Naplójegyzetek

Szegény apám egyszer azt mondotta:

– Hallgass ide, fiam, hogy jártam a minap. Dugom a lábam a gumicsizmába, hát benne van egy egér. Agyoncsaptam, de nem ez a fontos. Hanem az a fontos, hogy sose rántsd föl a csizmádat anélkül, hogy meg ne vizsgálnád, nincs-e benne egér. Értetted?

Megértettem, és így cselekedtem négy éven át. Horgászat előtt a gumicsizmámat minden esetben kiráztam, potyogjon ki, ha egér van benne. Sose volt. Ma reggel a lugasban csizmarántás előtt mondom magamban: apám figyelmeztetése fölösleges volt, csak rázom a csizmám, nincs egér benne. Hát nem rázom többet. Beledugom a lábam, s valami csiklandozza máris a talpamat.

Benne volt az egér.

De miért várt ennyi ideig arra, hogy apám parancsát megszegjem?

 

 

Reggeli hétkor Ágnes lányom elébe indulok Segesvárra a vonathoz.

Csak egymaga érkezik, a gyerekek nélkül. Lacika dolgozik, Sárikát nem merte hozni. Az a hír járja Budapesten is, hogy életveszélyes itt a magyarok helyzete. Igaz, hogy több esetben megvertek már óvatlan személyeket, akik – főleg részegek között – magyarul beszéltek. A jelenség azonban még nem járványos méretű. Ám ha Ceauşescu tovább trombitálja Erdély veszélyeztetettségének rémmeséjét, a pokol ránk szabadulhat.

 

 

Temetés Koronkán. Ötvenkét éves korában egy kisebb műtét után, gondos felügyelet és gyógyszer híján, meghalt Kutas Miklós unokaöcsém felesége. Jelen voltak a kamarási rokonok meg a szétszóródottak is olyan helyekről, mint: Beszterce, Monor, Csíkszereda, Kolozsvár. Most negyven esztendeje valamennyien pusztakamarásiak voltunk. Hosszú századok után valósággal felrobbant ez a kis emberi közösség. Már pontosan nem is igen tudjuk, melyiket merre dobta a történelmi légnyomás. Egy-egy temetés ha összehoz bennünket.

 

Meghalt a kedves Auguszta, Kemény Jánosné, a vécsi kastély hajdani nagyasszonya, az Erdélyi Helikon mecénásának özvegye. Törhetetlen kedélye, mosolya, bizakodása mindannyiunkat megszégyenített, ha botján bicegve megjelent közöttünk. Most, hogy gyermekei őt is Vécsen akarják eltemetni, elölről kezdődik – mit magam kínlódtam végig János halálakor – a megalázó könyörgés a hatóságoknál: engedélyeznék, hogy a hajdani tulajdonos, valamikori saját kertjében a férje mellé szálljon sírba, a Kós Károly készítette Helikon-asztal közelében. A párt engedélye nélkül a koporsót nem engedik bevinni a kastély udvarára. A vécsi kastély különben még mindig debilis gyermekek otthona.

 

 

Boldog napjaink – mert Ágneske velünk volt – hamar elsuhantak. Segesvárra indulunk újból a vonathoz, amely elviszi őt Budapestre. Valami aggasztót észlel rajtunk a gyermek? Csapot-papot hagyva igyekszik hozzánk, látni, hogylétünkről faggatni bennünket. Jön, félelemmel telten, ocsmány motozásoktól rettegve, téli időben fűtetlen vonatokon, állójeggyel is.

 

A szerkesztőség gépírónőjét berendelték a szekuritátéhoz. Órákon át faggatták: minek neki a saját írógép, mit gépel, kinek dolgozik? Hát nekem is például. Azért ezután meggondolom, mit gépeltetek vele. Az ügyből házkutatás is lehet, az írógépét is elkobozhatják.

 

 

Három nap után csak most, vasárnap reggel hajnalban jutok lélegzethez, néhány följegyzést papírra vetni. Csütörtökön Ágneskét vonatra ültettük, majd Székelykeresztúron át Székelyudvarhelyre mentünk. Nagy örömünkre E. jóvoltából tíz liter benzint meg egy láda borvizet is szerezhettünk.

Aztán Sikaszó. Éva a ház, az erdő láttán csöppet megvigasztalódott. Szinte-szinte boldogan sietünk nagy csomagjainkkal ajtót nyitni. Két lakat, két zár meg a biztonsági retesz. Minden rendben, mondom. Máskor ugyanis bosszantó meglepetések rontották el a napjainkat. Letörött kilincs, fejszefok nyoma a zár körül stb. A világ kezd helyrebillenni. Ördögöt! Az ajtó belülről el van torlaszolva. Nekitolták az asztalt. Kik és mi végett?

– Itt voltak a banditák – mondom finoman.

Semmiség. Megszoktuk. Bár csak ennyivel maradnánk.

Akkor igen jó dolgunk lenne. Belépek a fürdőszobába. Annak az út felőli ajtaja nyitva. A zárak összetörve, az erős, vaskapocs sarokbiztosítékok elszaggatva, az ajtó tokja fejszével összevagdalva.

– Nézzük, loptak-e?

Loptak is. Egy távcsövet, ruhaneműt, kávét, cukrot, olajat, fűszert, egy üveg pálinkát (születésnapomra hozta valaki), a villamos kávédarálót. De nem vitték el a hordozható sporttelevíziót.

Éva zokog, vigasztalom, aztán nyargalok a faluba ember után, akivel a rontást helyrehozhatjuk. Keresem az ácsot, kovácsot, az asztalost, mindahányan jó ismerőseink. Senki. Este jut eszembe: minden fontos kéziratom otthon maradt. Ha oda is „betörnek”, lesz mit elvinniök! Szamár fejemmel mindent csak egy példányban gépelek. Unom a piszmogást az indigóval. Most már mindegy. Éjszaka álmatlanul forgolódom, s mondom magamban: nem mindegy. Lelki szemeim előtt az otthoni feltört ajtó, a sikaszóinak sorstársa. Nem kellene veszni hagynom a kézirataimat.

Kora hajnalban elindulok Marosvásárhelyre, fél hét körül meg is érkezem. Semmi baj! Déli két órakor már újra kint vagyok Sikaszóban. A megtett út 250 km.

De még mindig nem találok embert, ki a megmocskolt ajtót, meg az előző „betörés” alkalmával tönkretett ablakot megjavítaná.

Végül B. I. – önzetlenül és azonnal, mint mindig – kisegít.

 

 

Benedek Imre tehát küldi egyik mesteremberét, hogy a megrongált ajtót, ablakot megjavítsa. Autóval megyek érte, felpakoljuk a szerszámokat, s jövet erről-arról beszélgetünk. Főleg az iskolás lányairól. Hogy mennyire szeretnek olvasni, de nincs könyv. Regény, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi. Meg a maiak is persze. „Reákapnának azok a maiakra is! Csak lenne honnan” – mondja Árpád. Miután megszűnt a magyarországi könyvbehozatal, és mióta a hazai magyar könyvkiadást oly nagyon megnyomorították, a könyv is hiányáru, akár a hús.

Ha csak tehetem, könyveket küldök Árpád lányainak.

Aztán a munka. A megrongált ajtó láttán Árpád azt mondja:

– Ide vasrács kell.

Újabb vasrács! Odahaza s idekint legalább kilencet tettettünk eddig. Nem ruhát csináltat magának az ember, hanem rácsot. Rácsokba öltözünk. Mégis védtelenek vagyunk. „Minél több a zár, annál nagyobb a kár” – mondja Árpád. Lám, ez az ajtó is! Ha nem dupla ajtó, ha nincsenek a sarokbiztosító kampók, most kisebb, kevesebb lenne a javítanivaló. Közben azt is megállapítjuk, hogy a tatárkodást belülről végezték. A primitív turpisságra nem volt nehéz rájönni. Afféle „műbetörés” volt. Válaszként a Bobuhoz küldött tiltakozásomra. Nyilván leszamarazták őket. Kontár munkát végeztek, ha jómagam civil létemre fölfedeztem a titkos működés jeleit. A dolognak Marosvásárhelyt is utánanéztünk. Módszerünk is van már, nem csak gyanakvásunk.

 

 

Köd, eső és szomorúság Sikaszóban. A munka nem megy, olvasok hát éjjel-nappal. (Álmatlanság.) Dante, székely balladák, Huisinga. Várjuk, hogy elkészüljenek a megrendelt vasrácsok. Van, aki erre is legyint, mondván: „Akármit csinál az ember, ahová be kell nekik menni, oda bemennek. Akár a medve, ha hússzagot érez.” „De nálam nincsen hús” – mondom. „De van írás” – mondja az ember és nevet. Írásra gyűl az éji vad.

 

 

Elhagyjuk Sikaszót. A vasrácsok nem készültek el. A kovácsmester sógora motorkerékpárral elütött egy embert, aki ilyenformán meghalt. A szerencsétlenség F. Imrét is hazaszólította, nem dolgozhatott.

A faluban a püspököt várják. Festik a katolikus templomocskát. Jóleső érzéssel gondolok arra, hogy ennek a megépítésében egy keveset én is segíthettem. A csíkszeredai illetékesek istennek sem akarták a megépítését engedélyezni. A helyi hívek megbízottai nem hagyták magukat, folyamodványaik, tiltakozásaik megírásába engem is bevontak. Aztán hosszadalmas huzavona után a boldog rikkantás: „Meglesz! Uram, egy fegyvergyárat is könnyebb lett volna megépíteni.” A rettegők jól tudták, mitől félnek, ha a székelyek templomot építenek. Az imádság háza egyúttal az anyanyelv törvényes otthona is.

Anyanyelv… nyelv… Ezt még följegyzem ide. A kék bálna tragédiáját. Maholnapi kihalását nem csupán az emberek végtelen ostobasága és mohósága okozza. Nem csak a zsírja. Hanem a nyelve is. A kardszárnyú delfinek kedvenc eledele a bálnanyelv. A vizek lomha óriását e ragadozó cetek körülveszik, száját fölfeszítik és darabokban tépik-szaggatják ki, és eszik meg a nyelvét. Iszonyatos halál! Mai állapotunkban iszonyatos metafora is…

 

Hazafelé menet Székelyudvarhelyt megállunk, barátainkkal elbeszélgetünk. A városban aggasztóan növekszik az öngyilkosok száma. Épp e mai napon történt. Egy asszony levetette magát valamelyik tömbház ötödik emeletéről. A rendőrség úgy hagyta ott fél napig takaratlan, hogy aki ismerte, jelentse kilétét. Végül kiderült: többgyermekes munkásasszony volt. (…)

 

 

Menten, hogy hazajöttünk, a padlásteret vettük vizsgálat alá. Gergely öcsém arra figyelt föl, hogy a villamos vezetékek mentén némely helyen az agyagtapasz föl van túrva. – „Itt matatott valaki!” Nekiállunk, szerszámmal, tíz körömmel vetjük széjjel az agyagot, aztán módszert változtatunk. Az utca felőli gerendák alatt kutatunk, alájuk nyúlva keressük a már jól ismert drótot. Keressetek és találtok! Öcsém diadalmasan húzza elé az „elvtársat”; ugyanaz a kettős huzal, amelynek párját Sikaszóban megtaláltuk. Egyik szála piros, a másik fehér. A gerenda alatt a padlás sarkáig húzódik, ott vezették ki, és kapcsolták a telefondróthoz.

Ám ez a munkának csak a kezdete. A drót után meg kell találnunk a lehallgatókészülékeket is. Evégett hosszú órákon át dolgozunk csöndben, szó nélkül, kézjelekkel értekezve. Tudjuk, hogy valahol a suttogásunkat is lehallgatják, aztán észbekapnak, s valamely ürüggyel azonnal ránk csapnak.

Bizonyos, hogy itt is ravaszul működtek. A huzalok a padló alatt futnak szerte, komolyabb rongálás nélkül az irányukat lehetetlenség követni. Ezért – új kísérletként – a lakásban a mennyezeti lámpákat szereljük le, s vizsgálódunk a tövüknél eredménytelenül. Vissza megint a padlásra! Fűrésszel, feszítővasakkal. És nagy reménységgel.

Késő délutánig fáradozunk, hogy saját padlásunkat minél jobban tönkretegyük. S végül markunkban a három készülék.

Összesen három poloskát találtunk. Mindahány a mennyezeti lámpa fölött hallgatózott gondosan kiképzett üvegvatta fészekben. Egyik a nappaliban, a másik a dolgozószobámban, a harmadik a konyhában. Kettőt most kiszedtünk, a harmadikat hagyjuk „élni” (a konyhában), hogy odabent a fülesek gyanút ne fogjanak. Így gondoljuk legalábbis. Ám lehetséges, hogy ez csak önáltatás. Hisz egy idő után mégis gyanút foghatnak: miért néma a nappali, ahol oly sok ember megfordul naponta? Mindegy. Most örvendezünk. Különös érzés otthonunkban úgy beszélgetni, hogy immáron nincs suttogás, néma mutogatás.

– Mennyi ideig hallgatóztak ezek itten?

– A drótokat rögzítő gipsz színe után ítélve lehet annak tizenöt esztendeje is.

A műszereken dátum lehet a 86-os szám? Tán akkor cserélhették ki a régieket. Fizikus barátunk szerint japán gyártmányúak. (…)

 

 

István öcsém látogatása. Enyeden, hajdani kedves iskolavárosomban a Bethlen Kollégium magyar szakiskolaként működik még mindig. Kész csoda, hogy megúszta a vegyítést. Csak el ne lepnék az önfeladásra hajlamos személyek. Mert például volt régen egy igazgatója, aki helyben rögtönzött beszédem hallatán így vélekedett: „Ha tudom, hogy ilyeneket mond, nem hagytam volna pofázni.” A kollégium évfordulós ünnepségén Bethlen Gáborhoz, a kőarcú fejedelemhez szóltam akkor – miről ugyan bizony? Pusztán csak arról, hogy az erdélyi magyar magyarként óhajtana fennmaradni. Hajdani híres enyedi tanárok, professzorok satnya utódjaként ettől esett karrierpánikba az igazgató.

Éva minden csöngetésre fölriad. Magam is arra gondolok ilyenkor: vajon nem a belügyiek jönnek visszakövetelni a műszereiket? Bukaresti barátaink mesélik, hogy az Írószövetség vendéglőjében Dan Deşliu is talált egy aprócska lehallgatót. A kenyereskosárba volt elrejtve. Zsebre vágta hát, hogy hazavigye. Az Írószövetség székházában szolgálatot teljesítő fülesek közül ketten utánavetették magukat. Dulakodás közben a lábát is eltörték, csak visszaszerezzék a bűnjelet. Magunk is így járhatunk. A két készüléket elektronikus szakembernek szeretném megmutatni. Látván, hogy az egyik mily nagyon megijedt, s be gyorsan elszelel, lemondok a tudományos tájékozódás szándékáról.

 

Temesvári hírek. Tőkés László református lelkészt kisebbségjogi nyilatkozata miatt letartóztatták, elhurcolták a belügyi szervek. Éva azt kérdi: mit tehetnénk érte? Sokat nemigen, csak ami tőlünk kitelik: a nemzetközi sajtó útján közzétesszük, hogy mellette vagyunk, vele vagyunk, s aggódunk érette.

 

 

Tegnap este Kovács Leventével beszéltük meg a Lócsiszár szatmári színrevitelének ügyét. Csoda, hogy engedélyezték. Levente fogja rendezni. Tán lesz is belőle valami.

Helyi színházunk mindennapi botrányaiból. H. újból följelentette az együttest, írásban fejtegetvén, hogy kabaréműsoruk „horthysta-nacionalista szellemiségű”. Ezt állítólag a megyei pártbizottság propagandatitkára is túlzásnak tartotta. Az abszurd állítást a román színészek ugyancsak nevetségesnek minősítették. Így megmenekült a kabaréműsor, H. ellenben tovább berzenkedik a színház „magyar nacionalistái ellen”. Kész kabaré!

 

A menekülők! Romániából, Bulgáriából, az NDK-ból. Meg Kínából. (…)

De maradjunk a magunk nyomorúságánál. Sz. E. színésznőnket a kolozsvári magyar színház várta haza valahonnan Nyugatról. Főszereplője volt egy új produkciónak, amit T. G. rendezett. Azzal jöttek vendégszerepelni Vásárhelyre. Zsúfolt ház, a kezdés előtti percek feszültsége stb. Végül bocsánatkérés: a művésznő sajnos nem érkezett meg. De majd holnap! Második zsúfolt ház, a közönséget újból szélnek kellett ereszteni. Kiderült közben: a művésznő disszidált.

Eleddig, mióta így meglódult az erdélyi magyarság, hat színházra való színész hagyott el bennünket.

Rádióhír: menekülnek a bulgáriai törökök is. Szülőhazáját már negyedmillió hagyta el. Európa a bolgár vezetés bűneit emlegetve ejnyebejnyézik szemérmetesen. Érthetetlen, hogy a valós okot egyetlen európai ország kormánya sem meri kimondani, úgy, ahogy az nyilvánvaló, tömören és a lényegre rámutatva: fasizmus. Zsivkovnak hosszú időn át Ceauşescu volt a legjobb barátja. Együtt vadásztak, lőtték a medvéket. Elképzelhetetlen, hogy ne cseréltek volna eszmét arról is, hogy a nemzetiségeket miként kell megsemmisíteni. Eljárásuk közös vonásokat mutat. (Pl. a kötelező névmódosítás, aztán a kisebbségnek mint kollektivitásnak a megtagadása.) Csak arról nincs tudomásunk, hogy Zsivkov a törökök között talált-e olyan árulókat, amilyenek a mi magyarjaink az ún. Nemzetiségi Tanácsban.

 

Az immár élő klasszikusnak tartott román szobrász és festő, Vlasiu látogatása a szerkesztőségben, ahová nyugdíjasként is be-benézek közös gondokban osztozni. Mint mondja, valóban velem akart találkozni. Ez pedig nem úgy sikerült, ahogy elgondolta, belépésekor jó néhányan voltak a szobában, a Mester láttán ki-ki helyben maradt szót váltani vele. Mint kiderült: eléggé tájékozott a magyar kultúra, irodalom és művészet dolgában. De még az én írásaimnak egy részét is ismeri. Az Anyám könnyű álmot ígér román fordítását gyengének tartja, s valamivel jobbacskának a drámáimét. Festő barátja, Nagy Imre is szóba került. Oly időben, amikor a magyar és román kultúra közé sovén politikusok és történészek akkora ékeket vernek, hogy az már szellemi háború, különösen jóleső érzés volt hallgatni e nagy román művészt; elismerő, és egyben-másban bíráló szavait. Attól meg éppenséggel föllelkesültem, hogy az erdélyi magyar menekültek ügyében Sinkovits Imréhez írott nyílt levelemmel ő maga is egyetért. Sőt, együttérez velünk. Az együttérzés pedig: hatalom. Amikor elment, az emberi szolidaritásnak e csöppnyi hatalmát hagyta ajándékul a szívemben.

 

 

A kapucsengő reggel korán ugraszt az ablakhoz. Kinézek, s álmából ébredve már Éva is botladozik a nyomomban.

– Ki az? – kérdi bosszúsan.

– Egy turista papagáj – mondom. – Hegymászó lábbeli, sárga térdnadrág, inge, mint a légyölő galóca, s a hátán egy létra.

Így tehát ez a nap is jól kezdődik.

Az ilyet be kell engedni, ha egyébért nem, hogy közelebbről is megbámulhassuk. Elékerül a kapukulcs, szíves invitálást mellékelünk hozzá, s nyújtjuk máris neki az ablakon kifelé:

– Ha már így esett, tessék befáradni.

Huszonéves, rokonszenves arcú, barnaságban istenáldotta fiatalember. Befelé jövet már messziről mosolyog, a fémcsöves hátizsákjával ügyesen forgolódik, én pedig a nappali ajtajából figyelem, hogy vajon lever-e bokályt, falitányért a folyosón.

Sikerült bejönnie minden kártétel nélkül. Bemutatkozik, mondja, hogy Eduardo, de különben szólítsam őt nyugodtan Gyurinak. Közben kikászálódik a tornyos hátizsákja alól, majd papírokat vesz elő, hogy igazolja magát, miszerint nem azonos azzal, akinek nézhetnők ily komédiás állapotában.

Eduardo, alias Gyuri ugyanis spanyol újságíró. S azért jött, hogy egy barcelonai újság, a La Vanguardia számára készítsen velem interjút. Töri a magyart, de jól értekezünk, egykettőre terítékre kerül a Ceauşescu-féle politika néhány lényegi kérdése. Néhányat mondok, mert Eduardo-Gyurinak sürgős a dolga, a következő vonattal indul máris visszafelé.

Előbb azonban engedélyt kér, hogy a fürdőszobában átöltözhessék. A sárga nadrágot fehérre, a pettyes inget csíkosra váltja, s nevet ránk a csínytevés huncutságával.

– Egyik turiszta jött, a másik elment. Így megzavarni a rendőrnek figyelmét.

Hosszan utána nézünk az ablakból. Éva azt mondja:

– S ha provokátor volt?

Legyintek. Az igazságnak nem kritériuma, hogy kinek hozzák azt tudomására. Azért aggódom, hogy Eduardót minden óvatossága ellenére is elkaphatják, elverhetik a hazugság fegyveres őrei. Megtették ezt már nyugati diplomatákkal is.

– Akkor ne felejtsük el néhány nap múlva megvenni a La Vanguardiát! – mondom Évának, hogy tréfálkozzunk is az aggodalomban.

 

 

A mai délutánt újabb lehallgató fölkutatására szántuk. Ezúttal a hálószobában. Falat is bontottunk öcsémmel, de semmit se találtunk. (Nem elég a másik három?) Fáradozásunk mégsem volt eredménytelen. Az ablakon fölfedeztük a „betörők” rongálásait. Erőszaknyomok a redőnyön, az ablakkeret két helyen bevésve, és így a belső kilincs fogóval kívülről is elfordítható. Ügyes megoldás! Úgy járnak itt be, titkos házkutatás végett, mint annak a rendje. Mit tegyünk? Ha kitalálnánk is valamit ellenük, betörést mímelve összetörik az ajtókat, mint Sikaszóban.

Ez már csak töprengés, nem gondolkodás. Az önkínzó töprengéstől pedig már Bacon Ferenc bátyánk is óvott Angliából.

 

 

Rég várt vendégünk Zs. Örvendeznénk egymásnak, ha nem telepedne közénk az ő bánata is. Elmegy a lánya. Megannyi kiváló szakemberünk után ő is kénytelen lesz az országot elhagyni. Az üzemben, ahová a főiskola elvégzése után kihelyezték, illetékesek legfőbb gondja az volt, hogy angol tolmácsként miként szigeteljék el – épp az angoloktól. Tolmácsként s magyarként, no meg apja miatt is, akiről É. városának szekusai úgy tudják, hogy „nacionalista és berzenkedő”. És a tolmácskodás? Az úgy megyen, hogy jönnek az angolok üzletet kötni, az asszonykát berendelik a szomszéd szobába, aztán be-befutkosnak hozzá gyorsan lefordítani az egyezkedés szövegeit. Mily nevetséges és megalázó állapot! Férjével együtt tehát kimenekül emberibb életet élni!

 

K. L. a napokban azt üzente, hogy a Lócsiszár szatmári előadásának időpontja szeptember 10. Hát ez így jó lett volna. Ma ugyanis újból hívott telefonon, mondván: a dráma színrevitelét betiltották.

A többi után ezt is! Kicsodák? S milyen indokkal? Levente majd elmeséli.

 

Sz.-né többórás monológja a kerti asztalnál fiának kálváriás éveiről. A 14 éves diákot a katonai törvényszék ötesztendei börtönre ítélte, mivel nem jelentette föl osztálytársát (Sz.-t), aki egy ködös őszi napon „magyar zászlót” tűzött ki a megyei pártbizottság épületének tornyára. Sz.-né szerint persze nem volt az zászló. Néhány rongydarabot férceltek össze a gyerekek. Hatósági berkekben akkora lótás-futás támadt belőle, mintha az oroszok jöttek volna be. Széles körű nyomozás, virnyákolás a megyénél. Emlékszem, aktivisták nyüslettek sápadtan. „Hallotta, uram? Hát ez borzasztó!” Kolerajárvány? AIDS? Árvíz? Potomság lett volna annak a gyermeknek a csínyéhez képest. Aztán, hogy végül, az ügyben cinkossá lett diákot is elkapták és elítélték felfüggesztéssel, kezdetét vette a következmények második szakasza. Munkahelykeresés, keserves hányódás, kilincselés kenyérkereseti lehetőség végett. Nagy nehezen a postán alkalmazták végül táviratkihordóként. De csak két hónapig tartott a boldogság. „Ez bizalmi állás!” – mondták, és onnan is kirúgták. Sz.-né hosszadalmasan meséli könyörgéseit intézményi és vállalati igazgatóknál. Egy maradék magyar direktor például bátran kiabálta: „Igen, asszonyom, úgy van, ahogy mondja: igenis szarházi vagyok! A megyei pártbizottság parancsa, hogy magyart az üzemben nem alkalmazhatok, s én a parancsot betartom!”

Látom már, hogy ez a szegény asszony rossz idegállapotában képtelen a mondandóját egybeszedni. Összevissza csapong, beszámolóját nehéz követni. Ennek ellenére az ügynek minden mozzanata döbbenetes. Például azt mondja: a fiú szakállasan jelentkezett a postán, ahol távirat-kihordói állást ígértek volt. A román főmérnök így szólt hozzá: „Nem bírom nézni ezeket a szakállas ungurokat. Ha húsz percen belül levágatod a szakálladat, talán alkalmazni fogunk.” Hazaszaladt a fiú, s jött vissza egy óra múlva csupasz képpel. A főmérnök a szemébe röhögött és azt mondta: „Így már szebb vagy, de így sem alkalmazlak. Elmehetsz.” Akkor Sz.-né újból fölment sírva a párthoz, tanácshoz, mindenüvé, ahol csak panaszt tehetett, míg végül a gyermek a már említett állást megkapta. Nem volt köszönet benne. Három postás munkáját rakták rá. A család tagjai felosztották egymás között a táviratokat, úgy hordták ki nagy nyargalással, ám a főmérnök szíve ettől sem lágyult meg. Előbbi közlését Sz.-né kiegészíti: „Azt mondták: azért sem dolgozhat a postán, mert testvére él Magyarországon.” Aztán egy másik epizód. Mikor annak idején hosszadalmas kihallgatások után a gyermeket a rendőrségen eleresztették, anyjával „átvételi elismervényt” írattak alá, miszerint a delikvens „ép és egészséges”. Pedig a hátán, a vállán véres kék foltok árulkodtak a brutális ütlegelésről. A gyermekátvételi elismervényt az asszony eleinte nem akarta aláírni, erre viszont a rendőr kijelentette: „Akkor a fiú itt marad!” Ettől úgy megijedt a gyermek, sírva kezdte mondani, hogy őt senki sem bántotta, és mindenkinek azt fogja mondani, hogy elesett a biciklivel, attól a sérülés a vállán, a hátán. „Okosabb vagy az anyádnál” – mondta a rendőr.

Később a fiúcska idegklinikára került, hosszasan kezelték, míg lelkileg is talpra állt valamennyire. A bírónő, aki öt évre ítélte, anyjának közeli ismerőse lévén, így védekezett: „Más ítéletet nem hozhattunk. Így szólt az utasítás.”

Történt pedig mindez egy seprűnyélre akasztott vászondarab miatt, amiről két gyermek úgy gondolta, hogy az a magyar zászló lenne.

Fáradt tűnődés a konyhában a lámpa alatt. Föl-föltekintünk rá: ott a lehallgató a tövében. Kitűnően működik. Öcsémmel leszereltük a telefont, fölvittük a padlásra, rákapcsoltuk a „lefülelt” drótokat, majd belehallgatóztunk a kagylóba. A kávéskanál koccanása is hallik odalentről. Hát akkor a vélekedés a világról!

Megfelelő műszerrel lemértük a huzalok elektromos feszültségét is. Ha jól emlékszem, tizenhét voltot mutatott. Vagy húszat? Mindegy. A fontos, hogy tudjuk: valahol surrog a magnó, és minden szavunkat rögzíti.

 

 

A nemzeti ünnepet eső és csönd mosta el. Írói munkára képtelenül második napja csak olvasok (Bacon), rádiót hallgatok, vagy teszem-veszem haszontalanul a jegyzeteimet. Mi mindent kellene még írni! Nem megy ilyen zaklatott állapotban. Égzengés a világpolitikában. (Balti államok, Prága stb.) Az ablakon túl: vaksötétség. S mintha ránk leselkedne ott valaki. Éjjelente a legcsekélyebb neszre is fölébredek: matatnak-e „betörőink” a padláson? Nyilván észrevették már, hogy a három poloskájuk közül kettő nem működik. Azt várják csak, hogy egy napra bár elhagyjuk a lakást.

Valamelyik rokonunk anyámnak is elmesélte Pusztakamaráson:

– Képzelje, Berta néni! Poloskát találtak a házban.

– Hát az elég nagy szégyen! – háborgott anyám. – Poloska csak ott van, ahol nincs tisztaság.

Politikai tisztaság, mama! – mondtam volna, ha ott vagyok.

Így majd tisztáznunk kell magunkat előtte.

Az ember azt gondolná, hogy odakint mindennek az az értelme, amit az újság naponta trombitál: épül-szépül a város. Folyvást korszerűsítik. A szemközt épülő sokemeletes tömbházba pedig egész falunyi népet fognak beköltöztetni, hogy titkosan kitűzött cél szerint a hajdani 90%-ról – 35-40%-ra nyomják le a magyar lakosság arányát. Ablakunk előtt kivágták a két nagylombú kanadai nyárfát.

– Mit csinálnak maguk? – kérdeztem a favágó brigád egyik felügyelőjét, mert így van ez ilyenkor: ketten dolgoznak, heten felügyelnek.

A táskás ember így válaszolt mordan:

– Hogyhogy mit csinálunk? Rendet.

A másik kiegészítette a kegyes hazugsággal, miszerint a villamos vezeték miatt irtják a fákat. Ne támadjon érintkezés. Eddig sem támadt. A vezeték mellett lenyesték időnként az ágakat, az ügy rendben volt. Másról lehet itt szó. A fák eltakarták az ablakainkat. A belátást zavarták. Valamint a sötétség is. Ezért most betonoszlopra két hatalmas fényszórót szereltek, s még másik hármat a befejezetlen tömbház negyedik emeletére. Így kerültünk a hatósági felügyelet fénykörébe. Az udvarunkon éjszaka olvasni lehetne. Meg filmezni, fényképezni. Az igazság az, hogy időnként magyarországi kocsik húznak be az udvarunkra. Szegény füleseink a sötétben nem tudták megállapítani, miféle csomagok kerülhettek elé azokból a gyanús kocsikból. Fegyver? Röpcédula? Így más lesz a helyzet. A munka is könnyebb. Mármint az őrizet. (…)

 

 

Múlik a nyár, s még nem láthattuk Sárikát, Lacikát. Ágnes e csuparémhír-világban nem merte őket magával hozni. Azt hiszem, nehezen felejti, hogy most két esztendeje – mivel magyarul szólalt meg – oly iszonyatosan orrba verte egy részeg vasgárdista. Akkor, hogy félájultan zuhant a betonjárdára, hajszálon múlott a gyermek élete. Ezért jött volna az idén is Erdélybe nyaralni?

 

Sík Ferenc, Az álomkommandó rendezője immár negyedszer hív telefonon. Eddig még nem sikerült két mondatot sem beszélnünk. Ahogy a nevét mondja, máris megszakítják a vonalat.

Budapesten megjelent könyvemet még nem láthattam. Nincs, aki a szerzői példányaimat a határon átlopja. A Káin és Ábel szabadtéri előadása (Kőszeg?) megbukott. Azzal vigasztalom (áltatom) magam, hogy ez a dráma nem szabadtérre íródott. Fürdőgatyában, fagylaltot nyalogatva az ember a színpadra csak rácsodálkozik.

Életünk zaklatottsága miatt idén egyetlen sor ún. szépirodalmat sem írhattam. De csak ne panaszkodjunk! Ha másokat is meghallgat az ember, még röstellheti is magát a viszonylagos nyugalmáért.

Néha bemegyek a szerkesztőségbe. Elüldögélek ott a régi szobámban, ahol bajával-panaszával oly sok ember megfordult. Ki-ki azzal a reménnyel önti elém a bánatát, hogy bizonyára segíteni tudok rajta. Pedig nem tudok. Vigasztaló szavakon kívül egyebet sem tudok mondani. Lám, most is.

 

Bejön egy jóvágású fiatal férfi, bemutatkozik. Hellyel kínálom.

– Mi járatban?

– Baj van – mondja, és szemét elönti máris a könny.

Biztatom, meséljen. Messziről kezdi. Az erdélyi magyar értelmiség kálváriájának legelső szakaszával: a kinevezésekkel. Moldvába, Munténiába, isten tudja, még hová. Csak épp a szülőföldre nem. Őt fogorvosként ugyancsak Moldvába helyezték. Felesége, két gyereke itthon maradt persze. Évek múltán beütött a családi romlás. Aztán azt meséli, mi mindennel próbálkozott, hogy valamiként a szülőföld közelébe kerüljön vissza. A rovinari bányában vállalt fogorvosi munkát. Ezzel mintegy kiérdemelte, hogy versenyvizsgára jelentkezve Marosvásárhely környékén M. községben foglalja el új munkahelyét. Micsoda boldogság! Megnyugvás! Pedig napi nyolcvan kilométert ingázik. Ez tehát havi 2400 km. Évi 28 800. Állójeggyel az iszonyatosan zsúfolt, rozoga és büdös autóbuszokon. Ám ez mégis az áhított boldogság!

Négy hónap után pedig közölték vele az új megyei első titkár (Igreţ) szigorú utasítását, mely így szólt: azonnal hagyja el Maros megyét, térjen vissza moldvai munkahelyére.

Napok óta talpal, könyörög.

Senki illetékes nem akar rajta segíteni. Jómagam segíteni szeretnék, de nem tudok. A megyei első titkárnál kellene kihallgatást kérnie. Szinte kiabálva mondja:

– Ahhoz az emberhez nem megyek. Akkor inkább a szögesdrót! A golyó! Uram, én inkább nekimegyek a határnak! Kiszököm ebből a pokolból!

És elmegy, a felindulástól már-már tántorogva, kezefejével a könnyét törölve.

 

Rádióhír: Szeged előtt újabb hullát fogtak ki a Marosból. Erdélyi magyar menekült volt.

Váradon a sürgősségin egy idős asszony eszméletlen állapotból magához térvén azt kérdezte:

– Verik még őket?

– Itt nem vernek senkit – mondták.

A határon veszteglő vonaton ájult el.

– Nem bírtam már nézni, lelkem. Ahogy azt a három magyar fiút verték a román határőrök. Ahogy öklözték, csizmával rugdosták az arcukat.

– Miért vajon?

– Mert szökni próbáltak Magyarországra. Úgy emlékszem, mikor az egyiknek a szeme kifordult a csizmarúgástól, akkor ájultam el. Haza szeretnék menni. Csíkba. Csíkországba.

Ezt a szót persze: Csíkország, cenzorunk nem engedi leírni.

 

 

Tegnap esti vendégünk Király Károly volt. Elmondta, hogy kisebbségi nyomorúságunk dolgában adott interjúja után (Népszabadság, aug. 5.) a belügyi felügyelet a réginél is szigorúbb lett körülötte. Kísérik folyvást, néha kocsival is. A megyei első titkár fölhívatta és figyelmeztette tettének esetleges „törvényes következményeire”. Közben kifejtette, hogy a nemzetiségek jogai csorbítatlanok. A föltett kérdések hallatán viszont – hogy például csupán a megyei vezető szervekben arányos-e a képviselet? – zavarba jött, s a vitát más irányba próbálta terelni. Később visszahívatta, és arra kérte őt, hogy beszélgetésük tartalmát foglalja írásba. K. ezt megtagadta.

Tapasztalatcsere a lehallgatások dolgában. Bemutattam Károlynak a lakásban talált készülékek „mintadarabjait” meg a sikaszói drótgyűjteményt. Vázoltam neki „munkamódszeremet”, s azt ajánlottam: hasonlóképpen lásson maga is munkához saját padlásán.

Nevetünk is, mert azt mondom Karinthy nyomán: „Poloskája van? Eredményes módszert ajánlhatok jutányos áron: így írtok én!” Károly tanácsa, hogy a tárgyi bizonyítékok fényképmásolatait küldjem el az államelnöknek.

– Az ilyesmivel már sokra nem megyünk. Kivált, hogy nem is jutna el hozzá.

(…)

 

Eddig csak tudtuk, hogy a munkásnak évek óta nincs vasárnapja. A szemközti munkatelepen most láthatjuk is: valóban nincs. Annyira sietnek a betelepítéssel, hogy sem éjjel, sem nappal, sem semmilyen ünnepnapon nem szünetel a munka. Ma, augusztus 27-én is dolgoznak az új tömbház felépítésén. Forgolódnak a toronydaruk, szörnyűséges zajjal emelik magasba a kész betonfalakat. Mérnökök, csoportfőnökök románul adják ki a parancsokat, a végrehajtók: ácsok, kőművesek, malteresek egymás között magyarul beszélnek.

 

 

Szerkesztőségünk kicsiny, vidámnak nem mondható, ünneplőbe öltözött csapata. Az Aranykakas nevezetű vendéglőben búcsúztatjuk két, nyugdíjba vonuló munkatársunkat. T. L. 30 esztendőt, V. I. ugyancsak tetemes időt töltött el lapunknál. A tiszteletükre fölidézett gondolatom a szokványos: vagyis, hogy mily észrevétlenül telt el nem kevesebb mint három évtized. Úgy jártunk mi is, mint ama népzenészek, akik hajdanán betévedtek Rőtszakállú Frigyes fejedelem udvarába, ott elkezdtek muzsikálni, és addig zenéltek, míg belefáradtak és hazamentek. A régi otthonukat már sehol sem találták. Szeretteik közben kihaltak, családi házaik elenyésztek, a földdel egyenlővé lettek. Akkor derült csak ki, hogy az egyetlen, muzsikás éjszakának tűnő szolgálat éppenséggel száz esztendeig tartott. Valahogy így vagyunk mi is, barátaim. Most, hogy lejárt a szolgálat, a régi városunk nincs többé. Jórészt ledózerolták, legjobb elméit elűzték idegen földre, félezer éves magyar iskoláit fölszámolták, magyar egyetemeit, „mint politikai tévedést”, legnagyobbrészt román előadási nyelvű főiskolává „korrigálták”, magyar utcaneveinket eltüntették stb.

Szomorú kis társaság vagyunk. Vacsora végén egy-két dal is megpróbál fölszállni, de hamar lehanyatlik. „Nem megy ez, uram. Nem olyan az idő.” (…)

 

Király Károly látogatása. Elmeséli, hogy tanácsom szerint járt el, és lakásának padlásán ő is megtalálta a lehallgatókat. Sajnos csak fényképet mutathat róluk. Újabb zaklatástól tartva, a szerkentyűket átadta a szekusoknak.

 

 

Éva születésnapja, de nincs semmi ünnepség. Zaklatott napokat élünk változatlanul. Jelek szerint a belügyérek mindent elkövetnek, hogy kiderítsék: a három lehallgató közül miért működik csak egy. Keresik az alkalmat és főleg az ürügyet, hogy körülszimatolhassanak a házban s a padláson. Kezdték azzal, hogy négy napra kikapcsolták a telefonunkat. Várták, panaszkodjunk, s kérjük őket: jöjjenek már, teljesen elszigetelődtünk a világtól. Nem tettük. Jönnek hát kéretlen. Csöngetnek veszettül, majd verik az ablakot. Legalább heten vannak. Éva nem engedi be őket, pedig mennyi jóindulattal hajtogatják: „Rossz a telefonjuk, asszonyom. Meg kell javítani.” – „Nem kértük, hogy megszálljanak minket. Ott javítsák, ahol elrontották! Bent a központban.”

Eloldalognak. A sarkon állingálnak, majd egyikük elnyargal valamerre. Később újra visszatérnek az ablakunk alá. Csöngetnek, zörgetnek, dörömbölnek. Éva újból kinéz. Egyikük állítólag maga a postaigazgató. Nagy buzgalommal igazolja magát, és könyörög változatlanul, hogy – horribile dictu! – saját érdekünkben engedjük be őket. S mivel ez kissé nevetségesen hangzik, a főnök újabb érvet talál, mondván: – „Idegen áramkörrel vegyül a lakás áramköre, és ez szörnyű zavarokat okozhat.”

Egye fene, hát jöjjenek! De csak ketten. Két személy tán elegendő – mire is? Megküzdeni az „idegen áramkörrel”. Micsoda pofátlan hazudozás, mondom, de már nincs mit tenni. Éva engedelmével jön a két személy, a főnök rájuk szól szigorúan: – „Sarat be ne hordjatok nekem, a lábatokat jól letörüljétek, különben rosszul jártok!” S míg ők a nappaliban a villamos hálózatot, a telefont vizsgálják, addig odakint egyikük fölkapaszkodik a telefonpóznára, fülén egy pár kagyló, nyilván arra kíváncsi, hogy működik-e a lehallgatónk, továbbítja-e a hangot a házból. A főnök odabeszél folyton a saroklámpa irányába, ahol azonban már üres a poloskafészek. A házi nyüsletésben Éva megfigyeli, hogy a főnök néhány pillanatra egyedül maradva, hangsúlyos szavakat küld a mennyezeti saroklámpa felé, az ő kedvenc poloskájához beszél – hasztalan.

Jót nevetünk, miután a mihasznák elmennek fejcsóválás közepette. Aztán telik az idő, valamelyikük újból csenget, a padláson szeretné a villamos hálózatot megvizsgálni. „Menjen a fenébe!” – Aztán újból kikapcsolják a telefonunkat, és újból megkérdik: működik-e? Hogy működne, ha egyszer nem hagyják működni! Kezd kihozni a sodrunkból a pofátlanságuk.

Úgy döntünk hirtelenében, hogy leadjuk a készülékeket. Míg nálunk vannak, nem lesz nyugtunk miattuk, kilesik, mikor utazunk el valamerre, aztán újból betörnek, mindent fölforgatnak. Telefonálok B. ezredesnek, jöjjön, és vegye át a szerkentyűket.

Egy bukaresti komor személy, aki az Államtanács megbízottjának mondja magát, a megyei pártbizottság közvetítésével „fontos beszélgetésre” invitál. A kisebbségi kérdések érdeklik, többek közt a Sinkovitshoz írott s a budapesti rádióban beolvasott levelem ténybeli háttere. Megyek hát. Kritikai vélekedésemet az égbekiáltó jogtalanságokról buzgón jegyezgeti. Egyelőre nem vitatkozik.

 

 

Az életünk kezd a feje tetejére állni. Megannyi lótás-futás az összetorlódott ügyek-bajok miatt. Több mint két órám ment arra a meddő vitára, mit a már említett központi kiküldöttel folytattam a nemzetiségi ügyekről. Az úr változatlanul azt állítja, hogy az Államtanács személyzeti osztályán dolgozik, de nem zárja ki annak lehetőségét, hogy őt a lehallgatókészülékek elleni tiltakozásom nyomán küldték Marosvásárhelyre. Mint mondja, tájékozódnia kell arról, hogy miként vélekedem a kisebbségi helyzetről és egyebekről. „És önnek személyesen mi a panasza?” – kérdezte. Azt mondtam: nekem személyesen semmi panaszom nincs. Csak tényeim vannak. „És mik azok a tények?” – „Kettőt mondok csak a sok közül. Egyik, hogy üldöznek, a másik, hogy íróként meg akarnak teljesen semmisíteni.” Ettől úgy meghökkent, mintha valamit hozzávágtam volna. – „Ez így igen vastag fogalmazás” – mondta. Pedig lehetőleg tapintatosan adtam elé a dolgot. Ama rendkívül nagyhatalmú személyről például, aki Bukarestben a Kriterion kiadványait engedélyezi, avagy letiltja, nem vélekedtem érdeme, azaz gazemberségei szerint, hanem csak azt mondottam, hogy évek óta nem ad választ a kiadás végett előterjesztett színdarabjaimra. Bizonyos főszerkesztőkről, akik nem engedélyezik nevem kinyomtatását, hasonlóképpen megértéssel szóltam, mondván, hogy rendkívüli óvatosságuk nem indokolatlan. Végül úgy váltunk el, hogy semmit sem tisztáztunk.

 

Ezután telefonáltam B. ezredesnek, mondván, hogy fontos közlendőm lenne, meg föl is szeretném kérni valamire. Nevezetesen, hogy saját kezűleg szerelje le a lakásunkban még működő lehallgatókészüléket. Ez megtörtént. Magas látogatónk virágot is hozott a feleségemnek. Az ügyről mindvégig udvariasan tárgyaltunk. Én először bemutattam neki a padlásunkon összeszedett drótokat, s aztán a két szerkentyűt is. Vendégemnek igen nehezére esett eltitkolni a megdöbbenését, ám nagyjából mégis sikerült megjátszania a teljes tájékozatlanság komédiáját. „Ez francia drót” – mondta. – „Nem a MI DRÓTUNK.” „Ez azt jelentené tehát, hogy franciák szerelték föl?” – „Nincs kizárva.” Ez így igen megtisztelően hangzott szerény személyemre nézve. Hogy Franciaországot oly nagyon érdeklik a gondolataim. „Csak azt nem értem – folytattam –, hogy drótjukat a franciák miért épp a román posta helyi központja felé vezették?” Megszeppent kérdés: „Hát oda vezet?” – „Bizony. Megnézhető.” Ádámcsutkamozgás: „Akkor nem franciák voltak.” Aztán az újabb cselkísérlet: „Ez nem is lehallgatókészülék, hanem inkább pirotechnikai eszköz.” „Úgy gondolja ön, hogy nem annyira lehallgatni, mint inkább felgyújtani, felrobbantani akarnak bennünket?” – „Igen, sajnos igen.” – jött a határozott válasz. „Engedelmével megpróbálnék erre egy szerény ellenvetést tenni. Úgy hozom föl, abban a tudatban, hogy tökéletlen civilként legföljebb csak szamárságokat mondhatok, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy a lehallgatószakma egyik legilletékesebbjével vitába merjek szállni! Ám ennek ellenére hadd tájékoztassam önt egy szerény megfigyelésemről. Ez a következő: telefonunkat a konyhából fölvittük a padlásra, rákapcsoltuk az ott fölfedezett huzalra, és tessék elképzelni: idelentről még a kávéskanál koccanása is hallható volt a kagylóban!”

Az ezredes fölrántotta busa szemöldökét, majd így szólt: „Akkor nem pirotechnikai eszköz.” – „Hanem szabályos lehallgató” – mondtam én. Ezt az ezredes nem erősítette meg. Ezután fölkértem, hogy fáradna föl velem a padlásra, és tisztelne meg azzal, hogy saját kezűleg emeli ki fészkéből a még működő poloskát. Természetesen elnézést kértem a por, piszok és pókháló miatt, mely vasalt nadrágjára nézve kellemetlenségek okozója lészen. A poloskafészek fölött, miután vendégem a drótot láthatólag bosszúsan és egyetlen rántással kettészakította, udvariasan kezdtük biztatni egymást: „Parancsoljon e lukba benyúlni.” – „Majd ön után.” – „Ó, igazán! tessék szíves lenni megtapintani.” Benyúlt, bólintott, majd intett: szedhetem. A poloska kiemelésének örömétől nem akart megfosztani. Reccsent markomban a gipszfészek. Levágtuk zsinórjáról az ocsmány élősködőt. A tetű, a bolha az ember vérét szívja. Ez a hitvány találmány a gondolatainkkal táplálkozott, s hizlalta füles gazdáit, akik abból élnek, hogy egy társadalom nemcsak dolgozik, hanem kritikailag vélekedik is az életéről.

– Nincs többé poloskánk! – rikkantottam jókedvűen, miután elment az ezredes.

– Azt te csak úgy gondolod – mondta Éva, hogy el ne bízzuk magunkat.

 

 

Holnap érkezik Ágneske a gyerekekkel. Sárika! Lacika! Éva kedélyállapota gyors javulást mutat. A várakozásban jókedvűnek, sőt már-már boldognak látszik.

 

 

Szombaton reggel megérkeztek a gyerekek. Kocsival mentem értük Segesvárra. Érkezéskor úgy csombolyodtunk egymásba, mint a futballisták, ha gólt lőnek. Vasárnap Sz. Misivel és Lacikával kinyargaltunk az Ilvára pisztrángászni. Az eredmény gyenge volt, ám annál többször áztunk el bőrig a futózáporokban.

Rövid boldogság a hosszadalmas várakozás után.

Hétfőn délben már menniök kellett. Autóval vittük őket Segesvárra.

Éva hosszan futott a vonat után. Egyik kezével integetett, a másikkal a könnyét törölte. Imbolygásában már-már a vonat ütésközelébe került. Csak néztem utána, lebénultan, szoruló mellel, görcsbe ránduló torokkal.

Hazafelé jövet aztán este, meg az éjszakai álmatlanságban is Székely Árpi unokaöcsém hangja tért vissza folyvást az emlékezetemben: „Szüleimtől, testvéreimtől jaj de távol estem…”

Ez az ének betöltötte Kiskútvölgyét. Árpád ott bolyongott a kamarási dombokon, s már nem tudom, hányadszor ismételte: „Jaj be távol estem!” Gergi bátyámnak – Gyümölcsoltó Gergelynek – hetvenedik születésnapját ünnepeltük a ház előtt az udvaron, nagy sokadalomban. Akkor még apám is velünk énekelt. Lelki szemem előtt a sírja, egész lényemben a hangja. Lassan halkuló énekkel ment el apám is örökre.

Csak nézünk egymás után az omlásban, a megsemmisülésben.

 

 

Végre megint Sikaszóban. Ahol újabb lesújtó tények várnak ránk. A hatalom cinikus játékának láttán Éva átkozódik kétségbeesetten. Házunk táján a hegyivadászok rendeztek katonai gyakorlatot. Drótokat raktak le a földbe, bent jártak a házban, megitták a maradék pálinkát, tönkretették a főbejárat mágneses zárját. Föl kellett törnünk az ajtót, hogy bemehessünk. A vihar kidöntött öt fenyőt, felborította az árnyékszéket, a földre terített két villanyoszlopot. Valaki – azt mondják P. I. – levágta és ellopta a villanyhuzal tekintélyes részét, így jó darabig nem lesz világításunk.

Beszélgetés jó szomszédainkkal a katonákról, akik a házban kajtattak, s céljukról csak röhögve mondogatták: katonai titok. Kezdhetjük újból a lehallgatóhálózat fáradságos földerítését.

 

Egy várhegyi medve három embert ölt meg. Egy 14 éves fiúcskát meg két idősebb férfiút, akik a gyerek segítségére siettek. Sándor azt mondja: a közepes nagyságú vérmedve egy tehénre vetette magát, a fiúcska bottal próbálta elzavarni, a medve pedig nekitámadt, s egyetlen mozdulattal szakította le a fejét. Ezután a holttestet behurcolta az erdőbe, és földet kapart rá. Még ennek előtte egy odafutó villás embert is megölt, a harmadiknak pedig a fél lábát szakította ki tőből. A falusi rendőr is a helyszínre futott, rálőtt a medvére, de nem találta el, vagy talán csak megsebezte. Aztán futásnak eredt, így megmenekült.

 

Itt is javítják az utat, mint mindenütt, ahol arra számítanak, hogy Ceauşescu kiszállhat vadászni. Erdészek hada nyüslet és fontoskodik. Kezdődik a bikabőgés, bármelyik napon jöhet az államfő. Helikopteren egyik helyről a másikra röpködve kilő 15-20 bikát, 30-40 medvét, s egy darabig újból boldog lesz.

 

 

Sikaszó. Javítómunkálatok. A betörők kártevéseit próbáljuk helyrehozni. Írói munkára képtelen vagyok. Hajnali 4-kor az asztalnál ülök. A gondolatra, mit papírra vetnék, lávaként zúdul minden nyomorúságunk.

Napi beszélgetések alkalmi vendégekkel. A gyermek almát kíván, de alma nincs a boltban. A környéken sem találni sehol a kereskedelemben egy szem gyümölcsöt sem. „Eredj a medveleshez, ott ehetsz almát!” – mondják a gyereknek.

Most, hogy közeleg az elnöki vadászat ideje, a medvéknek sok ezer kiló almát szállítottak a leshelyekre. Édes almát, mivel a medve főleg azt szereti. A savanykásat nemigen fogyasztja.

A székely gyermek pedig a savanykás almát is megenné. Nézem. Kilencéves-forma, szőke, sápadt, soványka. Szeme árnyékos, mérhetetlenül szomorú. Valahányszor látom, és fejét megsimogatom, magam is elszomorodom.

Sándorék két kedves kislánya. Mezei virággal boldogan nyargalnak föl hozzánk. „Isten hozta, Éva néni!” Az örömük: vigasz és reménység az ordas időben.

 

 

Ma hazamegyünk Marosvásárhelyre. A rongálást úgy-ahogy helyrehoztuk. A helybéliek segítőkészsége olyan, mintha édestestvér a testvérét segítené a bajban. Mindannyiuk jóságának és szolidaritásának megtestesítője S. Sándor, Kati és Benedek Imre.

 

 

Október 1.

 

Néhány hete, hogy elküldtem nyílt levelemet Vincze Jánoshoz, aki az ún. Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Országos Tanácsának ügyvezető alelnöke. Barátaim közül többen megkérdezték: miért neki küldtem? Király Károly tapasztalatából is okulva úgy gondoltam: az ő közvetítésével szövegem tán eljut a legfelsőbb pártvezetőséghez. Mert van, amit nem mernek eltitkolni a főtitkár előtt.

Sajnos, csak Vincze válaszolt. Mégpedig telefonon. Tegnap fölhívott az öreg mameluk, és dörmögve-nyekeregve, riadtan hazudozva mondta: mennyire elkeserítette, megdöbbentette őt ez a levél. Hát nem tudom én vajon, hogy minekünk mindenekelőtt a revizionista, soviniszta magyarok ellen kell harcolni? Ők jelentik a fő veszélyt, nem a képzelt jogtalanságok! Hiszen nincs itt baj, itt minden jól megy, tökéletes az egyenjogúság. Csak ezek az átkozott soviniszták ne lennének, meg az „úgynevezett Balogh Edgárok!” (sic!)

Mondom neki: nem számítottam az egyetértésére, tehát nem is vitatkozom vele. Ez az én diagnózisom a helyzetünkről, és nem mai tapasztalatom, hogy akármely föltárt betegség miatt az orvost hibáztatják. Amily fölháborító volt az öreg janicsár, éppoly szánalmas is a telefonba nyekergett szövegével, amit egy közepes képességű papagájra is rábízhatott volna. (…)