Magyar eredetű románokká lettünk?

Vincze Jánosnak,

a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsa alelnökének

Bukarest

 

Tisztelt Vincze János!

 

Miután évtizedeken át minden lehetséges módon jeleztem, vagy jelezni próbáltam azokat a veszélyeket, amelyek Európa legnagyobb létszámú nemzetiségét, a kétmilliós romániai magyarságot etnikai létében fenyegetik, és miután emiatt a nyilvános megszólalás lehetősége bezárult előttem, színpadi munkáim legnagyobb részét betiltották, más műveim kiadását pedig egy évtizede nem engedélyezik, kénytelen vagyok visszatérni a tájékoztató levél műfajához. Ön jól tudja, hogy a hetvenes évektől kezdve számos ilyen szövegem fekszik a központi szervek irattárában, és mindahány megválaszolatlan. A műfaj hasznosságának dolgában tehát nincsenek már illúzióim. Az alábbiak megírásával reményem csupán annyi, hogy falra hányt borsó is megőrizheti csíraképességét a jövendő számára.

De miért címzem épp Önnek ezt a levelet? Mert a föntebb említett Tanácsnak Ön az egyetlen ügyvezető alelnöke. Mint köztudomású: annak mindenkori elnökei valójában csak patronálták a testület ünnepélyes működését, az Ön megbízatása viszont nem csupán címzetes. Ettől függetlenül is: szavaimat az Ön személye révén tulajdonképpen annak a kinevezett testületnek szánom, amelyet ez év június huszonhatodikáig úgy hívtak: a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa, egy nappal később azonban hivatalos sajtóközleményekből kiderült, hogy ilyen néven az már nem létezik. Fuit!

Az első kérdés tehát, amelyet a romániai magyarság százezreivel együtt fölteszek Önnek, így hangzik:

 

HOVÁ LETT A MAGYAR NEMZETISÉGŰ DOLGOZÓK ORSZÁGOS TANÁCSA?

 

Erre joggal mondhatná Ön, hogy a kérdés szónoki, hiszen a Tanács nem tűnt el, nem semmisült meg, személyi összetételében sem változott, csak egyszerűen nevet módosított, istenesebb nyelven szólva átkeresztelkedett, vagy átkeresztelték – mire bizony? Valamire, ami azt jelezné, hogy a pártvezetés figyelembe vette számtalan javaslatunkat a Tanács szervezeti kiszélesítésére vonatkozólag? És ilyenformán, ha csak töredékesen is, pótolná az ötvenes években önkényesen megszüntetett, magyarán: betiltott Magyar Népi Szövetséget, amely félmilliós tagságával az alkotmányosan meghirdetett nemzetiségi kollektív jogok megtestesülése volt? Szó sincs ilyesmiről. Az a törekvés, hogy a Tanács szűk körű, ünnepi gyülekezetből demokratikus alapon működő, választott és ilyenformán felelősségre is vonható képviseletté alakuljon: vágyálom maradt. S miközben a vágyálmok rendre szétfoszlottak, nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzetiségi politikában elvi fordulat történt, aminek lényege a következő: hazánkban a nemzetiségi kérdés egyszer s mindenkorra megoldott, ilyen kérdés többé nem létezik, következésképpen nem léteznek a tegnapi értelemben vett, s a régi terminológia szerint számon tartott nemzetiségek sem. Figyeli Ön a sajtót? A hivatalos megnyilatkozásokat? A soha nem deklarált, de minden téren gyakorolt elvi fordulat szerint nem beszélhetünk már romániai magyarságról, német vagy szerb nemzetiségről, hanem csak olyan társadalmi kategóriákról, amelyek etnikai tekintetben a lét és nemlét határán mozognak, különös, átmeneti állapotukban pedig így neveztetnek: magyar, német vagy szerb nemzetiségű románok stb. És ez még viszonylag engedményes beolvasztási szándékok jele! Újabban azonban a romániai magyarság világos fogalmát központi sajtónk még olyanformán is elködösíti, hogy etnikai mivoltunk tagadását egyenesen nagylelkűségnek minősíti, mivel úgymond az országnak minden polgára egyenlő, „attól függetlenül, hogy kik voltak közelebbi vagy távolabbi ősei”. (Scinteia, 1988. szept. 4.) Nem tudom, Ön miként vélekedik erről, tisztelt Vincze János, ám annyi bizonyos, hogy gyerekésszel is könnyű felfogni, miszerint ez a fogalmazás magyarságunkat a múltba utalja vissza, s mint hajdanvolt állapotot nézi el nekünk, de mint jelenidejű valóságot, nem veszi tudomásul, sőt tagadja.

Hogyan jutottak odáig a romániai nemzetiségek, hogy mai állapotukban már csak „közelebbi vagy távolabbi” őseiket illeti meg esetlegesen az etnikum jelzője? Gere Mihály elnök jelentésének homályos, ám tendenciájában annál árulkodóbb indoklása szerint úgy, hogy a sok évvel előbb meghirdetett homogenizálás folyamatában „több történelmi fejlődési szakaszt” hagytak maguk mögött.

Bámulatos folyamat alig másfél évtized alatt! Ésszel föl sem fogható történelmi fejlődési szakaszok, amelyekkel együtt a szóban forgó néptömegek évezredes etnikai-nemzetiségi mivoltukat is maguk mögött hagyták, hogy beolvadjanak a román nemzet fogalmába. Amit hosszú évszázadok folyamán elmulasztottak, azt most megtették tizenöt év alatt. Ennek a metamorfózisnak nevezetes napja pedig 1988. június 27-ike, amikor is kiderült, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsa mire keresztelte magát: a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsává. És mintha összebeszéltek volna, így cselekedett a Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa is. Ezzel is igazolván ilyenformán, hogy

 

MÉGIS LEHET FÁBÓL VASKARIKÁT CSINÁLNI!

 

Az általános fölháborodásról, amellyel a hazai magyar és német tömegek az Önök eljárását fogadták, helyszűke miatt most nem szólok; annyit legföljebb, hogy tömegek nevében nyilatkozó testület a mostaninál mélyebb megvetést nemigen vívott ki magának. De hagyjuk ezt, hogy megkérdezhessem Öntől: azt a Tanácsot, amelyet nagykeblűen is csak szűk körűnek lehet nevezni, ki hatalmazta föl arra, hogy egy kétmilliós romániai nemzetiséget, amely magát magyarnak vallja, fényes nappal, Európában nemlétezőnek nyilvánítson? Hol, mikor és milyen tömegek szavazták meg azt a kollektív határozatot, miszerint a romániai magyarság, amely etnikailag a magyar nemzet része, 1988. június 27-ikétől kezdődőleg nemzetiségét az állampolgárságával azonosnak tekinti, hogy ha kétszáz évvel megkésetten is, lelkesen vesse alá magát napóleoni államnemzet nacionalista követelményének? Nyilván ez is szónoki kérdés. A kollektív önfeladásnak ily szánalmas példájáról nincs tudomása a világtörténelemnek.

Annál inkább az ellenkezőjéről!

Arról például, hogy az erdélyi románok képviselői a múlt század végén, az Osztrák–Magyar Monarchia keretében mily határozottan tiltakoztak a magyar politikai nemzetbe való beolvasztásuk ellen. Jól tudták: minden brutális asszimilációs kísérlet átkereszteléssel kezdődik. Ugyanúgy tudjuk ezt mi is. Akkor tehát a történelmi memória zavaráról van szó? Vagy szánalmas mamelukságról? Nem tartja Ön abszurdumnak, hogy ami ellen az erdélyi románok joggal tiltakoztak, azt most pozitív kommunista eszmeként tárják a romániai magyarság és a nagyvilág elé? És lehetséges az, hogy ami a nemzeti identitáshoz való ragaszkodásban egyik népnek erénye, az a másiknak éppenséggel bűne legyen? Mert nem titok ugyebár, hogy aki ma elítéli a Tanács látványos pálfordulását, azt nyilván hazafiatlansággal fogják megvádolni, és ez csupán az enyhébb megítélés.

Vitára pedig nincs lehetőség. Így senki sem mondhatta el nyilvánosan, hogy amiként nincsenek örmény nemzetiségű oroszok, finn nemzetiségű svédek vagy angol nemzetiségű németek, ugyanúgy lehetetlenség magyar nemzetiségű románokról beszélni, mivel a román melléknév köztudomásúlag etnikumot jelez, magát az újlatin nyelvet beszélő román nemzetet. Hát újlatin nyelvet beszél a finnugor nyelvcsaládhoz tartozó magyar? Traian és Decebal nyelvét beszélik a szebeni szászok? De kitől kérdem én ezt? Egy frissen közibénk keveredett dél-amerikai spanyoltól, vagy attól a közügyi férfiútól, aki még jól emlékezhetik a Román Kommunista Párt meghirdetett lenini nemzetiségi politikájára?

És hadd tegyem hozzá: esetleg emlékszik saját valamikori meggyőződésére is a nemzetiségi jogok dolgában. Fölösleges kérdések helyett azonban közölni szeretném Önnel és mindazokkal, akik asszimilációs mohóságukban úgy gondolják, hogy a valóság elvi deklarációkhoz igazodik: a magyar népnek az a része, amely hetven év óta a román állam keretein belül él, és amely az ország döntő többségét alkotó román néppel együtt keresi boldogulását a közös hazában, mindennek ellenére az maradt, ami volt, és így nevezi meg önmagát: romániai magyar nemzetiség. Kétmilliós tömegét olyan egyedek alkotják, akik magukat a legvadabb faji üldöztetés idején is magyaroknak vallották, vallják ma is minden átkeresztelési kísérlet ellenére. Ez nem erény és nem bűn, nem hősiesség, és főleg senki ellen sem irányuló magatartás, pusztán és természetesen: evidencia. Kollektív létét, létszámát, településeinek jellegét, megoszlását, történelmi múltját el lehet hallgatni, meg is lehet hamisítani, erdélyi városok, falvak lakóinak nemzetiségi megoszlását államtitokká lehet nyilvánítani: Európának e legnagyobb nemzetisége objektíve mégis létezik, és minden idegszálával fenn akar maradni az egyetemes emberi világ sokszínűségében. Annál döbbenetesebb most, hogy e népnek világszerte ismert és elismert etnikumát az Önök Tanácsa önkényesen megfosztja identitásától, és olyan keverék etnikumot hirdet meg, amely valójában nem létezik. Ehhez már nevetséges ráadás egyes történészek nyílt vagy burkolt kísérlete annak bizonyítására, miszerint a romániai magyarságnak jó egyharmadát kitevő székely tömegek az idők hajnalán elmagyarosított románok lennének, ezeket tehát vissza kell vezetni az anyanemzet kebelére.

 

LEHETSÉGES ILYEN KÍSÉRLET A FASIZMUS LEVERÉSE UTÁN?

 

Igen, ezt kérdi az Önök deklarációja kapcsán minden épelméjű ember, jól tudván, hogy a nemzeti szuverenitások eszmekörével együtt újjászületését éli a földkerekség legváltozatosabb nemzetiségeinek, elnyomott kisebbségeinek egyenjogúsági törekvése is. Hát akkor Ön ne tudná, hogy az emberi jogok kiteljesedése világfolyamat, és mindinkább érzékelhető valóság a szocialista táboron belül is? Ennek nemzetiségjogi hangoztatása viszont a nacionalizmus vádját vonja a fejünkre, holott csupán azt valljuk határozottan, amit a román nép elődei is vallottak: hogy minden körülmények között megőrizzük nemzeti identitásunkat. Bűn ez? Nacionalizmus? Akadálya bármely szocialista szellemiségű egységnek? Elszigetelődés? Történelmi nosztalgia? Igen, mondják az egyetlen államnyelv, az egyetlen, államvallássá szigorodott történelemszemlélet, az egyetlen nemzet létjogosultságának fanatikusai; igen, mindez történelmi nosztalgia, és már nem is az elmúlt, ezeréves magyar államiság, hanem inkább egy közelebbi emlék: a negyvenes évek második felének valóban demokratikus szellemiségű nemzetiségi jogrendszere, felépítménye iránt, melyet a Groza-kormány rövid korszaka teremtett meg, és amelyet máig legnagyobbrészt fölszámoltak. Ami szerény személyemet illeti: nem kívülről, hanem belülről próbáltam szembeszegülni minden törvénytelen intézkedéssel, alkotmányos jogokra és máig vissza nem vont törvényekre hivatkozva. Tették ezt velem együtt mindazok, akiket az évek folyamán kisöpörtek a Tanácsból, s a közélet más fórumaiból is. Bizonyos vagyok benne, hogy jelenlétük esetén a Tanács átkeresztelkedése nem részesült volna egyhangú jóváhagyásban.

De mit beszélek! Jóváhagyás? Mintha talán Önök megszavaztatták volna új minőségünket a mamelukjaikkal! Akik minden körülmények között mindent tudomásul vesznek? És azután felolvassák a kezükbe nyomott, szánalmas szövegeket. Ismét fölösleges kérdésekbe bocsátkozom. Ezért inkább azzal zárom ezt a gondolatsort, hogy emlékeztessem Önt arra, miszerint a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának e mostani eljárása valójában csak megismétlése egy régebbi kísérletnek, amelyet mindeddig a letűnt román burzsoázia sovén köreinek tulajdonítottunk. Hadd idézzem emlékezetébe a harmincas évek parlamentjének azt a mozzanatát, amikor az ország egyik vezető politikusa így szólt Bethlen György magyar képviselőhöz: „A román kormány nevében kijelentem teljes őszinteséggel, hogy hívei vagyunk a kisebbségek egyenlőségének, de ennek conditio sine qua nonja az Önök őszinte kijelentése, hogy románok, és elfelejtik, hogy magyar állampolgárok voltak.” Bethlen György nem rendelkezett mai tanácstagjainknak vakmerőségével, így sem őszintén, sem hazug módon nem jelentette ki, hogy a kisebbségi magyarok: románok. Így nem is szerzett kormányhíveket egy olyan egyenlőségnek, amely a kollektív önfeladás szánalmas megalázottságából születhet. Mit szereztek ezzel szemben Önök e mostani eljárásukkal, amelyet nem egy tanácstag ésszerű kompromisszumnak, horribile dictu, Bethlen Gábor-i okos taktikának merészel minősíteni? Föltéve, hogy a valósággal szembe mernek nézni, Ön is megállapíthatja: a romániai magyar tömegek megvetésénél egyebet nem szereztek, és hadd tegyem hozzá: humánusan gondolkodó román írókartársaim őszinte részvétüket nyilvánították ez alkalomból, az ilyen nemzetiségi képviselet láttán.

Mindezek után fölmerül a jogos kérdés: egy olyan fantom-nemzetiségnek, amilyen az Önök deklarációja szerint a magyar nemzetiségű románság, sőt legújabban: magyar, vagy éppenséggel homályos eredetű románság, vajon miért lenne szüksége egyértelműen magyar anyanyelvi kultúrára?

Miért is? – kérdi évtizedek óta a tanügyminisztérium, és ennek megfelelően injekciózza magyar gyermekek százezreinek agyába a szigorú tételt, miszerint ők is a dákorománok egyenes leszármazottai. Miért vajon? Mert a janicsárképzésnek elemi feltétele volt mindig az eredettudat teljes kioltása a gyermeki lélekben. Ám akkor az újjákeresztelt Tanács legutóbbi plenárisán Gere Mihály elnök miért jelentette ki mégis a következőket: „Romániában az anyanyelv akadálytalan használata, a nemzetiségek sajátos kultúrájának fejlesztése nem csupán megkülönböztetett fontosságú alkotmányos elv, hanem az oktatásra, s egyáltalán, a művelődési-szellemi életre egyaránt kiterjedő, széles hatókörű, kézzelfogható valóság.”

Igen, mindezek régen meghirdetett elvek és törvények is, kettős szereppel: egyrészt, hogy bármely postaigazgató és személyzeti főnököcske felrúghassa mindahányat, másrészt, hogy bármely kritika esetén hivatkozni lehessen rájuk. A végtelenségig! A végső megoldásig, amíg el nem tűnnek a nemzetiségek. A föntebb idézett, nyakatekerten bombasztikus állítás tagadására pedig balzaci méretű epikai tényanyagot tudnék Önnek fölsorakoztatni. Meggyőzőbb lehetnék statisztikai számadatokkal. Ha – néhány elemi adat kivételével – a nemzetiségi statisztika nem lenne államtitok. Amit manapság szónokaink unos-untalan fölhoznak, már régen csak a maradványait jelzi

 

EGY VALAHA LÉTEZETT NEMZETISÉGI FELÉPÍTMÉNYNEK.

 

Nos, az állítás így hangzik: az anyanyelv használata akadálytalan. A „kézzelfogható valóság” pedig azt mutatja, hogy a nyilvános anyanyelvi megszólítás lehetőségét már régen száműzték a közélet minden területéről: a párt- és tömegszervezeti gyűlések, az ipari termelési értekezletek keretéből, a bíróságok gyakorlatából, a hivatalos ünnepségekről, de még abból a testületből is, amelyet úgymond, a romániai magyarság képviseleteként hoztak létre. Az anyanyelv akadálytalan használatának jegyében jött létre valóban a Román Rádió szerény keretű magyar műsora Marosvásárhelyt és Kolozsvárott. És hol vannak már azok? Ki és mikor indokolta meg statáriális jellegű beszüntetésüket? Az anyanyelv akadálytalan használatának jegyében jött létre a Román Televízió heti háromórás nemzetiségi adása, a magyar mellett német nyelven is. És hol van már az? Betiltását az energiaválság „indokolta”, visszaállításának lehetőségét az egy ország, egy nemzet elve akadályozta. Hozzam föl példának szomszédos államok nemzetiségi televíziós adásait? De hisz jól tudom a választ, miszerint a szocializmusnak nincs egyetemes érvényű modellje. De mi köze van nemzetiségi rádió- és televíziós adások betiltásának a szocializmushoz?

Mondandómat a bőség zavara terheli. Nem az a gondom, hogy az anyanyelv úgynevezett akadálytalan használatának cáfolatára mit említsek föl, hanem, hogy helyszűke miatt mit kellene most mellőznöm. Személyes drámákat? Tragédiába fúló eseteket az anyanyelvi megszólalás miatt? A többségi nacionalizmusnak naponta szaporodó, és némely esetben már vandál megnyilatkozásait falun és városon, vendéglőkben és a vonatokon? Avagy az iskolákban, ahol a román nyelv tanulásának intenzívebbé tétele végett magyar gyermekeknek megtiltatik, hogy szünetben egymás között magyarul beszéljenek? Avagy azt mellőzzem most, hogy anyanyelvi megszólalás miatt a hadseregben kiskatonákat számos esetben nyomorékká vertek? Hagyjam máskorra annak elbeszélését, hogy ugyancsak a hadsereg keretében miként égettek el máglyán magyar nyelvű könyveket, köztük szerény személyemnek egy olyan munkáját is, amely a bukaresti Kriterion Kiadónál román nyelven is megjelent? Ne rajzoljam meg Önnek azt a pártaktivistát, aki egy színházi jegyiroda kétnyelvű feliratát – Deschis – Nyitva – őrjöngve szaggatta le, és taposta össze, mint szörnyű uszítást az állam rendje ellen?

A nemzeti fanatizmus jegyében szított xenofóbia szaporodó jeleire most lehetetlenség kitérnem. Tragikomikus regényrevalót mesélhetnék Önnek azokról a tisztségviselőkről, akik nemzeti küldetést vélnek betölteni azzal, hogy a magyar trikolórra emlékeztető színeket: a pirosat, fehéret és zöldet kifogásolják, tiltják be véletlenszerűleg együttes előfordulásukban, mint például textil ruhaneműn, városi virágágyásokban, színházi díszletekben, tömbháztervek színes makettjeiben. S ha Ön most arra szólít fel engem, hogy komoly mondandómba ne keverjek komolytalanságot, elküldöm Önnek azt a regényt, amelynek szerzője többek között így vélekedik: azért nincs kedve Marosvásárhelyt vendéglőben ebédelni, mert elviselhetetlen a magyar pincérek sovén magatartása. Ennek legfőbb megnyilatkozása pedig: hogy birkasültjéhez piros paradicsomot, fehér retket és zöld paprikát mellékelnek.

Ezen nevetni lehetne, ha a xenofóbia nem lenne betegség. Ez esetben, lám, épp írói betegség, zsurnalisztabetegség, de hadd tegyem hozzá: dilettánsok betegsége. A tegnapi és mai román irodalom javának ehhez semmi köze nincsen. Az említett regényt, amelynek címe: Ademenirea, általam becsült román kollégáim is szemétnek tartják. De kik azok, akik manapság ilyen szemetet állami dotációval kiadnak?

Azt hiszem, szellemiségükben ugyanazok, akik iskolai ünnepségeink – például a ballagások – keretéből száműzték a magyar énekeket és szavalatot; akik nem engedélyezik az erdélyi képzőművészeti kiállítások kétnyelvű megnyitását; akik idén már betiltották a diákoknak a ballagási kártyák kinyomtatását, akik színházaink magyar tagozatainak plakátjain nem engedélyezik intézményük magyar nyelvű megnevezését; akik Marosvásárhelyt például zsilettpengével kapartatják le kirakatok üvegéről az utolsó magyar feliratot is: akik úgy vélték, hogy 40 év után immár tűrhetetlen az olyan utcanév, mint Ady, Vörösmarty, Arany János, Kossuth Lajos stb., stb.

Manapság szóban és írásban sokan megkérdik tőlem: az Új Élet főszerkesztőjeként miért vállalom azt a megalázó kényszert, hogy helységneveinket nem nyomtathatjuk ki az anyanyelvünkön. Hiszen az magának a nyelvnek a megbélyegezettsége. Úgy van. Tiltakoztam is ellene – hasztalan. Így, minden kartársammal együtt e megbélyegzettséget magam is viselem, ahogyan a harmincas évek végén viselte egy Kacsó Sándor, Gaál Gábor, Kós Károly vagy Kuncz Aladár. Ők annak idején abban reménykedtek, hogy a demokratikus eszmék győzelmével életre kel újból a nyelvi tolerancia is. A román kormánynak a Nemzetiségi Statútumról szóló, 1945. február 7-én kelt 86. számú törvényrendelete véget vetett a nemzetiségek nyelvi megbélyegzettségének is. A Statútum 13-ik paragrafusa így szól: „A nem román nyelven megjelenő napilapok és időszaki sajtótermékek megjelenési székhelyüket, valamint az ország többi helységeinek nevét az illető nemzetiség nyelvén jelölhetik meg.”

Íme, ezzel a jogunkkal éltünk 43 éven át. Most újból elvesztettük. Ha Ön, a nemzetiségi tanács ügyvezető alelnökeként e jogtiprás ellen szót emelt volna, akkor önt azonosítani lehetne azzal a Vincze Jánossal, aki illegális kommunistaként a királyi Románia börtöneit is megjárta.

Anyanyelvünk akadálytalan használatának leglátványosabb cáfolata pedig az az idei rendelkezés, amely hazai nemzetiségi sajtónk számára betiltotta a helységnevek magyar és német nyelvű változatának használatát. Milyen indokkal? Nincs indoklás. Milyen törvény alapján? Nincs ilyen törvény. A régi törvények azonban, amelyek Antonescu dicstelen korszakának ilyen irányú rendelkezéseit is érvénytelenítették, elvileg ma is érvényesek. De csak elvileg. Miért nem gyakorlatilag is? Mert egyesek szerint, akik soha nem tudtak megbékélni az egyenjogúságnak sem polgári, sem szocialista, még kevésbé kommunista elveivel, ezek a törvények úgymond a kisebbségi nacionalizmusnak tett engedmények voltak. Így tehát a romániai magyarság, avagy a német lakosság 600-800 és ezeréves települései a puszta nevükkel holmi nacionalizmust konzerválnának? A román nép nemzeti önérzetét bántják e fogalmak, hangoztatják mások, magát a román népet is megrágalmazva. A román népet sohasem bántotta, hogy míg Eminescu Tirgu-Mures városában szállt meg, addig Petőfi Marosvásárhelyről indult a fehéregyházi csatatérre – meghalni a világszabadságért. A román népet soha sem bántotta, hogy míg legjobbjai Sibiuban egyesültek a nemzeti gondolat jegyében, addig egy Bruckenthal Hermannstadtnak gyűjtött nagyértékű műkincseket. A példákat sorolni lehetne, ha abszurd tiltással szemben ésszerű érvet felhozni egyáltalán lehetséges. S ha azt is elgondolom, hogy Európában, a humanizmus bölcsőjének kontinensén, a huszadik század végén elemi jogaiban akadályozott anyanyelvemen kell tiltakoznom dél-afrikai faji üldözések ellen, már-már igazat adok azoknak az esztétáknak, akik drámai műfajban csak az abszurdot fogadják el korszerűnek.

 

EGY ISKOLAI HÁLÓZAT FÖLSZÁMOLÁSÁRÓL

 

Mit állít folytatólag az elnöki jelentés? Hogy a nemzetiségek sajátos kultúrájának fejlesztése ugyancsak „kézzelfogható valóság”. Valóban így volt ez, míg a Magyar Népi Szövetség fölszámolásával egyidejűleg a kultúrpolitika teoretikusai meg nem fújták és fúvatták karrierista magyarjainkkal is a nemzetiségi elszigetelődés veszedelmének kürtjeit. Izoláció! – mondták a tanügyminisztériumban, és fölszámolták az eladdig demokratikus vívmánynak tartott önálló magyar iskolai hálózatunkat. Izolacionizmus! – vették revízió alá a kolozsvári Bolyai Magyar Tannyelvű Állami Tudományegyetem létrehozatalának elvi indoklását, majd egyesítették a román Babeş Egyetemmel. Lett belőle Babeş–Bolyai, majd ezután se nem Babeş, se nem Bolyai, csak Cluj-Napoca Egyeteme, amelynek keretében gyakorlatilag teljességgel megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Hogy megannyi diszciplínából alig néhány humán tantárgy még anyanyelvünkön sorvadozik, a lényegen semmit sem módosít. Az elszigetelődés elleni küzdelem jegyében került sor ezután valamennyi fontos tanügyi intézményünk egyesítésére, majd teljes vagy részleges megszüntetésére. Sokszor fölsoroltuk ezt már Önnek, Önöknek a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának büróülésein is. Ilyen sorsra jutott többek közt: a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzője, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola, a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet (zenei és képzőművészeti tagozattal), a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola; 4-500 éves fennállás után így szűntek meg létezni a kultúrhistóriánk büszkeségeiként számon tartott kollégiumaink, amilyen volt: a kolozsvári Református Kollégium, a marosvásárhelyi Református Kollégium, a gyulafehérvári Majláth Kollégium, a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium, a zilahi Wesselényi Kollégium, és ezekhez hasonló fellegvárai a kisebbségi kultúrának Váradon, Szatmáron, Aradon és Temesvárott, Csíkszeredában stb. Hogy ezek nem szűntek meg, csak átalakultak, a kornak követelményei szerint? Valóban csak átalakultak és módosulnak folyamatosan. Évenként csökkentett magyar tanítási nyelvű osztályokkal működnek, míg a román osztályok számát ott is növelik – főleg Székelyföldön –, ahol azt csupán 4-5 román nemzetiségű tanuló érdeke kívánja. A hírhedett numerus clausus szellemében megszabott nemzetiségi keretekből így szorulnak ki és kényszerülnek román osztályokba magyar tanulók hatalmas tömegei, amelyeknek létszáma húsz évvel ezelőtt kb. 40 000 volt. Hogy ma mennyien vannak? Államtitok. Olyannyira, hogy idén már több megyei székhelyen betiltották az osztálynévsorokat tartalmazó ballagási kártyák kinyomtatását is. Ezek ugyanis az anyanyelvi oktatás rohamos térveszteségeiről árulkodnak. De osztálynévsorok híján is erről beszélnek olyan jelenségek, mint például a sok éven át „nemzetiségi vívmány”-ként számon tartott marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar nyelven előadott diszciplínáinak fokozatos megszüntetése, és ezzel egyidejűleg a magyar nemzetiségű főiskolások arányszámának a kezdethez viszonyított idei 70%-os csökkenése; az anyanyelvi felvételi vizsgák betiltása az ország összes többi főiskoláin, minek következtében a pánikba esett szülők tízezrei irányítják gyermekeiket alsóbb fokokon is román iskolákba, hogy a felvételi vizsgákon jobb eséllyel indulhassanak. S mind többen vannak, akik ezt az esélyszerzési lehetőséget már az óvodával kezdik. Ezek a szülők már régen a bőrükön tapasztalják annak a koncepciónak az érvényesülését, amely az államvezetés szintjén sok évvel ezelőtt így hangzott el kérdés formájában: vajon az amerikai bevándorlók igényelhetnek-e Chicagóban magyar, szerb vagy bármilyen, úgynevezett anyanyelvi főiskolát? Nem kötelességük-e igazodni az angol nyelvű társadalomhoz?

Nemzetiségi létünk s jogaink megítélésében ez merőben új felfogás. Úgy is mondhatnám: az elhangzott kérdéssel kibújt a szög a zsákból. Csakhogy úgynevezett bevándorlásunk e földre nem kétszáz, hanem több mint ezer esztendeje történt, őseink pedig nem egy akkori kelet-európai Amerikában találták magukat, hanem a Kárpát-medencében, amely vérzivataros századok folyamán önálló etnikumok, nemzeti kultúrák színhelyévé lett, de nem népek kohója. Ha tehát azt hozom föl példaként, hogy az erdélyi magyarság iskolai hálózatának kezdetei a 14. századba, főiskolai szintű intézményeinek hagyományai a 16. századig nyúlnak vissza, nem ősiségünkkel dicsekszem, csupán az említett amerikai párhuzamot minősítem teljes képtelenségnek. Ám érveink, panaszaink, tiltakozásaink szemernyit sem befolyásolják azt az iskolapolitikát, amelynek határozott célja már régóta mindenki számára világos: a Groza-kormány periódusában megvalósított nemzetiségi oktatási hálózat teljes fölszámolása. Hosszú évek folyamán ez jórészt megtörtént. Anélkül, hogy ezt valaha is nyíltan bírálták volna. A csöndes, de szívós, százarcú taktikával működő gyakorlat folyamán az anyanyelvi oktatás terét nagyjából az elemi oktatás terére szűkítették. Azért mondom, hogy nagyjából, mert hiszen mutatóba maradtak még közép- és felsőbb szintű keretek is, amelyekkel szükség esetén példálózni lehet. Ezeknek arányait a reális szükségletekhez képest csak az a statisztikai fölmérés mutatná ki, amelyből kiderül: mekkora az iskolaköteles magyar gyermekek létszáma, és ezzel szemben hány helyet biztosít számukra a minisztériumtól megszabott „nemzetiségi keret”. Statisztika híján eddig a már betiltott érettségi kártyák jelezték, hogy például a székelyföldi városok román tanítási nyelvű osztályaiban a tanulók 90 százaléka magyar nemzetiségű. A választás szabadsága, mondják erre cinikus tanügyminisztériumi elmék. Nem! Ez a kényszer választása. Ez lenne az elnöki jelentés szerint a „reális jog és lehetőség a tanuláshoz a nemzetiségek anyanyelvén is”.

E tudatosan ködösítő fogalmazásban az is szócskának félrevezető szerepe akkor is megmarad, ha ezt a „reális jogot” csak egyetlenegy szál gyermek igazolja. Ennek az állapotnak mihamarabbi eljövetelét hajszolják az olyan intézkedések, mint:

– a magyar nyelvű tankönyveket szerkesztő munkaközösségek megszüntetése Kolozsvárott és Váradon;

– magyar nyelven egy szót sem értő tanítók, tanárok tömeges kihelyezése a Székelyföld városaiba és falvaiba, és nem egy helyt olyanformán, hogy magyar nemzetiségű pedagógusokat bocsátanak el, vagy helyeznek át lakóhelyüktől távoli kisebb körzetekbe;

– a kolozsvári egyetem magyar szakos végzettjeinek kihelyezése a mellékszakra való hivatkozással – amely román, francia, vagy német és angol –, az ország legtávolabbi, keleti és déli megyéibe, ahonnan sok ezer magyar értelmiségi próbál immár évtizedek óta erdélyi szülőföldjére visszavergődni;

– történelem szakos, magyar nemzetiségű tanárok, tanítók áthelyezése képzettségüktől idegen munkakörökbe azzal a nyílt indoklással, hogy Románia történelmét csak román nemzetiségű személy taníthatja.

Kérdem Öntől, az utóbbinak sincs semmi köze a fajiság, az első és másodrangú állampolgár szellemiségéhez?

A példákat még sorolni lehetne.

Ehelyett hadd zárjam tanügyi tapasztalataimat egy epikus mozzanattal. Szemtanúja voltam, amikor az állásából menesztett kovásznai magyar tanárnő sírva borult a helyére kinevezett bukaresti román tanárnő vállára, aki így szólt hozzá: bocsáss meg nekem, jól tudod, hogy akaratlanul vétek ellened. Az én kihelyezésem éppoly szigorú rendelet, mint a te elbocsátásod.

Ugye nem csodálkozik Ön azon, hogy a kovásznai magyar tanárnő végül disszidensként, Svédországban kötött ki. És hányan vannak még, akik ilyen okok miatt várják útlevelüket a végleges távozásra!

És hányan vannak, akik ehhez hasonló okok miatt a törvénytelen határátlépés halálos veszedelmeit is vállalják. Hasonló okot mondok, de törvényesen indokolatlan, és főleg értelmiségieknél tartott, évek óta zajló, sorozatos házkutatásokat értek rajta. Amikor aranykutatás címén történelmi tárgyú könyveket koboznak el európai hírű orvosprofesszoroktól, íróktól, tanároktól. amikor néhány magyarországi újság, folyóirat elegendő ok a rendőrségi zaklatáshoz és emberi megaláztatáshoz; amikor egy huszárosan zsinórozott „magyar kabát” elegendő ok a hatósági megpofoztatáshoz.

De mindezeknél fontosabb most azt kérdeznem Öntől is, tisztelt Vincze János:

 

HOL VAN MÁR AZ ARÁNYOS KÉPVISELET?

 

A parlamentben megvan. A megyei, városi, községi tanácsok szintjén is. Erről minden választáskor tudósít bennünket a sajtó. Hogy képviselőink miként töltik be tisztségüket: nem sajátosan nemzetiségi probléma, a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsának tagjait kivéve. Azokat tehát, akik nem vegyesajkú választók, románok, magyarok, németek nevében, hanem kizárólag a romániai magyarság képviselőiként beszélnek minden alkalommal annak „soha nem tapasztalt boldogságáról”, „kultúrájának páratlan felvirágzásáról” és hasonlókról. De milyen ezzel szemben a tényleges hatalom gyakorlásának arányos képviselete azokban a megyékben, amelyeknek lakossága legalább 50 százalékban, vagy éppenséggel 80 százalékig magyar nemzetiségű? Nálamnál Ön jobban tudja, hogy egy korábbi időszakhoz képest a megyeszékhelyeken és a municípiumoknak nevezett városok operatív pártszerveiben magyar nemzetiségű titkárok már csak elvétve találhatók. Állami karhatalomról, biztonsági szervekről most nem beszélek. Hanem csupán a tömegesen leváltott üzemi és gyárigazgatókról, líceumi igazgatókról, kereskedelmi, egészségügyi, mindenfajta állami felügyeleti szervek, könyvtárak, múzeumok, társadalmi egyesületek „lecserélt” vezetőiről, akiknek utódai lehetnek jobbak, lehetnek rosszabbak, ám semmiképpen sem az ő hibájuk, hogy nem ismerik a helyi nemzetiség nyelvét. Kinevezőiktől azonban jogunkban áll számon kérni az Alkotmány 22. szakaszának arra vonatkozó előírását, hogy nemzetiséglakta vidékeken olyan tisztségviselőket kell kinevezni, „akik ismerik a helyi lakosság nyelvét és életmódját”. Ez az alkotmányos követelmény már régen feledésbe merült, mint annyi más törvény, amelyeknek emlegetése csak ironikus mosolyra késztet minden rendbéli hatalmasságokat. Ám egy adóügyi tisztviselő még mindig jobban megérteti magát a számok nyelvén, mint az a színházigazgató, aki a rája bízott magyar tagozatnak nem ismeri sem nyelvét, sem kultúráját, se mai, sem klasszikus szerzőit; vagy az a múzeumigazgató, aki 1848-as ereklyéinket olybá veszi, mintha ócskapiacon vásárolt giccstárgyak lennének, erdélyi magyar festőművészeti remekeinket pedig a pincébe utalja. Külön kis rémtörténetem lenne az Ön számára a marosvásárhelyi Nagy Imre-galéria önkényes, állami szerződést szegő fölszámolásáról.

Most, hogy ezeket fölsorolom, lelki füleimmel hallom a közismert hivatali választ: a nemzetiségi hovatartozás a mi társadalmunkban nem lényegi kérdés. A fontos az, hogy tehetséges vezetők kerüljenek mindenütt az élre. Rendjén! De ki hiszi el, hogy a kétmilliós hazai magyarság főleg „lecserélhető” tisztségviselőket „termel ki magából”, és csak elenyésző mértékben olyanokat, akik a törvényszabta arányok szerint kinevezhetők felelős munkakörökbe. Felelős emberen most – a lebecsülés legcsekélyebb szándéka nélkül – nem a kőmívesbrigád vezetőjét értem, hanem például a nemzetiségi oktatással foglalkozó államtitkárt.

 

ÖNMAGUNK IRÁNTI KÖTELEZETTSÉG VAGY SINE QUA NON?

AKI NEM BESZÉL ROMÁNUL, AZ NEM ÉLHET ÁLLAMPOLGÁRI JOGAIVAL?

 

Mélységes és nem indokolatlan aggodalommal, sőt riadalommal ezt kérdik most a romániai magyarság tömegei, főleg idősebb nemzedékei a Tanács keretében elhangzott elnöki jelentés ilyenszerű mondatainak olvastán: „A román nyelv elsajátítása a magyar nemzetiségű román honpolgárok… által távolról sem egyszerű kötelezettség, hanem egyik feltétele… az összes honpolgári jogok teljes gyakorlásának…”

Hogy is van ez? Minden eddigi nyelvkampány során a nemzetiség önérdekére esett a hangsúly, bármilyen kényszerítő nyomás gyanújának elkerülése végett, és arra való tekintettel is, hogy a nyelvek egyenlőtlenségének jelszavával Európában ma már neorasszista törekvések sem számíthatnak sikerre. Így tehát a román nyelv minél jobb elsajátításának kérdése főleg az iskolai oktatáshoz kapcsolódott. Többek közt olyanformán is, hogy annak ürügyén Románia történelmének anyanyelvi oktatását a legalsóbb szinten sem engedélyezték, aminek pedagógiai lehetetlenségéről soha nem sikerült meggyőznünk a tanügyminisztériumot. Ment, ahogy megy mai napig is, az abszurdumok következményeit legföljebb a szülők kommentálják, amidőn – kivált székely falvakban – késő esti és hajnali órákban is, nemegyszer rokoni segédlettel, szótárforgatással (ha van!) próbálják megfejteni a kis nebulónak leckeként feladott 17. századi román krónikát.

Ám ezúttal egészen másról van szó. Arról, hogy a román nyelv elsajátítása „távolról sem egyszerű kötelezettség”, mint például, hadd tegyem hozzá: az adófizetés, a katonai szolgálat és a közerkölcsök betartása. Hanem ennél is több: egyik feltétele, sine qua nonja, „az összes honpolgári jogok teljes gyakorlásának”. Soroljuk föl, hogy logikailag ebből mi következik? Hogy ezek szerint az Alkotmányban biztosított emberi jogok a nemzetiségek számára a román nyelv ismeretéhez vannak kötve? Enélkül tehát nincs munkához való jog? Nincs választási jog? Nincs törvény előtti egyenlőség? Az elnöki jelentés szövegének szerkesztői minden jel szerint megelégelték az önkéntesség elvének hangoztatását, az önérdek rábeszélő toleranciáját, hadd jegyezze meg egyszer s mindenkorra magának az a konok székely veterán: a román nyelv ismerete nélkül ne merjen a kapun sem kilépni. És bármennyire is elvetették ezzel a sulykot: valójában egy mind nagyobb mértékben érvényesülő gyakorlatot szentesítettek. Azt, hogy a román nyelv nemismeretének vagy tökéletes nemismeretének ürügyén érettségizett diákok ezreit buktatják el változatos szintű felvételi vizsgákon, amelyekre néhány évvel ezelőtt még anyanyelvükön pályázhattak. Íme az egyik ellentmondás, amelynek következtében az anyanyelvi tanulás jogát megsemmisíti egy úgynevezett kötelezettség. S ha most Ön arra figyelmeztet, hogy a hamis általánosítás hibájába esem, akkor egyperces novellák sorozatát mesélhetném el azokról a kubikosokról, akiket földásó, -hordó munkára azon a címen nem alkalmaztak a Marost szabályozó munkáltatóknál, hogy nem ismerik a román nyelvet. És mit sem segített rajtuk a munkaelosztónak az az írásos válasza, miszerint nem tolmácsokról, hanem fizikai munkásokról van szó. (Egy ilyen épületes vita írásos dokumentumának fotómásolatát rendelkezésére bocsáthatom.)

Gondolatsoromat összegezve: az elnöki jelentés föntebb idézett szövege objektíve nem egyéb, mint a nemzetiségi egyenjogúságról hozott alkotmányos törvények nyílt tagadása.

Levelem befejezéseként pedig hadd fűzzek néhány megjegyzést a csupán futólag említett

 

NEMZETISÉGI SÉRELMEK GYÁSZOS KÖVETKEZMÉNYÉHEZ.

 

Ez pedig: a tömeges kivándorlás drámasorozata. Mert Önnek is tudnia kell: ami a romániai magyarságot illeti, már rég nem arról van szó, hogy egyesek, némelyek és mások családegyesítés okából kérik végleges távozásukat az országból. Amennyiben a Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsa felelősen óhajtotta volna tájékoztatni a párt- és államvezetőséget a mai nemzetiségi lét súlyos kérdéseiről, mindenekelőtt erről a jelenségről kellett volna szólnia. Jól tudom persze: közéletünkben még mindig élő és ható tényező az a felfogás, miszerint ha valamiről nem beszélünk, az nem is létezik. A struccpolitikának ezt a válfaját a valóság már rég szembekacagta. Kacagta? Emberi könnyek özönével cáfolja naponta, mikor a vasútállomásokon bútorral, családi könyvtárral és minden menthető kacattal megrakott konténerek mellett szülő a gyermektől, testvér a testvértől búcsúzik végleg, mert hiszen e családcsonkulások véglegesnek tekinthetők. Fél évszázad alatt a romániai magyarságnak ez a harmadik nagyobb méretű emigrációs hulláma, és talán a legdrámaibb, mivel potenciális méretei fölmérhetetlenek. A végleges távozás végett törvényesen benyújtott kérvények száma ugyanis távolról sem azonos az emigrálás szándékát érlelők tömegével. Tisztsége folytán Önnek tudnia kellene, hogy van olyan megyeszékhely, ahol a szemtanúk becslése szerint egyetlen napon közel ezer személy óhajtott volna bejutni végleges távozási kérelmével az emigrációs bizottság színe elé. És számít az, hogy nagy részüket első ízben elutasítják? Hogy hálátlanoknak, sőt hazaárulóknak minősítik őket? Tiszteletteljes kérelmükkel – valóságos indokaikról nem szólva – addig ostromolják a hivatalt, míg végül jóváhagyatik, hogy viszonylag jó anyagi körülményeiket, családi házukat, szeretteiket elhagyva, nekivágjanak az ismeretlenségnek, vállalják a mindent-újrakezdés kálváriáját, még a vagonlakást is apró gyerekekkel. Mi ez, Vincze János? Ne kerülgessük a szót: tömeges menekülés az ezeréves szülőföldről. Menekülés – törvénytelenül is, a szökés halálos veszedelmeit is vállalva. Miért vajon? Ön bizonyára azt mondja, hogy hiú reményekre alapozott anyagiasság, kalandvágy, félrevezetettség áldozatairól van szó. Részint ez is lehetséges. Ám akikkel magam beszéltem – százakkal –, megrendítő tényekkel, az emberi megaláztatások hihetetlennek tűnő példáival vallották meg, hogy távozásuk okai távolról sem azok, amelyeket a kivándorlási bizottságok előtt hangoztattak; nem a beteg és öreg nagynéni, nem a forrón szeretett harmadunokatestvér és az örökölt lakás, hanem gyermekeik jövőjének féltése. Mitől? Attól az iskolapolitikától, amely megannyi óvatos taktikázás után ma már nyíltan és gátlástalanul fosztja meg a magyar nemzetiségű tanulók újabb tömegeit az anyanyelvi oktatás maradék lehetőségeitől is. Teljesen érthetetlen, hogy úgy-ahogy még működő magyar tanügyi egységekbe kihelyezett tanítók, tanárok, akik a tanulók anyanyelvén egyetlen szót sem értenek, önkényesen dobhatják félre az eddig használt, magyar nyelvű tankönyveket, mint szükségtelen, „nacionalista” kacatokat. Ki hatalmazza fel őket erre, és miért nem kell tartaniuk semmilyen felelősségrevonástól? Mert a jelek szerint a cél szentesít bármilyen eszközt; elvileg még érvényes tanügyi normák önkényes fölrúgását is.

És mit vallanak még a gyermekes szülők? Hogy utódaik hiába válhatnak jó román szakemberekké, ha nemzeti nyelvükben és kultúrájukban csököttek maradnak, félanalfabéták, saját népük történelméből pedig főleg azt sulykolják a tudatukba, hogy nem egyebek dák városokat leromboló ázsiai hordák leszármazottainál. Az amerikai kohó mintájára szervezett köznevelés: az asszimiláció legeredményesebb eszköze, aminek alkalmazását sok helyütt már az óvodában kezdik, sőt a napközi otthonokban is.

Mindezekhez képest minden más kivándorlási indoklás mellékesnek tűnik. Holott az sem potomság, hogy a 225/1974-es államtanácsi rendelet, amely 5000–15 000 lejig bünteti annak megszegőit, mindenekelőtt és döntő többségben a romániai magyar és német nemzetiséget sújtja. Mert egyiket is, másikat is kiterjedt vérségi rokonság fűzi külföldi magyar, illetve német állampolgárokhoz, a közvetlen szülő- és testvérkapcsolaton túl is. Az európai civilizáció erkölcsi normáitól eltekintve, ez a tény önmagában is naponta állítja gyötrő dilemma elé az emberek százait, ezreit: nem közvetlen rokonának, barátjának vagy beteg gyermekével végszükségbe jutott, idegen anyának adhat-e akárcsak néhány órára is szállást annak kockázata nélkül, hogy a maximális büntetés esetén félévi keresetével fizet a humanizmusáért? Hiányos jogtörténeti ismereteim ellenére merem állítani, hogy ez a „szállástörvény” páratlan a maga nevében.

És folytatólag: az sem potomság erdélyi városokban, hogy minden idők legnagyobb méretű betelepítései folytán a helyi magyar lakosság fiait tömegesen helyezik el az ország távoli, színromán megyéibe, azokat pedig, akik ezt megtagadják, a munkakerülés törvénye sújtja. Apáink és dédapáink szülőhelyén egyesek ilyen választ kapnak: „Majd ha felvettünk száz románt, százegyediknek téged is alkalmazunk.” És mivel magyarázható, hogy míg szülővárosunkban végzett szakiskolások tömegeit munkahely hiányának ürügyén irányítják távoli megyékbe, addig ama távoli megyékből épp új munkahelyi lehetőség biztosításával hoznak helyükre frissen végzetteket? A magyarázat rendszerint elutasítja a „provinciális kötöttség” természetes érzelmeit, az eredmény pedig a nemzetiségek etnikai kereteinek mesterséges megbontása. Erről akkor értesülhettünk, amikor a hetvenes évek elején annak a megállapításnak hallatán, hogy a Székelyföld lakossága „kompakt magyar”, a párt- és államvezetés egyik felelős embere így szólt: „Ez nem egészséges állapot. Majd gondoskodni fogunk arról, hogy ne legyen kompakt.” És úgy történik. Ezért lehetetlenség, hogy a településrendezési terveket elválasszuk attól a „koncepciótól”, amely szerint a székelyföldi magyarság kompakt jellege „nem egészséges”. „Kigyógyításának” folyamatát Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy etnikai arculatának rohamos változása jelzi. Miképpen? Úgy például, hogy Marosvásárhely magyar lakosságának aránya az 1955-ös 80%-ról napjainkig kb. 40%-ra csökkent. Kell ehhez kommentár?

Honfitársaink végleges távozásának néhány olyan okát említettem, amelyeket nem mernek nyilvánosan hangoztatni. Volt, aki megpróbálta. El is zavarták menten az emigrációs kérelmével együtt. Akik még úgy gondolják, hogy minden körülmények között az ősi szülőföldön kell maradniok, azt kérdik: miután hivatalosan is románoknak nyilvánítottak bennünket, van-e mód ebben az országban magyarként megmaradni?

Van-e ellenszere az elharapódzott, tömeges félelemnek?

Határozottan állíthatjuk: van.

Nem csodaszer, és főleg nem az a fajta történészlegenda, amely épp mostanság kél lábra, miszerint nem is olyan bizonyos, hogy etnikailag, távolabbi eredetünkben magyarok lennénk.

Az emigrációs törekvések legfőbb ellenszere egy igen egyszerű, világos pártpolitikai tételnek újbóli és következetes, gyakorlati alkalmazása. Ez így hangzik: „Abból a tényből, hogy a nemzetnek még hosszas perspektívája van, következik, hogy a nemzetiségek léte is hosszas perspektívájú.” És folytatólag: „Mint előbb már mondottam, e nemzetiségeknek továbbra is meglesz a maguk világos és jól meghatározott helye és szerepe, s még hosszú időn át megőrzik a maguk sajátos egyéniségét, akárcsak a nemzetek.”

Emlékszik Ön ezekre a mondatokra?

Olyan beszédből valók, amelyben a román nemzet és a vele közös hazában együtt élő nemzetiségek viszonyának elvi tisztázását azok alapvető emberi jogainak a fölsorolása is követte. Így többek közt az anyanyelvi tanuláshoz való jog az oktatás minden fokán és minden területén.

A hatalmas, hosszas tapssal fogadott beszéd kiadványként is megjelent; ezt ajánlanám szíves figyelmébe. Címlapján ez áll: Nicolae Ceauşescu: Beszéd a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén 1971. március 12-én.

Ez a beszéd a párt- és államvezetés nemzetiségpolitikájának alapdokumentumaként került nyilvánosságra. Többek közt az is elhangzott, hogy bővíteni kell a főiskolai oktatás anyanyelvi kereteit; hogy „a fiatalok szabadon választhassák meg, milyen iskolába kívánnak járni és milyen nyelven kívánnak tanulni”! S emlékszik Ön, mi hangzott még el? „A mi kötelezettségünk az… hogy megfelelő anyagi alapot teremtsünk, s rendelkezésre bocsássuk a szükséges tankönyveket ahhoz, hogy az ifjak azon a nyelven tanulhassanak, amelyet legjobban ismernek.” És ezt mi úgy értelmeztük, hogy a magyar gyermek természetesen a saját anyanyelvét, nemzeti nyelvét ismeri a legjobban, s a német vagy szerb hasonlóképpen. Továbbá az a közismert lenini tétel is elhangzott, miszerint mindig a többségi nacionalizmus a veszedelmesebb, és hadd tegyem hozzá: különösen olyan körülmények között, amikor a többségiek a vezetők, és kisebbségiek a vezetettek.

Csakhogy azóta sok víz lefolyt a Dunán. Azok az intézkedések, amelyek a föntebb idézett pártpolitikai tételt gyakorlatilag érvényesítették volna, elmaradtak. Ezzel szemben a homogenizálás elvi leple alatt fölerősödött minden olyan törekvés, amelynek célja az, hogy a nemzetiségek, mint sajátos etnikumok, erőltetett ütemben olvasztassanak be az államnemzetbe. Teljesen világossá vált, hogy a nemzetiségek „hosszas perspektíváját” években mérték, és az mára már lezártnak tekinthető. Ezt óhajtaná érzékeltetni velünk a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának szégyenletes önfeladása, amilyenre mindeddig nem akadt példa Európa egyetlen nemzeti kisebbségének történetében sem.

S mert szólni nem lehet ellene, sokan úgy vélik itthon és a nagyvilágban, hogy ez a Tanács a romániai magyarság valóságos képviselete lenne. Nem az. Mai szégyenteljes szerepét nemzedékek fogják emlegetni. Unokák és dédunokák fogják lesütni szemüket olyan elődök hallatán, akik legjobb meggyőződésük ellenére, közönséges szolgalelkűségből, karrierféltésből az ellenkezőjét hangoztatták mindannak, amit elemi kötelességük lett volna kimondani, föltárni az ország vezető fórumai előtt.

Befejezésül hadd ismételjem meg határozott véleményemet: a mind nagyobb mértéket öltő nemzetiségi emigrálás ránk nézve katasztrofális folyamatát semmi sem képes megállítani, csak olyan megújított nemzetiségpolitikai gyakorlat, amelynek elvi alapja: a nemzetiségek kollektív jogainak elismerése, a kulturális önrendelkezés, annak tudomásulvétele, hogy miként a nemzet, ugyanúgy a nemzetiség is letagadhatatlan társadalmi-történelmi kategória, jól meghatározott etnikum, amely elemi emberi jogok alapján akarja megőrizni sajátos, kollektív egyéniségét. Ez a vágy és akarat most a tömeges menekülés folyamatába fullad és nincs, aki a távozók után szólna: gondoljátok meg, emberek! Sírva fogjátok majd énekelni, hogy: vissza, vissza, visszatérni nem lehet! Ám ha bárki szólhatna is: a szavak nem segítenek. Csak olyan intézkedések segíthetnek, amelyek az okozat végső okait szüntetik meg radikálisan és idejében. Még mielőtt a helybenmaradottak töredékcsapata el nem mondja maga is: fuimus Troes! Legutolsó menedékébe húzódott reményem sugallja, hogy ha meg is fogyatkozunk, azért nem jutunk Ilion népének sorsára. Az Időnek biztató jeleit észleljük.

Kelt Marosvásárhelyt, 1988 szeptemberében.

 

Tisztelettel

SÜTŐ ANDRÁS