolták a fekete márvány sírkövek tetemes részét, és meggyalázták persze Kemény Zsigmondnak és anyjának síremlékét is. Helyrehozatalukra, a kicsi temető rendbetételére tudomásom szerint magyar alapítványi segélyt küldtek Kolozsvárra. A munkálatok műszaki tervei is elkészültek, a megvalósításuk viszont késik, egyre késik esztendők óta… Ennek a részleteiben nem akarok most elmerülni. A jelenségről azonban, az általánosról, amelynek egy Kemény Zsigmond-emlékház csupán a részeként foglalkoztatja szülőfalum s a környék magyarjait, hadd mondom el szomorú észrevételemet. Németországba áttelepült erdélyi magyar atyánkfia, aki most már Európa legvirágzóbb gazdasági életének boldog részeseként tekint minket boldogtalanoknak, kijelenti: a hideg is kirázza őt annak gondolatára, hogy még egyszer ide dugja közibénk az orrát, ugyanis elviselhetetlen és primitív magyarkodás miatt kell itt szenvednie. „Az erdélyi magyarok egyebet sem tesznek, csak folyvást ünnepelnek, emlékeznek, kegyeleti bukfenceket hánynak, szobrot, emléktáblát avatnak, magyar hírességek nevét hordozó utcatáblákért küzdenek stb.” Így van ez? Meglehet, külső szemlélőnek túlzás az említett alkalmak gyakorisága. Romániából elszármazott embernek viszont illenék tudnia, hogy amit hetven év alatt egy sovén állampolitika megsemmisített, történelmi múltunk, ezeréves állami létünk feledtetése közben eltakarított, annak újrateremtése, szétvert otthonunk újbóli berendezése: természetes, jogos igénye a romániai magyarságnak. Önmaga iránti kötelessége is. Az otthonnak, amely európai mintára épült, hogy balkáni indulatok áldozataként veszítse el történelmi arculatát, legalább részben vissza kell adnunk azt, amitől az önkény megfosztotta.

– A téged is útra indító nagyenyedi alma mater fennállásának 175. évét ünnepelte nemrégen. Az erdélyi tolerancia nagy fejedelme, Bethlen Gábor kérdez a távoli múltból: milyen jövő vár a romániai magyar oktatásra? Mennyire lehet abban reménykedni, ha még olyan részletkérdés is, mint a földrajznak és történelemnek román, illetve magyar nyelvű oktatása is Ion Luca Caragiale nevetséges figuráinak szellemi szintjén zajló politikai vitákat kelt, hecckampányokat gerjeszt Bukarestben?

– A nacionalizmus, mint a délszláv tragédia is mutatja, a hitleri kegyetlenséget is túlhaladó kegyetlenségre, mészárlásra képes. Közben hihetetlennek tűnő, abszurd jelenséget is produkál. Nehéz fölfogni, hogy nyugati nyelveket beszélő, diplomás, egyetemi körökben működő személyek, a román szenátus tagjai miként butulhatnak el annyira, hogy például a történelem és földrajz magyar nyelvű oktatásától féltik nemzetük jövőjét, boldogulását. Ravasz elme, okosan felfogott önérdek is közrejátszhat ilyen „féltésben”. Sajnos, a xenofóbia, kiváltképp a magyargyűlölet, a tájékozatlan tömegek cinikus félrevezetése, a legaljasabb emberi ösztönök meglovaglása még mindig bejuttathatja sátáni „nemzetmentőit” a román parlamentbe. Ezek aztán, elvakult gyűlöletükben azzal sem törődnek, hogy például az említett tantárgyak román nyelvűsége, nemzeti fetisizálása közben nem csupán önmagukat, de hazájukat is nevetségessé teszik a nyugati demokráciák köreiben. Már ahol egyáltalán felénk figyelnek.

– Folyamatos rágalom és gyanakvás tárgya, hogy magyar iskolában románul nem tanulhatnak meg a diákok. Az egyházi keretben működő, magyar tannyelvű Bethlen Gábor Kollégium valamikori diákjától kérdem, attól, aki román klasszikusokat, köztük Ion Creangă összes meséit és elbeszéléseit fordította nagy kritikai elismeréssel magyarra: az említett veszély jogos vádja a román hivatalosságnak?

– Kérdésedben a válasz is benne rejlik, de valamit még hozzá kell tennem. Újdonságot. A ’96-os választások óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség is tagja a kormánynak. Ilyenformában a „román hivatalosság” fogalmát ennek megfelelően kell értelmeznünk. Kormányképviseletünk révén közelebb jutottunk annak lehetőségéhez, hogy közel egy évtizede követelt jogaink egy részét a mai román vezetés törvényerőre emelje. Iskolai ügyünket említve egyik legfontosabb követelésünket hoztad szóba. Hát persze, hogy a két világháború közti időben a romániai magyar diák elfogadható módon sajátította el a román nyelvet is egyházi magyar iskoláinkban, a híres erdélyi kollégiumokban… Az a fajta román aggodalom pedig, miszerint a magyar oktatás éppenséggel a magyar ifjúságot sodorja hátrányos helyzetbe, divatos szóval, esélyegyenlőtlenségbe, szóval ez a hagymaszagolgatással keltett könnyes részvét nem egyéb rókahízelgésnél, orcátlan képmutatásnál. A román nyelvi tudásunkért aggódó szenátorok és miniszterek valójában titkon dédelgetett vágyukat kérődzik újra meg újra: az erdélyi magyarság beolvasztását, nyelvünk elfeledtetését. Közel kétmillió magyar ezeréves jelenléte történelmi álmatlanságot okoz a nemzetállam fanatikusainak. A xenofóbia-dependenciában szenvedő politikusok már nem csupán a magyar oktatás hallatán, de egyetlen helységnév feliratának láttán is a nemzethalál víziójával rémítgetik a választóikat. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy már európai kitekintésű román értelmiségiek is megragadnak a kulturális paranoia légypapírján. Oktatásügyi miniszterünk például – a kolozsvári Babeş–Bolyai-egyetem volt rektora – ugyancsak attól félt minket, hogy a román kormány programjában is szereplő önálló kolozsvári magyar egyetem megárt az egészségünknek. S hogy Ceauşescunak brutálisan nacionalista, minden javunkat „egységesítő” jelszavait feledtesse velünk: a miniszter úr szépen ondolált, csókálló rúzzsal pirosított, csábos szerelmét gerjesztené az ölünkbe. Ezt úgy hívják, hogy: multikulturális egyetem, ugyanaz tehát, amelyet a kivégzett pártfőtitkár erőszakolt ránk, csak átkeresztelten. Az elmondottakhoz hadd tegyem hozzá: a román nacionalisták ájtatos aggodalma a mi román nyelvtudásunk dolgában már nemcsak szánalmasan képmutató, hanem fölháborító is. Attól meg, hogy némelykor európai autonómiamodelleket és hasonlókat emlegetünk, rángógörcsös, nemzetféltő sírás-rívásba kezdenek, mi pedig, hogy valamennyire lecsillapodjanak: gyakorta rá se térünk a dolog lényegére. Ez pedig a következő: kötelességünk ugyan – saját érdekünkben! – elsajátítani a román nyelvet, ellenben: senkinek sem áll jogában ezt megkövetelni tőlünk. Saját érdekem fölött magam rendelkezem. Megtanultam hát – önkéntesen – Ion Creangă nyelvét, mert aki nem eredetiben olvassa, nyelvi szépségeinek jó részét alig-alig érzékelheti. Magyar legényként romániai pilótának lenni: elképzelhetetlen, ebből azonban nem következik, hogy a román állam egy kétmilliós nemzeti közösség számára kollektív kötelességgé, az adózáshoz, katonai szolgálathoz hasonló állampolgári kötelezettséggé doboltathatja a román nyelv megtanulását. Az egyén: nem tulajdona az államnak. Bármilyen ajkú nemzeti közösség legyen az: nem rabszolgája a többségi nemzetnek. Hogy mégis vitatják: milyen nyelven ismerkedjék meg az ország, avagy a románság történetével? Ez csupán annak igazolása, hogy a ’89-es fordulat utáni évtized: a kettős hatalom ideje Romániában. Egyrészt a demokrácia lassúdad kiteljesedésének, másrészt a kommunista diktatúra maradék erőinek garázdálkodási periódusa. Ez utóbbi sulykolta nemzedékek agyába a nemzeti mítoszt, el egészen a paroxizmusig. A csodálatosan fejlett Dáciát – a mai Romániát – megszálló, barbár magyarok történelmi bűneinek horrormeséi közt szerepel az Attila idején még román ajkú székelyek erőszakos elmagyarosítása is az Árpádok által. Ily roppant galádság esetén vajon nem történelmi joga-e a mindenkori román vezetésnek, hogy tűzzel-vassal kényszerítse a székelységet eredeti, ősi, minimum 2050 éves román anyanyelve újratanulására? Abszurdnak tűnik, ám sajnálatos való, hogy magukat történésznek valló dákológusok saját magukkal is elhitették azt, amivel másokat félrevezettek. Így tehát, kedves barátom, messziről kell nekifutni ama kérdésnek is, hogy egyéni-közösségi boldogságunk megtervezői miért óvnak annyira minket saját nemzeti nyelvünktől.

– Amikor az egyházi javak visszaadására se mutatkozik hivatalos, parlamenti hajlandóság, vajon távlatilag van-e remény arra, hogy az óvodától az egyetemig református, katolikus és más felekezetek megteremthetik saját iskolai hálózatukat Erdélyben és másutt, ahol egyházi iskolák működtek?

– Mielőtt erről véleményt mondanék, hangsúlyozottan kell megállapítanom, hogy mai viszonyok között Románia iskolahálózatának korszerű kiépítése a román állam feladata. Az országban élő magyar, német és másajkú nemzeti közösségek anyanyelvi oktatásának biztosítása ugyancsak állami feladat. Alkotmányos jogunk persze az egyházi iskolák fenntartása is, ám e jog gyakorlásának anyagi feltételei vannak; olyanok, amelyekkel nem rendelkezünk. Hogy ez a kérdés megnyugtató módon egyáltalán rendezhető-e: ez a jövő titka. A mostani állapotok pedig az egyházi iskolai hálózat dolgában: siralmasok. Tudni kell ugyanis, hogy valamikori, 4-500 éves erdélyi kollégiumaink anyagi alapjait Trianon után több alkalommal is brutálisan megcsonkították, majd teljesen elkobozták a román hatóságok. E példátlan rablásnak csak egyetlen mozzanatát említem föl, Katona Szabó István, a Magyar Érdekvédelmi Szövetség ügyvezető elnökének egyik legutóbbi tanulmánya alapján. Erdélyből elszármazott író és közgazdász barátom azt írja, hogy az 1921. évi román földreform idején közel hárommillió hold, pontosabban a kisajátított területek 86,1%-a került ki magyar tulajdonból. Ennek tetemes része: 314 000 hold volt magyar egyházi tulajdon. Ekkor szegényedett el a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium is, hogy 1945 után végleg kiforgassák minden vagyonából, mely önfenntartását szolgálta. Ilyen sorsra jutottak ekkor az összes egyházi iskolák. Az 1997 novemberében módosított új földtörvény alapján az egyházi javak visszaszerzésének reménye, lehetősége is ígéretesebbé vált. Teljes kártalanításról azonban hiába is álmodoznánk. Hadd zárjam e gondolatsort azzal, hogy szekularizált világban élünk. Az államnak tehát elemi kötelessége biztosítani autonóm és általános, magyar anyanyelvi oktatásunk hálózatának létrehozatalát. Ezzel egyidejűleg teljesítenie kell az egyházi javak ügyeiben tett ünnepélyes ígéreteit is. Erről ennyit még: ígéreteinek útján új kormányunk is oly módon igyekszik, mint kecske a vásárba. Nógatni kell hát minden lehetséges módon. A nemzetközi elismerés káposztáját emlegetik politikusaink. Ezt azonban határozottabb, visszhangosabb kollektív politikai küzdelemmel kellene kiegészíteni. Még nem tartunk ott, hogy a politikus politizál, a békés polgár pedig dicséri az Istent, és az időjárásért is a politikát szidalmazza.

– Egy időben, főleg a hetvenes évek elején sokat foglalkoztál Bethlen Gábor uralkodásának tanulságaival, életével, az erdélyi toleranciának is nevezett szellemiséggel. Bethlen Gábor-i ihletésű gondolatot állítottál a nemzetiségi létről folytatott beszélgetésed középpontjába, mikor Hajdú Győző kérdéseire válaszoltál 1971 táján: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk.”

– Úgy valahogy. Elképesztő, hogy milyen indulatokat kavart akkoriban ez a mondat, amelynek nem egyértelmű magyarázati lehetőségét vaskényszer: a szigorú cenzúra, szájkosaras állapotunk szabta meg. Szándékom szerint azt mondtam ezzel: ha sült galambra, csodára várunk, ha nemzetiségi jogainkért nem küzdünk, ha nem cselekszünk is poétikus óhajok között: magyar mivoltunkban nem maradhatunk meg, fölszívódunk az asszimilációban. Csakhogy ezt így nem lehetett sem nyilvánosan kimondani, sem kinyomtatni. A romániai magyarság akkori helyzetét a kényszerű passzivitás jellemezte. Cselekvésre serkentő szavakat kerestünk hát – azt is érzékeltetve, hogy közösségi fennmaradásunk a tét. Bethlen Gáborral foglalkozva, leveleit olvasgatva, figyelmeztetésein tűnődve – hogy például: ha valamibe belefogtok, jól vigyázzatok, annak madzagja a markotokba ne szakadjon! – mondom, ily módon próbáltam gondolati fegyvert kovácsolni a fejedelem hagyatékából. Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk! Álmomban sem gondoltam volna, hogy menten fölpattan valaki, és a gyáva túlélés vádját vágja a fejemhez! Aztán így jártam később a szélben lehajló fűszál metaforájával is, Gyümölcsoltó Gergely bátyám bohókás magyarázatainak egyikével, amelyből református atyánkfiai – nem lévén ők a priori nézetek rabjai – minden észbeli erőfeszítés nélkül megértették, hogy mezőségi magyar kenyérkereseti célból lóbált füstölőt, s énekelt románul pravoszláv papok oldalán Bukarestben. Álmomban sem gondolhattam, hogy a kisebbségi politikai cselekvés óhajának – távolról sem gyakorlatának! – a hitnyomozói évtizedeken át fognak engem Gergely szavai miatt a gerinctelen megalkuvás eszményítésével vádolni. Köztük olyanok is, akikről 1989 után tényszerűleg derült ki, hogy kémelhárító belügyi szervek besúgói voltak.

– Az olvasó kedvéért mondjuk el, hogy mindez az Anyám könnyű álmot ígér című naplóregényedhez kapcsolódó csetepaté volt.

– Volt? Maradt is. Minapában is kilőtte valaki nyilát a „fűszálas megalázkodás” bűne ellen, föltehetőleg azt sem tudva már, honnan kerül tollára a kifejezés. A negyedszázados megbélyegzés foklorizálódott. De vissza Bethlen Gáborhoz! Bocsáss meg a kitérőért, László! Mentségem annyi, hogy Erdély legnagyobb fejedelméről szólva elkerülhetetlen a történelmi kényszer és cselekvés viszonyának kérdése. Főleg az a tanulság, amelyet ezek a szavai hordoznak: „Mindenkor az időnek alkalmatosságához szabtam magamat.” Sikereinek legfőbb titka, hogy rendkívüli érzékkel tudta fölmérni a hazai és nemzetközi erőviszonyokat. Erről így vélekedett: „Az idő mutat meg mindeneket, minek mint kellessék lenni.”

– Bethlen Gábor apokaliptikus idők után európai fényt, békét és nem csupán hangoztatott, de élő és ható toleráns szellemet teremtett Erdélyben. Móricz Zsigmond, Makkai Sándor és oly sok más magyar írónak, költőnek Bethlen Gábort megörökítő alkotása után lehet-e újat mondani róla? Mi az, ami az ő példájában, szellemi hagyatékában drámai súlyú, időszerű kérdés?

– Nehéz erre röviden, interjú keretében válaszolni, pontosabban – hisz nem vagyok történész –, megkísérelni valamicskét bármilyen értelemben a közfigyelem elé tárni. Kemény János Emlékiratának szavaihoz folyamodom: „Óh vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna!” Mert Szent István és Mátyás után nálánál nagyobb fejedelme nem volt a magyarnak, mondja róla halálakor a krónikás. Amikor Bethlen Gábor vehette kézbe Erdély sorsát (1613), a kis ország egyetlen romhalmaz volt. Anyagi és szellemi-erkölcsi állapotában egyaránt. Mohács iszonyatos következményei, azaz legelső feldaraboltatásunk után az erdélyi magyar életnek is egyik átka volt, amit Móricz Zsigmond így örökített keserű sóhajba: „Mi nem tudunk előre s a hátunk megé nézni. Mi csak megyünk az indulataink után.” „Magyarországban nem akar senki semmit” – panaszolta Bethlen Thurzónak, Pázmánynak és Károlyi Zsuzsannának a felismerés oly nagy fájdalmával, hogy Ady Endrének is jutott belőle. S amikor mindenek ellenére országteremtéshez látott, németnél, töröknél is vészesebb veszélyre kellett naponta fölfigyelnie: „Minden eltelne, csak maguk az magyarok ne árulkodnának!” Egyik a másiknak persze! Végrendeletéből minden magyarnak, miként nyelvtanból és matematikából, vizsgázni kellene. „…tudjuk azt, hogy eleitől fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat… mint az… ördögi irigység, halálos gyűlölség, rettenetes pártütések, fejedelmekben való válogatások… nagy árultatások… azonban az ország utolsó romlásra jutott.” Nem folytatom, nem akarok én ez ügyben kontárkodni. Amit azonban félelem és bizonytalankodás nélkül mondok: az, hogy az a fejedelem, aki két nagyhatalom étvágya között „a török torkában lakva” (Pázmány) Erdélyt minden tekintetben fölvirágoztatta, hírét-nevét egész Európában fényes fogalommá becsültette; a mindig sikeres hadvezér, ki Pozsonyban a Szent Koronát híveinek lelkes éltetései közben – vivat rex Gabriel! – a fejére tehette volna, úgy lehetett volna királlyá, „amint egy falat kenyeret megettünk”, és volt örömmámor, Te Deum, a becsvágy szirénhangjainak szárnyalása, és volt a csupa sebhely harcosnak megérdemelt elégtétele, okkal vakíthatta el szemét a káprázat, és joggal hihette, hogy a török bűzös torkából, vasas németnek ütésközeléből Isten markába került, a Mindenható, kinek mindenkor imádságos-bibliás, tisztaszívű gyermeke volt: lámpást tart neki az égből, úgy világítja lépteit legmerészebb álma felé, amelyet zsenge ifjúsága óta titkon dédelgetett, s amely minden magyar lélek vágyainak legforróbb vágya volt: a feldarabolt ország egyesítése.

Keze és becsvágya ügyében volt, mondom, a Szent Korona, és egész lényét eltöltötte újból a hazaszeretet; az érzés, amelyet akkor már – miként egy Zrínyi és Balassi – őmaga is szüntelen fájdalomként élt át annak igazolásaként is, hogy magyarságunkból kivetve tudatosul bennünk saját magyarságunk. Gyönyörűséges, vallomásos szavait ismerjük a fejedelemnek, mert hiába törvény, hogy politikusnak a szíve nem ott jár, ahol a nyelve: nagy ritkán költői erővel szakadt ki belőle végcélja, amelyet titkainak legmélyén kellett őriznie. Úgy hívták ezt: a haza megtöretett, szép szabadságának visszaszerzése. Élete legfőbb céljának, sorsa parancsának tartotta ezt, de jól tudta, hogy Mohácsnak először a tanulságait kell levonni, csak azután ölteni fel a szomorúságot. Németh Lászlóval szólva: kicsi népben nem az a nagy, aki nagy vihart támaszt, hanem aki népe elől a nagy vihart el tudja fogni. Aki tudja, mikor és miként kell átvonulnia nagy viharok alatt a távlati cél felé, kedvező körülményeket teremtve fokozatosan.

Bethlen Gábor nem szerette a későn könnyező magyar szemeket. Mindig úgy cselekedett hát, hogy késő bánat a szívét ne szaggassa. Nagy remények mámorában is mindig óvatos maradt. Körbe nézelődve, mint a madár, biztonságát úgy rendezte, hogy „mindenik oldalán bátran alhatott”. Magokat segítőinek mondva önző hatalmak vontak átal sokszor mézes madzagot a száján – hasztalan. Praktikum és fantázia együttes vezetője volt minden cselekedetében. Nyugatnál hamarabb tudta, hogy merész terveiben Nyugat el fogja árulni. Nem esett kétségbe: következményekben tudott gondolkozni.

Erdély tragédiája volt, hogy korai halál ragadta el. Negyvennyolc-féle orvosságot szedett. Negyvenkilenc évesen hagyott el minket. Drámai súlyú kérdést említettél. Tudod, melyik az? Hogy mai napig sem tanultuk meg a leckét, amit ő feladott nekünk.

(Ablonczy László, 1998)

Élet és mű egysége^*

Élet és mű gyakran kettéválik. Elkülönülhet a köznap, az alkotó mindennapjainak körforgása a mégiscsak kivételes állapottól és szülöttétől, az alkotástól. Ám akit – különleges érzékenységén, tehetségén túl – épp személyes létének szorítása, szűkebb-tágabb közösségének kiszolgáltatottsága késztet-kényszerít krónikás rögzítésre, képzeletszabadságra, az nem ismerhet ilyen kétarcúságot. Sütő András számára egynemű emberi, írói erkölcs jegyében volt s maradt nemcsak kötelesség, de természetes szellemi mozdulat is a dráma, esszéregény, úti tűnődés, vagy akár a legtilalmasabb gondolatokat is azon melegében, de maradandó igényességgel megörökítő napló. S bár nem akármilyen tett igaz tanúnak lenni, művét hitelesíti, klasszicizálja a cselekvő élet. Kitetszik belőle: számára drágább volt, amire szegődött, mint legdrágább kincse: szemevilága. Élet és mű egysége benne így axióma: nincs szüksége bizonyításra.

– Naplójegyzeteinek egybefoglalt kötete félmúltbeli – időnként távolinak, máskor nagyon is jelenvalónak tetsző – eseményeket, reflexiókat, gondolatokat rögzít. Miféle napló ez? Van, aki úgy látja: csiga rejtőzik így a házában. Más feltételezi: egyebet nem tehetett kiszolgáltatottságában. Vagy egyszerűen: a koronatanú krónikás kötelezettsége okán jegyzetelt?

– Ha a szerző elkezdi magyarázni, hogy 1984 és 1989 között személyes gondjait, panaszait, a könyveit, drámáit betiltó hatalom elleni küszködéseit jegyezte föl: akaratlanul is lebecsüli a kérdezőt, hiszen a „miféleséget” előszó jelzi, s maga a könyv igazolja. Csekélységem kálváriás napjaiban azt is papírra vetettem, amivel a fasiszta jellegű román diktatúra a romániai magyarságot sújtotta egy etnikai tisztogatás titkolt szándékával. Bevallom, kissé el is csodálkozom azon, hogy vannak, akik azt kérdik tőlem: „egyebet nem tehetett?” Más szóval: azok ellen, akik magyar szavai miatt összeroncsolták az unokám arcát, csupán naplójegyzettel mertem tiltakozni? Érthető kérdés a nyugati demokráciák színes napernyői alól, annál meglepőbb Budapestről, ahol épp tőlem is megtudhattak már egyet-mást kisebbségi sorsunkról a hetvenes-nyolcvanas években. A magyar fővárosban megjelenő Hitel közölte aztán például tragikus állapotunkat összegző írásomat, amelyre Nicolae Ceauşescu főtitkár cink-foszfiddal reagált: a véralvadást gátló méregből két és fél kilónyit helyeztetett el sikaszói dolgozószobámba. Mi tagadás, némi szánalom is támadhatott benne. „Ne szenvedjen az özvegy!” A konyhába is jutott a méregből. Szerencsénkre épp akkoriban hónapokig feléje se nézhettünk a havasi háznak. Mikor a ’89-beli fordulat után a fiam családjával együtt végre fölmehettünk Hargita-nézőbe, a párolgásra alkalmatos módon elrejtett mérget idejében megtaláltuk… S néhány szót még a kiszolgáltatottságban alkalmazott műfajokról. A szerénytelenség látszata miatt kellő röstelkedéssel vallom be: az említett „csigaházból” a Napló mellett néhány drámát, esszéregényt, úti tűnődést is megírtam az önkény, az erőszakolt asszimilálás, a jogfosztó hatalom természetrajzáról. Ez az én könyvem olyan napló tehát, amelyben egy erdélyi magyar jegyzetei olvashatók. Akadt kritikusa, aki kétségbe vonta hitelességét. Azt, hogy a román kommunista diktatúra szigorú megítélését, indulatos kitöréseit a naplóíró a jelzett időben vetette papírra. Az utólagos hősködés vádja ellen védekezni gonddal őrzött eredeti kézirataim birtokában éppoly megalázó, amennyire fölösleges is. Nem kell ott bizonyság, hol maga szól az igazság. A sebek igazsága is többek között.

– Elaljasult vagy dicsőségesen eseménydús korszakokban, időszakokban az elszenvedő, ellenszegülő, cselekedni vágyó vagy valóban tevékenyen részt vevő kortárs egyaránt elsüllyedhet a mindennapokban, belesimulhat az olajozott rendgépezetbe, fönnakadhat a morzsoló fogaskerekeken, netán puszta túlélésén szorgoskodhat. Mi képesít mégis arra, hogy valaki tartással őrizze önmagát, sőt: távlatát tisztogathassa?

– Németh László gyönyörű, mert gondolatgazdag esszét írt erről 1943-ban. „Tartsd magad” – írta az ifjúságnak szóló figyelmeztetés címeként. Joggal sajnálta azokat, akik túl korán estek a nyilvánosság hatalmába. Bölcsen tanácsolta minden tehetségnek, hogy sorsát „ne lője el idő előtt”. A negyvenes évekről szólva állapította meg: „A mai idők: nem reformkor, nem arra valók, hogy egy ifjú fenntartás nélkül odadobja magát beléjük. A nemzetnek is messzebb kell gondolnia, semhogy odaadhassa ezeknek az időknek az ifjúságát.” Hadd mondom most az ellenkezőjét. Új reformkor idejét éljük. Tragikus vétség lenne ezt föl nem ismerni. Erős reményem, hogy a magyar ifjúság legjobbjai fenntartás nélkül vállalják az európai közösségbe igyekvő nemzet ügyének szolgálatát. A „tartsd magad” minőségi követelménye 1943-ban nem csupán bölcs, de vakmerő fölszólítás is volt. Ma már – úgy vélem – másként szólna az író. Akkor a nemzetnek valóban messzebb kellett néznie sötét erők szirénhangjai közt. Ma már gyökeresen megváltozott körülmények szabják meg nemzetstratégiai feladatainkat. Ez meg micsoda? – kérdik anacionális körökben, túlhaladottnak tartva minden nemzeti ügyet és törekvést. Új magyar csoda lehet, mikor ebben az említett körök híveinek igazuk lesz. Addig megannyi, kötés alatt lüktető sebre kell gyógyírt találnunk. Míg a Trianon-szindróma súlyos idegi-lelki következményeit nem sikerül lényegesen csökkenteni: cinikus felelőtlenség a nemzeti gondot múltittas magyarkodásnak, népi-nemzeti mucsaiságnak minősíteni. Közel nyolc évtized után a magyarságnak ezt a sorskérdését sürgős ügyként kell kezelni, és minden módon elősegíteni a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit. Németh László bizonyára elfogadná hajdani követelményének ilyetén módosítását: a nemzetnek puszta fennmaradására kell gondolnia, azt kérvén ifjúságától: ne hárítsa el magától az összmagyarság komor gondját, amire nincs olcsó vigasz, amit önáltatással elűzni nem lehet.

– „Erkölcsi kínzások” és lélekgyilkosságok évadján mit ér az anyanyelv? Mire bátorít, érdemesít? Olyan-e, akár a fű, amelyet ha jókor és szépen nyírnak, egyre dúsul, de mostoha körülmények között is minden más növénynél életképesebb? Átvészelte-e az aszályos, elsivatagosodott időket nyelvünk a kisebbségben, vagy sok helyütt kiszáradt, és azóta is gyomosodik, tarackosodik?

– A magyarság határon túli szálláshelyein mindenütt nyelvháború folyik. Mindenütt sátáni terveket szőnek. Félezer éves önálló magyar iskolai hálózatot semmisítettek meg, hogy anyanyelvéből is kiforgassák a magyart. A nemzetállam napóleoni idejében megragadt politikusok saját népük európai beilleszkedését, érdekeit is elárulva hajszolnak lázálmokat kisebbségi népek beolvasztásáról. Nem jogállamot, hanem amerikai kohót terveznek számukra, miközben nem átallják fennen hirdetni, hogy javunkat akarják. Nem az a gondunk tehát, hogy nyelvünk gyomosodik, hanem például, hogy az erdélyi magyarság meddig képes a folyamatos állami nyomásnak ellenállni. Küzdelmében részint radikalizálódik, részint az önfeladás útját választja. Sokan hagyják el végleg az országot. Fogyatkozásunk láttán öröm tölti el a magyarfalókat: nekik dolgozik az idő. Így gondolják.

– Szabadsághiányos, szomorú könyv a Napló, sokféle halottal, elmúlással, temetéssel. Egy másik időből visszatekintve hogyan látja: térségünk, szűkebb-tágasabb közösségünk miképpen él, élhet a szabadságával? Egyáltalán: milyen a mértéke, minősége ennek a szabadságnak? Van-e már okunk némi derűre?

– Naplóm is jelzi: mennyi keserves küszködés után sikerült a Nemzeti színpadára juttatnunk az Advent a Hargitán című színdarabomat. A történet némaságra ítélt hegyi lakói a kiáltás jogát kérik az Úrtól, az égi magasságban is zordan kezelt sorsuktól. Mi történt azóta velünk, romániai magyarokkal? Elnyertük a kiáltás jogát, ám nagyrészt azzal is maradtunk. Az eredményes küzdelem ideje még mindig csak ígéret. Derűben szegények vagyunk, a konok remény viszont kötelező.

(Nádor Tamás, 1998)

Régi gondok – új paradigmák^*

– Műveit a társadalmi közéletben sokan a huszadik század második fele szellemi szabadságharcának fogják fel. Mi a véleménye erről az aktualizálásról?

– Nem vagyok biztos abban, hogy színdarabjaimat ily módon lehetne summázni. Az ilyen meghatározásba minden belefér, és semmit sem lehet belőle – akárcsak röpke eszmecseréhez is – kiragadni. Hiszen az ember „szellemi szabadságharca” egyidős a gondolkodó, eszmélő emberrel. A biblikus mitológiáig visszanyúló eszmélet: konfliktusok folyamatos sorozatában alakuló jelenség. Milyen? Mifajta? Maradjunk Madách meghatározásánál: Az ember tragédiája. Drámai ütközések végtelen vonulata, amely nem igazodik kisebb vagy nagyobb szólásszabadsághoz. Amikor tehát egy Kálvin és Szervét „istenkereső” igyekezetében támadt máglyatüzes konfliktust viszek színpadra, akkor nem „felvilágosító” szándékkal teszem azt, hanem az emberi eszmélet tüzes kemencéjéből próbálok kiragadni, felmutatni valamit, miáltal – reményem szerint – magára az emberi természetre szeretnék hatni. Hogyan? Hát ahogy minden művészi vállalkozás teszi vagy szeretné tenni.

– A szellemi szabadságharcok tehát időtlenek?

– Az emberi eszmélet és a velejáró konfliktusok véres-vértelen sorozata csak magával az emberi léttel szűnik meg. Nem függvénye a szólásszabadságnak. Egyébként érzékelem a kérdésben rejlő, tapintatos utalást is arra, hogy ma már fölösleges fáradozás lenne „közügyiségben fogant” színdarabot írni. Ugyanis ma már más a paradigma. Semmi ellenvetésem nincs. A paradigma, vagyis az idő változásaiban módosuló szabály, követelmény – tagadhatatlan. De hadd tegyem hozzá: az írás általában, ezúttal pedig a színjáték sajátos módon igazodik új követelményekhez. Például annak alapján is, hogy az írás: nem technológia! Nem hiszem, hogy bárki megszabhatná, ma már ezt vagy amazt csak így és amúgy lehet, szabad írni. Hanem azt mondom inkább: ahány tehetség, megannyi paradigma. Az iparban beszélhetünk a régi eljárást kizáró technológiáról. Az írásban nem. Hiszen akkor Csehovot olvasni csupán annyit jelentene, mint mindenestül visszaköltözni az ő korába; annak viszonyai közé. Akkor őt olvasni csupán kegyeleti aktus lenne. Tudom, hogy a művészetek mai forrongásában sok mindent elvetnek, új s újabb követelmények szerint. Én ezt természetesnek találom, de csak új értékteremtés bizonylatával. A „réginek” puszta tagadása, az újító szándék agresszivitása önmagában még nem teremt korszerűbb értéket. De hát ezt, úgy vélem, senki nem vitatja a szellemi életnek azon táján, ahol megújító, igazi tehetségek vannak. Kritikai megjegyzésem az irodalmi élet mindenkori konjunktúrakibiceinek szólt.

(Földessy Dénes, 1998)

Élj sokáig s halj meg hamar!^*

– Milyen sűrűn látogat otthonról haza?

– A kérdés, hogy itthonról, Erdélyből milyen sűrűn látogatok „haza” Magyarországra, röviden úgy válaszolható meg: nemigen sűrűn, hanem inkább ritkán, sőt nagyon ritkán. Sok oka van ennek, felsorolásukkal nem szaporítom a szót. Arról viszont el kell mondanom egyet-mást, hogy milyen vágy és félreértés folytán vert gyökeret nyelvünkben az „itthonról hazamenni” kifejezés. Indítéka, az ezeréves szülőföldünkön Trianon óta támadt hontalansági érzés, meg annak reménye, vágya, hogy kis Magyarország lenne védelmezőnk a jogfosztottságban; védő karjaiból kiszakadt fiainak, a nemzet természetes részeinek: határon túli magyar közösségeknek.

– Ez a „kis Magyarország” az erdélyiek anyaországa?

– A mai Magyarország azoknak anyaországa, akik bármilyen okból elhagyták szülőhazájukat, főleg Nyugatra távozva. Ők alkotják az úgynevezett nyugati magyar diaszpórát. Határon túli magyaroknak nevezik azokat, akik szomszédos országok területén laknak: Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben és Burgerlandban. Ők nem hagyták el a Trianon előtti Magyarországot. Fejük fölött a határok módosultak. Ezeréves anyaországukból úgy kerültek ki, hogy annak ősi területén maradva új államkeretek közé kényszerültek. Számomra tehát Erdély ugyanúgy anyaországom, amiként Trianon előtt Magyarország és Erdély együtt volt anyaországom. Aki manapság határon túli magyarként kis Magyarországot nevezi anyaországnak: nem fogalmaz pontosan, bár érthető a szubjektív óhaj és erős vágy egy óvó, segítő anyaország iránt. Fiam és lányom él a nyolcvanas évek óta családostul Magyarországon. Ők Erdélybe „hazajönnek”, mikor jöhetnek, és Veszprémbe, Budapestre hazamennek, mikor kényszerből választott új lakóhelyükre visszatérnek. Jómagam mind ritkábban utazom Magyarországra. Deres már a határ, a halánték, a lélek és a remény. Őszi vonulás előtt a vándormadarak is fészek közelében tollászkodnak, búcsúznak a nyártól. Valahogy így van ez velünk, öreg szülékkel is, de nem folytatom. Nincs szezonja sem az érzelmeknek, sem a „lirizálásnak”.

– Négy évvel ezelőtt írt Balkáni gerle című drámáját, amelynek az elmúlt héten láthattuk a nemzeti színházbeli bemutatóját, minden bizonnyal személyes élmények ihlették. Mely szituációk voltak azok, amelyeket személyesen is átélt?

– Soroljam?

– Igen.

– Közel egy évtizedig vártam útlevélre, hogy Budapestre utazhassunk feleségemmel. Advent a Hargitán című darabomat csak a századik előadás után láthattam a Nemzeti színpadán. Rengeteg panaszos keresett föl az Új Élet szerkesztőségében, hogy tanácsot, segítséget kérjen az országból való végleges távozáshoz. A Balkáni gerle Lajosházi Bendegúzának névházasság folytán támadt kalandjairól személyes ismeretség útján értesültem. Egy fiatalember lakásomon keresett föl és kért meg, hogy segítsek neki. Próbáljam meggyőzni „formális feleségét”, hogy maradjon vele, mivel „időközben” halálosan beleszeretett. Csakhogy az Magyarországon már megtalálta igazi szerelmét. A színdarab minden mozzanatának keserves „epikai hitele” van. Schuller Medárd alakját baráti körömből való orvosok személyes sorsából „vontam el”, s írtam olyanná, hogy egy diktatúra áldozatát is megörökítsem általa. Arról is szólhatnék, hogy telefonunk évtizedeken keresztül „lehallgatott” készülék volt. A hasunkba is belehallgatóztak. Sinkovits Imréhez írt nyílt levelem után halállal fenyegettek meg.

– A darabot többször is átdolgozta. Az újraírás folyamatában az élet mindennapi változásai is belejátszottak, vagy csak dramaturgiai finomításokat kellett elvégezni rajta?

– Valamely irodalmi munkának kétszeri átdolgozása nem rekord. Hosszadalmas volt mégis a munkám. Életünk zaklatottsága miatt még csak érzékeltetni sem tudom most az erdélyi magyarság nyugtalan napjait, éveit e mostani, jogokért kiáltó állapotban. Csalfa vak remény volt, ami ’89 karácsonyán föllobbantotta reményeinket. Küzdelmünk nehezebbik szakasza ezután következik. Színdarabom betegsége pedig, amiből kigyógyítottam, az volt, hogy drámaként hangszereltem, ami tragikomédia volt. Azonkívül, hogy a Nemzeti szolidaritását köszönöm: hálával említem meg azt a dramaturgiai segítséget, amit Czímer Józseftől kaptam. Kritikát persze másoktól is kaptam, de tőle az új hangszereléshez nélkülözhetetlen baráti tanácsot és biztatást is.

– A Balkáni gerle a nyolcvanas évek Erdélyében játszódik. A darab szívszorító komédiázása arról szól, hogy milyen hazugságban vagyunk kénytelenek élni itt, Közép-Európában. A reménytelen élethelyzetektől övezve a befejezés örömteli végkicsengése költői álomnak tűnhet. A valóságban, életünkben milyen reményteli folyamatokat lát?

– „A befejezés örömteli végkicsengése”: csak óhaj, a keserű játék szereplőinek álma. Úgy vélem: Iglódi István rendezésében ez világosan kiderül. Talán bennem több a kedv és hajlam egy poétikusabb „finálé” felé hangolni a gerlés történetet. Iglódi István szigorúbban ítéli meg mindazt, ami hőseimmel megesett, és ebben is igazság van. Az előadásnak nincs hát boldog vége – igaz, nem is torkollik tragédiába –, de hitem szerint és Illyés Gyulával szólva: kimondásával már oldódik is a baj, a boldogtalanság. Aztán a „reményteli folyamatok”? Erdélyi magyarként, sajátos helyzetünk szemszögéből ítélve azt mondom: már-már abszolút reménytelenségből kerültünk olyan helyzetbe, hogy elmondhatjuk: minden igyekezetünk, fáradozásunk még mindig zsákfutás. Terveink füstbe ment tervek, de újakat szövünk, mert a halálos ítéletünket kimondó diktatúra bukásával megadatott nekünk a küzdelem lehetősége és – ha csak távlatilag is! – a megálmodott emberi jogok megszerzésének reménye.

– Meddig élhet a remény?

– Nem tudom.

– A Nemzeti Színház ez ideig a tragédiáit mutatta be. A drámát olvasva és életművét ismerve kevésbé optimista befejezést várna az olvasó. Az optimista vég összefügg a román politikai helyzet enyhülésével?

– Azt hiszem, hogy társadalom (politika) és színjáték, általában véve: valóság és művészet között ilyen direkt kapcsolat nincs, nem lehetséges, legföljebb erőszak által. Cenzorok garázdálkodása folytán. A gondolat magzatgyilkosai, vámosai és vámszedői hál’ istennek kihaltak a rendszerváltásokban.

– Húsz évre tekint vissza a Nemzeti Színházzal való kapcsolata. Mit jelent önnek ez az együttműködés?

– A sors vigasza, sőt ajándéka is – megannyi otthoni gáncs, tiltás, veszteség után. Például magyarországi színházakat és rendezőket említve: jó érzéssel, hálával gondolok a kaposvári színházra, Zsámbéki Gáborra, a Madách Színházra, Ádám Ottóra, A szuzai menyegző kapcsán Ruszt Józsefre, és mindazokra, kik a hetvenes, nyolcvanas években színre vitték munkáimat. Harag György, Kincses Elemér és Seprődi Kiss Attila erdélyi sorozata után a Nemzetiben Sík Ferenc szellemi szövetsége jelentett nekem új s új kísérleti lehetőséget a dráma műfajában. Nem a kísérleti színház értelmében, hanem a korábbi történelmi drámáktól eltérő, poétikus népi játék, a tragikomédia hangvételében készült munkák megrendezésével. Sík Ferenccel úgy működtem együtt közel másfél évtizeden át, mint korábban Harag Györggyel. Mindkettőjük halála nagy vesztesége a magyar színházi művészetnek.

– Az utóbbi években visszavonult a közvetlen politikai élettől. Nem érzi, hogy mindig is felelősséggel fog tartozni a romániai magyarságért?

– Soha nem voltam hivatásos, funkcionárius politikus. Íróként szóltam, ha kellett, kisebbségi ügyeinkben. A fordulat után sem vállaltam fölkínált megbízatásokat. Igaz, ha 1990-ben elvállalom Andrei Pleşu akkori román művelődésügyi miniszter fölkérését helyettes miniszteri munkára: márciusban nem kerülök gyilkosok fejszezuhatagába. De hát ezen fölösleges töprengeni. Nem vállaltam képviselői, szenátori RMDSZ-szerepet sem. Roppant nagy a tülekedés a bársonyszékekért. Meg aztán régen az ilyesmi csak képletes, ünnepi megbízatás volt. Ma már egész embert kívánó, megfeszített munka és bátor küzdelem. Van hozzá fiatal magyar éppen elegendő.

– Annak ellenére, hogy nem tölt be semmiféle tisztséget az RMDSZ-ben, hogyan véleményezi annak szereplését a koalícióban?

– Ha ez a szereplés a román koalícióban csak annyit fog bizonyítani, hogy a ma uralmon levő román politikai erők nem akarják az európai szintű demokráciát, az ország kisebbségeinek egyenjogúságát, akkor is: szükséges volt az RMDSZ-nek a koalícióban részt vennie. Különben mivel bizonyítható a partnerek csalárdsága? A priori nézetek és kívülmaradás útján az együttműködés lehetetlenségét nem lehetett volna a nagyvilág előtt bizonyítani. Továbbá: ezután is törvény marad, hogy Romániában románok nélkül román–magyar ügyet nem lehet megoldani.

– Visszakerülhet valaha Erdély Magyarországhoz? Vagy kaphat legalább széles körű autonómiát, esetleg válhat belőle önálló ország?

– A valóság józan megítélése szerint a három változatnak egyike sem lehetséges. A romániai magyarság önrendelkezésének más formáit kell kidolgozni és kiharcolni. Az a tény ugyanis, hogy MAI önrendelkezési követelményei közül az RMDSZ az autonómiát a távlati lehetőségek fejezetébe sorolta, nem jelenti ilyen törekvéseink föladását. A román belpolitika alakulása, a demokratikus erők erősödése, térnyerése határozza meg emberi jogi követeléseink sorrendiségét is. A „széles körű autonómia” fogalmával szerintem világosabb és előbbre való a Székelyföld területi autonómiája, amelyet semmilyen körülmények között sem szabad föladnunk.

– Lehet követendő példa Közép-Európában a dél-tiroli vagy a finnországi kisebbségi kérdés rendezése?

– Hogyne! Hiszen naponta hivatkozunk rájuk és más európai autonómiamodellekre is.

– Segítene a romániai magyarság helyzetén, ha megkapnák a magyar állampolgárságot?

– Ez a nemrégen fogalmazott követelmény nem csupán merész óhaj, hanem csapda is, hiszen a belső jogok kiküzdése nélkül kapott külső jog rövid idő alatt az erdélyi magyarság nagy részét szívhatná át Magyarországra. Továbbá: a döntő e kérdésben Magyarország lakosságának véleménye. Feje fölött senki nem hirdethet meg ilyen követelményeket. Mostanság azzal is vádolják az RMDSZ legitim vezetését, hogy a romániai magyarság kettős állampolgárságának ügyében – úgymond – cselekvésképtelen és „történelmi alkalmat” szalaszt el. Ezek a vádak felelőtlen politikai kalandorok demagóg szövegelései. Úgy tesznek, mintha Magyarország adófizető polgárai máris úgy döntöttek volna – hatalmi képviseleteik által –, hogy több millió határon túli magyarnak meg lehet adni a magyar állampolgárságot. Holott ez a kérdés rettentően bonyolult, mit először tisztázni kell.

– Annak idején sok újságcikk foglalkozott azzal, hogy nem vállalta el az MVSZ tiszteletbeli elnöki tisztjét. Nem bánta meg döntését? Ha ma felkérnék, hasonlóképpen nemet mondana?

– Természetesen. Hiszen az okok, amelyek miatt lemondtam tisztségemről, ma is fennállnak, sőt: súlyosabban is. Teljességgel elfogadhatatlan, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség belső ellenzéke a Magyarok Világszövetségének felső vezetésében tömörülve zúdítson sorozatos pergőtüzet azokra, akik meghatározott körülmények, a romániai valóság kényszerítő állapotában küzdenek jogainkért.

– A magyar nemzet határai nem esnek egybe a magyar állam határaival, mondta egyik beszédében Orbán Viktor miniszterelnök, lényegében csatlakozva néhai Antall József gondolatához, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni. Mit vár Magyarországtól az erdélyi magyarság nevében?

– Azt várom, hogy sikerüljön megértetnie a nyugati demokráciák kormányaival, miszerint: Magyarországnak nemcsak kötelessége, de joga is védőhatalmi szerepet betölteni a határon túli magyarság jogainak érdekében.

– Könnyűek voltak az álmai? Vannak még álmai? Bízik abban, hogy ezekből még életében megvalósul némelyik?

– Nem bízom, de reménykedem. Álmodom is persze. Volt idő, mikor naplót vezettem az álmaimról. Megállapíthattam, hogy: Az álom én vagyok. Boldogabb állapot, mint XIV. Lajosé, ugye? „L’état c’est moi – az állam én vagyok.” Sok a munkám, még több a tervem. Ám ezzel nem kell az olvasót terhelni. Ilyesmiből neki is éppen elege van.

– Nemrégiben temette el édesanyját. Egyre többen távoznak el örökre a kortársai közül. Úgy érzi, sok minden elintéznivalója van még, vagy bármelyik nap készen áll arra, hogy elmenjen?

– Nem állok készen és valószínűleg ez az állapot el fog kerülni engem. Tudom, hogy mi a törvény, de gondolatban sem megyek elébe. Az ő dolga, hogy mikor sújt le rám. Nem tölthetem azzal az időmet, hogy szándékait kitaláljam. A régiek bölcsessége vezet: míg én vagyok, a halál nincs. Mikor ő van, én már nem vagyok. Adja Isten, hogy soha ne lássuk egymást. Erre mondják: élj sokáig s halj meg hamar.

(Csépe Krisztina, 1998)

Sorsunk és jellemünk^*

– Mennyire érzed otthon magad pátriánkban? Ez hogyan hat munkádra?

– Én most nyilván úgy kerülök a dunántúliak közé, hogy fiam és családja a nyolcvanas évek közepén települt át Veszprémbe a romániai Moldvából, amely akkoriban az erdélyi magyar orvosok Szibériája volt: száműzetési terület, gyermekeik számára pedig az elrománosítás, asszimilálás földje. Menekülni kellett. Őket némelykor meglátogatván szomorúan tapasztalom: mi, erdélyi magyarok, akiket közel nyolcvan éve, hogy „áttelekkönyveltek” Romániához, valójában még úgy sem ismerjük Magyarországot, mint az évente megjelenő nyugati turisták. A történelmi háttér jól ismert. Poraiból Magyarország 1867-ben alighogy összeszedte magát: 47 év múltán rohant máris a világháborúba, amelynek győztesei feldarabolták és kimérték, szétosztogatták az országot. Így maradtunk az egységben meg sem pihenő pátria káprázatával, alkonyati fényben borongó bús emlékével az új államhatárok között. Anyám, 1904-ben születvén, az iskolában még úgy tanulta, hogy hazájának területe 325 411 négyzetkilométer. Trianon után megmaradt belőle 93 ezer négyzetkilométer, ám akár egyiket, akár másikat szoktuk számba venni: három falu és Kolozsvár kivételével távoli, ismeretlen világ maradt a számára. A régi haza énbennem is: álom. Jókai, Krúdy, Mikszáth univerzuma. Kis-Magyarországon első ízben 1954-ben fordulhattam meg, mezőségi atyámfiai pedig csak 1989 után juthattak el Budapestig, mely apáik fővárosa volt. Ilyenformán azt kell mondanom hát: nyolc évtizedes felejtető kurzus után az erdélyi-romániai magyarnak meg kell tanulnia Magyarország történetét, földrajzát, tündöklését és bukásait, mai reményeit, holnapi kilátásait. Addig nemigen beszélhetünk a Balaton és Bakony vidékén sem az otthoniasság érzéséről. Nem az én feladatom hozzátenni, hogy az anyaországinak is nevezett magyar pedig tanulja meg az áttelekkönyvelt magyarok kálváriás évtizedeit, álmatlanságát és álmait – jobb napokról, emberibb életről.

– Mit jelentenek számodra a magyar forradalmak és szabadságharcok? Kik a történelmi példaképeid, s miért?

– Először a példaképekről. Másként válaszol erre az olvasmányainak bódultságából föltekintő zsenge lélek, a jövendőjébe merengő, álomkergető kamasz és nyúlánkozó magonc, s megint másként a korombeli vénember, aki megette már kenyere javát, mindétig való nyugtalanságának madarai pedig csukott szárnyakkal nézelődnek elfelé, ahol már nem bizonyos, hogy a hegyen túl is hegy van. Meglehet: épp a Semmi vár ott az emberre. Ám addig is: a példa! Most azt mondom erre: ilyen nincs. Kivált olyan értelemben nincs, amiként az élet reggeli óráiban rebbenti szárnyait, fincoltatja ábrándlovait az ifjú, mondván: olyan szeretnék lenni, mint ez meg amaz a világ halhatatlanjai közül. Isten őrizzen attól, hogy bárkinek a lelki ablaktábláit becsukatnám a való világból és annak „égi másából”, a szellem csillagképeiből feléje sugárzó hatástól féltve. Nem erről van szó. Hanem, hogy a példaképet módosítsuk tanulsággá. Így csökken a tévedés veszélye, s növekszik a hasznos tapasztalat mennyisége. Az abszolút értelemben vett példakép: a Kemény Zsigmond-i rajongás (kritikátlan túlzás) veszedelmeit hordozza. Árnyéka van a fényes alaknak is. Napként imádva elveszítheti önmagát, belézuhan a rajongó lélek. Régi mondás: ember emberrel büntetlenül nem találkozhat. Értelmezés dolga, hogy ezt minden lehetséges tanulság fölismerése és megőrzéseként hasznunkra fordítsuk, azaz: a magunk legjobb képességeinek kifejlesztésére. A külső példa(kép), az eszménynek mutatkozó nagyság úgy „munkál” igazából a tanítvány lelkületén s észbeli gyarapodásán, hogy önnön szuverén világára döbbenti rá; benső napjának részévé válik. A példakép tehát metamorfózisában válhat jellemformáló, tehetségnövesztő erővé. Jól tudom persze: ódon tapasztalat, amit mondok. Mentségem csupán az lehet, hogy a ’89-es romániai fordulat óta minden esztendő márciusának idusán az egekig csap föl a példaképállítás. Legyetek valamennyien Petőfi Sándorok, Kossuth Lajosok, Bem apók stb. Szájmenéses szónokokra gondolva mondom ezt. Halált megvető rohamokra buzdítják a magyart, míg ők nemhogy az életüket, de még a kalapjukat sem kockáztatják vészes napokon.

Térjünk át a magyar forradalmakra és szabadságharcokra.

A magyar forradalmak és szabadságharcok számomra is azt jelentik, amit minden más magyar számára: a nemzeti szabadság és függetlenség, a társadalmi igazságosság iránti ragaszkodás halhatatlan példáit, a Németh László-i értelemben meghatározott sorsnyomásnak máig ható erejét bennünk. Más szóval: azt az erkölcsi, szellemi örökséget, amely egy jobb magyar élet kimunkálásában segít minket. Valóban így van ez. Így van, annak ellenére, hogy majd minden fellobbanásunk hamvába hullt, leveretéssel végződött. Jó helyre nyúl következtetések végett atyai barátom, néhai Keresztury Dezső, megállapítva: „Sorsunk nálunk nagyobb hatalmak kezében van. De jellemünk a magunkéban.” S ha jól értem szavait: a jellem vigasza nemzetkarakterológiai vonásunk is, amilyen például a kollektív magyar megbízhatóság, szövetségi hűség. Ilyetén állítás késztet egy Machiavellit gúnyos kacajra. Jól tudom persze: történelmi tények megítélésében infantilis kérdésnek számít múltittas magyar éjszakák fájdalmas sóhaja: „Ó, mi balekok balekjai! Mi lett volna, hogyha… mohácsi hősködés helyett keleti szomszédaink mintájára átvonulási vízumot adunk a töröknek Bécs felé, nyugat irányába!” Válasz nincs ugyan, de marad a kereszténységért vállalt mártírium s a „magyar jellem” büszkesége. Miközben ugyancsak magyar történelmi példa bizonyítja, hogy az erkölcsi fanatizmustól mentes politika nagyhatalmi túlerővel szemben is eredményes lehet. Vatikáni megbízott írta volt Bethlen Gáborról, külpolitikai sikereinek titkáról: ha nem lett volna machiavellizmus, lenne bizony bethlenianizmus, oly ravaszul okos módon tartja magát két hatalmas ellenség között s a töröknek torkában Erdély fejedelme. Fájdalom, e ritka kivétel Mohács után fehér holló maradt az országvezetésben. Machiavellinek a sikeres politikát meghatározó követelményeihez lábjegyzet kívánkozik: „Célszerűségük bárhol ellenőrizhető – a magyarok kivételével.”

Beléptünk máris a jelenbe. És nekünk szegeztetik a kérdés: mit jelentenek számunkra a magyar forradalmak és szabadságharcok?

Személyes vallomást tehetnék ugyan, de kinek és miért? Történelmi eszméknek, hősavatásnak és deheroizálásnak, szellemi értékrevíziónak – mert határbeli nem lehetséges –, nemzetfeltámasztásnak és -újjáélesztésnek, integrációs csoda-koncepcióknak e mai őrült kavargásában ide-oda kapkodja fejét az ember, és megpróbál eligazodni, hasznos és haszontalan között válogatva valóban új, jövőbe mutató gondolatra lelni; megpróbál okos elmék, józan fők és hamis próféták, táltosok, dervisek és magyarságundorban szenvedők között úgy válogatni, hogy kétség nélkül tudja: kivel, mivel érthetne egyet a szabad vélekedés mai gátszakadásában és megannyi népmentő boldogságárus zsinatolásában a jólétígérgetés ügetőversenyén.

De ha csak ez lenne! Ennél több is akad, amivel nap mint nap meghökkentik az embert, és nem polgárpukkasztólag, hogy jóízű nevetés legyen a vége. Ugyanis: mi nevetni-szórakozni való lenne az ilyetén kinyilatkoztatásokban: Országépítő Szent István? Országromboló tán! Nyakunkra telepítette az idegeneket. Büszkeségünk az 1557-es tordai országgyűlés a vallásszabadság meghirdetésével? Megannyi történelmi és történelmietlen egyház mindenkori acsarkodásának következményeként megnézhetjük magunk, míg bezzeg a szerb, román és orosz pravoszlávok… Kossuth és a magyar szabadságharc? Meg Petőfi, aki másfél évszázadra megrontotta nemzeti gondjával a magyar irodalmat? Igaz, a debreceni Nagytemplomban fájdalmas volt 1849 áprilisára gondolnom: Kossuth elsietett, végig nem gondolt trónfosztási kísérletére, amelyet minden utópiák legfanatikusabb ködevője: Marx elvtárs is esztelennek tartott. Vele szemben – akár a reformáció genfi emlékműve előtt – azt mondaná Illyés Gyula: Volt bárkié a szándék, maga az Isten se tudhatta másképp. Erdély irányából nézve a detronizáló Debrecen felé én azt mondom ugyancsak Illyés szerint ítélve meg a történelmi tetteket: mivel azok, akár a gyermek, magukért csak felnőttsorban felelnek, elsietett vagy elkésett magyar cselekedetek következményeit szenvedjük máig és fogjuk szenvedni még nagyon sokáig. A debreceni kebeldagasztó kihívásra éppen ezért így parafrazálom Illyést: Végül, ezt mondom önmarcangolásképp: lett volna rá ezeregyszáz oka, rosszabbul az Isten se csinálhatta volna. Hadvezetésben egyre kontárabbul, hogy ezért is, így is megbüntessen, észhez térítsen minket, forrófejű magyarokat.

Költőnek e büntetésben nem illendő odabuzognia magát Isten közelébe. Öngőzkörében akárminek is képzeli magát, a Kossuth fejére szóló vadászjegy nem jár ki neki. Bölcseleti versírásban, filozofikus töltetű drámaalkotásban kiváló erdélyi költőnk, Székely János, aki marosvásárhelyi magányában nemzeti botrányokról szólva maga is nemzeti botrányt keltett, imigyen szedte le Kossuth Lajosról a keresztvizet:

Táblabíró korában, gyámbizottsági tagként ellopta a Reviczky árvák pénzét, örökségét, hogy kártyaadósságait törlessze.

Egyebet is lopott Kossuth Lajos: hogy diktátor lehessen, ellopta magának a márciusi forradalmat.

Tények bizonyítják, hogy fontosabb volt neki a saját hatalma a magyar szabadságnál és függetlenségnél, a jobbágyfelszabadításnál stb.

Diktátorságra törve, elvakult felelőtlenségében, megveszekedett nacionalistaként a magyar nemzetállam szemétdombját hozta létre.

Gigászi méretű, hajmeresztő törtetőként igazolta, hogy nem egyéb vérbeli, gátlástalan, jellemtelen politikai kalandornál.

Kossuth Lajost máig eszményítik, holott nem egyéb, mint a hatalom végett egész nemzetét pácba keverő… (majd) habozás nélkül pácban hagyó csirkefogó. Emigrálása: közönséges irhamentés. Végső fokon pedig semmivel sem különb azoknál a román nacionalistáknál, akik ellene fegyvert fogtak.

A fentiek: szó szerinti idézetek Székely Jánosnak a marosvásárhelyi Látó nevezetű szépirodalmi folyóirat 1991. novemberi számában megjelent Három kis (nemzeti) botrány című írásából.

Íme, kedves barátom, Raffai István! Többek közt ezért nehéz arról szólni röviden, hogy mit jelentenek számomra a magyar forradalmak és szabadságharcok. Saját véleményem a Székely Jánoséhoz képest unalmas lett volna. Ha őt oly korán, 63 éves korában el nem ragadja közülünk a hirtelen halál, jómagam külföldi kórházakból hazakerülve tán vitába szálltam volna vele. Történészek, akiket ő Kossuth megítélésében eszmecserére szólított föl: a lábuk elé dobott kesztyűt nem voltak hajlandók fölvenni. Holott érdemes lett volna. Kossuth-nóták fájdalmas énekeseiként mi, laikusok is haszonnal figyelhettünk volna föl a szakma véleményére.

(Raffai István, 1998)

Igyekeztem fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét^*

– Sütő András néhány éve egy nyilatkozatában elmondta, hogy gyerekkorában egy ágyban aludt az öccsével, és mindketten csillagokról álmodtak. Az anyai jó tanácsot megfogadva hogyan osztoztak meg a csillagon?

– Várjunk csak! Ez a csillaghistória valamilyen nyilvános beszélgetésben is szóba kerülhetett, most azonban hadd térjek vissza eredeti formájához. Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvemben meséltem róla ilyenformán, gyermekkorom emlékeiből merítve: „A téli hidegek négyünket – jómagamat s három fiútestvéremet – szorítottak a közös ágy deszkái közé, a szalmazsák hepehupáira. Egymás arcába, nyakába, hátába fújtuk a meleget és a kását, úgy aludtunk egymás ellen és egyik a másikra utaltan, hogy nemcsak kezünk-lábunk: az álmunk is összegubancolódott, reggelenként osztozkodni kellett, hogy melyikünk látta az ablakon beszálló csillagot. Nem te láttad, mert én láttam, hazudsz, álomtolvaj, engem rúgtatok vakszemen, a csillagot csakis én láthattam! Anyám szegény – arany kévekötőnk az oldódás ősi hajlamában – azt sem tudta, melyiknek miként tegyen igazságot, akármilyen soványat is. Osszátok már el azt a vacsoracsillagot, vagy mit láttatok, ügyesen, testvériesen, és ne bakalódjatok! Lyukas a talpatok, vizes a kapcátok, és ti csillagokon akadtok fenn? Áldjátok a sorsotokat, hogy amit álmodtok, a tietek marad… majd eljön az idő, s reggelenként az álomhivatalban fogtok jelentkezni, hogy akár a tiltott fegyvert, adjátok le, amit hunyt szemmel látni mertetek. Akkor visszasírhatjátok a mai osztozkodást.”

Ez hát az emlék. Képzeletünk s álmaink gazdagsága a Móricz Zsigmond-i hétkrajcáros szegénységben. Saját szövegemet nem akarom értelmezni, magyarázni, annyit azonban – ha már szó esik róla – hadd tegyek hozzá, hogy anyám nem képzelgés folytán jósolt álomhivatalt, szigorú hatalmi számontartást, tiltott fegyvert és egyebet. A bécsi döntés következtében, mi, dél-erdélyi magyarok a román hatalom szemében gyanúsabbak lettünk, mint valaha voltunk. Magyar vadászoktól elkobozták a fegyvert, betiltották számos iskolánkat, őrmesterek csaptak le ránk, ha magyarul énekelni mertünk. Volt, akit így faggattak az őrsön: „No mondja csak, mit énekelt?” A delikvens épp azt énekelte, hogy: csillagos ég, merre van a magyar hazám, merre sirat engem az édesanyám! Éppen ezt jósolta hát anyám: felelősségre vonnak majd azért, amit hunyt pilláink alatt látni merészeltünk. De vajon mi okból juthatott eszembe ez a gyermekkori emlék az említett könyv megírásának idején, 1974 táján? Mert akkor másodjára is ordas idők zúdultak ránk. Újfajta hatalom működtette az álomhivatalokat, azaz: cenzúrát, állambiztonsági hivatalt, káderosztályokat, besúgók hadát s mi mindent! Szerénytelenség nélkül mondhatom: egyedül csekélységemre háromszor három, összesen kilenc lehallgatókészüléket pazaroltak – marosvásárhelyi lakásunkon, a szerkesztőségben és sikaszói hétvégi házunkban.

Erről más alkalommal bővebben szóltam, írtam is egyet-mást. Nem kell hát folytatnom annak történetét, hogy miként osztozkodtunk a csillagokon.

– Pusztakamaráson, az író szülőfalujában temették el egykor Kemény Zsigmondot. Ez a külső körülmény, adat, jelentett-e valami indíttatást későbbi pályáján, vagy mindinkább Tamási Áron, Móricz Zsigmond fogta a kezdő író kezét?

– Szóval, annak a pusztakamarási jobbágyivadéknak a kezét – a báró fogta-e? Nem fogta. Több okból sem. Iskolai könyvtárunk százkötetes volt. Kemény Zsigmondtól benne semmi sem. De nem tanították őt nekünk a nagyenyedi tanítóképző alsó tagozatán sem. Négy évig voltam a diákja a Bethlen Kollégiumnak. Ezután átiratkoztam a Kolozsvári Református Kollégiumba. Ott – 1945–49 között – a nyugatosok s az ún. népiek rántottak magukhoz. Zsigó báró munkáival sok évvel későbben kezdtem komolyabban foglalkozni. Itt most – megértést kérve – elkanyarodom a beszéddel. Nem látom sok értelmét annak, hogy klasszikusok, mesterek rám gyakorolt hatásáról szóljak. Kit érdekel az? Ha ezt a mi beszélgetésünket valaha is elolvassa valaki, tán hasznára lesz, ha arról mondok el egyet-mást, miként próbáltam megtörni a több évtizedes hallgatást, jeges közönyt, mely Kemény Zsigmond körül kialakult volt Erdélyben.

Hosszadalmas történet ez. Ott kezdem el, hogy 1949 márciusában szülőfalumból is elhurcolták a földbirtokosokat. Köztük báró Kemény Bélát és feleségét, báró Kemény Gézát és családját. Ez utóbbi kertjében nyugszik a regényíró, az 1875 decemberében elhunyt szellemóriás: Kemény Zsigmond. Míg otthonuk volt: emlékét gonddal ápolták a leszármazottak, de miután Kolozsvár pincéi és alagsorai elnyelték őket, és kastély, kúria, park és szántó, gyümölcsös közprédává lett, kiderült, hogy „forradalmi cselekvés” ürügyén sírgyalázókat is futni hagy a törvény. Kemény Zsigmond sírkövét ledöntötték, márványoszlopát valaki ellopta, végleg eltüntette. Ekkor, mint bárki más, én is szabadon bolyonghattam a feldúlt sírkertekben, a tarvágás folytán megsemmisült arborétum, fenyves, gesztenyés tönkmaradványai között. A rontás hosszadalmas volt, a romlás mai napig tart. Döbbenetes emlékem: a máglya, amely Kemény Zsigmond munkáinak első kiadásait, halála után Budapestről hazamentett kéziratait, leveleit, a 48-as szabadságharc becses dokumentumait elemésztette. Román katonatisztek rakatták azt a máglyát, hogy Kemény Béla több ezer kötetes könyvtárának írmagja se maradjon.

– Menjünk, fiam, állítsuk talpra Kemény Zsigmond sírkőtalapzatát – szólt apám az ötvenes évek elején.

Mentünk, mások is mellénk szegődtek, presbiterek, megrendült magyarok, helyére állítottuk a ledöntött követ, aztán minden lehetséges módon közhírré tettem a jogos „népharagnak” hazudott gyalázatot. Feldúlt sírjáról szólva próbáltam visszaperelni szellemi örökségének becsületét is – olyan körökben persze, ahol azt kétségbe vonták. Az irodalompolitika hatalmi fészkeiben, ahol megvető legyintés, gunyoros mosoly fogadta berzenkedéseimet. „Igazságot az arisztokratának? A megalkuvónak?” Cenzorok hallottak valamit arról harangozni, hogy Kemény Zsigmond Kossuthtal szembekerült a békepártiságban, a forradalom megítélésében. „Lobogónk Petőfi elvtárs! Le az arisztokráciával!”

Tapasztalhattam tehát, hogy Kemény Zsigmond örökségét nem a közöny tartja jégveremben, hanem inkább a butaság, az osztálygyűlölet, az ún. pártos irodalompolitika. Azt is tudomásul kellett vennem, hogy egymagam sokra nem megyek a rehabilitációban. Erős, hatalmas segítőre van szükségem. Tán sejtik, kire gondoltam akkor: őmaga volt, a halhatatlanságba költözött regényíró, vagyis az életmű, amelyre fényt, közfigyelmet kellett vetni és vettetni. Úgy gondoltam, hogy sok évtizedes szünet után valamelyik regényét kellene kiadni Erdélyben, amelynek virrasztó szelleme, rémlátásokban meggyötört látnoka volt. Németh László sugallatára az Özvegy és leánya mellett döntöttem, s ajánlottam kiadásra a Kriterionnak. Indokoltam nyilván írásban is. Bővebb előszó kellene, mondták, és egyetlen hivatkozás bár, hogy a marxista irodalomtörténet (sic!) is elismeri az értékeit. „Ilyen is lesz!” – fogadkoztam több reménnyel, mint tájékozottsággal. 1964-ben megírtam Élet és ábránd című esszémet. Már címével is jeleztem küszködéseim aggasztó mozzanatait. A szellemi élet balpartjának baloldalán heves ellenzői támadtak „nyüsletéseimnek”, a „méltóságos úr” feltámasztásának. Ehhez még budapesti író is akadt, írván ott az egyik napilapban: „Kemény Zsigmond? Olvashatatlan, élvezhetetlen ódonság.” Szellemileg gyengén táplált kultúrpolitikai körökben még olyan aggodalom is elhangzott, hogy Kemény Zsigmond „ügyének” súlyos ártalmára lehet egy másik Kemény báró: a pusztakamarási Béla, akit 49-ben már elhurcoltak volt Kolozsvárra kényszerlakhelyre, ahonnan el is költözött már örök lakhelyére. Mi volt a vád? Hogy 1944 őszén – a környék magyar földesuraival együtt – maga is – „részese volt” a sármási zsidó közösség – 126 személy – legyilkolásának. Mindhiába hajtogattam, hogy Kemény Béla ki sem mozdult otthonából akkoriban; hiába fogadkoztam: szülőfalum összes lakói tanúsíthatják ezt. Válaszként a romániai zsidóüldözések nemzetközi hírű krónikását idézték: Matatias Carpnak 1945-ben kiadott brosúráját, a sármási tömeggyilkosság tanúvallomásainak és más dokumentumainak kis gyűjteményét. Carp, sajnos nem ellenőriz(het)te a kolozsvári népbírósághoz begyűjtött iratok hitelességét. Az viszont föltűnhetett volna vizsgálódásai közben, hogy a főbűnös csendőrtiszt mellé vajon miért sorolják oda cinkos bandaként a környék összes magyar arisztokratáit, földbirtokosait. Annyit tudnia kellett volna sajátos erdélyi viszonyainkról, hogy a zsidóirtás vizsgálóbírói, nyomozói, tanúi nem csupán a gyilkosokat akarják fölfedni, hanem jó néhány magyar földbirtokot is igyekeznek megkaparintani. A kollektív bűnösség, a fasiszta nemzet vérvádja akkor már elnyomta volt a tárgyilagos ítélkezés követelményét. Hosszadalmas történet ez. Ami beszélgetésünkhöz tartozik: a sorsunkba költözött abszurditás. „Mindenki bűnös, aki él – legyen az akár halott is immár közel száz esztendeje!”

Vissza hát az elejére! Nyolc évvel azután, hogy előszót írtam egy álomhoz – álmom megvalósult. Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényét – hála a Kriterionnak és Domokos Gézának – sikerült itthon megjelentetni (1972-ben).

A félelem és közöny hallgatása megtört. Akkoriban, hogy némely ifjú íróval elhitették, hogy minden, ami volt: máglyára vetendő, mert velünk kezdődik az Új Világ története: erős meggyőződésemmé vált a mellőzött és üldözött nagyjaink védelmének feladata. Némelyek szerint így lettem konzervatív módon öregpárti. Kik voltak ők? Például a nacionalistának bélyegzett Illyés Gyula, a klerikális-misztikus-ellenforradalmár Tamási Áron, a tévelygő Veres Péter, a fasisztává bélyegzett Sinka István stb. Ellenük akkoriban éppúgy kirontottak az ismeretlenségből a szellemi élet akasztológusai, akár manapság, csakhogy most nem balról, hanem jobbról ítélkeznek elevenek és holtak fölött.

Kemény Zsigmond védelmében, szellemi örökségének méltatásában a legtöbbet és leghasznosabbat Veress Dániel és Benkő Samu cselekedte. Erről azonban más alkalommal szólok bővebben, ha élek…

Az én pászmám maradt persze: Pusztakamarás. A regényíró földi porainak örök nyugvóhelyét zarándokhelyként próbáltam ismertté tenni. Ez főleg úgy sikerült, hogy Anyám könnyű álmot ígér című könyvemben, amely Erdélyben és Magyarországon közel félmilliós példányban jelent meg, Zsigó báróról is elmondtam egyet-mást. Aztán csodák csodája! Két évtizeden át ezrével keresték föl a sírját s a kis kúriát, amelyben életének utolsó három esztendejét töltötte. Megsokallták ezt a valamikori Kemény-birtok bitorlói. A kúriát, mely emlékház lehetett volna: földig rombolták. Jogállamban újra lehetne építtetni velük oly módon, ahogyan Varsó öreg házait építették föl eredeti formájuk szerint. De ez már ködevés, fellegjárás, hiú ábrándozás.

– Milyen motívumokból építkezik az írói-költői nyelv, amely Sütő András életművének egyik páratlan és nehezen utánozható remeklése?

– Páratlan! Remeklés! Micsoda túlzás ez! Ezek a jelzők, csak úgy kapásból szólva: egy Tamási Áront, Németh Lászlót, Szabó Dezsőt illetnek meg. Én magamról csak azt mondhatom, hogy az erdélyi Mezőség, a szórványállapot nyelvileg bizony gyengén öltöztetett föl engem. Nagyenyeden a tanítóképzőben úgy kellett hát igyekeznem, hogy kikászálódjam a szülőfalu nyelvi szegénységéből. Ez minden. Más kérdés, hogy mikor olvasmányaimat szülőfalum nyelvkárosultjainak mondataival vetettem össze: rémületbe estem. Majdnem olyanba, mint az a kamarási ember, aki tetszhalott állapotából magához térve riadtan motyogta volt: jaj, istenem, meghaltam, de hál’ istennek feltámadtam. S attól kezdve élete végéig fehér ruhát hordott. Valahogy ilyenformán igyekeztem én fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét.

Persze, hogy konzervatívnak mondják ezért az embert. Nincs mit tenni, én is mondom a magamét. Például, hogy a trágárságban megrühesedett, irodalminak szánt szövegek szerzői az olvasóban szánalmat keltenek inkább, mint élményt, örömöt.

– Ön mondta, hogy ha a mű kinyitja egyszer a száját, az író elhallgat. Konfliktust jelent ez az alkotó és műve között, vagy éppen a harmónia jelenlétét bizonyítja?

– Nem éppen így írtam, de lényegében ezt mondtam és – nota bene – színdarabról szólva, amely ugyebár a színész nyelvén, hangján szó szerint is megszólal, aztán röpke három óra alatt vagy felszáll, vagy elhasal, s úgy marad elnyúlva a világot jelentő deszkákon. Tudom persze: magyarázat ehhez nem szükséges, mégis elmondok valamit. Az a meggyőződésem, hogy ha egyszer elkészült: a színdarabnak a saját lábán kell megállnia, miként a novella, regény is önmagáért beszél, ajánlás, protekció nem segíthet rajta. Ez különben nem is meggyőződés dolga, hanem törvény. Kivéve a meg nem értett remekműveket ugyebár, mikor a szükség törvényt bont. Megvallom, saját követelményemet, hogy szerző, ha lehet, fogja be a száját: némelykor megszegtem. Nem sátor előtti kikiáltóként persze – nézzétek odabent az óriáskígyót! – hanem rendezői, színházi kérésre szólván például munkám forrástájékáról, a témaválasztás sugallatairól stb. Ilyen szövegeket írtam, de munkáim értékéről soha nem mertem vélekedni, mert az Arany János-i kétely mindig is bennem volt.

Némelykor az a látszat támadt, hogy önmagamnak ellentmondva a bizonyítványomat magyarázom, holott valójában támadások ellen kellett védekeznem. Ezekre gondolva ma is elképesztőnek, abszurdnak tartom, amit az ún. Csipkerózsika-vitában meg pl. a fűszál-vádaskodásban a fejemhez vágtak, és nem csak szellemileg alultáplált munkásmozgalmi fanatikusok, hanem jeles férfiak, okos emberek is. Csak röviden említem föl: a hetvenes évek végén, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy asszimilációs mohóságában a román hatalom minden nemzeti, tehát sajátos értékünktől megfoszt, megpróbáltam a veszélyt szóvá tenni. A modern etnológiában használatos kifejezést vettem át Gáll Ernőnek egy tanulmányából, mely szólt ekképpen: a sajátosság méltósága. Mert épp ettől akartak és akarnak minket megfosztani. Többek közt anyanyelvünk használatának jogától – végső fokon tehát: nemzeti nyelvünktől.

Támadt aztán ebből akkora felzúdulás, hogy ép elmével csak ámulni lehetett rajta, miként a kétfejű borjún. Sajátosság és méltóság? Mit keres egymás mellett ez a két szó? Mily sötét, provinciális provokáció ez a művészet korszerűsége ellen! Az egyetemes esztétikai normák ellen! Stb. Egy időben úgy tűnt már, hogy a szellemi tisztesség feltétele: odasercinteni egyet a sajátosság méltóságára. Magyarázhattam én, hogy ha nincs éber cenzúra, másként fogalmaztam volna mondandómat fájdalmas hiányainkról. Magyarázhatta Gáll Ernő is, mondván: „A nyelv paradigmájában a sajátosság méltósága ragadható meg.” A mi tiltott, űzött, megcsúfolt anyanyelvünk! Fütyültek rá, és tovább fenték rajtam a nyelvüket. Idézhettem Malraux találó mondását is: „Nem tudjuk, mi a méltóság, de nagyon jól tudjuk, mi az, ha hiányzik.” És már csupa hiány voltunk és csupa követelés: ismerjék el végre mindazt, ami sajátos értékünk, ami a másságunk a többségi nemzettel szemben.

Nem emlékszem, hogy Gáll Ernőn kívül valaki megkísérelte volna a sajátosság méltóságát nemzetiségi követelményként értelmezni.

Ennél is abszurdabb jelenség, mikor bármely könyv bármelyik szereplőjének jelleméből fakadó nézetét, felfogását, kijelentését a szerző nézeteként, felfogásaként, kijelentéseként, mi több: politikai hitvallásaként ítélik meg és olvassák unos-untalan a fejére megalkuvó természetének igazolásaként. Szegény nagybátyám, Gyümölcsoltó Gergely bukaresti kalandjainak egyikét úgy úszta meg, hogy lehajlott, mint a fűszál a szélben, és felfogása szerint ezt a Mindenható is elnézte neki, de nem nézték el – horribile dictu – nekem, a szerzőnek, oly nagyon radikális ellenzékieknek képzelték magukat egyesek – meg aztán az Anyám könnyű álmot ígér kritikai és olvasói fogadtatását is túlzottan lelkesnek találták.

Ami történt: gyakori jelenség a szellemi életben. Ha valamely rágalom életre kel, roppant nehéz, némelykor lehetetlen elfojtani.

Ugyanilyen nehéz viszont írónak írói ráfogástól megszabadulnia.

Kétezerben lesz harminc éve, hogy említett könyvem megjelent. Három évtized után idén is – ’99 nyarán – olvashattam valahol magamról, hogy írói kísérleteim egyike a szellőben is megalkuvólag lehajló fűszál példájának eszményítése volt. A hamisítás, a tetszetős vád olyan, mint a gleccserbolha: nincs az a jégpáncél, amiben végleg megfagyna.

– Kevés magyar irodalmi alkotásnak volt, van olyan sikeres utóélete, mint az Anyám könnyű álmot ígér című művének. Ez a népszerűség ösztönzi az írót, vagy bénítóan hat alkotói tevékenységére?

– Említettem már, hogy a kétely nyomasztó érzésétől soha nem tudtam megszabadulni. Munkakedvemet tehát semmilyen siker vagy kudarc nem tudta megbénítani. Annál inkább az önvizsgálat és a mindenkori megújulás vágya. Tessék elgondolni, mivé lettem volna, ha összesen 10-15 novella, karcolat után nem hagyom abba a „kollektív gazdasági” problematikát. Ki a kutya emlékezne rám, ha borzalmasan rossz és nagy sikerű, Hajdu Zoltánnal közösen írt színdarabunk, a Mezítlábas menyasszony bemutatása után (1951. január) tíz évre a műfajt nem teszem félre, hogy aztán egy valamivel életrevalóbb vidám játék után Harag György színpadra vihesse 1967-ben Pompás Gedeon című háromfelvonásos, szatirikus játékomat. Ugyanígy szólhatnék persze arról is, hogy például A dokumentum című groteszk karcolat után miként találtam az ösvényre, mely elvezetett engem a Zászlós Demeter ajándék élete megírásához. Vagy említett naplóregényem után a nyelv és lélek kalandos napjainak rögzítéséhez (Engedjétek hozzám jönni a szavakat). Aztán a drámák! Valójában mindahány más-más irányú nekifutások következtében lett olyan, amilyen. Akármilyen nagy lehetett a sikerük: önmagamat utánozni egy következő munkában képtelen voltam.

S hadd valljak itt meg valamit. Az önmagammal szembeni örök elégedetlenség részint sajátom volt, részint Harag György hatása. Egy-egy vastapsos bemutató után szokta mondogatni Gyuri: „Hiába igyekeztünk! Lám, ezúttal sem sikerült megbukni.” „Talán majd a következővel” – mondtam ilyenkor, jól tudván, hogy mit akar mondani. Azt, hogy minden igazi művészi újítás kezdetben botránykeltő, meg tán visszhangos bukás is. Hát ilyesmiben nem volt részünk. Mai drámairodalmunk gyökeres megújítása másokra vár. Nem volt kettőnk-hármunk lehetősége, következésképpen feladata sem. Tanácsom, ha érdekel valakit: senki se vállalkozzék olyan feladatra, amihez nincsen tehetsége. A bukást pedig az merje vállalni, aki valóban korszakváltó újdonsággal lepi meg a színi világot.

– Szinte minden szépirodalmi műfajban alkotott. A sokműfajúság a szellem kalandozó kedvének tulajdonítható?

– Teljes indokoltsággal ilyet például Németh Lászlóról lehet mondani. Regényt, esszét, tanulmányt, drámát, vígjátékot, verset írt. Hozzá – vagy Illyéshez képest – én nagyon keveset írtam. Az én szellemem kalandozó kedve csupán utánzata az én mestereim kalandozásainak. S hadd soroljam ide Babitsot is. Ha úgy tetszik: a szellem fél évszázados rabságának idején, mely életem javát elvitte, elvégzett munkám volt az, amivel a lelkemet megmentettem. Többre azért nem futotta, mert képtelen voltam a fióknak dolgozni: mert türelmetlenséggel, hiúsággal, hatni akarással, hajszolt életritmussal megverten nem tudtam odaláncolni magam a nagyepika gályapadjához. A korszak nem a hatalmas életművek ideje volt. Évekig hallgattam például, mikor úgy éreztem, hogy amit elvárnak tőlem, azt már nem akarom és nem fogom soha megírni, amit pedig meg szeretnék írni, ahhoz még fölkészületlen vagyok. Abszurd vélekedés, de nem nyelem le: a szellemi parancsuralom éveiben szilveszteri szokásunk volt az ilyenszerű számvetés: eredményes évet zártunk, fiúk! Ezt, azt, amazt, nem írtuk meg, hiába rázták orrunk előtt a csörgőt, húzogatták szánk előtt a mézes madzagot. Jól tudom: ha szerzetes lakozott volna bennem, másként beszélnék most. Ám hiába próbáltam én szerzetes lenni. Szándék, vágy és becsvágy: nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.

– „Az írás sejtelem is, a holnap fenyegetése a mában” – írta egykor. Egyik drámájában (Káin és Ábel) a felvonásokat jajkiáltásoknak nevezi. Csupán a témaválasztás indokolja ezt, vagy magából a műnemből is következik?

– A műnemből nem. De talán következhet abból az egyetlen munkából, amelynek jellege ilyet sugallt nekem, a szerzőnek. Mint az a dráma, amelyet így határoztam meg: Magyarok három felvonásban. Az ugató madárról ki-ki úgy vélekedik, ahogy meggyőződése diktálja. Jómagam egyszer hiszek benne, máskor kételkedem, hogy életrevaló lenne. Ami bizonyosság bennem: hogy senki másról nem szól, csakis magyarokról. Rólunk. Ebből, tudom, nem következik semmi sem. Nem is azért mondom, amit mondok. De ha már faggatják az embert…

– Milyen gyökerekből táplálkozik az erdélyi dráma (különösen a történelmi dráma), amely csak az utolsó évtizedekben is – eltérően a többi nemzetiségi magyar irodalomtól – olyan jelentős egyéniségeket adott irodalomtörténetünknek Sütő András mellett, mint Székely János, Páskándi Géza, Kocsis István, Szőcs Géza?

– Na jó! Maradjunk abban, hogy ezt a felsorolást mások, mondjuk négyen, éppenséggel négyféleképpen kezdenék. Vagyis oly módon, hogy nem Székely van mellettem, hanem én vagyok Székely mellett, vagy Páskándi után Kocsis és Szőcs között – netán sereghajtóként mindahány mögött, aminek persze semmi jelentősége. Miért mondom mégis? Mert ha valahol igaz a hegeli megállapítás, hogy minden tudat a másiknak tagadója, hát ez épp az irodalmi életben ellenőrizhető. Okkal. Ugyanis ez a természetes. Hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll, és jaj annak a madárnak, amelyik egy más madár hangján próbálna énekelni. Szépen hangzik, ugye, amit mondok? Megértőleg, a szellem sokszínűségének tiszteletével s oly természetesen is, mintha árkádiai béke honolna köztünk. Mintha élne még az Arany János-i hagyomány, miszerint egyik tehetség a másikra nem árnyékot, hanem fényt vet szeplőtelen önzetlenségben. De ha így szólok: mintha sértődöttség beszélne belőlem, holott erdélyiként talán senki íróember nem részesült annyi jó szóban, szolidaritásban, baráti szeretetben, a színházi közönség oly kitartó érdeklődésében, mint én – érdemen felül is nem egyszer, de sokszor. Akkor hát mi a baj? Az a baj, hogy úgynevezett népiek és urbánusok olyan súlyos konfliktusba keveredtek egymással, hogy Isten a megmondhatója, mikor lesz ennek vége. S annál inkább lesújt ez engem, mivel énnekem mindkét oldalon szellemi rokonaim vannak. Úgy vagyok én ezzel, mint szegény anyám volt örökös virrasztásban a rokoni békesség felett, mikor azt látta, hogy férjek, feleségek, unokatestvérek, keresztszülők és keresztfiak, lányok, magyarok és románok zsinatolnak ősi vegyes állapotban. Igaz, hogy akármilyen tártkarú volt is anyám a nyelvek fölé lobogózott emberségben: füstöt, lángot vető lármafává lett, ha csak félszóval is bántani merték magyar mivoltát, amiről azt szokta mondani: nem büszkeség, nem szégyen, nem több, nem kevesebb senki másnak fajtájánál, nem eladó és nem vásárolható, nem olyan, hogy azt mondod rá: mindegy, mert nem mindegy az, kinek a nyakába mit sózott a sorsa, nem eldobható, út szélin nem hagyható, mert akár az élet és a halál: Isteni rendelés. Akkor azt mondhatom tehát: ilyen helyzetben is megfoganhat, világra jöhet a történelmi dráma. A beszélgetésünk elején fölidézett gyermekkori emlékhez kívánkozik egy mai metafora is. Minden író, költő, legyen az népi, avagy urbánus, hagyományos vagy posztmodern: csillagot álmodik. Anyám szavait hagyakozom rájuk: gyermekeim, osszátok el egymás között testvériesen azt a csillagot!

– 1988-ban írta a következő sorokat: „csak egyetlen utat nyilvánítsunk járhatatlannak, lehetetlenségnek, tömeges öngyilkosságnak: azt, amelyik kivezet a szülőföldről és vissza már soha nem vezet.” Ma, amikor több mint egy évtized után az utak visszafelé is nyitva vannak, érvényesnek érzi-e még ezt a szép vallomást?

– Azt hiszem: nem szép, hanem igaz, mert egyéni és közösségi követelmény parancsát mondtam el vele – az erdélyi magyarság megmaradásának reményével. Tizenegy évvel ezelőtt az erdélyi magyarok kivándorlásában az volt a tragikus, hogy a román nemzetállam minden javaiktól megfosztotta, de vissza már nem fogadta őket, hiszen „talanítási” céljai voltak: magyartalanítás, zsidótalanítás, szásztalanítás… Ma már az akkori nyílt óhaj és akarat határozott kisebbségjogi küzdelmeinkkel találja szembe magát, viszont semmi okunk a megnyugvásra, még kevésbé győzelmi énekre. Aki elhagyta Erdélyt, kénytelen volt elvetni azt a reményét is, hogy otthonát valaha még visszaszerezheti. Szegénységből jobb módba kerülve egy életen át csitítja magában a sajogó honvágyat, miközben fészket ver szívében az önmegnyugtatás: ubi bene, ibi patria. Ott a hazám, ahol jó dolgom van. Ésszerűség. De gyakorta könnyes, ahogyan Amerikában is láttam…

(Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván, 1999)

Kálvin… Petőfi…^*

– Minapi értesülés: ősszel megjelenik franciául a Csillag a máglyán. A nagy sikerű mű negyedszázaddal ezelőtt íródott. Talán ma már összefoglalható, hogy Kálvin és Szervét drámai küzdelme, egyházon belüli fogadtatása milyen tanulságokat hozott szerzőjének. Arról megkésve értesülhettünk, hogy a kolozsvári teológus hallgatók 1976. április 6-án rendezett disputájukon milyen elmélyült elemzésekben méltatták a dráma erejét és igazságát…

– Kérdésed második részére válaszolva – és csupán előlegképpen egy bővebb számbavételhez – azoknak akarok most köszönetet mondani, akik tájékoztató és kritikai megjegyzéseikkel segítettek engem Kálvin személyiségének megítélésében. Kolozsvári teológusok disputáját említed. Megérdemli, hogy elmondjam róla bővebben is hálás véleményemet. Drámámat az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Theologiai Intézet kolozsvári tagozatának ifjúsági önképzőkörében vitatták meg Kolozsvárott, 1976 tavaszán. Presidens volt dr. Juhász István professzor, respodensek voltak: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók.

A disputatio záró fejezetéből idézem: „Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is a legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.”

Megnyugtató volt számomra, hogy drámám elemzői, akik egybevetették azt a reformáció történeti tényeivel, fölismerték a közös pontot, más szóval: a színpadra álmodott történet helyes irányát.

Azért hangsúlyozom ezt, mert munka közben meg kellett küzdenem az egyoldalúság roppant veszélyével is. Kálvin és Szervét konfliktusának irodalma – érthető módon – a lehető legellentmondásosabb egyháztörténeti és hittani elfogultságoktól terhes. Balzac megállapítása, miszerint a genfi közélet kálvini korszaka borzalmasabb volt a francia forradalomnál (sic!), többet mond Balzac royalista nézeteiről, mint Kálvinról és Genfről. Elképesztő szubjektivizmus! De nem mentes ilyen túlzásoktól Stefan Zweig sem, aki Harc egy gondolat körül című könyvében, Castellio és Kálvin szellemi küzdelmét ábrázolva a reformáció vezéralakját súlyosan elmarasztalja. Túlzásai, elfogultságai ellenére ez a könyv: a gondolkodás szabadságának hatalmas védőbeszéde. „Mert minden új emberrel új lelkiismeret születik, és mindig akad egy, aki tudatára ébred szellemi kötelességének, hogy fölvegye a régi harcot az emberiség és az emberiesség elévülhetetlen jogaiért; mindig fölveti majd fejét egy Castellio és meg fogja védeni a gondolkodás szuverén önállóságát minden erőszakkal szemben.”

Szép vallomás, de nem szakítható ki történelmi összefüggéseiből. A gondolkodás „szuverén önállóságának” jegyében lobbant föl a reformáció is: Kálvinról ugyanúgy elmondható, mint Castellióról: ő is új ember és új lelkiismeret, az idők változtató követelményeinek megtestesülése.

Azóta, hogy 1976-ban drámám megjelent, gyakorta kerülök számonkérések kereszttüzébe. Egyik irányból azt kifogásolják, hogy Kálvint nem Zweig szigorával ítélem meg, másfelől pedig azt róják föl nekem, hogy túlzott szerepet tulajdonítok neki Szervét elítéltetésében. Egy szegény, tájékozatlan mezőségi lelkész, akinek olvasottságát csak zavarosan buzogó indulatai pótolják, még azt is elhüledezte nemrégen, hogy a diktatúra cenzorai és főszerkesztői „akadályozták meg őt” Kálvin védelmezésében, ellenem.

Zweigről pedig el kell mondani, hogy említett könyvét a harmincas évek elején írta, mikor a hitlerizmus térhódítása folytán a gondolkodás szabadsága is végveszélybe került. Ez a történelmi csapás óhatatlanul rányomta bélyegét a műre is, amely példázatjellegével akkor a lelkiismereti szabadság segélykiáltása volt.

– „Hiszed, hogy volna olyan – amilyen / magyarság, ha nincs – Kálvin? / Nem hiszem” – írta Illyés Gyula nagy versében, a Reformáció genfi emlékműve előtt-ben. Amikor a Csillag a máglyán szerzőjeként Genfben megálltál az emlékmű előtt, s Bocskai István fejedelemnek is tisztelegtél, foglalkoztattak-e hasonló gondolatok, mint Illyés Gyulát?

– 1979-ben a Herder-díj átvételének alkalmával az a szerencse ért, hogy baráti segítséggel eljutottam Genfbe is. Régi vágyam volt egy pillantást vetni bár a Champel mezejére, ahol 1553-ban Szervét Mihályt máglyán elégették. Az a hely természetesen már régóta nem mező, nem puszta hely. Berni barátaink – Nagy Klára és Gyurka – segítettek megtalálni a kis teret, ahol most engesztelő emlékmű áll mindazoknak tanulságára is, akik a Kálvin–Szervét-konfliktusban elfogultan ítélkeznek. Csodálkozásomra sokat kerengtünk Genfben, míg rábukkantunk a sűrű bokrok között nagy nehezen megközelíthető emlékoszlopra. Máig érthetetlen számomra, hogy nem egy helybéli polgár a fejét rázogatva mondta: nem tudja, mi az, amit keresünk, fogalma sincs tehát arról, hogy merre irányítson. Végül, miután ruhaszaggató, sűrű és tövises bokrok között kúszva megközelíthettem az emlékoszlopot, hosszan ültem ott egymagamban, döbbenten, meghatódottan. És bár munkámat évekkel korábban már befejeztem, elszoruló torokkal valójában ott tettem pontot a drámára. Lemenőben volt már a nap, homályba borult az emlékkő felirata, melyet korábban olvastam már. Hadd iktassam ide beszélgetésünkbe, hisz kevesen olvassák manapság. Így szól tehát magyar fordításban: „Ezt az engesztelő emlékművet 1903. október 27-én Kálvin, a nagy reformátor hűséges és tisztelő gyermekei emelték, elítélve ama tévedést, amely korának hibája volt, és szilárdan ragaszkodva a reformáció igazi elveinek és az Evangéliumnak a lelkiismereti szabadságra vonatkozó tanításaihoz.” (Ezt most egy Kálvinról szóló újabb kiadású könyvből idézem. Címe: Calvin, egy ember Isten igájában. Szerzője: Jean Cadier, fordítója: Zsigmond Gyula, Budapest, 1994, Kálvin Kiadó.)

Az engesztelő szöveg Szervét Mihály tűzhalálának 350. évfordulóján vésetett kőbe. Más alkalommal bővebben is beszélhetünk róla. Én most ezt a gondolatsort Illyés Gyula hatalmas versének soraival zárom: „Végül, ezt mondtam önvigasztalásképp: / volt bárkié a szándék, / maga az Isten se tudhatta másképp.”

– Tavaly István király fehér kövei című szép esszédben a Reformátusok Lapjában idézted államalapító királyunk emlékét. Előre tekintve: jövőre ezeresztendős mivoltunk ünnepére készülünk – határon belül és kívül. Egyéni és közösségi méretekben is kérdezem: miben látod az ünnepek jelentőségét?

– Onnan szólok, ahol szorít a csizma. Nemzeti riadalmaink jégfelleges tájáról, határon túli magyarok világából, ahol véresen és vértelenül nyolcvan esztendeje etnikai tisztogatás zajlik, ám ennek ellenére fennmaradtunk még annyian, hogy egy utolsó, roppant erőfeszítéssel, politikai határok fölött s az európai emberi jogok védelme alatt nemzeti feldaraboltságunk következményeit fölszámoljuk. A huszadik század magyar tragédiáinak sorozata után a huszonegyediktől több vigaszt, tán még víg esztendőt is remélhetünk.

– Petőfi halálának 150. évfordulójára emlékeztünk a napokban. A költő szülőföldje, Kiskunfélegyháza szobrot ajándékozott Fehéregyházának. Tudom, hogy a hatvanas években sokat harcoltál a Petőfi-emlékműért. 1990-ben márciusi marosvásárhelyi megkínzatásodnak szinte metaforikus folytatása, hogy júliusban Petőfi portréját összezúzták. Ha jól tudom, a most felavatott marosvásárhelyi Petőfi-emléktáblán csak latin felirat van. Ezek szerint Petőfi romániai sorsa a magyarság mindenkori hogylétéről is napi híradást jelent?

– Valahogy így van ez. Petőfi 1849 júliusában, Bem oldalán a legsúlyosabb erdélyi csaták színhelyén bizonyította, hogy szó és tett, kotta és hang, eszme és áldozatkészség egységének tökéletes megtestesülése. Ott esett el, ahol a román–magyar polgárháború és az osztrák s orosz túlerő következtében a legnagyobb vérveszteséget szenvedtük. Ott esett el, ahol a legkegyetlenebb volt a forradalom utáni megtorlás. Ott esett el, ahol hetven évvel később, a második nagy magyar mészárlás után a legnagyobb szükségünk volt mártíriumának lélekerősítő sugárzására: Erdélyben. Mintha titkos sejtelem parancsára cselekedett volna. Mint aki tudta, hogy haló poraiban is Erdélyt kell mindenekelőtt vigasztalnia. Emlékét őrizve, mindenkor meggyalázott, megcsonkított emlékoszlopait javítgatva, szobrait menekítve s manapság azokat újból fölállítva joggal mondhatjuk: az ismeretlen tömegsírban nyugvó költő a mi legnagyobb mártírunk, hősünk, lélekerősítőnk. Így tehát elgondolható, milyen az az érzés, mely a mi szívünkben lakozik Petőfi elestének közelében, Marosvásárhelyt is.

Halálának 150. évfordulóján újból szobrot állíthattunk neki Fehéregyházán, meg egy domborművet is Marosvásárhelyt. Róla szólván találóan mondta Markó Béla költő s az RMDSZ elnöke: Petőfi a mi jobbik énünk. Azt még soha le nem írtam, hogy büszke vagyok, lennék a magyarságomra. De most, hogy épp Fehéregyházáról jövök, megvallom: jó érzés büszkének lennünk Petőfi Sándorra.

(Ablonczy László, 1999)

Párizsban Sütő Andrással^*

Párizs: kilencévenként. Sütő András először 1980 májusában az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem németországi találkozójáról magánemberként látogatott Párizsba. Második alkalommal a vásárhelyi pogromot követően a gyógyulás hónapjaiban, 1990 novemberében Strasbourgból az Európa Tanács főtitkárával, Catherine Lalumiére-rel való találkozást és egy irodalmi estet követően járt a francia fővárosban. Akkor néhány francia lap őt megszólaltatva is tárgyalta a Romániát és a románság jó hírét máig is ártóan befolyásoló horda-napok eseményeit. Most, 1999 októberében először hivatalosan, a Magyar Intézet meghívására töltött itt néhány napot, abból az alkalomból is, hogy André Doms és Vígh Árpád fordításában franciául is megjelent a Csillag a máglyán című drámája. Szomorú emlékezés tölt el bennünket a borítóra pillantva. Egy soha meg nem ismételhető előadás képe: a Harag György rendezte, 1976. márciusi, kolozsvári előadás pillanata, a genfi jelenete: Kálvin és Szervét találkozása. A nagy alkotóegyüttesből ketten már vásárhelyi földben pihennek; Héjja Sándor, Szervét alakítója a református temetőben, Harag György pedig a zsidó temetőben az örökké élők házának nagy lakója.

A frankfurti könyvvásárról előbb Münchenbe utazott Sütő András, ahol a Stuttgarti Magyar Intézet kezdeményezésére a magyar konzulátus, személy szerint Püspök László főkonzul házigazdaként fogadta, s rendezte az irodalom és az erdélyi helyzet iránt érdeklődők által a termet zsúfolásig megtöltő estet. Párizsban sem történt másként, mintegy kétszázan, sokan állva hallgatták Fejtő Ferenc bevezető gondolatait, benne a dráma születésének történelmi hátterét rajzolva fel, és az író munkásságát méltatva, mindig törhetetlen hitvallását az emberi méltóság és a tolerancia mellett. A. Szabó Magda kérdéseire válaszolt a szerző, a közönség megtekintette a dráma filmváltozatának egy jelenetét, melyet Ádám Ottó rendezett. Ezt követően hosszú időn át dedikálta műveit. A hivatalos program és baráti találkozások befejezéséhez közeledve beszélgettünk a párizsi napokról. Ihlető lett volna úgy kezdeni, hogy párizsi sétánk során elmentünk a Pantheon környékére is, amely a kálvini időket idézi. Ám azt a házat és a toronyszobát lebontották, ahol Sütő András drámájának képzeletbeli első jelenete játszódik, s ahonnan a valóságban Kálvin a háztetőkön át menekült.

– Azért kezdjük személyes vonatkozással, kedves Sütő András, hiszen a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban az a Vita Zsigmond tanított és indított el írói úton, aki a párizsi Sorbonne-ról tért haza szeretett ősi iskolájába. Vita Zsigmond beszélt-e párizsi élményeiről?

– Kitűnő franciatanár volt Vita Zsigmond, de Párizsról és Franciaországról nem beszélt nekünk. S azért nem, mert akkor meglehetősen zavaros, kényes és nehéz periódust éltünk 1940 után Dél-Erdélyben. A kollégium egyik szárnyában német katonai egységeket szállásoltak el, a franciákkal rokonszenvező Vita tanár urat bizonyára figyelték is. Nem lett volna bölcs dolog a németek által megszállt Párizsról beszélnie. Igaz, hogy nem is faggattuk őt. Jómagam Kálvinról írott pályázatomhoz életrajzokat olvasgatva csak képzeletben röpködtem Párizsban, Genfben…

– A Párizsi Magyar Intézet számára, de gondolom, számodra is kitüntető érzést jelentett, hogy Fejtő Ferenc, túl a 90. évén elvállalta az irodalmi találkozó bevezető előadását.

– Valóban megtiszteltetés ez! Jelzővel nem is igen tudom a rendkívüliségét érzékeltetni.

– Ritka és jeles vendége intézetünknek is.

– Fejtő Ferenccel három évvel ezelőtt kerültem kapcsolatba. Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyvét rendkívüli fontosságúnak tartom. Minden magyarnak el kell olvasnia. Az Osztrák–Magyar Monarchia feldarabolásának története. Rólunk szól, új módon, úgy vélem, igazságosan. Ismerem persze más műveit is. Levélírásra a rekviem késztetett. No meg néhány olyan politikai kérdés, amiben ugyancsak hasznos volt megtudnom a véleményét, tanácsát is. Például, hogy miként lehetne tájékoztatni a francia közvéleményt az erdélyi magyarság emberi jogi küzdelmeiről. Miként nyerhetjük el annak támogatását ügyünkben. Öröm és maradandó élmény volt számomra, hogy veled és feleségeddel, Magdóval otthonában is meglátogathattuk őt. Fontos, izgalmas beszélgetés közben emlékezhettünk közös barátokra, ismerősökre, Fejtő Ferencnek immár nem élő, klasszikus barátaira, pl. József Attilára. Akkor elmondhattam neki, mily nagyon fontosnak tartom azt az írását, amelyben egyik legilletékesebb magyar íróként tisztázta Flóra és József Attila kapcsolatát, annak tisztaságát, s nemkülönben Illyés Gyula vitathatatlan becsületét. Azok a támadások, amelyek őt az ötvenes-hatvanas években érték: a politikai indíttatású gyűlölet, az irigység, a zsurnalisztikai felelőtlenség megnyilatkozásai voltak. Sötét rágalmak, amelyek még napjainkban is vissza-visszatérnek.

– Azt hiszem, arról is fontos megemlékeznünk, hogy irodalmi esténk megnyitója alkalmával színdarabod, a Csillag a máglyán kapcsán rendkívül izgalmas, időszerű mondandóival kötötte le a népes hallgatóság figyelmét. Személyes sorsa, fordulatokban gazdag élete hiteles közép-kelet-európai írástudóvá avatta őt. Ezért hatott újdonságként az is, amit a Duna-medencében oly nagyon időszerű és drámai tolérance, a türelem, a másság iránti megértés ügyében mondott. Nagy írókat is említett, akik Párizs lakói is voltak.

– Köszönöm, hogy az ő nyomukban járva, emlékhelyeket látogatva szorgalmas, fáradatlan segítőm voltál, kedves Laci. Köszönöm, hogy a Hotel des Balcon falán Ady-dombormű előtt tiszteleghettünk; a Cujas utcában Radnóti Miklós márványtáblája késztet kegyeletes önvizsgálatra, az Atlantis Szállóban pedig Agárdy Gábor műve… ki gondolta volna! Az Advent-játékom zetelaki csudalátó embere József Attila portréját festette meg. Látogatják is elég sokan a szállodát – s épp Agárdy festménye miatt. […]

– Ahogy az irodalmi est után láthattam, sokan régi ismerősként üdvözöltek téged, miközben könyvet is dedikáltattak…

– Jelek szerint Párizs ma már a találkozásoknak ugyanolyan csodaszámba menő helye, mint New York vagy Csíkszereda. Ez a párizsi est, amelyért az itteni Magyar Intézetnek s ilyenformán Csernus Sándor igazgató úrnak, és Magdó, azaz Ablonczyné Szabó Magda kulturális titkárnak mondok köszönetet, mondom, e szép alkalom meglepően sok erdélyi, tehát otthoni barátot, ismerőst verbuvált ide. Gyergyó, vásárhelyi, kolozsvári származású magyarokkal foghattam kezet, debreceni író barátaim leptek meg váratlan látogatásukkal. Szülőfalum szomszédságából, Sármásról Párizsba jutott festőt láttam viszont sok-sok év után. Szót válthattam a Teleki grófok nyugaton élő leszármazottaival. Őket nem ismerhettem, de holtában is élő, rendkívüli férfiúról beszéltem nekik, egy remek könyv főszereplőjéről, amelyet Marosi Ildikó tett le az asztalunkra. Teleki Mihályról van szó, a gernyeszegi kastély utolsó tulajdonosáról, akivel Marosi Ildikó éveken át folytatott „magnóbeszélgetést”. Így az emlékezés hatalmas nyersanyagából kitűnő könyv született.

Borsi-Kálmán Bélával is találkoztam – újból, hiszen sok éve ismerjük egymást. Kis mozzanat fontos munkásságáról: a román–magyar kapcsolatokról franciául is megjelent könyvének bemutatóján a Magyar Intézetben egymás mellett ült Románia és Magyarország párizsi nagykövete. Országok, népek közeledésének az objektív történetírás az egyik legeredményesebb módja. Múlthamisítás, zászlófóbia, sovén politikusok tömeghülyítő hisztériája Románia hírét, hitelét rombolja nyugaton is…

– A Csillag a máglyán című darabodról szólva Fejtő Ferenc egy ma különösen felerősödött mozzanatra hívta fel a figyelmet: Szervét és Kálvin küzdelme egy barátság története és drámája is.

– Tömeges jelenség ez ma már. Rendszerváltások után kiváltképpen. Régi barátságok helyén nemzedéki, irodalmi, politikai konfliktusok támadtak. Ha csak a nemzedéki dúlást nézzük… Kolozsvárott, ’45 után kegyetlen politikai, zsurnalisztikai és irodalmi támadás indult jó néhány idősebb magyar író ellen. Köztük mestereim ellen is. Kit említsek? Mestereimet, Németh Lászlót, Tamási Áront, Sinka Istvánt, atyai barátomat: Bözödi Györgyöt, Szabédi Lászlót. Hát akkor mi, ifjú újságíró csemeték, zsenge novellisták erkölcsi feladatunknak tekintettük, hogy minden módon a pártukra álljunk. Móricz Zsigmond-kollégisták voltunk, Szabó István igazgatónk rengeteg könyvet hozott át Magyarországról, köztük az említettek munkáit… Azokat árusítottuk, diákgyűléseken méltattuk, vitába szálltunk a baloldal őrjöngésével. Csak szóban, persze! Az akkori sajtóban nagy ritkán lehetett vélekedni róluk. Németh Lászlót üldözték a leghevesebben, meg Szabó Dezsőt. Védelmükben valóságos kultuszt teremtettünk a Móricz Kollégiumban. De védtük Kós Károlyt is pl. a Szent Istvánról szóló regénye miatt (Az országépítő). Tagadtuk, hogy Tamási Áron „misztikus és klerikális” lenne, s rágalomnak véltük Sinka István antiszemitizmusát. De lám, újból változott a világ, és szellemi életünkben ifjabb és idősebb nemzedékek között a személyes gyűlöletig fokozódó ellentétek támadtak. Az még hagyján, hogy divatos kocanyelven vagánykodó, stílustalan, műveletlen zsurnaliszták harapdálják még egy Jancsó Elemér bokáját is – halálában. Ezek afféle kenyérkereső mocskolódások. De sajnos tehetséges kezdők is felcsapnak nemegyszer purifikátoroknak, szenzációs művek helyett a zsurnalisztikai csiszlikség „szenzációit” keltve, afféle kísérlettel is például, hogy már ezután az utált népi-nemzeti írók, köztük nagy nemzeti klasszikusaink nevét kisbetűvel írják AZ ERDÉLYI-ROMÁNIAI MAGYAR ÍRÓK folyóiratában. Egyszóval: manapság ifjú akasztológusok akarnak új értékrendet teremteni új értékek teremtése nélkül… Hangsúlyozom, ez nem a fordulat utáni FIATAL ÍRÓI NEMZEDÉK sommás megítélése. Ezúttal irodalmi prérin mindig megjelenő botrányhősökről szóltam.

– A jelenség oka talán a provincializmus görcsös félelmében is kereshető. Illyés Gyulát parafrazálva: nem az a provinciális, aki Párizsban bugacimód viselkedik, hanem aki Bugacon Párizst játszik.

– Meg aztán minden nemzedéki konfliktusban az Idő is megszólal egyszer. Ifjak bölcsekké, öregek emlékké lesznek… Adja isten, hogy minden becsületes szándék hordozója s minden tehetség nehéz időket szenvedő magyarok vigasza lehessen.

(Ablonczy László, 1999)

Magyarok néma vonulása^*

1990. február 10-én az RMDSZ és Sütő András hívó szavára a Bolyaiak városának magyar lakossága az utcára vonult, átitatódva azzal a méltósággal, áhítattal, amely olyan szilárd alapra épült, mint a szülőföldhöz való ragaszkodás, az anyanyelv szeretete, a nemzeti büszkeség, megmaradásunk elszánt hite.

A harangok zúgása közepette gyűlt a tömeg, némán, fegyelmezetten a Bolyai téren. A harangszóra egyszerre százezer gyertya lobbant lángra, s a fél évszázados némaságra ítélt, tehetetlenségbe dermedt tömeg megmozdult, s megkerülve a főteret, csendben áramlott a sportcsarnok felé, szándékaink jelképeivel „felfegyverkezve”, gyertyával és könyvvel a kezében. Így lehetett velük/velünk Sütő András, Kányádi Sándor, Petőfi és Arany, Mikszáth és Jókai, Ady és József Attila, egész történelmünk, kultúránk, hagyományaink.

Zúgtak a harangok, hömpölygött a sokaság, Sütő András szavai szerint: „ezzel a némasággal, fegyelmezettséggel, példás emberi magatartással többet mondtunk el, mint szónoklatok egész sorával. Az el nem hangzott szónoklatok eszméi és gondolatai, törekvései, vágyai kinek-kinek a szívében élnek, elméjében és törekvéseiben hatnak a jövőben is”.

– Mit jelent az ön számára ez a tíz évvel ezelőtti megnyilvánulás? – kérdeztük Sütő Andrást, aki gyógykezelése miatt nem lehet jelen a 10. évfordulón, de lélekben, gondolatban itt van közöttünk.

– Annak bizonyítékát, hogy a decemberi népfelkelés hátán hatalomra jutott nacionalisták ellenére is óriási energiák szabadultak föl az erdélyi magyarságban. Jó érzés tíz év után arra gondolnom, hogy az RMDSZ Maros megyei szervezetének nevében elhangzott toborzóm oly hatalmas visszhangot keltett. Erdély legnagyobb méretű magyar tüntetése volt ez. Egyik napról a másikra virradólag támadt a roppant hullámzás, több mint százezer magyar felvonulása Marosvásárhelyt. Hangsúllyal ismétlem most is: a gyertyás-könyves tüntetés önvédelmi indíttatású volt. Azon a napon haza és nagyvilág győződhetett meg békés szándékainkról, s arról is, hogy nem vagyunk sült galambra vágyó népség, jogaink dolgában nem akarunk esőleső társaság maradni.

– Hogyan látja visszatekintve a nagy demonstráció utóhatását román és magyar viszonylatban egyaránt?

– Utóhatás és előzmény elválaszthatatlanok. Mit tapasztalhattunk akkor az RMDSZ országos fórumán és megyei testületeiben? Tagadhatatlan pozitívumok mellett túlzásba vitt óvatosságot és politikai rózsasándorkodást. Romantikus ködevést és földhözragadtan aggályos praktikumot stb. Ám ennél sokkalta veszélyesebbnek mutatkoztak már a csoportküzdelem, a személyi torzsalkodás előjelei. Ily módon a ’90 januárjában tervezett, az erdélyi magyarságot egészében mozgósító tüntetéssorozat elmaradt, mi a vásárhelyit megszerveztük. Ha ’90 februárjában minden magyarlakta megyében tüntettünk volna, a sovén pogromszervezők aligha kezdeményezhettek volna véres megtorlást, hiszen Erdély összmagyarságával kerültek volna szembe. Érthető tehát, hogy ellenségeink nem sokkal ezután ürügyként választották városunkat a megleckéztetésre, mindannyiunk megfélemlítésére. Kormánykörök titkos támogatásával sikerült kirobbantaniuk a március 19-i magyarellenes pogromot. Nem következik ebből, hogy a február 10-i tüntetésünkről le kellett volna mondanunk. Az a tömegerő, amelyet akkor a világ tudomására hoztunk, későbbi küzdelmek erőforrásává lett. Erdély és az egész ország románsága akkor döbbenhetett rá, hogy a közel kétmilliós magyarság politikai küzdőképessége, elszántsága, hogy jogait megszerezze, olyan erő, amelyet lebecsülni és értelméből kiforgatva meghamisítani veszélyes önáltatás. A februári tüntetéssel Marosvásárhely és környékének magyarsága első ízben élt a polgári engedetlenség törvényes lehetőségével. Ezzel későbben is fölerősíthettük volna jogi küzdelmeinket. Nem történt meg. 1990. február 10. erkölcsi hagyatéka mégis eleven maradt számunkra, ma is bátorítólag sugárzik az erdélyi magyarságra. Bizonyosan elnyeri jövő nemzedékek méltó megbecsülését.

– Mit üzen az egykori vásárhelyi gyertyás-könyves tüntetőknek, akiknek oly sokat jelentett akkor is Sütő András szava?

– Szeretettel, hálával és csodálattal gondolok mindazokra, akik alapvető nemzeti jogainkat követelő békés tüntetésünk napját történelmi eseménnyé avatták. Köszönöm ma is, hogy ama gyertyafényes napon hozzájuk szólhattam, akaratuknak, reményeiknek én is visszhangja lehettem.

(Mózes Edith, 2000)

Az alamizsna nem elég^*

– Marosvásárhely nagy szenvedésének említésekor manapság egyre inkább csak „marosvásárhelyi eseményekről”, „véres összecsapásról” vagy „etnikumközi konfliktusról” beszélnek, írnak. Ön hogyan határozza meg az ezelőtt tíz évvel történteket?

– A felsorolt változatok is igazak. Hiszen nemzetközi visszhangot kiváltó események voltak, véres összecsapás történt, románok verekedtek össze magyarokkal, a konfliktus tehát etnikumközi volt, csakhogy: a feliratos táblákkal tüntető magyarokat fejszés-dorongos románok támadták meg. Valójában magyarellenes pogrom történt akkor, amely a régi oroszországi zsidóellenes pogromok minden ismérvét kimerítette.

(Tibori Szabó Zoltán, 2000)

Tíz év múltán – egy véres éjszakáról^*

– Tíz év távlatából mit érez, ha visszagondol 1990 márciusára?

– Tíz esztendő után fontosnak tartom elmondani: szeretném, ha ez az évforduló elhozná annak a lehetőségét, hogy tisztázzuk, és mindenki számára világossá tegyük, valójában mi történt 1990. március 19-én és 20-án. Sajnos, az elmúlt tíz esztendő alatt ennek a kérdésnek olyasféle tisztázása, hogy kiderüljön az, ami tapasztalatok alapján kialakított meggyőződésem, miszerint nem ilyen-amolyan, kölcsönös bűnökben kirobbant etnikai konfliktus, hanem magyarellenes pogrom volt, nem történt meg. Ennek a kivizsgálása és tényekkel való hivatalos bizonyítása elmaradt. Ilyenformán az Európa Tanácshoz benyújtott parlamenti jelentés, amelynek francia szövegét megismerhettem, úgy marad, azokkal a hamisításokkal, ahogyan akkor kormányzati politikai érdekek és a bűnösök mentegetésének szándékával megfogalmazták. Tehát legfőbb tennivaló még mindig ez lenne: annak tisztázása és közzététele, hogy mind az erdélyi-romániai magyarság, mind a románság, de ugyanúgy a nagyvilág is megtudja pontosan, mi történt akkor.

– Véleménye szerint mi történt volna, ha március 19-én ön nem azt mondja a Bolyai téren összegyűlt magyaroknak, hogy a szervezett, fejszés-dorongos túlerővel szemben nem lehet azonnal ellentámadásba menni, hanem arra biztatta volna őket, maradjanak az RMDSZ-székház előtt? Egyáltalán lett volna akkor esélye a vásárhelyieknek a baltával, vasvillával, botokkal felfegyverzett Görgény-völgyiekkel szemben?

– Sajnálatos, hogy ez a kérdés újból és újból felmerül. Ezért fontosnak tartom röviden megismételni azt, amit nemcsak megírtam, de számtalan esetben el is mondtam itthon és külföldön is. Arról van szó, hogy azok, akik példastatuálásképpen s az erdélyi magyarság megfélemlítése végett ezt a magyarellenes pogromot megszervezték, ebben a műfajban katonailag is képzett személyek voltak. A Bukarestből induló pogromszervezés, amely gyakorlatilag Marosvásárhelyt teljesedett ki, oly módon történt, hogy a titoktartás legszigorúbb követelményeinek is eleget tettek. Ilyenformán eshetett meg, hogy 1990. március 19-én reggel teljességgel váratlanul ért bennünket s az egész várost a szervezetten szállított, leitatott paraszti tömegek támadása. Annyira váratlanul ért bennünket, hogy még az RMDSZ megyei vezetőségének néhány tagja is csak délfelé keresett föl engem, a helyzetről tájékoztatni. Iliescunak három ízben is üzenetet küldtem Király Károly által, eredménytelenül. Kérésemre, hogy a város fegyveres testületei teljesítsék a lakosság iránti védelmi kötelezettségüket, Bukarest semmit sem cselekedett. Ha én akkor arra szólítom fel Marosvásárhely magyar lakosságát, hogy vonuljon ki az utcára és szálljon szembe fegyvertelenül, szervezetlenül, irányítás nélkül, terv nélkül a beözönlő támadókkal, holtbizonyos, hogy ennek ránk nézve súlyos következményei lettek volna. Ártatlan férfiak, asszonyok, gyerekek halálát kérhetné számon rajtam, rajtunk az utókor. Ezért tartottam fontosnak elmondani ama 150-200 főnyi magyarnak, aki ott volt az RMDSZ megyei székháza előtt, hogy mindaddig, amíg nem tájékozódunk arról, ami van, ami súlyos veszély, a konfliktust kerülni kell. Kihangsúlyoztam, hogy amíg nem tájékozódunk a magyar munkásság hollétéről, a védekezés eredményes lehetőségeiről, addig felelőtlenség lenne bárkit is rohamra szólítani. Mint tudjuk, azon a napon sem rádión, sem telefonon, sem másmilyen módon már nem volt lehetőségünk a város teljes magyar közösségéhez fordulni. Ilyenformán én most is vallom, hogy 19-én véres, halálos áldozatokkal járó összecsapást sikerült elkerülnünk. A másnapi konfliktus, mikor tízezrek spontánul gyülekeztek, természetesen egészen más megközelítést kíván. Akkor én már nem voltam Marosvásárhelyen.

– Az ön ellen elkövetett merénylet és Bukarestbe szállítása után, az összecsapások pillanatában a marosvásárhelyi magyarság végül is vezetők nélkül maradt. Mondhatni önszervező módon védekezett, majd kerekedett felül a támadókon. Az RMDSZ ittmaradt hivatalos vezetői állítólag „illegalitásba” vonultak az összecsapás pillanatában. Ezzel szemben azokról, akik ott voltak és állták a sarat, nem emlékezik meg szinte senki.

– Azért kezdtem mindjárt azzal mondandómat, hogy tisztáznunk kell mindent, ami ezzel a pogrommal kapcsolatos jelenség. Ilyenformán tisztázni kell azt is, hogy milyen lehetőségei voltak, avagy nem voltak az RMDSZ országos, illetve helyi vezetőinek ahhoz, hogy ebben a pogromban a legeredményesebb ellenállást biztosítsák. Mi volt a lehetőség, és mi volt a lehetetlenség? Kik voltak azok, akik képesek lettek volna komolyabb ellenállást és eredményesebb küzdelmet szervezni, kik voltak, akik hiányoztak, hol voltak, miért hiányoztak? Ezt mondom anélkül, hogy bármifajta számonkérést vagy felelősségre vonást kezdeményeznék. Egyszerűen a tények objektív összegezésére van szükség. Tudnivaló, hogy vitatható volt lényegében már akkor azoknak a szerepe, akik a város és a megye vezetőiként szerepeltek. Valójában mit jelent az, hogy egy tartalékos vezérezredest Király Károly helyetteseként tartottak számon, bár semmit sem tett a vérontás megakadályozására? Azt sem tudjuk, hogy ezekben a napokban egyáltalán szót váltott-e Király Károllyal, akit az ország második embereként emlegettek?

Tudjuk, hogy Kincses Előd a megyei vezetőségnek egyik legfontosabb személye volt. Azt is tudjuk, hogy ő a 20-i események alkalmával a fellángolt indulatok csillapításának szerepét vállalta. Ezt ő meg is írta könyvében. De máig tisztázatlan, hogy akkor kik, milyen államhatalmi és polgári testületek, az RMDSZ-nek milyen szinten működő képviselői cselekedhettek volna eredményesebben a vérontás ellen!

– Mit szól ahhoz a feltételezéshez, hogy ha nem ön sebesül meg 19-én olyan súlyosan, ami egy csapásra országos és világra szóló botránnyá növesztette a marosvásárhelyi konfliktust, akkor a diverzió értelmi szerzői sokkal súlyosabbá tehették volna az összecsapás kimenetelét, amelynek célja feltehetően a magyarság „megleckéztetése” volt. Így elmondható, hogy ez nekik végleg nem sikerült, sőt.

– A kérdés annyira bonyolult, hogy hirtelenjében nem tudok igent vagy nemet mondani. Azt bizonyosnak látom, hiszen erre számos konkrét igazolásom van, hogy a pogromszervezők kezdettől fogva az én személyemet választották ki példastatuálás végett. Erre nyilván elegendő okot adtam nekik már korábban, a ’80-as évek végén, például azokkal a botrányokkal, a ’89-es megszólalásaim, külföldi nyilatkozataim, Ceauşescu-ellenes szövegeim kapcsán. ’90-ben is azokkal kerültem szembe, akik ellen ’89. december 22-én szóltam a Kultúrpalota erkélyéről, s akik ’90-ben magát a pogromot szervezték. Tehát ha éppen büntetni akartak, akár erre is hivatkozhattak. Az RMDSZ megyei elnöke voltam, és az éppen akkor létrejött Vatra Românească legbensőbb köreiben, legagresszívebb testületeiben személyem testesítette meg számukra azt a magyar szövetséget, amelyet gyűlöltek és amelynek az országos fellépésétől rettegtek is. Attól rettegtek, hogy az RMDSZ révén megfoszthatják őket régi előjogaiktól. Ismerjük továbbá az RMDSZ programját, amelyet már januárban meghirdetett, beleértve az önrendelkezést is, amelyet autonómiaként értelmezve a Vatra Românească köreiben fogadtak a legnagyobb riadalommal. A Magyar Autonóm Tartományra emlékezve, okkal tartottak attól, hogy a Székelyföld fővárosa mögött ott áll a székelység rendkívüli erejével. Teljességgel világos lehetett a padláson szorongó hetvenkilenc sorstársam számára is, hogy a két román főtiszt, valamint egy titokzatos civil személy ama délutáni órákban, amikor a padlásfeljárónál megjelentek, személy szerint mindig engem kértek föl arra, hogy hallgassam meg a figyelmeztetésüket, ez pedig így szólt: ha nem hagyom el a padlást, akkor valamennyien odaégünk, porrá égünk, ők semmiért sem vállalnak felelősséget. Nem volt véletlen, hogy ezzel valójában engem próbáltak elszakítani egy olyan közösségtől, amelynek a tömeges lemészárlása nem állhatott érdekükben, mert ez politikai botrányként sokkal nagyobb hullámokat vetett volna, mint netalán egy-két személynek a tragédiája. Az a tény, hogy mikor a kapun kiléptem, százával, tán ezrével úgy kezdtek üvöltözni, mintha fölismertek volna sötétben is, kétségtelen bizonyítéka volt az irányítók jelenlétének is. Leütésem jelét fennszóval ugyancsak magas rangú katonatiszt adta meg. A tömeg tehát aszerint cselekedett, ahogy irányítói meghatározták. Ezek a személyek nemcsak azt dolgozták ki részletesen, hogy engem miként lehet és kell „büntetni”, hanem azt is, hogy bármi történik velem, utólag mit közölnek majd a külvilággal. Így kerültek végül a román sajtóba, ezáltal a nemzetközi sajtóba is azok a hazugságok, amelyeket most nem akarok elismételni, ám egyet fölemlítek. Azt a tényhamisítást, hogy én már nem is láttam a bal szememmel. Korábbi lehallgatás útján tudták ugyanis, hogy valóban szemészeti gyógykezelésre jártam ’87 táján. Későbbi fővádlóm, a vezérezredes azzal a váddal fordult a főügyészséghez, hogy nem csillapítottam, hanem a románok ellen uszítottam a Bolyai téren összegyűlt tömeget. Ennek a tervnek a részeként vezették félre az akkori miniszterelnököt, Petre Romant is, aki Budapesten azt nyilatkozta, hogy mi lándzsákat hajigáltunk a székház ablakain keresztül a békésen tüntető románokra. Ezt nem utólag találták ki. Előzetesen, mintegy haditerv részeként dolgozták ki, annak igazolására, hogy miért is vertek agyon engem a hodákiak. És ha már itt tartunk, a következőket kell hangsúlyozottan ismételnem: nem azért hagytam el a padlást és az ottrekedt sorstársaimat, mert gyermekded módon, a hiszékenység áldozataként, vagy ahogy egyikük mondta, a tiszti becsületszó komolyan vételével ostoba módon cselekedtem volna, nem azért indultam el a Bolyai tér felé nyíló kapuba, mert egy pillanatig is elhittem volna egy hazudozó pogromszervező állításait, hanem azért, mert az ott és akkor tapasztaltak alapján vált meggyőződésemmé, hogy hamarosan mindannyian porrá égünk a padláson. És lám, az ösztönöm nem csalt! Leütésem után fél óra alatt a tömeg úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Teljesen abszurd állítás azt mondani, hogy a tömeg egy idő után vérszomjas követeléseibe belefáradva amúgy is békésen távozott volna.

– Éppen az a dolog lényege, hogy Sütő András megsebesítésével a szervezők elszámították magukat. A világ közvéleménye egy csapásra felfigyelt, s így nem súlyosbodhatott olyanná ez a konfliktus, amilyenné válhatott volna. Erre a szándékra utal az a tény is, hogy húzták az időt, a katonaság, rendőrség késlekedett beavatkozni a konfliktusba, mintha arra játszottak volna, hogy a „megleckéztetés” sikerüljön.

– Ez is lehetséges, ugyanis olyan mozzanatai vannak a történteknek, amelyek „büntetésem” válogatott, ravasz módszereit jelzik. Például: mi lehetett a szándéka Ioan Scrieciu vezérezredesnek azzal az ajánlatával, hagyjam magam megbilincselni, s úgy vezetni ki a tömeg szeme láttára, hogy ők bizonyíthassák: íme, megkerült a bűnös, aki el akarta szakítani Erdélyt, aki minden bajotok és szenvedésetek oka, de mi most elkaptuk, megbilincseltük, ítélkezzetek fölötte. Ilyenformán maga a tömeg úgy végzett volna velem, hogy senkit ne lehessen felelősségre vonni. Ugyanis, ha százan tapodnak össze valakit, nagyon nehéz bíróságilag kinyomozni, hogy valójában ki a gyilkos.

– Az eseményeket követően sokan elmentek az országból. Megfutamodás, gyávaság volt ez részükről, vagy tényleg menni kellett?

– Azt hiszem, nem lehet egyértelműen ítélkezni, hiszen volt, aki okkal, komoly veszedelembe kerülve volt kénytelen elhagyni a szülőföldjét. Természetesen voltak mások, akik régebbi szándékaikra találtak ezáltal újabb indokot. Sajnos, még akikkel együtt voltunk a padláson, a kis csapatnak jó része is elmenekült, főleg Magyarországra. Ennél is szomorúbb, hogy a „padláslakók” itthonmaradottjai sem találkoztak sok éven át. A megyei RMDSZ közönye, mulasztása ebben tagadhatatlan.

– Mit gondol, van-e valami, amit 10 év után át kell értékelni? Választási évben vagyunk. A tíz év előtti tragikus események tanulsága valamilyen módon értékesíthető-e a romániai magyarság mai helyzetében?

– Tanulság? Több is van. Hadd említsem, amit a legfontosabbnak tartok. Aggasztó tapasztalatunk volt itt Marosvásárhelyt már a ’90. februári tüntetésünk megszervezésének ellentmondásos megítélése, későbben sem tisztázott kérdéskomplexuma szövetségünk országos vezetőségében. Hasonló bizonytalanságok támadtak abban az évben március 15-i ünnepségünk megtartásáért, aztán március 16-án robbant ki konfliktus egyetlen magyar felirat miatt. Megyei és országos vezető testületek között e két esetben ugyanolyan esetleges, lazán felületes volt a kapcsolat, mint március 19-én, majd 20-án és az utána következő hetekben is. Már akkor kiderült és azóta, tíz esztendő alatt teljességgel bizonyossá lett, hogy itteni és mai törekvéseink érdekében az RMDSZ-t gyökeresen át kellene szervezni. Platformok, egyéb tömörülések laza szövetségét párttá, önrendelkezési céljainkat egységes akaratban érvényesítő tömegpárttá kellene szilárdítani, különben időtlen időkre nyúlhat el a belső ellentétek harca, erőnket pusztító kuruc-labanc marakodása. Mai állapotában az RMDSZ vársáncain belül olyan csoportküzdelmek zajlanak, amelyek okkal juttatják eszünkbe Széchenyi keserű mondását: „Magyar nem vész el, csak magyar által!” Ennek kellene véget vetni olyan romániai magyar párt megszervezésével, amely ideológiák, világdivatos irányzatok, rétegérdekek fölött a magyar nemzeti közösség alapvető, mindnyájunkra nézve érvényes, mert kollektív létfeltételként jelentkező érdekeit vállalná föl – egységesen, az egyöntetű cselekvés elemi követelménye szerint. Máig elért részeredményeink és kudarcaink azt bizonyítják, hogy a párt szó hallatán kommunista veszedelmet sejtő értelmiségiek félelme alaptalan, hiszen a személyes vélekedés szabadságában alaptörekvésünknek, az önrendelkezésnek, autonómiánknak nincs alternatívája.

(Mózes Edith, 2000)