Visszapillantás

Csak meg tudnám írni mindazt, ami történt. Megannyi álmatlan éjszaka után iszonyúan fáradt vagyok. Éva tán még nálamnál is összetörtebb. Anyámhoz készülök Pusztakamarásra. Mivé lett vajon a rettentő aggodalomban! Hisz az elmúlt hetekben is nemegyszer keltették halálhíremet.

Miután apám is meghalt már. Őt 89 januárjában temettük Pusztakamaráson. Nagy télben, fehér úton, kristálymezőn kísérte koporsóját a gyászfekete tömeg.

Ennyi magyart egy helyen még nem látott a szülőfalu. Apámat három református lelkész búcsúztatta, és ajánlotta lelkét Istennek, aki kegyes volt hozzá a születésétől a haláláig. Tisztességben, szelídségben, türelemben és pihenéstelen munkásságban tartotta őt a kegyelmében, életének 89-ik esztendejéig.

Temetésére rokonok és nem rokonok sereglettek össze az ország minden tájáról. Erre nyilván számítottak a szekuritáté illetékesei. Ezért e szomorú alkalommal is jó néhány emberük idétlenkedett a gyászolók között a fényképezőgépével és lehallgatókészülékeivel. Paranoiás állapotukban főleg a papok szavára füleltek, és nevük felől érdeklődtek református atyámfiai között.

Apám, ha látja őket, sokszor hangoztatott jelzőjét vágja hozzájuk: „Piszkosok! Már a koporsónktól is rettegtek?”

Mesés körülmények között összenevettünk volna ketten, látván e hitvány társaság berezelt állapotát az emberség, a gyász és együttérzés hullámzásában. De nem voltak mesés körülmények. Csak halál volt, nagy tél és kicsi reménység a temető felé kaptató fehér mezei úton.

 

Milyen is a világ, ha félszemmel nézed – mert csak úgy nézheted. Félszárnyú? Ez a jelző talán eligazít a kérdésben. Amilyen a pillantás, olyan a látvány is. A tekintetnek fele fényben, fele sötétségben. A ma régi bánatokhoz hasonlatos, amelyek a gyermekkorból kísértek el engem, hogy beköltöztessem őket a szülőföld könyvébe. Félszárnyú asszonyok, írtam le régen a porban vergődő vágyak metaforájaként, és ugyancsak félszárnyú madárnak láttam a nyelvéből kiesett – mert asszimilált – mezőségi atyámfiát is. Úgy gondoltam, hogy míg beszédje s éneke együtt volt, amikor tehát anyanyelvének és zenei anyanyelvének páros szárnyát viselhette, valamivel közelebb állt az emberi teljességhez. És mi történt azután? Nyelvét veszítvén csak pentaton dallamai maradtak meg – füttyében és önfeledt dúdolásaiban.

Félszárnyúvá lett.

Mint jómagam is e félsötét világban.

Amely pedig oly nagyot lobbant ama nevezetes adventi napon 89 decemberében.

Akkor mindannyian azt gondoltuk, hogy forradalom tört ki: általános népfelkelés. Ez a vélekedésünk pedig nem oktondiságból fakadt. Senki sem állíthatja, hogy Temesvárott, avagy Marosvásárhelyt a diktatúra szélsőbal erői rendeztek volna szabadtéri előadást a balszélső front ellen. Amit mi láttunk, amiben magunk is részt vettünk, véres konfliktus volt. Nem, nem lehetett ez titkos rendezők által mozgatott színjáték! A fegyverek nem voltak kasírozott géppisztolyok, s a vér, mely kiomlott Temesvár, Bukarest, Kolozsvár, Szeben, Marosvásárhely terein, hősök vére volt, akiknek emléke most hiába kiált föl az egekre – miért is? Bosszúért? Törvényes felelősségrevonásért? Hiú remények! A gyilkosok, mint éjféli kísértetek, eltűntek a sírkövek erdejében. Sírkövek? Tán inkább hivatali bársonyszékekről kellene beszélni. A gyilkosok közöttünk vannak s a tanúk is, akik rájuk mutathatnának. Íme, ez az elvtárs lőtt és lövetett.

Ám a tanúk nem mernek tanúskodni.

A félelem – az indokolt rettegés – rabjai.

Amikor a tömeg eloszlik, egyedeire esik szét: vége a bátorság és vakmerőség varázslatának. Ama különös kegyelmi állapotnak, amelyben – történelmileg rövid időre – megszűnik az emberi félelem. Megszűnik, mert átcsap saját ellentétébe. A tekintet fölemelkedik a porból, farkasszemet néz a fegyverek csövével. Ilyenkor még az önáltatás is a bátorság segítségére siet. Hogy azt erősítse, éltesse, túlerővel szemben csodára késztesse. Különben Münzer Tamás jobbágyharcosai miként hitték volna el, hogy nem fogja őket a golyó? Hogy Isten védi őket a földesurak zsoldosaival szemben.

Így volt ez 89 decemberében is.

A város főterén tüntető tömeg annak előtte – és egyedeiben – az árnyékától is tartott, folyamatos rettegésben élt, enyhe rosszallását is csak suttogva merte elmotyogni. Mert létének egy másik dimenziójában élt. A bizalmatlanság s a magány börtönében. Magány? Egy kollektivistának nevezett, militarizált és felfogásában egyenruhába bujtatott társadalomban? Más alkalommal érdemes lesz majd e fogalmak valóságtartalmát közelebbről is megvizsgálni. A gyanakvást pedig, miszerint az új, szocialista-kommunista-kollektivista állapot nem egyéb a rettegés rácsai mögé terelt, elmagányosodott lelkek gyülekezeténél, immár emberöltőnyi tapasztalat igazolja. Avagy – a rettegésnél maradva – az élesztett és éleződő osztályharc idején nem képedtünk el az apját följelentő gyermek szánalmas látványán? S legvégül tízmillió lehallgatott személy és a besúgás patkányjárataiba kényszerítettek kedélybetegsége, cinizmusa vagy szégyene, lelkiismereti zavara és paranoiás bizalmatlansága nem azt igazolta-e, hogy a végletesen atomizáltnak nevezett nyugati társadalmakkal szemben a mienk, éppenséggel a mienk az igazán, tragikusan szétesett emberi közösség? Ez volt bizony az autochton rettegés felismert szükségszerűsége.

 

Hát igen! A megejtő, lelkesítő jelek! A cselekvésre biztatóak! December 22-én betegen, lázasan feküdtem, olvasgattam, el-elszenderülve. Nyugtalan álmomból feleségem ébresztett föl, mondván:

– Érted jöttek.

– Kicsodák?

– Az ifjúság.

Istenem, az elhagyott ifjúság! Már nem tudom, hol és miként váltunk el egymástól, mert észrevétlenül hagyott el, miként a fény, amely magával viszi az árnyékunkat is.

Az ablakhoz siettem.

Jókora tömeg, főleg fiatalok népes csapata zsibongott lakásunk előtt a járdán s az úttesten. Hányan lehettek? Százan, háromszázan, vagy annál is többen? Álmos káprázatomban nemigen tudtam volna megítélni. Az ablak alatt tömörülőkre kellett figyelnem. Virágcsokrokat nyújtottak föl Évának, s a változatos hangzavarból éles kiáltások röppentek föl:

– Jöjjön velünk!

– Velünk! Velünk!

– Megyek – mondtam. – Persze, hogy megyek!

Nem kérdeztem, hová és miért? Hiszen világos volt: velük és érettük.

Magunkért!

A forradalomért.

Ha mindazt, ami akkor történt, valaki nem így nevezi; ha kételkedve szól, ha száját biggyesztve, és legyintve-kicsinyelve cinikusan vélekedik, hát az bizony fölháborító szentségtörés lett volna. Az előző napon elesettek, a sebesültek, mártírjaink meggyalázása lett volna.

De nem történt ilyesmi.

Arcomat perzselte az ifjak lelkesedése. Valaki újabb virágcsokrot dobott be az ablakon. (Néhány hónappal előbb a belügyérek bérgyilkosai öklömnyi kövekkel „jelezték a nép haragját”, amiként B. ezredes elvtárs mondotta.) Hol bukkantak ezek a fiatalok élő virágokra? Hogyan jutottak a télnek melegen őrzött nyári zugaiba? Megtudtam ugyanis, hogy nem éppen virágüzletből, hanem a szekuritáté hírhedett székházából jöttek. A vaklármára, miszerint engem ott tartanak fogva, a megostromolt megyei pártbizottság székháza elől oda vonultak, hogy kiszabadítsanak. A még el nem menekült belügyi tiszteket nem bántották, csupán a lehallgatókészülékeknek egy részét verték széjjel, s a följelentések, besúgások „könyvtárát” dúlták föl hirtelenében. Ők rendezték most a házkutatást. Ők – e fiatal forradalmárok – kobozták el az éveken, évtizedeken át végzett lehallgatások magnókazettáit. Egyiken például Király Károly – ha jól emlékszem – december huszadiki munkanapját rögzítették dicséretes technikai színvonalon. Nos, a követelésre, hogy a fiatalok engem akarnak látni, valamelyik belügyi tiszt a csapat élére állt, mondván: itthon vagyok, ő maga fogja ezt bizonyítani. Így félbeszakadt a belügyi hatóság székházának ostroma.

Kezdeti ámulatomat a meghatódottság váltotta fel. Kapunk előtt mentőkocsi várakozott, abba ültettek engem, Évát és Gergely öcsémet, majd ahányan csak elfértek, mindahányan körbeültek bennünket, egyesek fölibénk hajoltak, hogy testükkel óvjanak-védjenek. Kitől? Mitől, fiúk?

– A gyilkosok golyóitól! – mondták, miközben M. Károlynak arra is gondja volt, hogy fejem ki ne emelkedjék az eleven védőgyűrűből. Egyenes fejtartásával ugyanis az ember folyton-folyvást a gyanútlanság veszedelmének teszi ki magát. Ezt későbben, 90 tavaszán a halál torkában tapasztalhattam. Azt persze tudtuk már, hogy előző napon belelőttek a tömegbe; hogy sokan meghaltak, számosan megsebesültek. Reggeli rádióhír szerint Király Károlyt is halálos lövés érte, miközben a város főterén beszédet mondott. Volt, aki hirtelenében, kapkodó lélegzetvétellel azt is fölvázolta, hogy a Kultúrpalota környékén hol és melyik háztetőn leselkednek a céltávcsöves mesterlövészek. Állítólagos hatósági vélemény szerint a lövészek feladata „elejét venni a tömeges vérontásnak”. Pontos célzással kilövik a tömeget izgató vezérszónokokat, anarchistákat, s ilyenformán az emberek elszélednek, hazaballagnak, helyreáll a törvényes rend és nyugalom.

Király Károly halálhíre szíven ütött, agyamba nyilallt. Nem lehetséges, mondtam Évának, az ilyenkor törvényszerű önáltatás szalmaszálába kapaszkodottan.

Indult a mentőautó, közeledtünk a Kultúrpalotához. A volt megyei pártbizottság épületét minden oldalról tömeg ostromolta még mindig, holott tulajdonképpeni bevétele, földúlása már korábban megtörtént. Az Enescu és Primăriei utcán, meg a főbejárat előterében máglyák lobogtak. A pártszékház ablakain kihajigált Ceauşescu-műveket égették, és – sajnos – okmányokat is, amelyek a párturalom szigorúan őrzött titkai voltak. (Például a káderosztályok iratai; a följelentések, „barátaink” és munkatársaink vélekedései erkölcsi-politikai kihágásainkról; tisztes könyöklések, bokaharapások, lépcsővágások más hátán a hivatali emelkedéshez, a megérdemelt „felzülléshez” a párt- és állami hierarchiában.)

A téren sok tízezer ember hullámzott, örvendezett, morajlott, kiabált verses jelszavakat románul, magyarul. A hírtől, mely szerint a Ceauşescu házaspár Bukarestből helikopteren elmenekült, az egekig csapott föl az ujjongás, a győzelem mámora. A kocsiból kiszállva a Kultúrpalota főbejárata felé indultunk. Nehezemre esik leírni: a tömeg úgy fogadott engem, mintha valami rendkívülit cselekedtem volna. Egyik ölelő karból a másikba kerültem, s ezrek torkából hallván a nevemet, kedvem lett volna visszakiáltani: ezt az egyet, bárkinek a nevét kiáltani, felejtsük el mindörökre, jóemberek!

Nagy nehezen bejutottunk a forradalmi központtá lett épület előcsarnokába. Onnan lépcsősorokon föl a második emeletre. A terem, amelynek ablakai a főtérre nyílnak, tele volt immár – te Atyaúristen! – ismeretlen forradalmárokkal, szónoklás végett sorban álló férfiakkal meg egy izgága hölggyel, égből pottyant, vagy tán föld alól kikerült „ellenzékiekkel”. Néhányat ismertem közülük. Az elmenekült városi és megyei pártvezérek kegyencei voltak. Intézmények vezetői, a diktátor tegnapi éltetői, előléptetésre vágyó, párthű személyek. Egymás sarkát tapodva tülekedtek az ablakhoz, hogy örömüket elszónokolják. Hökkenten nézelődtem tehát, miközben olyanokkal is kezet foghattam, akik a helyi román értelmiségnek kiváló képviselői.

Aztán a jóleső, boldog rikkantásba kívánkozó meglepetés:

– Király Károly!

Összeölelkeztünk. Elszorult a torkom a váratlan örömtől.

– Hát akkor jól van, te Karcsi! Így már nagyon jól van!

– Talán igen – mondta, nem kérdezvén, hogy mi van jól és miért. S meddig?

Most, hogy Ceauşescu bukásán örvendezett a város, Károly félszóval sem jelezte igazának diadalát. Azt hiszem, ő is azon csodálkozott, hogy a mártírok vérének árán mily gyorsan elszaporodtak Marosvásárhelyt is a „forradalmár vezérek”, a bátor ellenállók, az ismeretlen „ellenzékiek”. Jómagam azt sem sejthettem, hogy azok is melegen rázogatják a kezemet, akik alig három hónap múltán a legyilkolásomat szervezik meg a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban.

Soromra kellett várnom, hogy az ablakból a nevemet harsogó tömeghez szólhassak. Amit akkor románul és magyarul elmondtam, nem csupán szubjektív meggyőződésem volt, hanem a diktatúra ellen felkelt városok terein – Temesvárott, Kolozsvárott, Szebenben is – ellenőrizhető, tényekkel bizonyítható igazság. Románok, magyarok, németek s más nemzetiségűek akkor, azokban a napokban valóban összefogtak, közös harcot indítottak elnyomóik ellen, közösen ontották vérüket a Diktátor pribékjeinek golyózáporában. Úgy véltem: ezért remélhető, hogy a demokratikus Romániában elnyerik jogaikat a nemzeti kisebbségek is. Hittel mondtam ezt, s az égzengés hangerejével küldte egyetértő válaszát magyar és román nyelven a hatalmas tömeg. A magasból szemlélt, soha el nem felejthető látványnak későbben – videófelvételen – megható részleteit is szemügyre vehettem: a közös harc mámorában lobogó fiatalok „premier plán-arcát”, kacagását, könnyes örömét, az ég felé lendített V-jelzéseit: Victorie! Győzelem! És hallhattam pátoszmentes szavaikat arról, hogy lám, így kell értelmezni a testvériség gondolatát. Román és magyar fiatalok – köztük kamaszok, sőt zsenge gyermekek is – a diktátor márvány mellszobrát láncolták teherautóhoz képletes kivégzés, „megvonszoltatás” végett. Nagy gaudiummal végzett munkájukat egyik-másik magyarázta is. „Ugye, fiúk, így kell nekünk összefogni, közös akarattal cselekedni!” „Ennek van ám értelme, s nem annak, amit Ő hazudott nekünk!” Tegnapi ocsmány szónoklatokból menekült, épen s életben maradt szavak, a testvériség fogalmai röpködtek a város terein, s ugyanúgy Erdély más városaiban. Ki gondolhatta akkor, hogy a rövid fellobbanás után új s új hazugok jönnek, és megint elhitetik románok nagy tömegeivel a „magyar veszedelem” paranoid rémmeséit!

Ama decemberi nap délutánján engem is beválasztottak a Nemzeti Megmentés Frontjának megyei tanácsába. Vágyaim között nem volt helye semmilyen tisztségnek; feleségemmel és öcsémmel épp hazaindultam, amikor Király Károly s vele együtt néhány román értelmiségi vezető visszatartott; közfelkiáltással választottak meg engem is tanácstagnak. E mozzanatról később ocsmányul hazug szövegeket olvashattunk egy helyi román újságban. Valaki azt állította, hogy megannyi önjelölt forradalmárral jómagam is „odatolakodtam” szónokolni, Király Károly pedig – a régi hatalom kísérteteként – „önmagát állította” az új megyei vezetés élére. Ez pedig hazugság. Szem- és fültanúja voltam az egyöntetű és lelkes közösségi akaratnak, amely december 22-én Királyt a Front élére állította. Hiszen akkor ő már világszerte ismert személyisége volt a romániai ellenzéki mozgalomnak. Azt is leírták róla, hogy diktatorikus parancsokat osztogatott, ellentmondást nem tűrő vezérként lépett föl stb. Rágalmak! Akinek szeme volt, s nem pusztán föltűnési viszketegségben pácolt becsvágya és karrieréhsége, jól láthatta, hogy Királyt a forradalmas tömegek „hozták föl”, és választották megyei vezetőjüknek. Okkal néztek föl rá, mint karizmatikus személyre; tisztelettel és elismeréssel, hiszen az egyetlen volt a társaságban, aki másfél évtizeddel előbb fordult szembe Ceauşescuval. Neki nem aznap jutott eszébe, hogy: te Jóisten, hiszen én ellenzéki vagyok!

Elszomorító és fölháborító volt már az elején látnom, hogy a három évtizedes lapítás odúiból miként másznak elő a radikális számonkérés törpe Fidel Castró-i, abszurdan komikus szövegeikkel: „Kérem, én a rendszer áldozataként joggal kifogásolom, hogy Király életben maradt. Megúszta a diktátor szörnyű éveit, és nem akasztották föl, és ez ugyebár gyanús dolog. Én pedig nem arra fizettem be, hogy volt nómenklaturistaként egy Király, egy Domokos itt ágáljon most az orrunk előtt. Én kérem arra fizettem be, hogy túlélők helyett mártírokat lássak, hiszen épp eleget szenvedtünk ahhoz, hogy érettünk is meghaljon valaki. Király pedig él! A barátai is élnek! Micsoda disznóság! Csalódtunk bennük.”

Király határozott kérésére tehát elvállaltam a Front-tagságot. Abban reménykedtem, hogy a csapat összetétele javulni fog, az önjelölt „ellenzékiek” a következő fordulóban lemorzsolódnak.

Nem így történt.

Néhány nap múlva az úgynevezett végleges megalakulás alkalmával lesújtva tapasztalhattam az újkarrieristák, hitvány demagógok, szélhámos konclesők hadának szemérmetlen fölvonulását a megyeháza gyűléstermében. Föltűntek a közönséges elmebajosok is, akik már akkor gondoskodtak arról, hogy a korábbi pszichiátriai kezelésükről tanúskodó orvosi papírokat eltüntessék. Ezeknek egy része későbben ilyen-olyan pártvezér lett, mások a fasisztoid román sajtóban engedték szabadjára fanatikus magyargyűlöletüket. Látván s hallgatván őket, arra gondoltam: a társaság jó részét maga Ceauşescu válogatta ki Elena segédletével. Isten óvja Királyt és Smaranda Enachet! Azzal az őszinte ígérettel, hogy mindenben segítségükre leszek, de engem hagyjanak ki a vezetésből, kivonultam a Frontból. Bocsásson meg nekem költő barátom, Markó Béla, hogy akkor magam is oly határozottan ragaszkodtam az ő beválasztásához az új megyei vezető testületbe. Mert úgy véltem: költői súlya, emberi tisztessége, elveinek tisztasága átmenetileg bár, föltétlenül meghatározhatja városunk, megyénk jövőjét. Azóta bebizonyosodott, hogy Markó Béla egyik legmarkánsabb és legnépszerűbb magyar politikai személyiségünk mind az RMDSZ-ben, mind a román parlamentben.

Kivonultam tehát. Véglegesen. A tanácskozást vezető nyugalmazott tábornok alig titkolt örömmel fogadta lemondásomat. Markó Béla jelölésének egyhangú elfogadásakor a város sovén szellemű demagógjai nem sejtették, hogy konok férfiúval kerülnek szembe. Olyannal, akit nem lehet a megalkuvások utcájába becsalogatni.

Azokban a napokban alakult meg Bukarestben a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének ideiglenes intézőbizottsága. Elnöke lett Domokos Géza, az alapító tagok közül pedig az alábbiak nevét olvashattuk még a sajtóban: Tőkés László, Király Károly, Sütő András, Lányi Szabolcs, Kányádi Sándor, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Demény Lajos, Balogh Edgár, Toró Tibor, Sylvester Lajos, Horváth Andor, Gáll Ernő, Szász János.

Tollamból s emlékeimből sorjázva mily békésen ülnek ők most egymás mellett a Kisebbségi Nyomorúság kerekasztalánál! Talán így maradtak meg a Szövetséget kezdeményező Domokos Géza reményeinek hajnalán is. A csoportkép: alkalmi. Szereplői – mint alapító tagok – később soha le nem ültek, hogy közös törekvéseiket, s az időnek mélyéről jövő nézeteltéréseiket megvitassák. Soha és sehol nem tisztázták, hogy melyik miként képzeli el a meghirdetett Szövetség politikai stratégiáját, taktikai módszereit, eredményes működtetésének elvi és gyakorlati feltételeit. A hirtelen támadt csoportosulás egyetlen összetartó elve az általános értelemben vett ellenzékiség volt: a Ceauşescu-diktatúra tagadása, és magyar – „magyar eredetű román” – árulóink megvetése. Egyebekben, a részletekben igen vegyesek voltunk. Olyannyira, hogy a tizenötből hármat sem találtál volna minden szempontból teljes eszmei egyetértésben. Később kiderült: az RMDSZ alapító kiáltványának aláírói a közös fellépés azonnali követelményét teljesítve úgy vélték: a történelmileg támadt űrt tisztességgel betöltötték, rohamos politikai változások közepette a ki- és lemaradás veszélyét elhárították, a folytatást pedig jórészt másokra bízták; azokra főleg, akik az új frigyben szűzen lépnek oltár elé. A vegyes állapot azonban így is megmaradt. Krónikás számára nem lesz szívderítő munka megírni majd, hogy a fenti szövetség-alapítókat miként verte széjjel a meglódult idő, s a széthúzásban jelentkező morbus hungaricus, részint a magyarországi belpolitikai villongások erdélyi kicsapódása. E betegségben pedig „csak” ráadás – tragikus csapás persze – a román belpolitikában bekövetkezett neototalitárius fordulat. Ilyen körülmények között a 90 elején nagy reményeket lobogtató kisebbségpolitikai küzdelmünk megrekedt, sok tekintetben lebénult, részleges eredményeinek ellenére súlyos válságba került. Ennek legfőbb oka, hogy az RMDSZ kezdeti törekvései a fasisztoid – és valóban véres veszélyeket hordozó – ellentámadások közepette elhalványultak, újból kitolódtak a jövő lehetőségei felé. Így támadt az a kaotikus helyzet, amelyben már-már annyiféle a program, a taktika és stratégia, ahány közéleti férfiú fáradozik a magyarság ügyében. Köztük föltűntek már a kétségtelen veszedelmektől megriadt széplélek-irodalmár-politikusok is, akik minden negyedévben módosítanak politikai koncepciójukon. Kezdeti Tőkés-rajongásukat megtagadva, már-már ott tartanak a politikai divatok követésében, ahol a nyolcvanas évek végén a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának janicsárjai abbahagyták a megalkuvásokat. Szerintük: nem időszerű még az önálló Bolyai Egyetem, az RMDSZ alapkövetelései voluntarista jellegűek, egységünk hangoztatása nem egyéb populizmusnál, vészes fogyatkozásunk jóvátétele: hisztéria, Románia mai valóságának éles bírálata: negativizmus stb., stb. Ugye, milyen ismerős vélekedések? Hát még az, hogy ne csodálkozzunk a román fasisztákon, hiszen mi sem voltunk tiszták, hófehérek, így tehát várjunk még, hadd érlelődjék a román demokrácia, mint sárgadinnye a sarjúban, és addig seperjen ki-ki, de főleg a magyar a saját portája előtt.

Bevágtam hát magam mögött a Nemzeti Megmentési Front ajtaját. Teljesen független azért nem maradhattam. Az RMDSZ Maros megyei szervezetének megalakításakor barátaim, munkatársaim és mások egyöntetű fölkérésére elvállaltam az új testület elnöki tisztségét. Ideiglenesen, mondtam, és főleg nem ügyvezetőként. Azt tanácsoltam, hogy a gyakorlati, szervező munkára lehetőleg fiatalokat válasszanak. A bizalom jólesett persze, mégis szorongás támadt bennem; homályos, meghatározhatatlan aggodalom az igen helyett nemet sugalmazott, de aggályom elébe szökkent a gondolat, miszerint: „Nem biztos, hogy amit el lehet, azt minden esetben el is kell kerülni.” Ehhez tartottam hát magam.

A Szövetség vezetőségének tagjai megígérték, hogy időmet, gyatra egészségemet kímélni fogják. Csak létfontosságú ügyekben várják el a segítségemet.

Nem sokkal ezután az új kormány művelődésügyi minisztere, Andrei Pleşu hívott föl telefonon, mondván: fölkér, vállaljam el a miniszterhelyettesi funkciót. Ez a román író, akinek kinevezését minden igaz demokrata örömmel fogadta, komolyan gondolt arra, hogy a diktatúra éveiben befagyasztott honi magyar kultúrát újból életre kell kelteni. A román Malraux-t láttuk és tiszteltük benne. Kár, hogy viszonylag rövid ideig lehetett csak tagja a kormánynak. Természetes viszont, hogy az európai szellemiségnek egy olyan képviselője, mint ő, szégyenteli megalkuvás nélkül nem maradhatott volna továbbra is a helyén; Ceauşescu másodgarnitúrája megfosztotta őt a szabad cselekvéstől.

Őszintén sajnáltam, hogy Andrei Pleşu fölkérésének nem tehetek eleget. Indokaimat megértve a miniszter arra kért, hogy legalább tanácsosként legyek segítségére a magyar művelődési ügyek megoldásában, meg abban is, hogy megfelelő magyar helyettest találjon. Ezt megígértem neki, s azzal máris hívtam telefonon Gálfalvi Zsoltot Bukarestben. Vajon elvállalná-e Horváth Andor ezt a megbízatást? Reményeinkben nem csalatkoztunk. Az ő személyében nemzetiségi érdekeink kiváló képviselőjét köszönthettük nem sokkal ezután a kulturális minisztériumban. Reménységünk egyik forrása volt ez is, akár Pálfalvi Attila kinevezése tanügyi miniszterhelyettessé. Biztató jelek előzték meg a hanyatlást! Még nem tudtuk, merre menekül halálhelikopterén a diktátor, és vázoltuk máris álnok ecsetvonásaival kisebbségi jogainkat, emberibb állapotunkat, az ország új, európai arculatát.

 

Karácsony első napján kivégezték a diktátort és feleségét. A történteket azóta is vitatják, az eljárás jogos, avagy törvénytelen jellegét hangoztatják, miközben azok, akik minden kétséget kizárhatnának, mindenre pontos választ adhatnának: mélyen hallgatnak. Ezen nincs mit csodálkozni. Az események forradalmi erejét kihasználó, reformkommunista összeesküvők nem bolondok elárulni a titkaikat. Azon viszont már csodálkozni kell, hogy hazai magyar politikusaink miért nem vizsgálják meg alaposabban Ceauşescu íratlan „végrendeletének” tartalmát, előzményeit és nyíltan magyarellenes irányulását. Nem kell zseniális kombinátornak lenni ahhoz, hogy utolsó két-három esztendejének időszakából kimutathassuk a romániai magyarsággal kapcsolatos Endlösung-terv minden tényezőjét. Aki figyelemmel kísérte Ceauşescu ténykedését, megállapíthatta, hogy eltökélt szándékában, terveinek véghezvitelében ravasz és türelmes tudott lenni. Amit egyik esztendőben taktikai, külpolitikai meggondolásból netán föladott, azt újrakezdte a következőben. De volt eset rá, hogy fél évtized múltán rukkolt ki újból valamely rögeszméjével. Látszólag rögtönzésnek, elszólásnak tűnő célzásai mindig távlati, stratégiai tervekről árulkodtak. Amikor például arról beszélt, hogy a román hadsereg két ízben megfordult már Budapesten, és ha szükséges, önvédelmi kényszerűségből harmadszor is bevonulhat az irredentizmus, a revizionizmus fővárosába: akkor valójában azt a fenyegetettségi érzést akarta növelni a román lakosságban, amelynek ürügyén újabb magyarellenes intézkedéseket hozhatott.

A tömeggyilkossággal vádolt személyek temesvári perének folyamán hallhattuk az egyik belügyi tisztnek azt a vallomását, miszerint 89 decemberében Ceauşescu azt követelte tőlük, hogy olyan tényeket tárjanak föl, amelyek magyar provokátorok, terroristák, magyarországi fegyveres csoportok garázdálkodását igazolják a Bega-parti városban. „Sajnos, nem tudtunk ilyen bizonyítékokat fölmutatni” – mondta a vádlott.

Emlékezzünk arra is, hogy bukásában, fél órával a helikopteres menekülés előtt is Budapestet vádolta Románia elleni, területrabló támadással.

Paranoid nacionalizmusának, rángógörcsös magyargyűlöletének, a román nép félrevezetésének akkori megnyilatkozásait tanítványai, hívei, a diktatúra haszonélvezői joggal tekinthették végrendeletnek. A hatalomátvétel sikeres befejeztével a Diktátornak minden nacionalista törekvése, így az Endlösung-terv lényege is beépült a szélsőséges politikai erők, pártok nyílt vagy titkos programjába.

 

Román történészek, politikusok immár két esztendeje próbálják tisztázni, megvilágítani 89 véres karácsonyának hátterét. Kutatásaikhoz alábbi vadászmetaforámat ajánlom figyelmükbe. Köztudott, hogy őszi szarvasbőgés idején az üzekedés minden öröme a legerősebb hímé, a vezérbikáé, míg csak erővel bírja. Ez idő alatt a nálánál kisebbek, gyöngébbek, a mellékbikák – tehénre várományosok – csak tisztes távolból, a kamaszos önfertőzés állapotában figyelhetik a nászt, a Vezérnek bősz működését. De törvényszerű, hogy idővel a diadalmas Megkeményítő ereje megcsappan, s a helyére vágyó ifjú agancsosok valamelyike a háremért folytatott viadalban felülkerekedik. Az öreget kiverik hát a csapatból, sőt némelykor meg is ölheti egy nyársas ellenfél.

Amikor Ceauşescut ott láthattuk holtan, történelmi üzekedéseinek bőgőhelyén végleg leteperten, a havas őszi hangjaihoz szokott fül hallhatta máris a győztes mellékbikák kéjes lihegését: mienk végre a negyedszázadig bitorolt előjog, mienk a hatalom tehene; mostantól kezdve mi hágjuk meg kedvünk szerint, mi leszünk a Kárpátok gímszarvasbikái!

Ez volt tehát a mellékbikák győztes lázadása.

A bőgés tart még. Végkimenetele kiszámíthatatlan. Annyi bizonyos, hogy a mellékbikák azt gyakorolják, amit az Öregtől tanultak. De ostobasággal párosult gátlástalanságuk, mohóságuk azt is jelzi, hogy uralmuk nem tarthat sokáig. Mert nem örökölték mesterük óvatosságát, ravaszságát, rendkívüli képmutató készségét, türelmét, amellyel minden történelmi galádságához ki tudta várni kedvező helyzet kialakulását. Nem tanulták el tőle a kisebbségekkel szembeni kulturális genocídium álcázásának „művészetét”, a németek, a zsidók eladásának kereskedelmi módszereit, a Nyugat átejtésének módozatait stb.

 

És lőn, hogy minden balsejtelem beteljesedett. Kezdetben, az országos, lelkes és reményteli szorgoskodásban – mi tagadás – a gyanútlanság is elkapott bennünket. Nem egészen persze, s nem hosszú időre, ám így is kárunkra lett. December végén, január elején már kezdtem ugyan kürtölgetni sajtóban, rádióban, televízióban, hogy nincs okunk a fenntartás nélküli bizakodásra, mert súlyos örökség terheli a rendszerváltást, de hát attól még nem dőltek le Jerikó falai. December 22-én őszinte magyar–román testvériségről szóltam, néhány hét múltán pedig már azt is el kellett mondani, hogy amily üres a kincstár, az államkassza, épp oly telítettek a xenofóbia, a magyargyűlölet földalatti járatai, a paranoid nacionalizmus érzelmi lerakatai. Igen, 90 decemberének fényei kezdtek már kihunyni. Mind gyakrabban kapott el a növekvő aggodalom. Nyilatkozatok, interjúszövegek sokaságából csak néhány gondolatot említek föl.

Ablonczy László barátom, aki azóta a budapesti Nemzeti Színház igazgatójaként építi maga is – gyalázatos sajtótámadások közt – az egyetemes magyarság szellemi égboltozatát, 1990. január 4-én hívott föl telefonon interjú végett.

– A gondok számbavételekor bizonyára él benned egy új vásárhelyi hitvallás… – mondta többek közt.

Az említett aggodalom pedig így kapott helyet a válaszaimban: „Álmunk egy erős, minden romániai magyart egybetömörítő politikai szervezet. Olyan politikai tömegszervezet, amely a parlamenti választásokon is indulhat majd. Az indulás persze nem könnyű. Mert iszonyatos az a lelki kútmérgezés, amit a Ceauşescu-korszak, ez a neofasiszta fanatizálás véghezvitt a román népben. Iszonyatos a magyarság üldözésének legfőbb következménye is: a csontok velejébe ivódott félelem és bizonytalanság. Hosszú időre lesz szükség a lelki és szellemi fölkászálódáshoz.”

 

Az Adevărul című román napilap 1990. január 30-i számában próbáltam vitafeleinket is tájékoztatni az ország demokratizálásának egyik legfőbb akadályáról. „A diktátort kivégezték, de hosszadalmas nacionalista kurzusának súlyos következményei még tovább terhelik közéletünket. A lelki kútmérgezést kitartó fertőtlenítésnek kell követnie. A román népet, amelynek nemzeti érdekeit a nemzeti kisebbségek semmivel sem fenyegetik, nyíltan, objektíve kell tájékoztatnunk mai helyzetünkről. A tévedés veszélye nélkül merem állítani, hogy ebben a kérdésben a román népet tudatosan és hosszú éveken át félrevezették. A legutóbbi népszámlálás adatait meghamisították, állítólagos egyenjogúságunkról Ceauşescu szemérmetlenül hazudott minden beszédében.”

S még egy aggodalom a Magyar Nemzet 90. január 30-i számából:

„Szemünk sarkában az árnyék, reményeinkben a fájdalmas kétely minek szól akkor? Annak, barátaim, hogy újból kísértet járja be Erdélyt – s nem az elvetett kommunizmusé, hanem amit úgy hívunk: csausizmus.

A kivégzett diktátor tetemének bűze érzik sok helyütt Erdélyben. A zsarnok fattyai még közöttünk vannak. A zsarnok eszmei kölykei ingyen, azaz tapsért, éljenző üvöltözésért kapott előjogaikat foggal és körömmel védik. Elemi jogaink puszta gondolatát is támadják. Állati félelem tölti el őket az európai értelemben vett egyenjogúság, a kisebbségi önrendelkezés, a kulturális autonómia hallatán. Szellemi atyjuk demagógiájával az „egy ország – egy nemzet” elve szerint az elszigetelődés bűnét vetik a szemünkre; nem nyugodt az álmuk, ha nem lehetnek továbbra is felügyelőink, irányítóink, testünk-lelkünk tulajdonosai a nemzeti fölény s a történelmi előjogok mitológiája szerint.”

Közel egy év múltán, amikor Miskolcon a kórházban súlyos balesete után lábadozó Tőkés Lászlót meglátogattam, tréfásan azt mondotta nekem:

– Nyilatkozataid azt mutatják, hogy amióta megtámadtak a vatrások, sokkal radikálisabb vagy.

– Köszönöm az elismerést – mosolyogtam, lenyelvén a mondat folytatását, ugyanis betegágyban fekvő barátunk állítását cáfolni tapintatlanság.

Azt mondtam tehát magamban: nem azért vagyok radikális, mert megtámadtak, hanem azért próbáltak legyilkolni, mert radikálisnak tartanak. A langymeleg lelkekkel a vatrások is csak elvétve bánnak el, és akkor is alkoholos állapotban.

 

Észrevétlen múltak az álmatlanság hetei és hónapjai. Lakásunk – mint valami főhadiszállás – a szüntelen jövés-menés, tervezgetés, tárgyalás színhelyévé lett. Ami leginkább megviselt bennünket, nem valaminek a folyamatos intézése volt, hanem a ránk zúduló ügyek összevisszasága, kaotikus jellege, az ország-világ minden tájáról föltűnt személyek – ismerősök és ismeretlenek – terveinek, kérelmeinek meghallgatása-vitatása, a lázálmokat kergetők lecsillapítása. Hasznos és haszontalan kezdemények tömkelegében hányódva a fáradtságtól már csodálkozni sem bírtunk Évával „mindenes” állapotunkon.

Az elmúltaknak csak néhány mozzanatát elevenítse föl most a röptében lassuló, s mindinkább földközelbe vágyó emlékezet.

 

Az újságírók nagyrészt külföldiek. Fárasztó, hogy nem beszélem a nyelvüket s aggasztó, hogy körmondataimat miként fordítja nekik a tolmács. Televíziósok: osztrákok, finnek, németek, hollandok, budapestiek, rádiósok, főleg nyugatiak. Egy kedves magyar asszony az osztrák tévécsapatban: Halom Katalin. Ügyünkben az áldozatkészség megható példája. Az osztrák Pen Club küldöttsége: Szépfalusi István az írói és emberi szolidaritás szívmelegével, s a nekem szóló tiszteletbeli osztrák Pen-tagság okmányaival. Aztán a párt- és egyesületalapítók. Uram, ezt azonnal létre kell hozni, ezt sürgősen meg kell beszélni! A program. Az alapszabályzat. A taktika, a stratégia. A segélyszállítmányok. A magyarországiak főleg. Hiszen ők voltak az elsők már 89 decemberében. Egyik emberük Aradon halt hősi halált.

 

Isten tudja, miként kerültünk a Magyarországról, Ausztriából, Svájcból, Németországból indított segélyszállítmányok útjába. Január közepe táján azon vettük észre magunk, hogy lakásunk afféle segélyszállítási forsponttá lett, ahol a Székelyföld és Moldva felé tartó gépkocsioszlopok irányítói, kísérői egymásnak adták a kilincset. Emerre hol menjünk, amarra hogy menjünk? Hol nagyobb a szükség? Így sikerült néhány élelmiszer- és gyógyszerszállítmányt a Mezőségre – szülőföldemre – irányítani. Ahol legnagyobb az ínség, legelmaradottabb az egészségügy. Boldog lehettem, hogy sármásiak, kamarásiak, mócsiak – magyarok s románok – jelezték a segélyek átvételét. De Mócsról fölháborító jelentést is kaptam. A helyi kórház valamelyik vezető csirkefogója nem volt hajlandó átvenni a Magyarországról küldött gyógyszereket. Jelek szerint akkor már éreztetni kezdte hatását a neonáci szellemű lapok rémhírterjesztése, miszerint a magyarok „mérgezett élelmiszert és gyógyszert” küldenek.

Érthető tehát, hogy a magyarországi segélyszállítmányokról, amelyeknek értéke már 91 elején meghaladta a 7 (hét) milliárd forintot, alig-alig esett szó a román híradásokban, amikor pedig sokkal szerényebb francia vagy holland küldeményekről nagy gaudiummal számolt be a rádió-sajtó-televízió. (Az a román televízió, amelynek később döntő szerepe volt a marosvásárhelyi pogrom propagandisztikus előkészítésében.)

 

A beadványok, panaszlevelek új korszakába léptünk. Ezek most nem úgy kezdődtek, hogy mélyen tisztelt, hőn szeretett Nicolae Ceauşescu elvtárs… Ezeket ama Nemzeti Megmentési Fronthoz intézték, amely a Mélyen tiszteltet, a Hőn szeretettet szent karácsony napján feleségével együtt agyonlövette.

Lényegesen változott a folyamodványok tárgya is. Tollat ragadó polgáraink nem iskolaügyben, nem törvénytipró párt- és állami káderek ellen emeltek panaszt, hanem falun és városon kirobbant véres konfliktusokról tájékoztatták az új hatalom képviselőit. Sőt egy erdélyi pogromról is. Ne dörzsölje szemét az olvasó: valóban pogromot írtunk. Igen, a cári Oroszország zsidóellenes mozgalmaiból ismert, véres képzeteket keltő fogalmat használtuk. Nem túlzásból, nem is félreértésből. Az idegen szavak és kifejezések szótárának meghatározása szerint a pogrom: a lakosság más nemzetiségű v. vallású része (főleg zsidók) elleni, gyilkolással, erőszakoskodással járó hajsza (a. m. elpusztítás).

Ez történt 1990. január 26-án Szászrégenben. Erről szól az a védelemért, igazságtételért könyörgő folyamodvány, amelyet a város RMDSZ-vezetői, valamint a római katolikus és református egyházak lelkészei küldtek a megyei hatósághoz.

Többek közt ezt írták a lezajlott eseményekről:

„A rendbontók nagy részét Libánfalváról (Ibănesti) és Görgényhodákról (Hodac) hozták autóbuszokkal. A fanatizált parasztokat a felbújtók leitatták, megrészegítették.” A nagy mennyiségben felszolgált italt nem valamely vendéglőben rendelték, hanem az utcán, a járdákon osztogatták a felelőtlen agitátorok.

A tömeg ilyen „jelszavakat” kiabált: „Magyar vért akarunk inni!” „Minden magyart legyilkolunk, majd csak azután távozunk!” „Románia a románoké! Nem tűrünk meg sem magyar, sem német iskolákat!” „Ki a magyarokkal a városházából!” „A vezetőiket lássuk! Mindahányat felakasztjuk!” „Akár magyar, akár német, nem szervezhet szövetséget!” „Tűzre minden magyar könyvet! Tűzre minden német könyvet!” „Mit akartok, magyarok? Nincs itt semmi jogotok!”

Amikor részeg, félrészeg román parasztok, munkások és józan fővel kínrímes jelszavakat fabrikáló dászkelek – tanítók, tanárok – ily módon garázdálkodnak egy kisvárosban, érthető a félelem, amely annak békés lakóit eltölti. Az említett lelkipásztorok ezért kérték a megyei hatóságok védelmi intézkedéseit.

„Kérjük, vegyék figyelembe, hogy a városban és annak környékén minden képzeletet felülmúló uszítás folyik a magyarok, és általában a nemzeti kisebbségek ellen. Értelmiségi vezetőiket halállal fenyegetik meg telefonon, és más módon is. Ezért kérjük, intézkedjenek sürgősen, hogy elkerüljük e halálos veszedelmet.”

Nem kerülhették el.

Főleg a cigányok! Hogy a magyarokat és németeket fenyegető pribékek végül miért rendeztek „bemelegítőként” cigányellenes pogromot, azt csak alapos vizsgálat útján lehetne tisztázni. Ilyent viszont senki nem indított. Szászrégen cigány lakosságának senki nem tett igazságot. Még olyanformán sem, hogy fölgyújtott, porig égett lakásaikat, sebesültjeiket, a hajléktalanul maradtak sírását, panaszát a román televízió, rádió, sajtó figyelemre méltatta volna.

Egyetlen vandál gyújtogatót sem büntettek meg. Marosvásárhelyt egy részeg kamasz megpróbált fölmászni Avram Iancu bronzlovára, és ezért statáriális eljárással súlyos börtönbüntetésre ítélték. Szászrégenben eddig meg nem nevezett személyek ártatlan cigányok házait gyújtották föl, egyikük pedig egy gyermeket próbált a lángok közé taszítani – szerencsére megakadályozták –, ám ez minden jel szerint bocsánatos bűn, nem tekinti senki gyilkossági kísérletnek. De miért is? Mikor ennél sokkal veszedelmesebb egy ország sorsára nézve valamely bronzló hátán a lovaglási kísérlet?! Érthető, hogy hatóságaink először a súlyosabb nemzeti veszedelmeket hárítják el, s nem a cigányok máglyahalálát.

 

Ha jól emlékszem, 90 januárjának első napjaiban Csoóri Sándor jelentkezett telefonon:

– Itt vagyok Marosvásárhelyt.

– Várlak – mondtam.

– Megyek.

Aztán estefelé megérkezett – harmincadmagával. Hozzávetőlegesen mondom ezt. Lehettek valamivel többen is, kevesebben is. Örömünkre persze. A Magyar Demokrata Fórum képviseletében jeles férfiak csapata kísért el Erdélybe hatalmas segélyszállítmányt. Házunkban a néhány órás pihenő izgalmas eszmecserévé alakult. Forró kávé, hűs házibor serkentette álmok, tervek, remények rajzását az ismeretlen jövendő komor kapujában. Mert főleg azt vitattuk: a történtek után mi következik? Vendégeink közül jó néhányan talán nem is sejtették, hogy rövid idő múltán Magyarország legfelsőbb vezetésének rendszerváltó gondja kerül a vállukra.

Az akkori nagy zsinatolásból emlékezetes maradt számomra, hogy Antall Józsefnek – a mai magyar miniszterelnöknek – egyszerre heten is magyarázták körkörösen: milyen is valójában a helyzet minálunk. Hallgatagon figyelte ezt az egynyelvűségében is bábeli zűrzavart. Azt hiszem, tanulságos előleg volt a későbbiekre nézve is…

 

Február 3-án Csoóri és csapata újból meglátogatott bennünket. Szálláshelyén, a Continental szállodában „ünnepeltük”. Magasztaló működésünket azért teszem idézőjelbe, mivel két futás között a tósztozás ugyancsak rövid volt, a pezsgős koccintás pedig szoptatós dajkák között sem keltett volna ijedelmet.

A három bővített mondattal ünnepelt ember – erdélyi sorsunk mindenkori számontartója – nem is nagyon figyelt oda a hatvan esztendejére. Elmúlt éveit hátratessékelve Sándor most is a csángók jövőjével törődött inkább.

Az RMDSZ ideiglenes vezetőségének jelentkezése, programja – annak ellenére, hogy még vázlatos volt – az egész romániai magyarságban reményt és cselekvő buzgalmat keltett. Főleg az ifjúság soraiban. Így Marosvásárhelyt is, ahol ugyancsak iszonyatos volt – és maradt – az iskolai hálózatunkban elszenvedett veszteségünk.

Lelkesítő hírek jöttek Szatmárról, Nagyváradról, Sepsiről és Csíkszeredából. Ezekben a városokban ősi iskolák, kollégiumok lettek újból magyar intézményekké.

Megmozdult persze városunk ifjúsága is.

Spontán módon, túlzásoktól mentesen, józan és indokolt követeléseket hangoztatva. Gyalázatos rágalom, hogy a középiskolai diákság és a főiskolások követeléseit az RMDSZ helyi, anarchista vezetői találták volna ki. Képmutató demagógia volt vatrás körök siránkozása, miszerint a diákság „boldog harmóniáját” nacionalista magyar értelmiségiek zavarták meg a „szeparatizmus” jelszavaival.

A diákok a felnőtteknél, öregeknél jobban tudták, mivel és miként nyomorítja őket az erőszakos beolvasztást siettető iskolapolitika. Ezért nem szorultak senkinek a segítségére, mikor az anyanyelvi oktatás igényét megfogalmazták; amikor fegyelmezetten és törvényes módon juttatták a hatalom tudomására, hogy tovább nem tűrik emberi jogaik cinikus megcsúfolását.

 

Mindazt, ami elkezdődött, és egyik legfőbb oka lett annak, hogy márciusban megszervezték a magyarellenes pogromot, korábban – már évekkel előbb – így fogalmaztam meg: „Egy nemzetiség, kivált ha közel kétmilliós létszámú népről van szó, és etnikailag része egy saját államkeretében élő nemzetnek, joggal igényli: az egyenjogúság fogalma ne redukáltassék néhány általános emberi jogra, mint a munkához való jog, a törvény előtti egyenlőség, szavazati jog és így tovább. Ezek alapvető és rendkívül fontos jogok, de nem merítik ki azokat a feltételeket, amelyek bármely nemzetiséget etnikai mivoltában is megőrizhetnek. Általános fejlődése, még fennmaradása is tehát csak akkor biztosított, ha egyéni, állampolgári jogokon túlmenően kollektív jogokkal is rendelkezik. Ha létrehozhatja saját művelődési kereteit, és azokat saját nemzeti kultúrájával tölti ki. Ugyanúgy, mint a nemzet, amelynek államkeretében él a szóban forgó nemzetiség. És folytatólag mennyi ha! Ha iskolai hálózata az óvodától az egyetemig biztosított. Ha anyanyelvének – nemzeti nyelvének – használata a magánéleten túl a közéletben is lehetséges szóban és írásban egyaránt; ha arányszámának megjelelően tudja képviseltetni magát az államhatalom minden szintjén; ha képviselői nyíltan, őszintén tárhatják föl a választóikat foglalkoztató ügyeket; …ha biztosított a nemzetiség normális kapcsolata saját nemzetével, annak művelődési, tudományos életével… Egyszóval, ha önmaga lehet, sajátos szín egy állam egészében, ahol tiszteletben tartják a sajátosság méltóságát, vagyis: egy adott etnikum létének, fölvirágzásának minden feltételét. Mindez persze csak része a kérdésre adható válasznak. Ezúttal csupán elemi feltételekről szóltam.” (A fentieket közzétette Ablonczy László a Film, Színház, Muzsika című újságban Budapesten, 1987 júniusában.)

Nem sokkal ezután egy rádiós beszélgetés keretében Szűrös Mátyás is idézte szövegem néhány részletét. Lett belőle Bukarestig hullámzó fölháborodás, a szövegnek azonnali lefordíttatása román nyelvre, aztán a belügyérek kérdései: „Miféle beszéd ez, és miért nem azt nyilatkozta ön, hogy az említett követelményeket már teljesítette a román szocialista demokrácia?” No persze! Valóban mindenből meghagytak valamicskét mintának, propagandisztikus jellegű, fölmutatható maradéknak, amiről a tájékozatlan külföldi azt gondolhatta, hogy egész, hogy valóságos jognak a bizonyítéka. E látszatok ellen tiltakozott az ifjúság.

Valaha volt magyar orvosi egyetemét, több mint négyszáz éves Református Kollégiumát követelte vissza. Bátor középiskolások, orvostanhallgatók ezért tették közzé felhívásaikat, követeléseiket! Ezért tüntettek! Ezért sztrájkoltak! Ezért lettek volna képesek az életüket is föláldozni! De elszántak voltak a magyar nyelvű oktatás fölszámolásának haszonélvezői is. Őket is elkapta a harci buzgalom – mégpedig az előjogok védelmének szenvedélye, a jogtalanul bitorolt hivatali székek féltése, végső fokon az anyagi érdekeltség. Érthető, hogy mindazok, akik ősi magyar iskoláink „új gazdáiként” élvezték „többségi előjogaikat”, hisztérikus „ellenakciókba” kezdtek, ocsmány hazugságokat kürtöltek országgá-világgá, miszerint a „magyar irredenták” elűzik őket, gyermekeiket, a puszta létük ellen törnek stb. Gyarmattartóink az ország legtávolabbi megyéibe küldték el hazug távirataikat Marosvásárhely románságának „tragikus állapotáról”. Miközben szinte naponta szerveztek tüntetést az önálló magyar iskolák létrehozatala ellen. Miközben a helyi fasisztoid újság naponta okádta olvasóira a magyargyűlölet mocskát, mérgét és nevetséges hazugságait. Ekkor derült ki: mily fantasztikus erővel képes védekezni Ceauşescu másod-, harmadgarnitúrája. Védekezni?

Alig néhány héttel a diktátor kivégzése után már elkezdték szőni terveiket a márciusi pogrom szervezői.

Az előjogok elvesztésének félelme elkapta nyilván a teljes aktívát. Tehát iskolaigazgatók mellett a műszaki értelmiség számos tagját is, a régi államapparátus „gyorsan demokratizálódott” köreit is. Köröket mondok, mert nem akarok általánosítani. Az ún. párt- és állami apparátusban sok jóhiszemű, a legfelsőbb pártvezetés irracionális elmeháborodottságát fölismerő, lázongó, kritikai szellemiségű embert ismerhettünk meg. De róluk majd máskor. Akik „ellopták a forradalmat”, akik állati félelemben reszketve hitették el tudatlan román emberekkel, hogy Marosvásárhely „ki akar szakadni az ország szent testéből”; akik későbben elhitették Hodák község leitatott parasztjaival, hogy Marosvásárhelyt tanuló gyerekeiket a „horthysta magyarok megkéselik, megfojtják”, azok a diktatúra legfanatikusabb karrieristái voltak, a Diktátor legbuzgóbb talpnyalói és nyilván: az új városi vezetés legfőbb bitorlói, korrupt, garázda zsiványai. Hozzájuk csatlakozott a hadseregnek néhány olyan tisztje is, aki Ceauşescura esküdött föl ugyan, de ezt úgy értelmezte, hogy minden egyenjogúságot követelő magyar kiirtására tett szent fogadalmat.

Ilyen körülmények között, amikor már nyilvános tömeggyűléseken, a városi vezetés köreiben, az egyetemen, a sajtóban is azt kezdték mind gyakrabban hangoztatni, hogy a kisebbségjogi követelések valójában nem a város magyar lakosságának, hanem csupán „hőbörgő”, de főleg „horthysta” magyarok követelései, okkal merült föl az általános igény: a magyar lakosság nyilvánítsa ki egységesen a maga kollektív akaratát. S egyúttal tiltakozzék a naponta szaporodó magyarellenes brutalitások ellen is; néma, gyertyás-könyves fölvonulással mutasson példát a kulturált, európai szellemiségű politikai küzdelem módozatairól. Az 1990-es év eleje óta ugyanis szinte minden napra jutott egy-egy magyarverés, csőcseléktámadás, emberek, öregek, asszonyok, diákok ellen; külföldi televíziós csoportok, újságírók ellen. E támadások szervezőit még Ceauşescu pribékjei irányították már korábban is, a diktatúra utolsó periódusában. Többek közt akkor verték meg azokat a francia újságírókat is, akik azután hazamenve, a „latin nővér” párizsi lapjaiban alaposan elverték a port a Kárpátok Géniuszán, akiről pedig még De Gaulle is igen tapintatosan nyilatkozott. (Más kérdés, hogy magában miként vélekedett „barátjáról”, midőn azt láthatta, hogy annak lába alá – a törpesége miatt – magasító dobogót ácsoltak közös szónoklataik idején Romániában. Az égimeszelő francia elnök oldalán Ceauşescut joggal kapta el az alacsonyabbrendűségi érzés – szó szerint is.)

Nos, a verőlegények Marosvásárhelyt is munkába kezdtek 90 februárjában. De már inkább a város magyar lakóit támadták, ritkábban a külföldi újságírókat. A véres színjáték mozzanatai sokszor így zajlottak le: „Magyar sulit akarunk!” – hangoztatták a diákok, válaszként pedig fölhangzott románul az ellenérv: „Murim! Luptăm! Ardealul nu cedăm!” Magyar fordításban ez így hangzik: „Meghalunk! Harcolunk! Erdélyt nem adjuk!” Abban a paranoiás hangulatban az sem tűnt volna abszurdnak, ha valaki egy skatulya gyufát kér magyarul a trafikostól, és ugyanezt a választ kapja: „Meghalunk stb., ám Erdélyt nem adjuk!” A logikai bakugrás okát, miszerint a kiabáló először meghal és csak azután harcol, a tanügyi klapanciamesterek zsenialitásában kell keresni. A kínrím követelményei szerint jártak el, Karinthy szellemében: Sámuel! Én téged bámuel!

Ebből az időből való az a videofelvétel, amely azt a jelenetet rögzíti, mikor egy román katonatiszt épp nyakon ragadja magyar áldozatát, hogy civil cinkosai ellássák a baját két okból is: magyar óvodát követelt, és magyar feliratokat is a Székelyföld legnagyobb városában.

Tapasztalhattuk tehát, hogy odalent a sírban még mindig nő a Diktátor szakálla. Hívei pedig idefönt a megújulásra vágyó földön fokozatosan vették át uralmukat a város fölött. Marosvásárhely legfőbb vezető személye egy román ezredes lett, a Bukarestbe távozott Király Károly helyét pedig egy tartalékos vezérőrnagy vette át. A világszerte hírnevet szerzett ellenzéki férfiú után két katonatiszt került a közügyek élére. A magyar lakosság körében nevük ismeretlen volt. Sem különösebb bizalom, sem gyanakvás nem övezte őket. De fokozatosan kiderült, hogy a város hatalmi emberének számító ezredes nyíltan vallja mindazokat a nacionalista eszméket, amelyeket Ceauşescu a „szocialista nemzet” fogalomkörében a ravasz demagógia eszközeivel terjesztett. A 89-es év decemberének fordulata után rövid ideig úgy látszott: a város vezetésében megfelelő képviselete lesz az 50%-os arányon felüli magyar lakosságnak is, ám ez hiú ábrándnak bizonyult. Az ezredes elvtárs gyorsan és katonás eréllyel söpörte félre a nemzetiségieket. Fölöttese, a tartalékos vezérőrnagy – nyilván felsőbb utasításra – a vezetés román–magyar arányainak helyrehozatalát kezdeményezte. Engem, akinek semmilyen funkciója nem volt a hatalmi körökben, telefonon arra kért: vennék részt az új városi vezetők ügyében rendezett tanácskozáson. Fölkérésének eleget tettem.

A tanácskozás nem volt fölemelő.

A sovén szellem, a sunyi, ám alig titkolt uralkodó szándék, a magyarság képviseletének fontosságát tagadó felfogás oly régi volt, akár a faji elnyomás. Az ezredes úr, akit feketére füstölt és pácolt a magyargyűlölet, szánalmasan primitív módon próbálta igazolni az arányos képviselet szükségtelenségét. Ellenvéleményem hallatán fölháborodott, majd – a gyűlés végén – bocsánatot kért, s oly szenvedélyesen rázta a kezemet, mintha Ceauşescu és Arafat találkozását kellett volna megjátszanunk egy abszurd komédiában. A vezérőrnagy úr néhány puliszkalágyságú mondat után – hogy meg kellene emberségesen egyezni stb. – már a tanácskozás elején távozott. A képviseleti arány valamennyire mégis följavult, a két katonatiszt igazi arculata pedig későbben, márciusban mutatkozott meg a soha el nem múló szégyen és jellemtelenség sátáni jegyeivel.

Az ezredes később könyvet írt a történtekről. Klasszikus mű! Maradandó példája a gátlástalan hazudozásnak, a tényhamisításnak. Pszichiátriai segédkönyvnek is jó lesz: a paranoid nacionalizmus, a sovén pszichopátia és a moráldebilitás szöveges dokumentumai olvashatók benne.

 

Hogy mi minden érlelte a februári marosvásárhelyi tüntetés gondolatát: nehéz összegezni. Csak mozzanatokat villantok föl ama nyugtalan napokból. Kolozsvár, RMDSZ-tanácskozás. Domokos Géza kér: szólnék magam is valamit. Azt a reményemet próbáltam megfogalmazni, hogy az egyiptomi fogságból szabadult zsidók módjára – ha keserves bolyongás után is – eljutunk egyszer az Ígéret Földjére. Az én nemzedékem ezt nem fogja megérni, de látom magunk között a Józsué-jelöltek ifjú csapatait, s bízom bennük. Álmomban annak előtte sokszor fölfénylett már ez a nap, amikor szabadon, egy nemzetiségi politikai szervezet erejével látunk hozzá jogaink kivívásához. Ez nem volt a megálmodott nap. A személyi becsvágyak alig-alig titkolt vigyora, a nemzedéki gyűlölködés előjelei, az intolerancia újbóli föllángolásai, az ellenzéki múltból táplálkozó kivagyiság gesztusai mélységesen elszomorítottak. Hazudnék persze, ha azt állítanám: mindössze ennyi volt az a találkozás régi barátokkal, új ismerősökkel és ismeretlenekkel. Hiszen elhangzott ott jó néhány okos fejtegetés az előttünk álló feladatokról és lehetőségekről. Nemzetiségi Statútumról és Universitasról. Csak éppenséggel olyanformán, hogy az merész álmodozás volt inkább, semmint tárgyilagos, hűvös elemzése a lehetőségeinknek. Erre viszont senki sem készült föl. Mindenki rögtönzött, összevegyítvén álmot és valót, vágyat és objektív lehetőséget. Szentséges gyanútlanságban, mint jómagam is. Mert azt gondoltam például, hogy van még morális értéke az áldozatnak, a kisebbségi sorsban – a nacionalizmus vádjával – elszenvedett börtönbüntetésnek. S ha nem különleges értéke: mentsége legalább annak, akit magyarként, kisebbségjogi küzdelmek miatt, a román haza elárulásának vádjával nyomorítottak meg Gheorghiu-Dej börtöneiben. Hát e mentségnek a jeleit nemigen tapasztalhattam. Balogh Edgárt például nem egy irányból épp oly vizsla szemek kajtatták nekifutamodó indulattal, mint december előtt a pártaktivisták részéről. (Még 1989 nyarán is ezt hallhattam egyik bukaresti pártjanicsárunk szájából: „Az ön elvtelen sirámai afféle baloghedgárizmusok!”) Demeter Jánosnak átdolgozott, s a belügyiek rendkívüli figyelmét kiváltó Nemzetiségi Statútumáról három percet ha beszéltem, jött is rá menten a lesújtó ellenvélemény: „Ilyesmire kár az időt pocsékolni.” Egy másik kolozsvári szerint: „Demeter gyáva kommunista volt!” Sajnos az RMDSZ azóta sem terjesztett elő semmilyen Statútumváltozatot, a finn modell pedig, amit akkor Kányádi Sándor jogos követelményként említett föl, távolabb volt tőlünk, mint volt valaha is.

A megdöntött diktatúra kriptaszökevényei az uszítást idejében elkezdték. Már az első „szabad” újságok megjelenésével. Román körökben ezek tömeges fertőzést okoztak. Ismeretlen propagandisták Marosvásárhelyt magyarellenes röpcédulákat kezdtek terjeszteni. A Vatra Romănească elődjét így nevezték: Az Erdélyi Románok Szövetsége. E Szövetség nevében keretes szöveg hirdette például:

 

 

Megjegyzés: Csíkszeredában, Szonátán senkit sem gyilkoltak meg a forradalomnak nevezett decemberi fordulat napjaiban. Hargita nevű helység pedig nincs. A szöveg szerzői és terjesztői újból igazolták, hogy hetven év alatt sem tanulták meg Erdély földrajzát. Utalásuk nyilván Hargita megyére vonatkozik, amelynek területén 1989 decemberében hat személy vesztette életét a forradalomnak nevezett diktatúradöntés napjaiban, Ceauşescu fanatikus kiszolgálóinak szétkergetése idején; amikor minden tisztességes ember úgy gondolta, hogy kötelessége részt venni a hatalom megdöntésében – a hatalom fegyveres védelmezőivel szemben.

Ebben az országos méretű konfliktusban vesztette életét Székelyudvarhelyt és környékén három magyar és három román kiszolgálója a régi hatalomnak. Köztük olyan is, aki súlyosan vétkes volt abban, hogy Székelyudvarhelyt farkaskutyákat uszítottak kiskorú gyerekekre, akik nem voltak hajlandók elhagyni szülővárosukat, amikor Moldovába akarták szállítani őket. Helyükbe ugyanis ottani román szakiskolásokat irányítottak a városba – a betelepítés jegyében.

A Marosvásárhelyt készült röpcédulák fogalmazói kizárólag Ceauşescu román nemzetiségű híveit gyászolták; az ugyancsak Hargita megyében meggyilkolt magyar személyek ügye nem érdekelte őket, és az sem, hogy Marosvásárhelyt, Temesvárott, Kolozsvárott, Szebenben válogatás nélkül lőttek halomra románokat, magyarokat, németeket stb. Ők kizárólag a székelyföldi hatósági személyeket tekintették ártatlan román testvéreiknek.

Így bújt ki minden lehetséges szög minden hazafias zsákból a pogrom előkészítésének folyamán.

Akik pedig komolyan vették Bukarest puccsista köreinek fölhívását a diktatúra megdöntésére, 15–20 évi börtönbüntetést szenvedtek a hiszékenységükért, s a félreértésért, hogy tegnapi kínzóikat maguk büntethetik meg.

Ama drámai napokban Albert Antal, a csíkszeredai napilap főszerkesztője hívott föl telefonon. Arra kért, szóljak magam is valamit az önbíráskodás ellen, a törvényes eljárás érdekében.

 

Az alábbi jegyzetet küldtem el neki, hogy a helyi napilapban, amelynek főszerkesztője volt, közölje.

 

 

Mindez sajnos post factum jelent meg a csíkszeredai napilapban. Az önkényes bíráskodások természetesen megszűntek, ám annál hevesebben folytatódott a történtek meghamisítása. Ami Bukarestben „forradalmi hőstett” volt, az a Székelyföldön románellenes merényletnek minősült. Későbben már a látszatokra sem vigyáztak. Nyíltan, cinikusan gyakorolták minden szinten a nemzetiségi megkülönböztetést.

Nicu Ceauşescut kezdetben huszonöt évre ítélték, majd azután szabadlábra engedték. A temesvári vérfürdő elkövetőit fölmentették, azokat a zetelaki magyarokat pedig, akik egy öngyilkos rendőr lakása előtt tüntettek, 18–20 évi börtönre ítélték.

A márciusi pogrom idején önvédelmi küzdelemre kényszerült félszáznyi magyar és cigány elítélt ügyét nem is tárgyalom most. Sokan tiltakoztunk már az ellen, hogy ezek az emberek ártatlanul szenvednek Európa legborzalmasabb börtöneiben.

Az RMDSZ országos vezetősége pedig néhány szemérmetes megnyilatkozása ellenére súlyos mulasztásokért felelős a marosvásárhelyi koncepciós perek elleni küzdelem lehanyatlásában.

 

A már említett szennyröpce így folytatódott:

 

 

A márciusi pogrom előkészítői jól tudták, mire alapozhatnak hazugságaikkal: a tudatlanságra, a tájékozatlanságra. A mítosz léleknyomorító erejére, a történelemhamisítás tudati következményeire. Egy román útikalauz állítása szerint Marosvásárhely ősi, virágzó dák város volt, melyet az Ázsiából Erdélyre zúduló magyarok megsemmisítettek, hogy azután – egy másik állítás szerint – román jobbágyok újraépítsék. Verejtékes művüket azonban főleg 1867-tel kezdődőleg a magyarok újból megkaparintották s íme, most – 1990-ben! – harmadszor ismétlődik a barbár fosztogatás!

A baj pedig az, hogy ezt sokan elhiszik. Hiszen honnan tudhatnák az olténiai románok, és azok idetelepített rokonai, hogy a „kicsi és gonosz nemzetiség” Marosvásárhelyt például a Bolyai Líceumnak nevezett ősi Református Kollégiumát akarja újból azzá nyilváníttatni, ami volt négyszáz éven át: magyar tanítási nyelvű iskolává. Honnan tudhatná a moldvai román, hogy félezer éves erdélyi magyar egyházi iskoláinkat, más kulturális intézményeinket még Antonescu országlása idején sem merték hadizsákmányként kezelni, nemzetiségi jellegüktől megfosztani, amiként Ceauşescu tette?

Egyebekről – akár azoknak is, akik Transsylvaniát összetévesztik Transzjordániával – nem érdemes magyarázólag szólni. Ép elméjű ember nyilván nem döbben meg oly „szörnyűségen”, miszerint Marosvásárhelyt „magyar személyeket akarnak intézmények, gyárak élére állítani”, hiszen ez önmagában véve semmit sem jelent. Azon viszont bárki elgondolkozhat, hogy egy nagyrészt magyar lakosságú városban, a Székelyföld hajdani fővárosában Ceauşescu fasisztoid politikája folytán, kizárólag faji előítélet alapján a közügyekben felelős magyarok döntő többségét minden téren leváltották, félreseperték.

S mivel ezt a 89-es decemberi fordulat után a munkásság nagy tömegei szóvá tették: a nemzeti előjogok bitorlói érthető pánikba estek. Lelki szemeik előtt borzalmas jövő képe rajzolódott ki: olyan ország, amelyben dolgozni is kell, amelyben nem lesznek gyarmattartók és gyarmatosítottak; amelyben döntő szava nem a nemzeti hovatartozásnak lesz, hanem a képességnek, a tisztességnek, az alkotó munkának.

 

 

 

 

Március, Szatmár, a korábban betiltott, s a karácsonyi fordulat után újból színpadra került Lócsiszár bemutatója. Forró hangulatú színházi est, vastaps, igazi siker. Minden olyan kérdés, hogy: mit ér ezután Kolhaas Mihály lázadása, mit ér a szellemi ellenállás, mikor egy egész nép kelt föl a diktatúra ellen? – számomra fölöslegesnek tűnik. A dráma: nem katonai hadmozdulat, amelynek értelmét a hadi helyzet szabja meg. A drámának – ha nem puszta eseménykrónika – magaslati széljárása is van, amely nem függvénye a talajmenti változásoknak. Talán nem önámítás az én akkori szatmári tapasztalatom, miszerint a kitűnő együttes, a jó rendezés a drámát pályára emelte. A bemutatóra sokan jöttek el Budapestről, Debrecenből, Magyarország más városaiból, ám annál kevesebben itthonról, az erdélyi magyar kultúra műhelyeiből. E kevesek közt hadd említsem Jászberényi Emesét, a kitűnő rádióriportert Marosvásárhelyről. Újból tapasztalhattam, hogy a rendőrállam gumibotos évei alaposan szétzilálták kollegiális, baráti, szakmai kapcsolatainkat is. Sok időnek kell eltelnie, míg egy újabb helikoni írói közösség jön létre Erdélyben.

Jó érzés volt mégis előadás után, ünnepi vacsora közben a talpraállás terveit szövögetni. Vigasztaló volt oly hosszadalmas távollét után újból együtt lenni a szatmári magyar színészekkel, határontúli barátainkkal, köztük Márkus Bélával és feleségével, Cs. Nagy Ibolyával.

Különben ők ketten is azok közül valók, akiket sanyarú sorsunk iránti érdeklődésükben nem ijesztettek meg a határsorompók, az itteni belügyérek s az ottani tiltások.

 

Be jó volt még autót vezetni, Marosvásárhely felé száguldani Erdély kékpárás hegyein át, a kora tavaszt ringató völgyek vizeinek mentén! A város, amelyet elhagytunk, piszkos volt, korrupt, részegen heje-hujás a betelepítettek céltalannak látszó ődöngésében; hajdani európai civilizációjának maradványai még láthatók itt-amott; szecessziós középületei még enyhítik a falanszternegyedek blokksivárságát; Ady látta szállodája is vonzó lehetne, ám csupán borravalót leső személyzete a haldoklónak sem képes egy pohár vizet előteremteni.

A város elmaradt mögöttünk, de mintha remény fuvallatai ébresztgették volna megtiport, meggyalázott állapotából. A megújulás zsenge reménysége legyintett meg Csucsán is, ahol az ember lelki szeme Adyt, Csinszkát látta minden alkalommal, ám a valóság kegyetlenül vágta szemközt a kastély termeiben, ahonnan száműzték az eredeti tulajdonosok emlékét.

Csucsa, azaz a valamikori Boncza-kastély a magyar–román szellemi kapcsolatok kegyhelye lehetett volna. Nem kizárólagosan Goga-zarándokhely. Ismerős képek villannak föl emlékezetemben. Ady utolsó évei a házasság „tisztító tüzében”. Csinszka törékeny alakja… A csucsai magány… A beteg költő szeme alatt a mélyülő árkok… Kétségbeesett verseiben a pusztuló haza hörgése, jajkiáltása. Hol vannak vajon a bokrok, amelyek között az ifjú férj Csinszka elől elrejtette a borosüvegeket? S a várkastélyt utánzó épület alatt vajon hol lehet a hajdani kocsma, ahová Ady el-elszökött frontra induló tisztekkel, katonákkal iszogatni? Sehol semmilyen számon tartott emlék, semmi jele az utókor emlékezetének. Goga, a „volt barát”, a diadalmas ellenfél, a költőtárs, akivel Ady kis ideig rendezhetőnek vélte közös dolgainkat, az újgazdagok kivagyiságával terpeszkedett el a megvásárolt Boncza-kastélyban. Éltében miniszterként, holtában szellemi örökösei révén szorította ki költőtársát a kastélyból. Hátra, a cselédlakásba. A hatvanas években még láttam ott néhány fényképet, Ady-emléket. Ez is több volt a semminél. Hisz ennél is elszomorítóbb megannyi műemlékünk, kegyhelyünk siralmas állapota. Remélhetőleg egyszer majd jő valaki, és számba veszi hetven esztendő vandál rombolásait; a ledöntött szobrokat, mártírok emlékoszlopait, a disznóólak bűzét árasztó, maradék udvarházakat; műemlék-kastélyokat, amelyeknek könyvtáraiból inkunábulumok kerültek tűzre, és Misztótfalusi nyomtatta Szent Bibliák a kecskefejő bojtár ülepe alá.

(Közelebbi, jó eredménnyel azért ne áltassuk magunk. Az erdélyi magyar kastélyok szinte kivétel nélkül állami tulajdonba kerültek. Az államosítás pedig – annak nyilván minden változata – Romániában olyannyira sajátos eljárás volt, amilyenre nincs példa sem a szétesett szocialista táborban, sem Európában. Ezzel ugyanis nem csupán a földbirtokos osztályt és a nagytőkéstől a kisiparosig terjedő társadalmi réteget számolták föl. A nemzeti agresszivitás, a mindent bekebelező mohóság ritka szerencséjeként a román állam egy füst alatt megkaparinthatta a nemzetiségek – magyarok, szászok, zsidók – földbirtokait, hatalmas erdőségeit, gyárait, összes ingatlanait is. A reprivatizálás folyamán pedig az elkobzott javaknak roppant csekély hányada kerül majd vissza azokhoz, akiket azok megilletnének.)

 

Napsütésből esőbe, futó hóhullásba, majd újból száraz időbe nyargalunk, s míg szemem a tündéri tájat figyeli, emlékeim szertekóborolnak időben és térben, vissza Szatmárra is, a lefejezett Kölcsey-szoborhoz. Hát még ez is! A szoborgyalázás oly ismert galádság, akár a védtelen aggok, gyerekek, asszonyok bántalmazása, templomok bepiszkítása. De nyakazás? Nem bizonyos, hogy a szatmári Kölcsey-szobor lenyakazásának párja lenne akár a népvándorlás, akár a sovén, huszadik századi barbárság történetében. Világritkaság! Egy humánus szellemben, az emberi jóság, egyenlőség, igazság jegyében verset, prózát író magyar költő szobrának fejevétele saját szülőföldjén: páratlan gaztett az egyetemes gazemberség sok ezer éves gyakorlatában.

A személyi kultuszok, diktatúrák váltakozásában megszokott szobordöntés ehhez képest, az imádságos magyar Himnusz szerzőjének lefejezéséhez képest: keresztény istentisztelet.

 

Ceauşescunak örökös gyanakvással, félelemmel és fenyegetéssel vegyes tekintete elborult, amikor azt kértem tőle a hatvanas években: intézkedjék, hogy részeg, magyarfaló zsiványok többé ne dönthessék le Petőfi kicsiny emlékkövét Fehéregyházán. Száját szólásra nyitotta, ám hű szolgája – megbízható magyar talpnyalója – megelőzte a tiltakozásban. Nem igaz! Nem igaz! Az író elvtárs valótlanságot állít, ferdít, hamisít, kultúrpolitikánkat gyalázza! Kikértem magamnak a Szolga rágalmazását, érveimet újból fölsoroltam. Ceauşescu tekintete hol rám, hol hívére villant, aztán maga is közbeszólt: micsoda szemtelenség az ő színe előtt indulatosan pofázni! Akkor zsebemből elővettem a minden esztendőben ledöntött kisded emlékmű fényképét, tessék megnézni, ezek itt a gyermekeim, a helyszín ellenőrizhető, a tettes jól ismert akasztófavirág, szíveskedjék intézkedni! A Főtitkár kirúgta maga alól a széket, két kezével a göndör hajába turkált, s a hosszú asztal mellett föl és alá rohangálva ezt kiáltotta: „Akkor állítsatok oda olyan követ, amit nem lehet ledönteni!”

Ilyen kegyet álmomban sem remélhettem!

Azt sem, hogy a Főtitkár utasítására állított emlékművet, Petőfi kőarcát 1990-ben, a forradalomnak nevezett események után kalapácsos vagy fejszés banditák újból meggyalázzák. A két szemét verték ki. Azóta is megcsonkítva mered a világba ünneplőire, akik annyi szabadságra mégis szert tehettek, hogy emlékére minden év márciusában és júliusában a fehéregyházi síkon egybegyűlnek. Szegény, szegény, törékenységében is oly kitartóan küzdő, múltunk értékeit sirató, védő, föltáró, veszteségeinket világgá kiáltó munkatársam egy valaha volt szerkesztőségben: Szépréti Lilla. Egy őrült gépmonstrum akkor taposta-vágta őt miszlikbe, amikor műemlékeink dolgában végre kimondhatta volna mindazt, amit cenzorok mancsa a torkára forrasztott. Halála előtt összegezte volna mondandóit Marosvécsről is, a Kemény-kastélyról. Az erdélyi magyar irodalom bölcsőhelyén, a Helikon írói közösségének tornyos várában, mely a Marosra mereng alá félezer esztendeje, kultúránknak e szentséges otthonában megállni ma már csak úgy lehet, ha orrodat befogod; ha gázálarccal lépsz be az elviselhetetlen büdösségbe. A már említett oligofrén, debilis, gyógyíthatatlan gyerekek közé. Bolsevik-nacionalista pártvezéreink nyilván úgy gondolták, hogy a Loire menti lovagvárakat is ilyen célokra használják a latinságban testvér francia kormányok. Lilla rábeszélésére mentem el magam is Keresdre, ahol ő már korábban is megfordult elmondani olvasóinknak egyet-mást a Bethlen-kastélyról. Ott is meggyötört a kisajátítók kegyetlensége. Az ember szeme láttára omló múlt-maradvány; egy ezeréves kultúra pusztulása és tudatos pusztítása. A kastélyban, amelynek hajdani könyvtárában alig néhány évvel az eredeti megjelenésük után Voltaire, Rousseau munkáit is megtalálták Erdély szellemi emberei, a román filmgyártás csábító helyszínre bukkant. Valamelyik történelmi giccséhez „eredeti díszletként” egy csatajelenet végett fel is gyújtották a kastélyt; benzinnel leöntve valóban drámai hatást keltett az erdélyi magyar műemlék, miközben a rendező dupla jutalmat remélve dörzsölte kezeit; megspórolt egy hatalmas díszletkiadást, és eltüntetett egy középkori magyar műemléket.

 

Ha utunk Kamaráson keresztül vezet: annak a műemlékháznak a helyét is láthattam volna, amelyben Kemény Zsigmond utolsó éveit élte, s ahol 1875 decemberében felravatalozták. Ez az épület egy állami gazdasági igazgató parancsának esett áldozatul. Helyi gyarmatügyi kormányzónk úgy vélte: „Nem magyar kultúremléket, hanem kukoricát kell ama szerény kúria helyén termeszteni.”

A Kemény család temetőjének fekete márványoszlopait kőfaragók vásárolják föl jó pénzért a sírgyalázóktól. A főúri hantok egyike-másika félig kiásottan tátong, hullarablók kincskereső kísérleteinek jeleképpen. „Mi történik itt, ember?” – kérdeztem valamikori, száz év előtti rokonom leszármazottját, aki románként viseli most a Suteu nevet. A csöndes szavú pásztor a vállát vonogatta. „Az történik, hogy ilyen világot élünk.”

 

A város, városom, amelynek drámáját regényben Vári Attila írta meg, békésnek látszott. Gyanúsan csöndesnek. Csak intézményeinek, iskoláinak falai között dúlt a küzdelem – magyar oktatásért, a 453 éves Református Kollégiumért (Bolyai Líceum), a nyelvünk nyilvános használatának jogáért. Olyan küzdelem ez, amelynek hallatán Európa már csak mosolyogni képes, azt kérdezvén: nyelvhasználati jog a huszadik században? Nem olyan ez, mint a lélegzési jog? Lábhasználati jog? Ugyan mifajta nevetséges küzdelem ez? S ahol ilyen elemi jogokat vitatnak: nem dívik titokban a kannibalizmus is?

E napok hősei a diákok voltak. A közép- és főiskolások. Márciusi küzdelmeik felejthetetlenek. Bátorságuk szép napjaira átmeneti homályt vetett a 19–20-i pogrom, aztán az országos rágalomhadjárat, a riadtság, az új megalkuvók föltűnése. De maguk a fiatalok fogják majd megírni küzdelmeik történetét. A sztrájkokat, követeléseik, vitáik, fölvonulásaik, diáklapot szerkesztő kísérleteik, szövetségalapításaik krónikáját.

Fiúk, lányok, ifjú barátaim! Veletek lobogtam azokban a megbolydult napokban. Laptervek, szövetségi alapszabályzatok, iskolai követelések, kiáltványok, szárnyas tervek, álomba halványult remények: hová lettek azóta, mikor esténként jó egyetértésben jövőt rajzolgattunk, míg veszélyüket érző gyarmattartók már kést fentek ellenünk. Hová lett a Bolyai Egyetem követelése a „politológiailag” agyonmagyarázott megalkuvásban! Nem, nem a ti megalkuvásotok volt az! Nem ti kezdtétek hangoztatni, hogy jó lesz ezután is az egyesített oktatás, lévén az racionálisabb az „érzelmi fűtöttség” szülte ábrándokkal szemben. Sokan elárultak benneteket, de ne higgyétek, hogy oktatási és kultúrautonómiánk ügye végleg elveszett. Önrendelkezési jogunk érvényesítését már csak késleltetni lehet; a törekvéseinkből kiirtani képtelenség. Idillikus remény? Egységünkön múlik. A manapság sokaktól tagadott, totalitárius követelménynek hazudott, populizmusnak minősített egység nélkül elrettentő példáivá leszünk a kisebbségi sorsnak: íme, így tűnnek el népek, amelyek a történelmi cselekvés minden fordulójában, sőt napi teendőik láttán is folyvást azt kérdezték: „Jó ez most nekünk?” S addig kérdezték ezt, míg sikerült elnyerniök a legrosszabbat: ügyüknek végleges kudarcát, a helyrehozhatatlant. Hosszú álmából ébredezni kezdett Csipkerózsika. Új lap! Új művelődési egyesületek. Agyonvert kezdemények föltámadása. A farkaslakiak öröme: nagyszabású Tamási-ünnepséget rendeznek és arra kérnek: lennék az ügynek védnöke.

És Marosi Barna barátom fölkérése: közölni, megszólalni az Előre bábjából kiröppent új lapban, A Romániai Magyar Szóban. Tízévi betiltás, hallgatás után ez jóleső lélegzet volt az új lehetőségek friss levegőjéből. Naplómnak egy részét tettük közzé. A ’89-es esztendő eseményeiről szóló följegyzéseimet.

Kilencven karácsonyának reményei, a Gyermek születésének fénypászmái föl-fölvillantak még a város mindennapi életében. De már növekvő aggodalmak közepette.

A gyűlölet rinocéroszai csattogó patákkal rohangáltak fel és alá Marosvásárhely terein. A magyargyűlölet állati hangjai betöltötték az éjszakákat is. Álmunkból riadva figyeltük nemegyszer: vajon merre veszi útját a vérszomjas csőcselék, amelyet a háttérből diplomás orgyilkosok, arany váll-pántos haramiák irányítanak.

Akkor mintegy közös, magyar–román válaszként szóltunk határozottan testvériségről egy rögtönzött kis ünnepségen az Erdélyi Figyelő szerkesztőségében. A szolidaritás órája volt ez a hosszú kések napjaiban, a rettenet éjszakái után. Hogy jelen lehessek, drámám szatmári bemutatója után, baráti találkozókat elnapolva rohantam haza gépkocsin nagy sebességgel.

Lapunk, az Erdélyi Figyelő, a román írók Vatra nevű folyóirata, harmadikul pedig a Református Egyház kapott segélyként technikai fölszerelést egy önzetlen magyarországi vállalkozótól, Seres Attilától, akit Szűts Pál bukaresti magyar nagykövet kísért el erdélyi útján. Az eseményt méltató szavaink az erdélyi testvériség gondolatát variálták. A humánum követelményeiről beszéltünk őszintén, reménnyel, mint akik jól tudják, hogy a reménytelenség nem sorolható az élet céljai közé.

Március 15. Az első „szabad” megemlékezés hetven év után, a magyarság legfényesebb napján, 1848-ról, szabadságharcunkról. Az RMDSZ megyei vezetőségében tárgyilagos helyzetelemzés alapján tanácsoltuk sokirányú kezdeményezések képviselőinek az ünnepség szerény kereteit. A gyűlölet, a rémhírterjesztés, a paranoiás hangzavar közepette úgy gondoltuk, csendesítőleg hat majd, ha ötvenezer magyar helyett csak kétezer ünnepel a Bem-ház előtt; ha megemlékező beszédek helyett a Miatyánkot mondja el Fülöp Dénes református lelkészünk. Előtte néhány szavalat hangzik el, magyar nemzeti zászlót nem tűzünk ki, nem lobogtatunk, kokárdával nem ijesztgetjük a szívbajos hazafiakat. S mikor ezt elhatároztuk, már tudtuk, hogy gátlástalan rágalmazóink magyar zászlók erdejéről fognak rikácsolni.

És úgy lőn! Petre Roman miniszterelnök úr később ugyanazt hazudta a marosvásárhelyi ünnepségről, mint a legsötétebb lelkű sajtósakálok falkája. Provokációs célokkal beözönlő magyarországi turisták tízezreiről fecsegett őkelme is, holott magyar állampolgárok alig-alig tűntek föl itt-amott, helyi rokonaik körében. Hivatalos vendégeink voltak a bukaresti magyar nagykövetség képviselői. S mennyi! Egy miniszterelnök azonban, rangjának és hatalmának megtartása végett a hazugsággal is képes szövetkezni. A budapesti Honvédkórházban, betegágyból szólva kellett a Magyar Televízió útján megcáfolnom Petre Roman úr tényhamisításait, mondván: akkorákat hazudik, hogy neki lehet támaszkodni.

 

Március 15-e elmúlt békében. Annál veszedelmesebb napra ébredtünk 16-án. Híre jött, hogy a városban újból föltűntek a Vatra Romănească nevű szervezet dühödt csoportjai. Garázdálkodásuk centrumaként a Tudor-negyed 28-as számú gyógyszertárának környékét említették. Vejem, Cselényi László, és operatőr munkatársa, Várszegi Károly már megérkezett volt Budapestről, hogy a 17-re meghirdetett műsoros estről tudósítsanak a Nemzeti Színházból. Az említett nap reggelén városnézőbe indultak, délfelé pedig már aggódva kezdtem hollétük felől telefonon érdeklődni. Így tudtuk meg, hogy vatrás bandák egyetlen magyar szó miatt ostrom alá vették a 28-as számú gyógyszertárat.

Mi történt? Valaki észrevette, hogy a gyógyszertár kirakatüvegén a görög eredetű román FARMACIA szó mellett magyar szó tűnt föl: GYÓGYSZERTÁR. Ebből támadt azután a véres konfliktus. A magyar felirat fölfedezője azonnal riasztotta hasonszőrű társait, majd berontottak a gyógyszertárba, rátámadtak Körmöczky Emesére és munkatársaira, tiltakozván a magyar felirat ellen. Onnan kijőve pedig azt kezdték ordibálni, hogy a gyógyszerész kijelentette: románokat nem hajlandó kiszolgálni, azaz megvonja tőlük a gyógyszert. Az abszurd vád ellen védekezőket nyilván senki sem hallgatta meg. Szemtanúk szerint a gyógyszertár előtti teret elképesztően rövid idő alatt lepte el a kétnyelvűség ellen tiltakozó tömeg.

A március 19-i események ismeretében ma már föltehető, hogy a 28-as gyógyszertár magyar feliratának ürügyén főpróbát tartottak a pogromszervezők. Többek közt azt akarták megállapítani, hogy az ingyen fogyasztható pálinkától mennyi idő alatt jutnak el híveik az állati agresszivitás fokáig. Talán az is érdekelte őket: hányadik decinél kell abbahagyni az itatást, hogy a bátorságot növelő ajzás ne csapjon át saját ellentétébe, a tökrészegség bamba, összehuttyant, rongyállapotába.

Aztán déli időben újabb hírt kaptunk arról, hogy a Magyar Televízió munkatársait megtámadták, felszerelésüket összetörték, autójukat felborították.

Kínzó sejtelmekkel ugrottam kocsiba, s igyekeztem a helyszínre. A Poklos patakának hídján túl, a gyógyszertártól kb. háromszáz méternyire leparkoltam. Nem lett volna tanácsos autóval a sok száz főnyi, megvadult tömeg ütésközelébe kerülni. Az úttesten átkelve elvegyültem az emberek között. Eszembe sem jutott, hogy fölismerhetnek, megtámadhatnak. Fokozódó riadtsággal kutattam Cselényi László és Várszegi Károly után. Megszólítani valakit? Kockázatos lett volna. Felfordított gépkocsit nem láttam; ez kissé megnyugtatott. A tömeg láttán azonban a legrosszabbra is föl kellett készülnöm. Nincs szó rá, amit az alkohol és a gyűlölet keltett az egyetlen magyar szó miatt összeverődött emberekben. Mégpedig – tessék jól figyelni! – az Infrăţirii, vagyis a Testvériség nevű utcában. Később szemtanúk mesélték: a vatrás csoportok oly izgatottan futottak össze minden irányból, mint amikor totemgyalázás történik Afrika belsejében.

Ismerősre bukkanva megkérdeztem: nem látott-e televíziósokat? Hallott-e valamit róluk? Igen, egy menekülő magyar nyugdíjas mesélte neki, hogy rájuk támadtak, összeverték őket, majd felborították és meggyújtották az autót, amelyen megpróbáltak elmenekülni.

Ezt nem hittem el. Hiszen akkor látni lehetett volna valahol az égő gépkocsit! A gyógyszertár főbejárata zárva volt. Ablakain befelé leselkedve mozgást nem észleltem. Az épület földszintje kihaltnak tűnt. Akkor a hátsó bejáratnál zörögve, kiabálva próbáltam jelt adni a netán bezárkózott személyeknek. Semmi válasz, semmilyen életjel.

Növekvő kétségbeeséssel vetettem bele magam a hullámzó, harsogó, káromkodó, néhol meg éneklő tömegbe. Ott kell keresnem őket, gondoltam, ahol nagyobb és izgatottabb a csoportosulás. A gyógyszertárral szemben, kissé rézsútosan egy toronyblokk előterében bámultak sokan a magasba; öklüket rázva kiabáltak: „Gyertek le, bozgorok! Különben mi megyünk föl!” Akkor még nem értettem, kinek szól a fenyegetés. Odébb sodródva azt is láttam, hogy a harcosoknak italt osztogatnak. A tülekedés nagy volt, az embergyűrűből rendre kiszakadó férfiak mohón szopták a boros- vagy pálinkásüvegeket. Mentem utánuk, meg-megállva. Egy-egy vérmesen izzó szempár hosszan és gyanakodva tapadt rám. Ilyenkor elfordultam és gyorsan odébbálltam.

Visszatértem a gyógyszertár bejáratához. Időközben ott támadt újból nagyobb tülekedés. Eleinte kiabálást, helyeslést, biztató szavakkal elegyes mondatfoszlányokat hallottam, majd azután csönd lett. Mitől vajon? Rövid nézelődés után megértettem. Ötven-hatvan főnyi tömeg egy emberként meresztette szemét a kirakatüvegre. Annak tövében egy rosszarcú férfiú szorgalmatoskodott, térdre ereszkedve. Nem állapíthattam meg, milyen szerszámmal dolgozik; az üvegre festett magyar szó betűit kapargatta halálos komolyan, sőt révülten, alkotó elmélyültséggel, akár egy Brăncusi, egy Michelangelo. Hívei, avagy megbízói szemüket meresztve, bambán és szájtátva, pálinka- és diadalittasan, elismeréssel, sőt csodálattal figyelték bravúrját, történelmi súlyú ténykedését.

Elnéztem őt hosszan magam is. Ritka pillanat az ilyen az ember életében. Nem a betűvakarás persze, hiszen az mindennapos jelenség Erdélyben, hanem az áhítatos tömeg látványa: a xenofóbiás magömlés kéjében vonagló vitézek találkozása a harmadik évezred küszöbén.

Mennyire sajnáltam, hogy nem üzenhettem az emberi butaság zseniális krónikásának, a Mondo cane című film alkotójának:

– Iacopetti úr! Kedves Gualtiero! Induljon azonnal Marosvásárhelyre, ritka különlegességet kaphat lencsevégre. De rejtett kamerával kell dolgoznia, különben agyonverik a latin rokonság ellenére is.

A betűkaparó ember bámulóinak egyike, talán annak jeleként, hogy iszonyatos veszedelem közeledtét érzi, a fejéhez kapott, óbégatni kezdett, majd leroskadt a kövezetre. Kis ideig maga elé bámult, a fejét lógatta, majd vérmes tekintetét az égre szegezve borzalmas üvöltésbe kezdett.

Fájdalmas volt a hangja. Istennek panaszolt valamit, Istentől kérte, hogy a föld színéről tüntessen el valakiket.

Az üvegre festett magyar szó miatt szenvedett az az ember.

Úgy ordított, mint akit nyúznak.

Mint akit lassú tüzű máglyán égetnek.

De senki sem kérdezte: mi baja? Ne hívjon-e mentőt?

Ekkor a szemközti tömbház felől harsány, tömeges bravó kiáltás hallatszott. Az ott garázdálkodó bravók bravóztak. Társaikat éltették, akik a felső emeletek szintjéről egy magyar feliratos táblát dobtak le az úttestre. Ennek szólt az örömkiáltás, majd annak is, hogy a különös zsákmányt az alant várakozók menten tapodni kezdték, szétszaggatták, darabjait ugrándozva mutogatták. Később tudtam meg, hogy a felirat így szólt: „Magyar sulit akarunk.” Állítólag két diáklány műve volt, akiket azután a rájuk rontó vatrások le akartak dobni a hatodik vagy hetedik emeletről. Ez csoda folytán elmaradt, de életüket így is rendőrök mentették meg. A helyszínről azonnal elszállították őket. Azt a magyar családot, amelynek erkélyéről a sulikövetelő táblát lehajították, kis híján meglincselték a támadók. A lakást feldúlták, berendezését összetörték, könyveket, bútormaradványokat dobáltak ki az erkélyről. Csoda, hogy agyon nem verték valamelyik brávót odalent.

Ekkor egy asszony megszólalt, reám mutatva:

– Nézzétek! Ő volt az! Ő szónokolt az imént a románok ellen.

Azzal többen is kezdtek körülvenni, szemrevételezni.

– Ki szónokolt? Hol szónokolt? – kérdeztem románul az asszonyt, aki nem válaszolt, csak bámult rám égő szemmel, eszelősen. Lábak mozdultak, karok nyúltak felém, mögöttem valaki úgy szusszant fel, hogy az fújtatás volt inkább, a támadó vadkan dühkitörése, bennem pedig egyetlen, ijesztő szó csörrent meg: lincselés! Ám abban a pillanatban föltűnt valaki mellettem, egy Toldi-termetű férfiú vetette magát a támadók elébe, karjaival egyet jobbra, egyet balra sepert, s a kis időre megtisztult helyről gyorsan elvonszolt engem. A vatrások úgy meglepődtek, a mindenre elszánt férfiú láttán olyannyira megszeppentek, hogy bántódás nélkül távozhattunk.

Megmentőm szelíd szigorral meg is rótt azután:

– Kedves bátyám, hogy lehet ennyire meggondolatlan?

Autómat szerencsére épségben találtam, hiszen a kerekeit éppúgy kiszúrhatták volna, mint 89-ben, halottak napján. Elhagytuk hát gyorsan a Testvériség utca környékét. Megmentőm úgy döntött, hogy hazaérkezésemig nem hagy magamra. Először a rendőrségre mentünk. Sejtelmem nem csalt: ott voltak a magyar televíziósok.

Nagy gonddal épp igazoltatták őket. Támadóikat persze futni hagyták, mint annak előtte is, amikor az őrjöngők televíziós személyeket támadtak meg. Várszegi Károlynak a csuklóját törték el, Cselényi Laci a fején, vállán sebesült meg a rázúduló ökölcsapásoktól.

A tömeg haragját azzal vonták magukra, hogy filmezni akartak. A Mondo cane hősei először a milliós értékű felvevőgépet törték össze.

 

A rendőrségről mindannyian hálistenkedve jöttünk el. Kimozdulásunk a házból rosszabbul is végződhetett volna. Otthon még elbeszélgettünk az én megmentőmmel, kinek neve maradjon továbbra is Toldi Miklós. Nem szeretném őt kitenni esetleges támadásnak azok részéről, akik azóta is büntetlenül ordibálhatják, hogy magyar vért akarnak inni. Kísérje őt örök hálaérzetem és csodálatom. Bátorságát vakmerőséggel tetézte azon a veszedelmes napon, amely naphaladás után is zaklatott maradt.

A Vatra – a Román Tűzhely – vitézeinek garázdálkodása éjfél után ért véget. A „gyógyszertár-háború” után elindultak a belváros felé. Elözönlötték a főutat, lebénították a forgalmat. Ebben senki sem próbálta megakadályozni őket.

Valaki, állítólag részegen, Trabantjával megpróbált kihajtani, vagy tán a járdára félrehúzni az úttesten nyüzsgő tömegből. Gázolás lett a következménye. Ekkor az autóját helyben darabokra törték, felgyújtották, őt magát félholtra verték.

Aztán másokat támadtak meg. Minden útjukba kerülő magyart elvertek. Vérengző portyára indultak, egész lakónegyedeket vertek föl félelmetes üvöltéssel, és legfőbb jelszavukkal, miszerint meghalnak, harcolnak stb.

Barátaink időnként figyelmeztető jelzést adtak le telefonon: vigyázzunk, esetleg hagyjuk el otthonunkat, felénk közelednek a „magyar vérre szomjas” harcosok. Valaki azt is közölte, hogy Tőkés után az én nevemet kiabálják akasztási szándékkal.

Az udvaron vigyázkodva hallgattuk üvöltésüket az egyetemi diákotthonok tájáról. Ott azután irányt változtatva tőlünk elfelé távoztak. Állítólag rendőrök is megpróbálták megakadályozni őket a magyarverésben.

Jóval éjfél után tértünk nyugovóra.

Március 17-ére műsoros estet hirdettek. A budapesti Magyar Televízió vendégművészeit vártuk, de már nagy veszedelmet sejtő aggodalommal.

Cselényi Laci joggal hangoztatta, hogy neves magyar művészek, televíziós személyiségek élete forog kockán a terror sújtotta városban. Azonnal intézkedtünk is: „Az előadást el kell halasztani.”

De késő volt már. A „házat eladták”, a vendégek elindultak volt Budapestről.

Aztán megérkeztek, előadásukat 17-én este megtartották, jómagam is felolvastam egy elbeszélésemet. Nem túlzok, mondván, hogy ilyen forró hangulatú estre nem volt még példa az elképesztően zsúfolt Nemzeti Színházban.

És csodák csodája! Odakint a városban mintha jó szél fújta volna el a zavargásokat. Később egy minden lében kanál, félnótás magyarországi valaki a Magyar Televízió szervezte előadást – balett-táncot, versmondást, magyar és román dalt, operaáriát stb. – közönséges „magyarkodásnak” nevezte, anélkül hogy jelen lett volna. Szinte hihetetlen viszont, hogy a román sajtó sovénjei ez alkalommal nem hördültek fel. A műsor különben a sajátos erdélyi testvériségi hagyomány és a művészet egyetemességének jegyében alakult. Közönségünk a budapesti vendégművészeket, s a helybeli Maros együttes román szólistáját egyaránt vastapssal ünnepelte.

Március 19-én délelőtt úgy reméltem, hogy végre írói gondjaimban is elmerülhetek; kéziratok között szöszmötölve próbáltam fölszedni immár sokadszor megszakadt gondolatszálakat. De korai volt a reményem. Valaki csöngetett. A városra szabadult újabb pokolról hozott hírt. Fanatizált román csoportok lepték el a főteret, a színház környékét, az egyetem udvarát. Folytatódik, amit korábban elkezdtek. Rombolnak, ordibálnak, Kincses Előd leváltását követelik, „kijelentéseket” üvöltenek és „jósolnak” is. A kijelentés így hangzik: „Román Erdély sohasem lesz magyar Erdély!” A jóslás pedig: „Egyetlen gazdanyelv lesz itt: a román nyelv!”

Későbben az RMDSZ megyei vezetői közül jöttek el néhányan, aggodalmasan. De nem sejtették ők sem a véres veszedelmet. Jómagam a szövetségalapítás idején kötött egyezségünk szerint nem foglalkoztam közvetlen módon szervezeti ügyekkel. Azzal sem tehát, hogy mi történik a környéken: a közeli román falvakban, a Maros mentén és Görgény völgyében. Gyenge egészségi állapotom azt sem tette lehetővé, hogy magam olvassam föl Bukarestben a Román Televízió számára írott tiltakozó közleményünket. Mi volt ez? 1988-ban amerikai emberi jogi csoportok angol nyelvű plakáton tiltakoztak a Ceauşescu-diktatúra s az erdélyi magyarság üldözése ellen. Ezen a plakáton pedig a Trianon előtti Magyarország térképvázlata jelezte, hogy melyik az a keleti tartomány, Erdély, amely nem tartozik már Magyarországhoz.

A Vatra Romănească pogromszervezői ezt a térképet szánták adunak a román tömegek félrevezetésében. A titokban sokszorosított plakát dátumát meghamisítva átrajzolták 1988-ról 1990-re, a térképet pedig annak igazolásaként mutogatták mindenfele, hogy Ceauşescu bukása után a magyar revizionisták Erdély elrablására készülnek.

 

E hamisítás ellen, s a fokozódó magyarellenes uszítás beszüntetését követelve olvasta be Kincses Előd nevemben az említett szöveget. Mellette láthattuk a képernyőn munkatársát, Jakabffy Attilát, atillában.

Jellemző ama feszült napok hangulatára, hogy a román gépkocsivezető, aki azért kapta fizetését, hogy a Front-tanács megyei alelnökének, Kincses Elődnek a rendelkezésére álljon, a bukaresti utazásra szóló utasítást megtagadta. Mintha tudta volna, hogy főnökét rövidesen elzavarják a leitatott hodáki parasztok. „Menjen az úr vonattal!”

Azzal sajnos már senki sem törődött, hogy a plakát, amely ellen tiltakoztam, hol és milyen példányszámban fokozza a román lakosság Erdélyt féltő érzelmeit.

A pogromot – mint utólag kiderült – már régóta szervezték, ám ezzel a mi részünkről a teljes gyanútlanságban senki sem törődött.

Különös, hogy a környező falvakban a pogromszervezők akácfa botokat, husángokat rendeltek meg termelőszövetkezetektől, és erről tömegek tudtak, kivéve mindazokat, akiknek hátára szánták azokat. Ó, szentséges gyanútlanság! „Így történt, ami megesett 1916-ban is” – mondta valaki.

 

Jönnek, jönnek! Mindent összetörnek! Szinte percenként érkezett valaki a lakásunkra újabb jelentéssel. Ez viszont igen kevés volt ahhoz, hogy a helyzetről átfogó képet nyerhessünk. A támadás szervezőinek erőfölénye az államhatalomban betöltött szerepükből eredt. A telefonközponttal, a fegyveres erők egy részével, karhatalommal ők rendelkeztek; állami autóbuszokkal, teherautókkal ők rendelkeztek; a környékbeli falvak polgármestereinek ők küldhettek utasításokat; a pogrom szervezésébe, a parasztok mozgósításába bevont ortodox papok marosvásárhelyi irányítóik utasításai szerint cselekedtek. Ezt persze tagadják. Elszólásaikkal azonban sokan elárulják őket. A libánfalviak bandájából való, akiből Iliescu úr nemzeti hőst kreált, így nyilatkozott egy televíziós riporternek: „A pap kihirdette a templomban, hogy ha megszólalnak a harangok és a szirénák, indulnunk kell Marosvásárhelyre.” Pap tudta nélkül harangokat nem lehet megszólaltatni. Községi vezető tudta nélkül szirénát nem szabad megszólaltatni. Későbben ugyancsak Cofariu egy budapesti riporter előtt a nyilatkozatát visszavonta, mondván: „Kómában volt, amikor harangról, szirénáról beszélt.” Mi a kóma? Mély öntudatlansággal, eszméletlenséggel járó állapot, amely gyors orvosi beavatkozás hiányában halállal végződhet.

Ilyen állapotban nyilatkozott tehát Cofariu a tv-kamera előtt. Magam is láttam őt akkor: a „kómát” ültében, és normálisan beszélgetve szenvedte el, miközben a meztelen talpait súrolgatta.

De volt még őkelmének rendkívüli figyelemre méltó más nyilatkozata is.

Fejszés, dorongos, vérengző társai között azért utazott Marosvásárhelyre, hogy szeretett rokonát meglátogassa. Így került aztán – „teljesen ártatlanul” – abba a helyzetbe, hogy mivel ő is támadott, leütötték, Cseresznyés Pál pedig belerúgott. Ezért a rúgásért 10 évi börtönnel sújtották; kártérítésként pedig egymillió lejt, és egész életére szóló havi járadékot kell fizetnie Cofariunak.

Aki valóban eredeti és régi magyarverő. Tetteit igen érdekesen indokolja. Doronggal indul rokoni látogatóba.

Ha annak idején ’919-ben a román királyi hadsereg „kómában lévő” közhuszárjaként maga is belovagolt volna Budapestre, elfogatása esetén tettét ugyancsak sajátos észjárással indokolta volna; például, hogy zsilettpengét akart eladni Pázmány Péternek.

Libánfalva ortodox papja különben azt üzente nekem, hogy vétkeimet ő megbocsátotta. Íme, egy másik eredeti szellem!

Tudtuk, hogy nő a veszély, ám ellene semmit sem tehettünk. Autós barátaink közül ketten-hárman vállalkoztak arra, hogy bejárják a várost, hírt hoznak a várható eseményekről. Lakásomat figyelték, az RMDSZ székházát hasonlóképpen. Telefonunkat lehallgatták, majd kikapcsolták. Így attól a lehetőségtől is megfosztottak, hogy szükség esetén orvost hívhassunk.

Komikus, apró lények lehettünk a hatalom nagyító üvege alatt. Nyilván röhögtek is ijedt kapkodásainkon.

Közelünkből már korábban eltűntek mindazok, akik funkciójuk tekintélyével, súlyával próbáltak volna rendet teremteni.

Kincses Előd életveszélyes támadás áldozata lett.

Király Károly, Maros megye hivatalos vezetője, aki elvileg a helyi karhatalom fölött is rendelkezett, előző napon utazott vissza Bukarestbe.

Helyettesének szerepét, felelősségét, mulasztásait és cinkosságát a pogromszervezőkkel alaposan ki kellett volna vizsgálni. Nem volt, aki ezt testületileg követelje, véghezvitesse. Ehelyett önmaga fordult a legfelsőbb ügyészséghez olyan vádirattal, amelyben Tőkés, Kincses, jómagam és mások elítéltetését kérte. Hazugságainak elképesztő gyűjteménye alapján elképzelhető, miként viszonyult a márciusi pogromhoz, annak szervezőihez.

 

Amikor már minden jel arra mutatott, hogy a tüntetésen kívül támadással is számolnunk kell: legfőbb gondunk az lett, hogy elhárítsuk valamiképpen a román–magyar véres összetűzést. Fejszével levert utcatáblák, bevert kirakatok, letépett, felgyújtott, magyar nyelvű színházi plakátok jelezték a pogrom kezdetét. Szemtanúk szerint a Petőfi téren, a költő nevét hirdető táblát diadalordítás közepette verték le a falról, majd tűztáncot járva – hiszen a Vatra Romănească tűzhelyt, tűzfészket is jelent – fejszével próbálták darabokra vágni. A meggyalázott táblát valaki kimentette Budapestre, ahol az MDF mementóként falra helyeztette. Följajdult erre a Magyar Narancs nevű újság: Már megint bántják a marosvásárhelyi románokat!

De nemcsak aggódott, hanem röhögött is ez a magyar újság; ifjú olvasóit próbálta elszórakoztatni négykézlábjáró szellemeskedéssel, miszerint: annak a Sütőnek a marosvásárhelyi pogrom alkalmával ki is verték, meg nem is a szemét, hi-hi-haha! – világritkaságok gyűjteményébe való. (Mint az ötlábú borjú, meg a sörivás, gombócevés rekorderei.)

Ennél már Judea ezredes úr is humánusabb módon vélekedett, azt állítván a helyi napilapban, hogy olyan szemet, amely nem létezett, nem lehetett kiverni. Ezt a román tv marosvásárhelyi tudósítója nemzetközi konferencián is hazafias hévvel hangoztatta.

 

Nos, a megyeháza elé vonult, gyújtogatásra és öldöklésre kész román paraszti tömegek követelésének engedve a Front-tanács beadta a derekát.

Alelnöki megbízatásáról lemondatta Kincses Elődöt. Elképzelhető, mennyire ismerték a Görgény-völgyéből, Libánfalváról, Hodákról, Dédabisztráról, a Mezőség közeli falvaiból behozott parasztok Kincses Előd politikai tevékenységét a megyei Front-tanács keretében. Talán még azt sem tudhatták, hogy fiú-e vagy leány. Azt cselekedték, amire a Vatra Romănească vezérei fölbujtatták őket.

Volt, aki Kincses lemondatása miatt ellentüntetést javasolt.

Ezzel nem értettem egyet.

Kincses Előd törvénytelen, puccsszerű megfosztása közügyi megbízatásától: fölháborító, de ő maga sem helyeselné, hogy ezért fegyvertelen magyarokat vonultassunk tüntetésre, fejszés-láncos-dorongos tömegek ellen; minden kegyetlenségre képes őrjöngők ellen, akiket „diszkréten” a hadsereg, a rendőrség egységei is támogatnak.

Mind aggasztóbb híreket hoztak a városból. Tájékozódni kellett volna mindenről, ami történik, ám ehhez nem volt semmilyen „információs bázisunk”. Nem működött az RMDSZ megyei szervezete, nemlétezőnek bizonyult az országos központ, így hát arra tettem kísérletet, hogy az ország vezetőjét, Ion Iliescut tájékoztassam a várost fenyegető véres veszélyről.

Csak közvetett módon sikerült hírt adnom magunkról.

Gálfalvi Zsoltot március 19-ének délelőttjén három vagy négy ízben hívtam föl telefonon Bukarestben, s arra kértem: vegye föl a kapcsolatot Király Károllyal, kérje meg nevemben is, hogy azonnal tájékoztassa Ion Iliescut, akinek határozott, rendteremtő intézkedéseit várjuk. Gálfalvi mindannyiszor visszahívott engem, jelezvén, hogy mit sikerült, mit nem sikerült elintéznie. A harmadik vagy negyedik hívása fölcsillantotta bennem a reményt, ám a keserű kételyt is. Királynak sikerült Iliescuval beszélnie, tájékoztatta őt a marosvásárhelyi állapotokról, de a szigorú és gyors intézkedés dolgában „meglehetősen bizonytalan, kétértelmű ígéretet kapott”.

Aztán újabb hír jött.

Ellentüntetésre készülnek mégis a gyárak magyar munkásai.

Az én telefonomat már kikapcsolták a központban. Gyorsan autóba ülve olyan házba mentünk valakihez, ahol még működött a telefonkészülék. Azonnali körhívással próbáltuk megállapítani: valós hír-e az ellentüntetés kezdete? Új helyünkön is elnémult a tárcsahang. Követtek bennünket, és valószínűleg CB-rádión utasították embereiket az elszigetelésünkre.

Akik még velem voltak, terepszemle végett elindultak az üzemek felé.

Én átmentem az Erdélyi Figyelő szerkesztőségébe.

Ott még működött a telefon. Évát próbáltam fölhívni a lakásunkon. Nem sikerült. Papírt kértem a gépírótól. Valamikori főszerkesztői szobámban elkezdtem írni egy fölhívást a város magyar lakosságához.

A rádiónak szántam, de már nem juthatott el a stúdióba.

Fél év múlva láttam viszont egy borítékban, melyet sógornőm tett félre számomra. Vértől ázott kabátomat mosva bukkant rá annak belső zsebében. Befejezetlen kézirat. Arról szóltam benne, hogy Kincses Előd és Jakabffy Attila leváltása ellen tiltakozunk, de maradjon minden magyar otthon vagy a munkahelyén. Ne tegye ki senki magát az agyonveretésnek. Arra kértem őket, hogy a várost megmocskoló csürhét ne azonosítsák a román néppel, sem Marosvásárhely becsületes román lakosaival.

– Menni kell azonnal! – lépett be N., akit Szövetségünk Bolyai téri székházából küldtek el értem.

A félbemaradt kiáltványt zsebre vágtam, majd Évát próbáltam újból fölhívni. Az volt az érzésem, hogy sokáig nem fogjuk látni egymást.

A szerkesztőség telefonja is süket volt.

Akkor már egymagam voltam. Társaim elszéledtek tájékozódni, de nem jöttek vissza. Volt, akit csak 90 nyarán, Amerikából való hazatérésem után kérdezhettem meg: mi történt vele? Hová tűnt el azon a napon?

Menni kellett a székházba. Mikor elfogadtam a megyei elnöki tisztséget, azt mondtam: csak életbevágóan fontos ügyekben számítsanak rám.

Ez most olyan ügy volt.

A szerkesztőség előtt kísérőm autójába ültem. A Bolyai tér felé haladva, figyelmesen nézelődve minden irányba, azt tapasztaltam, hogy a nyugalom helyreállt. Csak ne lenne látszat! Ettől tartottam.

Fölmentem az emeleti gyűlésterembe. Valaki hangtölcsért adott a kezembe, hogy az ablakból szóljak azokhoz, akik a székház előtt a téren tájékoztatást, eligazítást vártak tőlem, tőlünk. Talán tízvalahány perces mondandómat részint helyeslés, részint rosszallás fogadta. Nagyjából arról szóltam, amit a rádiónak szánt felhívásban is papírra vetettem. Csitító, nyugalomra intő szavaimra sokan felmordultak.

A jogos felháborodáson nem csodálkoztam. Azok az emberek látták, egyesek saját bőrükön tapasztalhatták, mit művelték a városban a vatrások. Mégis azt kellett többször is hangsúlyoznom: szervezett, gyilkos szerszámokkal fölfegyverzett bandák provokálnak. E mostani állapotunkban ki kell térnünk az útjukból. Ne lépjünk csapdába!

Időt is kértem az egybegyűltektől, mondván: az RMDSZ megyei vezetőségének közös határozat alapján kell tisztáznia, mi lehet a józan és eredményes cselekvés a váratlan támadások visszaverésére. Azt, hogy határozatunk nem helyben született meg, azonnali cselekvést hirdetve: bizonytalankodásnak, érthetetlen passzivitásnak vélték. Jómagam pedig egyszemélyes döntésként nem közölhettem velük, hogy Szövetségünk sztrájkra fogja fölszólítani a város munkásságát. De ha lett volna is ilyen határozat: annak időnap előtti meghirdetése csakis a pogrom szervezőinek kedvezett volna. Minden lehetőségük megvolt ahhoz, hogy még 19-én este riasszák az üzemek román igazgatóit, mozgósítsák a román munkásokat a magyar munkások ellen.

Mikor a hangtölcsért a kezembe vettem, hogy higgadtságra, békés hazamenetelre szólítsam föl sorstársaimat, mondandómat az a húsz perccel korábbi közlés határozta meg, miszerint a garázda csoportok már elvonultak a város központjából. A nyomukban beállt csöndet, csalóka nyugalmat én is észlelhettem.

Ezután elkezdtünk tanácskozni. Húszan-harmincan lehettünk. Ám lehet, hogy kevesebben. Úgy látszott: az ígéretnek, hogy a teendőket alaposan megbeszéljük, eleget tehetünk.

Nem így történt.

Valakinek épp azt próbáltam kifejteni, hogy legfőbb gondunk a vérontás elkerülése, amikor kiáltást hallottunk:

– Itt vannak!

Mindannyian az ablakokhoz tódultunk.

Botokat, láncokat, baltát lóbálva román férfiak csapata rohant fölfele a Bolyai utcán a székház felé. Vérfagyasztó volt az üvöltésük, szuronyrohamra emlékeztető, fanatikus elszántságuk. Aki útjukba került, feladhatta minden reményét. Aki naiv módon, emberi szóval fordult hozzájuk: mi történt, emberek? – mintha megvadult elefántcsordát faggatott volna.

Rátámadtak a székház előtt várakozó magyarokra. Talán közülük kerültek ki a pogrom legelső sebesültjei. Nem kegyelmeztek az asszonyoknak, a gyerekeknek sem.

Akik már nem menekülhettek el, behúzódtak a kapu alá, majd azután a székház termeibe. Vesztükbe futottak.

Néhány perc alatt kiderült, hogy a támadók legfőbb célpontja: az RMDSZ székháza. Miután a kapu előtt békésen nézelődő magyarokat agyba-főbe verték, szétkergették, ostromra készülődve egybegyűltek, vezéreik újabb utasításait várták.

Lezártuk, elbarikádoztuk az ajtókat, és megállapítottuk, hogy egyebet semmit nem tehetünk.

Bukarest tudta, mi történik a városban.

A kormány tudta, mi történik a városban.

Az államelnök tudta, mi történik a városban.

Éppen ezért: senki sem mozdította az ujját érettünk.

Nem áll módomban megszólítani azokat, akik az RMDSZ és a megyei Front-tanács részéről a pogrom kezdetének láttán, és főleg miután az 20-án borzalmas méreteket öltött: Bukarest segítségét, közbelépését kérték és várták.

Bukarest úgy nézte végig a véres színjátékot, mintha maga rendezte volna távlati célokkal. Hűvös figyelme arra irányult: hol és mit kell még korrigálni a drámán.

Így rajtam is például, a dráma egyik főszereplőjén. A bukaresti Katonai Kórházban – hordágyon-e? műtőasztalon? – félig eszméletlenül fölém hajló ismerős arcot véltem fölismerni.

– Iliescu úr – mondtam, ha mondtam, hiszen lehetséges, hogy ez is ama hangtalan, benső kiáltások közül való, amelyeket rajtam kívül senki sem hallott Marosvásárhelyt, sem a katonai teherautón.

Az elnök úr meglátogatott engem az említett kórházban, bizonyára együttérzéssel, sajnálattal nézett végig rajtam, majd azt mondta Évának: nyugodjék meg, a tettesek, akikről tudomása van, elnyerik méltó büntetésüket.

Nem nyerték el. A védekezőket büntették! Az áldozatokat!

Az elnök urat azóta egyetlenegyszer sikerült közelebbről is látnom; azon a marosvásárhelyi megbeszélésen, amikor arra kértem őt, vesse latba minden tekintélyét, hogy beszüntessék az RMDSZ II. kongresszusának ügyében ellenünk indított vatrás hadjáratot. Városunk román politikai köreiben ui. erélyesen, sőt fenyegetőleg tiltakoztak az ellen, hogy itt rendezzük meg a kongresszust. Amikor Iliescu úr ez ügyben állást foglalt, államelnöki „érvelése” így hangzott: az előkészítő munkálatok végső fázisában a kongresszus megtartását nem lehet betiltani. Ezt tudomásul vették a tiltakozók, valamint azt is, hogy a következő alkalommal korábban kell fölkelniök.

Ki korán kel, betiltható RMDSZ-kongresszust lel. Remélhetőleg államelnöki segédlettel, kormánytámogatással.

 

A székház foglyai lettünk. Összesen százvalahányan. Öregek és nők is voltak köztünk.

– Innen már nem lehet kimenni – mondta valaki, ám ennek ellenére jó néhányan csodával határos módon eltávozhattak. Hogy miként: nem figyelhettem meg. Az önvédelmi előkészületek foglalkoztattak engem is. És kiket még? Az olvasó megértését kérem. Neveket nem fogok említeni. A pogrom utáni magyarvadászat, megannyi ártatlan áldozatával, látszólag befejeződött, de bármikor újrakezdhetik. Ezért senkit sem akarok a koncepciós perek szervezőinek érdeklődési körébe juttatni.

Tehát: valaki fölfedezte azt az ajtót, amely a székháznak vaskerítéssel övezett kertjére nyílt. Úgy gondoltuk, azon át ki lehetne menekülni. Az épület bérlői ezt az ajtót nem használták. Ahhoz, hogy kinyissuk, limlomot kellett eltakarítani.

Aztán – már nem tudom, hányan – kiléphettünk a szabadba, az épület háta mögé, ahol még csak három rendőr rostokolt.

– Ki lehet itt menni? – kérdezte közülünk valaki.

A rendőrök a vállukat vonogatták. Egyikük széttárta karjait, jelezvén, hogy aki mehet, menjen, aki nem: maradjon. Azt majd a hodákiak megnyúzzák, megfojtják, agyonverik.

Csapatunk fiatalabb tagjai gyorsan, könnyedén vetették át magukat a kerítésen, és tűntek el a csöndes utcákon.

Különösebb erőfeszítés nélkül követhettem volna őket. Biztattak is. „Sütő úr, meneküljön!” Egy pillanatra el is kapott a kísértés, fölléptem hát a vaskerítés betonpántjára, de megszólalt mellettem egy asszony: „Jaj, Istenem, nem bírok én itt keresztülmászni!”

Ajka remegett, a tekintete csupa könyörgés volt.

Közben aki tehette, elmenekült már. Szegény asszonyt úgysem segíthettük volna át a kerítésen, ha többen is megemeljük. Legföljebb átdobni lehetett volna.

A rendőrökhöz fordulva csak kézzel jeleztem: segítsenek. A vállukat vonogatták újból közönyösen.

A legcsekélyebb segítő szándék sem volt meg bennük.

– Mi lesz velünk? – rebegte az asszony.

– Ne féljen – mondtam. – Visszamegyünk a székházba. Hiszen ha sokáig időzünk itt, fölfedeznek és agyonvernek. A rendőrök nem fognak megvédelmezni.

Karon ragadtam az asszonyt, és visszabaktattunk a székházba. A kertre nyíló ajtó szerencsére még nyitva volt. Visszatértünk után elbarikádoztuk.

A főbejárati ajtókat már fejszével csapdosták, az ablakokat nagyrészt betörték, hatalmas kövekkel kezdtek ostromolni. Valaki rábukkant a szőnyegrögzítő vékony, hajlékony fémpálcákra. Szétosztott néhányat közöttünk. Pár percig magam is egy ilyen pálcikával jöttem-mentem a szobákban. Olyan hajlékony volt, mint egy mogyoróvessző. Nevetve suhogtattunk velük, aztán elhajítottuk őket. A pogrom szervezői ebből ihletődve kürtölték világgá az UDÉMÉRISTÁk (RMDSZ-esek) galád módon elkövetett „lándzsás támadásának” meséjét. Sokan elhitték, hogy a Bolyai téren „békésen tüntető” románokat, az ittas agresszorokat, a túlerőben lévőket kövekkel és lándzsákkal dobáltuk meg.

 

A bejárati ajtó elé csoportunk leleményes tagjai vasszekrényeket állítottak, mindhiába. Odakint fejszések dolgoztak, egykettőre átvágták a tölgyfa betétet.

S azzal már nyomulhattak is befelé a székház termeibe.

A padlásra kellett fölhúzódnunk. Máig sem tudom, miként sikerült két-három perc alatt elhagynunk a helyszínt áldozatok nélkül.

Odafent, ahol ugyancsak veszélyben voltunk, ritka szerencse ért bennünket. A padlásfeljárót egy fémből gyártott, hatalmas malterkeverővel sikerült elzárni. Oldalt a falépcső mellett csak akkora rés maradt fedetlen, amelyen egyetlen személy préselhette magát föl vagy alá, ha eléggé karcsú volt hozzá.

A malterkeverő teknőnek igen fontos szerepe volt önvédelmi küzdelmünkben. A hodákiak fejszével kongatták, vasrudakkal döfködték, vasvillával, fahúzó csákánnyal próbálták a helyéről elmozdítani. Szilárdsága jó hatással volt ránk; reményt keltett a csüggedőkben. A padlásfeljárat terében mindvégig gyújtogatással kísérletező hodákiakat ezzel a fémteknővel sikerült megakadályoznunk a szándékaikban. Oldalán a nyíláson át cseréptörmeléket és port zúdítottunk a nyakukba.

A gyújtogató csapat mögött, a székház termeiben 2-300 főnyi tömeg garázdálkodott.

Ennyi betörőt és rablógyilkost egy helyen akkor láttam először, és remélhetőleg utoljára. Miután elfoglalták a székházat, kéjes örömmel törtek össze mindent: a bútorokat, írógépeket, a rendkívül értékes elektronikai eszközöket. Fölfeszítették a vasszekrényeket. A bennük talált iratokat szétszórták, a pénzt ellopták. Könyvet, folyóiratot az ablakokon kihajigáltak, mindent elkövettek, ami oly ismerős e tájon a tatárjárás, törökdúlás óta.

 

A padlás! Erős várunkká lett azon a napon. Ha nincs az a menedékhely: mindahányunkat helyben felkoncoltak volna. Különben csak „elismeréssel” szólhatunk a pogromszervezők képességeiről. A látszatkeltés tudományáról. („A bandák elszéledtek, a nyugalom helyreáll.”) A meglepetésszerű támadás előkészítése, a fejszések irányítása, ide-oda mozgatása a város legfontosabb pontjain katonai szakértelemre vall. Olyan személyek háttérbeli cselekvésére, akik jól tudták, miként kell pogromot szervezni. Ezek pedig nem voltak sem hodáki, sem libánfalvi parasztok. Olyan személyek voltak, akik a megdöntött diktatúra épen maradt erőszakszervezeteinek segítségével próbálták „megtisztítani” Marosvásárhelyt – a Székelyföld fővárosát – a magyaroktól.

Az események kivizsgálásában ebből kell kiindulni, nem elvont történelmi spekulációkból.

 

Délután öt órától este kilencig védtük a padlást, védett bennünket a padlás. A puskaporszáraz gerendaerdő. A szokatlanul magas cserepes tető. De ha valamennyire megnyugtató volt is a fejszecsapásoknak ellenálló fémkád, annál ijesztőbben hatott ránk a támadók közelsége. Hiszen közvetlenül alattunk törtek-zúztak és bömböltek a székház termeit elözönlő részeg dorongosok. Szinte érintésközelből láthattuk a padlásfeljárat vérmesszemű, izzadó, káromkodó ostromlóit. A tetőablakon át a Bolyai térre láthattunk; figyelemmel kísérhettük a rángógörcsben ordibálók minden mozdulatát, mindössze néhány méternyi mélységből hallhattuk a járdán tolongók szavait, fenyegetéseit, követeléseit, ilyeneket: „Hozzátok ki őket, hogy akasszuk fel őket!” „Akasszuk fel Tőkést, Kincsest, Bolyait.”

Mindez pedig olyan hatással volt ránk, mintha ketrecből, avagy óriáskondérból kannibálok körtáncát figyeltük volna.

Az epilepsziás kollektív rohamra emlékeztető látvány mind borzalmasabbá lett. Délután fél négy körül talán kétszáz főnyi rohamosztag miatt szakítottuk meg a tanácskozást. Öt óra tájt félezernyi lehetett a székház körül gyülekezők száma. Későbben egymás után érkeztek meg a gyilkos szerszámokkal fölszerelt bandákat szállító járművek. Utólagos értesülésünk szerint a helyi rádió szerkesztői több ízben is beolvasták segítséget kérő szövegüket. A hadsereg közbelépését sürgették, ám a hadsereg a füle botját sem mozgatta. A rendőrség segítségét kérték, ugyancsak hasztalanul. Mi több: szemtanúk állítása szerint rendőrök is segédkeztek a székház ostromlásában. A Bolyai téren megjelent néhány katonai jármű, ám ez csak bátorítólag hatott a lincselőkre. Őket az is harcra buzdította, hogy a közel félnapos ostrom ideje alatt egyetlen vezető tisztséget betöltő román személy nem akadt, aki hivatalos minőségében megpróbálta volna csitítani őket. Sunyi módon hallgattak mind a városi, mind a megyei Front-tanács legfőbb vezetői, akik mellől, mint említettem, a magyar tisztségviselőket már délelőtt elzavarták.

 

Öt óra után módosult, tragikussá vált a helyzetünk.

Közel száz ember élete került végveszélybe. Döntésképes magyar közösség vagy vezető személy azonban odakint már nem volt. A rádió munkatársai nem tehették meg, hogy védelmünkre mozgósítsák a magyar lakosság ezreit. Ők csakis karhatalmi segítséget kértek.

A pogrom szervezői arról is gondoskodtak, hogy lehetetlenné tegyék védelmünket a Székelyföld belső tájairól.

Székelyudvarhely lakosainak ezrei álltak készen indulásra. Telefonon a késő délutáni órában jelezték ezt a feleségemnek. Éva fölhívatta a helyi rendőrséget, hogy mondanák meg, mi a helyzet az ostromlott székházzal. A válasz megnyugtató volt. Senki sincs veszélyben! Engem pedig – mondták – ki is mentett a rendőrség. Katonai terepjárón szállítottak el „valahová”. Évának ama válaszára, hogy akkor már haza kellett volna érkeznem, a drót másik végén – hol lehetett az? – „óvatossági eljárást” emlegetett valaki.

Így tehát Éva azt tanácsolta az udvarhelyieknek, hogy maradjanak otthon, elmúlt minden veszedelem.

Történt pedig mindez azokban a percekben, amikor a gyújtogatók már benzineskannákkal kezdtek forgolódni a Bolyai téren. Ezt látva tűnődésbe estem: milyen lesz majd vajon a tűzhalálunk? Ekkor nyilallt belém újból e név: Szervét Mihály. És a tűzhalál!

Később azt kellett megállapítanom, hogy azért foglalkozom a halál gondolatával, mert csak időnként veszek részt a védekező cselekvésben. Közel százan nyilván nem férhetünk el a padlásfeljáró nyílása körül; a gyújtogatókat mindössze hárman-négyen riogatták cserépdarabokkal. A „munícióhordásban” időnként magam is részt vettem, de port, amely ugyancsak tűzoltó anyagnak bizonyult, nem gyűjtöttem. Ha jól emlékszem, egyetlenegy műanyag vödör került elé valahonnan. A közelébe se férhettem.

Valaki listát készített rólunk. Később tudtam meg: hetvenkilencen voltunk.

 

Bizonyos, hogy társaim is átélték akkor a közelgő tűzhalál gondolatának kínjait. Különös, hogy mégis mindenki nyugodtnak látszott, s fegyelmezetten vett részt az önvédelmi küzdelemben. Volt, aki cserepet hordott a nyíláshoz, mások szakértelemmel törték kettőbe, háromba, hogy okosan gazdálkodjunk az anyaggal. Szinte törvényszerű, hogy ilyenkor a gyengébb idegzetűek pánikba esnek, a nők elsírják magukat stb. A mi csapatunk úgy viselkedett, mintha Gárdonyi egri várvédőinek feltámadott egysége lett volna; óbégatásnak, jajveszékelésnek senki sem adta át magát.

Hanem ellenkezőleg: még kacagtak is némelyek, amikor valamelyik gyújtogatót odalent fültövön találták. Jómagam több ízben is rászóltam atyailag a padlásablaknál gyülekezőkre, hogy ne hangoskodjanak, ne mutogassák magukat. Joggal lehetett attól tartani, hogy ha az ostromlók eleven arcot fedeznek föl, újabb támadási módokat eszelnek ki.

A gyújtogatási kísérlet idején voltak csöndesebb negyedórák is. Ilyenkor nem kellett cseréppel, porral védekezni. Valaki literes üvegekben vizet nyújtott föl. Ittunk belőle, majd azután képedtünk el: meg is mérgezhettek volna! Nem tudom, ki szervezte meg, hogy a magyar vérre szomjas tömeg szeme láttára felnyújtották nekünk az üvegeket.

Voltak percek, amikor a vastag gerendák valamelyikén ülve megpróbáltam elképzelni, vajon mit csinálnak éppen a családom tagjai?

Éva bizonyára az agyvérzés határán próbál tájékozódni, ide-oda telefonálni érdekünkben. Talán nincs egyedül, barátaink veszik körül, és próbálják tartani benne a lelket, a reményt.

Ágnes lányom, ha nem értesült Marosvásárhely vatrás megtámadásáról, a barbár garázdálkodásról, akkor gyanútlanul pihen a tévé előtti kereveten, esetleg újságot olvas. Laci vejem erdélyi riportjainak valamelyikét készíti elő adásra; Sárika unokám leckét tanul, vagy madarainak hangját hallgatja, afrikai utazást álmodva. Lacika, sikaszói társam a pisztrángos napokon, amelyek oly régen emlékké foszlottak, örök nyugtalanságában Budapest utcáit róhatja most, tavasznézőben, a barátaival.

Veszprémben András fiam szolgálatos orvosként hajol panaszok, jajok, életet könyörgő szemek fölé; és ha gyógyító munkája közben akad szabad perce, bizonyos, hogy a kényszerűleg elhagyott szülőföldre, Erdélyre gondol. Ilyenkor az ezüstfenyők rengetegéből ezüst port kapnak föl a nyargaló szelek. Veszprémben meghintik vele András halántékát. De ha tudná, mi történik most itt velünk: egyből megőszülne.

Melinda menyem a délelőtti fogorvoslás után ugyancsak leckét író kislányait, Borit és Pannát ellenőrzi soha ki nem fogyó türelmével.

Hát anyám vajon mit csinál otthon, Pusztakamaráson, egymagában?

Apám halála óta oly ritka az eleven szó a házban, akár a csillaghullás. Üldögél anyám a kicsi széken a fűtő mellett, és talán maga is a valamikori csodálatos vázára gondol: a hajdanvolt nagy családra, amely összetört, darabjaira hullott.

(Március 19-én, naphaladáskor nem gondolhattam, hogy néhány nap múlva emberséges román parasztok beszélnek le vatrás indulatú román fiatalokat barbár szándékukról. Pusztakamarási házunkat akarták ugyanis anyámra gyújtani – „büntetésül” a fiáért, aki Marosvásárhelyt az ő tudomásuk szerint „Erdélyt akarja elszakítani Romániától”.)

Gergely öcsém hollétén nem törtem a fejem. Bizonyosra vettem, hogy sógornőmmel, Marival együtt Éva mellett van.

István öcsém? Őt és Jolit, a feleségét, mindig irigyeltem azért, hogy mindennap láthatják a Bethlen Kollégiumot, az Őrhegyet, életem legboldogabb korszakának színhelyeit. Enyed nincs messze Marosvásárhelytől, mégis oly távoli, lassan süllyedő Atlantiszként homálylik felém a kisebbségi lét omlásában. Így önnön nyomorúságának, vészes fogyatkozásának bánatából Bethlen Gábor városa tán nem is igen figyelhet mifelénk. István öcsémmel akár telefonon is szót váltani: ritka lehetőség.

A gerendán üldögélve magamban el is beszélgettem Évával, egész családommal.

De nem búcsúztam tőlük még gondolatban sem! Az a különös érzésem támadt, hogy ha szóhoz engedem jutni magamban a búcsú érzését: már a következő pillanat végzetes lehet rám nézve. Egész lényem tiltakozott a belenyugvás ellen, a halál elkerülhetetlenségének gondolata ellen.

De bárhogyan rajzottak is a gondolataim: semmilyen kiutat nem láttam. Csak Isten csodája segíthet rajtunk! Valószínűleg mindnyájan így gondoltuk ezt. Mind a hetvenkilencen.

Közben mégis törtem a fejem: a szabadulás mécsesreményével milyen irányba lehetne tapogatózni?

Alant a fejszés emberrengeteg.

A téren dühöngő őrültek fokozatosan növekvő üvöltözése.

Marad tehát az ég magassága, a repülés abszurd vágya, Ikárosz kalandja. Így okoskodtam tehát: ha alulról, a székház termeiből keltik a tüzet, csakis a tetőn át menekülhetünk. De hogyan? Gyilkosaink ölébe, nyakába ugorva? Ha pedig a tetőszerkezetet gyújtják föl, akkor a padlásfeljárón kellene leereszkednünk. De micsoda tülekedés támad itt a füstben, majd a lángok között! A gyújtogatók pedig, a székház termeiből idejében kimenekülve a kapu előtt fognak várni minket nagy röhögéssel.

Harsány röhögés közben fognak mindannyiunkat gondosan agyonveregetni.

Nem, ezt az örömet nem szabad nekik megszerezni!

Marad mégis… mi marad? Illyés reménysége: haza, a magasban.

Álmomban gyakran szálltam fel láthatatlan szárnyakkal a földről, rugaszkodtam el az űrbe a szülőház nádfedeléről.

De némelykor ébren is úgy éreztem, hogy menten fölszállok, körberepülöm a Hargita csúcsait. Például, amikor Lacikával azt énekeltük a Bakó pataka mentén, hogy Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros!

Mászni kezdtem a gerendán fölfelé. A keresztkötéseknél jobbra-balra kapaszkodva mind fönnebb jutottam, majdnem a tetőnyereg magasáig. Ott azután megpihentem, lovagló ülésben egy gerendára telepedtem, a másikat két karommal átöleltem, hogy le ne potyogjak valamiképpen.

Ott tűnődtem legalább fél óráig a menekülésnek egy olyan lehetőségén, amelyet társaimnak is ajánlhattam volna.

Később azt vettem észre, hogy másvalaki hasonló módon méregeti a padlás magaslatait. Egymásra néztünk. Tekintetünk jelezte csak a reménytelenséget.

 

Tótfalvi Zoltán följegyzéséből értesülök utólag a következőkről: „Este fél kilenc után rendkívül veszélyessé vált a helyzet: a kiszórt papírokat, nyomtatványokat, könyveket, újságokat meggyújtották, az épület, a padlásfeljáró felgyújtásával fenyegetőzött a tömeg. Ekkor hívtam újra Sütő András lakását. Éva kétségbeesett hangját azóta is hallom: mi van Andrással? Mikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Még hallottam, hogy kétségbeesett zokogása visszhangzik az ismerős lakásban. Valaki helyére akasztotta a kagylót.”

A gyújtogató szándék nem sokkal ezután tényként, valóságos hírként sújtott ugyancsak telefonon Évára. Ekkor, nyilván az eszméletlenség határán, homlokát olyan erővel verte a falba, hogy az agyrázkódás következményeit mindmáig, 1993 januárjában is szenvedi.

Nem tudom, az alkonyatnak melyik szakában szóltak, hogy valaki, egy román fiatalember akar beszélni velem. A padlásfeljárat torkában állt, onnan szólt föl hozzám jóindulattal:

– Sütő úr, nagyon kérem, jöjjön le, hagyja el az épületet.

– Miért kellene elhagynom? – kérdeztem.

– A végveszély elkerülése végett – mondta.

Azt kérdeztem tőle, miért csak engem szólít föl a távozásra?

Hiszen itt sokan vagyunk, és mindannyian életveszélyben. Vagy együtt távozunk innen, vagy maradunk mindahányan.

Válasza, magyarázata homályos volt. Szavaiból olyasmit hámozhattam ki, hogy föltétlen védelmet nem garantálhat, de mindent megtesz békés távozásom érdekében. Ajánlatát, amelynek oka, háttere homályos volt, nem fogadtam el. A fiatalembert arra kértem, üzenjen azonnal Ion Scrieciu tábornok úrnak, hogy valamennyien követeljük, biztosítsa távozásunk lehetőségét. Kötelessége ezt megtenni, hiszen a megye vezetője, a hadsereg és a rendőrség fölött is rendelkezik.

A tábornok úr helyett Judea ezredes jelentkezett.

Fejszés, botos, emberi mivoltukból kivetkőzött, vörös szemű lények tömegéből szólt föl a padlásra, engem kéretvén a feljárathoz. Megkérdeztem, mit óhajt? Határozott, pattogó hangon közölte velem, hogy mihamarabb el kell hagynom az épületet, különben végzetes veszedelembe sodródunk valamennyien. Megismételtem a kérdést: miért csupán engem szólít föl a távozásra? Miért nem valamennyiünket? Az ugyancsak zavaros magyarázatából olyasmi derült ki, hogy mindenekelőtt én vagyok a feszültség, a tömegőrület oka, táplálója, ezért a társaimra nézve is jót tenne a távozásom, melynek biztonságát ő garantálja. Társaim egyöntetű véleménye alapján is azt kértem az ezredestől, hogy közölje azonnal a tartalékos tábornokkal: életveszélyben vagyunk, gondoskodjék a gyilkos bandák szétoszlatásáról, küldjön katonai járművet érettünk, de olyat, amelynek rakterét nem ponyva borítja; amely – ha egyszer fölszálltunk rá – védelmet jelenthet számunkra a fejszés támadók ellen. Judea úr válasza az volt, hogy hiú reményeket fűzök a tartalékos tábornok jóindulatához. „Azért kérem őt – mondtam –, mert vele januárban még szót tudtam érteni.” „Ami volt, elmúlt!” – mondta cinikusan az ezredes.

De úgy távozott, mint aki mégis intézkedni fog az életünk megmentése végett.

Nem tudom, mennyi idő telt el az ezredes újabb megjelenéséig.

Akkor is csak velem volt hajlandó tárgyalni. Közölte, hogy kívánságunknak megfelelően a hadsereg teherautója várakozik ránk a kapu előtt. Ugyancsak kérésem szerint, megérkezett Scrieciu tábornok úr is, szabad elvonulásunk másik „garanciája”. Ha pedig nem lennénk hajlandók elhagyni a padlást, mindazért, ami be fog következni, senki semmilyen felelősséget nem vállal. Figyelmeztetett, hogy a felbőszült tömeg mindenre képes, így például könnyen megeshet, hogy festékkel öntik le a padlásfeljárót. „S akkor vége mindennek!” Mondhatott volna benzint, nyersolajat is. Azt is mondhatta volna, hogy ha élve kapnak el bennünket, akkor a hodáki parasztok marószódával égetik ki a szemünket. Nyilván mindenről tudott, amit ellenünk megterveztek, hiszen egyik legaktívabb részese volt a nap eseményeinek. Az viszont gyanús volt, hogy miért éppen hozzám ragaszkodik őkelme a távozás dolgában. Vele együtt pedig a már említett, ismeretlen férfiú is, aki állítólag később is mellettem volt a sürgősségi klinikán.

 

Társaim majdnem egyöntetűen a maradás mellett döntöttek. Véleményükkel, miszerint az ezredes úrnak egyetlen szavát sem szabad elhinni, magam is egyetértettem. De akkor már határozottan úgy véltem, hogy az elszabadult állati indulatokon senki sem tud, nem is akar erőt venni. Mindegy, hogy az ezredes mit hazudik, és miként akar engem meglincseltetni: a végveszély elkerülhetetlen. Ha konokul ragaszkodom a maradáshoz: porrá égünk valamennyien! Ha megkísérlem a távozást a felajánlott módon, vagyis a félszájúlag hangoztatott rendőrségi védelem és a hadsereg teherautójának igénybevétele révén, akkor talán… talán halovány reményem lehet az életbenmaradásra. Azt is tudtam, erős meggyőződésemmé lett a tapasztaltak alapján, hogy ha elhagyom az ostromlott padlást: a biztos tűzhalál veszélye mindannyiunk feje fölül elmúlik, és valamilyen csoda folytán föltűnik a megmenekülés lehetősége.

Úgy döntöttem tehát, hogy alászállok a vérszomjasok közé. A még védett padlásról a védtelenség állapotába.

(Káli István erről így vélekedik a Fehér Könyvben közölt emlékezésében: „Sütő Andrásban felülkerekedett a jóérzésű ember vak bizalma a többszörösen kiadott tiszti becsületszó iránt. Neki nem volt alkalma többször is áttekinteni személyesen a tanácselnök úr gerincének röntgenképét.”) Hogy nem lett volna? Több ízben is. Hiszen jól tudtam magam is, milyen szerepet játszott a meghamisított amerikai plakát ürügyén keltett sovén uszításban; beszámoltam arról is, miként próbálta megakadályozni magyar nemzetiségű személyek részvételét a városi vezetésben. De nem erről van szó. Nem is holmi vak bizalomról, önáltatásról, avagy balekségről.

Egy adott helyzet parancsáról van szó.

Bizonyossá lett bennem, hogy ha nem távozom, ha nem engedek a többszöri, ultimátumszerű fölszólításnak: mindannyian elhamvadunk a tűzben. Meggyőződésemmé vált, hogy határozatommal társaim életbenmaradását is szolgálom. Ha én akkor egy teljesen értelmetlen, sőt az összes padlásra menekültek halálát jelentő konok maradáshoz, „egységhez” ragaszkodom: az végzetes lett volna. Hiszen semmilyen segítségre már nem számíthattunk, és arra sem, hogy az őrjöngés végső határáig fölhergelt tömeg hajlandó lenne abbahagyni a székház ostromát; hogy képes lenne tudomásul venni a kudarcát. Ehhez először ki kellett volna józanítani, netalán emberségében újjáteremteni.

A továbbiak engem igazoltak. Hála Istennek, ösztönöm nem csalt meg.

Úgy döntöttem tehát, hogy elhagyom a padlást. Társaim közül néhányan ugyanígy határoztak. Közülük egyik-másik megszenvedett azért, hogy velem jött. A fiatal Bíró Leventét velem együtt kezdték ütlegelni, mire bemászott a teherautó alá, amely azután induláskor a lábát roncsolta össze. Juhász Ilonát is lesegítették, bár ne tették volna! Velem együtt került a kórházba.

Akik engem követtek a távozásban: nyugodtan a padláson maradhattak volna. Utólag viszont könnyű okosnak lenni.

 

A padlásfeljáróban Judea ezredes fölszólított, hogy kövessem őt a betörők által megszállt termeken át, a rendőrkordon előtt.

Megjelenésünk csöndet teremtett. Hallani lehetett a zsiványok nehéz légzését. A gyűlölettől, alkoholtól és fáradtságtól vörösen, sárgán izzó tekintetek borzalmas látványát nehéz fölidézni. Dante Poklából sem tudnék olyan mozzanatot említeni, amely kisegítene az ábrázolásban; annak érzékeltetésében, hogy miként tapadhat a védtelen emberre több száz, az irracionális gyűlölet fenyegetésével, a vérszagra gyűlt éji vadak éhének-szomjának reszkető nyugtalanságával.

A látszat, miszerint a győztes ezredes nyilvános akasztás végett vezet kifelé bennünket, valamelyes fegyelmet teremtett.

Így nem szaggattak széjjel, nem vágtak négyfelé bennünket a hosszú késekkel. Valójában kegyesek voltak hozzánk, és csak egy-egy ökölsújtással, bokán rúgással jelezték indulataikat. A rendőrök vagy kiskatonák közönyösen nézték, ahogy a válluk fölött öklöznek bennünket.

Az ezredes néha visszanézett, és barátságosan feddő szavakkal próbálta csillapítani a bátor bitangokat:

– Ejnye, fiacskáim, gyermekecskéim! Ne rosszalkodjatok!

Mintegy hozzánk, foglyaihoz szólva hozzátette még: „Sajnos, ilyen ez a mi forradalmi ifjúságunk! Ég a tettvágytól.”

Ezért levettem hát a szemüvegemet, kabátom zsebébe dugtam. Attól kellett tartanom: ha valamelyik forradalmár ifjú öklével szembevág, a törött okuláré kiszúrhatja a szememet.

 

Kijutottunk azután a boltíves kapu alá. Ez két irányból ostromlott, de valamennyire mégis védett területnek mutatkozott. A polgári és katonai hatalomnak két magas rangú képviselője – Scrieciu tábornok és a testes rendőrfőnök már-már cinikus nyugalommal fogadott bennünket. Úgy tettek, mintha senkit semmi veszély nem fenyegetne, mintha valamilyen ünnepség kezdetére várakoznánk.

A tömeg jelen van, fáklyafényben hullámzik, és vár valamire, valakinek a megnyitó szavaira, a Himnusz hangjaira, hogy azután kezdetét vegye… a felvonulás? Nyúzás? Mészárlás? Avagy tűztánc az elejtett zsákmány körül?

A kapunak mind első, mind hátsó bejáratánál ugyancsak vérmesszemű tömeg várta már-már látható állkapocsremegéssel az áldozatát, az említett hatalmi férfiak jelenléte azonban valamelyes önmegtartóztatásra késztette a leginkább őrjöngőket is. A Bolyai tér felé pillantva rögtön láthattam, hogy a katonai teherautót ponyva borítja. Nem azt küldték, amit kértem, amit követeltünk. A kocsi szélességének megfelelő útszakaszon kétoldalt, egymás kezét fogva kiskatonák jelezték a védelmi vonalat. Rájuk nézve így szóltam a tábornokhoz:

– Ez a tucatnyi legényke képtelen lesz bennünket megvédelmezni.

– Nagyobb katonai egység nem áll rendelkezésemre – mondta Scrieciu.

– A teherautó ponyváját könnyűszerrel fogják leszaggatni – folytattam.

– Ennél biztonságosabb járművel nem rendelkezünk – mondta a tábornok.

(Másnap kiderült, hogy páncélkocsikkal is rendelkeznek, katonák ezreivel, mindennel, aminek csekély része is elegendő lett volna 19-én a Bolyai téri bandák féken tartására.)

– Akkor tehát mi a teendő? – kérdeztem.

– Várnunk kell még – mondta a tábornok a szótlan rendőrfőnök helyett is, aki emlékezetem szerint semmilyen véleményt nem nyilvánított a helyzetről. Csak állt hallgatagon, titokzatosan és látszólag közömbösen.

A várakozás oka kettős volt. Egyrészt a padlásról vártak újabb öngyilkosjelölteket, másrészt arra hivatkoztak, hogy a tömeg fegyelmezetlensége miatt a tehergépkocsi még nem hátrálhatott eléggé közel a kapuhoz. Ez persze hazugság volt. A gépkocsi a két parancsnok erélyes közbeszólására egészen a kapu torkáig hajthatott volna. Csakhogy – mint később kiderült – azt a gépkocsit nem mentőnek, hanem vérpadnak szánták, a hozzá vezető kis üres teret pedig az előzetes megbotoztatás színhelyeként őriztették a kiskatonákkal. „Védelmezőink”, biztonságunk „garantálói” a kapunak kissé megemelt szintjéről mint valami páholyból óhajtották végignézni a legyilkolásunkat.

Talán egy óra is eltelt ilyenformán, gyötrelmes várakozásban és bizonytalankodásban: ki fogja közölni velünk az alkalmas pillanatot az indulásra? Avagy a visszamenekülésre, föl a padlásra. Ahonnan kis idő múltán már nem jött le többé senki sem. Társaim gyanút fogtak, nem hittek Judea ezredes rókaszavainak, miszerint „ha egyszer a teherautó elmegy, többé nem jön vissza”. Nagy és fölöttébb gyanús buzgalmában azt sem gondolta meg, hogy 79 személyt s a melléjük, védelmükre állított katonák csapatát az a 30-35 személy befogadására alkalmas gépkocsi egyszerre el sem szállíthatna. De csak mondta a magáét a padlásfeljárat tövéből, vérszomjas „gyermekecskéinek” sűrűjéből.

Később így szólt hozzám a tábornok:

– Nehéz lesz a háborgó tömeget lecsillapítani.

– Pláne, hogy meg sem kíséreli senki – mondtam, miközben újabb gyanúm támadt ennek az embernek kiléte-miléte felől.

Korábban barátságosnak tűnő vonásai most a kedélyes alamusziság jeleiként árulkodtak pudvás jelleméről. A figyelmes szemlélőben ilyen kérdés támadt: egyáltalán férfi-e? Abból, ahogyan „megmentésünket” a megye legfőbb embereként intézte, csak példátlan tehetetlensége és gyávasága derült ki. Ez minden, csak nem tábornok, vélhettük. Egy nadrágot öltött aggmenházi szakácsné, aki államhatalmi funkciót nyert az országos szerencsejátékban.

Rendkívüli szellemi alultápláltságának újabb jeleként így szólt hozzám:

– Mit szólna ön ahhoz, ha úgy vezetnők ki innen magukat, mint akik le vannak tartóztatva?

– Én? Mi?

– Igen.

– Szó sem lehet róla! – mondtam fölháborodva.

– Kérem… – a tábornok vállat vont, mint akinek mindegy, mi történik, miután a tervét elvetettem.

Holott ez a terv része volt a pogromszervezők taktikai ravaszkodásainak.

 

 

A tábornok csalódottan vette tudomásul, hogy nem nézheti végig az „összeesküvők” helyszíni földarabolását.

A bilincs ugyanis „bűnük” letagadhatatlan jele lett volna, és egyúttal bátorítás az „önbíráskodásra”.

De más tervük is volt a pogromszervezőknek. Újabb elismeréssel mondom: változatokban gondolkodtak. Egyik változat így szólt: „Legjobb megoldás az lenne, ha azt a látszatot sikerül megteremtenünk, miszerint Sütőt saját emberei, »cinkostársai« verték agyon, mivel súlyos ellentét támadt köztük a padláson. A legtöbben ugyanis nem akarták őt követni a bizonytalan kimenetelű távozásban.”

A fasiszta román újságok utólagos hazugságai a történtekről, minden bizonnyal előzetes tervek, változatok árulkodó jelei voltak.

Az sem véletlen, hogy a tábornok meg az ezredes, testi épségünk „garantálói” épp azokban a percekben „voltak kénytelenek” „másfelé figyelni”, egyébbel foglalkozni, mikor engem, tőlük néhány méternyire, leütöttek. A főügyészhez írott orcátlanul hazudozó följelentésében Scrieciu tábornok nem csupán azt állítja, hogy a Bolyai téren románellenes, uszító beszédet tartottam, hanem azt is, hogy fogalma sincs, miként sérültem meg. Semmit nem látott, nem hallott a történtekből. Cinkosa pedig az ezredes, miután több ízben is ultimátumszerűleg szólított föl engem a távozásra, a személyéhez méltó újságokban azt veti szememre, hogy nem hallgattam rá, így vesztembe rohantam.

 

Az értelmetlen várakozásban már azon is gondolkodni kezdtem: miként lehetne visszajutni a padlásra? A vérszomjas tömeg a boltozatos kapunak mindkét végében erősödő morajjal türelmetlenkedett. Valaki, mintha gondolataimban olvasott volna, így szólt: „Mindjárt fölgyújtják az épületet.” Kirendelhették volna a tűzoltókat is. Nem tették.

Leültem a kőlépcsőre. Zúgó-zakatoló fejemet a karomon nyugtatva próbáltam a helyzetünket újból számba venni.

Képzeletem odavarázsolt egy kisebb páncélautót, szakasznyi fegyveres katonát is, akik megvédelmeznének. Szállító járművel be lehetett volna farolni a kapu alá is. Odakint a ponyvás teherautót máris körülfogták; az őrjöngő tömeg fel is boríthatja. Odafentről pedig a lángok közül nincs hová ugrani.

Ezt a veszedelmet én már elképzeltem annak idején, szegény Szervét Mihállyal együtt: amikor így vallott Kálvinnak: A távolban megpillantom őt… Igen, őt… A tüzet… Az égő hús bűze csapott meg. Még élő, rángatózó zsigerek, izmok, vérerek látványa, hajbűz, körömszag, vakító fehér csontok, sercegő máj, vese, vergődő tüdő, sárga arc, amely szétrobbant, akár egy porcelánváza, fekete csonkos két fogsor az alján, a két szeme pedig bugyborékolt kocsonyásan, s végül, mint két tüzes puskagolyó, kisüvített a koponyából az agyvelő füstjével…

Nem! A padlásra vissza nem szabad menni!

Hanem csak kifelé! Bár az sem lehetséges. Önkívületben nyáladzik már a kínrímes jelszavakat üvöltő tömeg.

 

 

Kétoldalt egymás kezét fogták a katonák. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske! Ennyit ért az. De köztük üres volt a teherautóhoz vezető útszakasz.

Valaki szólt: menni kell. Vagyis lehet!

Aztán csönd lett, nagy csönd. A Bolyai téren is, a hátsó bejáratnál is. Nem Isteni sugallatra történt. Valakik ezt is intézték.

Hárman, négyen indultunk a teherautó felé? Nem tudom.

Arra emlékszem, hogy amikor kiléptem a járdára, amelyet erős villanyégő világított meg, a tömeg diadalordítása fogadott. Mint amikor kedvenc csapata gólt rúg bajnoksági futballmérkőzésen.

Valaki, mintegy jelt adván a gyilkosoknak, azt kiáltotta:

– Batrînul! Az öreg!

A jeladásra következő szavakat már nem hallottam, de szem- és fültanúk vallják, hogy a kapu sarkában álló, korábbi sovén uszításairól közismert katonatiszt ezt mondta pribékjeinek:

– Itt vannak! Vegyétek őket kezelésbe!

Valaki jobbról, husánggal vagy fémtárggyal sújtott le rám. Iszonyatos tarkóütés volt. A járdára zuhantam.

Talán fél percig tartó tudatvesztés után kezdtem újból érzékelni, hogy mi történik velem. A tehergépkocsi mögött térdre esetten, annak túl magasan fekvő platójába kapaszkodva próbáltam fölemelkedni. Aztán újabb semmi és sötétség, majd annak zavaros emléke, hogy vadul tülekedő emberi tömeg szorításában azt kiáltozom románul: „Miért gyilkoltok meg, jóemberek?” „De ce mă omorîţi, oameni buni?” Közvetlen közelemben valaki mély, erős hangon mintha ezt kiáltotta volna: „Mit csináltok? Meg vagytok őrülve?”

Halvány emlékem maradt arról is, hogy a teherautó tetőponyváját, akár egy vászonfüggönyt, láthatatlan kezek széthúzták, leszaggatták.

Hogy több fényt kapjanak a gyilkoláshoz?

Hogy egyszerre minél többen ugrálhassanak föl a gépkocsira.

Vízbeesettek vad tülekedése egy mentőcsónak körül. Kháron ladikjának ostroma a tudatlanok és agyaveszettek éjszakáján. Omen! A horrorfilm, Antikrisztussal, emberi szemet kiszaggató ragadozó madarakkal, szélespofájú kutyákkal. Egy titokzatos temető kerítése mögött ugattak vadul a sátán fekete kutyái.

Mi mindent halmoz ilyenkor egymásra a riadt emlékezet!

Talán épp riadtságában őriz meg valóságos állapotukból kibillent képeket. Szélfútta nádasban nádszálként hajladoztam ott magam is, miközben azon a bariton hangon föl-fölkiáltott valaki: „Őrültek! Megőrültetek?”

Pedig akkor már nem hajladozhattam. A letiport nádszál állapotában voltam. A padlón feküdtem.

Bostoni, sikertelen szemműtétem után, Amerikából hazakerülve fölkeresett otthonunkban egy katona, aki azon az estén a helyszínen tartózkodott. Nevét még nem tehetem közzé; a pogromszervező maffia mindenkire lecsap, akinek vallomásától, tanúskodásától tartania kell.

A katona, aki szemtanúja volt a teherautóra fölugráló falka vérengzésének, a következőket mondotta:

Amikor engem számára ismeretlen személyek eszméletlen állapotban a teherautó platójára földobtak, arcom a bal szememből patakzó vértől fölismerhetetlen volt. Így tehát ő nem látott engem álltomban, kiáltásomat sem hallhatta, hiszen a padlón feküdve csak fokozatosan elhaló hörgés hagyta el a torkomat.

Ilyen állapotban rohantak meg újból a támadók, és kezdtek el bottal, fejszével ütlegelni, és rugdosni. Ekkor törött el négy bordám, repedt meg arc- és homlokcsontom; ütlegelés vagy bakancstaposás következménye volt bal kezem összeroncsolása is.

A katona, látván, hogy a gyilkosokat senki sem próbálja ténykedésükben megakadályozni, odakiáltott társainak, akik a teherautó közelében bámészkodtak:

– Gyertek már föl! Nem látjátok, mi történik itten?

Azzal fölém hajolt, hogy védeni próbáljon.

Ekkor őt is ütlegelni kezdték, meg félrelökdösni, hogy engem darabokra szaggathassanak. Fejsze, dorong, kés és lánc után ekkor kezdték „bevetni” az új fegyvert is: a kénsavas rongylabdákat. Készítőik ezeket vakításra szánták, de még mielőtt a szemem közé nyomkodták volna, a kiskatonák lelökdösték őket. Életem megmentőjének is szerencséje volt; a kénsav csak ruházatán égetett jókora lyukakat.

Érthetetlen volt, hogy a kormánynál ülő gépkocsivezető miért nem indít, mire várakozik.

A katona rákiáltott:

– Indíts már, az Isten szerelmére! Mindjárt meghal itt az öreg!

Ezt fölemlegetve, szelíd mosollyal hozzátette még:

– Ugye, nem haragszik, András bácsi, hogy így mondtam. Meghal az öreg.

– Az igazság nem lehet sértő – mondtam, majd azután, hogy ugyancsak rokonszenves feleségével távozott, bántam magamban, hogy köszönő szavaim bizony soványak voltak a szívemet, egész lényemet betöltő hálám kifejezésére.

Aztán végre elindult a kocsi. A gyilkosok részint leugráltak önszántukból, másokat letaszigáltak a katonák.

A tömeg belekapaszkodott a teherautóba, megpróbálta visszatartani. Mondják, hogy a felbontását is megkísérelték.

Ami ezután történt, arról más alkalommal fogok beszámolni.

Mondandómat orvosbarátaim, családtagjaim s a legnehezebb órákban segítségemre siető kollégák emlékezésével igyekszem majd hitelessé tenni. Ugyanis utólag kellett megállapítanom, hogy leütésem pillanatától kezdve, másnap estefeléig gyakran kerültem öntudatlan állapotba. Különös változások, suhanások, süllyedések és látomások emlékfoszlányai gomolyognak az emlékezetemben. Ezeket viszont képtelen vagyok az említett 24 órának bármelyik szakaszához igazítani.

Nem emlékszem, hogy miként kerültem Marosvásárhelyt a sürgősségi klinikára.

Azt sem tudom, hogy mikor hallottam a Styxen túli nádsuhogást, amelyből Éva hangja szállt felém: „A szeme! A szeme!” S mint hajdan álmomban, újra kezemben tartottam azt a fehérfejű madarat, amelyet az ifjúság vadászmohóságával lőttem meg a Duna-deltában. Dankasirály volt? Kacagó csér? Nem tudom, nem kacagott, de élt még; iszonyodva néztem, hogy a szeméből bíbor gyöngyszemek bugyognak a fehér tollazatára.

 

Áldom sorsomat, hogy elsősegélynyújtás végett áldozatkész, kitűnő orvosok kezére kerültem. Följegyzéseimben róluk is szólok majd.

Ám addig is nagy sietősen vetem papírra ama drámai nap befejeztéről szóló híradást. Szem- és fültanú szerint ez így szól: „Éppen hármasban csevegtünk, a két főtiszt meg én, amikor a homlokzat felőli ablaktól falfehéren odarohant egy, a rendőrségnél szolgáló kiskatona: »Uram, Istenem! Valamennyit megölték. Addig ütötték őket, amíg még mozogtak!…« Kétségbeesésével sikerült kivívnia Judea úr nemtetszését, aki az arcába nyúlva taszította odébb a hírhozót. »Miket beszélsz, te ökör?!«”

Az ezredes ingerültségén nincs mit csodálkozni. Halálom, halálunk megindoklását a pogromszervezők másként tervezték el. A kiskatona riadtsága és közlése egy sátáni önigazolás lehetőségét zavarta meg.

A Bolyai teret betöltő tömeg pedig szinte percek alatt csöndesedett el. A gyilkolás kéjes érzetét ernyedtség váltotta föl.

– Győztünk, hazamehetünk! – így szólhatott a vezérek utasítása.

A tömeg eloszlott, nyomában vér és csönd maradt a Bolyai téren.

Hetven és valahány társam pedig bántódás nélkül távozhatott a padlásról, a feldúlt és kirabolt székházból.